English
	Hungarian

Ügyszám: .	393/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Kiss László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 72/2006. (XII. 15.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2006/819 .

A döntés kelte: Budapest, 12/12/2006 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!                                  Az       Alkotmánybíróság      jogszabályi       rendelkezések alkotmányellenességének   utólagos  megállapítására,   valamint mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványok tárgyában – dr. Kiss László és dr.  Kovács Péter  alkotmánybírók  párhuzamos indokolásával  –  meghozta  a következő                          határozatot:                                  1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a közalkalmazottak jogállásáról  szóló  1992.  évi  XXXIII.  törvény  egészségügyi ágazatban  történő végrehajtásáról szóló 233/2000.  (XII.  23.) Korm.  rendelet 9. §-a, a 10. §-a, a 12. §-a, a  12/A.  §-a,  a 12/B.  §-a,  a  13.  §-a  és a 14. §-a alkotmányellenes,  ezért azokat 2007. június 30. napjával megsemmisíti.  2.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992.    évi    XXXIII.   törvény   59.   §    (5)    bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.  3.  Az  Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992. évi XXII. törvény 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontja,  a 117/B.  § (3) bekezdése, a 119. § (6) bekezdése, a 127.  §  (5) bekezdése,  a  128.  § (2) bekezdése, a 129.  §  (7)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.  4.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 59. § (2) bekezdés b) pontja, az  59. §  (4)  bekezdés  b), c) és f) pontjai, a 76. §  (3)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.  5.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992.   évi  XXXIII.  törvény  egészségügyi  ágazatban  történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 11. §- a  alkotmányellenességének megállapítására és  megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.  6.  Az  Alkotmánybíróság  az egészségügyi  ellátás  folyamatos működtetésének egyes szervezési kérdéseiről szóló 47/2004.  (V. 11.) ESzCsM rendelet 13. § (1) bekezdés b) pontja és 13. §  (3) bekezdése     alkotmányellenességének    megállapítására     és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.  7.  Az  Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992. évi  XXII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény, illetve a közalkalmazottak  jogállásáról szóló  1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról  szóló  233/2000.  (XII.  23.)  Korm.  rendelet vonatkozásában a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.  8.  Az  Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992. évi XXII. törvény 117/A. § (2) bekezdésének b) és f) pontja,  a 119.   §   (6)   bekezdése,  a  127.   §   (5)   bekezdése,   a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény 59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének  b) és  f)  pontja, valamint a közalkalmazottak jogállásáról  szóló 1992.   évi  XXXIII.  törvény  egészségügyi  ágazatban  történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 12. § (5)  és  (6)  bekezdései  és a 12/A. § (1)  és  (2)  bekezdései nemzetközi   szerződésbe  ütközésének   vizsgálatára   irányuló indítványt visszautasítja.  9.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügy  társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm.     rendelet    alkotmányellenességének    megállapítását kezdeményező indítvány tárgyában az eljárást megszünteti.  Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                                                               I.                                  Az  Alkotmánybírósághoz több olyan indítvány  érkezett,  amely az  egészségügyi  dolgozók alkalmazásának és díjazásának  egyes kérdéseit érintette.  Az  első  indítványozó  kérte a közalkalmazottak  jogállásáról szóló 1993. évi XXXIII. törvény szociális, egészségügyi, család- ,  gyermek- és ifjúságvédelmi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 113/1992. (VII. 14.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.) 13.,    14.,   15.,   és   17.   §-ai   alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Indokolásul előadta, hogy  a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény (a  továbbiakban:  Kjt.)  59.  §  (2)  bekezdés  b)  pontja  az ügyeletet   a  készenlét  mellett  olyan  sajátos  munkavégzési esetként  említi, melyet az illetékes miniszter rendeleti  úton külön    szabályozhat.    Tekintve,   hogy    az    egészségügy vonatkozásában    az    ügyelet   szabályozása    önkormányzati intézményeket is érint, az ügyelet szabályozását e területen  a Kormány szabályozta az R1. 11-17. §-aiban. Az Alkotmány 70/B. § (4)  bekezdése  garantálja mindenki számára a pihenéshez  és  a szabadidőhöz való jogot. A Munka Törvénykönyvéről  szóló  1992. évi  XXII.  törvény (a továbbiakban: Mt.) és a  Kjt.  szabályai ennek  alapján  konkrétan is meghatározzák  a  munkaviszonyban, illetve közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatottak számára irányadó garantált pihenőidőket. E szabályok érvényesülését  az R1.-nek  az ügyelet mértékére vonatkozó támadott szabályai  nem biztosítják.  Ez  nem  csak  a dolgozó  számára  jelent  súlyos hátrányt,  hanem az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe  vevő betegek  számára  is rendkívüli veszélyeket  eredményezhet.  Az ügyeletre  vonatkozó szabályok hiányos tartalma a  gyakorlatban lehetőséget  ad  arra,  hogy ügyelet címén  az  arra  beosztott dolgozók  gyakorlatilag ügyeletük ideje  alatt  nagyrészt  vagy egészében  a főfoglalkozásuk szerinti munkafeladatok ellátására kényszerüljenek. Ennek a munkavégzésnek a díjazása – az R1. 15. § (5) bekezdésének hiányos szabályai miatt – meg sem közelíti a túlmunka   díjazását.  Ugyanakkor  az  ügyelet   R1.   szerinti szabályozása  lehetővé  teszi, hogy a  munkáltatók  korlátlanul megszegjék  az  elrendelhető  túlmunka  mennyiségére  vonatkozó szabályokat. Az indítványozó álláspontja szerint ezért  az  R1. támadott   rendelkezései  az  Mt.  128.  §   (2)   bekezdésével ellentétesek  és  sértik  az  Alkotmány  70/B.  §  (2)  és  (3) bekezdésében,   valamint   a  70/D.  §-ában   foglaltakat.   Az indítványozó kiegészítő indítványában kifejtette még,  hogy  az R1.  15.  § (6) bekezdésében meghatározott ügyeleti díj mértéke ellentétes az Mt. 149. § (2) bekezdésében foglaltakkal, mert az R1.   díjazási  szabályai  szerint  az  egészségügyi   dolgozók rendszeresen alacsonyabb ügyeleti díjazásban részesülnek,  mint az Mt. 149. § (2) bekezdése szerinti mértékek.  A     második    indítványozó    mulasztásban    megnyilvánuló alkotmányellenesség    megállapítására     irányuló     eljárás lefolytatását kérte az Alkotmánybíróságtól. Álláspontja szerint alkotmányellenes   az   a  jogalkotói   magatartás,   amely   a jogbiztonság követelményének megvalósítása helyett mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenességet  tart  fenn  folyamatosan, mivel   az   Mt.   és  a  Kjt.  szabályozási  rendszeréből   az egészségügyi dolgozók munkaviszonyának szabályozásánál kihagyta az  ügyelet  munkajogi kategóriáját. Továbbá a jogalkotó  1997. február  1-jéig  nem határozta meg az ügyeleti díj  számítására vonatkozó  szabályokat, illetve azt követően az  R1.  a  valós, tényleges    és   szükséges   helyzethez   képest    lényegesen lecsökkentett mértékű finanszírozást ad csak. Nem ad továbbá az egészségügy   társadalombiztosítási   finanszírozásának   egyes kérdéseiről   szóló  103/1995.  (VIII.  25.)   Korm.   rendelet módosításáról  szóló 238/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet  egyéb fontos  kategóriákra  (13.  havi  illetmény,  szabadság   utáni átlagbér  stb.) sem finanszírozást. Az indítványozó szerint  az egészségügyi  intézmények  zavartalan  működésének  biztosítása körében a folyamatos betegellátás követelményének hangsúlyozott fenntartása mellett tarthatatlan az a jogalkotói eljárás, amely szerint  a jogszabályban nem szabályozott, ugyanakkor  alapvető munkajogi   kategóriákra  az  alkalmazandó  szabályt   bírósági ítéletek  alapján kell, hogy kialakítsák. Ezért az indítványozó szerint   ez   a   jogalkotói  magatartás   jogbizonytalanságot eredményez,  és  sérti  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében meghatározott jogállamiság elvét.  A   harmadik   indítványozó  kérte  az  R1.  13.   §   (3)-(5) bekezdései, a 14. §-a, a 15. § (6) bekezdése, a 16.  §  (1)-(3) bekezdései,   a   17.   §-a  alkotmányellenességének   utólagos vizsgálatát és megsemmisítését, mivel azok – nézete  szerint  – ellentétben állnak az Mt. 123. § (1)-(3) bekezdéseinek, a  127. § (1) és (2) bekezdéseinek, a 129. § (1) bekezdésének, a 148. § (1)   bekezdésének,   valamint  a  149.  §   (2)   bekezdésének rendelkezéseivel.  A  negyedik  indítványozó csatlakozott a harmadik indítványozó által állítottakhoz és kérte az Alkotmánybíróságtól az R1. Mt.- vel ellentétes rendelkezéseinek megsemmisítését.  Az  ötödik indítványozó módosított indítványában az R1. 11-17. §-ai    alkotmányellenességének   utólagos    vizsgálatát    és megsemmisítését  kérte az Alkotmánybíróságtól. Az  indítványozó jogsértőnek  tartja  a  Kjt. 59. §  (2)  és  (3)  bekezdésében, valamint  a  76. § (3) bekezdésében meghatározott alapvető  jog korlátozásának  –  az  Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésével  és  a jogalkotásról  szóló  1987. évi XI.  törvény  (a  továbbiakban: Jat.)  2.  §  c) pontjával ellentétesen – miniszterhez  történő telepítését azzal, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben meghatározott ügyeleti feladatok ellátása  érdekében a   miniszter  eltérő  szabályokat  állapíthat  meg.  Véleménye szerint  az  ügyelet és a készenlét korlátozza  a  szabadidőhöz való  jogot.  A  R1.  támadott  rendelkezései  az  indítványozó szerint az egészségügyi dolgozókra nézve diszkriminatívak a más területen    dolgozókhoz    (igazságügyi    dolgozók,    bírák, köztisztviselők) képest, és ezért sértik az Alkotmány  70/B.  § (1)  és (4) bekezdését, valamint a 70/A. §-át. Továbbá kérte  a mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség  megszüntetését is,  mivel törvényi szabályozás hiányában hátrány érte  és  éri folyamatosan  az  egészségügy  területén  ügyeletet   teljesítő közalkalmazottakat,    illetve    az    ügyeletnek    munkajogi meghatározása   nincs,  s  az  ügyeletet   teljesítők   nem   a túlmunkának   megfelelő   ellentételezést   (túlmunkadíjat   és szabadidőt)  vehetik igénybe, hanem csupán  ügyeleti  díjat  és bizonyos  korlátozott körben szabadidőt kapnak. Az indítványozó szerint  mulasztott az Országgyűlés, amikor  az  egészségügyben dolgozó, ügyeletet teljesítő közalkalmazottak vonatkozásában az ügyeletet, mint a pihenéshez való alapvető jog korlátozását,  a munkaviszony és a munkavédelem alapvető kérdéseit, az ügyeletre vonatkozó  ellentételezést az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésében foglaltakkal ellentétben nem törvényi szinten szabályozta.  Az   Alkotmánybíróság  eljárása  során   észlelte,   hogy   az indítványok   benyújtását  követően  az   indítványozók   által támadott R1. rendelkezéseit 2001. január 1-jével hatályon kívül helyezte  a  közalkalmazottak  jogállásáról  szóló  1992.   évi XXXIII.  törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról szóló  233/2000.  (XII.  23.) Korm. rendelet  (a  továbbiakban: R2.).   Az   R1.   indítványokkal   támadott   11-17.   §-ainak rendelkezéseit    az   R2.   9-14.   §-ai   tartalmazzák.    Az Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint a  támadott  norma helyébe  lépő  hasonló  tartalmú  szabályozás  az  indítványban megjelölt  szempontok  alapján  vizsgálandó.  [137/B/1991.   AB határozat,  ABH 1992, 456, 457.; 138/B/1992. AB határozat,  ABH 1992, 579, 581.; 822/B/1998. AB határozat, ABH 2002, 861, 862.] Mivel  a  jelen  ügyben  vizsgált jogszabályok  módosítása  nem változtatott  a  sérelmezett  rendelkezések  alkotmányosságával összefüggésben  felvetett kérdéseken,  az  Alkotmánybíróság  az érdemi   vizsgálatot  az  elbíráláskor  hatályos  rendelkezések tekintetében folytatta le.  A   hatodik   indítványozó  kérte   az   R2.   9-13.   §-ainak megsemmisítését,   mivel   azok   –   álláspontja   szerint   – alkotmánysértők  és  sértik az Mt. rendelkezéseit  is.  Az  R2. támadott  rendelkezései lehetőséget nyújtanak  az  indítványozó szerint arra, hogy az egészségügyi dolgozók munkaideje a rendes munkaidejükön  felül az ügyeleti szolgálatban eltöltött  idővel meghaladja  az  Mt. 117/B. § (1) és (3) bekezdése,  valamint  a 123.  §  (1)-(2) bekezdései által előírt időkereteket és  ezzel sérti  az  Alkotmány  70/B. § (4) bekezdését.  Az  indítványozó szerint  az  R2.  12. § (6) bekezdése azzal, hogy  az  ügyeleti szolgálat idejét átszámítja tényleges munkavégzésre,  sérti  az Alkotmány 70/B. § (2) és (3) bekezdéseit.  A  hetedik  indítványozó  a Kjt. 59.  §  (4)  bekezdésének  b) pontja  és  az 59. § (5) bekezdése, valamint az R2.  9.  §  (1) bekezdése, a 10. § (3)-(5) és (7) bekezdései, a 12/A. §-a és  a 14.  §-a  alkotmányellenességének  utólagos  megállapítását  és megsemmisítését   kérte  az  Alkotmánybíróságtól.   Álláspontja szerint  a  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b)  pontja  alapján  nem érvényesül  az  egészségügyben az Mt. 119. §  (6)  bekezdésében foglalt  munkajogi garancia, illetve a Kjt. 59. § (5) bekezdése alapján csak az egészségügyben ügyeletet ellátó munkavállalókra nézve  állapítja meg a jogalkotó azt a szabályt, hogy  számukra 300 óra rendkívüli munka rendelhető el, amennyiben pedig azt  a kollektív   szerződés  lehetővé  teszi,  ez   évi   400   órára növekedhet,  az  egyes  ügyelet-típusoknál  tényleges  munkával töltött  időmennyiségek  pedig  az  R2.  12/A.  §-ában   vannak meghatározva.  Az  R2.  10.  §-ának támadott  rendelkezései  az indítványozó   szerint   törvény-   és   alkotmánysértő   módon szabályozzák az ügyeleti szolgálattal kapcsolatos pihenőidőket, embertelen mértékű terhet raknak az ügyeletet ellátókra,  mivel a  hétköznapi ügyelet a napi nyolc óra munkaidő után a  másnapi munkaidő kezdetéig tart az R2. 10. § (7) bekezdése alapján.  Az R2.  9.  §  (1) bekezdése alkotmányellenességét az indítványozó abban  látja,  hogy a havi hat ügyelet teljesítése  esetén  nem tartható  a heti 48 órában maximált munkaidő már azok  esetében sem, akik csak hétköznapi ügyeletet tartanak, és ez ütközik  az Mt.  rendelkezéseivel. Az indítványozó  a  fentiek  alapján  az alkotmányellenességet az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, 70/B.  § (3) és (4) bekezdése rendelkezéseinek sérelmében látja.  A    nyolcadik    indítványozó   mulasztásban    megnyilvánuló alkotmányellenesség       megállapítását        kérte        az Alkotmánybíróságtól,  mivel  –  szerinte  –  az   Országgyűlés, illetve  a  Kormány  a  jogszabályi  felhatalmazásból  származó jogalkotói  feladatát elmulasztotta, mert  nem  alkotta  meg  a munkaidő  és  a  pihenőidő egészségügyi ágazatra vonatkozó,  az Európai Unió jogforrásaival és az Alkotmánnyal összhangban lévő jogszabályait és ezzel – álláspontja szerint az Alkotmány  2/A. §   (1)   bekezdését  és  a  7.  §  (1)  bekezdését  sértve   – alkotmányellenességet  idézett  elő.  A  hatályos  magyar  jogi szabályozás  –  felfogása  szerint  –  ellentétes  az   Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK. Irányelvével (a továbbiakban: Irányelv)   is.  Az  indítványozó  szerint  –  az   Irányelvben foglaltakra  is figyelemmel – az Mt. 117/A. § (2)  bekezdésének b)  és  f)  pontja,  a  119.  § (6) bekezdése,  a  127.  §  (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdésének b) pontja,  az  59.  § (4) bekezdésének b) és f) pontja, valamint az R2. 12. § (5)-(6) bekezdései és a 12/A. § (1)-(2) bekezdése az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe,  7. § (1) bekezdésébe és az 54. § (1) bekezdésébe, illetve  az  R2.  10. § (3)-(7) bekezdése  a  Jat.  15.  §  (1) bekezdésébe  és  az  Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésébe  ütközik. Továbbá:  az indítványozó szerint a Kjt. 59. § (4) bekezdésének b)  és  f) pontja, valamint a 76. § (3) bekezdése a Jat. 15.  § (1)  bekezdésébe ütközik, mert nem határozza meg a miniszternek adott  felhatalmazás  kereteit, a  felhatalmazás  általánossága miatt  gyakorlatilag nem a törvényi rendelkezés végrehajtásának szabályozására, hanem a törvényt helyettesítő szabályozásra  ad felhatalmazást.  Az  indítványozó álláspontja  szerint  az  Mt. 117/A. § (2) bekezdése, a 117/B. § (3) bekezdése, a Kjt. 59.  § (4)  bekezdésének  b)  és f) pontja, a  76.  §  (3)  bekezdése, továbbá  az  R2. 12. § (5)-(6) bekezdése és a 12/A.  §  (1)-(2) bekezdése  indokolatlan megkülönböztetést tesz az  egészségügyi ágazat és más ágazatok között, továbbá az egészségügyi ágazaton belül  is  egyes munkakörök hátrányára, ami sérti az  Alkotmány 70/B.  § (2) és (4) bekezdését, a 70/D. § (1) bekezdését  és  a 70/E.  § (1) bekezdését. Ezért az indítványozó kérte a támadott jogszabályi        rendelkezések        alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.  A  kilencedik indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól a Kjt. 59.  §  (4)  bekezdésének b), c) és f) pontja,  az  59.  §  (5) bekezdése, valamint az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. §-a, a 12. §  (6)  bekezdése, a 12/A. § (1)-(2) bekezdései és  a  14.  §-a alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  az Alkotmány  2. § (1) bekezdésébe, a 35. § (2) bekezdésébe  és  a 70/B. § (2)-(4) bekezdésébe ütközés miatt.  A  tizedik indítványozó az Mt. 128. § (2) bekezdése és 129.  § (7)  bekezdése, az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. § (3)  és  (7) bekezdései  és  a  12/A. §-a, továbbá az  egészségügyi  ellátás folyamatos  működtetésének egyes szervezési  kérdéseiről  szóló 47/2004. (V. 11.) ESzCsM rendelet (a továbbiakban: R3.)  