English

Hungarian
Ügyszám:
.
393/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Kiss László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 72/2006. (XII. 15.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2006/819
.
A döntés kelte: Budapest, 12/12/2006
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                     
       Az       Alkotmánybíróság      jogszabályi       rendelkezések
      alkotmányellenességének   utólagos  megállapítására,   valamint
      mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására
      irányuló indítványok tárgyában – dr. Kiss László és dr.  Kovács
      Péter  alkotmánybírók  párhuzamos indokolásával  –  meghozta  a
      következő

                               határozatot:
                                     
       1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a közalkalmazottak
      jogállásáról  szóló  1992.  évi  XXXIII.  törvény  egészségügyi
      ágazatban  történő végrehajtásáról szóló 233/2000.  (XII.  23.)
      Korm.  rendelet 9. §-a, a 10. §-a, a 12. §-a, a  12/A.  §-a,  a
      12/B.  §-a,  a  13.  §-a  és a 14. §-a alkotmányellenes,  ezért
      azokat 2007. június 30. napjával megsemmisíti.

       2.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló
      1992.    évi    XXXIII.   törvény   59.   §    (5)    bekezdése
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló indítványt elutasítja.

       3.  Az  Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992.
      évi XXII. törvény 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontja,  a
      117/B.  § (3) bekezdése, a 119. § (6) bekezdése, a 127.  §  (5)
      bekezdése,  a  128.  § (2) bekezdése, a 129.  §  (7)  bekezdése
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló indítványokat elutasítja.

       4.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló
      1992. évi XXXIII. törvény 59. § (2) bekezdés b) pontja, az  59.
      §  (4)  bekezdés  b), c) és f) pontjai, a 76. §  (3)  bekezdése
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló indítványokat elutasítja.

       5.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló
      1992.   évi  XXXIII.  törvény  egészségügyi  ágazatban  történő
      végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 11. §-
      a  alkotmányellenességének megállapítására és  megsemmisítésére
      irányuló indítványokat elutasítja.

       6.  Az  Alkotmánybíróság  az egészségügyi  ellátás  folyamatos
      működtetésének egyes szervezési kérdéseiről szóló 47/2004.  (V.
      11.) ESzCsM rendelet 13. § (1) bekezdés b) pontja és 13. §  (3)
      bekezdése     alkotmányellenességének    megállapítására     és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

       7.  Az  Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992.
      évi  XXII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992.
      évi  XXXIII.  törvény, illetve a közalkalmazottak  jogállásáról
      szóló  1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő
      végrehajtásáról  szóló  233/2000.  (XII.  23.)  Korm.  rendelet
      vonatkozásában a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
      megállapítására irányuló indítványt elutasítja.

       8.  Az  Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992.
      évi XXII. törvény 117/A. § (2) bekezdésének b) és f) pontja,  a
      119.   §   (6)   bekezdése,  a  127.   §   (5)   bekezdése,   a
      közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény
      59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének  b)
      és  f)  pontja, valamint a közalkalmazottak jogállásáról  szóló
      1992.   évi  XXXIII.  törvény  egészségügyi  ágazatban  történő
      végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 12. §
      (5)  és  (6)  bekezdései  és a 12/A. § (1)  és  (2)  bekezdései
      nemzetközi   szerződésbe  ütközésének   vizsgálatára   irányuló
      indítványt visszautasítja.

       9.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügy  társadalombiztosítási
      finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.)
      Korm.     rendelet    alkotmányellenességének    megállapítását
      kezdeményező indítvány tárgyában az eljárást megszünteti.

       Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás
                                       
                                      I.
                                       
         Az  Alkotmánybírósághoz több olyan indítvány  érkezett,  amely
        az  egészségügyi  dolgozók alkalmazásának és díjazásának  egyes
        kérdéseit érintette.

         Az  első  indítványozó  kérte a közalkalmazottak  jogállásáról
        szóló 1993. évi XXXIII. törvény szociális, egészségügyi, család-
        ,  gyermek- és ifjúságvédelmi ágazatban történő végrehajtásáról
        szóló 113/1992. (VII. 14.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.)
        13.,    14.,   15.,   és   17.   §-ai   alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését. Indokolásul előadta, hogy  a
        közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény
        (a  továbbiakban:  Kjt.)  59.  §  (2)  bekezdés  b)  pontja  az
        ügyeletet   a  készenlét  mellett  olyan  sajátos  munkavégzési
        esetként  említi, melyet az illetékes miniszter rendeleti  úton
        külön    szabályozhat.    Tekintve,   hogy    az    egészségügy
        vonatkozásában    az    ügyelet   szabályozása    önkormányzati
        intézményeket is érint, az ügyelet szabályozását e területen  a
        Kormány szabályozta az R1. 11-17. §-aiban. Az Alkotmány 70/B. §
        (4)  bekezdése  garantálja mindenki számára a pihenéshez  és  a
        szabadidőhöz való jogot. A Munka Törvénykönyvéről  szóló  1992.
        évi  XXII.  törvény (a továbbiakban: Mt.) és a  Kjt.  szabályai
        ennek  alapján  konkrétan is meghatározzák  a  munkaviszonyban,
        illetve közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatottak számára
        irányadó garantált pihenőidőket. E szabályok érvényesülését  az
        R1.-nek  az ügyelet mértékére vonatkozó támadott szabályai  nem
        biztosítják.  Ez  nem  csak  a dolgozó  számára  jelent  súlyos
        hátrányt,  hanem az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe  vevő
        betegek  számára  is rendkívüli veszélyeket  eredményezhet.  Az
        ügyeletre  vonatkozó szabályok hiányos tartalma a  gyakorlatban
        lehetőséget  ad  arra,  hogy ügyelet címén  az  arra  beosztott
        dolgozók  gyakorlatilag ügyeletük ideje  alatt  nagyrészt  vagy
        egészében  a főfoglalkozásuk szerinti munkafeladatok ellátására
        kényszerüljenek. Ennek a munkavégzésnek a díjazása – az R1. 15.
        § (5) bekezdésének hiányos szabályai miatt – meg sem közelíti a
        túlmunka   díjazását.  Ugyanakkor  az  ügyelet   R1.   szerinti
        szabályozása  lehetővé  teszi, hogy a  munkáltatók  korlátlanul
        megszegjék  az  elrendelhető  túlmunka  mennyiségére  vonatkozó
        szabályokat. Az indítványozó álláspontja szerint ezért  az  R1.
        támadott   rendelkezései  az  Mt.  128.  §   (2)   bekezdésével
        ellentétesek  és  sértik  az  Alkotmány  70/B.  §  (2)  és  (3)
        bekezdésében,   valamint   a  70/D.  §-ában   foglaltakat.   Az
        indítványozó kiegészítő indítványában kifejtette még,  hogy  az
        R1.  15.  § (6) bekezdésében meghatározott ügyeleti díj mértéke
        ellentétes az Mt. 149. § (2) bekezdésében foglaltakkal, mert az
        R1.   díjazási  szabályai  szerint  az  egészségügyi   dolgozók
        rendszeresen alacsonyabb ügyeleti díjazásban részesülnek,  mint
        az Mt. 149. § (2) bekezdése szerinti mértékek.

         A     második    indítványozó    mulasztásban    megnyilvánuló
        alkotmányellenesség    megállapítására     irányuló     eljárás
        lefolytatását kérte az Alkotmánybíróságtól. Álláspontja szerint
        alkotmányellenes   az   a  jogalkotói   magatartás,   amely   a
        jogbiztonság követelményének megvalósítása helyett mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenességet  tart  fenn  folyamatosan,
        mivel   az   Mt.   és  a  Kjt.  szabályozási  rendszeréből   az
        egészségügyi dolgozók munkaviszonyának szabályozásánál kihagyta
        az  ügyelet  munkajogi kategóriáját. Továbbá a jogalkotó  1997.
        február  1-jéig  nem határozta meg az ügyeleti díj  számítására
        vonatkozó  szabályokat, illetve azt követően az  R1.  a  valós,
        tényleges    és   szükséges   helyzethez   képest    lényegesen
        lecsökkentett mértékű finanszírozást ad csak. Nem ad továbbá az
        egészségügy   társadalombiztosítási   finanszírozásának   egyes
        kérdéseiről   szóló  103/1995.  (VIII.  25.)   Korm.   rendelet
        módosításáról  szóló 238/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet  egyéb
        fontos  kategóriákra  (13.  havi  illetmény,  szabadság   utáni
        átlagbér  stb.) sem finanszírozást. Az indítványozó szerint  az
        egészségügyi  intézmények  zavartalan  működésének  biztosítása
        körében a folyamatos betegellátás követelményének hangsúlyozott
        fenntartása mellett tarthatatlan az a jogalkotói eljárás, amely
        szerint  a jogszabályban nem szabályozott, ugyanakkor  alapvető
        munkajogi   kategóriákra  az  alkalmazandó  szabályt   bírósági
        ítéletek  alapján kell, hogy kialakítsák. Ezért az indítványozó
        szerint   ez   a   jogalkotói  magatartás   jogbizonytalanságot
        eredményez,  és  sérti  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
        meghatározott jogállamiság elvét.

         A   harmadik   indítványozó  kérte  az  R1.  13.   §   (3)-(5)
        bekezdései, a 14. §-a, a 15. § (6) bekezdése, a 16.  §  (1)-(3)
        bekezdései,   a   17.   §-a  alkotmányellenességének   utólagos
        vizsgálatát és megsemmisítését, mivel azok – nézete  szerint  –
        ellentétben állnak az Mt. 123. § (1)-(3) bekezdéseinek, a  127.
        § (1) és (2) bekezdéseinek, a 129. § (1) bekezdésének, a 148. §
        (1)   bekezdésének,   valamint  a  149.  §   (2)   bekezdésének
        rendelkezéseivel.

         A  negyedik  indítványozó csatlakozott a harmadik indítványozó
        által állítottakhoz és kérte az Alkotmánybíróságtól az R1. Mt.-
        vel ellentétes rendelkezéseinek megsemmisítését.

         Az  ötödik indítványozó módosított indítványában az R1. 11-17.
        §-ai    alkotmányellenességének   utólagos    vizsgálatát    és
        megsemmisítését  kérte az Alkotmánybíróságtól. Az  indítványozó
        jogsértőnek  tartja  a  Kjt. 59. §  (2)  és  (3)  bekezdésében,
        valamint  a  76. § (3) bekezdésében meghatározott alapvető  jog
        korlátozásának  –  az  Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésével  és  a
        jogalkotásról  szóló  1987. évi XI.  törvény  (a  továbbiakban:
        Jat.)  2.  §  c) pontjával ellentétesen – miniszterhez  történő
        telepítését azzal, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
        törvényben meghatározott ügyeleti feladatok ellátása  érdekében
        a   miniszter  eltérő  szabályokat  állapíthat  meg.  Véleménye
        szerint  az  ügyelet és a készenlét korlátozza  a  szabadidőhöz
        való  jogot.  A  R1.  támadott  rendelkezései  az  indítványozó
        szerint az egészségügyi dolgozókra nézve diszkriminatívak a más
        területen    dolgozókhoz    (igazságügyi    dolgozók,    bírák,
        köztisztviselők) képest, és ezért sértik az Alkotmány  70/B.  §
        (1)  és (4) bekezdését, valamint a 70/A. §-át. Továbbá kérte  a
        mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség  megszüntetését
        is,  mivel törvényi szabályozás hiányában hátrány érte  és  éri
        folyamatosan  az  egészségügy  területén  ügyeletet   teljesítő
        közalkalmazottakat,    illetve    az    ügyeletnek    munkajogi
        meghatározása   nincs,  s  az  ügyeletet   teljesítők   nem   a
        túlmunkának   megfelelő   ellentételezést   (túlmunkadíjat   és
        szabadidőt)  vehetik igénybe, hanem csupán  ügyeleti  díjat  és
        bizonyos  korlátozott körben szabadidőt kapnak. Az indítványozó
        szerint  mulasztott az Országgyűlés, amikor  az  egészségügyben
        dolgozó, ügyeletet teljesítő közalkalmazottak vonatkozásában az
        ügyeletet, mint a pihenéshez való alapvető jog korlátozását,  a
        munkaviszony és a munkavédelem alapvető kérdéseit, az ügyeletre
        vonatkozó  ellentételezést az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésében
        foglaltakkal ellentétben nem törvényi szinten szabályozta.

         Az   Alkotmánybíróság  eljárása  során   észlelte,   hogy   az
        indítványok   benyújtását  követően  az   indítványozók   által
        támadott R1. rendelkezéseit 2001. január 1-jével hatályon kívül
        helyezte  a  közalkalmazottak  jogállásáról  szóló  1992.   évi
        XXXIII.  törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról
        szóló  233/2000.  (XII.  23.) Korm. rendelet  (a  továbbiakban:
        R2.).   Az   R1.   indítványokkal   támadott   11-17.   §-ainak
        rendelkezéseit    az   R2.   9-14.   §-ai   tartalmazzák.    Az
        Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint a  támadott  norma
        helyébe  lépő  hasonló  tartalmú  szabályozás  az  indítványban
        megjelölt  szempontok  alapján  vizsgálandó.  [137/B/1991.   AB
        határozat,  ABH 1992, 456, 457.; 138/B/1992. AB határozat,  ABH
        1992, 579, 581.; 822/B/1998. AB határozat, ABH 2002, 861, 862.]
        Mivel  a  jelen  ügyben  vizsgált jogszabályok  módosítása  nem
        változtatott  a  sérelmezett  rendelkezések  alkotmányosságával
        összefüggésben  felvetett kérdéseken,  az  Alkotmánybíróság  az
        érdemi   vizsgálatot  az  elbíráláskor  hatályos  rendelkezések
        tekintetében folytatta le.

         A   hatodik   indítványozó  kérte   az   R2.   9-13.   §-ainak
        megsemmisítését,   mivel   azok   –   álláspontja   szerint   –
        alkotmánysértők  és  sértik az Mt. rendelkezéseit  is.  Az  R2.
        támadott  rendelkezései lehetőséget nyújtanak  az  indítványozó
        szerint arra, hogy az egészségügyi dolgozók munkaideje a rendes
        munkaidejükön  felül az ügyeleti szolgálatban eltöltött  idővel
        meghaladja  az  Mt. 117/B. § (1) és (3) bekezdése,  valamint  a
        123.  §  (1)-(2) bekezdései által előírt időkereteket és  ezzel
        sérti  az  Alkotmány  70/B. § (4) bekezdését.  Az  indítványozó
        szerint  az  R2.  12. § (6) bekezdése azzal, hogy  az  ügyeleti
        szolgálat idejét átszámítja tényleges munkavégzésre,  sérti  az
        Alkotmány 70/B. § (2) és (3) bekezdéseit.

         A  hetedik  indítványozó  a Kjt. 59.  §  (4)  bekezdésének  b)
        pontja  és  az 59. § (5) bekezdése, valamint az R2.  9.  §  (1)
        bekezdése, a 10. § (3)-(5) és (7) bekezdései, a 12/A. §-a és  a
        14.  §-a  alkotmányellenességének  utólagos  megállapítását  és
        megsemmisítését   kérte  az  Alkotmánybíróságtól.   Álláspontja
        szerint  a  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b)  pontja  alapján  nem
        érvényesül  az  egészségügyben az Mt. 119. §  (6)  bekezdésében
        foglalt  munkajogi garancia, illetve a Kjt. 59. § (5) bekezdése
        alapján csak az egészségügyben ügyeletet ellátó munkavállalókra
        nézve  állapítja meg a jogalkotó azt a szabályt, hogy  számukra
        300 óra rendkívüli munka rendelhető el, amennyiben pedig azt  a
        kollektív   szerződés  lehetővé  teszi,  ez   évi   400   órára
        növekedhet,  az  egyes  ügyelet-típusoknál  tényleges  munkával
        töltött  időmennyiségek  pedig  az  R2.  12/A.  §-ában   vannak
        meghatározva.  Az  R2.  10.  §-ának támadott  rendelkezései  az
        indítványozó   szerint   törvény-   és   alkotmánysértő   módon
        szabályozzák az ügyeleti szolgálattal kapcsolatos pihenőidőket,
        embertelen mértékű terhet raknak az ügyeletet ellátókra,  mivel
        a  hétköznapi ügyelet a napi nyolc óra munkaidő után a  másnapi
        munkaidő kezdetéig tart az R2. 10. § (7) bekezdése alapján.  Az
        R2.  9.  §  (1) bekezdése alkotmányellenességét az indítványozó
        abban  látja,  hogy a havi hat ügyelet teljesítése  esetén  nem
        tartható  a heti 48 órában maximált munkaidő már azok  esetében
        sem, akik csak hétköznapi ügyeletet tartanak, és ez ütközik  az
        Mt.  rendelkezéseivel. Az indítványozó  a  fentiek  alapján  az
        alkotmányellenességet az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, 70/B.  §
        (3) és (4) bekezdése rendelkezéseinek sérelmében látja.

         A    nyolcadik    indítványozó   mulasztásban    megnyilvánuló
        alkotmányellenesség       megállapítását        kérte        az
        Alkotmánybíróságtól,  mivel  –  szerinte  –  az   Országgyűlés,
        illetve  a  Kormány  a  jogszabályi  felhatalmazásból  származó
        jogalkotói  feladatát elmulasztotta, mert  nem  alkotta  meg  a
        munkaidő  és  a  pihenőidő egészségügyi ágazatra vonatkozó,  az
        Európai Unió jogforrásaival és az Alkotmánnyal összhangban lévő
        jogszabályait és ezzel – álláspontja szerint az Alkotmány  2/A.
        §   (1)   bekezdését  és  a  7.  §  (1)  bekezdését  sértve   –
        alkotmányellenességet  idézett  elő.  A  hatályos  magyar  jogi
        szabályozás  –  felfogása  szerint  –  ellentétes  az   Európai
        Parlament és a Tanács 2003/88/EK. Irányelvével (a továbbiakban:
        Irányelv)   is.  Az  indítványozó  szerint  –  az   Irányelvben
        foglaltakra  is figyelemmel – az Mt. 117/A. § (2)  bekezdésének
        b)  és  f)  pontja,  a  119.  § (6) bekezdése,  a  127.  §  (5)
        bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdésének b) pontja,  az  59.  §
        (4) bekezdésének b) és f) pontja, valamint az R2. 12. § (5)-(6)
        bekezdései és a 12/A. § (1)-(2) bekezdése az Alkotmány 2. § (1)
        bekezdésébe,  7. § (1) bekezdésébe és az 54. § (1) bekezdésébe,
        illetve  az  R2.  10. § (3)-(7) bekezdése  a  Jat.  15.  §  (1)
        bekezdésébe  és  az  Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésébe  ütközik.
        Továbbá:  az indítványozó szerint a Kjt. 59. § (4) bekezdésének
        b)  és  f) pontja, valamint a 76. § (3) bekezdése a Jat. 15.  §
        (1)  bekezdésébe ütközik, mert nem határozza meg a miniszternek
        adott  felhatalmazás  kereteit, a  felhatalmazás  általánossága
        miatt  gyakorlatilag nem a törvényi rendelkezés végrehajtásának
        szabályozására, hanem a törvényt helyettesítő szabályozásra  ad
        felhatalmazást.  Az  indítványozó álláspontja  szerint  az  Mt.
        117/A. § (2) bekezdése, a 117/B. § (3) bekezdése, a Kjt. 59.  §
        (4)  bekezdésének  b)  és f) pontja, a  76.  §  (3)  bekezdése,
        továbbá  az  R2. 12. § (5)-(6) bekezdése és a 12/A.  §  (1)-(2)
        bekezdése  indokolatlan megkülönböztetést tesz az  egészségügyi
        ágazat és más ágazatok között, továbbá az egészségügyi ágazaton
        belül  is  egyes munkakörök hátrányára, ami sérti az  Alkotmány
        70/B.  § (2) és (4) bekezdését, a 70/D. § (1) bekezdését  és  a
        70/E.  § (1) bekezdését. Ezért az indítványozó kérte a támadott
        jogszabályi        rendelkezések        alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését.

         A  kilencedik indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól a Kjt.
        59.  §  (4)  bekezdésének b), c) és f) pontja,  az  59.  §  (5)
        bekezdése, valamint az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. §-a, a 12.
        §  (6)  bekezdése, a 12/A. § (1)-(2) bekezdései és  a  14.  §-a
        alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  az
        Alkotmány  2. § (1) bekezdésébe, a 35. § (2) bekezdésébe  és  a
        70/B. § (2)-(4) bekezdésébe ütközés miatt.

