English
	Hungarian

Ügyszám: .	1344/B/2008
Előadó alkotmánybíró: Kovács Péter Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 143/2010. (VII. 14.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2010/698 .

A döntés kelte: Budapest, 07/12/2010 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára  irányuló indítvány tárgyában — dr. Lévay  Miklós, dr.  Paczolay  Péter  és  dr. Trócsányi  László  alkotmánybírók párhuzamos   indokolásával,  valamint   dr.   Bragyova   András alkotmánybíró különvéleményével — meghozta a következő                          határozatot: Az  Alkotmánybíróság az Európai Unióról szóló szerződés  és  az Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló lisszaboni  szerződés kihirdetéséről szóló 2007.  évi  CLXVIII. törvény   egésze  alkotmányellenességének  megállapítására   és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. 1.  Az  indítványozó az Európai Unióról szóló szerződés  és  az Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló lisszaboni  szerződést kihirdető 2007. évi CLXVIII. törvény  (a továbbiakban:    LSztv.)    alkotmányellenességének    utólagos vizsgálatát   és  megsemmisítését  kezdeményezte.   Álláspontja szerint  az  LSztv.-vel kihirdetett Lisszaboni Szerződés  egyes rendelkezései   olyan   mértékben   korlátozzák    Magyarország szuverenitását,  hogy azok kötelező hatályának elismerésével  a Magyar Köztársaság „a továbbiakban már nem tekinthető független jogállamnak”. 2.   Az  indítványozó  szerint  az  Európai  Unió  önálló  jogi személlyé  válása, a tagállamok Unióból történő kilépésének,  a Lisszaboni  Szerződéssel módosított, „az Európai Unióról  szóló szerződés 49/A. cikk (1)-(2) bekezdésében foglalt szabályozása” is sérti a Magyar Köztársaság szuverenitását. 3.  Az  indítványozó „elnagyoltnak” és „pontatlannak” tartja  a Lisszaboni Szerződés számos rendelkezését, különösen az Európai Unió   kizárólagos   hatásköreit,   illetve   a   tagállamokkal megosztott hatásköröket illetően, amelyek értelmezése  állítása szerint  nem  behatárolható.  Az  indítványozó  szerint  az  új hatáskört  és anyagi jogi szabályokat magába foglaló Lisszaboni Szerződés kötelező hatályának elismerésével az Országgyűlés  az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdését átértelmezte, mivel az  Európai Unióhoz  való  csatlakozáshoz az azt  megelőző  népszavazás  az akkor  érvényes feltételek ismeretében és keretei között  adott felhatalmazást. Emiatt az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdésébe való  ütközésre  is hivatkozással állította az indítványozó  az LSztv. alkotmányellenességét.                               II. Az Alkotmány érintett rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam. (2)  A  Magyar  Köztársaságban minden hatalom a népé,  amely  a népszuverenitást   választott   képviselői   útján,    valamint közvetlenül gyakorolja.” „2/A.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  az  Európai   Unióban tagállamként  való  részvétele érdekében  nemzetközi  szerződés alapján  –  az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a  továbbiakban:  Európai Unió) alapító szerződésekből  fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig  –  egyes,  Alkotmányból  eredő  hatásköreit  a  többi tagállammal    közösen   gyakorolhatja;   e   hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.” „6.  § (4) A Magyar Köztársaság az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében.”                              III. Az indítvány nem megalapozott. 1.  Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra,  hogy  az  indítványozó lényegében ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amelyeket számos európai országban a Lisszaboni Szerződés ratifikálása előtt, az abban  foglalt  reformok  horderejére tekintettel  a  tagállami parlamentek,  azok  képviselői, illetve az  eljárásra  jogosult egyéb  köztisztségek  viselői  az ottani  alkotmánybíróságoknak tettek fel, ott a Lisszaboni Szerződés előzetes alkotmányossági ellenőrzését indítványozva. Ezen alkotmánybíróságok (így pl.  a német  szövetségi, a cseh, a francia, a belga alkotmánybíróság) államaik    alkotmányai    egyes    cikkei    megfogalmazásának függvényében,  vagy  arra a következtetésre  jutottak,  hogy  a Lisszaboni  Szerződés  összeegyeztethető államuk  alkotmányával (amelyen  az  elmúlt  években a reformra  tekintettel  bizonyos módosításokat  hajtottak végre) vagy arra, hogy alkotmányreform nélkül  a  ratifikálás  nem végezhető el.  Utóbbi  esetekben  a szükséges alkotmánymódosítás végrehajtása nyomán — valamint két ország   esetében   a   Lisszaboni   Szerződés   ratifikálására népszavazási felhatalmazást is kérve — hárult el az  akadály  a ratifikálás  elől, és a Lisszaboni Szerződés 2009. december  1- jén hatályba lépett. Az  e  tárgyban született több alkotmánybírósági döntés  (német AB:  2  BvE  2/08, kelt: 2009. 06. 30., cseh AB: Pl. ÚS  19/08, kelt  2008. 11. 28., illetve Pl. ÚS 29/09, kelt 2009. 11.  03.) is  hivatkozott  az állam „alkotmányos identitása”  megóvásának fontosságára  az Európai Unióban, annak a Lisszaboni  Szerződés hatálybalépése   utáni  formájában  is.   Az   Alkotmánybíróság tanulmányozta  ezeket  a  döntéseket.  Tanulmányozta  az   ezek kiváltotta  politikai,  jogtudományi és  egyéb  reflexiókat  és reakciókat,  így  többek  között az  Európai  Unió  Bíróságának véleményét is. Megjegyzi  az  Alkotmánybíróság, hogy  a  Lisszaboni  Szerződés utólagos     alkotmányossági     vizsgálatát     a      lengyel Alkotmánybíróságnál is kezdeményezték (K 32/09., K  37/09.  sz. ügy), de ott döntés még nem született. 2. Magyarországon az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  (a továbbiakban: Abtv.) szerint arra jogosultak  közül senki   sem  kezdeményezte  a  Lisszaboni  Szerződés   előzetes alkotmányossági     szempontú     ellenőrzését,     így      az Alkotmánybíróságnak az Abtv. 1. § a) pontja,  illetve  36.  §-a szerinti eljárására nem került sor. Magyarországon   az   Országgyűlés,   alkotmányozói   jogkörben eljárva,  az európajoggal összefüggésben, részben a  Lisszaboni Szerződésre,   részben  az  ún.  EUIN-szerződésre   tekintettel egyetlen módosítást hajtott végre az elmúlt években, éspedig  a 2007.  évi  CLXVII.  törvénnyel, ami az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésének  módosítását eredményezte. Az  indítványozó  által alkotmányellenesnek tekintett LSztv. esetében a törvényhozó nem az  utóbbi időben a hazai jogszabályok tekintetében kialakított technikát  követte, amikor ti. a módosító törvény által  hozott módosításoknak  a  módosított  törvénybe  való  beépülésével  a módosító törvény automatikusan hatályát is veszti. Az  LSztv.  esetében a törvényhozó a nemzetközi  szerződésekkel kapcsolatos   eljárásról   szóló  2005.   évi   L.   törvényben foglaltaknak  megfelelően ugyanis nem az  eredetileg  a  Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz – több más állammal együtt  – történő  csatlakozásáról szóló szerződést kihirdető  2004.  évi XXX.   törvényt   (a   továbbiakban:  EUcsatltv.)   módosította (amelynek   3.  §-a  hirdette  ki  az  Európai  Unióról   szóló szerződést  és  az  Európai  Közösséget  létrehozó  szerződést, amelyek szövegét az EUcsatltv. II. sz. melléklete tartalmazta), hanem  az  LSztv. 2. §-ában hirdette ki a Lisszaboni Szerződést (amelynek szövegét az LSztv. 1. sz. melléklete tartalmazta), 4. §-ában   hirdette  ki  az  Európai  Unió  Alapjogi  Chartájának szövegét és annak kommentárját (ezek szövegét a LSztv.  2.  sz. melléklete  tartalmazta)  és 6. §-ában  hirdette  ki  a  Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz – több más állammal együtt  – történő  csatlakozásáról szóló szerződés  2007.  január  22-én, Rómában  aláírt,  ún.  3.  helyesbítő  jegyzőkönyvét  (amelynek szövegét az LSztv. 3. sz. melléklete tartalmazta). A Lisszaboni Szerződés   az  Európai  Unióról  szóló  szerződés  elnevezését megtartotta, azonban az Európai Közösséget létrehozó  szerződés elnevezését  az  Európai  Unió  működéséről  szóló  szerződésre változtatta.  