13.  § (1)    bekezdés   b)   pontja   és   13.   §   (3)    bekezdése alkotmányellenességének     utólagos     megállapítását      és megsemmisítését, illetve az R3. vonatkozásában a 2004. május 1- jére  történő  visszamenőleges hatályú  megsemmisítését  kérte. Álláspontja   szerint   az  Mt.  129.   §   (7)   bekezdése   a munkaviszonyok  vonatkozásában az alapjogok védelmét  ellátandó feladatának nem tesz eleget, és ezért sérti az Alkotmány  70/B. §  (2)-(4) bekezdéseit, illetve az Mt. 128. § (2) bekezdése  és 129. § (7) bekezdése diszkriminatív és sérti az Alkotmány 70/A. §  (1) bekezdését. Az indítványozó állítása szerint az R2. 9. § (1)  bekezdése  az  ügyelet ellátására bizonytalan  időtartamot jelöl meg, mert érhető az havi 96 órának, de 144 órának is,  és ezért   a   jogszabály   szövege  nem   világos,   felismerhető normatartalmú, sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését.  Az  R2. 10. § (3) és (7) bekezdéseiben szabályozott ügyeleti szolgálati idő  az indítványozó véleménye szerint az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdését  sérti. Az indítványozó szerint  az  R2.  12/A.  §-a értelmében elválik az ügyeleti szolgálat hossza és a  tényleges munkavégzés  időtartama, s ez jogilag  értelmezhetetlen  és  „a jogbiztonságot  csorbító norma” sérti az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdését,  továbbá  ellentétes  az  egészségügyi  tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Eüttv.) 13. § (1) bekezdésével és ezért sérti  az Alkotmány  35.  §  (2)  bekezdését is. Az indítványozó  továbbá azért  is  kérte  az R3. 13. § (1) bekezdés b)  pontja  és  (3) bekezdése   megsemmisítését,  mert  a  támadott   rendelkezések alapján  a  munkáltató  az  ügyeletes orvos  ügyeleti  munkáját korlátlanul  növelheti  a  hasonló profilú  osztályok  ügyeleti feladatainak  összevonásával  és  egyetlen  orvosra  bízásával. Álláspontja  szerint a „hasonló profilú” jogszabályi  kategória teljesen  bizonytalan, a munkáltató értelmezésétől függ,  és  a normaszöveg  nem  egyértelmű  volta  az  Alkotmány  2.  §   (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonság elvét sérti. Végül– mondja – az R3. támadott rendelkezései sértik  az Alkotmány 70/B. § (2)-(4) bekezdéseit is. Továbbá kérte az Mt., az  R2.  és az R3. támadott rendelkezéseinek 2004. május 1-jére visszamenőleges hatályú megsemmisítését.  Az  Alkotmánybíróság a tíz indítványt – tartalmi azonosságukra tekintettel  –  az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről  és annak  közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt  3/2001.  (XII.  3.)  Tü.  határozat  (a  továbbiakban: Ügyrend,  ABH  2003,  2065.) 28. §-ának (1)  bekezdése  alapján egyesítette, és egy eljárásban bírálta el.                               II.                                  Az  Alkotmánybíróság az eljárása során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe:  1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „2/A.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  az  Európai   Unióban tagállamként  való  részvétele érdekében  nemzetközi  szerződés alapján  –  az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a  továbbiakban:  Európai Unió) alapító szerződésekből  fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig  –  egyes,  Alkotmányból  eredő  hatásköreit  a  többi tagállammal    közösen   gyakorolhatja;   e   hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.” „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  jogrendszere  elfogadja  a nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső jog összhangját.” „8.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az alapvető  jogokra  és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „35. § (1) A Kormány (…) b) biztosítja a törvények végrehajtását;” „35.  § (2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát ki,  és határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá.  A Kormány   rendelete   és   határozata  törvénnyel   nem   lehet ellentétes.  A Kormány rendeleteit a hivatalos lapban  ki  kell hirdetni.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is segíti. 70/B.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. (2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. (3)  Minden  dolgozónak  joga  van  olyan  jövedelemhez,  amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. (4)  Mindenkinek  joga van a pihenéshez, a  szabadidőhöz  és  a rendszeres fizetett szabadsághoz.” „70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.” „70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság, özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra jogosultak.”  2. A Kjt. indítványokkal érintett rendelkezései: „59.  §  (1) A közalkalmazotti jogviszony tekintetében a  Munka Törvénykönyvének   a   munkaidőről  és  a  pihenőidőről   szóló rendelkezései közül (Harmadik rész, VI. fejezet) a 117/A. § (1) bekezdése,  a  117/B.  § (2) bekezdése, a (3)  bekezdésének  b) pontja és a (4) bekezdése, a 127. § (4) bekezdése, a 131.  §-a, valamint a 132. § (4)-(6) bekezdése nem alkalmazható. (2) A Munka Törvénykönyvének a)  a 123. § (3) bekezdésében foglaltakról a miniszter eltérően rendelkezhet, b)  a  127.  §-ában és 129. §-ában foglaltakon túl a  miniszter szabályozhatja  a  rendkívüli  munkavégzés,  az  ügyelet  és  a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet  alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt magában foglaló átalánydíjazás mértékét.” „59.  §  (4)  Az  egészségügyi  tevékenységre  vonatkozó  külön törvényben   meghatározott   ügyeleti,   készenléti   feladatok ellátásában   részt  vevő  közalkalmazott  esetében   a   Munka Törvénykönyve (…) b)  119.  §-ának  (6) bekezdésétől a miniszter  vagy  kollektív szerződés  eltérhet,  és  –  az  ügyelet  során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre  eső, a Munka Törvénykönyve 119. § (3)-(6)  bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot, c)  123.  §-ának (2) bekezdésétől eltérően, kollektív szerződés vagy  a  felek megállapodása legalább nyolc óra napi  pihenőidő biztosítását írhatja elő, (...) f)  a  127.  §  (5)  bekezdésétől a  miniszter  vagy  kollektív szerződés  eltérhet,  és  –  az  ügyelet  során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre   eső,   a   rendkívüli  munkavégzés   éves   mértéke szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.” „59. § (5) E törvény 55/A. §-ának rendelkezésétől eltérően,  az egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában  részt vevő   közalkalmazott   esetében  az  elrendelhető   rendkívüli munkavégzés felső határa naptári évenként legfeljebb háromszáz, kollektív  szerződés  rendelkezése alapján legfeljebb  négyszáz óra.” „76.  § (3) A miniszter az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön  törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti  feladatok ellátása  érdekében  a  Munka  Törvénykönyve  146-149.   §-ában meghatározottaktól eltérő szabályokat állapíthat meg.”  3. Az Mt. indítványokkal érintett rendelkezései: „5.  §  (1) A munkaviszonnyal kapcsolatban az egyenlő  bánásmód követelményét meg kell tartani. (2)    Az    egyenlő   bánásmód   követelménye    megsértésének következményeit  megfelelően orvosolni kell, amely  nem  járhat más     munkavállaló     jogainak    megsértésével,     illetve csorbításával.” „13.  §  (1)  A munkaviszonnyal összefüggő kérdéseket  törvény, illetőleg   törvényi  felhatalmazás  alapján  egyéb  jogszabály szabályozza. (2)  Kollektív  szerződés a munkaviszonyra vonatkozó  bármelyik kérdésről   rendelkezhet,  de  –  a  (3)  bekezdésben   foglalt kivétellel – jogszabállyal ellentétes nem lehet. (3)  Kollektív  szerződés,  illetve  a  felek  megállapodása  e törvény  harmadik részében meghatározott szabályoktól  –  ha  e törvény  másképp  nem rendelkezik – eltérhet. Ennek  feltétele, hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg. (4)  A  kollektív  szerződés,  illetve  a  felek  megállapodása semmis, ha az a (2)-(3) bekezdésbe ütközik. (5)  Ha e törvény munkaviszonyra vonatkozó szabályt említ, ezen az (1)-(2) bekezdésben foglaltakat kell érteni.” „117. § (1) E törvény alkalmazásában a)  munkaidő:  a  munkavégzésre  előírt  idő  kezdetétől  annak befejezéséig  tartó  időtartam,  amibe  be  kell  számítani   a munkavégzéshez  kapcsolódó előkészítő és  befejező  tevékenység időtartamát. Eltérő rendelkezés vagy megállapodás  hiányában  a munkaidőbe  a  munkaközi  szünet  időtartama  (122.  §)   –   a készenléti jellegű munkakör kivételével – nem számít be; b)  napi  munkaidő: az egy naptári napra eső,  vagy  huszonnégy órás megszakítás nélküli időszakba tartozó munkaidő; c)   heti   munkaidő:   az   egy  naptári   hétre   eső,   vagy százhatvannyolc  órás  megszakítás  nélküli  időszakba  tartozó munkaidő; (…) i) pihenőnap: a naptári nap nulla órától huszonnégy óráig tartó időszak,  vagy három- és négyműszakos munkarendben,  továbbá  a megszakítás   nélkül  működő  munkáltató,  illetve   az   ilyen munkakörben    foglalkoztatott    munkavállaló    esetében    – munkaviszonyra   vonatkozó  szabály   vagy   a   felek   eltérő megállapodása  hiányában  –  a  következő  műszak   megkezdését megelőző huszonnégy óra;” „117/A.  §  (2)  Az egészségügyi tevékenységre vonatkozó  külön törvényben   meghatározott   ügyeleti,   készenléti   feladatok ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés (...) b)  a  119. § (6) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet  során végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   – meghatározhatja  az  egy  ügyeletre  eső,  a  119.  §   (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot, (...) e)  a  126.  §  (1)  bekezdés d) pontjától  eltérhet,  és  –  a készenlét    során   végzett   munka   szokásos   időtartamának alapulvételével  –  meghatározhatja  az  egy  készenlétre   eső munkavégzés átlag-időtartamát, f)  a  127. § (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet  során végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   – meghatározhatja  az  egy  ügyeletre  eső,  a  127.  §   (4)-(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.” „117/B.  §  (1)  A  teljes munkaidő mértéke  napi  nyolc,  heti negyven óra.” „117/B. § (3) A teljes munkaidő mértéke – a felek megállapodása alapján  –  legfeljebb  napi tizenkét, legfeljebb  heti  hatvan órára emelhető, ha a munkavállaló a) készenléti jellegű munkakört lát el; b)  a  munkáltató,  illetve a tulajdonos közeli  hozzátartozója [139. § (2) bekezdés].” „119.  §  (3)  A munkavállaló napi, illetve heti  munkaideje  a tizenkét,  illetve  a negyvennyolc órát, a  készenléti  jellegű munkakörben  foglalkoztatott munkavállaló  napi,  illetve  heti munkaideje   a  huszonnégy,  illetve  a  hetvenkét   órát   nem haladhatja  meg. A napi, illetve a heti munkaidő  mértékébe  az elrendelt rendkívüli munkavégzés időtartamát be kell számítani. (...) (5)  A  jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között foglalkoztatott munkavállaló napi munkaideje az éjszakai munkavégzés során a nyolc órát nem haladhatja meg. (6)  A  (3)-(5),  illetve a (7) bekezdés alkalmazása  során  az ügyelet teljes időtartamát munkaidőként kell figyelembe  venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető. (7)  A  munkavállaló munkaideje a (3) bekezdésben foglalt  napi tizenkét   órát,   illetve   készenléti   jellegű   munkakörben foglalkoztatott munkavállaló esetében a napi 24 órát legfeljebb egy  órával  haladhatja  meg, ha a téli időszámítás  kezdetének időpontja   a   munkaidő-beosztás  szerinti   rendes   munkaidő tartamára esik.” „123. § (1) A munkavállaló részére a napi munkájának befejezése és   a   másnapi  munkakezdés  között  legalább  tizenegy   óra pihenőidőt kell biztosítani. (2)  Kollektív szerződés – a 127. § (6) bekezdése c)  pontjában meghatározott  munkavállaló kivételével –  az  (1)  bekezdéstől eltérően legalább nyolc óra pihenőidő biztosítását írhatja elő a) a készenléti jellegű munkakörben, b) a megszakítás nélküli, illetve c) a többműszakos munkarendben foglalkoztatott, továbbá d) az idénymunkát végző munkavállaló esetében. (3)  Kollektív  szerződés előírhatja, hogy  a  munkavállalót  a készenlétet követően nem illeti meg pihenőidő. (4) A pihenőidő mértéke a (2) bekezdésben meghatározott esetben legalább  hét óra, ha a nyári időszámítás kezdetének  időpontja annak tartamára esik.” „126. § (1) Rendkívüli munkavégzésnek minősül a) a munkaidő-beosztástól eltérő, b) a munkaidőkereten felüli, illetve c) az ügyelet alatti munkavégzés, továbbá d)  készenlét alatt elrendelt munkavégzés esetén a  munkahelyre érkezéstől  a  munkavégzés befejezéséig – ha a  munkavállalónak több  helyen kell munkát végeznie, az első munkavégzési  helyre érkezéstől  az  utolsó munkavégzési helyen történő  munkavégzés befejezéséig – terjedő időtartam. (2) Nem minősül rendkívüli munkavégzésnek, ha a munkavállaló az engedélyezett   távollét   idejét   a   munkáltatóval   történt megállapodás alapján ledolgozza.” „127. § (1) A munkáltató rendkívüli munkavégzést csak különösen indokolt  esetben  rendelhet el. Munkaszüneti napon  rendkívüli munkavégzés kizárólag a)   a   rendes   munkaidőben  e  napon   is   foglalkoztatható munkavállaló számára, vagy b)  baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá  az  életet, egészséget, testi épséget fenyegető közvetlen és súlyos veszély megelőzése, illetőleg elhárítása érdekében rendelhető el. (2) A rendkívüli munkavégzés elrendelése nem veszélyeztetheti a munkavállaló testi épségét, egészségét, illetőleg nem jelenthet személyi, családi és egyéb körülményeire tekintettel aránytalan terhet. (...) (4) A munkavállaló számára naptári évenként legfeljebb kétszáz, kollektív  szerződés rendelkezése alapján legfeljebb  háromszáz óra rendkívüli munkavégzés rendelhető el. (5) A rendkívüli munkavégzés (4) bekezdés szerinti mértékébe az ügyelet  teljes időtartamát be kell számítani,  ha  az  ügyelet alatt a munkavégzés időtartama nem mérhető.” „128. § (1) Nem esik korlátozás alá a rendkívüli munkavégzés  – a  127.  § (6) bekezdése kivételével –, ha arra baleset,  elemi csapás  vagy  súlyos kár, továbbá az életet, egészséget,  testi épséget  fenyegető  közvetlen  és  súlyos  veszély  megelőzése, illetőleg elhárítása érdekében kerül sor. (2)   Az   (1)   bekezdésben  rögzített  feltételek   részletes szabályait  a  közoktatásra  és az  egészségügyi  tevékenységre vonatkozó jogszabály az ágazat tekintetében meghatározhatja.” „129.  §  (1)  A  munkavállaló a munkáltató által meghatározott helyen   és  ideig  történő  rendelkezésre  állásra  (ügyelet), illetve az általa megjelölt – a munkavégzés helyére tekintettel elérhető – helyen töltendő készenlétre kötelezhető, a) a társadalmi közszükségletet kielégítő alapvető szolgáltatás folyamatos biztosítása, b)  baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá  az  életet, egészséget,   testi   épséget  fenyegető  veszély   megelőzése, illetőleg elhárítása, továbbá c)  az  alkalmazott  technológia biztonságos,  rendeltetésszerű alkalmazásának fenntartása érdekében. (2)  Az  ügyelet és a készenlét időtartama alatt a munkavállaló köteles gondoskodni a munkára képes állapotának megőrzéséről. (3)  Az ügyelet elrendelésére a 127. § (2)-(7) bekezdésének,  a készenlét   elrendelésére  a  127.   §   (2)-(3)   és   (6)-(7) bekezdésének rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell. (4)  A  munkavállaló  számára  egy hónapban,  illetve  négyheti időszakban – kollektív szerződés eltérő rendelkezése  hiányában –  legfeljebb  százhatvannyolc  óra  készenlét  rendelhető  el. Munkaidőkeret  alkalmazása  esetén a  készenlét  havi,  illetve négyheti  mértékét  a munkaidőkeret átlagában  kell  figyelembe venni. (5)  Kollektív  szerződés  eltérő  rendelkezése  hiányában  nem rendelhető   el  készenlét  a  heti  pihenőnap,  illetve   heti pihenőidő  tartama  alatt, ha a megelőző  százhatvannyolc  órás megszakítás   nélküli   időszakban  a   munkavállaló   a   heti pihenőnapján,   illetve  heti  pihenőideje  alatt   készenlétet teljesített. (6)  Az  ügyelet  és a készenlét elrendelését megkezdése  előtt legalább egy héttel korábban és egy hónapra előre közölni kell. Ettől a munkáltató – különösen indokolt esetben – eltérhet.  Az eltérés   során   az  egészséges  és  biztonságos   munkavégzés követelményeire  figyelemmel  kell  lenni.  Az  ügyelet  és   a készenlét elrendelésének szabályait a kollektív szerződés az  e bekezdésben foglaltaktól eltérően is megállapíthatja. (7)   Az   ügyelet,   készenlét  (1)-(6)  bekezdésben   foglalt szabályaitól    az    egészségügyi    tevékenységet    folytató munkavállalók  esetében  az ágazatra  vonatkozó  külön  törvény eltérően rendelkezhet.” „146. § (1) Éjszakai munkavégzés esetén [117. § (1) bekezdés d) pont]   a   munkavállalót  tizenöt  százalékos   bérpótlék   is megilleti. (2) A többműszakos munkaidő-beosztásban [117. § (1) bekezdés e) pont], illetve a megszakítás nélküli munkarendben [118.  §  (2) bekezdés]  foglalkoztatott munkavállalónak – a (3)  bekezdésben meghatározottak   szerint   –  délutáni,   illetőleg   éjszakai műszakpótlék jár. (3)  A  délutáni  műszakban történő  munkavégzés  [117.  §  (1) bekezdés  f)  pont]  esetén  a  műszakpótlék  mértéke   tizenöt százalék, az éjszakai műszakban történő munkavégzés [117. § (1) bekezdés  g)  pont]  esetén  a  műszakpótlék  mértéke   harminc százalék.  A  megszakítás nélküli munkarendben  foglalkoztatott munkavállalót  a délutáni műszak után további öt,  az  éjszakai műszak  után  további tíz százalék műszakpótlék illeti  meg.  A műszakpótlék  mértékének meghatározásakor a 145. § rendelkezése megfelelően irányadó. 