         A  tizedik indítványozó az Mt. 128. § (2) bekezdése és 129.  §
        (7)  bekezdése, az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. § (3)  és  (7)
        bekezdései  és  a  12/A. §-a, továbbá az  egészségügyi  ellátás
        folyamatos  működtetésének egyes szervezési  kérdéseiről  szóló
        47/2004. (V. 11.) ESzCsM rendelet (a továbbiakban: R3.)  13.  §
        (1)    bekezdés   b)   pontja   és   13.   §   (3)    bekezdése
        alkotmányellenességének     utólagos     megállapítását      és
        megsemmisítését, illetve az R3. vonatkozásában a 2004. május 1-
        jére  történő  visszamenőleges hatályú  megsemmisítését  kérte.
        Álláspontja   szerint   az  Mt.  129.   §   (7)   bekezdése   a
        munkaviszonyok  vonatkozásában az alapjogok védelmét  ellátandó
        feladatának nem tesz eleget, és ezért sérti az Alkotmány  70/B.
        §  (2)-(4) bekezdéseit, illetve az Mt. 128. § (2) bekezdése  és
        129. § (7) bekezdése diszkriminatív és sérti az Alkotmány 70/A.
        §  (1) bekezdését. Az indítványozó állítása szerint az R2. 9. §
        (1)  bekezdése  az  ügyelet ellátására bizonytalan  időtartamot
        jelöl meg, mert érhető az havi 96 órának, de 144 órának is,  és
        ezért   a   jogszabály   szövege  nem   világos,   felismerhető
        normatartalmú, sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését.  Az  R2.
        10. § (3) és (7) bekezdéseiben szabályozott ügyeleti szolgálati
        idő  az indítványozó véleménye szerint az Alkotmány 70/B. § (4)
        bekezdését  sérti. Az indítványozó szerint  az  R2.  12/A.  §-a
        értelmében elválik az ügyeleti szolgálat hossza és a  tényleges
        munkavégzés  időtartama, s ez jogilag  értelmezhetetlen  és  „a
        jogbiztonságot  csorbító norma” sérti az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdését,  továbbá  ellentétes  az  egészségügyi  tevékenység
        végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény (a
        továbbiakban: Eüttv.) 13. § (1) bekezdésével és ezért sérti  az
        Alkotmány  35.  §  (2)  bekezdését is. Az indítványozó  továbbá
        azért  is  kérte  az R3. 13. § (1) bekezdés b)  pontja  és  (3)
        bekezdése   megsemmisítését,  mert  a  támadott   rendelkezések
        alapján  a  munkáltató  az  ügyeletes orvos  ügyeleti  munkáját
        korlátlanul  növelheti  a  hasonló profilú  osztályok  ügyeleti
        feladatainak  összevonásával  és  egyetlen  orvosra  bízásával.
        Álláspontja  szerint a „hasonló profilú” jogszabályi  kategória
        teljesen  bizonytalan, a munkáltató értelmezésétől függ,  és  a
        normaszöveg  nem  egyértelmű  volta  az  Alkotmány  2.  §   (1)
        bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonság elvét
        sérti. Végül– mondja – az R3. támadott rendelkezései sértik  az
        Alkotmány 70/B. § (2)-(4) bekezdéseit is. Továbbá kérte az Mt.,
        az  R2.  és az R3. támadott rendelkezéseinek 2004. május 1-jére
        visszamenőleges hatályú megsemmisítését.

         Az  Alkotmánybíróság a tíz indítványt – tartalmi azonosságukra
        tekintettel  –  az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről  és
        annak  közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe
        foglalt  3/2001.  (XII.  3.)  Tü.  határozat  (a  továbbiakban:
        Ügyrend,  ABH  2003,  2065.) 28. §-ának (1)  bekezdése  alapján
        egyesítette, és egy eljárásban bírálta el.

                                      II.
                                       
         Az  Alkotmánybíróság az eljárása során a következő jogszabályi
        rendelkezéseket vette figyelembe:

         1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
        „2/A.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  az  Európai   Unióban
        tagállamként  való  részvétele érdekében  nemzetközi  szerződés
        alapján  –  az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket
        (a  továbbiakban:  Európai Unió) alapító szerződésekből  fakadó
        jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges
        mértékig  –  egyes,  Alkotmányból  eredő  hatásköreit  a  többi
        tagállammal    közösen   gyakorolhatja;   e   hatáskörgyakorlás
        megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.”
        „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  jogrendszere  elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja
        továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső
        jog összhangját.”
        „8.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az alapvető  jogokra  és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
        „35. § (1) A Kormány
        (…)
        b) biztosítja a törvények végrehajtását;”
        „35.  § (2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát
        ki,  és határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá.  A
        Kormány   rendelete   és   határozata  törvénnyel   nem   lehet
        ellentétes.  A Kormány rendeleteit a hivatalos lapban  ki  kell
        hirdetni.”
        „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
        veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
        „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
        (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
        megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
        (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az
        esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is
        segíti.
        70/B.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a
        munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
        (2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés
        nélkül, egyenlő bérhez van joga.
        (3)  Minden  dolgozónak  joga  van  olyan  jövedelemhez,  amely
        megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.
        (4)  Mindenkinek  joga van a pihenéshez, a  szabadidőhöz  és  a
        rendszeres fizetett szabadsághoz.”
        „70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a
        lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.”
        „70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a
        szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság,
        özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett
        munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra
        jogosultak.”

         2. A Kjt. indítványokkal érintett rendelkezései:
        „59.  §  (1) A közalkalmazotti jogviszony tekintetében a  Munka
        Törvénykönyvének   a   munkaidőről  és  a  pihenőidőről   szóló
        rendelkezései közül (Harmadik rész, VI. fejezet) a 117/A. § (1)
        bekezdése,  a  117/B.  § (2) bekezdése, a (3)  bekezdésének  b)
        pontja és a (4) bekezdése, a 127. § (4) bekezdése, a 131.  §-a,
        valamint a 132. § (4)-(6) bekezdése nem alkalmazható.
        (2) A Munka Törvénykönyvének
        a)  a 123. § (3) bekezdésében foglaltakról a miniszter eltérően
        rendelkezhet,
        b)  a  127.  §-ában és 129. §-ában foglaltakon túl a  miniszter
        szabályozhatja  a  rendkívüli  munkavégzés,  az  ügyelet  és  a
        készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és a
        készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és az
        ügyelet  alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt magában
        foglaló átalánydíjazás mértékét.”
        „59.  §  (4)  Az  egészségügyi  tevékenységre  vonatkozó  külön
        törvényben   meghatározott   ügyeleti,   készenléti   feladatok
        ellátásában   részt  vevő  közalkalmazott  esetében   a   Munka
        Törvénykönyve
        (…)
        b)  119.  §-ának  (6) bekezdésétől a miniszter  vagy  kollektív
        szerződés  eltérhet,  és  –  az  ügyelet  során  végzett  munka
        szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy
        ügyeletre  eső, a Munka Törvénykönyve 119. § (3)-(6)  bekezdése
        szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,
        c)  123.  §-ának (2) bekezdésétől eltérően, kollektív szerződés
        vagy  a  felek megállapodása legalább nyolc óra napi  pihenőidő
        biztosítását írhatja elő,
        (...)
        f)  a  127.  §  (5)  bekezdésétől a  miniszter  vagy  kollektív
        szerződés  eltérhet,  és  –  az  ügyelet  során  végzett  munka
        szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy
        ügyeletre   eső,   a   rendkívüli  munkavégzés   éves   mértéke
        szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.”
        „59. § (5) E törvény 55/A. §-ának rendelkezésétől eltérően,  az
        egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben
        meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában  részt
        vevő   közalkalmazott   esetében  az  elrendelhető   rendkívüli
        munkavégzés felső határa naptári évenként legfeljebb háromszáz,
        kollektív  szerződés  rendelkezése alapján legfeljebb  négyszáz
        óra.”
        „76.  § (3) A miniszter az egészségügyi tevékenységre vonatkozó
        külön  törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti  feladatok
        ellátása  érdekében  a  Munka  Törvénykönyve  146-149.   §-ában
        meghatározottaktól eltérő szabályokat állapíthat meg.”

         3. Az Mt. indítványokkal érintett rendelkezései:
        „5.  §  (1) A munkaviszonnyal kapcsolatban az egyenlő  bánásmód
        követelményét meg kell tartani.
        (2)    Az    egyenlő   bánásmód   követelménye    megsértésének
        következményeit  megfelelően orvosolni kell, amely  nem  járhat
        más     munkavállaló     jogainak    megsértésével,     illetve
        csorbításával.”
        „13.  §  (1)  A munkaviszonnyal összefüggő kérdéseket  törvény,
        illetőleg   törvényi  felhatalmazás  alapján  egyéb  jogszabály
        szabályozza.
        (2)  Kollektív  szerződés a munkaviszonyra vonatkozó  bármelyik
        kérdésről   rendelkezhet,  de  –  a  (3)  bekezdésben   foglalt
        kivétellel – jogszabállyal ellentétes nem lehet.
        (3)  Kollektív  szerződés,  illetve  a  felek  megállapodása  e
        törvény  harmadik részében meghatározott szabályoktól  –  ha  e
        törvény  másképp  nem rendelkezik – eltérhet. Ennek  feltétele,
        hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg.
        (4)  A  kollektív  szerződés,  illetve  a  felek  megállapodása
        semmis, ha az a (2)-(3) bekezdésbe ütközik.
        (5)  Ha e törvény munkaviszonyra vonatkozó szabályt említ, ezen
        az (1)-(2) bekezdésben foglaltakat kell érteni.”
        „117. § (1) E törvény alkalmazásában
        a)  munkaidő:  a  munkavégzésre  előírt  idő  kezdetétől  annak
        befejezéséig  tartó  időtartam,  amibe  be  kell  számítani   a
        munkavégzéshez  kapcsolódó előkészítő és  befejező  tevékenység
        időtartamát. Eltérő rendelkezés vagy megállapodás  hiányában  a
        munkaidőbe  a  munkaközi  szünet  időtartama  (122.  §)   –   a
        készenléti jellegű munkakör kivételével – nem számít be;
        b)  napi  munkaidő: az egy naptári napra eső,  vagy  huszonnégy
        órás megszakítás nélküli időszakba tartozó munkaidő;
        c)   heti   munkaidő:   az   egy  naptári   hétre   eső,   vagy
        százhatvannyolc  órás  megszakítás  nélküli  időszakba  tartozó
        munkaidő;
        (…)
        i) pihenőnap: a naptári nap nulla órától huszonnégy óráig tartó
        időszak,  vagy három- és négyműszakos munkarendben,  továbbá  a
        megszakítás   nélkül  működő  munkáltató,  illetve   az   ilyen
        munkakörben    foglalkoztatott    munkavállaló    esetében    –
        munkaviszonyra   vonatkozó  szabály   vagy   a   felek   eltérő
        megállapodása  hiányában  –  a  következő  műszak   megkezdését
        megelőző huszonnégy óra;”
        „117/A.  §  (2)  Az egészségügyi tevékenységre vonatkozó  külön
        törvényben   meghatározott   ügyeleti,   készenléti   feladatok
        ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés
        (...)
        b)  a  119. § (6) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet  során
        végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   –
        meghatározhatja  az  egy  ügyeletre  eső,  a  119.  §   (3)-(6)
        bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,
        (...)
        e)  a  126.  §  (1)  bekezdés d) pontjától  eltérhet,  és  –  a
        készenlét    során   végzett   munka   szokásos   időtartamának
        alapulvételével  –  meghatározhatja  az  egy  készenlétre   eső
        munkavégzés átlag-időtartamát,
        f)  a  127. § (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet  során
        végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   –
        meghatározhatja  az  egy  ügyeletre  eső,  a  127.  §   (4)-(5)
        bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.”
        „117/B.  §  (1)  A  teljes munkaidő mértéke  napi  nyolc,  heti
        negyven óra.”
        „117/B. § (3) A teljes munkaidő mértéke – a felek megállapodása
        alapján  –  legfeljebb  napi tizenkét, legfeljebb  heti  hatvan
        órára emelhető, ha a munkavállaló
        a) készenléti jellegű munkakört lát el;
        b)  a  munkáltató,  illetve a tulajdonos közeli  hozzátartozója
        [139. § (2) bekezdés].”
        „119.  §  (3)  A munkavállaló napi, illetve heti  munkaideje  a
        tizenkét,  illetve  a negyvennyolc órát, a  készenléti  jellegű
        munkakörben  foglalkoztatott munkavállaló  napi,  illetve  heti
        munkaideje   a  huszonnégy,  illetve  a  hetvenkét   órát   nem
        haladhatja  meg. A napi, illetve a heti munkaidő  mértékébe  az
        elrendelt rendkívüli munkavégzés időtartamát be kell számítani.
        (...)
        (5)  A  jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok
        között foglalkoztatott munkavállaló napi munkaideje az éjszakai
        munkavégzés során a nyolc órát nem haladhatja meg.
        (6)  A  (3)-(5),  illetve a (7) bekezdés alkalmazása  során  az
        ügyelet teljes időtartamát munkaidőként kell figyelembe  venni,
        ha a munkavégzés időtartama nem mérhető.
        (7)  A  munkavállaló munkaideje a (3) bekezdésben foglalt  napi
        tizenkét   órát,   illetve   készenléti   jellegű   munkakörben
        foglalkoztatott munkavállaló esetében a napi 24 órát legfeljebb
        egy  órával  haladhatja  meg, ha a téli időszámítás  kezdetének
        időpontja   a   munkaidő-beosztás  szerinti   rendes   munkaidő
        tartamára esik.”
        „123. § (1) A munkavállaló részére a napi munkájának befejezése
        és   a   másnapi  munkakezdés  között  legalább  tizenegy   óra
        pihenőidőt kell biztosítani.
        (2)  Kollektív szerződés – a 127. § (6) bekezdése c)  pontjában
        meghatározott  munkavállaló kivételével –  az  (1)  bekezdéstől
        eltérően legalább nyolc óra pihenőidő biztosítását írhatja elő
        a) a készenléti jellegű munkakörben,
        b) a megszakítás nélküli, illetve
        c) a többműszakos munkarendben foglalkoztatott, továbbá
        d) az idénymunkát végző munkavállaló esetében.
        (3)  Kollektív  szerződés előírhatja, hogy  a  munkavállalót  a
        készenlétet követően nem illeti meg pihenőidő.
        (4) A pihenőidő mértéke a (2) bekezdésben meghatározott esetben
        legalább  hét óra, ha a nyári időszámítás kezdetének  időpontja
        annak tartamára esik.”
        „126. § (1) Rendkívüli munkavégzésnek minősül
        a) a munkaidő-beosztástól eltérő,
        b) a munkaidőkereten felüli, illetve
        c) az ügyelet alatti munkavégzés, továbbá
        d)  készenlét alatt elrendelt munkavégzés esetén a  munkahelyre
        érkezéstől  a  munkavégzés befejezéséig – ha a  munkavállalónak
        több  helyen kell munkát végeznie, az első munkavégzési  helyre
        érkezéstől  az  utolsó munkavégzési helyen történő  munkavégzés
        befejezéséig – terjedő időtartam.
        (2) Nem minősül rendkívüli munkavégzésnek, ha a munkavállaló az
        engedélyezett   távollét   idejét   a   munkáltatóval   történt
        megállapodás alapján ledolgozza.”
        „127. § (1) A munkáltató rendkívüli munkavégzést csak különösen
        indokolt  esetben  rendelhet el. Munkaszüneti napon  rendkívüli
        munkavégzés kizárólag
        a)   a   rendes   munkaidőben  e  napon   is   foglalkoztatható
        munkavállaló számára, vagy
        b)  baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá  az  életet,
        egészséget, testi épséget fenyegető közvetlen és súlyos veszély
        megelőzése, illetőleg elhárítása érdekében rendelhető el.
        (2) A rendkívüli munkavégzés elrendelése nem veszélyeztetheti a
        munkavállaló testi épségét, egészségét, illetőleg nem jelenthet
        személyi, családi és egyéb körülményeire tekintettel aránytalan
        terhet.
        (...)
        (4) A munkavállaló számára naptári évenként legfeljebb kétszáz,
        kollektív  szerződés rendelkezése alapján legfeljebb  háromszáz
        óra rendkívüli munkavégzés rendelhető el.
        (5) A rendkívüli munkavégzés (4) bekezdés szerinti mértékébe az
        ügyelet  teljes időtartamát be kell számítani,  ha  az  ügyelet
        alatt a munkavégzés időtartama nem mérhető.”
        „128. § (1) Nem esik korlátozás alá a rendkívüli munkavégzés  –
        a  127.  § (6) bekezdése kivételével –, ha arra baleset,  elemi
        csapás  vagy  súlyos kár, továbbá az életet, egészséget,  testi
        épséget  fenyegető  közvetlen  és  súlyos  veszély  megelőzése,
        illetőleg elhárítása érdekében kerül sor.
        (2)   Az   (1)   bekezdésben  rögzített  feltételek   részletes
        szabályait  a  közoktatásra  és az  egészségügyi  tevékenységre
        vonatkozó jogszabály az ágazat tekintetében meghatározhatja.”
        „129.  §  (1)  A  munkavállaló a munkáltató által meghatározott
        helyen   és  ideig  történő  rendelkezésre  állásra  (ügyelet),
        illetve az általa megjelölt – a munkavégzés helyére tekintettel
        elérhető – helyen töltendő készenlétre kötelezhető,
        a) a társadalmi közszükségletet kielégítő alapvető szolgáltatás
        folyamatos biztosítása,
        b)  baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá  az  életet,
        egészséget,   testi   épséget  fenyegető  veszély   megelőzése,
        illetőleg elhárítása, továbbá
        c)  az  alkalmazott  technológia biztonságos,  rendeltetésszerű
        alkalmazásának fenntartása
        érdekében.
        (2)  Az  ügyelet és a készenlét időtartama alatt a munkavállaló
        köteles gondoskodni a munkára képes állapotának megőrzéséről.
        (3)  Az ügyelet elrendelésére a 127. § (2)-(7) bekezdésének,  a
        készenlét   elrendelésére  a  127.   §   (2)-(3)   és   (6)-(7)
        bekezdésének rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.
        (4)  A  munkavállaló  számára  egy hónapban,  illetve  négyheti
        időszakban – kollektív szerződés eltérő rendelkezése  hiányában
        –  legfeljebb  százhatvannyolc  óra  készenlét  rendelhető  el.
        Munkaidőkeret  alkalmazása  esetén a  készenlét  havi,  illetve
        négyheti  mértékét  a munkaidőkeret átlagában  kell  figyelembe
        venni.
        (5)  Kollektív  szerződés  eltérő  rendelkezése  hiányában  nem
        rendelhető   el  készenlét  a  heti  pihenőnap,  illetve   heti
        pihenőidő  tartama  alatt, ha a megelőző  százhatvannyolc  órás
        megszakítás   nélküli   időszakban  a   munkavállaló   a   heti
        pihenőnapján,   illetve  heti  pihenőideje  alatt   készenlétet
        teljesített.
        (6)  Az  ügyelet  és a készenlét elrendelését megkezdése  előtt
        legalább egy héttel korábban és egy hónapra előre közölni kell.
        Ettől a munkáltató – különösen indokolt esetben – eltérhet.  Az
        eltérés   során   az  egészséges  és  biztonságos   munkavégzés
        követelményeire  figyelemmel  kell  lenni.  Az  ügyelet  és   a
        készenlét elrendelésének szabályait a kollektív szerződés az  e
        bekezdésben foglaltaktól eltérően is megállapíthatja.
        (7)   Az   ügyelet,   készenlét  (1)-(6)  bekezdésben   foglalt
        szabályaitól    az    egészségügyi    tevékenységet    folytató
        munkavállalók  esetében  az ágazatra  vonatkozó  külön  törvény
        eltérően rendelkezhet.”
        „146. § (1) Éjszakai munkavégzés esetén [117. § (1) bekezdés d)
        pont]   a   munkavállalót  tizenöt  százalékos   bérpótlék   is
        megilleti.
        (2) A többműszakos munkaidő-beosztásban [117. § (1) bekezdés e)
        pont], illetve a megszakítás nélküli munkarendben [118.  §  (2)
        bekezdés]  foglalkoztatott munkavállalónak – a (3)  bekezdésben
        meghatározottak   szerint   –  délutáni,   illetőleg   éjszakai
        műszakpótlék jár.
        (3)  A  délutáni  műszakban történő  munkavégzés  [117.  §  (1)
        bekezdés  f)  pont]  esetén  a  műszakpótlék  mértéke   tizenöt
        százalék, az éjszakai műszakban történő munkavégzés [117. § (1)
        bekezdés  g)  pont]  esetén  a  műszakpótlék  mértéke   harminc
        százalék.  A  megszakítás nélküli munkarendben  foglalkoztatott
        munkavállalót  a délutáni műszak után további öt,  az  éjszakai
        műszak  után  további tíz százalék műszakpótlék illeti  meg.  A
        műszakpótlék  mértékének meghatározásakor a 145. § rendelkezése
        megfelelően irányadó.
        147. § (1) Rendkívüli munkavégzés esetén a munkavállalót rendes
        munkabérén  felül a (2)-(4) bekezdés szerint ellenérték  illeti
        meg.
        (2)  A  munkaidő-beosztás szerinti napi munkaidőt  meghaladóan,
        illetve  a munkaidőkereten felül végzett munka esetén a  pótlék
        mértéke ötven százalék. Munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a
        felek  megállapodása előírhatja, hogy ellenértékként  –  pótlék
        helyett – szabadidő jár, ami nem lehet kevesebb a végzett munka
        időtartamánál.
        (3)  A  munkaidő-beosztás  szerinti pihenőnapon  (pihenőidőben)
        végzett  munka esetén a pótlék mértéke száz százalék. A  pótlék
        mértéke  ötven  százalék, ha a munkavállaló  másik  pihenőnapot
        (pihenőidőt) kap.
        (4)  A (2) bekezdés szerinti szabadidőt, illetve a (3) bekezdés
        szerinti   pihenőnapot  (pihenőidőt)  –   eltérő   megállapodás
        hiányában – legkésőbb a rendkívüli munkavégzést követő hónapban
        kell  kiadni.  Munkaidőkeret alkalmazása esetén  a  szabadidőt,
        illetve   a   pihenőnapot  (pihenőidőt)  legkésőbb   az   adott
        munkaidőkeret végéig kell kiadni.
        (5)  A  (2)-(3)  bekezdéstől eltérően a rendkívüli  munkavégzés
        ellenértékeként  –  a  rendes munkabéren  felül  –  átalány  is
        megállapítható.
        (6) Eltérő megállapodás hiányában az (1)-(3) és (5) bekezdésben
        foglalt  rendelkezések nem alkalmazhatók, ha a  munkavállaló  a
        munkaideje  beosztását, illetve felhasználását  maga  határozza
        meg.
        (7)  A  117/A.  § (1) bekezdésében meghatározott  munkavállalók
        tekintetében kollektív szerződés eltérő szabályokat  állapíthat
        meg.
        148.   §   (1)   Készenlét  esetén  a  személyi  alapbér   húsz
        százalékának,   ügyelet  esetén  a  személyi  alapbér   negyven
        százalékának megfelelő munkabér jár.
        (2)   Ha   az   ügyeletet,  illetve  a  készenlétet   teljesítő
        munkavállalót munkára veszik igénybe, a rendkívüli  munkavégzés
        időtartamára  a 147. § (2)-(3), (5) bekezdése szerint  jogosult
        ellenértékre.  A  munkáltató jogosult az (1) bekezdés  szerinti
        díjazást  és  a 147. § (2)-(3) bekezdése szerinti  ellenértéket
        egyaránt magában foglaló átalánydíjazást is megállapítani.
        149.  §  (1)  Munkaszüneti  napon a  munkaidő-beosztás  alapján
        munkát végző
        a)  havidíjas  munkavállalót – a  havi  munkabérén  felül  –  a
        munkaszüneti napon végzett munkáért járó munkabére,
        b) teljesítménybérrel vagy órabérrel díjazott munkavállalót – a
        munkaszüneti  napon  végzett munkáért járó munkabérén  felül  –
        távolléti díja illeti meg.
        (2)  Munkaszüneti  napon a rendkívüli munkavégzésre  kötelezett
        munkavállalót – az (1) bekezdés alapján járó munkabéren felül –
        a  147. § (3) vagy (5) bekezdésében meghatározott ellenérték is
        megilleti.”