A  Lisszaboni Szerződés  legfontosabb  –  de  nem kizárólagos  –  feladata és joghatása e két szerződés  formális módosítása és új, hatályos szövegük megállapítása volt. A  Lisszaboni  Szerződésben foglalt  módosításokat  így  nem  a törvényhozó   építette  be  az  Lsztv.  révén   az   EUcsatltv. mellékleteibe foglalt, az Európai Unióról szóló szerződésbe  és az  Európai  Közösséget  létrehozó  szerződésbe,  illetve  azok magyar nyelvű változatába, hanem a magyar nyelvű normaszöveg  – az  Európai  Uniós  csatlakozásunk következményeként  –  azonos azzal az Európai Unió Hivatalos Lapjának 2008. május 9-i C 115. számában  kihirdetett  magyar  nyelvű  normaszöveggel,  ami  az Európai   Unióról  szóló  szerződésnek  és  az   Európai   Unió működéséről  szóló szerződésnek, valamint jegyzőkönyveiknek  és mellékleteiknek  a  2007.  december 13-án  Lisszabonban  aláírt Lisszaboni  Szerződés által bevezetett módosításokkal  egységes szerkezetbe  foglalt  változatát  tartalmazza  (a  helyesbített hiteles  szövegének  hatályos  változatát  ld.:  Európai   Unió Hivatalos Lapja 2010. március 30-i C 83. számában). E  megoldás következménye az, hogy így formális szempontból  az LSztv.,  amelynek  alkotmányosságát  az  indítványozó  kétségbe vonja,   hatályban   levő  törvénynek   minősül,   amelynek   — tekintettel arra, hogy a mellékletek az LSztv. integráns részét képezik  —  a  strukturális  és intézményi  szabályok  mellett, normatív tartalmi elemei is vannak. Fentiekre     tekintettel    az    alkotmányossági    vizsgálat szempontjából,  a  nemzeti jogrendszerben is  érdemi  tartalmat hordozó jogszabálynak kell tekinteni az LSztv.-t. 3.  A  jogszabály  alkotmányellenességének utólagos  vizsgálata során  az  Abtv.  37. §-a szerint a támadott jogszabály  teljes vagy  részbeni megsemmisítését javasolni kell. Az  indítványozó az LSztv. egészének a megsemmisítését indítványozza. Eljárása során az Alkotmánybíróság az indítvány alapján először azt    vizsgálta   meg,   hogy   az   indítványozó   jogosult-e kezdeményezni     az     általa     megtámadott      jogszabály alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az  Alkotmánybíróság eljárását szabályozó Abtv.  nem  tartalmaz tételes   rendelkezést  arról,  hogy  az  Európai   Unió   joga tekintetében  az  Alkotmánybíróságnak van-e  hatásköre,  és  ha egyáltalán  igen, úgy az milyen természetű, milyen  terjedelmű, illetve eljárási rendű, milyen indítványozói körű.                               IV.                                 1. Az Alkotmánybíróság az Európai Unió jogát illetően az elmúlt években  több  elvi élű megállapítást tett. Az 1053/E/2005.  AB határozatában  arra  mutatott  rá,  hogy  „szerződési  eredetük dacára,  az  Európai Unió alapító és módosító szerződéseit  nem nemzetközi  szerződésként  kívánja kezelni”  (ABH  2006,  1824, 1828.).   Ezt  követően  egy  másik  határozatában  pedig   azt hangsúlyozta,  hogy  az „Alkotmánybíróság  az  1053/E/2005.  AB határozatában   megállapította,  hogy  az  Európai   Közösségek alapító    és    módosító   szerződései   az   Alkotmánybíróság hatáskörének  szempontjából  nem  nemzetközi  szerződések  (ABK 2006.  június,  498,  500.),  e  szerződések,  mint  elsődleges jogforrások és az Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként  a  belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság  2004. május  1-jétől  az  Európai  Unió  tagja.  Az  Alkotmánybíróság hatáskörének  szempontjából  a közösségi  jog  nem  minősül  az Alkotmány   7.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott  nemzetközi jognak”  [72/2006.  (XII.  15.) AB határozat,  ABH  2006,  819, 861.]. Az  Alkotmánybíróság ezeket az elvi élű megjegyzéseit azokra  a szerződésekre vonatkoztatta, amelyek a közösségi jogrendszerben e határozatai meghozatalakor már hatályosak voltak. A  Lisszaboni  Szerződés ratifikációját egy  arra  felhatalmazó népszavazás  végeredményétől függővé tenni kívánó, állampolgári népszavazási  kezdeményezést elutasító, de  még  a  ratifikáció előtt   meghozott  OVB  döntéssel  szemben  benyújtott  kifogás tárgyában  hozott  határozatában az  Alkotmánybíróságnak  pedig abban   a   stádiumban   kellett  foglalkoznia   a   Lisszaboni Szerződéssel,  amikor  az  még nem  volt  hatályos,  ugyanakkor időközben a ratifikáció magyar részről már megtörtént.  Erre  a tényre  tekintettel  az Alkotmánybíróság a  fenti  határozatait felidézve    úgy   fogalmazott,   hogy   ”[a]ddig,    amíg    a hatálybalépéshez   a   magában   a   szerződésben   megkövetelt feltételek  nem  teljesülnek,  az Alkotmánybíróság  az  Európai Közösségek  alapító  és módosító szerződései,  mint  elsődleges jogforrások módosítására irányuló, de még nem hatályosult újabb szerződést  csak a nemzetközi jogi eredetére figyelemmel  tudja értékelni,  ezért  vonatkoztathatja rá az  Alkotmánynak  és  az Abtv.-nek   a   nemzetközi  szerződéseket  érintő  szabályait.” [61/2008. (IV. 29.) AB határozat, ABH 2008, 546, 550.] Ezekben   az   ügyekben   az   Alkotmánybíróság   tehát   annak függvényében is kellett, hogy értékelje az Európai Unió jogában az alapító és módosító szerződéseket, hogy azok már hatályosak- e vagy még nem. Az  indítvány  az  LSztv.,  azaz az  Európai  Unió  alapító  és módosító  szerződéseit módosító szerződést kihirdető törvénnyel szemben, az Abtv. 1. § b) pontja szerinti eljárásra irányul. Az  Alkotmánybíróság  megállapítja: az Abtv.  1.  §  b)  pontja szerinti  utólagos alkotmányossági vizsgálat  tárgya  lehet  az ilyen törvény. Abban az esetben azonban, ha az Alkotmánybíróság az   ilyen   —  tehát  az  Európai  Unió  alapító  és  módosító szerződéseit   módosító   —   szerződést   kihirdető    törvény alkotmányellenességét  állapítaná  meg,   az   Alkotmánybíróság alkotmányellenességet   megállapító   határozata    a    Magyar Köztársaság      európai      uniós      tagságából       folyó kötelezettségvállalásokra    kihatással    nem    lehet.     Az Alkotmánybíróság   határozata  folytán  a   jogalkotónak   kell megteremtenie   azt  a  helyzetet,  hogy   az   európai   uniós kötelezettségeket  az  Alkotmány sérelme nélkül  maradéktalanul teljesíthesse a Magyar Köztársaság. Fentiek  előrebocsátásával  az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy    az    indítványozó   az   Abtv.-ben   a    jogszabályok alkotmányossági ellenőrzésére biztosított actio  popularis-szal élve      jogosult     volt     kezdeményezni     az     LSztv. alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. 2. Jóllehet az LSztv.-re hivatkozik, az indítvány részben olyan kérdéseket vet fel, amelyek valójában a mögötte álló Lisszaboni Szerződés   egyes   rendelkezései  tartalmának   értelmezéséhez kapcsolódnak. Az Európai Unió alapító és módosító szerződéseinek, valamint az ezek   alapján  megalkotott  ún.  másodlagos,  vagy  levezetett jognak,   a  rendeleteknek,  az  irányelveknek  és   az   egyéb európajogi  normáknak a hiteles értelmezése azonban az  Európai Unió Bíróságának hatáskörébe tartozik. Nincs  akadálya  ugyanakkor annak, hogy az Alkotmánybíróság  az Európai Unió alapító és módosító szerződéseinek és így a  jelen esetben  a  Lisszaboni  Szerződésnek  az  előtte  fekvő  üggyel összefüggő  konkrét  normáira hivatkozzon, anélkül,  hogy  azok önálló  értelmezését  adná,  vagy  azt  igényelné.  Így  eddigi gyakorlatának is megfelelően az alábbiakban idézi az  európajog releváns  normáit,  és  ezt  teszi az  Európai  Unió  jelenlegi intézményeiről, a lisszaboni reformról közismertnek tekinthető, önálló  értelmezésre nem szoruló alapvető tények vonatkozásában is. 2.1.  Az indítványozó következtetéseit mindenekelőtt az Európai Unióról  szóló  szerződésnek  a  Lisszaboni  Szerződés  alapján módosított szövegére alapítja, éspedig annak a „49/A. cikke” 1. és   2.  §-ára.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy   az indítványban  (és valóban magában az LSztv.-ben)  még  a  49/A. cikk    gyanánt   számozott   cikk   a   Lisszaboni   Szerződés hatálybalépésével az Európai Unióról szóló szerződés 50.  