English

Hungarian
Ügyszám:
.
1344/B/2008
Előadó alkotmánybíró: Kovács Péter Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 143/2010. (VII. 14.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2010/698
.
A határozat kelte: Budapest, 07/12/2010
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
      vizsgálatára  irányuló indítvány tárgyában — dr. Lévay  Miklós,
      dr.  Paczolay  Péter  és  dr. Trócsányi  László  alkotmánybírók
      párhuzamos   indokolásával,  valamint   dr.   Bragyova   András
      alkotmánybíró különvéleményével — meghozta a következő

                               határozatot:

      Az  Alkotmánybíróság az Európai Unióról szóló szerződés  és  az
      Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló
      lisszaboni  szerződés kihirdetéséről szóló 2007.  évi  CLXVIII.
      törvény   egésze  alkotmányellenességének  megállapítására   és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1.  Az  indítványozó az Európai Unióról szóló szerződés  és  az
        Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló
        lisszaboni  szerződést kihirdető 2007. évi CLXVIII. törvény  (a
        továbbiakban:    LSztv.)    alkotmányellenességének    utólagos
        vizsgálatát   és  megsemmisítését  kezdeményezte.   Álláspontja
        szerint  az  LSztv.-vel kihirdetett Lisszaboni Szerződés  egyes
        rendelkezései   olyan   mértékben   korlátozzák    Magyarország
        szuverenitását,  hogy azok kötelező hatályának elismerésével  a
        Magyar Köztársaság „a továbbiakban már nem tekinthető független
        jogállamnak”.

        2.   Az  indítványozó  szerint  az  Európai  Unió  önálló  jogi
        személlyé  válása, a tagállamok Unióból történő kilépésének,  a
        Lisszaboni  Szerződéssel módosított, „az Európai Unióról  szóló
        szerződés 49/A. cikk (1)-(2) bekezdésében foglalt szabályozása”
        is sérti a Magyar Köztársaság szuverenitását.

        3.  Az  indítványozó „elnagyoltnak” és „pontatlannak” tartja  a
        Lisszaboni Szerződés számos rendelkezését, különösen az Európai
        Unió   kizárólagos   hatásköreit,   illetve   a   tagállamokkal
        megosztott hatásköröket illetően, amelyek értelmezése  állítása
        szerint  nem  behatárolható.  Az  indítványozó  szerint  az  új
        hatáskört  és anyagi jogi szabályokat magába foglaló Lisszaboni
        Szerződés kötelező hatályának elismerésével az Országgyűlés  az
        Alkotmány 2/A. § (1) bekezdését átértelmezte, mivel az  Európai
        Unióhoz  való  csatlakozáshoz az azt  megelőző  népszavazás  az
        akkor  érvényes feltételek ismeretében és keretei között  adott
        felhatalmazást. Emiatt az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdésébe
        való  ütközésre  is hivatkozással állította az indítványozó  az
        LSztv. alkotmányellenességét.

                                      II.

        Az Alkotmány érintett rendelkezései:

        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.
        (2)  A  Magyar  Köztársaságban minden hatalom a népé,  amely  a
        népszuverenitást   választott   képviselői   útján,    valamint
        közvetlenül gyakorolja.”

        „2/A.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  az  Európai   Unióban
        tagállamként  való  részvétele érdekében  nemzetközi  szerződés
        alapján  –  az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket
        (a  továbbiakban:  Európai Unió) alapító szerződésekből  fakadó
        jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges
        mértékig  –  egyes,  Alkotmányból  eredő  hatásköreit  a  többi
        tagállammal    közösen   gyakorolhatja;   e   hatáskörgyakorlás
        megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.”

        „6.  § (4) A Magyar Köztársaság az európai népek szabadságának,
        jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik
        az európai egység megteremtésében.”

                                     III.

        Az indítvány nem megalapozott.

        1.  Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra,  hogy  az  indítványozó
        lényegében ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amelyeket számos
        európai országban a Lisszaboni Szerződés ratifikálása előtt, az
        abban  foglalt  reformok  horderejére tekintettel  a  tagállami
        parlamentek,  azok  képviselői, illetve az  eljárásra  jogosult
        egyéb  köztisztségek  viselői  az ottani  alkotmánybíróságoknak
        tettek fel, ott a Lisszaboni Szerződés előzetes alkotmányossági
        ellenőrzését indítványozva. Ezen alkotmánybíróságok (így pl.  a
        német  szövetségi, a cseh, a francia, a belga alkotmánybíróság)
        államaik    alkotmányai    egyes    cikkei    megfogalmazásának
        függvényében,  vagy  arra a következtetésre  jutottak,  hogy  a
        Lisszaboni  Szerződés  összeegyeztethető államuk  alkotmányával
        (amelyen  az  elmúlt  években a reformra  tekintettel  bizonyos
        módosításokat  hajtottak végre) vagy arra, hogy alkotmányreform
        nélkül  a  ratifikálás  nem végezhető el.  Utóbbi  esetekben  a
        szükséges alkotmánymódosítás végrehajtása nyomán — valamint két
        ország   esetében   a   Lisszaboni   Szerződés   ratifikálására
        népszavazási felhatalmazást is kérve — hárult el az  akadály  a
        ratifikálás  elől, és a Lisszaboni Szerződés 2009. december  1-
        jén hatályba lépett.

        Az  e  tárgyban született több alkotmánybírósági döntés  (német
        AB:  2  BvE  2/08, kelt: 2009. 06. 30., cseh AB: Pl. ÚS  19/08,
        kelt  2008. 11. 28., illetve Pl. ÚS 29/09, kelt 2009. 11.  03.)
        is  hivatkozott  az állam „alkotmányos identitása”  megóvásának
        fontosságára  az Európai Unióban, annak a Lisszaboni  Szerződés
        hatálybalépése   utáni  formájában  is.   Az   Alkotmánybíróság
        tanulmányozta  ezeket  a  döntéseket.  Tanulmányozta  az   ezek
        kiváltotta  politikai,  jogtudományi és  egyéb  reflexiókat  és
        reakciókat,  így  többek  között az  Európai  Unió  Bíróságának
        véleményét is.
        Megjegyzi  az  Alkotmánybíróság, hogy  a  Lisszaboni  Szerződés
        utólagos     alkotmányossági     vizsgálatát     a      lengyel
        Alkotmánybíróságnál is kezdeményezték (K 32/09., K  37/09.  sz.
        ügy), de ott döntés még nem született.

        2. Magyarországon az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
        törvény  (a továbbiakban: Abtv.) szerint arra jogosultak  közül
        senki   sem  kezdeményezte  a  Lisszaboni  Szerződés   előzetes
        alkotmányossági     szempontú     ellenőrzését,     így      az
        Alkotmánybíróságnak az Abtv. 1. § a) pontja,  illetve  36.  §-a
        szerinti eljárására nem került sor.

        Magyarországon   az   Országgyűlés,   alkotmányozói   jogkörben
        eljárva,  az európajoggal összefüggésben, részben a  Lisszaboni
        Szerződésre,   részben  az  ún.  EUIN-szerződésre   tekintettel
        egyetlen módosítást hajtott végre az elmúlt években, éspedig  a
        2007.  évi  CLXVII.  törvénnyel, ami az  Alkotmány  57.  §  (4)
        bekezdésének  módosítását eredményezte. Az  indítványozó  által
        alkotmányellenesnek tekintett LSztv. esetében a törvényhozó nem
        az  utóbbi időben a hazai jogszabályok tekintetében kialakított
        technikát  követte, amikor ti. a módosító törvény által  hozott
        módosításoknak  a  módosított  törvénybe  való  beépülésével  a
        módosító törvény automatikusan hatályát is veszti.

        Az  LSztv.  esetében a törvényhozó a nemzetközi  szerződésekkel
        kapcsolatos   eljárásról   szóló  2005.   évi   L.   törvényben
        foglaltaknak  megfelelően ugyanis nem az  eredetileg  a  Magyar
        Köztársaságnak az Európai Unióhoz – több más állammal együtt  –
        történő  csatlakozásáról szóló szerződést kihirdető  2004.  évi
        XXX.   törvényt   (a   továbbiakban:  EUcsatltv.)   módosította
        (amelynek   3.  §-a  hirdette  ki  az  Európai  Unióról   szóló
        szerződést  és  az  Európai  Közösséget  létrehozó  szerződést,
        amelyek szövegét az EUcsatltv. II. sz. melléklete tartalmazta),
        hanem  az  LSztv. 2. §-ában hirdette ki a Lisszaboni Szerződést
        (amelynek szövegét az LSztv. 1. sz. melléklete tartalmazta), 4.
        §-ában   hirdette  ki  az  Európai  Unió  Alapjogi  Chartájának
        szövegét és annak kommentárját (ezek szövegét a LSztv.  2.  sz.
        melléklete  tartalmazta)  és 6. §-ában  hirdette  ki  a  Magyar
        Köztársaságnak az Európai Unióhoz – több más állammal együtt  –
        történő  csatlakozásáról szóló szerződés  2007.  január  22-én,
        Rómában  aláírt,  ún.  3.  helyesbítő  jegyzőkönyvét  (amelynek
        szövegét az LSztv. 3. sz. melléklete tartalmazta). A Lisszaboni
        Szerződés   az  Európai  Unióról  szóló  szerződés  elnevezését
        megtartotta, azonban az Európai Közösséget létrehozó  szerződés
        elnevezését  az  Európai  Unió  működéséről  szóló  szerződésre
        változtatta.  A  Lisszaboni Szerződés  legfontosabb  –  de  nem
        kizárólagos  –  feladata és joghatása e két szerződés  formális
        módosítása és új, hatályos szövegük megállapítása volt.

        A  Lisszaboni  Szerződésben foglalt  módosításokat  így  nem  a
        törvényhozó   építette  be  az  Lsztv.  révén   az   EUcsatltv.
        mellékleteibe foglalt, az Európai Unióról szóló szerződésbe  és
        az  Európai  Közösséget  létrehozó  szerződésbe,  illetve  azok
        magyar nyelvű változatába, hanem a magyar nyelvű normaszöveg  –
        az  Európai  Uniós  csatlakozásunk következményeként  –  azonos
        azzal az Európai Unió Hivatalos Lapjának 2008. május 9-i C 115.
        számában  kihirdetett  magyar  nyelvű  normaszöveggel,  ami  az
        Európai   Unióról  szóló  szerződésnek  és  az   Európai   Unió
        működéséről  szóló szerződésnek, valamint jegyzőkönyveiknek  és
        mellékleteiknek  a  2007.  december 13-án  Lisszabonban  aláírt
        Lisszaboni  Szerződés által bevezetett módosításokkal  egységes
        szerkezetbe  foglalt  változatát  tartalmazza  (a  helyesbített
        hiteles  szövegének  hatályos  változatát  ld.:  Európai   Unió
        Hivatalos Lapja 2010. március 30-i C 83. számában).