         4. Az Eüttv. indítvánnyal érintett rendelkezése:
        „7.   §   (1)   Minden  betegnek  joga  van   –   jogszabályban
        meghatározott  keretek  között – az  egészségi  állapota  által
        indokolt,  megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és  az  egyenlő
        bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz.
        (2)   Megfelelő  az  ellátás,  ha  az  az  adott   egészségügyi
        szolgáltatásra  vonatkozó szakmai és etikai szabályok,  illetve
        irányelvek megtartásával történik.
        (3)   Folyamatosan  hozzáférhető  az  ellátás,  amennyiben   az
        egészségügyi  ellátórendszer működése napi  24  órán  keresztül
        biztosítja annak igénybevehetőségét.”
        „13.  § (1) Az alkalmazott egészségügyi dolgozó számára hathavi
        munkaidőkeret  állapítható  meg.  A  heti  munkaidő  –  a   (2)
        bekezdésben  foglalt  kivétellel –  a  munkáltató  rendelkezése
        szerint a 48 órát nem haladhatja meg.”
        „93.  §  (1)  Az  ügyeleti  rendszer a napi  munkarenden  kívül
        bekövetkező   sürgősségi  esetekben  a  88-92.  §-ok   szerinti
        egészségügyi  ellátás  folyamatos igénybevételének  lehetőségét
        biztosítja.
        (2) Az ügyeleti ellátás célja az egészségügyi szolgáltatók napi
        munkarend   szerinti  munkaidő  befejezésének  időpontjától   a
        következő  napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig  a  beteg
        vizsgálata,  egészségi állapotának észlelése,  alkalomszerű  és
        azonnali    sürgősségi   beavatkozások   elvégzése,   illetőleg
        fekvőbeteg-gyógyintézetbe   történő    sürgősségi    beutalása,
        valamint  a  külön  jogszabályokban meghatározott  eljárásokban
        való részvétel.”

         5.  Az  önálló  orvosi  tevékenységről  szóló  2000.  évi  II.
        törvény   (a   továbbiakban.  Öot.)   indítványokkal   érintett
        rendelkezései:
        „Az   Országgyűlés  felismerve,  hogy  az  egészségügyi  reform
        végrehajtása,   a   betegségek   megelőzése,   felismerése   és
        gyógyítása  csak  a  szakmáját  szerető  orvostársadalom  aktív
        közreműködésével  valósítható meg,  figyelemmel  arra,  hogy  a
        gyógyítás közügy, amelyben az elsődleges felelősség a  gyógyító
        orvost   terheli,   e  munka  elismerése,  az   orvostársadalom
        helyzetének,  ezáltal  a  betegellátás  színvonalának  javítása
        érdekében a következő törvényt alkotja:
        1.  §  (1) E törvény hatálya a Magyar Köztársaság területén  az
        egészségügyi  szolgáltatás  keretében  nyújtott  önálló  orvosi
        tevékenységre és az e tevékenységet nyújtó orvosokra terjed ki.
        (2) E törvény alkalmazásában
        a) önálló orvosi tevékenység: a területi ellátási kötelezettség
        körében az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szerint
        a  háziorvos,  a házi gyermekorvos, a fogorvos (a  továbbiakban
        együtt: háziorvos) által nyújtott egészségügyi ellátás;
        b) orvos: a külön jogszabály szerint vezetett alap- és működési
        nyilvántartásban  szereplő  orvosi, fogorvosi  szakképesítéssel
        rendelkező személy;”

         6. Az R2. indítványokkal érintett rendelkezései:
        „9.   §   (1)  Az  egészségügyi  intézmény  gyógyító  és  azzal
        összefüggő feladatainak folyamatos ellátása érdekében ügyeleti,
        készenléti   szolgálat  is  szervezhető.   Ügyelet,   készenlét
        ellátására  –  kivéve, ha jogszabály másként rendelkezik,  vagy
        azt  a betegellátáshoz kapcsolódó rendkívüli körülmény, helyzet
        vagy   esemény  (a  továbbiakban:  rendkívüli  helyzet)   teszi
        szükségessé   –   a  közalkalmazott  havonta   hat   alkalommal
        kötelezhető.
        (2)   Ügyeletnek   minősül,  ha  a  közalkalmazott   rendkívüli
        munkaidőben  –  a  feladatok folyamatos  ellátása  érdekében  –
        ügyeleti  díj ellenében, a munkavégzés helyszínén rendelkezésre
        áll, és elvégzi az ügyeleti feladatokat.
        (3)  Abban az intézményben, szolgálatnál vagy munkakörben, ahol
        műszak  szervezése  nem szükséges vagy nem  lehetséges,  de  az
        előre  nem  tervezhető feladatok ellátásához  a  közalkalmazott
        állandó jelenléte indokolt, ügyeletet kell szervezni.
        10.   §  (1)  Egy  ügyeleti  szolgálat  legfeljebb  a  munkaidő
        befejezésétől a következő munkaidő kezdetéig tarthat,  és  –  a
        (2)  bekezdésben meghatározottak kivételével –  nem  haladhatja
        meg a 18 órát.
        (2)  Rendkívüli  helyzetben, valamint a heti  pihenőnapon  vagy
        munkaszüneti napon ellátott ügyelet időtartama 24 óra lehet.
        (3)   Az  ügyeleti  szolgálat  után  –  a  (4)-(5)  bekezdésben
        foglaltak kivételével – nem jár pihenőidő.
        (4) A 18 órát elérő ügyeletet közvetlenül követő munkaidőből
        a) minősített ügyelet után 6 óra pihenőidőt kell,
        b)  csendes  ügyelet,  ügyelet  után  4  óra  pihenőidőt  lehet
        biztosítani.
        (5) A 24 órát elérő ügyeletet közvetlenül követő munkaidőből
        a)   minősített   ügyelet  után  8  óra  –   illetőleg   ha   a
        közalkalmazott  teljes  napi munkaideje ennél  rövidebb,  annak
        megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell,
        b)  csendes  ügyelet,  ügyelet  után  4  óra  pihenőidőt  lehet
        biztosítani.
        (6)   A  (4)  bekezdésben  és  az  (5)  bekezdés  b)  pontjában
        meghatározottnál   magasabb   mértékű   pihenőidőt    kollektív
        szerződés állapíthat meg.
        (7)  Ha  az  ügyeleti  szolgálat és az azt  megszakítás  nélkül
        követő  rendes munkaidő, majd újabb ügyelet együttesen eléri  a
        24 órát, az ügyeletet közvetlenül követően 8 óra – illetőleg ha
        a  közalkalmazott teljes napi munkaideje ennél rövidebb,  annak
        megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell biztosítani.
        11.  § Az ügyeleti és készenléti szolgálatra történő beosztást,
        a tárgyhónapot megelőző hónap 20. napjáig el kell készíteni, és
        azt   az   érintett  közalkalmazottal  írásban  közölni   kell.
        Rendkívüli helyzetben az előzetes beosztástól el lehet térni.
        12.  §  (1) Az ügyeleti szolgálat az ügyelet alatti munkavégzés
        éves átlagos mértékére tekintettel:
        a) csendes ügyelet,
        b) ügyelet,
        c) minősített ügyelet
        lehet.
        (2)  Csendes ügyeletnek minősül minden olyan ügyelet, amely nem
        tartozik  a  (3),  illetve  (4) bekezdés  szerint  szabályozott
        esetekhez.
        (3) Ügyeletnek minősül:
        a) a sebészeti osztályon,
        b) a traumatológiai osztályon,
        c) az intenzív osztályon,
        d) a kora- és újszülött osztályon,
        e) a toxikológiai osztályon,
        f) a művese osztályon,
        g) a szülészeti, nőgyógyászati osztályon,
        h)  az  akut  felvételt adó osztályokon, ideértve a  felvételes
        matrix osztályt is,
        i)  minden  olyan  osztályon, ahol a  fenti  jellegű  feladatok
        ellátását    kapcsoltan   végzik,   különösen   a    folyamatos
        diagnosztikai hátteret biztosító osztályokon, valamint
        j) az alapellátásban
        teljesített ügyelet.
        (4) Minősített ügyeletnek kell tekinteni:
        a) az anaesthesiológiai ügyeletet, továbbá
        b) a traumatológiai osztályon felvételes napon,
        c) az idegsebészeti és stroke osztályon felvételes napon,
        d) neurotraumatológiai osztályon felvételes napon,
        e)  az  alkohol és drog intoxikált betegek ellátására  kijelölt
        osztályon,
        f) központi intenzív osztályon
        teljesített ügyeletet.
        (5) Kollektív szerződésben a (3) bekezdésben felsorolt ügyeleti
        szolgálatok minősített ügyeletként is meghatározhatóak.
        (6) Az ügyeleti szolgálatért járó óránkénti ügyeleti díj – mint
        átalánydíj  –  mértéke  az  (1) bekezdésben  foglalt  minősítés
        szerint:
        a) csendes ügyeletben
        aa) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 55%-a,
        ab)  heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 60%-
        a,
        ac) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 70%-
        a;
        b) ügyeletben
        ba) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 70%-a,
        bb)  heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 80%-
        a,
        bc) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 90%-
        a,
        c) minősített ügyeletben
        ca) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 110%-a,
        cb) heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 120%-
        a,
        cc)  munkaszüneti  napon: az illetmény 1 órára  eső  összegének
        130%-a.
        Kollektív  szerződés az a)-c) pontokban meghatározott mértéknél
        magasabb ügyeleti díjat állapíthat meg.
        (7)  Ügyeleti  díjra  a  vezető  beosztású  közalkalmazott   is
        jogosult.
        12/A. § (1) Amennyiben az ügyelet alatti munkavégzés tartamát a
        munkáltatónál  nem  mérik,  és  azt  kollektív  szerződés   sem
        határozza meg, az egy ügyeletre eső, a Munka Törvénykönyve 119.
        §-ának   (3)-(6)  bekezdése  szempontjából  figyelembe   vehető
        tényleges munkavégzés időtartama
        a) csendes ügyeletnél:
        aa) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 2 óra,
        ab)  heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon,  24  órás
        ügyeleti szolgálat esetén legalább 3 óra;
        b) ügyeletnél:
        ba) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 4 óra,
        bb)  heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon,  24  órás
        ügyeleti szolgálat esetén legalább 6 óra;
        c) minősített ügyeletnél:
        ca) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 8 óra,
        cb)  heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon,  24  órás
        ügyeleti szolgálat esetén legalább 12 óra.
        (2)   A  tényleges  munkavégzés  ügyeleti  időn  belüli  aránya
        legalább  csendes ügyeletnél 12,5%, ügyeletnél 25%,  minősített
        ügyeletnél 50%.
        (3)    Sürgősségi   betegellátó   osztályokon   a    folyamatos
        betegellátás műszak szervezésével történik. Azokon a minősített
        ügyeletet  ellátó  osztályokon, ahol  az  intenzív  munkavégzés
        miatt a feladatellátás ügyelettel megfelelően nem biztosítható,
        műszak szervezése indokolt.
        12/B.  §  (1)  A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992.  évi  XXII.
        törvény 128. § (2) bekezdése alapján nem esik korlátozás alá  a
        rendkívüli munkavégzés
        a)  az  egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvény  XIV.
        fejezetében   meghatározott  katasztrófa-egészségügyi   ellátás
        keretében végzett tevékenység esetében, illetve
        b)  amennyiben  a  szervezett ügyeleti  ellátásban  rendkívüli,
        előre  nem tervezhető akut eseti feladat olyan mértékű ellátása
        szükséges,  amely  a  rendelkezésre álló  ügyeleti  szolgálatot
        teljesítő személyekkel nem biztosítható, és ezért
        ba)  az  ügyeletben,  illetve  a készenlétben  részt  nem  vevő
        munkatársak berendelése is szükségessé válik, illetve
        bb)   az   ügyeletben   részt  nem  vevő  intézetnél   hatósági
        intézkedésre  soron  kívüli  ügyeleti  szolgálat  megszervezése
        válik szükségessé.
        (2)  Az  (1)  bekezdés  ba)-bb) pontjaiban  foglalt  rendkívüli
        munkavégzés  elrendelésének szükségességét  az  intézményvezető
        kérésére az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (a
        továbbiakban:  ÁNTSZ)  fővárosi  és  megyei  intézetei   utólag
        igazolják.
        (3)   Az   (1)  bekezdés  ba)  pontjában  és  (2)  bekezdésében
        foglaltakat   az  Országos  Mentőszolgálatnál  több   műszakban
        foglalkoztatott közalkalmazottak esetében alkalmazni kell.
        13.  § (1) Készenlétnek minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli
        munkaidőben  a  feladatok folyamatos ellátása érdekében,  külön
        díjazásért a munkavégzésre készen áll, és értesítés  esetén,  –
        rövid időn belül – a munkavégzés helyén megjelenik.
        (2)  Ahol további műszak vagy ügyeleti szolgálat nem szükséges,
        az esetlegesen jelentkező feladat azonban szükségessé teheti  a
        közalkalmazott behívását, készenlétet kell szervezni.
        (3)  A  közalkalmazottat a készenlétet követően  pihenőidő  nem
        illeti meg.
        (4)  Ha  a  készenlét  időtartama alatt  a  közalkalmazottat  a
        munkáltatója munkára igénybe veszi, az értesítéstől számítva  a
        készenlét  alatti munkavégzés teljes időtartamára,  a  túlmunka
        díjazásra vonatkozó rendelkezések szerint jár ellenérték.
        14.  §  Ha a készenléti idő alatt teljesített munka és  az  azt
        megszakítás   nélkül   követő  rendes   munkaidő   és   ügyelet
        összességében  meghaladja a 24 órát, az  ügyeletet  közvetlenül
        követően  8  óra  – illetőleg ha a közalkalmazott  teljes  napi
        munkaideje   ennél  rövidebb,  annak  megfelelő  –   időtartamú
        pihenőidőt kell biztosítani.

         7. Az R3. indítvánnyal támadott rendelkezései:
        „13. § (1) Az egészségügyi szolgáltató az ügyeleti ellátást
        a) osztályos ügyeleti,
        b) összevont osztályos ügyeleti (mátrix),
        c) sürgősségi ügyeleti,
        d) eseti ügyeleti, illetve
        e) alapellátás keretében szervezett ügyeleti
        rendszerben, illetve ezek kombinációjával szervezi meg.”
        „13.  § (3) Amennyiben több azonos vagy hasonló profilú osztály
        működik az egészségügyi szolgáltatónál – a mátrix osztály külön
        jogszabály     szerinti    szervezésére     vonatkozó     elvek
        figyelembevételével  – összevont osztályos  ügyelet  szervezése
        indokolt.”

                                     III.

         Az indítványok részben megalapozottak.

         1.   Az   indítványok   részben   az   egészségügyi   dolgozók
        (elsősorban  orvosok)  túlmunkaidejével  kapcsolatos  munkajogi
        szabályok  alkotmányossági vizsgálatát kérték,  az  indítványok
        más   vonatkozásban   a   túlmunka  díjazásával   kapcsolatosan
        fogalmaztak meg alkotmányossági aggályokat.

         Az   Eüttv.  7.  §-a  alapján  minden  betegnek  joga  van   –
        jogszabályban  meghatározott  keretek  között  –  az  egészségi
        állapota  által indokolt, megfelelő, folyamatosan  hozzáférhető
        és  az  egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi
        ellátáshoz.  Megfelelő az ellátás, ha az az adott  egészségügyi
        szolgáltatásra  vonatkozó szakmai és etikai szabályok,  illetve
        irányelvek   megtartásával   történik,   továbbá   folyamatosan
        hozzáférhető    az   ellátás,   amennyiben   az    egészségügyi
        ellátórendszer működése napi 24 órán keresztül biztosítja annak
        igénybevehetőségét. A 93. § alapján az ügyeleti rendszer a napi
        munkarenden   kívül   bekövetkező   sürgősségi   esetekben   az
        egészségügyi  ellátás  folyamatos igénybevételének  lehetőségét
        biztosítja.   Az   ügyeleti  ellátás  célja   az   egészségügyi
        szolgáltatók  napi  munkarend szerinti  munkaidő  befejezésének
        időpontjától  a  következő  napi  munkarend  szerinti  munkaidő
        kezdetéig  a beteg vizsgálata, egészségi állapotának észlelése,
        alkalomszerű  és  azonnali sürgősségi beavatkozások  elvégzése,
        illetőleg    fekvőbeteg-gyógyintézetbe    történő    sürgősségi
        beutalása,   valamint  a  külön  jogszabályokban  meghatározott
        eljárásokban való részvétel. Az R2. 9. § (2) bekezdése  szerint
        ügyeletnek  minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben
        –  a  feladatok  folyamatos ellátása érdekében –  ügyeleti  díj
        ellenében,  a  munkavégzés  helyszínén  rendelkezésre  áll,  és
        elvégzi az ügyeleti feladatokat.