147. § (1) Rendkívüli munkavégzés esetén a munkavállalót rendes munkabérén  felül a (2)-(4) bekezdés szerint ellenérték  illeti meg. (2)  A  munkaidő-beosztás szerinti napi munkaidőt  meghaladóan, illetve  a munkaidőkereten felül végzett munka esetén a  pótlék mértéke ötven százalék. Munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek  megállapodása előírhatja, hogy ellenértékként  –  pótlék helyett – szabadidő jár, ami nem lehet kevesebb a végzett munka időtartamánál. (3)  A  munkaidő-beosztás  szerinti pihenőnapon  (pihenőidőben) végzett  munka esetén a pótlék mértéke száz százalék. A  pótlék mértéke  ötven  százalék, ha a munkavállaló  másik  pihenőnapot (pihenőidőt) kap. (4)  A (2) bekezdés szerinti szabadidőt, illetve a (3) bekezdés szerinti   pihenőnapot  (pihenőidőt)  –   eltérő   megállapodás hiányában – legkésőbb a rendkívüli munkavégzést követő hónapban kell  kiadni.  Munkaidőkeret alkalmazása esetén  a  szabadidőt, illetve   a   pihenőnapot  (pihenőidőt)  legkésőbb   az   adott munkaidőkeret végéig kell kiadni. (5)  A  (2)-(3)  bekezdéstől eltérően a rendkívüli  munkavégzés ellenértékeként  –  a  rendes munkabéren  felül  –  átalány  is megállapítható. (6) Eltérő megállapodás hiányában az (1)-(3) és (5) bekezdésben foglalt  rendelkezések nem alkalmazhatók, ha a  munkavállaló  a munkaideje  beosztását, illetve felhasználását  maga  határozza meg. (7)  A  117/A.  § (1) bekezdésében meghatározott  munkavállalók tekintetében kollektív szerződés eltérő szabályokat  állapíthat meg. 148.   §   (1)   Készenlét  esetén  a  személyi  alapbér   húsz százalékának,   ügyelet  esetén  a  személyi  alapbér   negyven százalékának megfelelő munkabér jár. (2)   Ha   az   ügyeletet,  illetve  a  készenlétet   teljesítő munkavállalót munkára veszik igénybe, a rendkívüli  munkavégzés időtartamára  a 147. § (2)-(3), (5) bekezdése szerint  jogosult ellenértékre.  A  munkáltató jogosult az (1) bekezdés  szerinti díjazást  és  a 147. § (2)-(3) bekezdése szerinti  ellenértéket egyaránt magában foglaló átalánydíjazást is megállapítani. 149.  §  (1)  Munkaszüneti  napon a  munkaidő-beosztás  alapján munkát végző a)  havidíjas  munkavállalót – a  havi  munkabérén  felül  –  a munkaszüneti napon végzett munkáért járó munkabére, b) teljesítménybérrel vagy órabérrel díjazott munkavállalót – a munkaszüneti  napon  végzett munkáért járó munkabérén  felül  – távolléti díja illeti meg. (2)  Munkaszüneti  napon a rendkívüli munkavégzésre  kötelezett munkavállalót – az (1) bekezdés alapján járó munkabéren felül – a  147. § (3) vagy (5) bekezdésében meghatározott ellenérték is megilleti.”  4. Az Eüttv. indítvánnyal érintett rendelkezése: „7.   §   (1)   Minden  betegnek  joga  van   –   jogszabályban meghatározott  keretek  között – az  egészségi  állapota  által indokolt,  megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és  az  egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz. (2)   Megfelelő  az  ellátás,  ha  az  az  adott   egészségügyi szolgáltatásra  vonatkozó szakmai és etikai szabályok,  illetve irányelvek megtartásával történik. (3)   Folyamatosan  hozzáférhető  az  ellátás,  amennyiben   az egészségügyi  ellátórendszer működése napi  24  órán  keresztül biztosítja annak igénybevehetőségét.” „13.  § (1) Az alkalmazott egészségügyi dolgozó számára hathavi munkaidőkeret  állapítható  meg.  A  heti  munkaidő  –  a   (2) bekezdésben  foglalt  kivétellel –  a  munkáltató  rendelkezése szerint a 48 órát nem haladhatja meg.” „93.  §  (1)  Az  ügyeleti  rendszer a napi  munkarenden  kívül bekövetkező   sürgősségi  esetekben  a  88-92.  §-ok   szerinti egészségügyi  ellátás  folyamatos igénybevételének  lehetőségét biztosítja. (2) Az ügyeleti ellátás célja az egészségügyi szolgáltatók napi munkarend   szerinti  munkaidő  befejezésének  időpontjától   a következő  napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig  a  beteg vizsgálata,  egészségi állapotának észlelése,  alkalomszerű  és azonnali    sürgősségi   beavatkozások   elvégzése,   illetőleg fekvőbeteg-gyógyintézetbe   történő    sürgősségi    beutalása, valamint  a  külön  jogszabályokban meghatározott  eljárásokban való részvétel.”  5.  Az  önálló  orvosi  tevékenységről  szóló  2000.  évi  II. törvény   (a   továbbiakban.  Öot.)   indítványokkal   érintett rendelkezései: „Az   Országgyűlés  felismerve,  hogy  az  egészségügyi  reform végrehajtása,   a   betegségek   megelőzése,   felismerése   és gyógyítása  csak  a  szakmáját  szerető  orvostársadalom  aktív közreműködésével  valósítható meg,  figyelemmel  arra,  hogy  a gyógyítás közügy, amelyben az elsődleges felelősség a  gyógyító orvost   terheli,   e  munka  elismerése,  az   orvostársadalom helyzetének,  ezáltal  a  betegellátás  színvonalának  javítása érdekében a következő törvényt alkotja: 1.  §  (1) E törvény hatálya a Magyar Köztársaság területén  az egészségügyi  szolgáltatás  keretében  nyújtott  önálló  orvosi tevékenységre és az e tevékenységet nyújtó orvosokra terjed ki. (2) E törvény alkalmazásában a) önálló orvosi tevékenység: a területi ellátási kötelezettség körében az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szerint a  háziorvos,  a házi gyermekorvos, a fogorvos (a  továbbiakban együtt: háziorvos) által nyújtott egészségügyi ellátás; b) orvos: a külön jogszabály szerint vezetett alap- és működési nyilvántartásban  szereplő  orvosi, fogorvosi  szakképesítéssel rendelkező személy;”  6. Az R2. indítványokkal érintett rendelkezései: „9.   §   (1)  Az  egészségügyi  intézmény  gyógyító  és  azzal összefüggő feladatainak folyamatos ellátása érdekében ügyeleti, készenléti   szolgálat  is  szervezhető.   Ügyelet,   készenlét ellátására  –  kivéve, ha jogszabály másként rendelkezik,  vagy azt  a betegellátáshoz kapcsolódó rendkívüli körülmény, helyzet vagy   esemény  (a  továbbiakban:  rendkívüli  helyzet)   teszi szükségessé   –   a  közalkalmazott  havonta   hat   alkalommal kötelezhető. (2)   Ügyeletnek   minősül,  ha  a  közalkalmazott   rendkívüli munkaidőben  –  a  feladatok folyamatos  ellátása  érdekében  – ügyeleti  díj ellenében, a munkavégzés helyszínén rendelkezésre áll, és elvégzi az ügyeleti feladatokat. (3)  Abban az intézményben, szolgálatnál vagy munkakörben, ahol műszak  szervezése  nem szükséges vagy nem  lehetséges,  de  az előre  nem  tervezhető feladatok ellátásához  a  közalkalmazott állandó jelenléte indokolt, ügyeletet kell szervezni. 10.   §  (1)  Egy  ügyeleti  szolgálat  legfeljebb  a  munkaidő befejezésétől a következő munkaidő kezdetéig tarthat,  és  –  a (2)  bekezdésben meghatározottak kivételével –  nem  haladhatja meg a 18 órát. (2)  Rendkívüli  helyzetben, valamint a heti  pihenőnapon  vagy munkaszüneti napon ellátott ügyelet időtartama 24 óra lehet. (3)   Az  ügyeleti  szolgálat  után  –  a  (4)-(5)  bekezdésben foglaltak kivételével – nem jár pihenőidő. (4) A 18 órát elérő ügyeletet közvetlenül követő munkaidőből a) minősített ügyelet után 6 óra pihenőidőt kell, b)  csendes  ügyelet,  ügyelet  után  4  óra  pihenőidőt  lehet biztosítani. (5) A 24 órát elérő ügyeletet közvetlenül követő munkaidőből a)   minősített   ügyelet  után  8  óra  –   illetőleg   ha   a közalkalmazott  teljes  napi munkaideje ennél  rövidebb,  annak megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell, b)  csendes  ügyelet,  ügyelet  után  4  óra  pihenőidőt  lehet biztosítani. (6)   A  (4)  bekezdésben  és  az  (5)  bekezdés  b)  pontjában meghatározottnál   magasabb   mértékű   pihenőidőt    kollektív szerződés állapíthat meg. (7)  Ha  az  ügyeleti  szolgálat és az azt  megszakítás  nélkül követő  rendes munkaidő, majd újabb ügyelet együttesen eléri  a 24 órát, az ügyeletet közvetlenül követően 8 óra – illetőleg ha a  közalkalmazott teljes napi munkaideje ennél rövidebb,  annak megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell biztosítani. 11.  § Az ügyeleti és készenléti szolgálatra történő beosztást, a tárgyhónapot megelőző hónap 20. napjáig el kell készíteni, és azt   az   érintett  közalkalmazottal  írásban  közölni   kell. Rendkívüli helyzetben az előzetes beosztástól el lehet térni. 12.  §  (1) Az ügyeleti szolgálat az ügyelet alatti munkavégzés éves átlagos mértékére tekintettel: a) csendes ügyelet, b) ügyelet, c) minősített ügyelet lehet. (2)  Csendes ügyeletnek minősül minden olyan ügyelet, amely nem tartozik  a  (3),  illetve  (4) bekezdés  szerint  szabályozott esetekhez. (3) Ügyeletnek minősül: a) a sebészeti osztályon, b) a traumatológiai osztályon, c) az intenzív osztályon, d) a kora- és újszülött osztályon, e) a toxikológiai osztályon, f) a művese osztályon, g) a szülészeti, nőgyógyászati osztályon, h)  az  akut  felvételt adó osztályokon, ideértve a  felvételes matrix osztályt is, i)  minden  olyan  osztályon, ahol a  fenti  jellegű  feladatok ellátását    kapcsoltan   végzik,   különösen   a    folyamatos diagnosztikai hátteret biztosító osztályokon, valamint j) az alapellátásban teljesített ügyelet. (4) Minősített ügyeletnek kell tekinteni: a) az anaesthesiológiai ügyeletet, továbbá b) a traumatológiai osztályon felvételes napon, c) az idegsebészeti és stroke osztályon felvételes napon, d) neurotraumatológiai osztályon felvételes napon, e)  az  alkohol és drog intoxikált betegek ellátására  kijelölt osztályon, f) központi intenzív osztályon teljesített ügyeletet. (5) Kollektív szerződésben a (3) bekezdésben felsorolt ügyeleti szolgálatok minősített ügyeletként is meghatározhatóak. (6) Az ügyeleti szolgálatért járó óránkénti ügyeleti díj – mint átalánydíj  –  mértéke  az  (1) bekezdésben  foglalt  minősítés szerint: a) csendes ügyeletben aa) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 55%-a, ab)  heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 60%- a, ac) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 70%- a; b) ügyeletben ba) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 70%-a, bb)  heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 80%- a, bc) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 90%- a, c) minősített ügyeletben ca) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 110%-a, cb) heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 120%- a, cc)  munkaszüneti  napon: az illetmény 1 órára  eső  összegének 130%-a. Kollektív  szerződés az a)-c) pontokban meghatározott mértéknél magasabb ügyeleti díjat állapíthat meg. (7)  Ügyeleti  díjra  a  vezető  beosztású  közalkalmazott   is jogosult. 12/A. § (1) Amennyiben az ügyelet alatti munkavégzés tartamát a munkáltatónál  nem  mérik,  és  azt  kollektív  szerződés   sem határozza meg, az egy ügyeletre eső, a Munka Törvénykönyve 119. §-ának   (3)-(6)  bekezdése  szempontjából  figyelembe   vehető tényleges munkavégzés időtartama a) csendes ügyeletnél: aa) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 2 óra, ab)  heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon,  24  órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 3 óra; b) ügyeletnél: ba) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 4 óra, bb)  heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon,  24  órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 6 óra; c) minősített ügyeletnél: ca) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 8 óra, cb)  heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon,  24  órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 12 óra. (2)   A  tényleges  munkavégzés  ügyeleti  időn  belüli  aránya legalább  csendes ügyeletnél 12,5%, ügyeletnél 25%,  minősített ügyeletnél 50%. (3)    Sürgősségi   betegellátó   osztályokon   a    folyamatos betegellátás műszak szervezésével történik. Azokon a minősített ügyeletet  ellátó  osztályokon, ahol  az  intenzív  munkavégzés miatt a feladatellátás ügyelettel megfelelően nem biztosítható, műszak szervezése indokolt. 12/B.  §  (1)  A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992.  évi  XXII. törvény 128. § (2) bekezdése alapján nem esik korlátozás alá  a rendkívüli munkavégzés a)  az  egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvény  XIV. fejezetében   meghatározott  katasztrófa-egészségügyi   ellátás keretében végzett tevékenység esetében, illetve b)  amennyiben  a  szervezett ügyeleti  ellátásban  rendkívüli, előre  nem tervezhető akut eseti feladat olyan mértékű ellátása szükséges,  amely  a  rendelkezésre álló  ügyeleti  szolgálatot teljesítő személyekkel nem biztosítható, és ezért ba)  az  ügyeletben,  illetve  a készenlétben  részt  nem  vevő munkatársak berendelése is szükségessé válik, illetve bb)   az   ügyeletben   részt  nem  vevő  intézetnél   hatósági intézkedésre  soron  kívüli  ügyeleti  szolgálat  megszervezése válik szükségessé. (2)  Az  (1)  bekezdés  ba)-bb) pontjaiban  foglalt  rendkívüli munkavégzés  elrendelésének szükségességét  az  intézményvezető kérésére az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (a továbbiakban:  ÁNTSZ)  fővárosi  és  megyei  intézetei   utólag igazolják. (3)   Az   (1)  bekezdés  ba)  pontjában  és  (2)  bekezdésében foglaltakat   az  Országos  Mentőszolgálatnál  több   műszakban foglalkoztatott közalkalmazottak esetében alkalmazni kell. 13.  § (1) Készenlétnek minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben  a  feladatok folyamatos ellátása érdekében,  külön díjazásért a munkavégzésre készen áll, és értesítés  esetén,  – rövid időn belül – a munkavégzés helyén megjelenik. (2)  Ahol további műszak vagy ügyeleti szolgálat nem szükséges, az esetlegesen jelentkező feladat azonban szükségessé teheti  a közalkalmazott behívását, készenlétet kell szervezni. (3)  A  közalkalmazottat a készenlétet követően  pihenőidő  nem illeti meg. (4)  Ha  a  készenlét  időtartama alatt  a  közalkalmazottat  a munkáltatója munkára igénybe veszi, az értesítéstől számítva  a készenlét  alatti munkavégzés teljes időtartamára,  a  túlmunka díjazásra vonatkozó rendelkezések szerint jár ellenérték. 14.  §  Ha a készenléti idő alatt teljesített munka és  az  azt megszakítás   nélkül   követő  rendes   munkaidő   és   ügyelet összességében  meghaladja a 24 órát, az  ügyeletet  közvetlenül követően  8  óra  – illetőleg ha a közalkalmazott  teljes  napi munkaideje   ennél  rövidebb,  annak  megfelelő  –   időtartamú pihenőidőt kell biztosítani.  7. Az R3. indítvánnyal támadott rendelkezései: „13. § (1) Az egészségügyi szolgáltató az ügyeleti ellátást a) osztályos ügyeleti, b) összevont osztályos ügyeleti (mátrix), c) sürgősségi ügyeleti, d) eseti ügyeleti, illetve e) alapellátás keretében szervezett ügyeleti rendszerben, illetve ezek kombinációjával szervezi meg.” „13.  § (3) Amennyiben több azonos vagy hasonló profilú osztály működik az egészségügyi szolgáltatónál – a mátrix osztály külön jogszabály     szerinti    szervezésére     vonatkozó     elvek figyelembevételével  – összevont osztályos  ügyelet  szervezése indokolt.”                              III.  Az indítványok részben megalapozottak.  1.   Az   indítványok   részben   az   egészségügyi   dolgozók (elsősorban  orvosok)  túlmunkaidejével  kapcsolatos  munkajogi szabályok  alkotmányossági vizsgálatát kérték,  az  indítványok más   vonatkozásban   a   túlmunka  díjazásával   kapcsolatosan fogalmaztak meg alkotmányossági aggályokat.  Az   Eüttv.  7.  §-a  alapján  minden  betegnek  joga  van   – jogszabályban  meghatározott  keretek  között  –  az  egészségi állapota  által indokolt, megfelelő, folyamatosan  hozzáférhető és  az  egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz.  Megfelelő az ellátás, ha az az adott  egészségügyi szolgáltatásra  vonatkozó szakmai és etikai szabályok,  illetve irányelvek   megtartásával   történik,   továbbá   folyamatosan hozzáférhető    az   ellátás,   amennyiben   az    egészségügyi ellátórendszer működése napi 24 órán keresztül biztosítja annak igénybevehetőségét. A 93. § alapján az ügyeleti rendszer a napi munkarenden   kívül   bekövetkező   sürgősségi   esetekben   az egészségügyi  ellátás  folyamatos igénybevételének  lehetőségét biztosítja.   Az   ügyeleti  ellátás  célja   az   egészségügyi szolgáltatók  napi  munkarend szerinti  munkaidő  befejezésének időpontjától  a  következő  napi  munkarend  szerinti  munkaidő kezdetéig  a beteg vizsgálata, egészségi állapotának észlelése, alkalomszerű  és  azonnali sürgősségi beavatkozások  elvégzése, illetőleg    fekvőbeteg-gyógyintézetbe    történő    sürgősségi beutalása,   valamint  a  külön  jogszabályokban  meghatározott eljárásokban való részvétel. Az R2. 9. § (2) bekezdése  szerint ügyeletnek  minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben –  a  feladatok  folyamatos ellátása érdekében –  ügyeleti  díj ellenében,  a  munkavégzés  helyszínén  rendelkezésre  áll,  és elvégzi az ügyeleti feladatokat.  Az    Alkotmánybíróság   az   eljárása   során   elsőként   az egészségügyi   ügyeleti   rendszert   vizsgálta.    A    magyar egészségügyi ügyeleti rendszerben elsősorban orvosok dolgoznak, az  ápoló(nő)k  és  más munkakörben foglalkoztatottak  esetében jellemzően  két-  vagy  háromműszakos  munkarend  szervezésével oldja meg a munkáltató a feladatellátást. Két fő formája van az ügyeletnek:    a   kórházban,   közalkalmazotti   jogviszonyban foglalkoztatott  orvosok  ügyelete, illetve  az  alapellátásban szintén  közalkalmazottként, vagy ellátási szerződés  keretében vállalkozóként  dolgozó  orvosok ügyelete.  Az  ügyelet  minden esetben  a  munkavégzés helyéhez kötődik és  az  ügyeletet  adó orvosnak pontosan meghatározott ügyeleti és munkaköri feladatai vannak.  Az  ügyelet lényege, hogy az orvos a  napi  munkaideje befejezése  után  ugyanazon,  vagy  más  munkahelyen   ügyeleti szolgálatba  lép, ami délután 16 órától másnap reggel  8  óráig tart.   Az  ügyelet  befejezése  után  pedig  az  esetek  döntő többségében az orvos nem hagyja el a munkahelyét, ahol addig 24 órát  töltött  folyamatosan, hanem  elkezdi  a  következő  napi rendes  munkaidejét. Így végeredményben egy átlagos  hétköznapi ügyelet  során,  amelyre  az R2. 9.  §  (1)  bekezdése  alapján havonta maximum hat alkalommal kötelezhető, a közalkalmazott 32 órát töltve folyamatosan a munkahelyén.  Az  Mt.  rendkívüli munkavégzésre vonatkozó szabályai szerint, ha  a munkavállalót a heti pihenőnapján munkára igénybe vették, helyette elsősorban másik pihenőnapot (pihenőidőt) kell adni  a munkavégzést követő hónap végéig. A pihenőnap fogalmát  az  Mt. 117.  §  (1)  bekezdés  i) pontja határozza  meg,  a  pihenőidő mértékéről  az  Mt. 123. §-a rendelkezik. Az  Mt.  126.  §  (1) bekezdés  c)  pontja  alapján  az  ügyelet  alatti  munkavégzés rendkívüli  munkavégzésnek minősül. Az R2. 10. § (3) bekezdése, mint  főszabály  alapján  az ügyeleti szolgálat  után  nem  jár pihenőidő,  kivételt csak a 18, illetve 24 órát  elérő  ügyelet esetében állapít meg.  a)  A miniszter a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának a 1999. évi  LVI.  törvény  28. § (1) bekezdésével  történő  módosítása során    kapott   felhatalmazást   az   egészségügyi    ügyelet szabályozására.  E  jogalkotói munka  eredménye  lett  az  R2., amelynek szabályait az indítványozók sérelmezték. A Kjt. 59.  § (2)   bekezdés  b)  pontjának  2003.  július  1-jétől  hatályos rendelkezéseit  a  2003. évi XX. törvény 43.  §  (1)  bekezdése állapította meg, amely szerint az Mt. 127. §-ában  és  129.  §- ában  foglaltakon túl a miniszter szabályozhatja  a  rendkívüli munkavégzés,   az   ügyelet   és  a  készenlét   elrendelésének feltételeit,   valamint  a  készenlét  és  a  készenlét   alatt elrendelt  munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet  alatt elrendelt   munkavégzés  díjazását  egyaránt  magában   foglaló átalánydíjazás mértékét.  A   Kjt.  59.  §-ának  rendelkezései  számos  ponton  eltérően szabályozzák az Mt.-nek a munkaidőre és a pihenőidőre vonatkozó szabályait,  speciálisan a közalkalmazotti jogviszony  és  ezen belül  az egészségügyi tevékenységre vonatkozóan. A Kjt. 59.  § (1) bekezdése felsorolja mindazokat az Mt. szakaszokat, amelyek a  közalkalmazotti  jogviszony keretében nem alkalmazhatóak.  A felsorolt jogszabályhelyek – kivétel nélkül – bizonyos korlátot állítanak fel a munkáltató részére a napi munkaidő, a minimális pihenőidő vonatkozásában, valamint abban a tekintetben, hogy  a kollektív  szerződés  ezektől a szabályoktól  milyen  mértékben térhet   el.  A  Kjt.  59.  §  (5)  bekezdése  az  elrendelhető rendkívüli  munkavégzés felső határát  naptári  évenként  –  az egyéb  közalkalmazottakra vonatkozó legfeljebb  200,  kollektív szerződés  rendelkezése  alapján  legfeljebb  280  óra   mérték helyett  –  az  Eüttv.-ben meghatározott  ügyeleti,  készenléti feladatok  ellátásában  részt vevő közalkalmazott  esetében  az elrendelhető   rendkívüli  munkavégzés  felső  határa   naptári évenként   legfeljebb  300,  kollektív  szerződés  rendelkezése alapján legfeljebb 400 óra mértékben határozza meg. A Kjt.  59. §  (5)  bekezdésének rendelkezései sértik az egyik indítványozó szerint  az  Alkotmány  70/B. § (4) bekezdésében  meghatározott pihenéshez  és szabadidőhöz való jogot és ezáltal az  Alkotmány 2. § (1) bekezdését is, egy másik indítványozó szerint pedig az Alkotmány 70/B. § (3) és (4) bekezdését.  Az  Alkotmánybíróság  az Alkotmány 70/B.  §  (4)  bekezdésével összefüggésben  már  több  határozatában  kifejtette,  hogy  az Alkotmány  alapvető  jogként fogalmazza  meg  a  pihenéshez,  a szabadidőhöz,    a   fizetett   szabadsághoz    való    jogokat (1403/B/1990.  AB határozat, ABH 1992, 493, 494.;  1005/B/1996. AB  határozat, ABH 1998, 939, 940.; 1030/B/2004. AB  határozat, ABH 2005, 1307.; 1311.). Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint  az Alkotmány 70/B. § egyes rendelkezései az  Alkotmány 70/A. §-ában meghatározott általános diszkriminációs tilalomnak a  munka világára konkretizált rendelkezése [25/2003. (V.  21.) AB  határozat,  ABH 2003, 328, 346.; 142/B/1998. AB  határozat, ABH 2005, 757, 765.].  Az    Alkotmánybíróság   már   számos   határozatában,    több szempontból    foglalkozott   az   Alkotmány    70/A.    §-ának értelmezésével. Ennek során az emberi méltósághoz  való  joggal [Alkotmány  54. § (1) bekezdés] összefüggésben a  9/1990.  (IV. 25.)  AB határozatában megállapította, hogy „a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az   emberi   méltóság  alapjogán  nem  eshet  csorba,   azonos tisztelettel  és körültekintéssel, az egyéni szempontok  azonos mértékű   figyelembevételével  kell  a   jogosultságok   és   a kedvezmények  elosztásának  szempontjait  meghatározni.”   (ABH 1990, 46, 48.)  Az  Alkotmánybíróság  a  35/1994. (VI. 24.)  AB  határozatában hivatkozott  továbbá  arra, hogy „az  alapjognak  nem  minősülő egyéb    jogra    vonatkozó,   személyek   közötti    hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható  meg,  ha  a  sérelem összefüggésben  áll  valamely alapjoggal,   végső   soron   az  emberi   méltóság   általános személyiségi   jogával,   és  a  megkülönböztetésnek,   illetve korlátozásnak  nincs  tárgyilagos  mérlegelés  szerint  ésszerű indoka vagyis önkényes.” (ABH 1994, 197, 200.)  Az  Alkotmánybíróság annak megítéléséhez, hogy a jogalkotó  az indítványozó  által sérelmezett szabályozáskor az  egészségügyi agazatban  dolgozó  közalkalmazottak esetében  alkotmányellenes megkülönböztetést  tett-e, először azt a szélesebb  jogszabályi környezetet  vizsgálta,  amelybe a Kjt.  59.  §  (5)  bekezdése illeszkedik.  Az  Alkotmánybíróság a 44/B/1993. AB határozatában kifejtette: „Az  Országgyűlés  1992-ben – szinte egy időben  –  a  munkával kapcsolatos viszonyok jogi rendezésére három törvényt alkotott. Az  így  megszülető törvények a munkaviszonyok  jogi  rendezése tekintetében a régi, egységes Munka Törvénykönyvéhez  képest  – figyelemmel  a  társadalomban  zajló  változásokra  –  jelentős differenciálódást  eredményeztek. A  differenciálódás  lényege, hogy   a   magánszférában  a  munka  világában   növekedett   a szerződéses   szabadság   mértéke.   Elkülönült   egyrészt    a gazdaságban  és  az  állami,  önkormányzati  szférában  történő alkalmazás jogi rendezése. Másrészt további eltérés jött  létre a jogi szabályozásban aszerint, hogy a munkatevékenység végzése során az alkalmazott közhatalmat gyakorló szervezet tagja  vagy sem.  A  jogi rendezés különbözőségének egyik oka, hogy egészen más    a   munkáltató   pozicionális   helyzete   a   gazdasági versenyszférában  és  a költségvetési szférában,  ahol  mind  a munkáltató, mind a köztisztviselő, mind a közalkalmazott (tehát munkáltató    és   munkavállaló)   jogállását   elsősorban    a költségvetéstől  való függés határozza meg.  Ugyancsak  a  jogi szabályozás eltérésében mutatkoznak meg azok a különbségek  is, amik az egyes jogviszonyokban végzett munkatevékenységek eltérő jellegéből és közegéből fakadnak.” (ABH 1994, 574, 574-575.)  Az    Alkotmánybíróság   a   198/B/1998.   AB    határozatában rámutatott,  hogy  „[a] munkával kapcsolatos  viszonyok  vázolt különbözősége,   továbbá  az  egyes  jogviszonyokban   ellátott munkatevékenységek egymástól nyilvánvalóan  eltérő  jellege  is indokolja a jogi szabályozás differenciálását. A három  törvény a  munkavállalók  három valóságos csoportjára vonatkozóan  szab meg  –  a  bérre, az illetményre, az illetménykiegészítésre  és pótlékokra,   a   jubileumi  jutalom,  a   13.   havi   fizetés feltételeire is kiterjedő – eltéréseket, s ezek nem tekinthetők diszkriminációnak. Alkotmányellenes megkülönböztetés ugyanis az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint [pl. a 4/1993. (II.  12.) AB határozatában] »csak összehasonlítható jogosultak vagy  kötelezettek  között vethető  fel«.  (ABH  1993,  65.)  A köztisztviselők,  a  közalkalmazottak, s a Munka  Törvénykönyve hatálya   alá  tartozó  munkavállalók  pedig  olyan   egymástól elkülönült   csoportokba  sorolhatók,   amelyekre   az   eltérő munkajogi szabályozás alkotmányosan indokolt.” (ABH 1999,  668, 669.)  „A  jogalkotó  a  Kjt.  megalkotásával  1992.  július  1-jével speciális,  új  típusú  jogviszonyt hozott  létre.  A  korábban homogén   munkajog  területén  –  a  speciális   sajátosságokat kiemelve  –  megalkotta a közalkalmazotti  jogviszonyt,  melyre vonatkozó  szabályokat önálló törvényben rögzítette.” [25/2003. (V.  21.) AB határozat, ABH 2003, 328, 340.] Ennek keretében  a jogalkotó  a Kjt. 55/A. §-ában szabályozta a közalkalmazottakra általános  jelleggel  vonatkozóan  az  elrendelhető  rendkívüli munkavégzés  naptári  évenkénti felső  határát  200,  kollektív szerződés  esetén  legfeljebb 280 órában.  A  Kjt.  59.  §  (5) bekezdése  a  az  egészségügyi ügyeleti,  készenléti  feladatok ellátásában  részt  vevő közalkalmazott esetében  az  általános szabálytól   eltérően  300,  kollektív  szerződés  rendelkezése alapján  legfeljebb  400 órában határozta meg  az  elrendelhető rendkívüli  munkavégzés felső határát. A Kjt. más  tevékenységi területen   nem   tartalmaz  eltérő   szabályt   az   általános szabálytól.  Az  Alkotmánybíróság számos határozatában utalt arra,  hogy  a diszkrimináció  tilalma  nem  jelenti  minden  megkülönböztetés tilalmát.  Az  a  kérdés,  hogy a megkülönböztetés  alkotmányos határok között marad-e, csakis a mindenkori szabályozás  tárgyi és  alanyi  összefüggéseiben vizsgálható.  Az  Alkotmánybíróság határozataiban  kifejtette továbbá, hogy az Alkotmány  70/A.  § (1) bekezdése csak az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok közötti  olyan  alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetést tiltja,   amelynek  következtében  egyes  jogalanyok  hátrányos helyzetbe  kerülnek.  A  diszkrimináció tilalma  elsősorban  az alkotmányos  alapjogok  tekintetében tett  megkülönböztetésekre terjed  ki.  Abban  az  esetben, ha a megkülönböztetés  nem  az emberi  vagy  alapvető  jog  tekintetében  történt,  az  eltérő szabályozás alkotmányellenessége csak akkor állapítható meg, ha az  emberi  méltósághoz való jogot sérti. Az indítvány  alapján vizsgált  esetben alapvető jog, a pihenéshez és a  szabadidőhöz való jog tekintetében történt megkülönböztetés a Kjt. 59. § (5) bekezdésében foglalt szabályozás megalkotásakor.  A  Kjt.  59.  §  (5)  bekezdésének az Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdésébe  ütközéssel összefüggésben az Alkotmánybíróság  azt vizsgálta,  történt-e  olyan mértékű  alapjogkorlátozás,  amely alkotmányellenességet eredményez.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a betegek Eütv. 7. §- ában   meghatározott   jogának  érvényesülése,   a   megfelelő, folyamatos   egészségügyi   ellátáshoz   való   hozzáférhetőség biztosítása érdekében a közalkalmazottak széles körén belül  az egészségügyi  dolgozókra,  mint homogén  csoportra  vonatkozóan állapított meg a Kjt. 59. § (5) bekezdése – a Kjt. 55/A. §-ában megfogalmazott  általános  szabálytól  eltérő  –  a  rendkívüli munkavégzés   keretében  az  ügyeleti,   készenléti   feladatok ellátásának  felső  határára  olyan  szabályozást,   amely   az általános   szabályozáshoz  képest  korlátozza  a   pihenéshez, szabadidőhöz  való jogot. Az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében meghatározott  alapjognak az általános szabályokhoz  képest  az egészségügyben  történő  korlátozását  a  jogalkotó  törvényben állapította meg. „Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges    garanciáinak   megállapítása   csakis    törvényben történhet,  törvény  kell  továbbá  az  alapjog  közvetlen   és jelentős  korlátozásához is.” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat ABH  1991,  297,  300.]  Kiemelkedően fontos  társadalmi  érdek fűződik   a   folyamatos   egészségügyi  ügyeleti,   készenléti szolgálat   zökkenőmentes  működtetéséhez,   ennek   elmaradása sértené  az  Alkotmány  70/D.  §-ában  biztosított  legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot. Az is tény,  hogy az   ügyeleti,  készenléti  szolgálat  folyamatos   biztosítása hatalmas  humánerőforrás kapacitást igényel. Ebből  következik, hogy  az egészségügyi dolgozók szabadidőhöz, pihenőidőhöz  való alkotmányos  jogát  törvényben korlátozni  lehet  és  kell  oly mértékben,  amely  számukra  a  legkisebb  jogsérelmet   okozva biztosítja,  hogy a Magyar Köztársaság területén tartózkodóknak az  Alkotmány  70/D.  §  (1) bekezdésében biztosított  alapjoga sérelmet ne szenvedjen.  Az   Alkotmány   70/D.   §   (1)  bekezdésében   meghatározott egészséghez  való  alapjog, az egészségügyi  ellátáshoz  fűződő közérdek érvényesülésének biztosítása az Alkotmány 70/D. §  (2) bekezdése alapján az állam feladata az egészségügyi intézmények és  az  orvosi ellátás megszervezésével. Az állam e feladatának teljesítése  érdekében  került sor az  Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdésében meghatározott alapjog korlátozására a Kjt.  59.  § (5)  bekezdésében  foglaltak szerint az egészségügyben  dolgozó közalkalmazottak,   mint  speciális  foglalkozási   körülmények között  dolgozók esetében. Az állami feladatellátás biztosítása érdekében  az alapjog Kjt. 59. § (5) bekezdésében meghatározott mértékű  korlátozása szükséges és nem aránytalan. Az  Alkotmány 70/D.  §-ában meghatározott legmagasabb szintű testi  és  lelki egészséghez  való  jog  biztosítása folyamatos  és  intézményes egészségügyi  ellátás működtetését követeli  meg  az  államtól, amely  esetenként  rendkívüli  feladatok  ellátását,  s  az   e területen  dolgozóktól rendkívüli munkavégzést  is  igényel.  A rendkívüli   feladatok  ellátásával  harmonizál  a   rendkívüli munkavégzés   szabályainak   a   megállapíthatósága.   A   Kjt. indítvánnyal támadott rendelkezése az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok között megkülönböztetést nem tartalmaz, így  az nem  sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését és a 70/B. § (4) bekezdését,  sem  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdését.  Ezért  az Alkotmánybíróság    a    Kjt.    59.    §     (5)     bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.  Az   Alkotmány   70/B.  §  (3)  bekezdése   szerint:   „Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel  végzett munkája  mennyiségének  és  minőségének.”  A  Kjt.  59.  §  (5) bekezdése  az  ügyeleti, készenléti feladatok ellátásban  részt vevő  közalkalmazottak esetében határozza meg  az  elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határát.  A  Kjt.  59.  §  (5)  bekezdése és az Alkotmány  70/B.  §  (3) bekezdése  között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a Kjt.  59. §  (5)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítására  és megsemmisítésére   irányuló  indítványt  e   vonatkozásban   is elutasította.  b)  Az  R2.  9. § (1) bekezdése alapján az ügyelet,  készenlét ellátására  a  közalkalmazott – az Mt. 126. § (1) bekezdése  c) pontja  alapján – havonta 6 alkalommal kötelezhető, ami csak  8 órás  ügyelettel  számolva – nem számolva  az  R2.  10.  §-ában meghatározott 18, illetve 24 órás ügyelettel – elérheti az  évi 576  órát,  s  ezzel  túllépi a Kjt.  59.  §  (5)  bekezdésében meghatározott   elrendelhető  rendkívüli  munkavégzés   naptári évenkénti   felső   határát  (300  óra,   kollektív   szerződés rendelkezése alapján 400 óra).  Az  R2. 9. § (1) bekezdésének rendelkezése érinti az Alkotmány 70/B.   §   (4)   bekezdésében  meghatározott   pihenéshez   és szabadidőhöz  való alapvető jogot. Az Alkotmánybíróság  először azt  vizsgálta,  hogy  az alapvető jog rendeleti  úton  történő korlátozása alkotmányos-e, közelebbről: sérti-e az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdését a törvénynél alacsonyabb szintű végrehajtási rendelet  megalkotása.  „Az Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése  az alapvető   jogok   kizárólag  törvény   általi   korlátozásának feltételeit  és határait szabja meg.” [8/2004.  (III.  25.)  AB határozat, ABH 2004, 144, 163.] Az Alkotmánybíróság a  64/1991. (XII.  17.)  AB  határozatában  kifejtette:  „Valamely  alapjog tartalmának     meghatározása    és    lényeges    garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is.” (ABH 1991, 297, 300.) Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az ügyeleti, készenléti  idő  időtartamának, mértékének  szabályozása  olyan kérdéskör,  amely közvetlenül érinti az Alkotmány 70/B.  §  (4) bekezdésében   a   munkavállalót   megillető   pihenéshez    és szabadidőhöz  való  alapvető jogot.  A  munkavállalók  –  jelen esetben  közalkalmazottak – ügyeleti,  készenléti  munkavégzése mértékének   –   az   Alkotmány  70/B.   §   (4)   bekezdésében meghatározott  pihenéshez  és szabadidőhöz  való  alapvető  jog korlátozását  jelentő – szabályozása esetén az Alkotmány  8.  § (2)   bekezdése   alapján   törvényi   szintű   szabályozás   a követelmény, mert alapvető jogokat érintő szabályokról van szó. Ezért a pihenéshez és a szabadidőhöz való jog korlátozása  csak törvényi  szinten lehetséges, az Alkotmány 8. § (2)  bekezdését sérti,  ha  ezeket  a  kérdéseket nem törvényben  szabályozzák, hanem  végrehajtási rendeletben. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a munkajogi szabályozás sokszintű, az alapvető szabályokat törvények,   s   azok   egy-egy  ágazatra  történő   lebontását kormányrendeletek, miniszteri rendeletek, kollektív szerződések és  szabályzatok tartalmazzák. Minden olyan munkajogi  szabály, amely   nem   alapvető  jogokat  korlátoz,  törvényi   szintnél alacsonyabb    szintű    jogszabályban,    illetve    kollektív szerződésben, szabályzatban szabályozható. A Kjt. 59. § (2)  és (4)  bekezdésében  adott felhatalmazás alapján  a  miniszter  a törvényi   rendelkezéseket  kiegészítő  szabályozásra  alkothat rendeletet, azonban a rendeletalkotási felhatalmazás nem jelent felhatalmazást alapvető jog közvetlen és jelentős korlátozására is.  Az  R2.  9.  §  (1) bekezdésében lévő rendeleti szabályozás  a közalkalmazott   havonta   hat   alkalommal   való   ügyeletre, készenlétre kötelezhetőségéről – figyelemmel az R2. 10.  §-ában meghatározott  ügyeleti időtartamra – azonban a  pihenéshez  és szabadidőhöz való alapvető jog rendeleti úton – a  Kjt.  59.  § (5)  bekezdésében  meghatározott  mértéket  meghaladó  módon  – történő  korlátozását  jelenti. Az R2. 9.  §  (1)  bekezdésében biztosított munkáltató általi kötelezési lehetőség szabályozása a    rendkívüli   munkavégzés   terén   túllép    a    törvényi felhatalmazáson.  