        E  megoldás következménye az, hogy így formális szempontból  az
        LSztv.,  amelynek  alkotmányosságát  az  indítványozó  kétségbe
        vonja,   hatályban   levő  törvénynek   minősül,   amelynek   —
        tekintettel arra, hogy a mellékletek az LSztv. integráns részét
        képezik  —  a  strukturális  és intézményi  szabályok  mellett,
        normatív tartalmi elemei is vannak.

        Fentiekre     tekintettel    az    alkotmányossági    vizsgálat
        szempontjából,  a  nemzeti jogrendszerben is  érdemi  tartalmat
        hordozó jogszabálynak kell tekinteni az LSztv.-t.

        3.  A  jogszabály  alkotmányellenességének utólagos  vizsgálata
        során  az  Abtv.  37. §-a szerint a támadott jogszabály  teljes
        vagy  részbeni megsemmisítését javasolni kell. Az  indítványozó
        az LSztv. egészének a megsemmisítését indítványozza.

        Eljárása során az Alkotmánybíróság az indítvány alapján először
        azt    vizsgálta   meg,   hogy   az   indítványozó   jogosult-e
        kezdeményezni     az     általa     megtámadott      jogszabály
        alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.

        Az  Alkotmánybíróság eljárását szabályozó Abtv.  nem  tartalmaz
        tételes   rendelkezést  arról,  hogy  az  Európai   Unió   joga
        tekintetében  az  Alkotmánybíróságnak van-e  hatásköre,  és  ha
        egyáltalán  igen, úgy az milyen természetű, milyen  terjedelmű,
        illetve eljárási rendű, milyen indítványozói körű.

                                      IV.
                                       
        1. Az Alkotmánybíróság az Európai Unió jogát illetően az elmúlt
        években  több  elvi élű megállapítást tett. Az 1053/E/2005.  AB
        határozatában  arra  mutatott  rá,  hogy  „szerződési  eredetük
        dacára,  az  Európai Unió alapító és módosító szerződéseit  nem
        nemzetközi  szerződésként  kívánja kezelni”  (ABH  2006,  1824,
        1828.).   Ezt  követően  egy  másik  határozatában  pedig   azt
        hangsúlyozta,  hogy  az „Alkotmánybíróság  az  1053/E/2005.  AB
        határozatában   megállapította,  hogy  az  Európai   Közösségek
        alapító    és    módosító   szerződései   az   Alkotmánybíróság
        hatáskörének  szempontjából  nem  nemzetközi  szerződések  (ABK
        2006.  június,  498,  500.),  e  szerződések,  mint  elsődleges
        jogforrások és az Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi
        jogként  a  belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság  2004.
        május  1-jétől  az  Európai  Unió  tagja.  Az  Alkotmánybíróság
        hatáskörének  szempontjából  a közösségi  jog  nem  minősül  az
        Alkotmány   7.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott  nemzetközi
        jognak”  [72/2006.  (XII.  15.) AB határozat,  ABH  2006,  819,
        861.].

        Az  Alkotmánybíróság ezeket az elvi élű megjegyzéseit azokra  a
        szerződésekre vonatkoztatta, amelyek a közösségi jogrendszerben
        e határozatai meghozatalakor már hatályosak voltak.

        A  Lisszaboni  Szerződés ratifikációját egy  arra  felhatalmazó
        népszavazás  végeredményétől függővé tenni kívánó, állampolgári
        népszavazási  kezdeményezést elutasító, de  még  a  ratifikáció
        előtt   meghozott  OVB  döntéssel  szemben  benyújtott  kifogás
        tárgyában  hozott  határozatában az  Alkotmánybíróságnak  pedig
        abban   a   stádiumban   kellett  foglalkoznia   a   Lisszaboni
        Szerződéssel,  amikor  az  még nem  volt  hatályos,  ugyanakkor
        időközben a ratifikáció magyar részről már megtörtént.  Erre  a
        tényre  tekintettel  az Alkotmánybíróság a  fenti  határozatait
        felidézve    úgy   fogalmazott,   hogy   ”[a]ddig,    amíg    a
        hatálybalépéshez   a   magában   a   szerződésben   megkövetelt
        feltételek  nem  teljesülnek,  az Alkotmánybíróság  az  Európai
        Közösségek  alapító  és módosító szerződései,  mint  elsődleges
        jogforrások módosítására irányuló, de még nem hatályosult újabb
        szerződést  csak a nemzetközi jogi eredetére figyelemmel  tudja
        értékelni,  ezért  vonatkoztathatja rá az  Alkotmánynak  és  az
        Abtv.-nek   a   nemzetközi  szerződéseket  érintő  szabályait.”
        [61/2008. (IV. 29.) AB határozat, ABH 2008, 546, 550.]

        Ezekben   az   ügyekben   az   Alkotmánybíróság   tehát   annak
        függvényében is kellett, hogy értékelje az Európai Unió jogában
        az alapító és módosító szerződéseket, hogy azok már hatályosak-
        e vagy még nem.

        Az  indítvány  az  LSztv.,  azaz az  Európai  Unió  alapító  és
        módosító  szerződéseit módosító szerződést kihirdető törvénnyel
        szemben, az Abtv. 1. § b) pontja szerinti eljárásra irányul.

        Az  Alkotmánybíróság  megállapítja: az Abtv.  1.  §  b)  pontja
        szerinti  utólagos alkotmányossági vizsgálat  tárgya  lehet  az
        ilyen törvény. Abban az esetben azonban, ha az Alkotmánybíróság
        az   ilyen   —  tehát  az  Európai  Unió  alapító  és  módosító
        szerződéseit   módosító   —   szerződést   kihirdető    törvény
        alkotmányellenességét  állapítaná  meg,   az   Alkotmánybíróság
        alkotmányellenességet   megállapító   határozata    a    Magyar
        Köztársaság      európai      uniós      tagságából       folyó
        kötelezettségvállalásokra    kihatással    nem    lehet.     Az
        Alkotmánybíróság   határozata  folytán  a   jogalkotónak   kell
        megteremtenie   azt  a  helyzetet,  hogy   az   európai   uniós
        kötelezettségeket  az  Alkotmány sérelme nélkül  maradéktalanul
        teljesíthesse a Magyar Köztársaság.

        Fentiek  előrebocsátásával  az  Alkotmánybíróság  megállapítja,
        hogy    az    indítványozó   az   Abtv.-ben   a    jogszabályok
        alkotmányossági ellenőrzésére biztosított actio  popularis-szal
        élve      jogosult     volt     kezdeményezni     az     LSztv.
        alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.

        2. Jóllehet az LSztv.-re hivatkozik, az indítvány részben olyan
        kérdéseket vet fel, amelyek valójában a mögötte álló Lisszaboni
        Szerződés   egyes   rendelkezései  tartalmának   értelmezéséhez
        kapcsolódnak.

        Az Európai Unió alapító és módosító szerződéseinek, valamint az
        ezek   alapján  megalkotott  ún.  másodlagos,  vagy  levezetett
        jognak,   a  rendeleteknek,  az  irányelveknek  és   az   egyéb
        európajogi  normáknak a hiteles értelmezése azonban az  Európai
        Unió Bíróságának hatáskörébe tartozik.

        Nincs  akadálya  ugyanakkor annak, hogy az Alkotmánybíróság  az
        Európai Unió alapító és módosító szerződéseinek és így a  jelen
        esetben  a  Lisszaboni  Szerződésnek  az  előtte  fekvő  üggyel
        összefüggő  konkrét  normáira hivatkozzon, anélkül,  hogy  azok
        önálló  értelmezését  adná,  vagy  azt  igényelné.  Így  eddigi
        gyakorlatának is megfelelően az alábbiakban idézi az  európajog
        releváns  normáit,  és  ezt  teszi az  Európai  Unió  jelenlegi
        intézményeiről, a lisszaboni reformról közismertnek tekinthető,
        önálló  értelmezésre nem szoruló alapvető tények vonatkozásában
        is.

        2.1.  Az indítványozó következtetéseit mindenekelőtt az Európai
        Unióról  szóló  szerződésnek  a  Lisszaboni  Szerződés  alapján
        módosított szövegére alapítja, éspedig annak a „49/A. cikke” 1.
        és   2.  §-ára.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy   az
        indítványban  (és valóban magában az LSztv.-ben)  még  a  49/A.
        cikk    gyanánt   számozott   cikk   a   Lisszaboni   Szerződés
        hatálybalépésével az Európai Unióról szóló szerződés 50.  cikke
        lett,   ám   ettől  függetlenül  eleve  tartalmaz  az   (1)-(2)
        bekezdéseket követően olyan paragrafusokat, amelyek  figyelembe
        vételével  szemmel  látható,  hogy  az  Európai  Unióról  szóló
        szerződés,  az indítványozó álláspontjával ellentétben,  éppen,
        hogy  biztosítja  a  kilépésről hozott  —  esetleges  —  döntés
        érvényesítését,     miközben    rendezi     annak     technikai
        lebonyolítását, valamint a folyamatban levő ügyek kezelésének a
        módját.

        Az Európai Unióról szóló Szerződésnek az indítványban még 49/A.-
        nak  nevezett  (mint  fentebb  az Alkotmánybíróság  rámutatott,
        immár 50. cikkének) a teljes szövege ugyanis a következő:

        „50. cikk
        (1) Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok
        bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az Unióból.
        (2) A kilépést elhatározó tagállam ezt a szándékát bejelenti az
        Európai Tanácsnak. Az Európai Tanács által adott iránymutatások
        alapján  az  Unió  tárgyalásokat folytat és  megállapodást  köt
        ezzel  az  állammal, amelyben az érintett államnak  az  Unióval
        való jövőbeli kapcsolataira tekintettel meghatározzák az illető
        állam kilépésének részletes szabályait. Ezt a megállapodást  az
        Európai  Unió  működéséről  szóló  szerződés  218.  cikke   (3)
        bekezdésének megfelelően kell megtárgyalni. A megállapodást  az
        Unió  nevében a Tanács köti meg minősített többséggel  eljárva,
        az Európai Parlament egyetértését követően.
        (3)  A  kilépésről  rendelkező  megállapodás  hatálybalépésének
        időpontjától,   illetve  ennek  hiányában  a  (2)   bekezdésben
        említett   bejelentéstől  számított   két   év   elteltével   a
        Szerződések az érintett államra többé nem alkalmazhatók, kivéve
        ha  az  Európai  Tanács  az érintett tagállammal  egyetértésben
        ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz.
        (4)  A (2) és (3) bekezdés alkalmazásában az Európai Tanácsnak,
        illetve  a  Tanácsnak a kilépő tagállamot  képviselő  tagja  az
        Európai Tanács, illetve a Tanács rá vonatkozó tanácskozásain és
        a  rá  vonatkozó határozatok meghozatalában nem vesz  részt.  A
        minősített   többséget  az  Európai  Unió   működéséről   szóló
        szerződés  238.  cikke  (3) bekezdése b) pontjának  megfelelően
        kell meghatározni.
        (5)  Amennyiben az az állam, amely kilépett az Unióból,  később
        újra  felvételét  kéri,  kérelmére a 49. cikkben  megállapított
        eljárást kell alkalmazni.”