         Az    Alkotmánybíróság   az   eljárása   során   elsőként   az
        egészségügyi   ügyeleti   rendszert   vizsgálta.    A    magyar
        egészségügyi ügyeleti rendszerben elsősorban orvosok dolgoznak,
        az  ápoló(nő)k  és  más munkakörben foglalkoztatottak  esetében
        jellemzően  két-  vagy  háromműszakos  munkarend  szervezésével
        oldja meg a munkáltató a feladatellátást. Két fő formája van az
        ügyeletnek:    a   kórházban,   közalkalmazotti   jogviszonyban
        foglalkoztatott  orvosok  ügyelete, illetve  az  alapellátásban
        szintén  közalkalmazottként, vagy ellátási szerződés  keretében
        vállalkozóként  dolgozó  orvosok ügyelete.  Az  ügyelet  minden
        esetben  a  munkavégzés helyéhez kötődik és  az  ügyeletet  adó
        orvosnak pontosan meghatározott ügyeleti és munkaköri feladatai
        vannak.  Az  ügyelet lényege, hogy az orvos a  napi  munkaideje
        befejezése  után  ugyanazon,  vagy  más  munkahelyen   ügyeleti
        szolgálatba  lép, ami délután 16 órától másnap reggel  8  óráig
        tart.   Az  ügyelet  befejezése  után  pedig  az  esetek  döntő
        többségében az orvos nem hagyja el a munkahelyét, ahol addig 24
        órát  töltött  folyamatosan, hanem  elkezdi  a  következő  napi
        rendes  munkaidejét. Így végeredményben egy átlagos  hétköznapi
        ügyelet  során,  amelyre  az R2. 9.  §  (1)  bekezdése  alapján
        havonta maximum hat alkalommal kötelezhető, a közalkalmazott 32
        órát töltve folyamatosan a munkahelyén.
         Az  Mt.  rendkívüli munkavégzésre vonatkozó szabályai szerint,
        ha  a munkavállalót a heti pihenőnapján munkára igénybe vették,
        helyette elsősorban másik pihenőnapot (pihenőidőt) kell adni  a
        munkavégzést követő hónap végéig. A pihenőnap fogalmát  az  Mt.
        117.  §  (1)  bekezdés  i) pontja határozza  meg,  a  pihenőidő
        mértékéről  az  Mt. 123. §-a rendelkezik. Az  Mt.  126.  §  (1)
        bekezdés  c)  pontja  alapján  az  ügyelet  alatti  munkavégzés
        rendkívüli  munkavégzésnek minősül. Az R2. 10. § (3) bekezdése,
        mint  főszabály  alapján  az ügyeleti szolgálat  után  nem  jár
        pihenőidő,  kivételt csak a 18, illetve 24 órát  elérő  ügyelet
        esetében állapít meg.

         a)  A miniszter a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának a 1999.
        évi  LVI.  törvény  28. § (1) bekezdésével  történő  módosítása
        során    kapott   felhatalmazást   az   egészségügyi    ügyelet
        szabályozására.  E  jogalkotói munka  eredménye  lett  az  R2.,
        amelynek szabályait az indítványozók sérelmezték. A Kjt. 59.  §
        (2)   bekezdés  b)  pontjának  2003.  július  1-jétől  hatályos
        rendelkezéseit  a  2003. évi XX. törvény 43.  §  (1)  bekezdése
        állapította meg, amely szerint az Mt. 127. §-ában  és  129.  §-
        ában  foglaltakon túl a miniszter szabályozhatja  a  rendkívüli
        munkavégzés,   az   ügyelet   és  a  készenlét   elrendelésének
        feltételeit,   valamint  a  készenlét  és  a  készenlét   alatt
        elrendelt  munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet  alatt
        elrendelt   munkavégzés  díjazását  egyaránt  magában   foglaló
        átalánydíjazás mértékét.

         A   Kjt.  59.  §-ának  rendelkezései  számos  ponton  eltérően
        szabályozzák az Mt.-nek a munkaidőre és a pihenőidőre vonatkozó
        szabályait,  speciálisan a közalkalmazotti jogviszony  és  ezen
        belül  az egészségügyi tevékenységre vonatkozóan. A Kjt. 59.  §
        (1) bekezdése felsorolja mindazokat az Mt. szakaszokat, amelyek
        a  közalkalmazotti  jogviszony keretében nem alkalmazhatóak.  A
        felsorolt jogszabályhelyek – kivétel nélkül – bizonyos korlátot
        állítanak fel a munkáltató részére a napi munkaidő, a minimális
        pihenőidő vonatkozásában, valamint abban a tekintetben, hogy  a
        kollektív  szerződés  ezektől a szabályoktól  milyen  mértékben
        térhet   el.  A  Kjt.  59.  §  (5)  bekezdése  az  elrendelhető
        rendkívüli  munkavégzés felső határát  naptári  évenként  –  az
        egyéb  közalkalmazottakra vonatkozó legfeljebb  200,  kollektív
        szerződés  rendelkezése  alapján  legfeljebb  280  óra   mérték
        helyett  –  az  Eüttv.-ben meghatározott  ügyeleti,  készenléti
        feladatok  ellátásában  részt vevő közalkalmazott  esetében  az
        elrendelhető   rendkívüli  munkavégzés  felső  határa   naptári
        évenként   legfeljebb  300,  kollektív  szerződés  rendelkezése
        alapján legfeljebb 400 óra mértékben határozza meg. A Kjt.  59.
        §  (5)  bekezdésének rendelkezései sértik az egyik indítványozó
        szerint  az  Alkotmány  70/B. § (4) bekezdésében  meghatározott
        pihenéshez  és szabadidőhöz való jogot és ezáltal az  Alkotmány
        2. § (1) bekezdését is, egy másik indítványozó szerint pedig az
        Alkotmány 70/B. § (3) és (4) bekezdését.

         Az  Alkotmánybíróság  az Alkotmány 70/B.  §  (4)  bekezdésével
        összefüggésben  már  több  határozatában  kifejtette,  hogy  az
        Alkotmány  alapvető  jogként fogalmazza  meg  a  pihenéshez,  a
        szabadidőhöz,    a   fizetett   szabadsághoz    való    jogokat
        (1403/B/1990.  AB határozat, ABH 1992, 493, 494.;  1005/B/1996.
        AB  határozat, ABH 1998, 939, 940.; 1030/B/2004. AB  határozat,
        ABH 2005, 1307.; 1311.). Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata
        szerint  az Alkotmány 70/B. § egyes rendelkezései az  Alkotmány
        70/A. §-ában meghatározott általános diszkriminációs tilalomnak
        a  munka világára konkretizált rendelkezése [25/2003. (V.  21.)
        AB  határozat,  ABH 2003, 328, 346.; 142/B/1998. AB  határozat,
        ABH 2005, 757, 765.].

         Az    Alkotmánybíróság   már   számos   határozatában,    több
        szempontból    foglalkozott   az   Alkotmány    70/A.    §-ának
        értelmezésével. Ennek során az emberi méltósághoz  való  joggal
        [Alkotmány  54. § (1) bekezdés] összefüggésben a  9/1990.  (IV.
        25.)  AB határozatában megállapította, hogy „a jognak mindenkit
        egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz
        az   emberi   méltóság  alapjogán  nem  eshet  csorba,   azonos
        tisztelettel  és körültekintéssel, az egyéni szempontok  azonos
        mértékű   figyelembevételével  kell  a   jogosultságok   és   a
        kedvezmények  elosztásának  szempontjait  meghatározni.”   (ABH
        1990, 46, 48.)
         Az  Alkotmánybíróság  a  35/1994. (VI. 24.)  AB  határozatában
        hivatkozott  továbbá  arra, hogy „az  alapjognak  nem  minősülő
        egyéb    jogra    vonatkozó,   személyek   közötti    hátrányos
        megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor
        állapítható  meg,  ha  a  sérelem összefüggésben  áll  valamely
        alapjoggal,   végső   soron   az  emberi   méltóság   általános
        személyiségi   jogával,   és  a  megkülönböztetésnek,   illetve
        korlátozásnak  nincs  tárgyilagos  mérlegelés  szerint  ésszerű
        indoka vagyis önkényes.” (ABH 1994, 197, 200.)

         Az  Alkotmánybíróság annak megítéléséhez, hogy a jogalkotó  az
        indítványozó  által sérelmezett szabályozáskor az  egészségügyi
        agazatban  dolgozó  közalkalmazottak esetében  alkotmányellenes
        megkülönböztetést  tett-e, először azt a szélesebb  jogszabályi
        környezetet  vizsgálta,  amelybe a Kjt.  59.  §  (5)  bekezdése
        illeszkedik.

         Az  Alkotmánybíróság a 44/B/1993. AB határozatában kifejtette:
        „Az  Országgyűlés  1992-ben – szinte egy időben  –  a  munkával
        kapcsolatos viszonyok jogi rendezésére három törvényt alkotott.
        Az  így  megszülető törvények a munkaviszonyok  jogi  rendezése
        tekintetében a régi, egységes Munka Törvénykönyvéhez  képest  –
        figyelemmel  a  társadalomban  zajló  változásokra  –  jelentős
        differenciálódást  eredményeztek. A  differenciálódás  lényege,
        hogy   a   magánszférában  a  munka  világában   növekedett   a
        szerződéses   szabadság   mértéke.   Elkülönült   egyrészt    a
        gazdaságban  és  az  állami,  önkormányzati  szférában  történő
        alkalmazás jogi rendezése. Másrészt további eltérés jött  létre
        a jogi szabályozásban aszerint, hogy a munkatevékenység végzése
        során az alkalmazott közhatalmat gyakorló szervezet tagja  vagy
        sem.  A  jogi rendezés különbözőségének egyik oka, hogy egészen
        más    a   munkáltató   pozicionális   helyzete   a   gazdasági
        versenyszférában  és  a költségvetési szférában,  ahol  mind  a
        munkáltató, mind a köztisztviselő, mind a közalkalmazott (tehát
        munkáltató    és   munkavállaló)   jogállását   elsősorban    a
        költségvetéstől  való függés határozza meg.  Ugyancsak  a  jogi
        szabályozás eltérésében mutatkoznak meg azok a különbségek  is,
        amik az egyes jogviszonyokban végzett munkatevékenységek eltérő
        jellegéből és közegéből fakadnak.” (ABH 1994, 574, 574-575.)
         Az    Alkotmánybíróság   a   198/B/1998.   AB    határozatában
        rámutatott,  hogy  „[a] munkával kapcsolatos  viszonyok  vázolt
        különbözősége,   továbbá  az  egyes  jogviszonyokban   ellátott
        munkatevékenységek egymástól nyilvánvalóan  eltérő  jellege  is
        indokolja a jogi szabályozás differenciálását. A három  törvény
        a  munkavállalók  három valóságos csoportjára vonatkozóan  szab
        meg  –  a  bérre, az illetményre, az illetménykiegészítésre  és
        pótlékokra,   a   jubileumi  jutalom,  a   13.   havi   fizetés
        feltételeire is kiterjedő – eltéréseket, s ezek nem tekinthetők
        diszkriminációnak. Alkotmányellenes megkülönböztetés ugyanis az
        Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint [pl. a 4/1993.
        (II.  12.) AB határozatában] »csak összehasonlítható jogosultak
        vagy  kötelezettek  között vethető  fel«.  (ABH  1993,  65.)  A
        köztisztviselők,  a  közalkalmazottak, s a Munka  Törvénykönyve
        hatálya   alá  tartozó  munkavállalók  pedig  olyan   egymástól
        elkülönült   csoportokba  sorolhatók,   amelyekre   az   eltérő
        munkajogi szabályozás alkotmányosan indokolt.” (ABH 1999,  668,
        669.)

         „A  jogalkotó  a  Kjt.  megalkotásával  1992.  július  1-jével
        speciális,  új  típusú  jogviszonyt hozott  létre.  A  korábban
        homogén   munkajog  területén  –  a  speciális   sajátosságokat
        kiemelve  –  megalkotta a közalkalmazotti  jogviszonyt,  melyre
        vonatkozó  szabályokat önálló törvényben rögzítette.” [25/2003.
        (V.  21.) AB határozat, ABH 2003, 328, 340.] Ennek keretében  a
        jogalkotó  a Kjt. 55/A. §-ában szabályozta a közalkalmazottakra
        általános  jelleggel  vonatkozóan  az  elrendelhető  rendkívüli
        munkavégzés  naptári  évenkénti felső  határát  200,  kollektív
        szerződés  esetén  legfeljebb 280 órában.  A  Kjt.  59.  §  (5)
        bekezdése  a  az  egészségügyi ügyeleti,  készenléti  feladatok
        ellátásában  részt  vevő közalkalmazott esetében  az  általános
        szabálytól   eltérően  300,  kollektív  szerződés  rendelkezése
        alapján  legfeljebb  400 órában határozta meg  az  elrendelhető
        rendkívüli  munkavégzés felső határát. A Kjt. más  tevékenységi
        területen   nem   tartalmaz  eltérő   szabályt   az   általános
        szabálytól.

         Az  Alkotmánybíróság számos határozatában utalt arra,  hogy  a
        diszkrimináció  tilalma  nem  jelenti  minden  megkülönböztetés
        tilalmát.  Az  a  kérdés,  hogy a megkülönböztetés  alkotmányos
        határok között marad-e, csakis a mindenkori szabályozás  tárgyi
        és  alanyi  összefüggéseiben vizsgálható.  Az  Alkotmánybíróság
        határozataiban  kifejtette továbbá, hogy az Alkotmány  70/A.  §
        (1) bekezdése csak az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok
        közötti  olyan  alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetést
        tiltja,   amelynek  következtében  egyes  jogalanyok  hátrányos
        helyzetbe  kerülnek.  A  diszkrimináció tilalma  elsősorban  az
        alkotmányos  alapjogok  tekintetében tett  megkülönböztetésekre
        terjed  ki.  Abban  az  esetben, ha a megkülönböztetés  nem  az
        emberi  vagy  alapvető  jog  tekintetében  történt,  az  eltérő
        szabályozás alkotmányellenessége csak akkor állapítható meg, ha
        az  emberi  méltósághoz való jogot sérti. Az indítvány  alapján
        vizsgált  esetben alapvető jog, a pihenéshez és a  szabadidőhöz
        való jog tekintetében történt megkülönböztetés a Kjt. 59. § (5)
        bekezdésében foglalt szabályozás megalkotásakor.

         A  Kjt.  59.  §  (5)  bekezdésének az Alkotmány  70/B.  §  (4)
        bekezdésébe  ütközéssel összefüggésben az Alkotmánybíróság  azt
        vizsgálta,  történt-e  olyan mértékű  alapjogkorlátozás,  amely
        alkotmányellenességet eredményez.

         Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a betegek Eütv. 7. §-
        ában   meghatározott   jogának  érvényesülése,   a   megfelelő,
        folyamatos   egészségügyi   ellátáshoz   való   hozzáférhetőség
        biztosítása érdekében a közalkalmazottak széles körén belül  az
        egészségügyi  dolgozókra,  mint homogén  csoportra  vonatkozóan
        állapított meg a Kjt. 59. § (5) bekezdése – a Kjt. 55/A. §-ában
        megfogalmazott  általános  szabálytól  eltérő  –  a  rendkívüli
        munkavégzés   keretében  az  ügyeleti,   készenléti   feladatok
        ellátásának  felső  határára  olyan  szabályozást,   amely   az
        általános   szabályozáshoz  képest  korlátozza  a   pihenéshez,
        szabadidőhöz  való jogot. Az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében
        meghatározott  alapjognak az általános szabályokhoz  képest  az
        egészségügyben  történő  korlátozását  a  jogalkotó  törvényben
        állapította meg. „Valamely alapjog tartalmának meghatározása és
        lényeges    garanciáinak   megállapítása   csakis    törvényben
        történhet,  törvény  kell  továbbá  az  alapjog  közvetlen   és
        jelentős  korlátozásához is.” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat
        ABH  1991,  297,  300.]  Kiemelkedően fontos  társadalmi  érdek
        fűződik   a   folyamatos   egészségügyi  ügyeleti,   készenléti
        szolgálat   zökkenőmentes  működtetéséhez,   ennek   elmaradása
        sértené  az  Alkotmány  70/D.  §-ában  biztosított  legmagasabb
        szintű testi és lelki egészséghez való jogot. Az is tény,  hogy
        az   ügyeleti,  készenléti  szolgálat  folyamatos   biztosítása
        hatalmas  humánerőforrás kapacitást igényel. Ebből  következik,
        hogy  az egészségügyi dolgozók szabadidőhöz, pihenőidőhöz  való
        alkotmányos  jogát  törvényben korlátozni  lehet  és  kell  oly
        mértékben,  amely  számukra  a  legkisebb  jogsérelmet   okozva
        biztosítja,  hogy a Magyar Köztársaság területén tartózkodóknak
        az  Alkotmány  70/D.  §  (1) bekezdésében biztosított  alapjoga
        sérelmet ne szenvedjen.

         Az   Alkotmány   70/D.   §   (1)  bekezdésében   meghatározott
        egészséghez  való  alapjog, az egészségügyi  ellátáshoz  fűződő
        közérdek érvényesülésének biztosítása az Alkotmány 70/D. §  (2)
        bekezdése alapján az állam feladata az egészségügyi intézmények
        és  az  orvosi ellátás megszervezésével. Az állam e feladatának
        teljesítése  érdekében  került sor az  Alkotmány  70/B.  §  (4)
        bekezdésében meghatározott alapjog korlátozására a Kjt.  59.  §
        (5)  bekezdésében  foglaltak szerint az egészségügyben  dolgozó
        közalkalmazottak,   mint  speciális  foglalkozási   körülmények
        között  dolgozók esetében. Az állami feladatellátás biztosítása
        érdekében  az alapjog Kjt. 59. § (5) bekezdésében meghatározott
        mértékű  korlátozása szükséges és nem aránytalan. Az  Alkotmány
        70/D.  §-ában meghatározott legmagasabb szintű testi  és  lelki
        egészséghez  való  jog  biztosítása folyamatos  és  intézményes
        egészségügyi  ellátás működtetését követeli  meg  az  államtól,
        amely  esetenként  rendkívüli  feladatok  ellátását,  s  az   e
        területen  dolgozóktól rendkívüli munkavégzést  is  igényel.  A
        rendkívüli   feladatok  ellátásával  harmonizál  a   rendkívüli
        munkavégzés   szabályainak   a   megállapíthatósága.   A   Kjt.
        indítvánnyal támadott rendelkezése az azonos szabályozási körbe
        vont jogalanyok között megkülönböztetést nem tartalmaz, így  az
        nem  sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését és a 70/B. § (4)
        bekezdését,  sem  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdését.  Ezért  az
        Alkotmánybíróság    a    Kjt.    59.    §     (5)     bekezdése
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.

         Az   Alkotmány   70/B.  §  (3)  bekezdése   szerint:   „Minden
        dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel  végzett
        munkája  mennyiségének  és  minőségének.”  A  Kjt.  59.  §  (5)
        bekezdése  az  ügyeleti, készenléti feladatok ellátásban  részt
        vevő  közalkalmazottak esetében határozza meg  az  elrendelhető
        rendkívüli munkavégzés felső határát.

         A  Kjt.  59.  §  (5)  bekezdése és az Alkotmány  70/B.  §  (3)
        bekezdése  között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem
        állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint
        az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány
        elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a Kjt.  59.
        §  (5)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítására  és
        megsemmisítésére   irányuló  indítványt  e   vonatkozásban   is
        elutasította.

         b)  Az  R2.  9. § (1) bekezdése alapján az ügyelet,  készenlét
        ellátására  a  közalkalmazott – az Mt. 126. § (1) bekezdése  c)
        pontja  alapján – havonta 6 alkalommal kötelezhető, ami csak  8
        órás  ügyelettel  számolva – nem számolva  az  R2.  10.  §-ában
        meghatározott 18, illetve 24 órás ügyelettel – elérheti az  évi
        576  órát,  s  ezzel  túllépi a Kjt.  59.  §  (5)  bekezdésében
        meghatározott   elrendelhető  rendkívüli  munkavégzés   naptári
        évenkénti   felső   határát  (300  óra,   kollektív   szerződés
        rendelkezése alapján 400 óra).

         Az  R2. 9. § (1) bekezdésének rendelkezése érinti az Alkotmány
        70/B.   §   (4)   bekezdésében  meghatározott   pihenéshez   és
        szabadidőhöz  való alapvető jogot. Az Alkotmánybíróság  először
        azt  vizsgálta,  hogy  az alapvető jog rendeleti  úton  történő
        korlátozása alkotmányos-e, közelebbről: sérti-e az Alkotmány 8.
        §  (2)  bekezdését a törvénynél alacsonyabb szintű végrehajtási
        rendelet  megalkotása.  „Az Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése  az
        alapvető   jogok   kizárólag  törvény   általi   korlátozásának
        feltételeit  és határait szabja meg.” [8/2004.  (III.  25.)  AB
        határozat, ABH 2004, 144, 163.] Az Alkotmánybíróság a  64/1991.
        (XII.  17.)  AB  határozatában  kifejtette:  „Valamely  alapjog
        tartalmának     meghatározása    és    lényeges    garanciáinak
        megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá
        az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is.” (ABH 1991,
        297, 300.) Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az ügyeleti,
        készenléti  idő  időtartamának, mértékének  szabályozása  olyan
        kérdéskör,  amely közvetlenül érinti az Alkotmány 70/B.  §  (4)
        bekezdésében   a   munkavállalót   megillető   pihenéshez    és
        szabadidőhöz  való  alapvető jogot.  A  munkavállalók  –  jelen
        esetben  közalkalmazottak – ügyeleti,  készenléti  munkavégzése
        mértékének   –   az   Alkotmány  70/B.   §   (4)   bekezdésében
        meghatározott  pihenéshez  és szabadidőhöz  való  alapvető  jog
        korlátozását  jelentő – szabályozása esetén az Alkotmány  8.  §
        (2)   bekezdése   alapján   törvényi   szintű   szabályozás   a
        követelmény, mert alapvető jogokat érintő szabályokról van szó.
        Ezért a pihenéshez és a szabadidőhöz való jog korlátozása  csak
        törvényi  szinten lehetséges, az Alkotmány 8. § (2)  bekezdését
        sérti,  ha  ezeket  a  kérdéseket nem törvényben  szabályozzák,
        hanem  végrehajtási rendeletben. Az Alkotmánybíróság megjegyzi,
        hogy a munkajogi szabályozás sokszintű, az alapvető szabályokat
        törvények,   s   azok   egy-egy  ágazatra  történő   lebontását
        kormányrendeletek, miniszteri rendeletek, kollektív szerződések
        és  szabályzatok tartalmazzák. Minden olyan munkajogi  szabály,
        amely   nem   alapvető  jogokat  korlátoz,  törvényi   szintnél
        alacsonyabb    szintű    jogszabályban,    illetve    kollektív
        szerződésben, szabályzatban szabályozható. A Kjt. 59. § (2)  és
        (4)  bekezdésében  adott felhatalmazás alapján  a  miniszter  a
        törvényi   rendelkezéseket  kiegészítő  szabályozásra  alkothat
        rendeletet, azonban a rendeletalkotási felhatalmazás nem jelent
        felhatalmazást alapvető jog közvetlen és jelentős korlátozására
        is.