cikke lett,   ám   ettől  függetlenül  eleve  tartalmaz  az   (1)-(2) bekezdéseket követően olyan paragrafusokat, amelyek  figyelembe vételével  szemmel  látható,  hogy  az  Európai  Unióról  szóló szerződés,  az indítványozó álláspontjával ellentétben,  éppen, hogy  biztosítja  a  kilépésről hozott  —  esetleges  —  döntés érvényesítését,     miközben    rendezi     annak     technikai lebonyolítását, valamint a folyamatban levő ügyek kezelésének a módját. Az Európai Unióról szóló Szerződésnek az indítványban még 49/A.- nak  nevezett  (mint  fentebb  az Alkotmánybíróság  rámutatott, immár 50. cikkének) a teljes szövege ugyanis a következő: „50. cikk (1) Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az Unióból. (2) A kilépést elhatározó tagállam ezt a szándékát bejelenti az Európai Tanácsnak. Az Európai Tanács által adott iránymutatások alapján  az  Unió  tárgyalásokat folytat és  megállapodást  köt ezzel  az  állammal, amelyben az érintett államnak  az  Unióval való jövőbeli kapcsolataira tekintettel meghatározzák az illető állam kilépésének részletes szabályait. Ezt a megállapodást  az Európai  Unió  működéséről  szóló  szerződés  218.  cikke   (3) bekezdésének megfelelően kell megtárgyalni. A megállapodást  az Unió  nevében a Tanács köti meg minősített többséggel  eljárva, az Európai Parlament egyetértését követően. (3)  A  kilépésről  rendelkező  megállapodás  hatálybalépésének időpontjától,   illetve  ennek  hiányában  a  (2)   bekezdésben említett   bejelentéstől  számított   két   év   elteltével   a Szerződések az érintett államra többé nem alkalmazhatók, kivéve ha  az  Európai  Tanács  az érintett tagállammal  egyetértésben ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz. (4)  A (2) és (3) bekezdés alkalmazásában az Európai Tanácsnak, illetve  a  Tanácsnak a kilépő tagállamot  képviselő  tagja  az Európai Tanács, illetve a Tanács rá vonatkozó tanácskozásain és a  rá  vonatkozó határozatok meghozatalában nem vesz  részt.  A minősített   többséget  az  Európai  Unió   működéséről   szóló szerződés  238.  cikke  (3) bekezdése b) pontjának  megfelelően kell meghatározni. (5)  Amennyiben az az állam, amely kilépett az Unióból,  később újra  felvételét  kéri,  kérelmére a 49. cikkben  megállapított eljárást kell alkalmazni.” Fentiekre  —  és  különösen a (3) bekezdésre figyelemmel  —  az Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   nem   helytálló    az indítványozónak  az az álláspontja, hogy úgymond  a  Lisszaboni Szerződés   „kötelező   hatályának   elismerésével   a   Magyar Köztársaság  többé már nem dönthet önállóan az Európai  Unióból való  kilépésről  sem. Csak javaslatot tehet arra,  amihez  meg kell  szereznie  a  Tanács minősített többségét  és  az  Európa Parlament  egyetértését. Ha ezeket nem szerzi meg, akkor  saját döntése  ellenére  az  Unió  kötelékében  kell  maradnia.”   Az Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,  az  Európai   Unióról   szóló szerződés  érintett  cikke éppen, hogy azt garantálja,  hogy  a bejelentéstől  számított két év után — hacsak maga  a  kilépési igényt  bejelentő  állam ettől eltérően nem  állapodik  meg  az Európai  Unióval  —  az  alapító  és  módosító  szerződések  az érintett államra többé nem alkalmazhatók. Erre  tekintettel  az Alkotmánybíróság az indítványt  ebben  az elemében elutasítja. 2.2.  Mielőtt  megválaszolná  az  indítvány  másik  elemét,  az Alkotmánybíróság  mindenekelőtt azt  kell,  hogy  megvizsgálja, hogy mi következik az Alkotmány 2/A. §-ának tartalmi elemeiből, együtt és összefüggésükben. Az   Alkotmány  2/A.  §-a  tartalmazza  mindenekelőtt  azt   az alkotmányos  felhatalmazást — ezt a  szakirodalom  többnyire  a „szuverenitás-átruházás”       vagy        „hatáskör-transzfer” kifejezésekkel jelöli —, amelynek révén az alkotmányozó világos alkotmányi  alapot és keretet teremtett ahhoz, hogy  hazánk  az Európai Unióban, mint tagállam részt vehessen. Ez mindenekelőtt a 2004-ben bekövetkezett csatlakozás előkészítését szolgálta. A  2/A.  §  (1)  bekezdésében „a nemzetközi szerződés  alapján” fordulat   azonban   nemcsak  az  ún.  csatlakozási   szerződés viszonylatában értelmezendő, hanem belőle okszerűen következik, hogy  amennyiben  az  Európai Unió  továbbfejlődése  során,  az Alkotmányból  eredő további hatáskörök „közösen”,  illetve  „az Európai  Unió  intézményei  útján”  történő  gyakorlása   tűnik szükségesnek,  akkor  e  hatáskörök  átruházása  a   „szükséges mértékig”   —   és   újabb  nemzetközi  szerződés   alapján   — alkotmányosan lehetséges. Ily módon a törvényhozó hatalom  —  a tárgyalásokat folytató kormány ellenőrzésével, illetve  az  ún. ratifikációs  eljárás  során  —  mint  az  állami  szuverenitás gyakorlója   dönt  arról,  hogy  egy  ilyen  komplex-intézményi reformot a Magyar Köztársaság nevében el tud-e fogadni. A  2/A. §  (2)  bekezdése pedig, a kérdés jelentőségére tekintettel,  a kétharmados többséggel történő szavazást követeli meg ehhez. Mód  van  arra is, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv.  1.  §  a) pontja szerint — a Kormány vagy a Köztársasági Elnök kérésére — bekapcsolódjon  ebbe  a  folyamatba,  és  az  adott  nemzetközi szerződés    alkotmányellenességének    előzetes    vizsgálatát elvégezze.  Ebben az esetben azt, hogy a tervezett  reform  nem megy-e  túl  azon,  ami  az  Alkotmány  2/A.  §  (1)  bekezdése értelmében   az  Alkotmányból  eredő  hatásköröknek   a   többi tagállammal közösen, illetve az Európai Unió intézményei  révén történő gyakorlása során az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához  és  kötelezettségek  teljesítéséhez   „szükséges mérték”-nek tekinthető, az Alkotmánybíróság egyedül, más, hazai vagy  európai uniós szervtől függetlenül végzi el. Ezért is  az ilyen  horderejű reformok esetében kívánatos, hogy  a  megkötni szándékozott szerződés előzetes normakontrolljára sor kerüljön. Az     Alkotmánybíróság    –    figyelembe    véve    általános alkotmányvédelmi   szerepét   –   rámutat,   hogy   az   LSztv. tekintetében  felvetett alkotmányossági  problémáknak  utólagos normakontroll  hatáskörben  történő  elbírálására  az  előzetes normakontroll  kezdeményezésére  irányuló  indítvány  hiányában került sor. 2.3.  A  jelen esetben az indítványozó a kihirdetett nemzetközi szerződés  egyes  rendelkezéseinek az  Alkotmánynak  az  állam, illetve  a  nép  szuverenitását  kimondó  2.  §  (1)   és   (2) bekezdésébe ütközését állítva — ezeket az Alkotmány 2/A. §  (1) bekezdésével összefüggésben értelmezve — kezdeményezte az egész LSztv. megsemmisítését. 2.3.1.  Az állami szuverenitást és annak korlátait egy  korábbi határozatában az Alkotmánybíróság a következőképpen értelmezte:  »Az    Alkotmány    2.   §-a   a   Magyar   Köztársaságot    a népszuverenitáson  alapuló független, demokratikus  jogállamnak nyilvánítja.    A  szuverenitás az államnak, mint a nemzetközi  jog  alanyának fogalmi   ismérve.  A  szuverenitás  belső  oldala   az   állam önállóságát és azt a képességét fejezi ki, hogy alkotmányát  és arra  épülő  jogrendjét, alkotmányos intézményeit maga  alkotja meg  és  tartja  fenn,  valamint  hogy  főhatalmat  gyakorol  a területén élő személyek felett. A szuverenitás külső oldalát az állam     függetlensége,    teljes    nemzetközi    jog-     és cselekvőképessége  jelenti, vagyis  hogy  más  államokkal  való kapcsolatában szabadon, önállóan dönt.    A   szuverenitás   —   bár  az  állam  legfőbb   hatalmát   és függetlenségét jelenti — nem tekinthető korlátlannak. Az  állam függetlenségét a nemzetközi jog korlátozza. Mivel a  nemzetközi jog az államoknak jogegyenlőséget biztosít, következésképpen  a szuverenitást  korlátozó  hatása nem valamely  államok  feletti jogrend által valósul meg, hanem az állam önkorlátozása  által. Az  állam  önkorlátozása fejeződik ki a nemzetközi  szerződések létrehozásában,  valamint  az azokhoz  való  csatlakozásban.  A 36/1999. (XI. 26.) AB határozat is utal arra, hogy „az  államok szuverenitásukat    nemzetközi   szerződéssel,    vagy    belső elhatározásból    –    megfelelő   szintű    jogszabállyal    – korlátozhatják”.  (ABH  1999, 320,  322.)  Ez  az  önkorlátozás azonban   nem  szünteti  meg  a  szuverenitást.  A   nemzetközi kapcsolatokban pedig kifejezetten ez, a nemzetközi  szerződések megkötésében  is  megnyilvánuló  önkorlátozás  jelenti  a   más allamokkal  való együttműködés alapvető feltételeit.«  [5/2001. (II. 28.) AB határozat, ABH 2001, 86, 89.] A  szuverenitás  korlátozhatóságára vonatkozó  álláspontját  az 1154/B/1995.  AB  határozatban (ABH 2001, 823,  826,  828.)  az Alkotmánybíróság  még  a következő megállapítással  egészítette ki:  „Az Alkotmány 19. § (1) bekezdése úgy szól, hogy a  Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés.  A  (3)  bekezdés  f)  pontja  kimondja,  hogy  e jogkörében   az  Országgyűlés  megköti  a  Magyar   Köztársaság külkapcsolatai  szempontjából kiemelkedő fontosságú  nemzetközi szerződéseket. (…) [Vagyis] [a] z Alkotmánynak az  Országgyűlés hatásköréről  szóló 19. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezése alapján az Alkotmány számolt a nemzetközi kapcsolatok körében a nemzeti szuverenitás bizonyos korlátozásával.” 2.3.2.   Egy   másik  határozatában  az  Alkotmánybíróság   már vizsgálta  az európajog és az állami szuverenitás viszonyát  az Alkotmány  2. § (1) és (2) bekezdése alapján, ekkor  még  annak jegyében,  hogy a határozat meghozatalakor a Magyar Köztársaság még  nem  volt tagja az Európai Uniónak [30/1998. (VI. 25.)  AB határozat, ABH 1998, 220. a továbbiakban: Abh1.]. E határozat a 2.3.1. pontban kifejtetteket újból leszögezve [„A szuverenitás korlátozása természetszerű velejárója annak,  hogy az   állam   nemzetközi  kapcsolatokban  szerepel,   nemzetközi kötelezettségeket vállal” (Abh1., 232.)] a következő — a  jelen ügyre vonatkozóan is irányadó — megállapításokat tette:    „Az   Alkotmány   2.  §  (2)  bekezdése  szerint:   a   Magyar Köztársaságban  minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A képviseleti  hatalomgyakorlást megtestesítő Országgyűlés  által gyakorolt   államhatalom  azonban  nem  korlátlan  hatalom,   a parlament  csak  az  Alkotmány keretei  között  tevékenykedhet, hatalmának  korlátait az Alkotmány rendelkezései  meghatározzák [2/1993. (I. 22.) AB határozat, ABH 1993, 33, 36.]. Ez a  tétel természetesen az államhatalom gyakorlására hivatott más szervek vonatkozásában is értelemszerűen irányadó.    Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint: a Magyar Köztársaság független,  demokratikus  jogállam.  A  demokratikus   jogállam alkotmányi  követelményei meghatározzák az  Országgyűlés  és  a Kormány    tevékenységének,   általában   véve   a   közhatalom gyakorlásának   kereteit  és  korlátait.  A   népszuverenitáson alapuló     demokratikus    jogállam    egyik     követelménye, összefüggésben  az  Alkotmány 2. § (2)  bekezdésében  deklarált népszuverenitás elvével, hogy közhatalom kizárólag demokratikus legitimáció alapján gyakorolható. A közhatalom-gyakorlás körébe tartozik  —  egyebek mellett — a jogalkotás és  jogérvényesítés intézményi,  eljárási és tartalmi jellemzőinek a  meghatározása is.   A  közhatalom  gyakorlásának  demokratikus  legitimációja egyaránt  alkotmányi követelmény a belső  és  külső,  vagyis  a nemzetközi  kapcsolatok  meghatározására  irányuló,   illetőleg nemzetközi    kötelezettségvállalást   eredményező   közhatalmi aktusokat illetően.    Az  Alkotmány  szerint a népszuverenitáson és  a  demokratikus jogállamiságon  alapuló demokratikus legitimáció  szempontja  a Magyar Köztársaságban alkalmazandó jogi normákat illetően azt a követelményt  állítja fel, hogy azok megalkotása  a  közhatalom végső forrására visszavezethető legyen. Az Alkotmány 2. §  (1)- (2)  bekezdései alapján tehát általánosan irányadó követelmény, hogy  a  hazai  jogalkalmazásban a hazai jogalanyokkal  szemben érvényesíthető  minden közjogi jogi norma  a  népszuverenitásra visszavezethető,  demokratikus  legitimáción  alapuljon.”  (ABH 1998, 233-234.) A népszuverenitásra visszavezethetőség követelményének az Abh1. után,   az   európai   uniós  csatlakozás  előkészítésekor   az alkotmányozó az Alkotmány 2/A. § beiktatásával tett eleget. (Az ebből  fakadó  következményeket  az  Alkotmánybíróság  a  jelen határozat  IV/2.2. pontjában érintette.) Az Alkotmány  2/A.  §- ának érvényesülése azonban nem üresítheti ki az Alkotmány 2.  § (1) és (2) bekezdésében foglaltakat. 2.4.  Az Alkotmánybíróság emlékeztet továbbá az Alkotmány 6.  § (4)  bekezdésére,  amely szintén az európai  uniós  csatlakozás előkészítése során került be alaptörvényünkbe, mint államcél. E rendelkezés részben az Európai Unió, részben az európai  egység érdekében tevékenykedő többi nemzetközi szervezet (mint például az  Európa  Tanács) vonatkozásában rögzíti azt  az  alkotmányos elvárást,  amelyet  a mindenkori kormánynak  követnie  kell.  A részvétel  nem  öncél, hanem az emberi  jogok,  a  jólét  és  a biztonság  kiterjesztését  kell  szolgálnia:  e  szervezetekben tevékenykedve,  továbbá a jelenlegi struktúrák  és  intézmények esetleges  reformjai során a kormánynak ezt szem  előtt  tartva kell  tárgyalnia  és fellépnie, és ezt szem előtt  tartva  kell döntenie    egy-egy    reformszerződés   ratifikációjáról    az Országgyűlésnek. 2.5.  Az  indítvány  többször is utal arra, hogy  a  Lisszaboni Szerződés   kötelező   hatályának   elfogadásával   „a   Magyar Köztársaság független jogállami léte megszűnik.” Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Lisszaboni  Szerződés nem európai szuperállamot hozott létre: a Lisszaboni Szerződést szuverén   tagállamok   fogadták   el   és   erősítették   meg, megállapodva  abban,  hogy szuverenitásuk egy  részét  nemzetek feletti   együttműködés  formájában  megosztják  egymással.   A Lisszaboni Szerződés nem változtatja meg alapjaiban az  Európai Uniót,   azonban  bevezet  néhány  komoly  intézményi  újítást, miáltal  az  Európai  Unió  erősebbé  válik,  és  hatékonyabban működik.  Ezek közé tartozik, hogy tagállamai az Európai  Uniót önálló jogi személyiséggel ruházzák fel, amelynek tevékenységét azonban  a  tagállamok  kormányai  továbbra  is  irányítani  és ellenőrizni tudják.    A   Lisszaboni   Szerződéshez  csatolt  (2.)   Jegyzőkönyv   a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról pedig a tagállami parlamentek számára — a korábbinál szélesebb körben — is  biztosítja  az ellenőrzés gyakorlását: így mindenekelőtt  a 6.,  7.  cikkekben  a  jogszabálytervezetek  felülvizsgáltatási eljárása kezdeményezési jogának, illetve a 8. cikkben foglaltak szerint  az  elfogadott  jogalkotási  aktusokkal  szembeni,  az Európai    Unió   Bírósága   előtti   megsemmisítési    eljárás indítványozási jogának elismerésével. Az    Alkotmánybíróság   megállapítja:   ezek   az    eljárások biztosítékot  adnak  arra,  hogy —  az  Alkotmány  2/A.  §  (1) bekezdése  értelmében  az Alkotmányból  eredő  hatásköröknek  a többi  tagállammal közösen, illetve az Európai Unió intézményei révén  történő  gyakorlása  során — az  alapító  szerződésekből fakadó  jogok  gyakorlásához és kötelezettségek  teljesítéséhez „szükséges   mérték”  ellenőrzésében  az  Országgyűlés   aktív, kezdeményező szerepet játsszon. Van olyan terület is  —  így  a rendes  felülvizsgálati  eljárás  [az  Európai  Unióról   szóló szerződés  48.  cikk (2)-(5) bekezdése szerint],  vagy  az  ún. egyszerűsített  módosítási eljárás [az  Európai  Unióról  szóló szerződés  48.  cikk (6)-(7) bekezdése szerint],  vagy  a  több államra  kiterjedő vonatkozású családjogi kérdések [az  Európai Unió   működéséről  szóló  szerződés  81.  cikk  (3)  bekezdése szerint],  ahol  akárcsak egy tagállami parlament  kifogása  is megakadályozza a döntéshozatalt.    Az  Alkotmánybíróság megállapítja továbbá, hogy a jogállamiság biztosítékai vonatkozásában —figyelemmel az Alkotmány 6. §  (4) bekezdéséről  fentebb  kifejtettekre — a  Lisszaboni  Szerződés éppen,  hogy előrelépést jelent az európai polgárokat —  így  a magyar  állampolgárokat — illetően is.  Ilyen  például  az  ún. polgári kezdeményezés intézményének bevezetése.    