        Fentiekre  —  és  különösen a (3) bekezdésre figyelemmel  —  az
        Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   nem   helytálló    az
        indítványozónak  az az álláspontja, hogy úgymond  a  Lisszaboni
        Szerződés   „kötelező   hatályának   elismerésével   a   Magyar
        Köztársaság  többé már nem dönthet önállóan az Európai  Unióból
        való  kilépésről  sem. Csak javaslatot tehet arra,  amihez  meg
        kell  szereznie  a  Tanács minősített többségét  és  az  Európa
        Parlament  egyetértését. Ha ezeket nem szerzi meg, akkor  saját
        döntése  ellenére  az  Unió  kötelékében  kell  maradnia.”   Az
        Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,  az  Európai   Unióról   szóló
        szerződés  érintett  cikke éppen, hogy azt garantálja,  hogy  a
        bejelentéstől  számított két év után — hacsak maga  a  kilépési
        igényt  bejelentő  állam ettől eltérően nem  állapodik  meg  az
        Európai  Unióval  —  az  alapító  és  módosító  szerződések  az
        érintett államra többé nem alkalmazhatók.

        Erre  tekintettel  az Alkotmánybíróság az indítványt  ebben  az
        elemében elutasítja.

        2.2.  Mielőtt  megválaszolná  az  indítvány  másik  elemét,  az
        Alkotmánybíróság  mindenekelőtt azt  kell,  hogy  megvizsgálja,
        hogy mi következik az Alkotmány 2/A. §-ának tartalmi elemeiből,
        együtt és összefüggésükben.

        Az   Alkotmány  2/A.  §-a  tartalmazza  mindenekelőtt  azt   az
        alkotmányos  felhatalmazást — ezt a  szakirodalom  többnyire  a
        „szuverenitás-átruházás”       vagy        „hatáskör-transzfer”
        kifejezésekkel jelöli —, amelynek révén az alkotmányozó világos
        alkotmányi  alapot és keretet teremtett ahhoz, hogy  hazánk  az
        Európai Unióban, mint tagállam részt vehessen. Ez mindenekelőtt
        a 2004-ben bekövetkezett csatlakozás előkészítését szolgálta.

        A  2/A.  §  (1)  bekezdésében „a nemzetközi szerződés  alapján”
        fordulat   azonban   nemcsak  az  ún.  csatlakozási   szerződés
        viszonylatában értelmezendő, hanem belőle okszerűen következik,
        hogy  amennyiben  az  Európai Unió  továbbfejlődése  során,  az
        Alkotmányból  eredő további hatáskörök „közösen”,  illetve  „az
        Európai  Unió  intézményei  útján”  történő  gyakorlása   tűnik
        szükségesnek,  akkor  e  hatáskörök  átruházása  a   „szükséges
        mértékig”   —   és   újabb  nemzetközi  szerződés   alapján   —
        alkotmányosan lehetséges. Ily módon a törvényhozó hatalom  —  a
        tárgyalásokat folytató kormány ellenőrzésével, illetve  az  ún.
        ratifikációs  eljárás  során  —  mint  az  állami  szuverenitás
        gyakorlója   dönt  arról,  hogy  egy  ilyen  komplex-intézményi
        reformot a Magyar Köztársaság nevében el tud-e fogadni. A  2/A.
        §  (2)  bekezdése pedig, a kérdés jelentőségére tekintettel,  a
        kétharmados többséggel történő szavazást követeli meg ehhez.

        Mód  van  arra is, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv.  1.  §  a)
        pontja szerint — a Kormány vagy a Köztársasági Elnök kérésére —
        bekapcsolódjon  ebbe  a  folyamatba,  és  az  adott  nemzetközi
        szerződés    alkotmányellenességének    előzetes    vizsgálatát
        elvégezze.  Ebben az esetben azt, hogy a tervezett  reform  nem
        megy-e  túl  azon,  ami  az  Alkotmány  2/A.  §  (1)  bekezdése
        értelmében   az  Alkotmányból  eredő  hatásköröknek   a   többi
        tagállammal közösen, illetve az Európai Unió intézményei  révén
        történő gyakorlása során az alapító szerződésekből fakadó jogok
        gyakorlásához  és  kötelezettségek  teljesítéséhez   „szükséges
        mérték”-nek tekinthető, az Alkotmánybíróság egyedül, más, hazai
        vagy  európai uniós szervtől függetlenül végzi el. Ezért is  az
        ilyen  horderejű reformok esetében kívánatos, hogy  a  megkötni
        szándékozott szerződés előzetes normakontrolljára sor kerüljön.

        Az     Alkotmánybíróság    –    figyelembe    véve    általános
        alkotmányvédelmi   szerepét   –   rámutat,   hogy   az   LSztv.
        tekintetében  felvetett alkotmányossági  problémáknak  utólagos
        normakontroll  hatáskörben  történő  elbírálására  az  előzetes
        normakontroll  kezdeményezésére  irányuló  indítvány  hiányában
        került sor.

        2.3.  A  jelen esetben az indítványozó a kihirdetett nemzetközi
        szerződés  egyes  rendelkezéseinek az  Alkotmánynak  az  állam,
        illetve  a  nép  szuverenitását  kimondó  2.  §  (1)   és   (2)
        bekezdésébe ütközését állítva — ezeket az Alkotmány 2/A. §  (1)
        bekezdésével összefüggésben értelmezve — kezdeményezte az egész
        LSztv. megsemmisítését.

        2.3.1.  Az állami szuverenitást és annak korlátait egy  korábbi
        határozatában az Alkotmánybíróság a következőképpen értelmezte:
         »Az    Alkotmány    2.   §-a   a   Magyar   Köztársaságot    a
        népszuverenitáson  alapuló független, demokratikus  jogállamnak
        nyilvánítja.
         
         A  szuverenitás az államnak, mint a nemzetközi  jog  alanyának
        fogalmi   ismérve.  A  szuverenitás  belső  oldala   az   állam
        önállóságát és azt a képességét fejezi ki, hogy alkotmányát  és
        arra  épülő  jogrendjét, alkotmányos intézményeit maga  alkotja
        meg  és  tartja  fenn,  valamint  hogy  főhatalmat  gyakorol  a
        területén élő személyek felett. A szuverenitás külső oldalát az
        állam     függetlensége,    teljes    nemzetközi    jog-     és
        cselekvőképessége  jelenti, vagyis  hogy  más  államokkal  való
        kapcsolatában szabadon, önállóan dönt.
         
         A   szuverenitás   —   bár  az  állam  legfőbb   hatalmát   és
        függetlenségét jelenti — nem tekinthető korlátlannak. Az  állam
        függetlenségét a nemzetközi jog korlátozza. Mivel a  nemzetközi
        jog az államoknak jogegyenlőséget biztosít, következésképpen  a
        szuverenitást  korlátozó  hatása nem valamely  államok  feletti
        jogrend által valósul meg, hanem az állam önkorlátozása  által.
        Az  állam  önkorlátozása fejeződik ki a nemzetközi  szerződések
        létrehozásában,  valamint  az azokhoz  való  csatlakozásban.  A
        36/1999. (XI. 26.) AB határozat is utal arra, hogy „az  államok
        szuverenitásukat    nemzetközi   szerződéssel,    vagy    belső
        elhatározásból    –    megfelelő   szintű    jogszabállyal    –
        korlátozhatják”.  (ABH  1999, 320,  322.)  Ez  az  önkorlátozás
        azonban   nem  szünteti  meg  a  szuverenitást.  A   nemzetközi
        kapcsolatokban pedig kifejezetten ez, a nemzetközi  szerződések
        megkötésében  is  megnyilvánuló  önkorlátozás  jelenti  a   más
        allamokkal  való együttműködés alapvető feltételeit.«  [5/2001.
        (II. 28.) AB határozat, ABH 2001, 86, 89.]

        A  szuverenitás  korlátozhatóságára vonatkozó  álláspontját  az
        1154/B/1995.  AB  határozatban (ABH 2001, 823,  826,  828.)  az
        Alkotmánybíróság  még  a következő megállapítással  egészítette
        ki:  „Az Alkotmány 19. § (1) bekezdése úgy szól, hogy a  Magyar
        Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az
        Országgyűlés.  A  (3)  bekezdés  f)  pontja  kimondja,  hogy  e
        jogkörében   az  Országgyűlés  megköti  a  Magyar   Köztársaság
        külkapcsolatai  szempontjából kiemelkedő fontosságú  nemzetközi
        szerződéseket. (…) [Vagyis] [a] z Alkotmánynak az  Országgyűlés
        hatásköréről  szóló 19. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezése
        alapján az Alkotmány számolt a nemzetközi kapcsolatok körében a
        nemzeti szuverenitás bizonyos korlátozásával.”

        2.3.2.   Egy   másik  határozatában  az  Alkotmánybíróság   már
        vizsgálta  az európajog és az állami szuverenitás viszonyát  az
        Alkotmány  2. § (1) és (2) bekezdése alapján, ekkor  még  annak
        jegyében,  hogy a határozat meghozatalakor a Magyar Köztársaság
        még  nem  volt tagja az Európai Uniónak [30/1998. (VI. 25.)  AB
        határozat, ABH 1998, 220. a továbbiakban: Abh1.].

        E határozat a 2.3.1. pontban kifejtetteket újból leszögezve [„A
        szuverenitás korlátozása természetszerű velejárója annak,  hogy
        az   állam   nemzetközi  kapcsolatokban  szerepel,   nemzetközi
        kötelezettségeket vállal” (Abh1., 232.)] a következő — a  jelen
        ügyre vonatkozóan is irányadó — megállapításokat tette:
         
         „Az   Alkotmány   2.  §  (2)  bekezdése  szerint:   a   Magyar
        Köztársaságban  minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást
        választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A
        képviseleti  hatalomgyakorlást megtestesítő Országgyűlés  által
        gyakorolt   államhatalom  azonban  nem  korlátlan  hatalom,   a
        parlament  csak  az  Alkotmány keretei  között  tevékenykedhet,
        hatalmának  korlátait az Alkotmány rendelkezései  meghatározzák
        [2/1993. (I. 22.) AB határozat, ABH 1993, 33, 36.]. Ez a  tétel
        természetesen az államhatalom gyakorlására hivatott más szervek
        vonatkozásában is értelemszerűen irányadó.
         
         Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint: a Magyar Köztársaság
        független,  demokratikus  jogállam.  A  demokratikus   jogállam
        alkotmányi  követelményei meghatározzák az  Országgyűlés  és  a
        Kormány    tevékenységének,   általában   véve   a   közhatalom
        gyakorlásának   kereteit  és  korlátait.  A   népszuverenitáson
        alapuló     demokratikus    jogállam    egyik     követelménye,
        összefüggésben  az  Alkotmány 2. § (2)  bekezdésében  deklarált
        népszuverenitás elvével, hogy közhatalom kizárólag demokratikus
        legitimáció alapján gyakorolható. A közhatalom-gyakorlás körébe
        tartozik  —  egyebek mellett — a jogalkotás és  jogérvényesítés
        intézményi,  eljárási és tartalmi jellemzőinek a  meghatározása
        is.   A  közhatalom  gyakorlásának  demokratikus  legitimációja
        egyaránt  alkotmányi követelmény a belső  és  külső,  vagyis  a
        nemzetközi  kapcsolatok  meghatározására  irányuló,   illetőleg
        nemzetközi    kötelezettségvállalást   eredményező   közhatalmi
        aktusokat illetően.
         