         Az  R2.  9.  §  (1) bekezdésében lévő rendeleti szabályozás  a
        közalkalmazott   havonta   hat   alkalommal   való   ügyeletre,
        készenlétre kötelezhetőségéről – figyelemmel az R2. 10.  §-ában
        meghatározott  ügyeleti időtartamra – azonban a  pihenéshez  és
        szabadidőhöz való alapvető jog rendeleti úton – a  Kjt.  59.  §
        (5)  bekezdésében  meghatározott  mértéket  meghaladó  módon  –
        történő  korlátozását  jelenti. Az R2. 9.  §  (1)  bekezdésében
        biztosított munkáltató általi kötelezési lehetőség szabályozása
        a    rendkívüli   munkavégzés   terén   túllép    a    törvényi
        felhatalmazáson.  Az R2. szabályozása csak oly  mértékű  lehet,
        amely  biztosítja  a Kjt. 59. § (5) bekezdésében  meghatározott
        ügyeleti időkeret betarthatóságát. A túlmunka éves mértéke csak
        akkor  nem  haladja meg a maximális 400 órát,  ha  az  ügyeleti
        szolgálatban   résztvevő  közalkalmazott   havonta   csak   egy
        alkalommal ügyel. A havonta elrendelhető ügyeletek száma 6, ami
        éves  szinten a hétvégi ügyeletek számától függően 1152 és 1536
        óra   közötti  ügyeletet  jelent,  a  felső  határ  több   mint
        háromszorosát jelenti. Ez havi 3 ügyelet esetén az éves óraszám
        576  és  864,  havi két ügyelet esetén 384 és  576  óra  között
        alakul.  Ez  azt jelenti, hogy nem lehet betartani a  maximális
        400  órás felső határt. Bár a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja
        alapján  az  Mt. 127. §-ában és 129. §-ában foglaltakon  túl  a
        miniszter  szabályozhatja a rendkívüli munkavégzés, az  ügyelet
        és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét
        és  a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet
        és  az  ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását  egyaránt
        magában   foglaló  átalánydíjazás  mértékét,   azonban   ez   a
        szabályozás  a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény  1.  §
        (2)  bekezdésében megfogalmazottak alapján nem lehet ellentétes
        magasabb  szintű  jogszabály  rendelkezésével.  Az  indítványok
        alapján  vizsgált  szabályozási  módra  vonatkozóan  pedig   az
        Alkotmány  35.  §  (2)  bekezdése  kifejezett  rendelkezést  is
        tartalmaz,  amikor megállapítja, hogy a „Kormány  rendelete  és
        határozata törvénnyel nem lehet ellentétes”. Az R2.  9.  §  (1)
        bekezdése  a  fentiek alapján sérti a Jat. 1. § (2) bekezdését,
        illetve  az  Alkotmány  35.  § (2)  bekezdését  és  azáltal  az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdését, valamint az Alkotmány 8.  §  (2)
        bekezdését, ezért alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság az  R2.
        9. § (2) és (3) bekezdése, 10. §-a, 12. §-a, 12/A. §-a, 12/B. §-
        a,  13.  §-a  és  14. §.-a alkotmányellenességét  a  9.  §  (1)
        bekezdésével való szoros összefüggés alapján állapította meg.

         Az  Alkotmánybíróság az alkotmányellenesnek minősített R2.  9.
        §-át,  10. §-át, 12. §-át, 12/A. §-át, 12/B. §-át, 13. §-át  és
        14.  §-át  2007.  június  30.  napjával  semmisítette  meg.  Az
        Alkotmánybíróság   az   R2.   rendelkezéseinek   „pro   futuro”
        megsemmisítésénél  azt vette figyelembe, hogy  a  rendelkezések
        azonnali  megsemmisítése jogbizonytalanságot  okozna,  ezért  a
        megsemmisítés  időpontját 2007. június 30.  napjában  határozta
        meg, hogy a jogalkotónak elegendő idő álljon rendelkezésére  az
        alkotmányos    szabályozás   kialakításához.   A   jogalkotónak
        lehetősége  nyílik  arra  az ügyeleti idő  újraszabályozásánál,
        hogy  megoldja,  miként  lehet jobban  egyensúlyt  teremteni  a
        betegek magas szintű ellátáshoz fűződő joga (Alkotmány 70/D. §)
        és  az egészségügyben dolgozó közalkalmazottak pihenéshez  való
        alapjoga [Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése] között.

         2.  Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint, ha az
        indítvánnyal  támadott jogszabályt vagy  annak  egy  részét  az
        Alkotmány valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és  ezért
        azt  megsemmisíti,  akkor  a további  alkotmányi  rendelkezések
        esetleges   sérelmét   –   a  már  megsemmisített   jogszabályi
        rendelkezéssel   összefüggésben  –  érdemben   nem   vizsgálja.
        [44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205.;  4/1996.
        (II.  23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44.; 61/1997. (XI.  19.)
        AB  határozat,  ABH  1997,  361, 364.;  15/2000.  (V.  24.)  AB
        határozat, ABH 2000, 420, 423.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat,
        ABH  2000, 425, 429.; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000,
        193, 200.]

         Mivel az Alkotmánybíróság az R2. 9. §-át, a 10. §-át, a 12. §-
        át,  a  12/A. §-át, a 12/B. §-át, a 13. §-át és a 14.  §-át  az
        Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésébe és a 8.  §  (2)  bekezdésébe
        ütközőnek minősítette, ezért az R2. 9. §-ának, a 10. §-ának,  a
        12.  §-ának, a 12/A. §-ának, a 12/A. §-ának, a 12/B. §-ának,  a
        13.   §-ának  és  a  14.  §-ának  az  Alkotmány  a  35.  §  (2)
        bekezdésében,  az  54.  §  (1)  bekezdésében,  a  70/A.  §  (1)
        bekezdésében, a 70/B. § (2)-(4) bekezdéseiben, a  70/D.  §-ában
        és  a  70/E. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések  sérelmét
        nem vizsgálta.

         3.  Az  egyik  indítványozó  szerint  az  R1.  11-17.  §-ainak
        rendelkezései az egészségügyi dolgozókra nézve diszkriminatívak
        a  más  területen  dolgozókhoz  (igazságügyi  dolgozók,  bírák,
        köztisztviselők) képest, és ezért sértik az Alkotmány 70/A.  §-
        át, továbbá ellentétesek az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésével.
        Az  R1.  hatályon  kívül helyezése miatt az Alkotmánybíróság  a
        fentiekben  kifejtettek alapulvételével az R2. azonos  tartalmú
        rendelkezéseire   nézve   folytatta   le   az   alkotmányossági
        vizsgálatot.   Tekintettel  arra,   hogy   az   előzőekben   az
        Alkotmánybíróság  az R2. 9. §-át, a 10. §-át,  a  12.  §-át,  a
        12/A. §-át, a 12/B. §-át, a 13. §-át és a 14. §-át az Alkotmány
        8.  § (2) bekezdésébe ütközőnek minősítette és megsemmisítette,
        ezért csak az R2. indítvánnyal támadott, s hatályban maradt 11.
        §-a rendelkezéseire vonatkozóan végezte el az Alkotmány 70/A. §-
        a    indítványozó   által   állított   sérelmével   kapcsolatos
        alkotmányossági vizsgálatot.

         a)  Az  Alkotmánybíróság  számos határozatában  értelmezte  az
        Alkotmány  70/A. § (1) bekezdését. Az Alkotmány e rendelkezését
        –  állandó gyakorlata szerint – a jogegyenlőség általános elvét
        megfogalmazó   alkotmányi   követelményként   értelmezte.    Az
        Alkotmánybíróság  e  határozatokban  kifejtette,  hogy  bár  az
        Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szövegszerűen az alapvető jogok
        tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést,  a  tilalom,
        ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető
        jogot, kiterjed az egész jogrendszerre. Abban az esetben, ha  a
        megkülönböztetés  nem  az emberi vagy az alapvető  állampolgári
        jog     tekintetében    történt,    az    eltérő    szabályozás
        alkotmányellenessége akkor állapítható meg,  ha  az  az  emberi
        méltósághoz  való  jogot  sérti.  Az  Alkotmánybíróság   eddigi
        gyakorlata    során    ez    utóbbi   körben    akkor    ítélte
        alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést,  ha
        a  jogalkotó  önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget
        az  azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között [9/1990.
        (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.)  AB
        határozat,  ABH  1990,  73,  77-78.;  61/1992.  (XI.  20.)   AB
        határozat,  ABH  1992,  280,  281.;  35/1994.  (VI.   24.)   AB
        határozat, ABH 1994, 197.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH
        1997, 130, 138-140. stb.].

         Az  R2.  személyi  hatálya  alá tartozó  közalkalmazottak  nem
        tekinthetők azonos helyzetben lévő személyeknek az indítványozó
        által    hivatkozott    igazságügyi   dolgozókkal,    bírákkal,
        köztisztviselőkkel. A törvényalkotó éppen a különböző helyzetük
        miatt  szabályozta  külön-külön törvényben a fenti  csoportokat
        alkotó   munkavállalók   jogállását   (Kjt.,   az   igazságügyi
        alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII.
        törvény,  a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló  1997.
        évi  LXVII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992.
        évi   XXIII.   törvény).   Az  Alkotmánybíróság   gyakorlatában
        személyek közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha  a
        jogalkotó  valamely  személyt vagy embercsoportot  más,  azonos
        helyzetben  lévő  személyekkel  vagy  embercsoporttal   történt
        vsszehasonlításban kezel hátrányosabb módon. [32/1991. (VI. 6.)
        AB határozat, ABH 1991, 146, 161-162.; 43/B/1992. AB határozat,
        ABH  1994, 744, 745.; 397/B/1995. AB határozat, ABH 1995,  786,
        787.;   432/B/1995.  AB  határozat,  ABH   1995,   789,   792.;
        719/B/1998.  AB  határozat, ABH 2000, 769, 775.;  17/2000.  (V.
        26.)  AB  határozat,  ABH  2000,  112,  115.;  624/E/1999.   AB
        határozat,   ABH   2002,   1023,   1035.   stb.]    Ezért    az
        Alkotmánybíróság az R2. 11. §-a rendelkezéseinek  az  Alkotmány
        70/A.  §-ába ütköző alkotmányellenességének megállapítására  és
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

         b)  Az  Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése szerint:  „Mindenkinek
        joga  van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett
        szabadsághoz.” Az R2. 11. §-a meghatározza, hogy a tárgyhónapot
        megelőző  hónap  20.  napjáig kell az  ügyeleti  és  készenléti
        szolgálatra  történő  beosztást  elkészíteni  és  ezt   írásban
        közölni kell a közalkalmazottal.

         Az  R2.  11. §-a és az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése  között
        alkotmányjogilag  értékelhető összefüggés nem állapítható  meg.
        Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  érdemi
        alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását
        eredményezi,  ezért  az  Alkotmánybíróság  az   R2.   11.   §-a
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.

         4.  Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét állította több
        indítványozó  is:  az  egyik indítványozó  a  Kjt.  59.  §  (2)
        bekezdés  b)  pontja  és  a  76.  §  (3)  bekezdése,  a   másik
        indítványozó  az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f)  pontja,  a
        119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. §  (2)
        bekezdés  b)  pontja,  az 59. § (4) bekezdés  b)  pontja  és  a
        harmadik  indítványozó  a Kjt. 59. §  (4)  bekezdés  b)  pontja
        esetében.

         Két  indítványozó is alkotmányellenesnek tartja a Kjt.  59.  §
        (2)  bekezdés b) pontjának rendelkezését. Az egyik indítványozó
        a  jogbiztonság  sérelmét látja abban, hogy a Kjt.  59.  §  (2)
        bekezdés b) pontjában felhatalmazott miniszter alapvető jogokat
        korlátoz,  amikor szabályozhatja a rendkívüli  munkavégzés,  az
        ügyelet  és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint  a
        készenlét  és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés,  illetve
        az  ügyelet és az ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását
        egyaránt  magában  foglaló  átalánydíjazás  mértékét.  A  másik
        indítványozó  szerint  a  Kjt. 59. §  (2)  bekezdés  b)  pontja
        lehetőséget  ad arra, hogy jogszabály vagy kollektív  szerződés
        az  ügyeleti  időnek  csak egy részét ismerje  el  munkaidőnek,
        anélkül,  hogy  meghatározná azt, hogy  az  ügyelet  fennmaradó
        része  milyen időnek minősül és mely szabályok vonatkoznak  rá,
        és  ez  –  álláspontja  szerint – a jogbiztonság  követelményét
        sérti.

         Az  Alkotmánybíróság  a  9/1992.  (I.  30.)  AB  határozatában
        megállapította:   „A   jogállam   nélkülözhetetlen   eleme    a
        jogbiztonság.  A  jogbiztonság  az  állam  –  s  elsősorban   a
        jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a  jog
        egésze,  egyes  részterületei  és  az  egyes  jogszabályok   is
        világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és
        előreláthatóak  legyenek a norma címzettjei számára.  Vagyis  a
        jogbiztonság   nem  csupán  az  egyes  normák   egyértelműségét
        követeli   meg,   de   az   egyes  jogintézmények   működésének
        kiszámíthatóságát   is.   Ezért   alapvetőek   a   jogbiztonság
        szempontjából  az eljárási garanciák. Csak formalizált  eljárás
        szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály,  csak
        az  eljárási  normák  betartásával  működnek  alkotmányosan   a
        jogintézmények.”  (ABH 1992, 59, 65.) Az  Alkotmánybíróság  ezt
        követően a 25/1992. (IV. 30.) AB határozatban rámutatott:
        „A  jogállamiság egyik fontos alkotóeleme a jogbiztonság, amely
        egyebek között megköveteli, hogy
        -   az  állampolgárok  jogait  és  kötelességeit  a  törvényben
        megszabott  módon  kihirdetett és  bárki  számára  hozzáférhető
        jogszabályok szabályozzák,
        -  meglegyen  a  tényleges lehetőség arra,  hogy  a  jogalanyok
        magatartásukat a jog előírásaihoz tudják igazítani, (…)
        A jogbiztonság e két alapvető követelménye közül bármelyiknek a
        figyelmen kívül hagyása összeegyeztethetetlen az Alkotmány 2. §
        (1)  bekezdésével,  s így alkotmányellenes.”  (ABH  1992,  131,
        132.)

         A  Jat.  15. § (1) bekezdése alapján a végrehajtási jogszabály
        alkotására   adott  felhatalmazásban  meg  kell   határozni   a
        felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit. A felhatalmazás
        jogosultja  a  jogi szabályozásra másnak további felhatalmazást
        nem  adhat.  A  Kjt.  59. § (2) bekezdés b)  pontja  a  törvény
        keretei  között  végrehajtási jogszabály megalkotására  ruházta
        fel  a  minisztert,  meghatározva a  felhatalmazás  tárgyát  és
        kereteit  is. A felhatalmazás alapján a miniszter nem  jogosult
        egyrészt  a  törvénnyel  ellentétes, másrészt  a  felhatalmazás
        keretein túlterjeszkedő szabályozás megállapítására.

         A  két indítványozó a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontját  véli
        alkotmányellenesnek. Az egyik indítványozó szerint a Kjt. 59. §
        (4)  bekezdés  b)  pontja lehetőséget ad arra, hogy  jogszabály
        vagy  kollektív  szerződés az ügyeleti időnek csak  egy  részét
        ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az
        ügyelet  fennmaradó  részre  milyen  időnek  minősül  és   mely
        szabályok  vonatkoznak  rá, és ez –  álláspontja  szerint  –  a
        jogbiztonság  követelményét sérti.  A  másik  indítványozó  úgy
        véli,  hogy  a  Kjt.  59.  §(4)  bekezdés  b)  pontja  alapvető
        munkavállalói alkotmányos jogokat sért, s ezért az Alkotmány 2.
        § (1) bekezdésébe ütközik.

         A  Kjt.  59.  § (4) bekezdés b) pontja alapján az egészségügyi
        tevékenységre    vonatkozó   külön   törvényben   meghatározott
        ügyeleti,   készenléti   feladatok   ellátásában   részt   vevő
        közalkalmazott  esetében az Mt. 119. §-ának (6) bekezdésétől  a
        miniszter  vagy kollektív szerződés eltérhet, és –  az  ügyelet
        során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével  –
        meghatározhatja  az egy ügyeletre eső, az Mt.  119.  §  (3)-(6)
        bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.

         A  Kjt.  59. § (4) bekezdés b) pontja a törvény keretei között
        végrehajtási jogszabály megalkotására ruházta fel a minisztert,
        meghatározva  a  felhatalmazás  tárgyát  és  kereteit   is.   A
        felhatalmazás  alapján  a  miniszter nem  jogosult  egyrészt  a
        törvénnyel   ellentétes,  másrészt  a  felhatalmazás   keretein
        túlterjeszkedő   szabályozás   megállapítására.   A    törvényi
        felhatalmazás  alapján  e  szabályokat  nem  csak  a  miniszter
        állapíthatja meg, hanem kollektív szerződés is szabályozhatja.

         A  Kjt.  59. § (2) bekezdés b) pontjának szabályozása világos,
        egyértelmű,   nem  tartalmaz  olyan  rendelkezést,   amely   az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő
        jogbiztonság sérelmét eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság  a
        Kjt.  59.  § (4) bekezdés b) pontjának az Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésébe   való   ütközés   miatti   alkotmányellenességének
        megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
        elutasította.

         Az  egyik  indítványozó  az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdéséből
        eredő jogbiztonság sérelmét látja abban, hogy a Kjt. 76. §  (3)
        bekezdésében   felhatalmazott   miniszter   alapvető    jogokat
        korlátoz, amikor az egészségügyi tevékenységre vonatkozó  külön
        törvényben   meghatározott   ügyeleti,   készenléti   feladatok
        ellátása  érdekében  az Mt. 146-149. §-ában  meghatározottaktól
        eltérő  szabályokat  állapíthat meg.  A  miniszter  jogalkotási
        felhatalmazása  azonban ebben az esetben sem  terjed  ki  arra,
        hogy  az Alkotmány, az Mt. és a Kjt. szabályozásával ellentétes
        rendeletet   alkosson,  hanem  csak  az  Mt.  146-149.   §-ában
        szabályozott kérdéskörben – a rendkívüli munkavégzés díjazása –
        a    feladatellátáshoz    szükséges   szabályok    állapítására
        korlátozódik.
         A  másik  indítványozó az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b)  és  f)
        pontja,  a  119.  §  (6)  bekezdése, a  127.  §  (5)  bekezdése
        alkotmányellenességét  állítja.  Álláspontja  szerint  az   Mt.
        117/A.  § (2) bekezdés b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése,
        a  127.  §  (5) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy  jogszabály
        vagy  kollektív  szerződés az ügyeleti időnek csak  egy  részét
        ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az
        ügyelet   fennmaradó  része  milyen  időnek  minősül  és   mely
        szabályok  vonatkoznak  rá, és ez –  álláspontja  szerint  –  a
        jogbiztonság követelményét sérti.