Az R2. szabályozása csak oly  mértékű  lehet, amely  biztosítja  a Kjt. 59. § (5) bekezdésében  meghatározott ügyeleti időkeret betarthatóságát. A túlmunka éves mértéke csak akkor  nem  haladja meg a maximális 400 órát,  ha  az  ügyeleti szolgálatban   résztvevő  közalkalmazott   havonta   csak   egy alkalommal ügyel. A havonta elrendelhető ügyeletek száma 6, ami éves  szinten a hétvégi ügyeletek számától függően 1152 és 1536 óra   közötti  ügyeletet  jelent,  a  felső  határ  több   mint háromszorosát jelenti. Ez havi 3 ügyelet esetén az éves óraszám 576  és  864,  havi két ügyelet esetén 384 és  576  óra  között alakul.  Ez  azt jelenti, hogy nem lehet betartani a  maximális 400  órás felső határt. Bár a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja alapján  az  Mt. 127. §-ában és 129. §-ában foglaltakon  túl  a miniszter  szabályozhatja a rendkívüli munkavégzés, az  ügyelet és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és  a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és  az  ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását  egyaránt magában   foglaló  átalánydíjazás  mértékét,   azonban   ez   a szabályozás  a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény  1.  § (2)  bekezdésében megfogalmazottak alapján nem lehet ellentétes magasabb  szintű  jogszabály  rendelkezésével.  Az  indítványok alapján  vizsgált  szabályozási  módra  vonatkozóan  pedig   az Alkotmány  35.  §  (2)  bekezdése  kifejezett  rendelkezést  is tartalmaz,  amikor megállapítja, hogy a „Kormány  rendelete  és határozata törvénnyel nem lehet ellentétes”. Az R2.  9.  §  (1) bekezdése  a  fentiek alapján sérti a Jat. 1. § (2) bekezdését, illetve  az  Alkotmány  35.  § (2)  bekezdését  és  azáltal  az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, valamint az Alkotmány 8.  §  (2) bekezdését, ezért alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság az  R2. 9. § (2) és (3) bekezdése, 10. §-a, 12. §-a, 12/A. §-a, 12/B. §- a,  13.  §-a  és  14. §.-a alkotmányellenességét  a  9.  §  (1) bekezdésével való szoros összefüggés alapján állapította meg.  Az  Alkotmánybíróság az alkotmányellenesnek minősített R2.  9. §-át,  10. §-át, 12. §-át, 12/A. §-át, 12/B. §-át, 13. §-át  és 14.  §-át  2007.  június  30.  napjával  semmisítette  meg.  Az Alkotmánybíróság   az   R2.   rendelkezéseinek   „pro   futuro” megsemmisítésénél  azt vette figyelembe, hogy  a  rendelkezések azonnali  megsemmisítése jogbizonytalanságot  okozna,  ezért  a megsemmisítés  időpontját 2007. június 30.  napjában  határozta meg, hogy a jogalkotónak elegendő idő álljon rendelkezésére  az alkotmányos    szabályozás   kialakításához.   A   jogalkotónak lehetősége  nyílik  arra  az ügyeleti idő  újraszabályozásánál, hogy  megoldja,  miként  lehet jobban  egyensúlyt  teremteni  a betegek magas szintű ellátáshoz fűződő joga (Alkotmány 70/D. §) és  az egészségügyben dolgozó közalkalmazottak pihenéshez  való alapjoga [Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése] között.  2.  Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal  támadott jogszabályt vagy  annak  egy  részét  az Alkotmány valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és  ezért azt  megsemmisíti,  akkor  a további  alkotmányi  rendelkezések esetleges   sérelmét   –   a  már  megsemmisített   jogszabályi rendelkezéssel   összefüggésben  –  érdemben   nem   vizsgálja. [44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205.;  4/1996. (II.  23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44.; 61/1997. (XI.  19.) AB  határozat,  ABH  1997,  361, 364.;  15/2000.  (V.  24.)  AB határozat, ABH 2000, 420, 423.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH  2000, 425, 429.; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.]  Mivel az Alkotmánybíróság az R2. 9. §-át, a 10. §-át, a 12. §- át,  a  12/A. §-át, a 12/B. §-át, a 13. §-át és a 14.  §-át  az Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésébe és a 8.  §  (2)  bekezdésébe ütközőnek minősítette, ezért az R2. 9. §-ának, a 10. §-ának,  a 12.  §-ának, a 12/A. §-ának, a 12/A. §-ának, a 12/B. §-ának,  a 13.   §-ának  és  a  14.  §-ának  az  Alkotmány  a  35.  §  (2) bekezdésében,  az  54.  §  (1)  bekezdésében,  a  70/A.  §  (1) bekezdésében, a 70/B. § (2)-(4) bekezdéseiben, a  70/D.  §-ában és  a  70/E. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések  sérelmét nem vizsgálta.  3.  Az  egyik  indítványozó  szerint  az  R1.  11-17.  §-ainak rendelkezései az egészségügyi dolgozókra nézve diszkriminatívak a  más  területen  dolgozókhoz  (igazságügyi  dolgozók,  bírák, köztisztviselők) képest, és ezért sértik az Alkotmány 70/A.  §- át, továbbá ellentétesek az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésével. Az  R1.  hatályon  kívül helyezése miatt az Alkotmánybíróság  a fentiekben  kifejtettek alapulvételével az R2. azonos  tartalmú rendelkezéseire   nézve   folytatta   le   az   alkotmányossági vizsgálatot.   Tekintettel  arra,   hogy   az   előzőekben   az Alkotmánybíróság  az R2. 9. §-át, a 10. §-át,  a  12.  §-át,  a 12/A. §-át, a 12/B. §-át, a 13. §-át és a 14. §-át az Alkotmány 8.  § (2) bekezdésébe ütközőnek minősítette és megsemmisítette, ezért csak az R2. indítvánnyal támadott, s hatályban maradt 11. §-a rendelkezéseire vonatkozóan végezte el az Alkotmány 70/A. §- a    indítványozó   által   állított   sérelmével   kapcsolatos alkotmányossági vizsgálatot.  a)  Az  Alkotmánybíróság  számos határozatában  értelmezte  az Alkotmány  70/A. § (1) bekezdését. Az Alkotmány e rendelkezését –  állandó gyakorlata szerint – a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó   alkotmányi   követelményként   értelmezte.    Az Alkotmánybíróság  e  határozatokban  kifejtette,  hogy  bár  az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szövegszerűen az alapvető jogok tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést,  a  tilalom, ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot, kiterjed az egész jogrendszerre. Abban az esetben, ha  a megkülönböztetés  nem  az emberi vagy az alapvető  állampolgári jog     tekintetében    történt,    az    eltérő    szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg,  ha  az  az  emberi méltósághoz  való  jogot  sérti.  Az  Alkotmánybíróság   eddigi gyakorlata    során    ez    utóbbi   körben    akkor    ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést,  ha a  jogalkotó  önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az  azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.)  AB határozat,  ABH  1990,  73,  77-78.;  61/1992.  (XI.  20.)   AB határozat,  ABH  1992,  280,  281.;  35/1994.  (VI.   24.)   AB határozat, ABH 1994, 197.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138-140. stb.].  Az  R2.  személyi  hatálya  alá tartozó  közalkalmazottak  nem tekinthetők azonos helyzetben lévő személyeknek az indítványozó által    hivatkozott    igazságügyi   dolgozókkal,    bírákkal, köztisztviselőkkel. A törvényalkotó éppen a különböző helyzetük miatt  szabályozta  külön-külön törvényben a fenti  csoportokat alkotó   munkavállalók   jogállását   (Kjt.,   az   igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény,  a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló  1997. évi  LXVII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi   XXIII.   törvény).   Az  Alkotmánybíróság   gyakorlatában személyek közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha  a jogalkotó  valamely  személyt vagy embercsoportot  más,  azonos helyzetben  lévő  személyekkel  vagy  embercsoporttal   történt vsszehasonlításban kezel hátrányosabb módon. [32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 161-162.; 43/B/1992. AB határozat, ABH  1994, 744, 745.; 397/B/1995. AB határozat, ABH 1995,  786, 787.;   432/B/1995.  AB  határozat,  ABH   1995,   789,   792.; 719/B/1998.  AB  határozat, ABH 2000, 769, 775.;  17/2000.  (V. 26.)  AB  határozat,  ABH  2000,  112,  115.;  624/E/1999.   AB határozat,   ABH   2002,   1023,   1035.   stb.]    Ezért    az Alkotmánybíróság az R2. 11. §-a rendelkezéseinek  az  Alkotmány 70/A.  §-ába ütköző alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.  b)  Az  Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése szerint:  „Mindenkinek joga  van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.” Az R2. 11. §-a meghatározza, hogy a tárgyhónapot megelőző  hónap  20.  napjáig kell az  ügyeleti  és  készenléti szolgálatra  történő  beosztást  elkészíteni  és  ezt   írásban közölni kell a közalkalmazottal.  Az  R2.  11. §-a és az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése  között alkotmányjogilag  értékelhető összefüggés nem állapítható  meg. Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  érdemi alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását eredményezi,  ezért  az  Alkotmánybíróság  az   R2.   11.   §-a alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.  4.  Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét állította több indítványozó  is:  az  egyik indítványozó  a  Kjt.  59.  §  (2) bekezdés  b)  pontja  és  a  76.  §  (3)  bekezdése,  a   másik indítványozó  az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f)  pontja,  a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. §  (2) bekezdés  b)  pontja,  az 59. § (4) bekezdés  b)  pontja  és  a harmadik  indítványozó  a Kjt. 59. §  (4)  bekezdés  b)  pontja esetében.  Két  indítványozó is alkotmányellenesnek tartja a Kjt.  59.  § (2)  bekezdés b) pontjának rendelkezését. Az egyik indítványozó a  jogbiztonság  sérelmét látja abban, hogy a Kjt.  59.  §  (2) bekezdés b) pontjában felhatalmazott miniszter alapvető jogokat korlátoz,  amikor szabályozhatja a rendkívüli  munkavégzés,  az ügyelet  és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint  a készenlét  és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés,  illetve az  ügyelet és az ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt  magában  foglaló  átalánydíjazás  mértékét.  A  másik indítványozó  szerint  a  Kjt. 59. §  (2)  bekezdés  b)  pontja lehetőséget  ad arra, hogy jogszabály vagy kollektív  szerződés az  ügyeleti  időnek  csak egy részét ismerje  el  munkaidőnek, anélkül,  hogy  meghatározná azt, hogy  az  ügyelet  fennmaradó része  milyen időnek minősül és mely szabályok vonatkoznak  rá, és  ez  –  álláspontja  szerint – a jogbiztonság  követelményét sérti.  Az  Alkotmánybíróság  a  9/1992.  (I.  30.)  AB  határozatában megállapította:   „A   jogállam   nélkülözhetetlen   eleme    a jogbiztonság.  A  jogbiztonság  az  állam  –  s  elsősorban   a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a  jog egésze,  egyes  részterületei  és  az  egyes  jogszabályok   is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak  legyenek a norma címzettjei számára.  Vagyis  a jogbiztonság   nem  csupán  az  egyes  normák   egyértelműségét követeli   meg,   de   az   egyes  jogintézmények   működésének kiszámíthatóságát   is.   Ezért   alapvetőek   a   jogbiztonság szempontjából  az eljárási garanciák. Csak formalizált  eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály,  csak az  eljárási  normák  betartásával  működnek  alkotmányosan   a jogintézmények.”  (ABH 1992, 59, 65.) Az  Alkotmánybíróság  ezt követően a 25/1992. (IV. 30.) AB határozatban rámutatott: „A  jogállamiság egyik fontos alkotóeleme a jogbiztonság, amely egyebek között megköveteli, hogy -   az  állampolgárok  jogait  és  kötelességeit  a  törvényben megszabott  módon  kihirdetett és  bárki  számára  hozzáférhető jogszabályok szabályozzák, -  meglegyen  a  tényleges lehetőség arra,  hogy  a  jogalanyok magatartásukat a jog előírásaihoz tudják igazítani, (…) A jogbiztonság e két alapvető követelménye közül bármelyiknek a figyelmen kívül hagyása összeegyeztethetetlen az Alkotmány 2. § (1)  bekezdésével,  s így alkotmányellenes.”  (ABH  1992,  131, 132.)  A  Jat.  15. § (1) bekezdése alapján a végrehajtási jogszabály alkotására   adott  felhatalmazásban  meg  kell   határozni   a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit. A felhatalmazás jogosultja  a  jogi szabályozásra másnak további felhatalmazást nem  adhat.  A  Kjt.  59. § (2) bekezdés b)  pontja  a  törvény keretei  között  végrehajtási jogszabály megalkotására  ruházta fel  a  minisztert,  meghatározva a  felhatalmazás  tárgyát  és kereteit  is. A felhatalmazás alapján a miniszter nem  jogosult egyrészt  a  törvénnyel  ellentétes, másrészt  a  felhatalmazás keretein túlterjeszkedő szabályozás megállapítására.  A  két indítványozó a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontját  véli alkotmányellenesnek. Az egyik indítványozó szerint a Kjt. 59. § (4)  bekezdés  b)  pontja lehetőséget ad arra, hogy  jogszabály vagy  kollektív  szerződés az ügyeleti időnek csak  egy  részét ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az ügyelet  fennmaradó  részre  milyen  időnek  minősül  és   mely szabályok  vonatkoznak  rá, és ez –  álláspontja  szerint  –  a jogbiztonság  követelményét sérti.  A  másik  indítványozó  úgy véli,  hogy  a  Kjt.  59.  §(4)  bekezdés  b)  pontja  alapvető munkavállalói alkotmányos jogokat sért, s ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.  A  Kjt.  59.  § (4) bekezdés b) pontja alapján az egészségügyi tevékenységre    vonatkozó   külön   törvényben   meghatározott ügyeleti,   készenléti   feladatok   ellátásában   részt   vevő közalkalmazott  esetében az Mt. 119. §-ának (6) bekezdésétől  a miniszter  vagy kollektív szerződés eltérhet, és –  az  ügyelet során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével  – meghatározhatja  az egy ügyeletre eső, az Mt.  119.  §  (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.  A  Kjt.  59. § (4) bekezdés b) pontja a törvény keretei között végrehajtási jogszabály megalkotására ruházta fel a minisztert, meghatározva  a  felhatalmazás  tárgyát  és  kereteit   is.   A felhatalmazás  alapján  a  miniszter nem  jogosult  egyrészt  a törvénnyel   ellentétes,  másrészt  a  felhatalmazás   keretein túlterjeszkedő   szabályozás   megállapítására.   A    törvényi felhatalmazás  alapján  e  szabályokat  nem  csak  a  miniszter állapíthatja meg, hanem kollektív szerződés is szabályozhatja.  A  Kjt.  59. § (2) bekezdés b) pontjának szabályozása világos, egyértelmű,   nem  tartalmaz  olyan  rendelkezést,   amely   az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonság sérelmét eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság  a Kjt.  59.  § (4) bekezdés b) pontjának az Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésébe   való   ütközés   miatti   alkotmányellenességének megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt elutasította.  Az  egyik  indítványozó  az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdéséből eredő jogbiztonság sérelmét látja abban, hogy a Kjt. 76. §  (3) bekezdésében   felhatalmazott   miniszter   alapvető    jogokat korlátoz, amikor az egészségügyi tevékenységre vonatkozó  külön törvényben   meghatározott   ügyeleti,   készenléti   feladatok ellátása  érdekében  az Mt. 146-149. §-ában  meghatározottaktól eltérő  szabályokat  állapíthat meg.  A  miniszter  jogalkotási felhatalmazása  azonban ebben az esetben sem  terjed  ki  arra, hogy  az Alkotmány, az Mt. és a Kjt. szabályozásával ellentétes rendeletet   alkosson,  hanem  csak  az  Mt.  146-149.   §-ában szabályozott kérdéskörben – a rendkívüli munkavégzés díjazása – a    feladatellátáshoz    szükséges   szabályok    állapítására korlátozódik.  A  másik  indítványozó az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b)  és  f) pontja,  a  119.  §  (6)  bekezdése, a  127.  §  (5)  bekezdése alkotmányellenességét  állítja.  Álláspontja  szerint  az   Mt. 117/A.  § (2) bekezdés b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a  127.  §  (5) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy  jogszabály vagy  kollektív  szerződés az ügyeleti időnek csak  egy  részét ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az ügyelet   fennmaradó  része  milyen  időnek  minősül  és   mely szabályok  vonatkoznak  rá, és ez –  álláspontja  szerint  –  a jogbiztonság követelményét sérti.  Az  Mt.  117/A.  §  (2) bekezdés b) és f)  pontja  alapján  az egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben meghatározott   ügyeleti,  készenléti   feladatok   ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés az Mt. 119. §  (6)  bekezdésétől  eltérhet, és – az ügyelet  során  végzett munka  szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az   egy  ügyeletre  eső,  az  Mt.  119.  §  (3)-(6)  bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,  illetve  az Mt.  127.  §  (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet  során végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   – meghatározhatja  az egy ügyeletre eső, az Mt.  127.  §  (4)-(5) bekezdése  szempontjából  figyelembe vehető  átlag-időtartamot. Ehhez  állapít  meg  kiegészítő szabályt  az  Mt.  119.  §  (6) bekezdése  és  a  127.  § (5) bekezdése.  Az  Mt.  119.  §  (6) bekezdése alapján az Mt. 119. § (3)-(5), illetve a (7) bekezdés alkalmazása  során  az ügyelet teljes időtartamát  munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető. Az  Mt.  127.  §  (5)  bekezdése  alapján  pedig  a  rendkívüli munkavégzés  az Mt. 127. § (4) bekezdés szerinti  mértékébe  az ügyelet  teljes időtartamát be kell számítani,  ha  az  ügyelet alatt a munkavégzés időtartama nem mérhető.  Az  Mt.  indítvánnyal  támadott rendelkezései  tartalmazzák  a kollektív   szerződéssel  szabályozható  tárgykört   és   annak kereteit  is.  Ehhez további keretet ad még az Mt.  13.  §  (4) bekezdése,  amely  a kollektív szerződés semmisségének  eseteit határozza meg.  