A  Lisszaboni  Szerződés úgy hivatkozik az Alapjogi  Chartára, mint  az  Unió  jogilag  kötelező erejű  garanciáinak,  illetve azoknak  a jogoknak a gyűjteményére, melyekkel az Európai  Unió megítélése szerint valamennyi polgárnak rendelkeznie  kell.  Az Európai  Unió  intézményeinek tiszteletben  kell  tartaniuk  az Alapjogi Chartában rögzített jogokat és e kötelezettségeknek  a tagállamoknak  is  eleget kell tenniük  az  uniós  jogszabályok végrehajtása   során.  Az  Alapjogi  Chartában   megfogalmazott rendelkezések  megfelelő alkalmazását az Európai Unió  Bírósága felügyeli.  Az  Alapjogi  Chartának  a  Lisszaboni  Szerződésbe történő  beépítése  nem módosítja az Európai  Unió  hatáskörét, viszont  megerősített jogokat és további szabadságokat biztosít a polgárok számára. Az Alkotmánybíróság megjegyzi továbbá, hogy a  Lisszaboni Szerződés szerinti módosítás az alapvető  jogokat már  az  uniós  jog  részének, mint  annak  általános  elveinek minősíti  [6. cikk (3) bekezdés] és kimondja, hogy  „[a]z  Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok  védelméről szóló  európai  egyezményhez”  [6.  cikk  (2)  bekezdése].   Az Alkotmánybíróság   emlékeztet  arra,  hogy   jelenleg   már   a csatlakozás technikai előkészítése folyik.    Figyelemmel   a   szuverenitás   korlátozhatóságáról   korábbi határozataiban (36/1999. (XI. 26.) AB határozat, ABH 1999, 320, 322.;  5/2001.  (II.  28.) AB határozat,  ABH  2001,  86,  89.; 1154/B/1995.  AB határozat, ABH 2001, 823, 826, 828.;  30/1998. (VI.  25.)  AB  határozat,  ABH 1998,  220.)  kifejtettekre,  a fentiek  alapján  az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az LSztv.  nem  áll  ellentétben sem az  Alkotmány  2.  §  (1)-(2) bekezdésével, sem annak 2/A. § (1) bekezdésével.    A  Lisszaboni  Szerződés reformjai, ideértve az  Európai  Unió jogi személlyé válását is — minden jelentőségük ellenére —  sem változtattak azon, hogy a Magyar Köztársaság tagállamként, azaz az Európai Unió tagjaként, de továbbra is önálló államként vesz részt  az európai integrációban, amelyre a szükséges mértékben, a  magyar  kormány  részvételével tárgyalt és  az  Országgyűlés által  2007.  december  17-én  325  igen  szavazattal,  5   nem ellenében   és  14  tartózkodás  mellett,  azaz  a  minimálisan szükséges  kétharmados  arányt meghaladó többséggel  ratifikált nemzetközi szerződéssel ruházott át az Alkotmányból eredő egyes hatásköröket,  amelyek  gyakorlása vagy  továbbra  is  a  többi állammal közösen — az európai uniós döntéshozatali szabályoknak megfelelően — vagy az Európai Unió intézményei útján történik. Az  Alkotmánybíróság a fentieket összegezve hangsúlyozza tehát, hogy  a  Lisszaboni Szerződés kötelező hatályának elfogadásával és  az  LSztv.-ben való kihirdetésével a Magyar  Köztársaságnak sem  függetlensége, sem jogállamisága, sem önálló  állami  léte nem szűnik meg. Erre  tekintettel  az  indítványt az Alkotmánybíróság  ebben  a részében is elutasította. Az  Alkotmánybíróság  a  határozat  Magyar  Közlönyben  történő közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.                       Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke                                            Dr. Balogh Elemér     Dr. Bragyova András            alkotmánybíró               alkotmánybíró                                            Dr. Holló András          Dr. Kiss László            alkotmánybíró               alkotmánybíró                                            Dr. Kovács Péter   Dr. Lenkovics Barnabás            előadó alkotmánybíró        alkotmánybíró                                            Dr. Lévay Miklós     Dr. Trócsányi László            alkotmánybíró               alkotmánybíró Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása 1.  Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben utólagos  normakontrollra irányuló  indítvány alapján vizsgálta az Európai Unióról  szóló szerződés   és   az  Európai  Közösséget  létrehozó   szerződés módosításáról  szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről  szóló 2007.  évi CLXVIII. törvényt (a továbbiakban: LSztv.), valamint a   Lisszaboni  Szerződést.  A  magam  részéről  egyetértek   a határozat rendelkező részével abban, hogy az indítványt el kell utasítani.   E  döntés  —  ellentétben  a  többségi   határozat indokolásával  —  annak  a  következménye,  hogy  nincs  érdemi összefüggés  az  indítványban foglaltak és az alkotmánybírósági vizsgálat  tárgyává tehető LSztv. között. Az érdemi összefüggés hiánya az indítvány elutasításához vezet. 2.  A  42/2005.  (XI. 14.) AB határozatban az  Alkotmánybíróság rögzítette,   hogy   „az   utólagos   absztrakt   normakontroll hatáskörét  valamennyi  normára (normatív  tartalmú  előírásra) nézve  fennálló,  Alkotmányból eredő  (és  az  Alkotmány  által védett) hatáskörének” tekinti [42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 511.]. Ezért az utólagos normakontroll-vizsgálat kiterjedhet  minden  olyan  normára, amelyet  magyar  jogalkotó fogadott  el. Az LSztv.-t formailag a magyar jogalkotó  fogadta el,   így   az   Alkotmánybíróságnak  –   elvileg   tartalmától függetlenül  –  van hatásköre az alkotmányos vizsgálatra,  akár utólagos normakontroll keretében is. 3.  Az  Alkotmány  2/A.  § (1) bekezdése  értelmében  az  uniós tagsággal  kapcsolatos kötelezettségvállalás,  a  tagként  való részvétel feltételei, illetve a közös hatáskörgyakorlás is csak nemzetközi   szerződés  révén  lehetséges,   ezért   az   ilyen nemzetközi  szerződések,  valamint az  azokat  a  belső  jogban kihirdető  törvények  esetében  sem  zárható  ki  az   utólagos alkotmányossági kontroll. Ennek lehetősége azonban időben korlátozott: az alkotmányossági vizsgálatra az inkorporáló törvény kihirdetése és a kihirdetett alapszerződés   hatálybalépése  közötti   időben   van   csupán lehetőség.    Az    Európai   Unió   és   tagállamai    közötti viszonyrendszer alapjait érintő nemzetközi szerződés ugyanis az uniós jog részeként sui generis jellegű, mivel hatályba lépését követően  — más nemzetközi szerződésektől eltérően —  az  uniós jogrend  autonóm  alapelvi környezetének megfelelően  fejti  ki hatását   a   magyar  jogban.  A  hatályba   lépése   után   az alapszerződés  „kicsúszik”  a  szerződést  belső   joggá   tevő törvényből,  ha  tetszik  a  magyar  törvényhozótól  független, önálló életet él a belső jogban. Az  alapszerződés  belső  jogban való  érvényesülésének  eltérő rendje  tehát a szerződés tartalmi vizsgálatát illetően kizárja az    Alkotmánybíróság   utólagos   normakontrollra    irányuló hatáskörét. A  megelőző fázisokban azonban, az alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára irányuló hatáskörben, vagy amíg az alapszerződés a kihirdető  jog, a „vivőtörvény” része csak, addig  kifejezetten kívánatos az alkotmánybírósági hatáskör gyakorlása, mert  ekkor van  utoljára  lehetőség arra, hogy az Alkotmány  rendelkezései alapján  vizsgálat  tárgyává  válhasson  a  hatáskör-transzfer, annak  tartalma és következményei. A tagállamok  által  közösen gyakorolt,  illetve az uniós intézmények által gyakorolt  jogok eredője  a  tagállam.  Ez az utolsó olyan  kontroll,  amikor  a tagállam   Alkotmánya   alapján  meghatározásra   kerülhet   az alapszerződésekben  érintett  hatáskörök  tényleges   tartalma, terjedelme. 4.    A   kifejtettek   értelmében   a   Lisszaboni   Szerződés hatálybalépését követően a magyar jogalanyokra  a  jogok  és  a kötelezettségek   nem  az  LSztv.-ből,  hanem   közvetlenül   a Lisszaboni  Szerződésből származnak. Az LSztv.  alkotmányossági vizsgálata  és  esetleges megsemmisítése sem eredményezné  azt, hogy   a   Lisszaboni   Szerződés   rendelkezéseit   a   magyar jogalanyokra  ne  kellene alkalmazni.  A  Lisszaboni  Szerződés hatálybalépésével  a Lisszaboni Szerződés tartalmilag  már  nem része  az  LSztv.-nek.  Így az LSztv. utólagos  alkotmányossági vizsgálata   nem   terjedhet   ki   a   Lisszaboni    Szerződés rendelkezéseinek tartalmi vizsgálatára. Ami  a  konkrét  esetet  illeti,  ott  a  kifejtettek  okán   a rendelkező részben érdemi elutasítás a lehetséges döntés. Mivel a   kihirdető  törvényre  formálisan  ugyan  van  hatásköre  az Alkotmánybíróságnak,   de   annak  az   indítványban   támadott Lisszaboni   Szerződés  már  nem  része,  ezért  nincs   érdemi összefüggés az indítványban felvetett alkotmányossági  kérdések és  az  LSztv.  