         Az  Alkotmány  szerint a népszuverenitáson és  a  demokratikus
        jogállamiságon  alapuló demokratikus legitimáció  szempontja  a
        Magyar Köztársaságban alkalmazandó jogi normákat illetően azt a
        követelményt  állítja fel, hogy azok megalkotása  a  közhatalom
        végső forrására visszavezethető legyen. Az Alkotmány 2. §  (1)-
        (2)  bekezdései alapján tehát általánosan irányadó követelmény,
        hogy  a  hazai  jogalkalmazásban a hazai jogalanyokkal  szemben
        érvényesíthető  minden közjogi jogi norma  a  népszuverenitásra
        visszavezethető,  demokratikus  legitimáción  alapuljon.”  (ABH
        1998, 233-234.)

        A népszuverenitásra visszavezethetőség követelményének az Abh1.
        után,   az   európai   uniós  csatlakozás  előkészítésekor   az
        alkotmányozó az Alkotmány 2/A. § beiktatásával tett eleget. (Az
        ebből  fakadó  következményeket  az  Alkotmánybíróság  a  jelen
        határozat  IV/2.2. pontjában érintette.) Az Alkotmány  2/A.  §-
        ának érvényesülése azonban nem üresítheti ki az Alkotmány 2.  §
        (1) és (2) bekezdésében foglaltakat.

        2.4.  Az Alkotmánybíróság emlékeztet továbbá az Alkotmány 6.  §
        (4)  bekezdésére,  amely szintén az európai  uniós  csatlakozás
        előkészítése során került be alaptörvényünkbe, mint államcél. E
        rendelkezés részben az Európai Unió, részben az európai  egység
        érdekében tevékenykedő többi nemzetközi szervezet (mint például
        az  Európa  Tanács) vonatkozásában rögzíti azt  az  alkotmányos
        elvárást,  amelyet  a mindenkori kormánynak  követnie  kell.  A
        részvétel  nem  öncél, hanem az emberi  jogok,  a  jólét  és  a
        biztonság  kiterjesztését  kell  szolgálnia:  e  szervezetekben
        tevékenykedve,  továbbá a jelenlegi struktúrák  és  intézmények
        esetleges  reformjai során a kormánynak ezt szem  előtt  tartva
        kell  tárgyalnia  és fellépnie, és ezt szem előtt  tartva  kell
        döntenie    egy-egy    reformszerződés   ratifikációjáról    az
        Országgyűlésnek.

        2.5.  Az  indítvány  többször is utal arra, hogy  a  Lisszaboni
        Szerződés   kötelező   hatályának   elfogadásával   „a   Magyar
        Köztársaság független jogállami léte megszűnik.”

        Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Lisszaboni  Szerződés
        nem európai szuperállamot hozott létre: a Lisszaboni Szerződést
        szuverén   tagállamok   fogadták   el   és   erősítették   meg,
        megállapodva  abban,  hogy szuverenitásuk egy  részét  nemzetek
        feletti   együttműködés  formájában  megosztják  egymással.   A
        Lisszaboni Szerződés nem változtatja meg alapjaiban az  Európai
        Uniót,   azonban  bevezet  néhány  komoly  intézményi  újítást,
        miáltal  az  Európai  Unió  erősebbé  válik,  és  hatékonyabban
        működik.  Ezek közé tartozik, hogy tagállamai az Európai  Uniót
        önálló jogi személyiséggel ruházzák fel, amelynek tevékenységét
        azonban  a  tagállamok  kormányai  továbbra  is  irányítani  és
        ellenőrizni tudják.
         
         A   Lisszaboni   Szerződéshez  csatolt  (2.)   Jegyzőkönyv   a
        szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról pedig a
        tagállami parlamentek számára — a korábbinál szélesebb körben —
        is  biztosítja  az ellenőrzés gyakorlását: így mindenekelőtt  a
        6.,  7.  cikkekben  a  jogszabálytervezetek  felülvizsgáltatási
        eljárása kezdeményezési jogának, illetve a 8. cikkben foglaltak
        szerint  az  elfogadott  jogalkotási  aktusokkal  szembeni,  az
        Európai    Unió   Bírósága   előtti   megsemmisítési    eljárás
        indítványozási jogának elismerésével.

        Az    Alkotmánybíróság   megállapítja:   ezek   az    eljárások
        biztosítékot  adnak  arra,  hogy —  az  Alkotmány  2/A.  §  (1)
        bekezdése  értelmében  az Alkotmányból  eredő  hatásköröknek  a
        többi  tagállammal közösen, illetve az Európai Unió intézményei
        révén  történő  gyakorlása  során — az  alapító  szerződésekből
        fakadó  jogok  gyakorlásához és kötelezettségek  teljesítéséhez
        „szükséges   mérték”  ellenőrzésében  az  Országgyűlés   aktív,
        kezdeményező szerepet játsszon. Van olyan terület is  —  így  a
        rendes  felülvizsgálati  eljárás  [az  Európai  Unióról   szóló
        szerződés  48.  cikk (2)-(5) bekezdése szerint],  vagy  az  ún.
        egyszerűsített  módosítási eljárás [az  Európai  Unióról  szóló
        szerződés  48.  cikk (6)-(7) bekezdése szerint],  vagy  a  több
        államra  kiterjedő vonatkozású családjogi kérdések [az  Európai
        Unió   működéséről  szóló  szerződés  81.  cikk  (3)  bekezdése
        szerint],  ahol  akárcsak egy tagállami parlament  kifogása  is
        megakadályozza a döntéshozatalt.
         
         Az  Alkotmánybíróság megállapítja továbbá, hogy a jogállamiság
        biztosítékai vonatkozásában —figyelemmel az Alkotmány 6. §  (4)
        bekezdéséről  fentebb  kifejtettekre — a  Lisszaboni  Szerződés
        éppen,  hogy előrelépést jelent az európai polgárokat —  így  a
        magyar  állampolgárokat — illetően is.  Ilyen  például  az  ún.
        polgári kezdeményezés intézményének bevezetése.
         
         A  Lisszaboni  Szerződés úgy hivatkozik az Alapjogi  Chartára,
        mint  az  Unió  jogilag  kötelező erejű  garanciáinak,  illetve
        azoknak  a jogoknak a gyűjteményére, melyekkel az Európai  Unió
        megítélése szerint valamennyi polgárnak rendelkeznie  kell.  Az
        Európai  Unió  intézményeinek tiszteletben  kell  tartaniuk  az
        Alapjogi Chartában rögzített jogokat és e kötelezettségeknek  a
        tagállamoknak  is  eleget kell tenniük  az  uniós  jogszabályok
        végrehajtása   során.  Az  Alapjogi  Chartában   megfogalmazott
        rendelkezések  megfelelő alkalmazását az Európai Unió  Bírósága
        felügyeli.  Az  Alapjogi  Chartának  a  Lisszaboni  Szerződésbe
        történő  beépítése  nem módosítja az Európai  Unió  hatáskörét,
        viszont  megerősített jogokat és további szabadságokat biztosít
        a polgárok számára. Az Alkotmánybíróság megjegyzi továbbá, hogy
        a  Lisszaboni Szerződés szerinti módosítás az alapvető  jogokat
        már  az  uniós  jog  részének, mint  annak  általános  elveinek
        minősíti  [6. cikk (3) bekezdés] és kimondja, hogy  „[a]z  Unió
        csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok  védelméről
        szóló  európai  egyezményhez”  [6.  cikk  (2)  bekezdése].   Az
        Alkotmánybíróság   emlékeztet  arra,  hogy   jelenleg   már   a
        csatlakozás technikai előkészítése folyik.
         
         Figyelemmel   a   szuverenitás   korlátozhatóságáról   korábbi
        határozataiban (36/1999. (XI. 26.) AB határozat, ABH 1999, 320,
        322.;  5/2001.  (II.  28.) AB határozat,  ABH  2001,  86,  89.;
        1154/B/1995.  AB határozat, ABH 2001, 823, 826, 828.;  30/1998.
        (VI.  25.)  AB  határozat,  ABH 1998,  220.)  kifejtettekre,  a
        fentiek  alapján  az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az
        LSztv.  nem  áll  ellentétben sem az  Alkotmány  2.  §  (1)-(2)
        bekezdésével, sem annak 2/A. § (1) bekezdésével.
         
         A  Lisszaboni  Szerződés reformjai, ideértve az  Európai  Unió
        jogi személlyé válását is — minden jelentőségük ellenére —  sem
        változtattak azon, hogy a Magyar Köztársaság tagállamként, azaz
        az Európai Unió tagjaként, de továbbra is önálló államként vesz
        részt  az európai integrációban, amelyre a szükséges mértékben,
        a  magyar  kormány  részvételével tárgyalt és  az  Országgyűlés
        által  2007.  december  17-én  325  igen  szavazattal,  5   nem
        ellenében   és  14  tartózkodás  mellett,  azaz  a  minimálisan
        szükséges  kétharmados  arányt meghaladó többséggel  ratifikált
        nemzetközi szerződéssel ruházott át az Alkotmányból eredő egyes
        hatásköröket,  amelyek  gyakorlása vagy  továbbra  is  a  többi
        állammal közösen — az európai uniós döntéshozatali szabályoknak
        megfelelően — vagy az Európai Unió intézményei útján történik.

        Az  Alkotmánybíróság a fentieket összegezve hangsúlyozza tehát,
        hogy  a  Lisszaboni Szerződés kötelező hatályának elfogadásával
        és  az  LSztv.-ben való kihirdetésével a Magyar  Köztársaságnak
        sem  függetlensége, sem jogállamisága, sem önálló  állami  léte
        nem szűnik meg.

        Erre  tekintettel  az  indítványt az Alkotmánybíróság  ebben  a
        részében is elutasította.

        Az  Alkotmánybíróság  a  határozat  Magyar  Közlönyben  történő
        közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.
                                Dr. Paczolay Péter
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                     Dr. Balogh Elemér     Dr. Bragyova András
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                         
                     Dr. Holló András          Dr. Kiss László
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                         
                     Dr. Kovács Péter   Dr. Lenkovics Barnabás
                     előadó alkotmánybíró        alkotmánybíró
                                         
                     Dr. Lévay Miklós     Dr. Trócsányi László
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró
          Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          1.  Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben utólagos  normakontrollra
          irányuló  indítvány alapján vizsgálta az Európai Unióról  szóló
          szerződés   és   az  Európai  Közösséget  létrehozó   szerződés
          módosításáról  szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről  szóló
          2007.  évi CLXVIII. törvényt (a továbbiakban: LSztv.), valamint
          a   Lisszaboni  Szerződést.  A  magam  részéről  egyetértek   a
          határozat rendelkező részével abban, hogy az indítványt el kell
          utasítani.   E  döntés  —  ellentétben  a  többségi   határozat
          indokolásával  —  annak  a  következménye,  hogy  nincs  érdemi
          összefüggés  az  indítványban foglaltak és az alkotmánybírósági
          vizsgálat  tárgyává tehető LSztv. között. Az érdemi összefüggés
          hiánya az indítvány elutasításához vezet.