         Az  Mt.  117/A.  §  (2) bekezdés b) és f)  pontja  alapján  az
        egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben
        meghatározott   ügyeleti,  készenléti   feladatok   ellátásában
        résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés az Mt. 119.
        §  (6)  bekezdésétől  eltérhet, és – az ügyelet  során  végzett
        munka  szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja
        az   egy  ügyeletre  eső,  az  Mt.  119.  §  (3)-(6)  bekezdése
        szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,  illetve  az
        Mt.  127.  §  (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet  során
        végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   –
        meghatározhatja  az egy ügyeletre eső, az Mt.  127.  §  (4)-(5)
        bekezdése  szempontjából  figyelembe vehető  átlag-időtartamot.
        Ehhez  állapít  meg  kiegészítő szabályt  az  Mt.  119.  §  (6)
        bekezdése  és  a  127.  § (5) bekezdése.  Az  Mt.  119.  §  (6)
        bekezdése alapján az Mt. 119. § (3)-(5), illetve a (7) bekezdés
        alkalmazása  során  az ügyelet teljes időtartamát  munkaidőként
        kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető.
        Az  Mt.  127.  §  (5)  bekezdése  alapján  pedig  a  rendkívüli
        munkavégzés  az Mt. 127. § (4) bekezdés szerinti  mértékébe  az
        ügyelet  teljes időtartamát be kell számítani,  ha  az  ügyelet
        alatt a munkavégzés időtartama nem mérhető.

         Az  Mt.  indítvánnyal  támadott rendelkezései  tartalmazzák  a
        kollektív   szerződéssel  szabályozható  tárgykört   és   annak
        kereteit  is.  Ehhez további keretet ad még az Mt.  13.  §  (4)
        bekezdése,  amely  a kollektív szerződés semmisségének  eseteit
        határozza meg.

         A  Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának, az 59. § (4) bekezdés
        b)  pontjának és a 76. § (3) bekezdésének, az Mt. 117/A. §  (2)
        bekezdés b) és f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a  127.
        §   (5)  bekezdésének  szabályozása  világos,  egyértelmű,  nem
        tartalmaz  olyan  rendelkezést, amely az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésében   meghatározott  jogállamból  eredő   jogbiztonság
        sérelmét  eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság a Kjt.  59.  §
        (2)  bekezdés b) pontjának, az 59. § (4) bekezdés b)  pontjának
        és  a  76.  §  (3) bekezdésének, valamint az Mt. 117/A.  §  (2)
        bekezdés b) és f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a  127.
        §  (5)  bekezdésének  az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésébe  való
        ütközés   miatti  alkotmányellenességének  megállapítására   és
        megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.

         5.  Az  egyik indítványozó véleménye szerint az Mt.  117/A.  §
        (2)   bekezdés  b),  e)  és  f)  pontjainak,  a  117/B.  §  (3)
        bekezdésének,  valamint a Kjt. 59. §  (4)  bekezdés  b)  és  f)
        pontjainak és a 76. § (3) bekezdésének rendelkezései sértik  az
        Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, illetve az Mt. 117/A.  §  (2)
        bekezdés  b)  és  f) pontjainak, valamint  a  Kjt.  59.  §  (4)
        bekezdés  b) és f) pontjainak rendelkezései sértik az Alkotmány
        70/B. § (2) és (4) bekezdéseit. A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és
        f)  pontjainak  rendelkezéseit egy  másik  indítványozó  is  az
        Alkotmány  70/B. § (2)-(4) bekezdéseivel, illetve az  Alkotmány
        70/B.  §  (4) bekezdésével a Kjt. 59. § (4) bekezdés c) pontját
        is ellentétesnek véli.

         a)  Az  indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés  b),
        e)   és   f)   pontjai   az  egészségügyben  dolgozók   számára
        diszkriminatívak,  mert  az Mt. minden ágazatra  kiterjedően  a
        119.  §  (6)  bekezdésében  úgy rendelkezik,  hogy  a  munkaidő
        beosztása   szempontjából   az   ügyelet   teljes   időtartamát
        munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama
        nem mérhető. Továbbá az Mt. 117/B. § (3) bekezdését pedig azért
        tartja  diszkriminatívnak, mert lehetőséget  ad  arra,  hogy  a
        készenléti jellegű munkakörökben a heti 40 órás munkaidőt  heti
        60  órára  emelhessék a felek megállapodása alapján, ami  –  az
        indítványozó  véleménye  szerint – oda  vezet,  hogy  az  ilyen
        jellegű  munkakörben  dolgozók  heti  húsz  órával  is   többet
        dolgozhatnak  alapbérért,  elesve a  rendkívüli  munkavégzésért
        járó kedvezőbb díjazástól.

         Az   Mt.  támadott  rendelkezései  lehetővé  teszik,  hogy  az
        egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben
        meghatározott   ügyeleti,  készenléti   feladatok   ellátásában
        résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés
        -  az  Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhessen, és – az ügyelet
        során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével  –
        meghatározhassa  az  egy ügyeletre eső, a Mt.  119.  §  (3)-(6)
        bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,
        -  az Mt. 126. § (1) bekezdés d) pontjától eltérhessen, és –  a
        készenlét    során   végzett   munka   szokásos   időtartamának
        alapulvételével  –  meghatározhassa  az  egy  készenlétre   eső
        munkavégzés átlag-időtartamát,
        -  az  Mt. 127. § (5) bekezdésétől eltérhessen, és – az ügyelet
        során  végzett  munka szokásos időtartamának alapulvételével  –
        meghatározhassa  az egy ügyeletre eső, az Mt.  127.  §  (4)-(5)
        bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.

         Az  Alkotmánybíróság  fentebb már kifejtette,  hogy  személyek
        közötti  diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó
        valamely  személyt  vagy embercsoportot más, azonos  helyzetben
        lévő      személyekkel     vagy     embercsoporttal     történt
        összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. Az Mt. 13.  §  (3)
        bekezdése  alapján  a  kollektív  szerződés,  illetve  a  felek
        megállapodása a munkaviszonyra meghatározott szabályoktól –  ha
        az  Mt.  másképp  nem rendelkezik – eltérhet. Ennek  feltétele,
        hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg. Mivel
        az  Mt.  13.  § (3) bekezdése alapján a kollektív  szerződés  a
        törvényi szabályozásnál hátrányosabb szabályokat nem állapíthat
        meg,  így  az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjainak
        rendelkezéseinek   alkalmazása  az  Alkotmány   70/A.   §   (1)
        bekezdésébe tiltott hátrányos megkülönböztetést az egészségügyi
        ágazatban  sem nem teszi lehetővé. Ha a kollektív  szerződés  a
        törvényi  szabályozásnál kedvezőtlenebb feltételeket állapítana
        meg,  akkor  az  Mt.  13. § (4) bekezdése alapján  a  kollektív
        szerződés semmis lenne. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt
        e vonatkozásában elutasította.

         b)  Az indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és
        f)  pontjainak rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2) és
        (4)  bekezdéseit.  Az  Mt. 117/A. § (2)  bekezdése  alapján  az
        egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben  –  amely
        jelen  esetben  az Eüttv. – meghatározott ügyeleti,  készenléti
        feladatok ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív
        szerződés  az  Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhet,  és  –  az
        ügyelet    során    végzett   munka   szokásos    időtartamának
        alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az  Mt.
        119. § (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-
        időtartamot,  illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől  eltérhet,
        és  –  az  ügyelet  során végzett munka szokásos  időtartamának
        alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az  Mt.
        127. § (4)-(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-
        időtartamot.

         Az  Alkotmány  70/B. § (2) bekezdése szerint „(…)  az  egyenlő
        munkáért mindenkinek bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő
        bérhez van joga.” (1086/B/1990/3. AB határozat, ABH 1991,  749,
        750.)  Ez  azt  jelenti, hogy a közalkalmazott munkájáért  járó
        bére  tekintetében  semmilyen  hátrányos  megkülönböztetést  ne
        szenvedjen.   Az  állam  a  bérezésnek  csupán  a   garanciális
        szabályait  határozza meg. Az Alkotmány  70.  §  (4)  bekezdése
        pedig  a  pihenéshez, a szabadidőhöz és a fizetett szabadsághoz
        való jogot deklarálja.
         Az  Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai alapján az  egy
        ügyeletre   eső   átlag-időtartamot   a   kollektív   szerződés
        meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül  nem  érintik
        az  Alkotmány  70/B.  § (2) és (4) bekezdéseiben  meghatározott
        alkotmányos  jogokat, e jogok megsértése a kollektív  szerződés
        rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.

         Az  Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai és az Alkotmány
        70/B.   §   (2)   és   (4)  bekezdése  között  alkotmányjogilag
        értékelhető    összefüggés    nem    állapítható    meg.     Az
        Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint   az   érdemi
        alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását
        eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/A.  §  (2)
        bekezdés    b)    és    f)    pontjai   alkotmányellenességének
        megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt ezekben
        a vonatkozásokban is elutasította.

         c)   Az   Mt.  117/B.  §  (3)  bekezdése  nem  kogens,   hanem
        diszpozitív  szabály,  amely  csak  lehetővé  teszi,   hogy   a
        munkáltató   és  a  munkavállaló  –  kétoldalú,   kölcsönös   –
        megállapodása alapján a teljes munkaidő mértéke legfeljebb napi
        tizenkét,   legfeljebb  heti  hatvan  órára  emelhető,   ha   a
        munkavállaló  készenléti  jellegű  munkakört  lát  el,  vagy  a
        munkáltató,  illetve  a tulajdonos közeli  hozzátartozója  [Mt.
        139.  §  (2)  bekezdés]. E szabályból nem következik,  hogy  az
        indítványozó  által  kifogásolt készenléti jellegű  munkakörben
        kötelezően  a  hátrányosabb munkaidő mértéket kell  alkalmazni,
        hanem  csak  lehetőség,  ha  a felek  akarategyezőséggel  ebben
        állapodnak meg. Továbbá egy munkajogi védelmi korlátot is állít
        e   törvényi  rendelkezés,  mert  a  teljes  munkaidő   mértéke
        akarategyezőség esetén, a felek megállapodásával  sem  emelhető
        napi  tizenkét,  illetve  heti hatvan  óránál  feljebb,  ami  a
        munkavállalót védi a munkáltatóval szemben. Az Alkotmánybíróság
        az  Mt.  117/B. § (3) bekezdésének vizsgálatakor  az  Alkotmány
        70/A.  §  (1) bekezdését sértő hátrányos megkülönböztetést  nem
        állapított  meg,  azért  az  indítványt  e  vonatkozásában   is
        elutasította.

         d)  A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja  alapján  az
        egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben
        meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában  részt
        vevő   közalkalmazott   esetében  az  Mt.   119.   §-ának   (6)
        bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet,  és
        –   az  ügyelet  során  végzett  munka  szokásos  időtartamának
        alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az  Mt.
        119. § (3)-(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-
        időtartamot, illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől a miniszter
        vagy  kollektív  szerződés eltérhet,  és  –  az  ügyelet  során
        végzett   munka   szokásos  időtartamának   alapulvételével   –
        meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a rendkívüli  munkavégzés
        éves mértéke szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.
        Ez  az  indítványozók álláspontja szerint  sérti  az  Alkotmány
        70/B.  § (2) és (4) bekezdésében meghatározott egyenlő munkáért
        egyenlő bér elvét, illetve a pihenéshez való jogot.

         A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja alapján  az  egy
        ügyeletre   eső   átlag-időtartamot   ágazat   tekintetében   a
        miniszter,   vagy  adott  munkahelyen  a  kollektív   szerződés
        meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül  nem  érintik
        az  Alkotmány  70/B.  § (2) és (4) bekezdéseiben  meghatározott
        alkotmányos    jogokat,   e   jogok   esetleges   megsértésének
        megállapítása  a  miniszteri  rendelet,  illetve  a   kollektív
        szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.

         A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja és az  Alkotmány
        70/B.   §   (2)   és   (4)  bekezdése  között  alkotmányjogilag
        értékelhető    összefüggés    nem    állapítható    meg.     Az
        Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint   az   érdemi
        alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását
        eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt  szabályok
        megsemmisítésére    irányuló    indítványokat     ezekben     a
        vonatkozásokban is elutasította.

         e)  A  Kjt.  59. § (4) bekezdés c) pontja a másik indítványozó
        szerint  az  Alkotmány  70/B. § (4)  bekezdésében  szabályozott
        pihenéshez,  a  szabadidőhöz  és a fizetett  szabadsághoz  való
        alkotmányos  jogot sérti. A Kjt. 59. § (4) bekezdés  c)  pontja
        alapján   közalkalmazott  esetében  az  Mt.  123.  §-ának   (2)
        bekezdésétől  eltérően,  kollektív  szerződés  vagy   a   felek
        megállapodása  legalább  nyolc óra napi pihenőidő  biztosítását
        írhatja  elő.  Az  Mt. 123. § (2) bekezdése  alapján  kollektív
        szerződés   –  az  Mt.  127.  §  (6)  bekezdése  c)   pontjában
        meghatározott  munkavállaló kivételével  –  a  napi  munkájának
        befejezése  és  a másnapi munkakezdés között legalább  tizenegy
        óra   pihenőidőt   biztosítani  rendelő  általános   szabálytól
        eltérően legalább nyolc óra pihenőidő biztosítását írhatja  elő
        a   készenléti  jellegű  munkakörben,  a  megszakítás  nélküli,
        illetve a többműszakos munkarendben foglalkoztatott, továbbá az
        idénymunkát  végző  munkavállaló esetében. A Kjt.  indítvánnyal
        támadott  rendelkezése  ezt a lehetőséget  kiterjeszti  az  Mt.
        hivatkozott rendelkezésében meghatározott kollektív szerződésen
        túl a felek megállapodására is.

         A  Kjt.  59.  §  (4)  bekezdés c)  pontja  nem  kogens,  hanem
        diszpozitív szabály, amely csak lehetővé teszi, hogy  kollektív
        szerződés   vagy  a  felek  megállapodása  az   Mt.   általános
        szabályától  (tizenegy  óra  pihenőidő)  eltérően   nyolc   óra
        pihenőidőt állapítson meg. Mind a kollektív szerződés,  mind  a
        felek   megállapodása  akarategyezőségen   alapuló,   kölcsönös
        akaratnyilatkozat.    A   diszpozitív    szabály    egyben    a
        közalkalmazott  pihenőidejének  védelmét  is  jelenti,  mert  a
        törvénytől  eltérő megállapodás esetén sem lehet  nyolc  óránál
        kisebb  mértékű pihenőidő biztosítását kikötni. Ha a  kollektív
        szerződés  vagy a felek megállapodása a törvényi szabályozásnál
        kedvezőtlenebb feltételeket állapítana meg, akkor az Mt. 13.  §
        (4)  bekezdése alapján a kollektív szerződés, illetve  a  felek
        megállapodása semmis. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a
        Kjt.  59.  §  (4)  bekezdés  c) pontja  ennek  megfelelően  nem
        ellentétes    az    Alkotmány   70/B.   §   (4)    bekezdésének
        rendelkezésével,   ezért   az   indítványt   e   vonatkozásában
        elutasította.

         f)   A   Kjt.   59.  §  (4)  bekezdés  b)  és  f)   pontjainak
        rendelkezéseit a másik indítványozó is az Alkotmány 70/B. § (3)
        bekezdéseivel  ellentétesnek véli. Az  Alkotmány  70/B.  §  (3)
        bekezdése   szerint   minden   dolgozónak   joga   van    olyan
        jövedelemhez,  amely megfelel végzett munkája mennyiségének  és
        minőségének.

         A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja alapján  az  egy
        ügyeletre   eső   átlag-időtartamot  az   egészségügyi   ágazat
        tekintetében  a miniszter, vagy adott munkahelyen  a  kollektív
        szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül nem
        érintik  az  Alkotmány  70/B. § (3) bekezdésében  meghatározott
        alkotmányos  jogot, e jog esetleges megsértésének megállapítása
        a   miniszteri   rendelet,  illetve   a   kollektív   szerződés
        rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.

         A  Kjt.  59.  §  (4) bekezdés b) és f) pontja és az  Alkotmány
        70/B.  §  (3)  bekezdése  között  alkotmányjogilag  értékelhető
        összefüggés  nem  állapítható meg. Az Alkotmánybíróság  állandó
        gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya
        az     indítvány    elutasítását    eredményezi,    ezért    az
        Alkotmánybíróság   a   kifogásolt  szabályok   megsemmisítésére
        irányuló    indítványokat   ezekben   a   vonatkozásokban    is
        elutasította.

         g)  A  Kjt.  76.  §  (3)  bekezdése  alapján  a  miniszter  az
        egészségügyi    tevékenységre   vonatkozó   külön    törvényben
        meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátása érdekében
        az  Mt.  146-149. §-ában meghatározottaktól eltérő  szabályokat
        állapíthat   meg.   Az  indítványozó  álláspontja   szerint   e
        rendelkezés  sérti  az  Alkotmány 70/A. §  (1)  bekezdését.  Az
        Eüttv.  93. § (1) határozza meg az ügyeleti rendszer feladatát,
        és a (2) bekezdés pedig az ügyeleti ellátás célját.

         Az  Alkotmánybíróság  fentebb már kifejtette,  hogy  személyek
        közötti  diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó
        valamely  személyt  vagy embercsoportot más, azonos  helyzetben
        lévő      személyekkel     vagy     embercsoporttal     történt
        összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. A diszkrimináció a
        Kjt.   76.   §   (3)  bekezdésében  meghatározott   jogalkotási
        felhatalmazásra nem állapítható meg, közvetlenül nem érinti  az
        Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  hátrányos
        megkülönböztetés  tilalmát, e tilalom  esetleges  megsértésének
        megállapítása  a  törvényi  felhatalmazás  alapján  megalkotott
        külön jogszabály rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.

         A  Kjt.  76.  §  (3)  bekezdése és az Alkotmány  70/A.  §  (1)
        bekezdése  között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem
        állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint
        az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány
        elutasítását   eredményezi,   ezért   az   Alkotmánybíróság   a
        kifogásolt  szabályok  megsemmisítésére irányuló  indítványokat
        ezekben a vonatkozásokban is elutasította.

         6.   Egy  indítványozó  az  Mt.  117/A.  §  (2)  bekezdés   f)
        pontjának,   a  119.  §  (6)  bekezdésének,  a   127.   §   (5)
        bekezdésének, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának és az  59.
        §  (4)  bekezdés b) és f) pontjának rendelkezéseit az Alkotmány
        54. § (1) bekezdésébe, továbbá az Mt. 117/A. § (2) bekezdés  f)
        pontjának,   a  119.  §  (6)  bekezdésének,  a   127.   §   (5)
        bekezdésének,  a  Kjt. 59. § (4) bekezdés b)  és  f)  pontjának
        rendelkezéseit  az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésébe  ütközőnek
        tartja    és    ezért    kérte   azok   alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését.

         a)   Az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése  alapján  a  Magyar
        Köztársaságban  minden  embernek  veleszületett  joga  van   az
        ilethez  és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem  lehet
        önkényesen   megfosztani.   „Az  Alkotmánybíróság   az   emberi
        méltósághoz  való  jogot  az ún. »általános  személyiségi  jog«
        egyik  megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve
        alkotmánybírósági  gyakorlat  az általános  személyiségi  jogot
        különféle  aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség  szabad
        kibontakoztatásához    való    jogként,    az     önrendelkezés
        szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként,
        avagy  a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi
        jog  »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind
        az   Alkotmánybíróság,   mind  a   bíróságok   minden   esetben
        felhívhatnak  az egyén autonómiájának védelmére,  ha  az  adott
        tényállásra   a  konkrét,  nevesített  alapjogok   egyike   sem
        alkalmazható.” [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1990,  42,
        44.]

         Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 117/A.  §  (2)
        bekezdés f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a 127. §  (5)
        bekezdésének, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának és az  59.
        §  (4)  bekezdés b) és f) pontjának rendelkezései esetében  van
        olyan  nevesíthető  alapjog,  amely  alkalmazható,  továbbá   a
        támadott  rendelkezések és az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése
        között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható
        meg.  Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  érdemi
        alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását
        eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/A.  §  (2)
        bekezdés  f)  pontja,  a 119. § (6) bekezdése,  a  127.  §  (5)
        bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja és az 59. §  (4)
        bekezdés    b)    és    f)    pontja    alkotmányellenességének
        megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló  indítványt   e
        vonatkozásban elutasította.

         b)  Az  Alkotmány  70/E. § (1) bekezdése  szerint:  „A  Magyar
        Köztársaság    állampolgárainak   joguk   van    a    szociális
        biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság
        és  önhibájukon  kívül bekövetkezett munkanélküliség  esetén  a
        megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” E  rendelkezés
        a  szociális  biztonságról,  a megélhetéshez  szükséges  anyagi
        ellátásra való jogosultságról szól, amely ellátáshoz való jogot
        a  Magyar Köztársaság a társadalombiztosítás útján és szociális
        intézmények   rendszerével  valósítja  meg.  „E  rendelkezésben
        foglaltak általános jelleggel nevesítik az államnak a  polgárok
        szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségeit, de
        nem   jelentenek   alanyi  jogot  egy  bizonyos   meghatározott
        jövedelem  megszerzéséhez, vagy életszínvonal  fenntartásához.”
        (2093/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 546, 547.)