A  Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának, az 59. § (4) bekezdés b)  pontjának és a 76. § (3) bekezdésének, az Mt. 117/A. §  (2) bekezdés b) és f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a  127. §   (5)  bekezdésének  szabályozása  világos,  egyértelmű,  nem tartalmaz  olyan  rendelkezést, amely az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésében   meghatározott  jogállamból  eredő   jogbiztonság sérelmét  eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság a Kjt.  59.  § (2)  bekezdés b) pontjának, az 59. § (4) bekezdés b)  pontjának és  a  76.  §  (3) bekezdésének, valamint az Mt. 117/A.  §  (2) bekezdés b) és f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a  127. §  (5)  bekezdésének  az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésébe  való ütközés   miatti  alkotmányellenességének  megállapítására   és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.  5.  Az  egyik indítványozó véleménye szerint az Mt.  117/A.  § (2)   bekezdés  b),  e)  és  f)  pontjainak,  a  117/B.  §  (3) bekezdésének,  valamint a Kjt. 59. §  (4)  bekezdés  b)  és  f) pontjainak és a 76. § (3) bekezdésének rendelkezései sértik  az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, illetve az Mt. 117/A.  §  (2) bekezdés  b)  és  f) pontjainak, valamint  a  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés  b) és f) pontjainak rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdéseit. A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f)  pontjainak  rendelkezéseit egy  másik  indítványozó  is  az Alkotmány  70/B. § (2)-(4) bekezdéseivel, illetve az  Alkotmány 70/B.  §  (4) bekezdésével a Kjt. 59. § (4) bekezdés c) pontját is ellentétesnek véli.  a)  Az  indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés  b), e)   és   f)   pontjai   az  egészségügyben  dolgozók   számára diszkriminatívak,  mert  az Mt. minden ágazatra  kiterjedően  a 119.  §  (6)  bekezdésében  úgy rendelkezik,  hogy  a  munkaidő beosztása   szempontjából   az   ügyelet   teljes   időtartamát munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető. Továbbá az Mt. 117/B. § (3) bekezdését pedig azért tartja  diszkriminatívnak, mert lehetőséget  ad  arra,  hogy  a készenléti jellegű munkakörökben a heti 40 órás munkaidőt  heti 60  órára  emelhessék a felek megállapodása alapján, ami  –  az indítványozó  véleménye  szerint – oda  vezet,  hogy  az  ilyen jellegű  munkakörben  dolgozók  heti  húsz  órával  is   többet dolgozhatnak  alapbérért,  elesve a  rendkívüli  munkavégzésért járó kedvezőbb díjazástól.  Az   Mt.  támadott  rendelkezései  lehetővé  teszik,  hogy  az egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben meghatározott   ügyeleti,  készenléti   feladatok   ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés -  az  Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhessen, és – az ügyelet során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével  – meghatározhassa  az  egy ügyeletre eső, a Mt.  119.  §  (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot, -  az Mt. 126. § (1) bekezdés d) pontjától eltérhessen, és –  a készenlét    során   végzett   munka   szokásos   időtartamának alapulvételével  –  meghatározhassa  az  egy  készenlétre   eső munkavégzés átlag-időtartamát, -  az  Mt. 127. § (5) bekezdésétől eltérhessen, és – az ügyelet során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével  – meghatározhassa  az egy ügyeletre eső, az Mt.  127.  §  (4)-(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.  Az  Alkotmánybíróság  fentebb már kifejtette,  hogy  személyek közötti  diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó valamely  személyt  vagy embercsoportot más, azonos  helyzetben lévő      személyekkel     vagy     embercsoporttal     történt összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. Az Mt. 13.  §  (3) bekezdése  alapján  a  kollektív  szerződés,  illetve  a  felek megállapodása a munkaviszonyra meghatározott szabályoktól –  ha az  Mt.  másképp  nem rendelkezik – eltérhet. Ennek  feltétele, hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg. Mivel az  Mt.  13.  § (3) bekezdése alapján a kollektív  szerződés  a törvényi szabályozásnál hátrányosabb szabályokat nem állapíthat meg,  így  az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjainak rendelkezéseinek   alkalmazása  az  Alkotmány   70/A.   §   (1) bekezdésébe tiltott hátrányos megkülönböztetést az egészségügyi ágazatban  sem nem teszi lehetővé. Ha a kollektív  szerződés  a törvényi  szabályozásnál kedvezőtlenebb feltételeket állapítana meg,  akkor  az  Mt.  13. § (4) bekezdése alapján  a  kollektív szerződés semmis lenne. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásában elutasította.  b)  Az indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f)  pontjainak rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2) és (4)  bekezdéseit.  Az  Mt. 117/A. § (2)  bekezdése  alapján  az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben  –  amely jelen  esetben  az Eüttv. – meghatározott ügyeleti,  készenléti feladatok ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés  az  Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhet,  és  –  az ügyelet    során    végzett   munka   szokásos    időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az  Mt. 119. § (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag- időtartamot,  illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől  eltérhet, és  –  az  ügyelet  során végzett munka szokásos  időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az  Mt. 127. § (4)-(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag- időtartamot.  Az  Alkotmány  70/B. § (2) bekezdése szerint „(…)  az  egyenlő munkáért mindenkinek bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.” (1086/B/1990/3. AB határozat, ABH 1991,  749, 750.)  Ez  azt  jelenti, hogy a közalkalmazott munkájáért  járó bére  tekintetében  semmilyen  hátrányos  megkülönböztetést  ne szenvedjen.   Az  állam  a  bérezésnek  csupán  a   garanciális szabályait  határozza meg. Az Alkotmány  70.  §  (4)  bekezdése pedig  a  pihenéshez, a szabadidőhöz és a fizetett szabadsághoz való jogot deklarálja.  Az  Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai alapján az  egy ügyeletre   eső   átlag-időtartamot   a   kollektív   szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül  nem  érintik az  Alkotmány  70/B.  § (2) és (4) bekezdéseiben  meghatározott alkotmányos  jogokat, e jogok megsértése a kollektív  szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.  Az  Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai és az Alkotmány 70/B.   §   (2)   és   (4)  bekezdése  között  alkotmányjogilag értékelhető    összefüggés    nem    állapítható    meg.     Az Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint   az   érdemi alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/A.  §  (2) bekezdés    b)    és    f)    pontjai   alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt ezekben a vonatkozásokban is elutasította.  c)   Az   Mt.  117/B.  §  (3)  bekezdése  nem  kogens,   hanem diszpozitív  szabály,  amely  csak  lehetővé  teszi,   hogy   a munkáltató   és  a  munkavállaló  –  kétoldalú,   kölcsönös   – megállapodása alapján a teljes munkaidő mértéke legfeljebb napi tizenkét,   legfeljebb  heti  hatvan  órára  emelhető,   ha   a munkavállaló  készenléti  jellegű  munkakört  lát  el,  vagy  a munkáltató,  illetve  a tulajdonos közeli  hozzátartozója  [Mt. 139.  §  (2)  bekezdés]. E szabályból nem következik,  hogy  az indítványozó  által  kifogásolt készenléti jellegű  munkakörben kötelezően  a  hátrányosabb munkaidő mértéket kell  alkalmazni, hanem  csak  lehetőség,  ha  a felek  akarategyezőséggel  ebben állapodnak meg. Továbbá egy munkajogi védelmi korlátot is állít e   törvényi  rendelkezés,  mert  a  teljes  munkaidő   mértéke akarategyezőség esetén, a felek megállapodásával  sem  emelhető napi  tizenkét,  illetve  heti hatvan  óránál  feljebb,  ami  a munkavállalót védi a munkáltatóval szemben. Az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/B. § (3) bekezdésének vizsgálatakor  az  Alkotmány 70/A.  §  (1) bekezdését sértő hátrányos megkülönböztetést  nem állapított  meg,  azért  az  indítványt  e  vonatkozásában   is elutasította.  d)  A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja  alapján  az egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában  részt vevő   közalkalmazott   esetében  az  Mt.   119.   §-ának   (6) bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet,  és –   az  ügyelet  során  végzett  munka  szokásos  időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az  Mt. 119. § (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag- időtartamot, illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől a miniszter vagy  kollektív  szerződés eltérhet,  és  –  az  ügyelet  során végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a rendkívüli  munkavégzés éves mértéke szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot. Ez  az  indítványozók álláspontja szerint  sérti  az  Alkotmány 70/B.  § (2) és (4) bekezdésében meghatározott egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, illetve a pihenéshez való jogot.  A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja alapján  az  egy ügyeletre   eső   átlag-időtartamot   ágazat   tekintetében   a miniszter,   vagy  adott  munkahelyen  a  kollektív   szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül  nem  érintik az  Alkotmány  70/B.  § (2) és (4) bekezdéseiben  meghatározott alkotmányos    jogokat,   e   jogok   esetleges   megsértésének megállapítása  a  miniszteri  rendelet,  illetve  a   kollektív szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.  A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja és az  Alkotmány 70/B.   §   (2)   és   (4)  bekezdése  között  alkotmányjogilag értékelhető    összefüggés    nem    állapítható    meg.     Az Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint   az   érdemi alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt  szabályok megsemmisítésére    irányuló    indítványokat     ezekben     a vonatkozásokban is elutasította.  e)  A  Kjt.  59. § (4) bekezdés c) pontja a másik indítványozó szerint  az  Alkotmány  70/B. § (4)  bekezdésében  szabályozott pihenéshez,  a  szabadidőhöz  és a fizetett  szabadsághoz  való alkotmányos  jogot sérti. A Kjt. 59. § (4) bekezdés  c)  pontja alapján   közalkalmazott  esetében  az  Mt.  123.  §-ának   (2) bekezdésétől  eltérően,  kollektív  szerződés  vagy   a   felek megállapodása  legalább  nyolc óra napi pihenőidő  biztosítását írhatja  elő.  Az  Mt. 123. § (2) bekezdése  alapján  kollektív szerződés   –  az  Mt.  127.  §  (6)  bekezdése  c)   pontjában meghatározott  munkavállaló kivételével  –  a  napi  munkájának befejezése  és  a másnapi munkakezdés között legalább  tizenegy óra   pihenőidőt   biztosítani  rendelő  általános   szabálytól eltérően legalább nyolc óra pihenőidő biztosítását írhatja  elő a   készenléti  jellegű  munkakörben,  a  megszakítás  nélküli, illetve a többműszakos munkarendben foglalkoztatott, továbbá az idénymunkát  végző  munkavállaló esetében. A Kjt.  indítvánnyal támadott  rendelkezése  ezt a lehetőséget  kiterjeszti  az  Mt. hivatkozott rendelkezésében meghatározott kollektív szerződésen túl a felek megállapodására is.  A  Kjt.  59.  §  (4)  bekezdés c)  pontja  nem  kogens,  hanem diszpozitív szabály, amely csak lehetővé teszi, hogy  kollektív szerződés   vagy  a  felek  megállapodása  az   Mt.   általános szabályától  (tizenegy  óra  pihenőidő)  eltérően   nyolc   óra pihenőidőt állapítson meg. Mind a kollektív szerződés,  mind  a felek   megállapodása  akarategyezőségen   alapuló,   kölcsönös akaratnyilatkozat.    A   diszpozitív    szabály    egyben    a közalkalmazott  pihenőidejének  védelmét  is  jelenti,  mert  a törvénytől  eltérő megállapodás esetén sem lehet  nyolc  óránál kisebb  mértékű pihenőidő biztosítását kikötni. Ha a  kollektív szerződés  vagy a felek megállapodása a törvényi szabályozásnál kedvezőtlenebb feltételeket állapítana meg, akkor az Mt. 13.  § (4)  bekezdése alapján a kollektív szerződés, illetve  a  felek megállapodása semmis. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Kjt.  59.  §  (4)  bekezdés  c) pontja  ennek  megfelelően  nem ellentétes    az    Alkotmány   70/B.   §   (4)    bekezdésének rendelkezésével,   ezért   az   indítványt   e   vonatkozásában elutasította.  f)   A   Kjt.   59.  §  (4)  bekezdés  b)  és  f)   pontjainak rendelkezéseit a másik indítványozó is az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdéseivel  ellentétesnek véli. Az  Alkotmány  70/B.  §  (3) bekezdése   szerint   minden   dolgozónak   joga   van    olyan jövedelemhez,  amely megfelel végzett munkája mennyiségének  és minőségének.  A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja alapján  az  egy ügyeletre   eső   átlag-időtartamot  az   egészségügyi   ágazat tekintetében  a miniszter, vagy adott munkahelyen  a  kollektív szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül nem érintik  az  Alkotmány  70/B. § (3) bekezdésében  meghatározott alkotmányos  jogot, e jog esetleges megsértésének megállapítása a   miniszteri   rendelet,  illetve   a   kollektív   szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.  A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja és az  Alkotmány 70/B.  §  (3)  bekezdése  között  alkotmányjogilag  értékelhető összefüggés  nem  állapítható meg. Az Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az     indítvány    elutasítását    eredményezi,    ezért    az Alkotmánybíróság   a   kifogásolt  szabályok   megsemmisítésére irányuló    indítványokat   ezekben   a   vonatkozásokban    is elutasította.  g)  A  Kjt.  76.  §  (3)  bekezdése  alapján  a  miniszter  az egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátása érdekében az  Mt.  146-149. §-ában meghatározottaktól eltérő  szabályokat állapíthat   meg.   Az  indítványozó  álláspontja   szerint   e rendelkezés  sérti  az  Alkotmány 70/A. §  (1)  bekezdését.  Az Eüttv.  93. § (1) határozza meg az ügyeleti rendszer feladatát, és a (2) bekezdés pedig az ügyeleti ellátás célját.  Az  Alkotmánybíróság  fentebb már kifejtette,  hogy  személyek közötti  diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó valamely  személyt  vagy embercsoportot más, azonos  helyzetben lévő      személyekkel     vagy     embercsoporttal     történt összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. A diszkrimináció a Kjt.   76.   §   (3)  bekezdésében  meghatározott   jogalkotási felhatalmazásra nem állapítható meg, közvetlenül nem érinti  az Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  hátrányos megkülönböztetés  tilalmát, e tilalom  esetleges  megsértésének megállapítása  a  törvényi  felhatalmazás  alapján  megalkotott külön jogszabály rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.  A  Kjt.  76.  §  (3)  bekezdése és az Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdése  között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány elutasítását   eredményezi,   ezért   az   Alkotmánybíróság   a kifogásolt  szabályok  megsemmisítésére irányuló  indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.  6.   Egy  indítványozó  az  Mt.  117/A.  §  (2)  bekezdés   f) pontjának,   a  119.  §  (6)  bekezdésének,  a   127.   §   (5) bekezdésének, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának és az  59. §  (4)  bekezdés b) és f) pontjának rendelkezéseit az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe, továbbá az Mt. 117/A. § (2) bekezdés  f) pontjának,   a  119.  §  (6)  bekezdésének,  a   127.   §   (5) bekezdésének,  a  Kjt. 59. § (4) bekezdés b)  és  f)  pontjának rendelkezéseit  az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésébe  ütközőnek tartja    és    ezért    kérte   azok   alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.  a)   Az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése  alapján  a  Magyar Köztársaságban  minden  embernek  veleszületett  joga  van   az ilethez  és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem  lehet önkényesen   megfosztani.   „Az  Alkotmánybíróság   az   emberi méltósághoz  való  jogot  az ún. »általános  személyiségi  jog« egyik  megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági  gyakorlat  az általános  személyiségi  jogot különféle  aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség  szabad kibontakoztatásához    való    jogként,    az     önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy  a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog  »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az   Alkotmánybíróság,   mind  a   bíróságok   minden   esetben felhívhatnak  az egyén autonómiájának védelmére,  ha  az  adott tényállásra   a  konkrét,  nevesített  alapjogok   egyike   sem alkalmazható.” [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1990,  42, 44.]  Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 117/A.  §  (2) bekezdés f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a 127. §  (5) bekezdésének, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának és az  59. §  (4)  bekezdés b) és f) pontjának rendelkezései esetében  van olyan  nevesíthető  alapjog,  amely  alkalmazható,  továbbá   a támadott  rendelkezések és az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg.  Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  érdemi alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/A.  §  (2) bekezdés  f)  pontja,  a 119. § (6) bekezdése,  a  127.  §  (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja és az 59. §  (4) bekezdés    b)    és    f)    pontja    alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló  indítványt   e vonatkozásban elutasította.  b)  Az  Alkotmány  70/E. § (1) bekezdése  szerint:  „A  Magyar Köztársaság    állampolgárainak   joguk   van    a    szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és  önhibájukon  kívül bekövetkezett munkanélküliség  esetén  a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” E  rendelkezés a  szociális  biztonságról,  a megélhetéshez  szükséges  anyagi ellátásra való jogosultságról szól, amely ellátáshoz való jogot a  Magyar Köztársaság a társadalombiztosítás útján és szociális intézmények   rendszerével  valósítja  meg.  „E  rendelkezésben foglaltak általános jelleggel nevesítik az államnak a  polgárok szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségeit, de nem   jelentenek   alanyi  jogot  egy  bizonyos   meghatározott jövedelem  megszerzéséhez, vagy életszínvonal  fenntartásához.” (2093/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 546, 547.)  Az  indítványozó által támadott rendelkezések nem a  szociális ellátásokról, hanem az egészségügyi ellátásról szólnak, s  ezen belül  az  ügyelet és készenlét szabályozását tartalmazzák.  Az Mt. 117/A. § (2) bekezdés f) pontja, a 119. § (6) bekezdése,  a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja és  az  Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető    összefüggés    nem    állapítható    meg.     Az Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint   az   érdemi alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/A.  §  (2) bekezdés  f)  pontja,  a 119. § (6) bekezdése,  a  127.  §  (5) bekezdése,  a  Kjt.  59.  §  (4)  bekezdés  b)  és  f)   pontja alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.  7.  Az  egyik indítványozó álláspontja szerint az Mt.  129.  § (7)  bekezdése  a  munkaviszonyok vonatkozásában  az  alapjogok védelmét ellátandó feladatának nem tesz eleget, és ezért  sérti az Alkotmány 70/B. § (2)-(4) bekezdéseit, illetve az Mt. 128. § (2)  bekezdése és 129. § (7) bekezdése diszkriminatív és  sérti az  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdését.  Az  Mt.  129.  §  (7) bekezdését  egy  másik  indítványozó  is  diszkriminatívnak  és alkotmányellenesnek véli.  Az  indítványozók  szerint  az Mt.  129.  §  (7)  bekezdése  a munkaviszonyok  vonatkozásában az alapjogok védelmét  ellátandó feladatának nem tesz eleget. Az Mt. sérelmezett szabályozása az egészségügyi  tevékenységet  végző  munkavállalók  esetében  az ágazatra  vonatkozó külön törvényi szabályozást tesz  lehetővé. Ennek  alkalmazása közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/B.  § (2)-(4)  bekezdéseiben foglalt jogok korlátozását,  e  jogok  – esetleges   –   sérelme  az  Mt.  129.   §   (7)   bekezdésében meghatározott   külön  törvény  rendelkezéseinek  vizsgálatával lehetséges.  Az   Mt.   128.   §   (2)  bekezdése  alapján   a   rendkívüli munkavégzéssel  kapcsolatos, az Mt.  128.  §  (1)  bekezdésében rögzített feltételek részletes szabályait a közoktatásra és  az egészségügyi  tevékenységre  vonatkozó  jogszabály  az   ágazat tekintetében meghatározhatja. Ez a rendelkezés és az Mt. 129. § (7)  bekezdése közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/A. §  (1) bekezdésében meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmát, e  tilalom esetleges megsértésének megállapítása az Mt. 128.  § (2)  bekezdésében  és  a 129. § (7) bekezdésében  meghatározott külön jogszabályok rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.  Az  Mt.  129. § (7) bekezdése és az Alkotmány 70/B. §  (2)-(4) bekezdései, valamint az Mt. 128. § (2) bekezdése, a 129. §  (7) bekezdése  és  az  Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdése   között alkotmányjogilag  értékelhető összefüggés nem állapítható  meg. Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  érdemi alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt  szabályok megsemmisítésére    irányuló    indítványokat     ezekben     a vonatkozásokban is elutasította.  8.  Egy indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés  b), e)  és  f) pontjai, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f)  pontjai sértik  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdését, mert az indítvánnyal támadott  rendelkezések a szabályozás kereteinek  meghatározása nélkül  adnak  felhatalmazást a miniszternek,  valamint  teszik lehetővé a kollektív szerződéseknek, hogy a munkavállalóknak az Alkotmány  70/B.  §  (2) és (4) bekezdésében,  a  70/D.  §  (1) bekezdésében   és  a  70/E.  §  (1)  bekezdésében   biztosított alapjogait  korlátozzák  azáltal, hogy a  munkahelyen  töltendő időnek csak egy részét ismerik el munkaidőnek.  A  Jat.  15. § (1) bekezdése alapján a végrehajtási jogszabály alkotására   adott  felhatalmazásban  meg  kell   határozni   a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit.  Az  Mt.  és  a Kjt.    hivatkozott   rendelkezései   végrehajtási   jogszabály megalkotására    adnak    felhatalmazást,    meghatározva     a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és a szabályozás kereteit  a törvényi   rendelkezésekre   figyelemmel.   Az   Alkotmány    – indítványozó által hivatkozott – 8. § (2) bekezdése alapján  az alapvető   jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó   szabályokat törvény állapítja meg.  Az  Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjai, a Kjt. 59. §  (4)  bekezdés  b)  és f) pontjai és az Alkotmány  8.  §  (2) bekezdése  között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány elutasítását   eredményezi,   ezért   az   Alkotmánybíróság   a kifogásolt  szabályok  megsemmisítésére irányuló  indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.  9.  a)  Az  egyik indítványozó kérte az R3. 13. § (1) bekezdés b)  pontja és (3) bekezdése megsemmisítését is, mert a támadott rendelkezések  alapján – véleménye szerint –  a  munkáltató  az ügyeletes  orvos  ügyeleti  munkáját  korlátlanul  növelheti  a hasonló  profilú osztályok ügyeleti feladatainak összevonásával és  egyetlen orvosra bízásával. Álláspontja szerint a  „hasonló profilú”   jogszabályi   kategória  teljesen   bizonytalan,   a munkáltató értelmezésétől függ, és a normaszöveg nem egyértelmű volta   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott jogállamból eredő jogbiztonságot elvét sérti.  „A Jat. 18. §-ának (2) bekezdése értelmében a jogszabályokat a magyar    nyelv   szabályainak   megfelelően,   világosan    és közérthetően  kell  megszövegezni.  Pusztán  az  a  tény,  hogy valamely   jogszabályi   rendelkezést   többféleképpen    lehet értelmezni,   nem   szükségképpen  jelenti   a   Jat.   idézett szabályának  megsértését. A leggondosabb  jogszabályszerkesztés és jogszabály előkészítés mellett is előfordulhatnak ugyanis  a gyakorlatban   jogszabályértelmezési   nehézségek,    amelyeket általában  a jogalkotói vagy jogalkalmazói jogszabályértelmezés eszközeivel  kell  felszámolni. Ugyanez  az  irányadó  arra  az esetre,   ha   valamely  rendelkezés  kétségtelenül   nem   áll összhangban    a    Jat.    idézett    szabályával,    de     a jogszabályértelmezés  révén gondoskodni lehet  a  szóban  forgó jogszabály helyes alkalmazásáról. Amennyiben tehát egy  törvény valamely  rendelkezése  nem  felel  meg  a  Jat.  18.   §   (2) bekezdésében  megfogalmazott követelménynek, ez önmagában  véve még  nem jelent alkotmányellenességet. Alkotmánysértésnek  csak az   minősül,  ha  a  sérelmezett  jogszabály  tartalma   olyan mértékben     homályos,    vagy    rendelkezései     olyannyira ellentmondásosak,   hogy   a  tisztázatlanság   feloldására   a jogszabályértelmezés  már  nem  elegendő,   s   a   jogalkotási fogyatékosság  az  Alkotmány  2. § (1)  bekezdésében  deklarált jogállamiság szerves részét alkotó jogbiztonság sérelmét  idézi elő.” (1263/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 672, 673-674.)   Az  R3.  13.  § (3) bekezdésében a „hasonló profilú  osztály” rendelkezés vizsgálata során az Alkotmánybíróság ilyen  jellegű alkotmányellenességet   nem   állapított    meg.    Ezért    az Alkotmánybíróság az indítványt e részében elutasította.   b)  Az  indítványozó  szerint az R3.  támadott  rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2)-(4) bekezdéseit is. Az R3.  13. §  (1) bekezdés b) pontja és (3) bekezdése az ügyeleti ellátást –  amennyiben több azonos vagy hasonló profilú osztály  működik az  egészségügyi  szolgáltatónál – összevont osztályos  ügyelet (mátrix  rendszer)  szervezésével  is  lehetővé  teszi.  Az   a szabályozás  az  ügyelet ellátásának módjára vonatkozik,  ennek alkalmazása nem érinti a rendkívüli munkavégzés időtartamát  és annak díjazását, ezért e rendelkezések és az Alkotmány 70/B.  § (2)-(4)    bekezdései   között   alkotmányjogilag   értékelhető összefüggés  nem  állapítható meg. Az Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az  indítvány elutasítását eredményezi [35/1994. (VI.  24.)  AB határozat,  ABH 1994, 197, 201.; 698/B/1990. AB határozat,  ABH 1991,  716-717.; 108/B/1992. AB határozat, ABH 1994,  523-524.; 141/B/1993.  AB határozat, ABH 1994, 584, 586.; 743/B/1993.  AB határozat,  ABH  1996, 417-418.; 720/B/1997. AB határozat,  ABH 1998, 1005, 1007.; 575/B/1992. AB határozat, ABH 1999, 456-460. stb.],   ezért  az  Alkotmánybíróság  a  kifogásolt   szabályok megsemmisítésére irányuló indítványt ezekben a  vonatkozásokban is elutasította.    10.   Egy   másik  indítványozó  mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség     megállapítását     is     kérte      az Alkotmánybíróságtól, mivel „az Országgyűlés, illetve a  Kormány a  jogszabályi  felhatalmazásból származó jogalkotói  feladatát elmulasztotta,  amennyiben nem alkotta  meg  a  munkaidő  és  a pihenőidő  egészségügyi  ágazatra vonatkozó,  az  Európai  Unió jogforrásaival  és  a  magyar  Alkotmánnyal  összhangban   lévő jogszabályait”  és  ezzel az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdéséből eredő  jogbiztonság  követelményét sértve alkotmányellenességet idézett  elő.  Az  Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII. törvény  (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése értelmében mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor   kerülhet  sor,  ha  a  jogalkotó  szerv  a  jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel  alkotmányellenességet idézett  elő.  A  két  feltételnek tehát: a jogalkotó mulasztásának és az ennek folytán előidézett alkotmányellenes   helyzetnek   együttesen   kell   fennállnia. [22/1990.   (X.   16.)  AB  határozat,  ABH  1990,   83,   86.; 1395/E/1996. AB határozat, ABH, 1998, 667, 669.; 35/1999.  (XI. 26.)  AB határozat; ABH 1999, 310, 317.; 6/2001. (III. 14.)  AB határozat, ABH 2001, 93, 103.; 49/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABH 2001, 351, 355.]  A  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség egyik esete, ha  a  jogalkotó  nem  megfelelő  tartalommal  szabályozott  és ezáltal keletkezett alkotmányellenes helyzet [15/1998. (V.  8.) AB  határozat,  ABH  1998, 132, 138.;  4/1999.  (III.  31.)  AB határozat,  ABH 1999, 52, 63.]. Az indítványozó a  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenességet arra alapította,  hogy  az Mt.,  a  Kjt.  és  az R2. hatályos, támadott rendelkezései  nem felelnek meg az Irányelvnek.    Az   Alkotmány   2.   §   (1)  bekezdésében   megfogalmazott jogállamiságból  következő  jogbiztonság  számos   követelményt támaszt  a jogalkotással szemben, így – többek között  –  annak biztosítását,  hogy  a  jog  egésze  is  világos,   egyértelmű, működését tekintve kiszámítható és előrelátható legyen [9/1992. (I.  30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata  szerint  „meghatározott  életviszonyok,   illetőleg tényállások   ellentétes  –  vagy  az   értelmezéstől   függően ellentétes    –    (…)   rendezése   önmagában    nem    jelent alkotmányellenességet.  Az  ilyen  rendezés  alkotmányellenessé csak   akkor   válik,  ha  az  egyben  az  Alkotmány   valamely rendelkezésének  a  sérelmével is együtt  jár,  vagyis,  ha  az ellentétes  tartalmú  szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet,  tehát  például ha a rendelkezések valamelyike  meg  nem engedett   diszkriminációt,  egyéb   alkotmányellenes   helyzet megteremtését,    vagy    alkotmányos   alapjog    korlátozását eredményezi”. [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991,  175, 176.]    Az  indítványozó  beadványában  –  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésén  kívül  –  e  vonatkozásban  nem  jelölt  meg  olyan alkotmányos   rendelkezést,  amellyel   a   hazai   szabályozás ellentétben   állna.   „Az  Alkotmánybíróság   szerint   anyagi alkotmányellenesség hiányában, pusztán az Alkotmány  2.  §  (1) bekezdéséből  nem  állapítható meg  alkotmányellenes  helyzetet eredményező jogalkotói feladat elmulasztása.” (1053/E/2005.  AB határozat, ABK 2006. június 498, 500.)   Mivel  az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdése alapján  nem  tartotta megállapíthatónak az indítványozó  által hiányolt   konkrét  jogalkotási  kötelezettség  elmulasztásában megnyilvánuló  alkotmányellenességet, ezért  az  erre  irányuló indítványt elutasította.   11.  Az  egyik  indítványozó  az  emberi  jogok  és  alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezménynek (Római Egyezmény)  8. cikkének – amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy magán- és  családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák –  megsértését  látta  abban,  hogy  az  egészségügyi  dolgozók szabadidejét  a  munkáltatók törvényben  nem  meghatározott  ok alapján  az  R1.-ben  korlátozták és ezért  az  R1.  nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát kérte. (Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy az indítvány benyújtását követően az  indítványozó  által  támadott R1.  rendelkezéseit  hatályon kívül   helyezte   az   R2.   Az  R1.   indítvánnyal   támadott rendelkezéseit   az  R2.  tartalmazza.   Mivel   az   R2.   nem változtatott  a  sérelmezett  rendelkezések  alkotmányosságával összefüggésben  felvetett kérdéseken,  az  Alkotmánybíróság  az eljárását az R2. vonatkozásában folytatta le.)   Az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. §-a szerint az arra jogosult indítványa  alapján  jár  el. Az  Abtv.  21.  §  (3)  bekezdése értelmében  az  Abtv.  1.  § c) pontja szerinti  eljárást  csak meghatározott  szervek, illetve személyek kezdeményezhetik.  Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése sérelme miatt a jogszabály vagy az állami  irányítás  egyéb  jogi eszköze  nemzetközi  szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló eljárást csak az Abtv. 21.  § (3)  bekezdésében meghatározottak indítványozhatják.  Az  Abtv. hivatkozott  rendelkezése  szerint  az  indítványozó  a   Római Egyezmény  vonatkozásában  a  nemzetközi  szerződésbe   ütközés megállapítására irányuló eljárás kezdeményezésére nem jogosult.  A másik indítványozó az Mt. 117/A. § (2) bekezdésének b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a  Kjt. 59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének  b) és f) pontja, valamint az R2. 12. § (5) és (6) bekezdései és  a 12/A.   §   (1)   és   (2)  bekezdései  alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmány 7.  §  (1) bekezdésének  sérelmére hivatkozással. Az  utóbbi  indítványozó szerint az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése értelmében az Európai Közösségek    alapító   szerződései   nemzetközi   szerződésnek minősülnek,  és  a  Római  Szerződés  képezi  a  jogalapját  az Irányelvnek.    Az   Alkotmánybíróság  az  1053/E/2005.   AB   határozatában megállapította, hogy az Európai Közösségek alapító és  módosító szerződései az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából  nem nemzetközi  szerződések  (ABK  2006.  június  498,   500.),   e szerződések,  mint elsődleges jogforrások és az Irányelv,  mint másodlagos  jogforrás közösségi jogként  a  belső  jog  részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől az Európai  Unió tagja.   Az   Alkotmánybíróság  hatáskörének  szempontjából   a közösségi  jog  nem minősül az Alkotmány 7. § (1)  bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak. Az indítványozó  a  nemzetközi szerződésbe  ütközés  vizsgálatára  irányuló  kérelmében  –  az Irányelven  kívül – nem jelölt meg más, nemzetközi szerződésnek minősülő szerződést.    A  fentiek  alapján  az  Alkotmánybíróság  az  indítványokat visszautasította.   12.  Az  alkotmánybírósági eljárás ideje alatt az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995.  (VIII.  25.) Korm. rendeletet (a továbbiakban:  R4.) 1999.  április 1-jével hatályon kívül helyezte az  egészségügyi szolgáltatások     Egészségbiztosítási     Alapból      történő finanszírozásának részletes szabályairól szóló  43/1999.  (III. 3.)  Korm.  rendelet.  Az  Alkotmánybíróság  az  Abtv.  1.  §-a értelmében  –  főszabályként – csak hatályban levő  jogszabály, illetve az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányosságát vizsgálja. Ez alól kivétel lehet, ha az eljárás az Abtv. 38. §- a   alapján   bírói  kezdeményezés  vagy  a  48.  §-a   alapján alkotmányjogi panasz tárgyában folyik. Tekintettel  arra,  hogy az    indítvány   nem   tartozik   ezek   körébe,   ezért    az Alkotmánybíróság az Ügyrend 31. § a) pontja alapján az R4.-gyel kapcsolatban az eljárást megszüntette.   Az  Alkotmánybíróság  jelen határozatának  Magyar  Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke                                         Dr. Balogh Elemér          Dr. Bragyova András         alkotmánybíró                    alkotmánybíró                                         Dr. Erdei Árpád            Dr. Harmathy Attila         alkotmánybíró                    alkotmánybíró                                         Dr. Holló András               Dr. Kiss László         alkotmánybíró             előadó alkotmánybíró                                         Dr. Kovács Péter          Dr. Kukorelli István         alkotmánybíró                    alkotmánybíró                                                       Dr. Paczolay Péter                          alkotmánybíró Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása  Egyetértek   a  határozat  rendelkező  részében  foglaltakkal. Mivel  azonban  az  ügyben  igen  fontos  szerepet  játszott  a 93/104/EK  irányelv tartalmához való viszony megítélése  és  az indítványozók  érvanyagában is hangsúlyozottan megjelent  az  a megállapítás,  hogy a hatályos jogi szabályozás  nehezen  tűnik összeegyeztethetőnek ezzel, különösen azért,  mivel  ellentmond az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban Európai Bíróság) által   meghozott  ítéleteknek,  a  határozat  indoklásának   a rendelkező rész 1. és 8. pontját megalapozó részeit –  a  magam részéről – az alábbiakkal egészítem ki.                                 