          2.  A  42/2005.  (XI. 14.) AB határozatban az  Alkotmánybíróság
          rögzítette,   hogy   „az   utólagos   absztrakt   normakontroll
          hatáskörét  valamennyi  normára (normatív  tartalmú  előírásra)
          nézve  fennálló,  Alkotmányból eredő  (és  az  Alkotmány  által
          védett) hatáskörének” tekinti [42/2005. (XI. 14.) AB határozat,
          ABH 2005, 504, 511.]. Ezért az utólagos normakontroll-vizsgálat
          kiterjedhet  minden  olyan  normára, amelyet  magyar  jogalkotó
          fogadott  el. Az LSztv.-t formailag a magyar jogalkotó  fogadta
          el,   így   az   Alkotmánybíróságnak  –   elvileg   tartalmától
          függetlenül  –  van hatásköre az alkotmányos vizsgálatra,  akár
          utólagos normakontroll keretében is.

          3.  Az  Alkotmány  2/A.  § (1) bekezdése  értelmében  az  uniós
          tagsággal  kapcsolatos kötelezettségvállalás,  a  tagként  való
          részvétel feltételei, illetve a közös hatáskörgyakorlás is csak
          nemzetközi   szerződés  révén  lehetséges,   ezért   az   ilyen
          nemzetközi  szerződések,  valamint az  azokat  a  belső  jogban
          kihirdető  törvények  esetében  sem  zárható  ki  az   utólagos
          alkotmányossági kontroll.
          Ennek lehetősége azonban időben korlátozott: az alkotmányossági
          vizsgálatra az inkorporáló törvény kihirdetése és a kihirdetett
          alapszerződés   hatálybalépése  közötti   időben   van   csupán
          lehetőség.    Az    Európai   Unió   és   tagállamai    közötti
          viszonyrendszer alapjait érintő nemzetközi szerződés ugyanis az
          uniós jog részeként sui generis jellegű, mivel hatályba lépését
          követően  — más nemzetközi szerződésektől eltérően —  az  uniós
          jogrend  autonóm  alapelvi környezetének megfelelően  fejti  ki
          hatását   a   magyar  jogban.  A  hatályba   lépése   után   az
          alapszerződés  „kicsúszik”  a  szerződést  belső   joggá   tevő
          törvényből,  ha  tetszik  a  magyar  törvényhozótól  független,
          önálló életet él a belső jogban.
          Az  alapszerződés  belső  jogban való  érvényesülésének  eltérő
          rendje  tehát a szerződés tartalmi vizsgálatát illetően kizárja
          az    Alkotmánybíróság   utólagos   normakontrollra    irányuló
          hatáskörét.
          A  megelőző fázisokban azonban, az alkotmányellenesség előzetes
          vizsgálatára irányuló hatáskörben, vagy amíg az alapszerződés a
          kihirdető  jog, a „vivőtörvény” része csak, addig  kifejezetten
          kívánatos az alkotmánybírósági hatáskör gyakorlása, mert  ekkor
          van  utoljára  lehetőség arra, hogy az Alkotmány  rendelkezései
          alapján  vizsgálat  tárgyává  válhasson  a  hatáskör-transzfer,
          annak  tartalma és következményei. A tagállamok  által  közösen
          gyakorolt,  illetve az uniós intézmények által gyakorolt  jogok
          eredője  a  tagállam.  Ez az utolsó olyan  kontroll,  amikor  a
          tagállam   Alkotmánya   alapján  meghatározásra   kerülhet   az
          alapszerződésekben  érintett  hatáskörök  tényleges   tartalma,
          terjedelme.

          4.    A   kifejtettek   értelmében   a   Lisszaboni   Szerződés
          hatálybalépését követően a magyar jogalanyokra  a  jogok  és  a
          kötelezettségek   nem  az  LSztv.-ből,  hanem   közvetlenül   a
          Lisszaboni  Szerződésből származnak. Az LSztv.  alkotmányossági
          vizsgálata  és  esetleges megsemmisítése sem eredményezné  azt,
          hogy   a   Lisszaboni   Szerződés   rendelkezéseit   a   magyar
          jogalanyokra  ne  kellene alkalmazni.  A  Lisszaboni  Szerződés
          hatálybalépésével  a Lisszaboni Szerződés tartalmilag  már  nem
          része  az  LSztv.-nek.  Így az LSztv. utólagos  alkotmányossági
          vizsgálata   nem   terjedhet   ki   a   Lisszaboni    Szerződés
          rendelkezéseinek tartalmi vizsgálatára.

          Ami  a  konkrét  esetet  illeti,  ott  a  kifejtettek  okán   a
          rendelkező részben érdemi elutasítás a lehetséges döntés. Mivel
          a   kihirdető  törvényre  formálisan  ugyan  van  hatásköre  az
          Alkotmánybíróságnak,   de   annak  az   indítványban   támadott
          Lisszaboni   Szerződés  már  nem  része,  ezért  nincs   érdemi
          összefüggés az indítványban felvetett alkotmányossági  kérdések
          és  az  LSztv.  között. Az érdemi összefüggés hiánya  pedig  az
          Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában elutasításra vezet.
          Álláspontom    szerint   ez   az   indokolás   megerősíti    az
          Alkotmánybíróság  azon  gyakorlatát,  amely  szerint  az  uniós
          alapszerződések   sui   generis,  korábbiakban   már   elismert
          jellegűek.  Ez  az  érvelés  nem  mond  ellent  annak,  hogy  a
          másodlagos  jogot interpretáló, végrehajtó magyar törvény  vagy
          magyar  rendelet alkotmányossága vizsgálható,  hiszen  ebben  a
          körben nem az uniós jogi instrumentum, hanem a magyar jogalkotó
          produktuma a vizsgálat tárgya.

          5.  Mindazonáltal egyetértek a Testület azon érdemi döntésével,
          hogy a Lisszaboni Szerződés nem üresítette ki az Alkotmány 2. §
          (1)  és  (2) bekezdéseiben megfogalmazott állami szuverenitást.
          Értelmezésem szerint a 2/A. § (1) bekezdése addig  teremti  meg
          az   uniós   tagság   feltételeit,  a  közös  hatáskörgyakorlás
          lehetőségét,   amíg  arra  kormányközi  együttműködés   alapján
          kimunkált szerződések biztosítják a kereteket. Mindaddig,  amíg
          ez így van, meggyőződésem szerint a tagállami szuverenitás — az
          indítványban foglaltakkal szemben — egészében nem szűnhet meg.

          Budapest, 2010. július 12.
                                                       Dr. Paczolay Péter
                                                            alkotmánybíró
          A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
                                                         Dr. Lévay Miklós
                                                            alkotmánybíró

          Dr. Trócsányi László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          A többségi határozatot az alábbi kiegészítéssel támogatom:
          Az     indítványozó     az    LSztv.    alkotmányellenességének
          megállapítását    és    megsemmisítését    kezdeményezte     az
          Alkotmánybíróságnál. Az alkotmányellenesség  megállapítását  az
          LSsztv.-vel  kihirdetett Lisszaboni Szerződéssel összefüggésben
          indítványozta.

          Beadványában  a Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos  kifogásait
          általánosságban   fogalmazta  meg,  vagyis  nem   jelölte   meg
          konkrétan,  hogy  a  Lisszaboni  Szerződés  mely  rendelkezését
          tartotta az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdésével, illetve 2/A. §-
          ával  ellentétesnek. Ennek következtében az indítványozó  által
          feltett kérdések is csak általánosságban válaszolhatók meg.  Az
          Alkotmánybíróság    által    eldöntendő    kérdések     kapcsán
          mindazonáltal elkerülhetetlennek tartom az Alkotmány 2.  §  (1)
          és  (2) bekezdése, valamint 2/A. §-a egymáshoz való viszonyának
          meghatározását.

          Az    Abh1.-et   követően,   az   európai   uniós   csatlakozás
          előkészítésekor  került  sor  az  integrációval   együtt   járó
          szuverenitás-átruházás alkotmányos megalapozására, az Alkotmány
          2/A.  §-ának  a  megalkotására. E rendelkezéssel  az  Alkotmány
          felhatalmazást  adott az integrációban résztvevő  tagállamokkal
          való közös hatáskörgyakorlásra, egyebek mellett normaalkotásra,
          mely  normák  —  köztudottan  — érvényesülést  kívánnak  meg  a
          nemzeti jogszabályokkal szemben. Az Alkotmány szintjén tehát  a
          2/A. §-ban foglalt felhatalmazással tulajdonképpen megtörtént a
          közösségi jog elsőbbségének elfogadása.

          Lényeges azonban, hogy az Alkotmány 2/A. §-a szerinti hatáskör-
          transzfer nem korlátlan, s ennek következtében a közösségi  jog
          elsőbbsége sem érvényesül korlátlanul.

          Az  Alkotmány  2/A.  §-a egyrészt maga is  korlátozza  a  közös
          hatáskörgyakorlást  azáltal, hogy azt csak „az  Európai  Uniót,
          illetőleg  az  Európai  Közösségeket (a  továbbiakban:  Európai
          Unió)  alapító  szerződésekből fakadó  jogok  gyakorlásához  és
          kötelezettségek   teljesítéséhez  szükséges   mértékig”   teszi
          lehetővé, vagyis tiltja az alapító szerződésekből nem következő
          közös  hatáskörgyakorlást. Másrészt csak  „egyes,  Alkotmányból
          eredő”  hatáskörök közös gyakorlására ad felhatalmazást.  Ebből
          következően  a közös hatáskörgyakorlás csak arra terjedhet  ki,
          amire a magyar közhatalmi szervek az Alkotmány alapján maguk is
          jogosultak.

          Ezen  túlmenően  fontos  emlékeztetnünk  arra,  hogy  amikor  a
          tagállamok  a szuverenitásukból fakadó hatáskörük  egy  részét,
          vagy   annak   gyakorlását  átruházták  a   közösségi   (uniós)
          szervekre,  nem  mondtak  le  államiságuk,  szuverenitásuk   és
          függetlenségük   lényegéről,  államrendjük  alapjainak   szabad
          meghatározásáról.  A tagállamok megtartották  alkotmányuk  azon
          alapelvei   feletti   szabad  rendelkezési   jogukat,   amelyek
          nélkülözhetetlenek  az  államiság,  az  alkotmányos   identitás
          fenntartásához.  Az integrációhoz csatlakozó  állam  az  állami
          szuverenitást  külön nyilatkozat nélkül is fenntartja  magának,
          hiszen  ez  a  tagállami alkotmányok (és a  közösségi  jogrend)
          alapkövét  képezi.  Egy  föderális unió létrehozása  esetén  az
          állam ugyanakkor megtehetné, hogy államiságának lényegét érintő
          hatáskörök    gyakorlásáról   is    lemond.    E    lemondásnak
          egyértelműnek,  világosnak  és kifejezettnek  kell  lennie.  Ez
          következik a szuverenitásból, valamint abból, hogy a  közösségi
          (uniós)   jogrend   szuverén  államok   együttműködése.   Ilyen
          egyértelmű,  világos és kifejezett lemondás  alkotmánymódosítás
          nélkül nem történhet meg.