         Az  indítványozó által támadott rendelkezések nem a  szociális
        ellátásokról, hanem az egészségügyi ellátásról szólnak, s  ezen
        belül  az  ügyelet és készenlét szabályozását tartalmazzák.  Az
        Mt. 117/A. § (2) bekezdés f) pontja, a 119. § (6) bekezdése,  a
        127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja
        és  az  Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése között alkotmányjogilag
        értékelhető    összefüggés    nem    állapítható    meg.     Az
        Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint   az   érdemi
        alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását
        eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  117/A.  §  (2)
        bekezdés  f)  pontja,  a 119. § (6) bekezdése,  a  127.  §  (5)
        bekezdése,  a  Kjt.  59.  §  (4)  bekezdés  b)  és  f)   pontja
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.

         7.  Az  egyik indítványozó álláspontja szerint az Mt.  129.  §
        (7)  bekezdése  a  munkaviszonyok vonatkozásában  az  alapjogok
        védelmét ellátandó feladatának nem tesz eleget, és ezért  sérti
        az Alkotmány 70/B. § (2)-(4) bekezdéseit, illetve az Mt. 128. §
        (2)  bekezdése és 129. § (7) bekezdése diszkriminatív és  sérti
        az  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdését.  Az  Mt.  129.  §  (7)
        bekezdését  egy  másik  indítványozó  is  diszkriminatívnak  és
        alkotmányellenesnek véli.

         Az  indítványozók  szerint  az Mt.  129.  §  (7)  bekezdése  a
        munkaviszonyok  vonatkozásában az alapjogok védelmét  ellátandó
        feladatának nem tesz eleget. Az Mt. sérelmezett szabályozása az
        egészségügyi  tevékenységet  végző  munkavállalók  esetében  az
        ágazatra  vonatkozó külön törvényi szabályozást tesz  lehetővé.
        Ennek  alkalmazása közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/B.  §
        (2)-(4)  bekezdéseiben foglalt jogok korlátozását,  e  jogok  –
        esetleges   –   sérelme  az  Mt.  129.   §   (7)   bekezdésében
        meghatározott   külön  törvény  rendelkezéseinek  vizsgálatával
        lehetséges.
         Az   Mt.   128.   §   (2)  bekezdése  alapján   a   rendkívüli
        munkavégzéssel  kapcsolatos, az Mt.  128.  §  (1)  bekezdésében
        rögzített feltételek részletes szabályait a közoktatásra és  az
        egészségügyi  tevékenységre  vonatkozó  jogszabály  az   ágazat
        tekintetében meghatározhatja. Ez a rendelkezés és az Mt. 129. §
        (7)  bekezdése közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/A. §  (1)
        bekezdésében meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmát,
        e  tilalom esetleges megsértésének megállapítása az Mt. 128.  §
        (2)  bekezdésében  és  a 129. § (7) bekezdésében  meghatározott
        külön jogszabályok rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.

         Az  Mt.  129. § (7) bekezdése és az Alkotmány 70/B. §  (2)-(4)
        bekezdései, valamint az Mt. 128. § (2) bekezdése, a 129. §  (7)
        bekezdése  és  az  Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdése   között
        alkotmányjogilag  értékelhető összefüggés nem állapítható  meg.
        Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  érdemi
        alkotmányossági  összefüggés hiánya az  indítvány  elutasítását
        eredményezi,  ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt  szabályok
        megsemmisítésére    irányuló    indítványokat     ezekben     a
        vonatkozásokban is elutasította.

         8.  Egy indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés  b),
        e)  és  f) pontjai, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f)  pontjai
        sértik  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdését, mert az indítvánnyal
        támadott  rendelkezések a szabályozás kereteinek  meghatározása
        nélkül  adnak  felhatalmazást a miniszternek,  valamint  teszik
        lehetővé a kollektív szerződéseknek, hogy a munkavállalóknak az
        Alkotmány  70/B.  §  (2) és (4) bekezdésében,  a  70/D.  §  (1)
        bekezdésében   és  a  70/E.  §  (1)  bekezdésében   biztosított
        alapjogait  korlátozzák  azáltal, hogy a  munkahelyen  töltendő
        időnek csak egy részét ismerik el munkaidőnek.

         A  Jat.  15. § (1) bekezdése alapján a végrehajtási jogszabály
        alkotására   adott  felhatalmazásban  meg  kell   határozni   a
        felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit.  Az  Mt.  és  a
        Kjt.    hivatkozott   rendelkezései   végrehajtási   jogszabály
        megalkotására    adnak    felhatalmazást,    meghatározva     a
        felhatalmazás jogosultját, tárgyát és a szabályozás kereteit  a
        törvényi   rendelkezésekre   figyelemmel.   Az   Alkotmány    –
        indítványozó által hivatkozott – 8. § (2) bekezdése alapján  az
        alapvető   jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó   szabályokat
        törvény állapítja meg.

         Az  Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjai, a Kjt. 59.
        §  (4)  bekezdés  b)  és f) pontjai és az Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdése  között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem
        állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint
        az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány
        elutasítását   eredményezi,   ezért   az   Alkotmánybíróság   a
        kifogásolt  szabályok  megsemmisítésére irányuló  indítványokat
        ezekben a vonatkozásokban is elutasította.

         9.  a)  Az  egyik indítványozó kérte az R3. 13. § (1) bekezdés
        b)  pontja és (3) bekezdése megsemmisítését is, mert a támadott
        rendelkezések  alapján – véleménye szerint –  a  munkáltató  az
        ügyeletes  orvos  ügyeleti  munkáját  korlátlanul  növelheti  a
        hasonló  profilú osztályok ügyeleti feladatainak összevonásával
        és  egyetlen orvosra bízásával. Álláspontja szerint a  „hasonló
        profilú”   jogszabályi   kategória  teljesen   bizonytalan,   a
        munkáltató értelmezésétől függ, és a normaszöveg nem egyértelmű
        volta   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott
        jogállamból eredő jogbiztonságot elvét sérti.

         „A Jat. 18. §-ának (2) bekezdése értelmében a jogszabályokat a
        magyar    nyelv   szabályainak   megfelelően,   világosan    és
        közérthetően  kell  megszövegezni.  Pusztán  az  a  tény,  hogy
        valamely   jogszabályi   rendelkezést   többféleképpen    lehet
        értelmezni,   nem   szükségképpen  jelenti   a   Jat.   idézett
        szabályának  megsértését. A leggondosabb  jogszabályszerkesztés
        és jogszabály előkészítés mellett is előfordulhatnak ugyanis  a
        gyakorlatban   jogszabályértelmezési   nehézségek,    amelyeket
        általában  a jogalkotói vagy jogalkalmazói jogszabályértelmezés
        eszközeivel  kell  felszámolni. Ugyanez  az  irányadó  arra  az
        esetre,   ha   valamely  rendelkezés  kétségtelenül   nem   áll
        összhangban    a    Jat.    idézett    szabályával,    de     a
        jogszabályértelmezés  révén gondoskodni lehet  a  szóban  forgó
        jogszabály helyes alkalmazásáról. Amennyiben tehát egy  törvény
        valamely  rendelkezése  nem  felel  meg  a  Jat.  18.   §   (2)
        bekezdésében  megfogalmazott követelménynek, ez önmagában  véve
        még  nem jelent alkotmányellenességet. Alkotmánysértésnek  csak
        az   minősül,  ha  a  sérelmezett  jogszabály  tartalma   olyan
        mértékben     homályos,    vagy    rendelkezései     olyannyira
        ellentmondásosak,   hogy   a  tisztázatlanság   feloldására   a
        jogszabályértelmezés  már  nem  elegendő,   s   a   jogalkotási
        fogyatékosság  az  Alkotmány  2. § (1)  bekezdésében  deklarált
        jogállamiság szerves részét alkotó jogbiztonság sérelmét  idézi
        elő.” (1263/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 672, 673-674.)

          Az  R3.  13.  § (3) bekezdésében a „hasonló profilú  osztály”
        rendelkezés vizsgálata során az Alkotmánybíróság ilyen  jellegű
        alkotmányellenességet   nem   állapított    meg.    Ezért    az
        Alkotmánybíróság az indítványt e részében elutasította.

          b)  Az  indítványozó  szerint az R3.  támadott  rendelkezései
        sértik az Alkotmány 70/B. § (2)-(4) bekezdéseit is. Az R3.  13.
        §  (1) bekezdés b) pontja és (3) bekezdése az ügyeleti ellátást
        –  amennyiben több azonos vagy hasonló profilú osztály  működik
        az  egészségügyi  szolgáltatónál – összevont osztályos  ügyelet
        (mátrix  rendszer)  szervezésével  is  lehetővé  teszi.  Az   a
        szabályozás  az  ügyelet ellátásának módjára vonatkozik,  ennek
        alkalmazása nem érinti a rendkívüli munkavégzés időtartamát  és
        annak díjazását, ezért e rendelkezések és az Alkotmány 70/B.  §
        (2)-(4)    bekezdései   között   alkotmányjogilag   értékelhető
        összefüggés  nem  állapítható meg. Az Alkotmánybíróság  állandó
        gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya
        az  indítvány elutasítását eredményezi [35/1994. (VI.  24.)  AB
        határozat,  ABH 1994, 197, 201.; 698/B/1990. AB határozat,  ABH
        1991,  716-717.; 108/B/1992. AB határozat, ABH 1994,  523-524.;
        141/B/1993.  AB határozat, ABH 1994, 584, 586.; 743/B/1993.  AB
        határozat,  ABH  1996, 417-418.; 720/B/1997. AB határozat,  ABH
        1998, 1005, 1007.; 575/B/1992. AB határozat, ABH 1999, 456-460.
        stb.],   ezért  az  Alkotmánybíróság  a  kifogásolt   szabályok
        megsemmisítésére irányuló indítványt ezekben a  vonatkozásokban
        is elutasította.

           10.   Egy   másik  indítványozó  mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenesség     megállapítását     is     kérte      az
        Alkotmánybíróságtól, mivel „az Országgyűlés, illetve a  Kormány
        a  jogszabályi  felhatalmazásból származó jogalkotói  feladatát
        elmulasztotta,  amennyiben nem alkotta  meg  a  munkaidő  és  a
        pihenőidő  egészségügyi  ágazatra vonatkozó,  az  Európai  Unió
        jogforrásaival  és  a  magyar  Alkotmánnyal  összhangban   lévő
        jogszabályait”  és  ezzel az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdéséből
        eredő  jogbiztonság  követelményét sértve alkotmányellenességet
        idézett  elő.  Az  Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.
        törvény  (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése értelmében
        mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására
        akkor   kerülhet  sor,  ha  a  jogalkotó  szerv  a  jogszabályi
        felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és
        ezzel  alkotmányellenességet idézett  elő.  A  két  feltételnek
        tehát: a jogalkotó mulasztásának és az ennek folytán előidézett
        alkotmányellenes   helyzetnek   együttesen   kell   fennállnia.
        [22/1990.   (X.   16.)  AB  határozat,  ABH  1990,   83,   86.;
        1395/E/1996. AB határozat, ABH, 1998, 667, 669.; 35/1999.  (XI.
        26.)  AB határozat; ABH 1999, 310, 317.; 6/2001. (III. 14.)  AB
        határozat, ABH 2001, 93, 103.; 49/2001. (XI. 22.) AB határozat,
        ABH 2001, 351, 355.]

         A  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség egyik esete,
        ha  a  jogalkotó  nem  megfelelő  tartalommal  szabályozott  és
        ezáltal keletkezett alkotmányellenes helyzet [15/1998. (V.  8.)
        AB  határozat,  ABH  1998, 132, 138.;  4/1999.  (III.  31.)  AB
        határozat,  ABH 1999, 52, 63.]. Az indítványozó a  mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenességet arra alapította,  hogy  az
        Mt.,  a  Kjt.  és  az R2. hatályos, támadott rendelkezései  nem
        felelnek meg az Irányelvnek.

           Az   Alkotmány   2.   §   (1)  bekezdésében   megfogalmazott
        jogállamiságból  következő  jogbiztonság  számos   követelményt
        támaszt  a jogalkotással szemben, így – többek között  –  annak
        biztosítását,  hogy  a  jog  egésze  is  világos,   egyértelmű,
        működését tekintve kiszámítható és előrelátható legyen [9/1992.
        (I.  30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az Alkotmánybíróság
        gyakorlata  szerint  „meghatározott  életviszonyok,   illetőleg
        tényállások   ellentétes  –  vagy  az   értelmezéstől   függően
        ellentétes    –    (…)   rendezése   önmagában    nem    jelent
        alkotmányellenességet.  Az  ilyen  rendezés  alkotmányellenessé
        csak   akkor   válik,  ha  az  egyben  az  Alkotmány   valamely
        rendelkezésének  a  sérelmével is együtt  jár,  vagyis,  ha  az
        ellentétes  tartalmú  szabályozás anyagi alkotmányellenességhez
        vezet,  tehát  például ha a rendelkezések valamelyike  meg  nem
        engedett   diszkriminációt,  egyéb   alkotmányellenes   helyzet
        megteremtését,    vagy    alkotmányos   alapjog    korlátozását
        eredményezi”. [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991,  175,
        176.]
           Az  indítványozó  beadványában  –  az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésén  kívül  –  e  vonatkozásban  nem  jelölt  meg  olyan
        alkotmányos   rendelkezést,  amellyel   a   hazai   szabályozás
        ellentétben   állna.   „Az  Alkotmánybíróság   szerint   anyagi
        alkotmányellenesség hiányában, pusztán az Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdéséből  nem  állapítható meg  alkotmányellenes  helyzetet
        eredményező jogalkotói feladat elmulasztása.” (1053/E/2005.  AB
        határozat, ABK 2006. június 498, 500.)

          Mivel  az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdése
        alapján  nem  tartotta megállapíthatónak az indítványozó  által
        hiányolt   konkrét  jogalkotási  kötelezettség  elmulasztásában
        megnyilvánuló  alkotmányellenességet, ezért  az  erre  irányuló
        indítványt elutasította.

          11.  Az  egyik  indítványozó  az  emberi  jogok  és  alapvető
        szabadságok védelméről szóló Egyezménynek (Római Egyezmény)  8.
        cikkének – amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy magán-
        és  családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák
        –  megsértését  látta  abban,  hogy  az  egészségügyi  dolgozók
        szabadidejét  a  munkáltatók törvényben  nem  meghatározott  ok
        alapján  az  R1.-ben  korlátozták és ezért  az  R1.  nemzetközi
        szerződésbe ütközésének vizsgálatát kérte. (Az Alkotmánybíróság
        eljárása során észlelte, hogy az indítvány benyújtását követően
        az  indítványozó  által  támadott R1.  rendelkezéseit  hatályon
        kívül   helyezte   az   R2.   Az  R1.   indítvánnyal   támadott
        rendelkezéseit   az  R2.  tartalmazza.   Mivel   az   R2.   nem
        változtatott  a  sérelmezett  rendelkezések  alkotmányosságával
        összefüggésben  felvetett kérdéseken,  az  Alkotmánybíróság  az
        eljárását az R2. vonatkozásában folytatta le.)

          Az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. §-a szerint az arra jogosult
        indítványa  alapján  jár  el. Az  Abtv.  21.  §  (3)  bekezdése
        értelmében  az  Abtv.  1.  § c) pontja szerinti  eljárást  csak
        meghatározott  szervek, illetve személyek kezdeményezhetik.  Az
        Alkotmány 7. § (1) bekezdése sérelme miatt a jogszabály vagy az
        állami  irányítás  egyéb  jogi eszköze  nemzetközi  szerződésbe
        ütközésének vizsgálatára irányuló eljárást csak az Abtv. 21.  §
        (3)  bekezdésében meghatározottak indítványozhatják.  Az  Abtv.
        hivatkozott  rendelkezése  szerint  az  indítványozó  a   Római
        Egyezmény  vonatkozásában  a  nemzetközi  szerződésbe   ütközés
        megállapítására irányuló eljárás kezdeményezésére nem jogosult.

         A másik indítványozó az Mt. 117/A. § (2) bekezdésének b) és f)
        pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a  Kjt.
        59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének  b)
        és f) pontja, valamint az R2. 12. § (5) és (6) bekezdései és  a
        12/A.   §   (1)   és   (2)  bekezdései  alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmány 7.  §  (1)
        bekezdésének  sérelmére hivatkozással. Az  utóbbi  indítványozó
        szerint az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése értelmében az Európai
        Közösségek    alapító   szerződései   nemzetközi   szerződésnek
        minősülnek,  és  a  Római  Szerződés  képezi  a  jogalapját  az
        Irányelvnek.

           Az   Alkotmánybíróság  az  1053/E/2005.   AB   határozatában
        megállapította, hogy az Európai Közösségek alapító és  módosító
        szerződései az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából  nem
        nemzetközi  szerződések  (ABK  2006.  június  498,   500.),   e
        szerződések,  mint elsődleges jogforrások és az Irányelv,  mint
        másodlagos  jogforrás közösségi jogként  a  belső  jog  részei,
        mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől az Európai  Unió
        tagja.   Az   Alkotmánybíróság  hatáskörének  szempontjából   a
        közösségi  jog  nem minősül az Alkotmány 7. § (1)  bekezdésében
        meghatározott nemzetközi jognak. Az indítványozó  a  nemzetközi
        szerződésbe  ütközés  vizsgálatára  irányuló  kérelmében  –  az
        Irányelven  kívül – nem jelölt meg más, nemzetközi szerződésnek
        minősülő szerződést.

           A  fentiek  alapján  az  Alkotmánybíróság  az  indítványokat
        visszautasította.

          12.  Az  alkotmánybírósági eljárás ideje alatt az egészségügy
        társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló
        103/1995.  (VIII.  25.) Korm. rendeletet (a továbbiakban:  R4.)
        1999.  április 1-jével hatályon kívül helyezte az  egészségügyi
        szolgáltatások     Egészségbiztosítási     Alapból      történő
        finanszírozásának részletes szabályairól szóló  43/1999.  (III.
        3.)  Korm.  rendelet.  Az  Alkotmánybíróság  az  Abtv.  1.  §-a
        értelmében  –  főszabályként – csak hatályban levő  jogszabály,
        illetve az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányosságát
        vizsgálja. Ez alól kivétel lehet, ha az eljárás az Abtv. 38. §-
        a   alapján   bírói  kezdeményezés  vagy  a  48.  §-a   alapján
        alkotmányjogi panasz tárgyában folyik. Tekintettel  arra,  hogy
        az    indítvány   nem   tartozik   ezek   körébe,   ezért    az
        Alkotmánybíróság az Ügyrend 31. § a) pontja alapján az R4.-gyel
        kapcsolatban az eljárást megszüntette.

          Az  Alkotmánybíróság  jelen határozatának  Magyar  Közlönyben
        történő közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
                                 Dr. Bihari Mihály
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                  Dr. Balogh Elemér          Dr. Bragyova András
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró
                                         
                  Dr. Erdei Árpád            Dr. Harmathy Attila
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró
                                         
                  Dr. Holló András               Dr. Kiss László
                  alkotmánybíró             előadó alkotmánybíró
                                         
                  Dr. Kovács Péter          Dr. Kukorelli István
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró
                                         
                                Dr. Paczolay Péter
                                   alkotmánybíró
          Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

           Egyetértek   a  határozat  rendelkező  részében  foglaltakkal.
          Mivel  azonban  az  ügyben  igen  fontos  szerepet  játszott  a
          93/104/EK  irányelv tartalmához való viszony megítélése  és  az
          indítványozók  érvanyagában is hangsúlyozottan megjelent  az  a
          megállapítás,  hogy a hatályos jogi szabályozás  nehezen  tűnik
          összeegyeztethetőnek ezzel, különösen azért,  mivel  ellentmond
          az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban Európai Bíróság)
          által   meghozott  ítéleteknek,  a  határozat  indoklásának   a
          rendelkező rész 1. és 8. pontját megalapozó részeit –  a  magam
          részéről – az alábbiakkal egészítem ki.
           
                                        I.
                                         
           Az  ügy  összefüggései jól tanúsítják azt  az  összetettséget,
          ahogyan a magyar jogrendszer a Magyar Köztársaságnak az Európai
          Unióhoz   történt   csatlakozása  után  összefonódik   az   ún.
          európajogi  (közösségi  jogi)  jogrendszerrel.  Ennek   alapján
          nemcsak  a konkrét probléma, az orvosi ügyeletek minősítése  és
          elszámolása   szempontjából   fontos   az   európajog    magyar
          jogrendszeri pozíciójának pontos meghatározása, hanem azért is,
          mivel  az  ügyben tulajdonképpen az európajog bizonyos  normáit
          illetően   az   ún.   közvetlen  alkalmazhatóság   jellemzőivel
          találkozunk.  Az  ebből  fakadó  következmények  levonására   a
          jogalkalmazásnak   és  a  jogalkotásnak   egyaránt   fel   kell
          készülnie.  Az ügy másik sajátossága pedig abban áll,  hogy  az
          Európai  Bíróságnak  az  indítványozók  által  in  concreto  is
          hivatkozott  ítélkezési  gyakorlata az  indítványok  benyújtása
          után   továbbfejlődött  s  immár  egyértelműen  csak   egyetlen
          értelmezést  tesz  lehetővé. Azt, amelyet  számos  indítványozó
          helyesen prognosztizált.
           