között. Az érdemi összefüggés hiánya  pedig  az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában elutasításra vezet. Álláspontom    szerint   ez   az   indokolás   megerősíti    az Alkotmánybíróság  azon  gyakorlatát,  amely  szerint  az  uniós alapszerződések   sui   generis,  korábbiakban   már   elismert jellegűek.  Ez  az  érvelés  nem  mond  ellent  annak,  hogy  a másodlagos  jogot interpretáló, végrehajtó magyar törvény  vagy magyar  rendelet alkotmányossága vizsgálható,  hiszen  ebben  a körben nem az uniós jogi instrumentum, hanem a magyar jogalkotó produktuma a vizsgálat tárgya. 5.  Mindazonáltal egyetértek a Testület azon érdemi döntésével, hogy a Lisszaboni Szerződés nem üresítette ki az Alkotmány 2. § (1)  és  (2) bekezdéseiben megfogalmazott állami szuverenitást. Értelmezésem szerint a 2/A. § (1) bekezdése addig  teremti  meg az   uniós   tagság   feltételeit,  a  közös  hatáskörgyakorlás lehetőségét,   amíg  arra  kormányközi  együttműködés   alapján kimunkált szerződések biztosítják a kereteket. Mindaddig,  amíg ez így van, meggyőződésem szerint a tagállami szuverenitás — az indítványban foglaltakkal szemben — egészében nem szűnhet meg. Budapest, 2010. július 12.                                              Dr. Paczolay Péter                                                   alkotmánybíró A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:                                                Dr. Lévay Miklós                                                   alkotmánybíró Dr. Trócsányi László alkotmánybíró párhuzamos indokolása A többségi határozatot az alábbi kiegészítéssel támogatom: Az     indítványozó     az    LSztv.    alkotmányellenességének megállapítását    és    megsemmisítését    kezdeményezte     az Alkotmánybíróságnál. Az alkotmányellenesség  megállapítását  az LSsztv.-vel  kihirdetett Lisszaboni Szerződéssel összefüggésben indítványozta. Beadványában  a Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos  kifogásait általánosságban   fogalmazta  meg,  vagyis  nem   jelölte   meg konkrétan,  hogy  a  Lisszaboni  Szerződés  mely  rendelkezését tartotta az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdésével, illetve 2/A. §- ával  ellentétesnek. Ennek következtében az indítványozó  által feltett kérdések is csak általánosságban válaszolhatók meg.  Az Alkotmánybíróság    által    eldöntendő    kérdések     kapcsán mindazonáltal elkerülhetetlennek tartom az Alkotmány 2.  §  (1) és  (2) bekezdése, valamint 2/A. §-a egymáshoz való viszonyának meghatározását. Az    Abh1.-et   követően,   az   európai   uniós   csatlakozás előkészítésekor  került  sor  az  integrációval   együtt   járó szuverenitás-átruházás alkotmányos megalapozására, az Alkotmány 2/A.  §-ának  a  megalkotására. E rendelkezéssel  az  Alkotmány felhatalmazást  adott az integrációban résztvevő  tagállamokkal való közös hatáskörgyakorlásra, egyebek mellett normaalkotásra, mely  normák  —  köztudottan  — érvényesülést  kívánnak  meg  a nemzeti jogszabályokkal szemben. Az Alkotmány szintjén tehát  a 2/A. §-ban foglalt felhatalmazással tulajdonképpen megtörtént a közösségi jog elsőbbségének elfogadása. Lényeges azonban, hogy az Alkotmány 2/A. §-a szerinti hatáskör- transzfer nem korlátlan, s ennek következtében a közösségi  jog elsőbbsége sem érvényesül korlátlanul. Az  Alkotmány  2/A.  §-a egyrészt maga is  korlátozza  a  közös hatáskörgyakorlást  azáltal, hogy azt csak „az  Európai  Uniót, illetőleg  az  Európai  Közösségeket (a  továbbiakban:  Európai Unió)  alapító  szerződésekből fakadó  jogok  gyakorlásához  és kötelezettségek   teljesítéséhez  szükséges   mértékig”   teszi lehetővé, vagyis tiltja az alapító szerződésekből nem következő közös  hatáskörgyakorlást. Másrészt csak  „egyes,  Alkotmányból eredő”  hatáskörök közös gyakorlására ad felhatalmazást.  Ebből következően  a közös hatáskörgyakorlás csak arra terjedhet  ki, amire a magyar közhatalmi szervek az Alkotmány alapján maguk is jogosultak. Ezen  túlmenően  fontos  emlékeztetnünk  arra,  hogy  amikor  a tagállamok  a szuverenitásukból fakadó hatáskörük  egy  részét, vagy   annak   gyakorlását  átruházták  a   közösségi   (uniós) szervekre,  nem  mondtak  le  államiságuk,  szuverenitásuk   és függetlenségük   lényegéről,  államrendjük  alapjainak   szabad meghatározásáról.  A tagállamok megtartották  alkotmányuk  azon alapelvei   feletti   szabad  rendelkezési   jogukat,   amelyek nélkülözhetetlenek  az  államiság,  az  alkotmányos   identitás fenntartásához.  Az integrációhoz csatlakozó  állam  az  állami szuverenitást  külön nyilatkozat nélkül is fenntartja  magának, hiszen  ez  a  tagállami alkotmányok (és a  közösségi  jogrend) alapkövét  képezi.  Egy  föderális unió létrehozása  esetén  az állam ugyanakkor megtehetné, hogy államiságának lényegét érintő hatáskörök    gyakorlásáról   is    lemond.    E    lemondásnak egyértelműnek,  világosnak  és kifejezettnek  kell  lennie.  Ez következik a szuverenitásból, valamint abból, hogy a  közösségi (uniós)   jogrend   szuverén  államok   együttműködése.   Ilyen egyértelmű,  világos és kifejezett lemondás  alkotmánymódosítás nélkül nem történhet meg. A  fentiekből  következően  az Alkotmány  2/A.  §-a  alapján  a közösségi (uniós) jog nem üresítheti ki az Alkotmány 2.  §  (1) és  (2)  bekezdését,  illetve  nem  szolgálhat  az  alkotmányos rendszer   —   alkotmánymódosítás  nélküli   —   átalakítására. Mindaddig  tehát,  amíg az Alkotmány 2. § (1)-(2)  bekezdése  a független, szuverén államiság elvét tartalmazza, azt a  2/A.  § szerinti  hatáskör-transzfer nem annullálhatja,  így  különösen nem  vezethet  az országgyűlési képviselők megválasztásának,  a parlament    megbízatásának   (pl.:   feloszlatás,   megbízatás megszüntetése),  a  kormány,  az  igazságszolgáltatási  szervek megbízatásának    a    tagállamok    által    történő     közös meghatározására.  Ennek  kapcsán  megjegyzem,  amiatt,  hogy  a Lisszaboni  Szerződést  az  Országgyűlés  ratifikálta,  melynek alapján   az   Alkotmányból  eredő   egyes   hatásköröket   más tagállamokkal közösen gyakorolja, a független jogállam, illetve a  szuverenitás alkotmányi szabályának sérelme nem  állapítható meg. Tekintettel arra, hogy a közösségi (uniós) jogrend nem  (még  a Lisszaboni  Szerződést  követően  sem)  üresíti  ki  az   állam függetlenségét,     szuverenitását     biztosító     alkotmányi szabályokat,  az indítvány alapján az Alkotmány  2.  §  (1)-(2) bekezdésének és 2/A. §-ának sérelme nem állapítható meg. Budapest, 2010. július 12.                                            Dr. Trócsányi László                                                   alkotmánybíró Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye                                 Nem értek egyet a többséggel abban, hogy érdemben bírálja el  a Lisszaboni  Szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességét. Szerintem    a   Lisszaboni   Szerződést   kihirdető    törvény alkotmányellenességét  az Alkotmánybíróság  csak  a  Lisszaboni Szerződés   hatályba   lépése   (2009.   december   1.)   előtt vizsgálhatta volna érdemben, ezért az eljárást az Ügyrend 31. § e) pontja szerint az indítvány okafogyottsága miatt meg kellett volna  szüntetnie. Ha az érdemi elbírálás feltételei fennálltak volna,  az  indítvány elutasításával egyetértettem  volna,  bár részben más érveléssel. 1.  Egy  indítvány akkor okafogyott, ha az indítványban foglalt kérelemnek  jogi  vagy ténybeli okból nem lehet  eleget  tenni, illetve  akkor is, ha az indítványnak helyt adó döntésnek  jogi hatása  nem lehet. Az okafogyottság tipikus esete (az  utólagos normakontroll  eljárásban,  mint a  mostani  is)  az  indítvány szerint alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezése. A petitumnak  ugyanis  ekkor — érdemétől függetlenül  —  már  nem lehet  eleget tenni, mert hiányzik a döntés tárgya: az érvényes jogszabályi  rendelkezés.  