          A  fentiekből  következően  az Alkotmány  2/A.  §-a  alapján  a
          közösségi (uniós) jog nem üresítheti ki az Alkotmány 2.  §  (1)
          és  (2)  bekezdését,  illetve  nem  szolgálhat  az  alkotmányos
          rendszer   —   alkotmánymódosítás  nélküli   —   átalakítására.
          Mindaddig  tehát,  amíg az Alkotmány 2. § (1)-(2)  bekezdése  a
          független, szuverén államiság elvét tartalmazza, azt a  2/A.  §
          szerinti  hatáskör-transzfer nem annullálhatja,  így  különösen
          nem  vezethet  az országgyűlési képviselők megválasztásának,  a
          parlament    megbízatásának   (pl.:   feloszlatás,   megbízatás
          megszüntetése),  a  kormány,  az  igazságszolgáltatási  szervek
          megbízatásának    a    tagállamok    által    történő     közös
          meghatározására.  Ennek  kapcsán  megjegyzem,  amiatt,  hogy  a
          Lisszaboni  Szerződést  az  Országgyűlés  ratifikálta,  melynek
          alapján   az   Alkotmányból  eredő   egyes   hatásköröket   más
          tagállamokkal közösen gyakorolja, a független jogállam, illetve
          a  szuverenitás alkotmányi szabályának sérelme nem  állapítható
          meg.

          Tekintettel arra, hogy a közösségi (uniós) jogrend nem  (még  a
          Lisszaboni  Szerződést  követően  sem)  üresíti  ki  az   állam
          függetlenségét,     szuverenitását     biztosító     alkotmányi
          szabályokat,  az indítvány alapján az Alkotmány  2.  §  (1)-(2)
          bekezdésének és 2/A. §-ának sérelme nem állapítható meg.

          Budapest, 2010. július 12.
                                                     Dr. Trócsányi László
                                                            alkotmánybíró
            Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye
                                           
            Nem értek egyet a többséggel abban, hogy érdemben bírálja el  a
            Lisszaboni  Szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességét.
            Szerintem    a   Lisszaboni   Szerződést   kihirdető    törvény
            alkotmányellenességét  az Alkotmánybíróság  csak  a  Lisszaboni
            Szerződés   hatályba   lépése   (2009.   december   1.)   előtt
            vizsgálhatta volna érdemben, ezért az eljárást az Ügyrend 31. §
            e) pontja szerint az indítvány okafogyottsága miatt meg kellett
            volna  szüntetnie. Ha az érdemi elbírálás feltételei fennálltak
            volna,  az  indítvány elutasításával egyetértettem  volna,  bár
            részben más érveléssel.

            1.  Egy  indítvány akkor okafogyott, ha az indítványban foglalt
            kérelemnek  jogi  vagy ténybeli okból nem lehet  eleget  tenni,
            illetve  akkor is, ha az indítványnak helyt adó döntésnek  jogi
            hatása  nem lehet. Az okafogyottság tipikus esete (az  utólagos
            normakontroll  eljárásban,  mint a  mostani  is)  az  indítvány
            szerint alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezése. A
            petitumnak  ugyanis  ekkor — érdemétől függetlenül  —  már  nem
            lehet  eleget tenni, mert hiányzik a döntés tárgya: az érvényes
            jogszabályi  rendelkezés.  Másképpen  fogalmazva  az  indítvány
            okafogyott,  ha  az alkotmányellenesség vizsgálatának  eljárási
            vagy  anyagi jogi feltételei az elbírálás pillanatában már  nem
            állnak  fenn  (ami  nem  zárja ki,  hogy  e  feltételek  valaha
            fennálltak).

            Az  okafogyottság (vagy „tárgytalanság”) és az Ügyrend  31.  §-
            ában   felsorolt  valamennyi  eljárás-megszüntetési  ok   közös
            tulajdonsága:   az   alkotmánybírósági   eljárás   anyagi    és
            eljárásjogi  feltételeinek hiánya.  Ezeket  az  egyes  eljárás-
            típusok   szerint  külön-külön  kell  vizsgálni.  Az   utólagos
            absztrakt  normakontroll eljárásban az  indítványnak  a  magyar
            jogrendszerben    hatályban   lévő   jogszabályi    rendelkezés
            alkotmányellenességének vizsgálatára kell irányulnia. Ha  ez  a
            feltétel  nem  teljesül,  az  indítványt  érdemben  nem   lehet
            elbírálni.  Az  indítvány valójában nem a magyar jog  érvényes,
            vagy    valaha   érvényben   („hatályban”)   volt    normájának
            alkotmányellenességéről kér döntést — amint ezt állítja —,  még
            csak  nem  is a Lisszaboni Szerződésről, hanem az Európai  Unió
            működését    szabályozó    valamennyi    szerződésről.    Ennek
            alkotmányosságát  az  Alkotmánybíróság  vagy   a   csatlakozási
            szerződés  megkötése,  vagy  a  Lisszaboni  Szerződés  hatályba
            lépése előtt vizsgálhatta volna.

            Ha  a  Lisszaboni  Szerződést  kihirdető  törvény  a  szerződés
            hatálybalépése után egyáltalán alkotmányossági vizsgálat tárgya
            lehetne  (szerintem nem), az alkotmányellenességét  megállapító
            határozat akkor sem lenne végrehajtható. Az alkotmányellenesség
            megállapítása  ugyanis azt jelentené, hogy az  Európai  Unióban
            tagállamként  való  részvételünk alkotmányellenes.  Ennek  jogi
            következményei nem dönthetők el, mert ha a Lisszaboni Szerződés
            alkotmányellenessége  miatt Magyarország  nem  lehet  tagja  az
            Európai  Uniónak  —  nem lévén érvényes az Alkotmány  2/A.  §-a
            szerinti  „nemzetközi szerződés”, amelynek alapján Magyarország
            az  Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság 4/1997. (I. 22.) AB
            határozata  (ABH,  1997,  41, 54.)  szerint  ez  nem  érinti  a
            szerződés nemzetközi jogi kötelező erejét, a 30/1998. (VI. 25.)
            AB  határozat  (ABH,  1998, 220, 239. –  Európai  Megállapodás)
            szerint   viszont  az  alkotmányellenes  nemzetközi  szerződés,
            függetlenül a nemzetközi jogi érvényességétől, nem alkalmazható
            a  magyar  jogban. Így (amennyiben az uniós jogrendszer  alapja
            alkotmányellenes    lenne)    az    Alkotmánybíróság    döntése
            következtében  Magyarországnak ki  kellene  lépnie  az  Európai
            Unióból.  Erre, mint a többségi határozat kifejti,  az  Európai
            Unióról  szóló szerződés (a Lisszaboni Szerződéssel beiktatott)
            50.  cikke  alapján  minden tagállamnak  módja  is  van.  Ilyen
            döntést az Alkotmánybíróság akkor hozhatna, ha az Európai Uniós
            tagságnak az Alkotmány 2/A. §-ában meghatározott feltételei nem
            teljesültek   volna.  Ez  a  kérdés  a  Lisszaboni   Szerződést
            kihirdető törvény alkotmányellenességének vizsgálatával ma  már
            nem   dönthető   el.  Ennek  indoka,  hogy   nincs   a   magyar
            jogrendszerben   olyan  norma  (az  Alkotmánybíróság   szokásos
            terminusával      „jogszabályi     rendelkezés”),      amelynek
            alkotmányellenességét   az   Alkotmánybíróság   e   pillanatban
            vizsgálhatná.

            Véleményem   tehát  az,  hogy  az  elbírálás   időpontjában   —
            pontosabban  a  Lisszaboni  Szerződés  hatályba  lépése  (2009.
            december 1.) után bármikor
            (1)  a Lisszaboni Szerződés mint nemzetközi szerződés már nincs
            „hatályban” (már az alapító szerződések része); és
            (2)  a  Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény  nem  tartalmaz
            alkotmánybírósági vizsgálatra alkalmas, a magyar jogrendszerhez
            tartozó jogi normát („jogszabályi rendelkezést”),
            ezért az indítvány érdemben ma már nem bírálható el.

            Más   kérdés,   hogy  a  Lisszaboni  Szerződés  tartalmának   —
            pontosabban   a   szerződés  kötelező  ereje  elismerésének   —
            alkotmányellenessége  vizsgálható lett  volna,  mint  ahogy  az
            Európai  Unió  számos  (de nem mindegyik) tagállamában  meg  is
            történt.  Mivel  ezek  az  alkotmányjogi  kérdések  egyedül   a
            Lisszaboni  Szerződés megkötésének alkotmányosságát érintették,
            az  alkotmányjogi kérdéseket csak a szerződés  hatályba  lépése
            (2009.  december  1.)  előtt lehetett volna  vizsgálni  részben
            eljárási, részben tartalmi okokból.

            2.   A Lisszaboni Szerződés jogi jellegének vizsgálata döntő  a
            Lisszaboni   Szerződés   mai   jogi   státusa,   és   így    az
            alkotmányossági      kontroll     előfeltételei      meglétének
            megítélésében.

            A  legfontosabb, hogy a Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió
            tagállamai  módosították az Európai Unió,  illetve  az  Európai
            Közösség    alapító   szerződéseit,   valamint   a   kiegészítő
            jegyzőkönyveket.  Ennek jogi alapja az  Európai  Unióról  szóló
            szerződés  (Maastrichti Szerződés) 48.  cikke  volt,  amely  az
            alapító  szerződések  módosításának  eljárását  szabályozza.  A
            Lisszaboni  Szerződés címe ezt világosan  meg  is  mondja:  „Az
            Európai  Uniós  szerződés és az Európai  Közösség  alapításáról
            szóló  szerződés módosításáról szóló szerződés”.  Az  időközben
            elvetett   alkotmány-szerződéssel  ellentétben   a   Lisszaboni
            Szerződés nem lépett az alapító szerződések helyébe. Eszerint a
            Lisszaboni  Szerződés  maga  már  nincs  is  hatályban  —   nem
            tartalmaz alkalmazható nemzetközi jogi normát —, mivel  pusztán
            módosította a korábban már többször módosított Európai  Unióról
            szóló  Maastrichti (1992), és a még többször  módosított  Római
            Egyezményt (eredetileg 1957). A Maastrichti Szerződés  említett
            48.  cikke szerint az alapító szerződések módosítása akkor  lép
            hatályba,  miután  valamennyi  tagállam  alkotmányos  szabályai
            szerint  megerősítette.  Ebből  is  világos,  hogy  az  alapító
            szerződések  módosításának  eszköze  a  módosító  szerződés.  A
            Lisszaboni  Szerződés  —  mint a  48.  cikk  szerinti  módosító
            szerződés  —  hatályba lépésével megszűnt önálló  jogforrásként
            létezni,  mert a hatályba lépéssel az említett szerződések  már
            módosított  és  kiegészített  tartalmukkal  megváltozva  vannak
            hatályban.  Így  a hatályos jog ma nem a Lisszaboni  Szerződés,
            hanem  az  Európai  Unióról  szóló,  illetve  az  Európai  Unió
            működéséről   szóló  (módosított)  két  szerződés,   amelyeknek
            egységes  szerkezetbe  foglalt hivatalos szövege  kizárólag  az
            Európai  Unió  Hivatalos Lapjában jelent meg  (magyarul:  2008.
            május 9. C 115).