                                        II.
           
           Igen  fontosnak  tartom, hogy az Alkotmánybíróság  –  a  jelen
          ügyben  is  felidézett,  az  1053/E/2005.  AB  határozatában  –
          kimondta,   hogy   „az  Alkotmány  2/A.  §-ában   foglalt   ún.
          csatlakozási  klauzula  a  Magyar  Köztársaságnak  az   Európai
          Unióban  való  tagállami  részvétele feltételeit  és  kereteit,
          valamint  a  közösségi jognak a magyar jogforrási  rendszerbeli
          helyét  határozza meg” (ABK 2006. június, 498, 500.).  A  jelen
          ügy  összefüggései – nézetem szerint – világosan mutatják, hogy
          milyen   okszerű  gyakorlati  következmények  fakadnak   ebből,
          mindenekelőtt      az      egyszersmind      az      európajogi
          igazságszolgáltatási  rendszer szerves  részeként  tevékenykedő
          hazai  bíróságokra. Mindez összeegyeztethető  azzal,  ahogy  az
          európai integrációs kötelezettségek teljesítéséről folyó  viták
          végső  rendezési fórumának az Európai Unió intézményrendszerét,
          míg  a  jogvitákat illetően pedig az Európai Bíróságot  és  nem
          pedig az Alkotmánybíróságot tekintjük ennek.
           
                                       III.
           
           Az  ügy  érdemét  illetően  emlékeztetni  kell  arra,  hogy  a
          93/104.  irányelvet  az Európai Bíróság  –  ahogyan  erre  több
          indítványozó    is    hivatkozott   –   már    értelmezte,    a
          következőképpen:
           „1.  A  munkaidő-szervezés egyes szempontjairól  szóló,  1993.
          november   23-i   93/104/EK.  tanácsi   irányelvet   úgy   kell
          értelmezni,  hogy a kórházban való fizikai jelenléten  alapuló,
          az  orvos által teljesített ügyeletet akkor is teljes egészében
          az  irányelv értelmében vett munkaidőnek kell tekinteni,  ha  a
          munkavállaló  szabadon  pihenhet a  munkavégzés  helyén  amikor
          szolgálatára  nincs szükség, és így ezzel ellentétes  az  olyan
          tagállami  szabályozás, amely pihenőidőnek  minősíti  az  ilyen
          ügyelet során azt az időszakot, amely alatt a munkavállaló  nem
          végzett tevékenységet.
           2. A 93/104. irányelvet emellett úgy kell értelmezni, hogy
           —  az alapeljárásban szereplő körülmények esetén ellentétes az
          irányelvvel  az  a  tagállami  szabályozás,  amely  szerint   a
          kórházban való fizikai jelenléten alapuló ügyelet esetében  egy
          kollektív  szerződés,  vagy  egy  kollektív  szerződés  alapján
          kötött  megállapodás lehetővé teszi, hogy  az  ügyeletnek  csak
          azon   részét   kompenzálják,  amely   alatt   a   munkavállaló
          ténylegesen szakmai tevékenységet végzett;
           —  a 11 órás összefüggő napi pihenőidőnek a rendes munkaidőhöz
          hozzáadódó  ügyelet teljesítése miatti csökkentése  csak  akkor
          eshet  az  irányelv  17.  cikke (2) bekezdése  2.1.  pontja  c)
          alpontjának  i.  alpontjában  meghatározott  eltérés  alá,   ha
          megfelel  annak  a  feltételnek,  hogy  egyenértékű  kompenzáló
          pihenőidőt biztosítanak a munkavállalónak közvetlenül az  adott
          munkavégzést követően.
           —  emellett  a  napi pihenőidő ilyen csökkentése  semmikképpen
          nem  eredményezheti  az irányelv 6. cikke  által  meghatározott
          maximális heti munkaidő meghaladását.”
           
                                        IV.
           
           Emlékeztetni   kell   továbbá  arra,   hogy   az   indítványok
          benyújtása után az Európai Bíróság nemcsak több olyan  ítéletet
          hozott,  amelyikben  megerősítette a  több  indítványozó  által
          helyesen  hivatkozott Jaeger-ügyben kimondottakat, de  immár  a
          közvetlen alkalmazhatóság kinyilatkoztatása is megtörtént.
           A  2005.  december  1-jén  meghozott C-14/04  sz.,  Abdelkader
          Dellas  c.  Premier  Ministre ügyben a francia  Conseil  d’État
          által  felterjesztett kérdésre adott előzetes állásfoglalásának
          63.  §-ában  kimondta, hogy az „irányelvet úgy kell értelmezni,
          hogy azzal nem fér össze az olyan tagállami szabályozás, ami  a
          szociális  és egészségügyi szociális intézményekben a tényleges
          munkavégzés  kiszámítása  érdekében  az  ügyben  bemutatott  [a
          tényleges  munkavégzést átalányszerűen  vélelmező,  az  első  9
          ügyeleti órában 3:1, majd a továbbiakban 2:1 szorzóra  épülő  –
          KP] ekvivalencia-rendszert alkalmaz”. A 2006. szeptember 7-én a
          C-484/04  sz.,  Bizottság c. Egyesült Királyság  ügyben  hozott
          mtéletének   40.  §-ában  illetve  az  ítéletvégi  tézisek   1.
          bekezdésében az Európai Bíróság az irányelv 3. és 5.  cikkeinek
          értelmezését   illetően   hangsúlyozta,   hogy    ezek    akkor
          érvényesülnek,  ha  a  „tényleges pihenés jogát  biztosítják  a
          munkavállalóknak”. A 2006. március 16-án, a C-131/04  Robinson-
          Steele/RD   Retail   Services  Ltd   ügyben   hozott   előzetes
          állásfoglalásban az irányelv 7. cikk (1)-re utalva  az  Európai
          Bíróság  leszögezte, hogy nemcsak, hogy önmagában  a  túlmunkák
          szerinti,  ki  nem  vett szabadságok göngyölített  elszámolása,
          egyszerű  munkabér  formájában történő utólagos  megfizetése  a
          szabadságos  időszakban nem egyeztethető össze az  irányelvvel,
          de   „olyan   jogról   van  szó,  amelytől  még   kontraktuális
          megállapodással sem lehet eltérni” (52. § és ítéletvégi tézisek
          1. bekezdés).
           A  legfontosabb  azonban az, hogy a 2004. október  5-én  a  C-
          397/01 sz. Pfeiffer-ügyben meghozott ítélet 120. §-ában illetve
          az  ítéletvégi  tézisek  3.  bekezdésében  az  Európai  Bíróság
          kijelentette, hogy az irányelv 6. cikk 2. pontját illetően [ami
          azt  tartalmazza,  hogy  „a tagállamok  meghozzák  a  szükséges
          intézkedéseket   annak   biztosítására,   hogy   (…)   hétnapos
          időtartamokban az átlagos munkaidő, a túlórát is beleértve,  ne
          haladja  meg  a  48 órát”]: „a kérdéses rendelkezés  az  összes
          feltételt teljesíti ahhoz, hogy közvetlen hatást gyakoroljon”.
           
                                        V.
           
           Ennek  a tézisnek a kimondása valamelyest más fényben láttatja
          az európajog alkotmánybírósági megítélésének kérdését. Nemcsak,
          hogy   el   lehet  ugyanis  kerülni  azt,  hogy  az  európajogi
          kötelezettségsértésről, mint alkotmánysértésről (illetve  egyes
          indítványozók  szerint  alkotmányos mulasztásról)  nyilatkozzon
          meg  az  Alkotmánybíróság, hanem közel  kerültünk  ahhoz,  hogy
          pusztán   az   adott,  konkrét  európajogi  norma  jogrendszeri
          helyének megállapítása révén is eldőljön a jogvita.
           Ez  végső soron azt jelenti, hogy ilyenkor az Alkotmánybíróság
          az   Alkotmány   2/A.  §  értelmezéséről  a   1053/E/2005.   AB
          határozatban  (ABK  2006.  június, 498.)  említett  „jogforrási
          rendszerbeli  helyet”  értelmezi,  az  adott  európajogi  norma
          vonatkozásában  konkretizálja. Itt  nem  doktrinális  definíció
          meghirdetéséről    lenne   szó,   hanem    arról,    hogy    az
          Alkotmánybíróság   levonja   az   előtte    levő    ügyben    a
          következtetéseket.   Az  irányelvnek  –   ha   azon   kivételes
          kategóriába tartozik, hogy közvetlenül alkalmazhatónak  minősül
          –  végső  soron  ugyanaz a pozíciója, mint a szükségképpen,  ex
          lege   közvetlenül  alkalmazható  rendeletnek,  azaz  alkotmány
          alatti,  törvényi szintű jogforrás, amely azonban lex specialis
          gyanánt  konfliktus  esetében alkalmazási  elsőbbséggel  bír  a
          hazai  törvénnyel szemben. Ennek a pozíciónak az is az  okszerű
          következménye,  hogy a hazai rendeletekkel (kormányrendelettel,
          miniszteri rendeletekkel) létre sem jön normakonfliktus,  hanem
          ott  az  európai  irányelv  (ha tehát rendelkezik  a  közvetlen
          alkalmazhatóság  sajátosságaival)  a  normahierarchia   alapján
          uralja a kormány- és miniszteri rendeletet.
           
                                        VI.
           
           Figyelemre  érdemes,  hogy az irányelv  17.  cikkében  foglalt
          eltérési lehetőségek alkalmazása a kórházak esetében (17.  cikk
          2.1.  c/i) a 6. cikkre nem vonatkozik és a 17. cikk 1. és 2  §-
          aiban  foglalt  taxatív  felsorolás  szerint  a  contrario  nem
          vonatkozhat a 2. cikkben foglalt definíciókra, így  a  munkaidő
          és  a  pihenőidő fogalmára. (Eszerint ti. „1. munkaidő:  az  az
          időtartam,  amely  alatt a munkavállaló  dolgozik,  a  munkaadó
          rendelkezésére  áll, és tevékenységét vagy  feladatát  végzi  a
          nemzeti  jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak  megfelelően;  2.
          pihenőidő: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek”.)
           
                                       VII.
           
           Nézetem   szerint   tehát   éppen  a  támadott   rendelkezések
          problematikus elemei nem is alkalmazhatóak az Alkotmány 2/A.  §
          értelmében,  így  leegyszerűsíthető az Alkotmánybíróság  előtti
          problematika  is.  Ennek  nyomán  az  indítványokban   támadott
          törvényi  és  rendeleti  cikkek érdemi  alkotmányellenességének
          vizsgálata akár mellőzhető is lehetett volna, hiszen ezek –  ha
          következetesen   végigvisszük   a   közvetlen   alkalmazhatóság
          szabályait  –  a közvetlenül alkalmazható európajogi  normákkal
          szemben nem is fejthetnek ki joghatást, szinte nem is léteznek.
          Csak  a  közvetlenül  alkalmazható  európajogi  normákkal   nem
          érintett  részek  tekintetében  marad  élő  az  ügy,  ahol   az
          alkotmányossági   vizsgálatot  elengedhetetlen   elvégezni.   A
          rendeletek közül az R2 érdemi alkotmányossági vizsgálata így  –
          nézetem  szerint  –  nem  is  volt megkerülhetetlen,  mivel  az
          valójában  az  irányelv  immár  világosan  kimondott  közvetlen
          alkalmazhatósága   miatt   –   az  európajogi   kötelezettségek
          megsértése nélkül – nem alkalmazható.
           
                                       VIII.
           
           Másrészt  pedig  önmagában az a tény, hogy az Alkotmánybíróság
          határozata  számos  indítványi  elemet  többnyire   az   érdemi
          alkotmányi  összefüggés hiánya miatt – általam is  osztottan  –
          elutasított, nem garantálja, hogy a kérdéses jogszabályi részek
          problémamentesek lennének. Függetlenül attól a ténytől, hogy az
          indítványok  elbírálása  során  Magyarországgal  –   és   kettő
          kivételével  a  többi uniós tagállammal – szemben  a  Bizottság
          mulasztási    eljárást   kezdeményezett,   a    hazai    rendes
          igazságszolgáltatási   hatóságok  maguk   is   érvényesítik   a
          közvetlen alkalmazhatóság elve alapján a 93/104 irányelv  ilyen
          természettel   rendelkező  cikkeit  a  neki   ellentmondó,   az
          indítványokban is érintett törvényekkel szemben.  Ezt  tette  a
          Legfelsőbb   Bíróság  is  (BH2006.216:  Legf.   Bír.   Pf.X.24.
          705/2005.), amikor felülvizsgálati eljárásában helyben hagyta a
          Jász-Nagykun-Szolnok megyei Bíróság másodfokú  ítéletét.  Ebben
          felidézve  azt, hogy a megyei bíróság hivatkozott a 93/104  sz.
          irányelv  tárgyában hozott egybevágó ítéletekre – mindenekelőtt
          a  Jaeger  ügyre,  Pfeiffer-ügyre  –  elutasította  az  alperes
          indítványát,  hogy  az  eljárás érdemét érintő  hibát  követett
          volna  el  a megyei bíróság, amikor az európajog értelmezésekor
          nem  kért  előzetes  állásfoglalást az  Európai  Bíróságtól.  A
          tételeit  az  Alkotmány 2/A. §-ára alapító  Legfelsőbb  Bíróság
          egyetértett a felperesek álláspontjával, hogy erre az  utóbbira
          azért nem volt szükség, „mivel az alkalmazandó jog világos,  az
          irányelv  feltétel  nélküli és pontos rendelkezést  tartalmaz”.
          Hasonlóan  döntött  – szintén orvosi ügyeleti  ügyben  –  2005.
          január  27-én  Spanyolország Legfelsőbb Bírósága is.  (Tribunal
          Supremo,  Sala de lo Social) a Sindicato de la Central Sindical
          Independiente  y  de  Funcionarios (CSI-CSIF)  c.  el  Servicio
          Andaluz de Salud ügyben.)
           
                                        IX.
           
           Számos   európai  uniós  tagállam  szembesült  az   irányelvek
          kapcsán   az   alkotmányos  értékelhetőség   kihívásával.   Egy
          lehetséges   –   s   az  európai  jogi  szakirodalomban   élénk
          visszhangot  kapott  –  megközelítés  az,  amelyet  a   francia
          alkotmány 88-1. §-ára építve – amely a magyar Alkotmány 2/A. §-
          ának  szövegére  igen  hasonlít  –  a  francia  Alkotmánytanács
          alakított   ki,   jelentősen  módosítva  korábbi  távolságtartó
          álláspontján.  Így, túl azon, hogy az irányelvek beépítése  egy
          ország  jogrendszerébe  az európajogból fakadó  követelmény,  a
          francia   Conseil  Constitutionnel  ezt  egyenesen  alkotmányos
          követelménynek minősítette (Décision nş 2004-496 DC du 10  juin
          2004),  majd  „a  közösségi jogba szemmel látható  ütközést”  –
          éppen  egy  irányelv  esetében – elméletileg  a  maga  részéről
          megállapíthatónak  tekintette (Décision  n°2006-540  DC  du  27
          juillet  2006).  Az utóbbi tétel azonban csak kiegészítette  az
          előbbinek az elsődleges tézisét, hogy a Conseil Constitutionnel
          csak   abban   az   esetben  kíván  alkotmányossági   kontrollt
          gyakorolni   az   irányelv  végrehajtására   szolgáló   nemzeti
          jogszabályok  felett, ha az adott esetben már  az  alkotmányban
          biztosított  jogok  közvetlen  érintettsége  merül  fel.  Ez  a
          megközelítés   nagyjából  megfelel  az  olasz  alkotmánybíróság
          gondolatmenetének  is.  A Corte Constituzionale  egy  közösségi
          irányelvhez  kapcsolódó 536/1995. sz. ügyben hozott  végzésében
          kimondta,  hogy  „az  alkotmányossági vizsgálat  lehetősége  az
          alapvető  elvek  és elidegeníthetetlen jogok megsértése  esetén
          áll  fenn, másrészt azonban nem illetékes az [Alkotmány]bíróság
          a  közösségi  norma  értelmezésére –  hacsak  nem  az  abszolút
          nyilvánvalóság  („chiara evidenza”) esete áll  fenn  –  és  még
          kevésbé   várható  el  a  felmerült  értelmezési   ellentmondás
          megoldása  az adott normát illetően, tekintettel arra,  hogy  a
          minden   tagállamra  kötelező  erejű  értelmezést  az   Európai
          Közösség  Bíróságától  kell kérni.” (Ordinanza  15-29  Dicembre
          1995).  Az  osztrák Alkotmánybíróság a palackozott  ásványvizek
          ügyében  egy  nemzeti  rendelet és egy irányelv  ütközését  úgy
          oldotta  fel,  hogy  kimondta  „a  belső  jog  irányelv-konform
          értelmezésének az EK-szerződés 5. cikkéből [ti. a jelenlegi 10.
          cikkből   -KP]  levezethető  parancsa  alapján  (…)  a  nemzeti
          bíróságok,  amelyek  közé  az  Alkotmánybíróság  is   tartozik,
          kötelesek   egy  irányelv  végrehajtása  érdekében  kibocsátott
          nemzeti   jogszabályt   előbbinek  a   fényében   és   céljának
          megfelelően  értelmezni.”  (VfGh  Beschluss  V  136/94-10,   12
          Dezember  1995.)  A  német  alkotmánybíróság  az  ún.   európai
          letartóztatási parancs ügyében 2004. március 1-én hozott 2  BvR
          1570/03  sz.  határozatának 81. §-ában  fejtette  ki  azokat  a
          tételeket,   amelyek   az  argumentum  a   contrario   szabályt
          figyelembe  véve  számára  végső soron  az  európai  irányelvek
          kapcsán  a  közvetlen alkalmazhatóság feltételeinek vizsgálatát
          és teljesülésük esetében a következmények megállapítását teszik
          lehetővé. A Bundesverfassungsgericht szerint : „Az a tény, hogy
          itt  —  összehasonlítva  az  Európai Közösség  irányelveinek  a
          nemzeti  jogba  történő  beépítésével  -,  különösen   nagy   a
          felelősség azért, hogy a keretdöntés beépítése a nemzeti  jogba
          az  alkotmánnyal összeegyeztethető legyen, abból a körülményből
          fakad,  hogy  a kérdéses intézkedések az Európai Unió  harmadik
          pillérébe tartoznak. Az európai letartóztatási parancsról szóló
          (…) keretdöntés az Unió másodlagos jogforrásai közé tartozik és
          (…)   sokban  emlékeztet  a  nemzetek  feletti  közösségi   jog
          irányelvére.   A   keretdöntés  azonban   nem   bír   közvetlen
          alkalmazhatósággal. Amikor a tagállamok úgy döntöttek, hogy  az
          Európai   Unió   Szerződésében  a  közvetlen  alkalmazhatóságot
          kizárják,   azt   akarták  megakadályozni,  hogy   az   Európai
          Közösségek     Bíróságának     az     irányelvek      közvetlen
          alkalmazhatóságáról  kiépített  esetjogát   úgy   is   lehessen
          értelmezni, hogy az a keretdöntésekre is vonatkozik.”
           
                                        X.
           
           A  jelen  ügy egyik igen érdekes tanulsága, hogy az  indítvány
          által is támadott R2.-nek az Alkotmánybíróság stabil ítélkezési
          gyakorlatát   követő  megsemmisítése  illetve   az   európajogi
          kötelezettségeknek  megfelelően  és  –  nézetem  szerint  –  az
          Alkotmány  2/A.  §-ából  is levezethetően  és  az  Abtv-vel  is
          összeegyeztethetően annak tényszerű megállapítása, hogy az  R2.
          a  93/104.  irányelvvel  illetve  az  immáron,  az  indítványok
          benyújtása óta annak helyébe lépett 2003/88 irányelvvel szemben
          meghajlik   (azaz  nem  alkalmazható,  tehát  végső   soron   a
          normakonfliktus  automatikusan  megoldódik)  a  konkrét   ügyre
          vonatkoztatható  joghatást  illetően  már  alig   térnének   el
          egymástól.
           
          Budapest, 2006. december 12.
                                                         Dr. Kovács Péter
                                                            alkotmánybíró

          A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.
                                                          Dr. Kiss László
                                                     előadó alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Certain questions related to the employment and the remuneration of employees in healthcare
          Number of the Decision:
          .
          72/2006. (XII. 15.)
          Date of the decision:
          .
          12/12/2006
          .
          .
          Full text:
          en_0072_2006.pdfen_0072_2006.pdf