I.                                  Az  ügy  összefüggései jól tanúsítják azt  az  összetettséget, ahogyan a magyar jogrendszer a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz   történt   csatlakozása  után  összefonódik   az   ún. európajogi  (közösségi  jogi)  jogrendszerrel.  Ennek   alapján nemcsak  a konkrét probléma, az orvosi ügyeletek minősítése  és elszámolása   szempontjából   fontos   az   európajog    magyar jogrendszeri pozíciójának pontos meghatározása, hanem azért is, mivel  az  ügyben tulajdonképpen az európajog bizonyos  normáit illetően   az   ún.   közvetlen  alkalmazhatóság   jellemzőivel találkozunk.  Az  ebből  fakadó  következmények  levonására   a jogalkalmazásnak   és  a  jogalkotásnak   egyaránt   fel   kell készülnie.  Az ügy másik sajátossága pedig abban áll,  hogy  az Európai  Bíróságnak  az  indítványozók  által  in  concreto  is hivatkozott  ítélkezési  gyakorlata az  indítványok  benyújtása után   továbbfejlődött  s  immár  egyértelműen  csak   egyetlen értelmezést  tesz  lehetővé. Azt, amelyet  számos  indítványozó helyesen prognosztizált.                                 II.    Igen  fontosnak  tartom, hogy az Alkotmánybíróság  –  a  jelen ügyben  is  felidézett,  az  1053/E/2005.  AB  határozatában  – kimondta,   hogy   „az  Alkotmány  2/A.  §-ában   foglalt   ún. csatlakozási  klauzula  a  Magyar  Köztársaságnak  az   Európai Unióban  való  tagállami  részvétele feltételeit  és  kereteit, valamint  a  közösségi jognak a magyar jogforrási  rendszerbeli helyét  határozza meg” (ABK 2006. június, 498, 500.).  A  jelen ügy  összefüggései – nézetem szerint – világosan mutatják, hogy milyen   okszerű  gyakorlati  következmények  fakadnak   ebből, mindenekelőtt      az      egyszersmind      az      európajogi igazságszolgáltatási  rendszer szerves  részeként  tevékenykedő hazai  bíróságokra. Mindez összeegyeztethető  azzal,  ahogy  az európai integrációs kötelezettségek teljesítéséről folyó  viták végső  rendezési fórumának az Európai Unió intézményrendszerét, míg  a  jogvitákat illetően pedig az Európai Bíróságot  és  nem pedig az Alkotmánybíróságot tekintjük ennek.                                III.    Az  ügy  érdemét  illetően  emlékeztetni  kell  arra,  hogy  a 93/104.  irányelvet  az Európai Bíróság  –  ahogyan  erre  több indítványozó    is    hivatkozott   –   már    értelmezte,    a következőképpen:  „1.  A  munkaidő-szervezés egyes szempontjairól  szóló,  1993. november   23-i   93/104/EK.  tanácsi   irányelvet   úgy   kell értelmezni,  hogy a kórházban való fizikai jelenléten  alapuló, az  orvos által teljesített ügyeletet akkor is teljes egészében az  irányelv értelmében vett munkaidőnek kell tekinteni,  ha  a munkavállaló  szabadon  pihenhet a  munkavégzés  helyén  amikor szolgálatára  nincs szükség, és így ezzel ellentétes  az  olyan tagállami  szabályozás, amely pihenőidőnek  minősíti  az  ilyen ügyelet során azt az időszakot, amely alatt a munkavállaló  nem végzett tevékenységet.  2. A 93/104. irányelvet emellett úgy kell értelmezni, hogy  —  az alapeljárásban szereplő körülmények esetén ellentétes az irányelvvel  az  a  tagállami  szabályozás,  amely  szerint   a kórházban való fizikai jelenléten alapuló ügyelet esetében  egy kollektív  szerződés,  vagy  egy  kollektív  szerződés  alapján kötött  megállapodás lehetővé teszi, hogy  az  ügyeletnek  csak azon   részét   kompenzálják,  amely   alatt   a   munkavállaló ténylegesen szakmai tevékenységet végzett;  —  a 11 órás összefüggő napi pihenőidőnek a rendes munkaidőhöz hozzáadódó  ügyelet teljesítése miatti csökkentése  csak  akkor eshet  az  irányelv  17.  cikke (2) bekezdése  2.1.  pontja  c) alpontjának  i.  alpontjában  meghatározott  eltérés  alá,   ha megfelel  annak  a  feltételnek,  hogy  egyenértékű  kompenzáló pihenőidőt biztosítanak a munkavállalónak közvetlenül az  adott munkavégzést követően.  —  emellett  a  napi pihenőidő ilyen csökkentése  semmikképpen nem  eredményezheti  az irányelv 6. cikke  által  meghatározott maximális heti munkaidő meghaladását.”                                 IV.    Emlékeztetni   kell   továbbá  arra,   hogy   az   indítványok benyújtása után az Európai Bíróság nemcsak több olyan  ítéletet hozott,  amelyikben  megerősítette a  több  indítványozó  által helyesen  hivatkozott Jaeger-ügyben kimondottakat, de  immár  a közvetlen alkalmazhatóság kinyilatkoztatása is megtörtént.  A  2005.  december  1-jén  meghozott C-14/04  sz.,  Abdelkader Dellas  c.  Premier  Ministre ügyben a francia  Conseil  d’État által  felterjesztett kérdésre adott előzetes állásfoglalásának 63.  §-ában  kimondta, hogy az „irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal nem fér össze az olyan tagállami szabályozás, ami  a szociális  és egészségügyi szociális intézményekben a tényleges munkavégzés  kiszámítása  érdekében  az  ügyben  bemutatott  [a tényleges  munkavégzést átalányszerűen  vélelmező,  az  első  9 ügyeleti órában 3:1, majd a továbbiakban 2:1 szorzóra  épülő  – KP] ekvivalencia-rendszert alkalmaz”. A 2006. szeptember 7-én a C-484/04  sz.,  Bizottság c. Egyesült Királyság  ügyben  hozott mtéletének   40.  §-ában  illetve  az  ítéletvégi  tézisek   1. bekezdésében az Európai Bíróság az irányelv 3. és 5.  cikkeinek értelmezését   illetően   hangsúlyozta,   hogy    ezek    akkor érvényesülnek,  ha  a  „tényleges pihenés jogát  biztosítják  a munkavállalóknak”. A 2006. március 16-án, a C-131/04  Robinson- Steele/RD   Retail   Services  Ltd   ügyben   hozott   előzetes állásfoglalásban az irányelv 7. cikk (1)-re utalva  az  Európai Bíróság  leszögezte, hogy nemcsak, hogy önmagában  a  túlmunkák szerinti,  ki  nem  vett szabadságok göngyölített  elszámolása, egyszerű  munkabér  formájában történő utólagos  megfizetése  a szabadságos  időszakban nem egyeztethető össze az  irányelvvel, de   „olyan   jogról   van  szó,  amelytől  még   kontraktuális megállapodással sem lehet eltérni” (52. § és ítéletvégi tézisek 1. bekezdés).  A  legfontosabb  azonban az, hogy a 2004. október  5-én  a  C- 397/01 sz. Pfeiffer-ügyben meghozott ítélet 120. §-ában illetve az  ítéletvégi  tézisek  3.  bekezdésében  az  Európai  Bíróság kijelentette, hogy az irányelv 6. cikk 2. pontját illetően [ami azt  tartalmazza,  hogy  „a tagállamok  meghozzák  a  szükséges intézkedéseket   annak   biztosítására,   hogy   (…)   hétnapos időtartamokban az átlagos munkaidő, a túlórát is beleértve,  ne haladja  meg  a  48 órát”]: „a kérdéses rendelkezés  az  összes feltételt teljesíti ahhoz, hogy közvetlen hatást gyakoroljon”.                                 V.    Ennek  a tézisnek a kimondása valamelyest más fényben láttatja az európajog alkotmánybírósági megítélésének kérdését. Nemcsak, hogy   el   lehet  ugyanis  kerülni  azt,  hogy  az  európajogi kötelezettségsértésről, mint alkotmánysértésről (illetve  egyes indítványozók  szerint  alkotmányos mulasztásról)  nyilatkozzon meg  az  Alkotmánybíróság, hanem közel  kerültünk  ahhoz,  hogy pusztán   az   adott,  konkrét  európajogi  norma  jogrendszeri helyének megállapítása révén is eldőljön a jogvita.  Ez  végső soron azt jelenti, hogy ilyenkor az Alkotmánybíróság az   Alkotmány   2/A.  §  értelmezéséről  a   1053/E/2005.   AB határozatban  (ABK  2006.  június, 498.)  említett  „jogforrási rendszerbeli  helyet”  értelmezi,  az  adott  európajogi  norma vonatkozásában  konkretizálja. Itt  nem  doktrinális  definíció meghirdetéséről    lenne   szó,   hanem    arról,    hogy    az Alkotmánybíróság   levonja   az   előtte    levő    ügyben    a következtetéseket.   Az  irányelvnek  –   ha   azon   kivételes kategóriába tartozik, hogy közvetlenül alkalmazhatónak  minősül –  végső  soron  ugyanaz a pozíciója, mint a szükségképpen,  ex lege   közvetlenül  alkalmazható  rendeletnek,  azaz  alkotmány alatti,  törvényi szintű jogforrás, amely azonban lex specialis gyanánt  konfliktus  esetében alkalmazási  elsőbbséggel  bír  a hazai  törvénnyel szemben. Ennek a pozíciónak az is az  okszerű következménye,  hogy a hazai rendeletekkel (kormányrendelettel, miniszteri rendeletekkel) létre sem jön normakonfliktus,  hanem ott  az  európai  irányelv  (ha tehát rendelkezik  a  közvetlen alkalmazhatóság  sajátosságaival)  a  normahierarchia   alapján uralja a kormány- és miniszteri rendeletet.                                 VI.    Figyelemre  érdemes,  hogy az irányelv  17.  cikkében  foglalt eltérési lehetőségek alkalmazása a kórházak esetében (17.  cikk 2.1.  c/i) a 6. cikkre nem vonatkozik és a 17. cikk 1. és 2  §- aiban  foglalt  taxatív  felsorolás  szerint  a  contrario  nem vonatkozhat a 2. cikkben foglalt definíciókra, így  a  munkaidő és  a  pihenőidő fogalmára. (Eszerint ti. „1. munkaidő:  az  az időtartam,  amely  alatt a munkavállaló  dolgozik,  a  munkaadó rendelkezésére  áll, és tevékenységét vagy  feladatát  végzi  a nemzeti  jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak  megfelelően;  2. pihenőidő: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek”.)                                VII.    Nézetem   szerint   tehát   éppen  a  támadott   rendelkezések problematikus elemei nem is alkalmazhatóak az Alkotmány 2/A.  § értelmében,  így  leegyszerűsíthető az Alkotmánybíróság  előtti problematika  is.  Ennek  nyomán  az  indítványokban   támadott törvényi  és  rendeleti  cikkek érdemi  alkotmányellenességének vizsgálata akár mellőzhető is lehetett volna, hiszen ezek –  ha következetesen   végigvisszük   a   közvetlen   alkalmazhatóság szabályait  –  a közvetlenül alkalmazható európajogi  normákkal szemben nem is fejthetnek ki joghatást, szinte nem is léteznek. Csak  a  közvetlenül  alkalmazható  európajogi  normákkal   nem érintett  részek  tekintetében  marad  élő  az  ügy,  ahol   az alkotmányossági   vizsgálatot  elengedhetetlen   elvégezni.   A rendeletek közül az R2 érdemi alkotmányossági vizsgálata így  – nézetem  szerint  –  nem  is  volt megkerülhetetlen,  mivel  az valójában  az  irányelv  immár  világosan  kimondott  közvetlen alkalmazhatósága   miatt   –   az  európajogi   kötelezettségek megsértése nélkül – nem alkalmazható.                                VIII.    Másrészt  pedig  önmagában az a tény, hogy az Alkotmánybíróság határozata  számos  indítványi  elemet  többnyire   az   érdemi alkotmányi  összefüggés hiánya miatt – általam is  osztottan  – elutasított, nem garantálja, hogy a kérdéses jogszabályi részek problémamentesek lennének. Függetlenül attól a ténytől, hogy az indítványok  elbírálása  során  Magyarországgal  –   és   kettő kivételével  a  többi uniós tagállammal – szemben  a  Bizottság mulasztási    eljárást   kezdeményezett,   a    hazai    rendes igazságszolgáltatási   hatóságok  maguk   is   érvényesítik   a közvetlen alkalmazhatóság elve alapján a 93/104 irányelv  ilyen természettel   rendelkező  cikkeit  a  neki   ellentmondó,   az indítványokban is érintett törvényekkel szemben.  Ezt  tette  a Legfelsőbb   Bíróság  is  (BH2006.216:  Legf.   Bír.   Pf.X.24. 705/2005.), amikor felülvizsgálati eljárásában helyben hagyta a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Bíróság másodfokú  ítéletét.  Ebben felidézve  azt, hogy a megyei bíróság hivatkozott a 93/104  sz. irányelv  tárgyában hozott egybevágó ítéletekre – mindenekelőtt a  Jaeger  ügyre,  Pfeiffer-ügyre  –  elutasította  az  alperes indítványát,  hogy  az  eljárás érdemét érintő  hibát  követett volna  el  a megyei bíróság, amikor az európajog értelmezésekor nem  kért  előzetes  állásfoglalást az  Európai  Bíróságtól.  A tételeit  az  Alkotmány 2/A. §-ára alapító  Legfelsőbb  Bíróság egyetértett a felperesek álláspontjával, hogy erre az  utóbbira azért nem volt szükség, „mivel az alkalmazandó jog világos,  az irányelv  feltétel  nélküli és pontos rendelkezést  tartalmaz”. Hasonlóan  döntött  – szintén orvosi ügyeleti  ügyben  –  2005. január  27-én  Spanyolország Legfelsőbb Bírósága is.  (Tribunal Supremo,  Sala de lo Social) a Sindicato de la Central Sindical Independiente  y  de  Funcionarios (CSI-CSIF)  c.  el  Servicio Andaluz de Salud ügyben.)                                 IX.    Számos   európai  uniós  tagállam  szembesült  az   irányelvek kapcsán   az   alkotmányos  értékelhetőség   kihívásával.   Egy lehetséges   –   s   az  európai  jogi  szakirodalomban   élénk visszhangot  kapott  –  megközelítés  az,  amelyet  a   francia alkotmány 88-1. §-ára építve – amely a magyar Alkotmány 2/A. §- ának  szövegére  igen  hasonlít  –  a  francia  Alkotmánytanács alakított   ki,   jelentősen  módosítva  korábbi  távolságtartó álláspontján.  Így, túl azon, hogy az irányelvek beépítése  egy ország  jogrendszerébe  az európajogból fakadó  követelmény,  a francia   Conseil  Constitutionnel  ezt  egyenesen  alkotmányos követelménynek minősítette (Décision nş 2004-496 DC du 10  juin 2004),  majd  „a  közösségi jogba szemmel látható  ütközést”  – éppen  egy  irányelv  esetében – elméletileg  a  maga  részéről megállapíthatónak  tekintette (Décision  n°2006-540  DC  du  27 juillet  2006).  Az utóbbi tétel azonban csak kiegészítette  az előbbinek az elsődleges tézisét, hogy a Conseil Constitutionnel csak   abban   az   esetben  kíván  alkotmányossági   kontrollt gyakorolni   az   irányelv  végrehajtására   szolgáló   nemzeti jogszabályok  felett, ha az adott esetben már  az  alkotmányban biztosított  jogok  közvetlen  érintettsége  merül  fel.  Ez  a megközelítés   nagyjából  megfelel  az  olasz  alkotmánybíróság gondolatmenetének  is.  A Corte Constituzionale  egy  közösségi irányelvhez  kapcsolódó 536/1995. sz. ügyben hozott  végzésében kimondta,  hogy  „az  alkotmányossági vizsgálat  lehetősége  az alapvető  elvek  és elidegeníthetetlen jogok megsértése  esetén áll  fenn, másrészt azonban nem illetékes az [Alkotmány]bíróság a  közösségi  norma  értelmezésére –  hacsak  nem  az  abszolút nyilvánvalóság  („chiara evidenza”) esete áll  fenn  –  és  még kevésbé   várható  el  a  felmerült  értelmezési   ellentmondás megoldása  az adott normát illetően, tekintettel arra,  hogy  a minden   tagállamra  kötelező  erejű  értelmezést  az   Európai Közösség  Bíróságától  kell kérni.” (Ordinanza  15-29  Dicembre 1995).  Az  osztrák Alkotmánybíróság a palackozott  ásványvizek ügyében  egy  nemzeti  rendelet és egy irányelv  ütközését  úgy oldotta  fel,  hogy  kimondta  „a  belső  jog  irányelv-konform értelmezésének az EK-szerződés 5. cikkéből [ti. a jelenlegi 10. cikkből   -KP]  levezethető  parancsa  alapján  (…)  a  nemzeti bíróságok,  amelyek  közé  az  Alkotmánybíróság  is   tartozik, kötelesek   egy  irányelv  végrehajtása  érdekében  kibocsátott nemzeti   jogszabályt   előbbinek  a   fényében   és   céljának megfelelően  értelmezni.”  (VfGh  Beschluss  V  136/94-10,   12 Dezember  1995.)  A  német  alkotmánybíróság  az  ún.   európai letartóztatási parancs ügyében 2004. március 1-én hozott 2  BvR 1570/03  sz.  határozatának 81. §-ában  fejtette  ki  azokat  a tételeket,   amelyek   az  argumentum  a   contrario   szabályt figyelembe  véve  számára  végső soron  az  európai  irányelvek kapcsán  a  közvetlen alkalmazhatóság feltételeinek vizsgálatát és teljesülésük esetében a következmények megállapítását teszik lehetővé. A Bundesverfassungsgericht szerint : „Az a tény, hogy itt  —  összehasonlítva  az  Európai Közösség  irányelveinek  a nemzeti  jogba  történő  beépítésével  -,  különösen   nagy   a felelősség azért, hogy a keretdöntés beépítése a nemzeti  jogba az  alkotmánnyal összeegyeztethető legyen, abból a körülményből fakad,  hogy  a kérdéses intézkedések az Európai Unió  harmadik pillérébe tartoznak. Az európai letartóztatási parancsról szóló (…) keretdöntés az Unió másodlagos jogforrásai közé tartozik és (…)   sokban  emlékeztet  a  nemzetek  feletti  közösségi   jog irányelvére.   A   keretdöntés  azonban   nem   bír   közvetlen alkalmazhatósággal. Amikor a tagállamok úgy döntöttek, hogy  az Európai   Unió   Szerződésében  a  közvetlen  alkalmazhatóságot kizárják,   azt   akarták  megakadályozni,  hogy   az   Európai Közösségek     Bíróságának     az     irányelvek      közvetlen alkalmazhatóságáról  kiépített  esetjogát   úgy   is   lehessen értelmezni, hogy az a keretdöntésekre is vonatkozik.”                                 X.    A  jelen  ügy egyik igen érdekes tanulsága, hogy az  indítvány által is támadott R2.-nek az Alkotmánybíróság stabil ítélkezési gyakorlatát   követő  megsemmisítése  illetve   az   európajogi kötelezettségeknek  megfelelően  és  –  nézetem  szerint  –  az Alkotmány  2/A.  §-ából  is levezethetően  és  az  Abtv-vel  is összeegyeztethetően annak tényszerű megállapítása, hogy az  R2. a  93/104.  irányelvvel  illetve  az  immáron,  az  indítványok benyújtása óta annak helyébe lépett 2003/88 irányelvvel szemben meghajlik   (azaz  nem  alkalmazható,  tehát  végső   soron   a normakonfliktus  automatikusan  megoldódik)  a  konkrét   ügyre vonatkoztatható  joghatást  illetően  már  alig   térnének   el egymástól.   Budapest, 2006. december 12.                                                Dr. Kovács Péter                                                   alkotmánybíró A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.                                                 Dr. Kiss László                                            előadó alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Certain questions related to the employment and the remuneration of employees in healthcare
Number of the Decision: .	72/2006. (XII. 15.)
Date of the decision: .	12/12/2006
.
. Full text: en_0072_2006.pdf