            A   „Lisszaboni  Szerződés”  terminusnak  tehát  két   alapvető
            jelentése   van:   egyrészt  jelenti  a   2007-ben   elfogadott
            szerződést,  amely  az  Európai Unióról  szóló  és  az  Európai
            Közösségről szóló szerződést (alapító szerződéseket) módosítja.
            A  „Lisszaboni  Szerződés” terminus  továbbá  az  Európai  Unió
            alapító  szerződéseinek  a két alapító  szerződés  (utoljára  a
            Lisszaboni    Szerződéssel   módosított)   jelenleg    hatályos
            változatát  jelöli.  Hivatalosan version consolidée  (és  ennek
            megfelelői)  az új szöveg elnevezése. A Lisszaboni Szerződésről
            tehát  mindaz  elmondható, ami a törvénymódosító  törvényekről:
            hatályba  lépésükkel  kiürülnek,  mert  módosító  tartalmuk   a
            módosított törvény (nemzetközi szerződés) része lesz,  így  nem
            nevezhetők „hatályos” — alkalmazható — nemzetközi szerződésnek,
            de  „érvényesnek” igen, amennyiben joghatásai az  Európai  Unió
            jogrendszerébe  beépültek. A Lisszaboni  Szerződés  éppúgy  nem
            alkalmazható,   ahogyan   a   törvénymódosító   törvények   sem
            „alkalmazhatók”  —  helyettük az általuk  módosított  törvények
            vannak hatályban.

            3.   Alkotmánybírósági  vizsgálat  tárgya  általában  a  magyar
            jogrendszer  érvényes (és legtöbbször egyben hatályos)  normája
            lehet.  Ha  a  Lisszaboni Szerződés nem  a  magyar  jogrendszer
            normája   (magyar  „jogszabályi  rendelkezést”  nem  tartalmaz)
            értelemszerűen  nem is lehet alkotmányossági vizsgálat  tárgya.
            Ez  a  vizsgálat  ugyanis  arról  dönt,  hogy  egy  jogi  norma
            („jogszabályi  rendelkezés”) alkotmányellenes-e —  ennek  pedig
            alapfeltétele, hogy a vizsgált jogszabályi rendelkezés a magyar
            jogrendszer normája legyen.

            E  szabály alól kivétel az előzetes normakontroll két esete: az
            Országgyűlés által elfogadott, de a köztársasági elnök által az
            Alkotmánybíróságnak megküldött törvény — valójában: a  törvényt
            tartalmazó  országgyűlési  határozat —  alkotmányellenességének
            vizsgálata [Alkotmány 26. § (4) bekezdés; az Abtv. 1. §  a)  és
            35.  §],  illetve  nemzetközi szerződés alkotmányellenességének
            vizsgálata  [Abtv.  1.  §  a)  pont,  illetve  36.  §].   Egyik
            eljárásnak  sem  stricto  sensu a magyar  jogrendszer  érvényes
            (hatályos)   szabálya  a  tárgya,  de  mindkettő  esetében   az
            eldöntendő  alkotmányjogi  kérdést az  Alkotmány  és  az  Abtv.
            meghatározza.    A    törvény   előzetes    kontrolljánál    az
            alkotmányellenesség    vizsgálatakor    az    alkotmánybírósági
            vizsgálatban  a  ki nem hirdetett törvényt úgy kell  tekinteni,
            mintha  a törvény már hatályban lenne, és így folytatni  le  az
            absztrakt   normakontroll  eljárást.  A  nemzetközi   szerződés
            esetében  hasonló  a  helyzet: a döntés a nemzetközi  szerződés
            megerősítése   előtt  lehetséges  és  a  nemzetközi   szerződés
            „aggályosnak”  —  alkotmányellenesnek —  tartott  rendelkezései
            vizsgálatára   szorítkozik.  A   mai   jogban   [a   nemzetközi
            szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról  szóló  2005.  évi   L.
            törvény  (a továbbiakban: Nszertv.) óta] a nemzetközi szerződés
            alkotmányellenességének   előzetes   vizsgálata   gyakorlatilag
            azonos  a  kihirdető  törvény előzetes kontrolljával,  azzal  a
            különbséggel, hogy indítványozásra a köztársasági elnök mellett
            az  Országgyűlés  és a Kormány is jogosult  [Abtv.  21.  §  (1)
            bekezdés].  Ennek indoka, hogy a fentebb már említett  Nszertv.
            óta  az  Országgyűlés  törvényben ad felhatalmazást  nemzetközi
            szerződések megkötésére (kötelező erejének elismerésére), így a
            korábbiaktól eltérően a szerződéskötés eljárása — bizonyos, itt
            nem fontos kivételekkel — azonos a törvényhozási eljárással.  A
            nemzetközi  szerződést  kihirdető  törvény  kihirdetésével  nem
            feltétlenül  lép hatályba, mivel hatályba lépése  a  nemzetközi
            szerződés hatályba lépésétől, illetve Magyarországra kötelezővé
            válásától függ — ami sokszor évekkel a „kihirdetés” [valójában:
            közzététel, így a Jogalkotási törvény határozat 121/2009. (XII.
            17.)  AB  határozat,  ABK  2009. december,  2080,  2095.]  után
            következik be.

            A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvényt a köztársasági elnök
            2007.  december 22-én hirdette ki, miután a köztársasági  elnök
            nem   kezdeményezett  előzetes  normakontroll  eljárást.  Ettől
            kezdve  majdnem  két  évig — 2009. december  1-jéig,  amikor  a
            kihirdető  törvény  hatályba lépett — lehetőség  lett  volna  a
            Lisszaboni     Szerződés     mint     nemzetközi     szerződés,
            alkotmányosságának vizsgálatára. Az Abtv. 1. § a) pontja és 36.
            § (1) bekezdése szerinti előzetes alkotmányossági vizsgálatot a
            jogosultak  (Országgyűlés, köztársasági elnök,  Kormány)  közül
            senki  nem  indítványozta. De ugyanígy lehetőség lett  volna  a
            kihirdetett, de még hatályba nem lépett törvény ellen  utólagos
            normakontrollt kezdeményezni az Abtv. 1. § b) pontja alapján  —
            ami   az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint   megengedett.
            [Utoljára  a BÉK határozat, 154/2008. (XII. 17.) AB  határozat,
            ABH  2008,  1203,  1239. Ptké.] Nem lévén  jelentősége,  nyitva
            hagyom  a  kérdést,  mi  lett volna ekkor  az  Alkotmánybíróság
            helyes álláspontja. Ez a lehetőség 2007. december végétől 2009.
            december  1-jéig állt nyitva. [Az indítványt 2008. decemberében
            nyújtották  be,  de  az okafogyottság objektív  kérdés:  ma  az
            Alkotmánybíróság jogi okokból semmiképpen nem tehetne eleget az
            indítványban  foglalt  kérelemnek  (nem  semmisíthetné  meg   a
            Lisszaboni Szerződés megkötésére felhatalmazó törvényt)]. Eddig
            tehát az alkotmányellenesség vizsgálata lehetséges volt.

            A    Lisszaboni   Szerződés   megkötésére   törvényben    adott
            felhatalmazás  — amely az Alkotmány 2/A. §-án  alapul  —  és  a
            Lisszaboni  Szerződés az Európai Unióról  szóló  szerződés  48.
            cikke szerinti hatályba lépésével teljesültek az Alkotmány 2/A.
            §  (1) bekezdésébe foglalt feltételek. Magyarország „nemzetközi
            szerződés”  alapján  és „tagállamként” vesz  részt  az  Európai
            Unióban.  Ettől kezdve az Európai Unióról szóló és  az  Európai
            Unió   működéséről  szóló  —  a  Lisszaboni  Szerződéssel  csak
            módosított  —  egyezmények és mellékleteik (valamint  a  teljes
            uniós  joganyag)  az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése  alapján  a
            magyar    államot    kötelezik,   illetve    (ha    közvetlenül
            alkalmazhatóak) a magyar jogrendszer normái lesznek.

            Az   alapvető  alkotmányjogi  kérdés  a  Lisszaboni   Szerződés
            megkötésével  kapcsolatban — ahogyan más  államokban  is  —  az
            lehetett   volna,   hogy  az  Országgyűlés  nem   lépte-e   túl
            alkotmányos  hatáskörét,  amikor  hozzájárult  ahhoz,  hogy   a
            Lisszaboni Szerződés Magyarországra kötelező legyen. Vagyis,  a
            Lisszaboni  Szerződés nincs-e ellentétben a magyar  alkotmányos
            berendezkedés   alapvető  elveivel,  mint   a   népszuverenitás
            (demokrácia),   valamint  az  emberi  jogok   sérthetetlensége.
            Alkotmányjogi  kérdés lehetett volna, hogy az  Európai  Unió  a
            Lisszaboni Szerződéssel megváltoztatott hatáskörei nem  adnak-e
            túl széles felhatalmazást egyes magyar jog szerinti alkotmányos
            hatáskörök  gyakorlására az Európai Unió  számára.  E  kérdések
            vizsgálatára  az Európai Unióról szóló szerződés  már  említett
            48.  cikke  alapján  a Lisszaboni Szerződés  hatályba  lépéséig
            lehetőség   lett  volna  —  hiszen  a  tagállamok  „alkotmányos
            szabályaikkal összhangban” ratifikálják az alapító  szerződések
            módosítását tartalmazó szerződést. A ratifikáció aktusa  egyben
            az   is   jelenti,  hogy  az  alapító  szerződések   módosítása
            „összhangban    van”   a   ratifikáló   tagállam    alkotmányos
            szabályaival.

            4.   Ezek  az  említett és más tartalmi alkotmányjogi  kérdések
            azonban    a   Lisszaboni   Szerződést   kihirdető   törvénnyel
            kapcsolatban  sem vethetők fel a Lisszaboni Szerződés  hatályba
            lépése  után. A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény ugyanis
            nem   tartalmaz   a   magyar   jogrendszerben   jogi   normának
            („jogszabályi rendelkezésnek”) tekinthető jogi normát, és nincs
            is — a bevett magyar jogi terminológiával — „hatályban”.