Másképpen  fogalmazva  az  indítvány okafogyott,  ha  az alkotmányellenesség vizsgálatának  eljárási vagy  anyagi jogi feltételei az elbírálás pillanatában már  nem állnak  fenn  (ami  nem  zárja ki,  hogy  e  feltételek  valaha fennálltak). Az  okafogyottság (vagy „tárgytalanság”) és az Ügyrend  31.  §- ában   felsorolt  valamennyi  eljárás-megszüntetési  ok   közös tulajdonsága:   az   alkotmánybírósági   eljárás   anyagi    és eljárásjogi  feltételeinek hiánya.  Ezeket  az  egyes  eljárás- típusok   szerint  külön-külön  kell  vizsgálni.  Az   utólagos absztrakt  normakontroll eljárásban az  indítványnak  a  magyar jogrendszerben    hatályban   lévő   jogszabályi    rendelkezés alkotmányellenességének vizsgálatára kell irányulnia. Ha  ez  a feltétel  nem  teljesül,  az  indítványt  érdemben  nem   lehet elbírálni.  Az  indítvány valójában nem a magyar jog  érvényes, vagy    valaha   érvényben   („hatályban”)   volt    normájának alkotmányellenességéről kér döntést — amint ezt állítja —,  még csak  nem  is a Lisszaboni Szerződésről, hanem az Európai  Unió működését    szabályozó    valamennyi    szerződésről.    Ennek alkotmányosságát  az  Alkotmánybíróság  vagy   a   csatlakozási szerződés  megkötése,  vagy  a  Lisszaboni  Szerződés  hatályba lépése előtt vizsgálhatta volna. Ha  a  Lisszaboni  Szerződést  kihirdető  törvény  a  szerződés hatálybalépése után egyáltalán alkotmányossági vizsgálat tárgya lehetne  (szerintem nem), az alkotmányellenességét  megállapító határozat akkor sem lenne végrehajtható. Az alkotmányellenesség megállapítása  ugyanis azt jelentené, hogy az  Európai  Unióban tagállamként  való  részvételünk alkotmányellenes.  Ennek  jogi következményei nem dönthetők el, mert ha a Lisszaboni Szerződés alkotmányellenessége  miatt Magyarország  nem  lehet  tagja  az Európai  Uniónak  —  nem lévén érvényes az Alkotmány  2/A.  §-a szerinti  „nemzetközi szerződés”, amelynek alapján Magyarország az  Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság 4/1997. (I. 22.) AB határozata  (ABH,  1997,  41, 54.)  szerint  ez  nem  érinti  a szerződés nemzetközi jogi kötelező erejét, a 30/1998. (VI. 25.) AB  határozat  (ABH,  1998, 220, 239. –  Európai  Megállapodás) szerint   viszont  az  alkotmányellenes  nemzetközi  szerződés, függetlenül a nemzetközi jogi érvényességétől, nem alkalmazható a  magyar  jogban. Így (amennyiben az uniós jogrendszer  alapja alkotmányellenes    lenne)    az    Alkotmánybíróság    döntése következtében  Magyarországnak ki  kellene  lépnie  az  Európai Unióból.  Erre, mint a többségi határozat kifejti,  az  Európai Unióról  szóló szerződés (a Lisszaboni Szerződéssel beiktatott) 50.  cikke  alapján  minden tagállamnak  módja  is  van.  Ilyen döntést az Alkotmánybíróság akkor hozhatna, ha az Európai Uniós tagságnak az Alkotmány 2/A. §-ában meghatározott feltételei nem teljesültek   volna.  Ez  a  kérdés  a  Lisszaboni   Szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességének vizsgálatával ma  már nem   dönthető   el.  Ennek  indoka,  hogy   nincs   a   magyar jogrendszerben   olyan  norma  (az  Alkotmánybíróság   szokásos terminusával      „jogszabályi     rendelkezés”),      amelynek alkotmányellenességét   az   Alkotmánybíróság   e   pillanatban vizsgálhatná. Véleményem   tehát  az,  hogy  az  elbírálás   időpontjában   — pontosabban  a  Lisszaboni  Szerződés  hatályba  lépése  (2009. december 1.) után bármikor (1)  a Lisszaboni Szerződés mint nemzetközi szerződés már nincs „hatályban” (már az alapító szerződések része); és (2)  a  Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény  nem  tartalmaz alkotmánybírósági vizsgálatra alkalmas, a magyar jogrendszerhez tartozó jogi normát („jogszabályi rendelkezést”), ezért az indítvány érdemben ma már nem bírálható el. Más   kérdés,   hogy  a  Lisszaboni  Szerződés  tartalmának   — pontosabban   a   szerződés  kötelező  ereje  elismerésének   — alkotmányellenessége  vizsgálható lett  volna,  mint  ahogy  az Európai  Unió  számos  (de nem mindegyik) tagállamában  meg  is történt.  Mivel  ezek  az  alkotmányjogi  kérdések  egyedül   a Lisszaboni  Szerződés megkötésének alkotmányosságát érintették, az  alkotmányjogi kérdéseket csak a szerződés  hatályba  lépése (2009.  december  1.)  előtt lehetett volna  vizsgálni  részben eljárási, részben tartalmi okokból. 2.   A Lisszaboni Szerződés jogi jellegének vizsgálata döntő  a Lisszaboni   Szerződés   mai   jogi   státusa,   és   így    az alkotmányossági      kontroll     előfeltételei      meglétének megítélésében. A  legfontosabb, hogy a Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió tagállamai  módosították az Európai Unió,  illetve  az  Európai Közösség    alapító   szerződéseit,   valamint   a   kiegészítő jegyzőkönyveket.  Ennek jogi alapja az  Európai  Unióról  szóló szerződés  (Maastrichti Szerződés) 48.  cikke  volt,  amely  az alapító  szerződések  módosításának  eljárását  szabályozza.  A Lisszaboni  Szerződés címe ezt világosan  meg  is  mondja:  „Az Európai  Uniós  szerződés és az Európai  Közösség  alapításáról szóló  szerződés módosításáról szóló szerződés”.  Az  időközben elvetett   alkotmány-szerződéssel  ellentétben   a   Lisszaboni Szerződés nem lépett az alapító szerződések helyébe. Eszerint a Lisszaboni  Szerződés  maga  már  nincs  is  hatályban  —   nem tartalmaz alkalmazható nemzetközi jogi normát —, mivel  pusztán módosította a korábban már többször módosított Európai  Unióról szóló  Maastrichti (1992), és a még többször  módosított  Római Egyezményt (eredetileg 1957). A Maastrichti Szerződés  említett 48.  cikke szerint az alapító szerződések módosítása akkor  lép hatályba,  miután  valamennyi  tagállam  alkotmányos  szabályai szerint  megerősítette.  Ebből  is  világos,  hogy  az  alapító szerződések  módosításának  eszköze  a  módosító  szerződés.  A Lisszaboni  Szerződés  —  mint a  48.  cikk  szerinti  módosító szerződés  —  hatályba lépésével megszűnt önálló  jogforrásként létezni,  mert a hatályba lépéssel az említett szerződések  már módosított  és  kiegészített  tartalmukkal  megváltozva  vannak hatályban.  Így  a hatályos jog ma nem a Lisszaboni  Szerződés, hanem  az  Európai  Unióról  szóló,  illetve  az  Európai  Unió működéséről   szóló  (módosított)  két  szerződés,   amelyeknek egységes  szerkezetbe  foglalt hivatalos szövege  kizárólag  az Európai  Unió  Hivatalos Lapjában jelent meg  (magyarul:  2008. május 9. C 115). A   „Lisszaboni  Szerződés”  terminusnak  tehát  két   alapvető jelentése   van:   egyrészt  jelenti  a   2007-ben   elfogadott szerződést,  amely  az  Európai Unióról  szóló  és  az  Európai Közösségről szóló szerződést (alapító szerződéseket) módosítja. A  „Lisszaboni  Szerződés” terminus  továbbá  az  Európai  Unió alapító  szerződéseinek  a két alapító  szerződés  (utoljára  a Lisszaboni    Szerződéssel   módosított)   jelenleg    hatályos változatát  jelöli.  Hivatalosan version consolidée  (és  ennek megfelelői)  az új szöveg elnevezése. A Lisszaboni Szerződésről tehát  mindaz  elmondható, ami a törvénymódosító  törvényekről: hatályba  lépésükkel  kiürülnek,  mert  módosító  tartalmuk   a módosított törvény (nemzetközi szerződés) része lesz,  így  nem nevezhetők „hatályos” — alkalmazható — nemzetközi szerződésnek, de  „érvényesnek” igen, amennyiben joghatásai az  Európai  Unió jogrendszerébe  beépültek. A Lisszaboni  Szerződés  éppúgy  nem alkalmazható,   ahogyan   a   törvénymódosító   törvények   sem „alkalmazhatók”  —  helyettük az általuk  módosított  törvények vannak hatályban. 3.   Alkotmánybírósági  vizsgálat  tárgya  általában  a  magyar jogrendszer  érvényes (és legtöbbször egyben hatályos)  normája lehet.  