            Ez  az állítás ellentétben áll az Alkotmánybíróság már említett
            4/1997.  (I.  22.) AB határozatával (ABH 1997, 41, 54.),  amely
            szerint  az Alkotmánybíróság hatásköre az Alkotmány  32/A.  §-a
            alapján kiterjed a nemzetközi szerződéseket kihirdető törvények
            alkotmányellenességének  vizsgálatára.  Az  említett  határozat
            abból  indul  ki,  hogy  a  nemzetközi szerződéseket  kihirdető
            törvények teljes egészükben és feltétlenül a magyar jogrendszer
            normái   (az  Alkotmánybíróság  terminológiájában  „jogszabályi
            rendelkezések”).   Ez  a  feltevés  szerintem   általában   sem
            helytálló,  mert a nemzetközi szerződések jelentős része  eleve
            nem  lehet  a  magyar jogrendszer normája  —  és  a  törvényben
            történő  kihirdetés  (inkább: közzététel)  sem  teszi  azzá.  A
            4/1997. (I. 22.) AB határozat (ABH 1997, 41, 54.) csakúgy, mint
            az  Alkotmánybíróság  első Európa-jogi határozata,  a  30/1998.
            (VI.   25.)  AB  határozat  (ABH  1998,  220,  239.  –  Európai
            Megállapodás)  nem  lehet irányadó az itt  vizsgált  kérdésben,
            mert  az Alkotmány 2/A. §-a e határozatok elfogadásakor nem  is
            létezett,  és Magyarország még nem volt az Európai Unió  tagja.
            Később  az  Alkotmánybíróság  állást  foglalt  arról,  hogy  az
            Európai  Unió  alapító  szerződései az  Alkotmány  2/A.  §  (1)
            bekezdése  alapján  érvényesek  a  magyar  jogban  és  nem   az
            Alkotmány  7. § (1) bekezdése alapján, melyen az előbb  idézett
            határozatok alapultak. Az 1053/E/2005. AB határozat (ABH. 2006,
            1824,   1828.   —   Sportingbet   határozat)   azóta   többször
            megerősített állásfoglalása szerint a közösségi (ma: uniós) jog
            nem  tekintendő a 7. § (1) bekezdése értelmében vett nemzetközi
            jognak,  akkor  sem,  ha  „nemzetközi  szerződésen”  alapul.  A
            Lisszaboni Szerződés előkészítésének és megkötésének  eljárását
            az  Európai Unióról szóló szerződés 48. cikke szabályozta —  ez
            pedig  nem az Alkotmány 7. § (1) bekezdése, hanem a 2/A. §  (1)
            bekezdése szerinti nemzetközi szerződés.

            Az  Országgyűlés  az  Nszertv.-ig  országgyűlési  határozatban,
            azóta   törvényben  adja  hozzájárulását  nemzetközi  szerződés
            megkötéséhez. 2005-ig tehát a magyar jogban elvált,  időben  és
            jogi   formájában   is   elkülönült  a   nemzetközi   szerződés
            megkötésére  adott  felhatalmazás  és  a  nemzetközi  szerződés
            kihirdetése/közzététele.   A   kihirdetés    az    Országgyűlés
            hatáskörébe  tartozó  tárgykörökben mindig törvényben  történt.
            Ezt  azért  fontos említeni, mert az EU csatlakozás  előtt  nem
            sokkal  elfogadott alkotmánymódosítás, amely a 2/A. §-t  is  az
            Alkotmányba   iktatta,  még  az  előbb  vázolt  szerződéskötési
            eljárást  veszi  alapul, amint azt a (dogmatikailag  pontatlan)
            „megerősítéséhez és kihirdetéséhez” fordulat a (2)  bekezdésben
            mutatja. Ugyanez mondható el az Abtv. 1. § a) pontjáról és  36.
            §   (1)  bekezdéséről  is.  A  mai  jogban  „a  megerősítés  és
            kihirdetés”  ugyanazzal  az aktussal, a  nemzetközi  szerződési
            törvénnyel  történik  (amit  a  törvény  kihirdetésnek  nevez).
            Valójában az esetek többségében a nemzetközi szerződési törvény
            elfogadása  csak  felhatalmazást  ad  a  nemzetközi   szerződés
            kötelező  hatályának elismerésére (mint a Lisszaboni Szerződési
            törvény   1.  §-a  mondja).  Ez  a  felhatalmazás   a   törvény
            kihirdetésétől fogva érvényes — de a nemzetközi szerződés ettől
            még persze nem.

            Az  Nszertv.  hatályba lépése óta minden nemzetközi  szerződést
            kihirdető törvény egyszerre két jogi aktust tartalmaz:  (1)  az
            Országgyűlés    hozzájárulását    a    nemzetközi     szerződés
            (Magyarországra)    nemzetközi    jogi    kötelező     erejének
            elismeréséhez, és (2) a szerződés szövegének közzétételét.  Ami
            az   elsőt   illeti,  az  Országgyűlés  nem  „köt”   nemzetközi
            szerződéseket [mint az Alkotmány 19. § (3) bekezdés  f)  pontja
            fogalmilag    pontatlanul   mondja],    hanem    felhatalmazása
            alkotmányjogi  előfeltétele annak,  hogy  az  állam  nemzetközi
            képviseletre  jogosult  szervei  —  a  köztársági  elnök   mint
            államfő,  és  a Kormány — egyáltalán nemzetközi kötelezettséget
            (ami gyakorlatilag a nemzetközi szerződések megkötését jelenti)
            vállalhassanak.

            Az  Alkotmánybíróság  normakontroll  hatásköre  csak  a  magyar
            jogrendszer    normái   alkotmányellenességének    vizsgálatára
            terjedhet   ki,   mivel  csak  ezek  érvényessége   alapul   az
            Alkotmányon.  Ebből  következik, hogy  a  Lisszaboni  Szerződés
            hatályba lépése után a Lisszaboni Szerződést kihirdető  törvény
            pedig   nem   tekinthető   közönséges  „nemzetközi   szerződést
            kihirdető törvénynek”. Ez a törvény ugyanis az Alkotmány 2/A. §-
            a  szerinti  nemzetközi szerződés, illetve a  szerződés  része,
            amelynek  alapján  Magyarország az Európai  Unió  tagállama.  A
            Lisszaboni  Szerződést kihirdető törvény  tehát  felhatalmazást
            adott  a  szerződés szerint megváltozott Európai  Unióban  való
            részvételre.  Ebből  az  következik,  hogy  amint  a   törvényi
            felhatalmazás alapján a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével
            Magyarországra is kötelezővé vált — addig a ratifikáció  elvben
            nemzetközi  jogilag  visszavonható lett volna  —,  a  szerződés
            tartalma nem lehet alkotmányellenes, mert az Alkotmány  2/A.  §
            (1)  bekezdésével  maga  ruházta át az  alapító  szerződésekben
            foglaltak   mértékéig  „egyes  Alkotmányból  eredő   hatáskörök
            gyakorlását” az Európai Unió szerveire.

            5.  A  Lisszaboni Szerződés megkötésének és hatályba  lépésének
            egész  eljárását tehát a mondottak szerint az Alkotmány 2/A.  §
            alapján  kell  vizsgálni, mert a Lisszaboni Szerződés  mint  az
            Európai Unió alapító szerződéseit az uniós jog alapján  (az  EU
            szerződés 48. cikke szerint) módosító szerződés maga  is  uniós
            jogban  szabályozott eljárás. Az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése
            kétféle nemzetközi szerződést említ:
            (1)  a  nemzetközi  szerződéseket,  amelyek  alapján  a  Magyar
            Köztársaság tagállamként tagja az Európai Uniónak;
            (2)   az   Európai  Közösségek  és  az  Európai  Unió   alapító
            szerződéseit.

            Történetileg az első „nemzetközi szerződés” — amelynek  alapján
            Magyarország  az  Európai Unió tagja  lett  —,  a  csatlakozási
            szerződés  volt.  Az  Alkotmány 2/A. §  (1)  és  (2)  bekezdése
            szerint ennek megerősítéséhez (az erre adandó felhatalmazáshoz)
            és  a  szerződés  kihirdetéséhez  az  országgyűlési  képviselők
            kétharmadának  szavazata szükséges. Tehát az Alkotmány  2/A.  §
            (1)  bekezdésében a „nemzetközi szerződés alapján”  kifejezésen
            eredetileg a csatlakozási szerződés volt értendő. Ugyanis ettől
            vált  a  magyar állam az Európai Unió és az Európai  Közösségek
            (ahogy akkor létezetett) tagállamává — amint az Alkotmány  2/A.
            §   (1)   bekezdése  megkívánja  —  hogy  ti.  a  magyar  állam
            „tagállamként” vegyen részt az Európai Unióban. A  csatlakozási
            szerződés  arról  szólt, miképpen csatlakozik  Magyarország  az
            Európai Unió alapító szerződéseihez (amelyeket ehhez módosítani
            is kellett).

            A  második,  az  Alkotmány  2/A. §  (1)  bekezdésében  említett
            nemzetközi szerződés az alapító szerződéseket jelenti, melyeket
            a  Lisszaboni  Szerződés módosított. Magyarország 2004-ben  nem
            közvetlenül az alapító szerződések alapján lett az Európai Unió
            tagja, hanem a csatlakozási szerződéssel — amelynek része  volt
            az alapító szerződések elfogadása a teljes acquis communautaire-
            rel és egyes átmeneti rendelkezésekkel (kivételekkel) együtt. A
            Lisszaboni   Szerződés  kidolgozásában  —   az   Európai   Unió
            reformjában  —  a  Magyar Köztársaság már  „tagállamként”  vett
            részt az Európai Unióról szóló szerződés többször említett  48.
            cikke    alapján.   Az   alapító   szerződések    módosításával
            kapcsolatban  az  Alkotmány  2/A.  §-a  szerint  annyi   korlát
            mindenképpen   levezethető,   hogy   az   alapító   szerződések
            módosításának — ahogyan a magyar állam tagságának, azaz alapító
            szerződések  érvényességének a magyar  államra  —  mindenképpen
            nemzetközi  szerződésen  kell  alapulnia.  Ha  ez  a   feltétel
            teljesült,  akkor  az alapító szerződésekkel létrehozott  uniós
            jogrendszer  normáinak alkalmazandósága a magyar jogrendszerben
            közvetlenül  az  Alkotmányon, és  nem  az  említett  nemzetközi
            szerződéseket  kihirdető törvényeken alapul. Csak  a  teljesség
            kedvéért  említem,  hogy  ebből nem  következik  az  uniós  jog
            normáinak alkotmányos rangja.

            Budapest, 2010. július 12.
                                                        Dr. Bragyova András
                                                              alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              Constiutionality of the Lisbon Treaty
              Number of the Decision:
              .
              143/2010. (VII. 14.)
              Date of the decision:
              .
              07/12/2010
              Summary:
              The reforms brought about by the Lisbon Treaty are of paramount importance, but do not change the fact that Hungary retains its independence, and its status with respect to the rule of law.
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2010-2-007
              .
              Full text:
              en_0143_2010.pdfen_0143_2010.pdf