Ha  a  Lisszaboni Szerződés nem  a  magyar  jogrendszer normája   (magyar  „jogszabályi  rendelkezést”  nem  tartalmaz) értelemszerűen  nem is lehet alkotmányossági vizsgálat  tárgya. Ez  a  vizsgálat  ugyanis  arról  dönt,  hogy  egy  jogi  norma („jogszabályi  rendelkezés”) alkotmányellenes-e —  ennek  pedig alapfeltétele, hogy a vizsgált jogszabályi rendelkezés a magyar jogrendszer normája legyen. E  szabály alól kivétel az előzetes normakontroll két esete: az Országgyűlés által elfogadott, de a köztársasági elnök által az Alkotmánybíróságnak megküldött törvény — valójában: a  törvényt tartalmazó  országgyűlési  határozat —  alkotmányellenességének vizsgálata [Alkotmány 26. § (4) bekezdés; az Abtv. 1. §  a)  és 35.  §],  illetve  nemzetközi szerződés alkotmányellenességének vizsgálata  [Abtv.  1.  §  a)  pont,  illetve  36.  §].   Egyik eljárásnak  sem  stricto  sensu a magyar  jogrendszer  érvényes (hatályos)   szabálya  a  tárgya,  de  mindkettő  esetében   az eldöntendő  alkotmányjogi  kérdést az  Alkotmány  és  az  Abtv. meghatározza.    A    törvény   előzetes    kontrolljánál    az alkotmányellenesség    vizsgálatakor    az    alkotmánybírósági vizsgálatban  a  ki nem hirdetett törvényt úgy kell  tekinteni, mintha  a törvény már hatályban lenne, és így folytatni  le  az absztrakt   normakontroll  eljárást.  A  nemzetközi   szerződés esetében  hasonló  a  helyzet: a döntés a nemzetközi  szerződés megerősítése   előtt  lehetséges  és  a  nemzetközi   szerződés „aggályosnak”  —  alkotmányellenesnek —  tartott  rendelkezései vizsgálatára   szorítkozik.  A   mai   jogban   [a   nemzetközi szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról  szóló  2005.  évi   L. törvény  (a továbbiakban: Nszertv.) óta] a nemzetközi szerződés alkotmányellenességének   előzetes   vizsgálata   gyakorlatilag azonos  a  kihirdető  törvény előzetes kontrolljával,  azzal  a különbséggel, hogy indítványozásra a köztársasági elnök mellett az  Országgyűlés  és a Kormány is jogosult  [Abtv.  21.  §  (1) bekezdés].  Ennek indoka, hogy a fentebb már említett  Nszertv. óta  az  Országgyűlés  törvényben ad felhatalmazást  nemzetközi szerződések megkötésére (kötelező erejének elismerésére), így a korábbiaktól eltérően a szerződéskötés eljárása — bizonyos, itt nem fontos kivételekkel — azonos a törvényhozási eljárással.  A nemzetközi  szerződést  kihirdető  törvény  kihirdetésével  nem feltétlenül  lép hatályba, mivel hatályba lépése  a  nemzetközi szerződés hatályba lépésétől, illetve Magyarországra kötelezővé válásától függ — ami sokszor évekkel a „kihirdetés” [valójában: közzététel, így a Jogalkotási törvény határozat 121/2009. (XII. 17.)  AB  határozat,  ABK  2009. december,  2080,  2095.]  után következik be. A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvényt a köztársasági elnök 2007.  december 22-én hirdette ki, miután a köztársasági  elnök nem   kezdeményezett  előzetes  normakontroll  eljárást.  Ettől kezdve  majdnem  két  évig — 2009. december  1-jéig,  amikor  a kihirdető  törvény  hatályba lépett — lehetőség  lett  volna  a Lisszaboni     Szerződés     mint     nemzetközi     szerződés, alkotmányosságának vizsgálatára. Az Abtv. 1. § a) pontja és 36. § (1) bekezdése szerinti előzetes alkotmányossági vizsgálatot a jogosultak  (Országgyűlés, köztársasági elnök,  Kormány)  közül senki  nem  indítványozta. De ugyanígy lehetőség lett  volna  a kihirdetett, de még hatályba nem lépett törvény ellen  utólagos normakontrollt kezdeményezni az Abtv. 1. § b) pontja alapján  — ami   az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint   megengedett. [Utoljára  a BÉK határozat, 154/2008. (XII. 17.) AB  határozat, ABH  2008,  1203,  1239. Ptké.] Nem lévén  jelentősége,  nyitva hagyom  a  kérdést,  mi  lett volna ekkor  az  Alkotmánybíróság helyes álláspontja. Ez a lehetőség 2007. december végétől 2009. december  1-jéig állt nyitva. [Az indítványt 2008. decemberében nyújtották  be,  de  az okafogyottság objektív  kérdés:  ma  az Alkotmánybíróság jogi okokból semmiképpen nem tehetne eleget az indítványban  foglalt  kérelemnek  (nem  semmisíthetné  meg   a Lisszaboni Szerződés megkötésére felhatalmazó törvényt)]. Eddig tehát az alkotmányellenesség vizsgálata lehetséges volt. A    Lisszaboni   Szerződés   megkötésére   törvényben    adott felhatalmazás  — amely az Alkotmány 2/A. §-án  alapul  —  és  a Lisszaboni  Szerződés az Európai Unióról  szóló  szerződés  48. cikke szerinti hatályba lépésével teljesültek az Alkotmány 2/A. §  (1) bekezdésébe foglalt feltételek. Magyarország „nemzetközi szerződés”  alapján  és „tagállamként” vesz  részt  az  Európai Unióban.  Ettől kezdve az Európai Unióról szóló és  az  Európai Unió   működéséről  szóló  —  a  Lisszaboni  Szerződéssel  csak módosított  —  egyezmények és mellékleteik (valamint  a  teljes uniós  joganyag)  az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése  alapján  a magyar    államot    kötelezik,   illetve    (ha    közvetlenül alkalmazhatóak) a magyar jogrendszer normái lesznek. Az   alapvető  alkotmányjogi  kérdés  a  Lisszaboni   Szerződés megkötésével  kapcsolatban — ahogyan más  államokban  is  —  az lehetett   volna,   hogy  az  Országgyűlés  nem   lépte-e   túl alkotmányos  hatáskörét,  amikor  hozzájárult  ahhoz,  hogy   a Lisszaboni Szerződés Magyarországra kötelező legyen. Vagyis,  a Lisszaboni  Szerződés nincs-e ellentétben a magyar  alkotmányos berendezkedés   alapvető  elveivel,  mint   a   népszuverenitás (demokrácia),   valamint  az  emberi  jogok   sérthetetlensége. Alkotmányjogi  kérdés lehetett volna, hogy az  Európai  Unió  a Lisszaboni Szerződéssel megváltoztatott hatáskörei nem  adnak-e túl széles felhatalmazást egyes magyar jog szerinti alkotmányos hatáskörök  gyakorlására az Európai Unió  számára.  E  kérdések vizsgálatára  az Európai Unióról szóló szerződés  már  említett 48.  cikke  alapján  a Lisszaboni Szerződés  hatályba  lépéséig lehetőség   lett  volna  —  hiszen  a  tagállamok  „alkotmányos szabályaikkal összhangban” ratifikálják az alapító  szerződések módosítását tartalmazó szerződést. A ratifikáció aktusa  egyben az   is   jelenti,  hogy  az  alapító  szerződések   módosítása „összhangban    van”   a   ratifikáló   tagállam    alkotmányos szabályaival. 4.   Ezek  az  említett és más tartalmi alkotmányjogi  kérdések azonban    a   Lisszaboni   Szerződést   kihirdető   törvénnyel kapcsolatban  sem vethetők fel a Lisszaboni Szerződés  hatályba lépése  után. A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény ugyanis nem   tartalmaz   a   magyar   jogrendszerben   jogi   normának („jogszabályi rendelkezésnek”) tekinthető jogi normát, és nincs is — a bevett magyar jogi terminológiával — „hatályban”. Ez  az állítás ellentétben áll az Alkotmánybíróság már említett 4/1997.  (I.  22.) AB határozatával (ABH 1997, 41, 54.),  amely szerint  az Alkotmánybíróság hatásköre az Alkotmány  32/A.  §-a alapján kiterjed a nemzetközi szerződéseket kihirdető törvények alkotmányellenességének  vizsgálatára.  Az  említett  határozat abból  indul  ki,  hogy  a  nemzetközi szerződéseket  kihirdető törvények teljes egészükben és feltétlenül a magyar jogrendszer normái   (az  Alkotmánybíróság  terminológiájában  „jogszabályi rendelkezések”).   Ez  a  feltevés  szerintem   általában   sem helytálló,  mert a nemzetközi szerződések jelentős része  eleve nem  lehet  a  magyar jogrendszer normája  —  és  a  törvényben történő  kihirdetés  (inkább: közzététel)  sem  teszi  azzá.  A 4/1997. (I. 22.) AB határozat (ABH 1997, 41, 54.) csakúgy, mint az  Alkotmánybíróság  első Európa-jogi határozata,  a  30/1998. (VI.   25.)  AB  határozat  (ABH  1998,  220,  239.  –  Európai Megállapodás)  nem  lehet irányadó az itt  vizsgált  kérdésben, mert  az Alkotmány 2/A. §-a e határozatok elfogadásakor nem  is létezett,  és Magyarország még nem volt az Európai Unió  tagja. Később  az  Alkotmánybíróság  állást  foglalt  arról,  hogy  az Európai  Unió  alapító  szerződései az  Alkotmány  2/A.  §  (1) bekezdése  alapján  érvényesek  a  magyar  jogban  és  nem   az Alkotmány  7. § (1) bekezdése alapján, melyen az előbb  idézett határozatok alapultak. Az 1053/E/2005. AB határozat (ABH. 2006, 1824,   1828.   —   Sportingbet   határozat)   azóta   többször megerősített állásfoglalása szerint a közösségi (ma: uniós) jog nem  tekintendő a 7. § (1) bekezdése értelmében vett nemzetközi jognak,  akkor  sem,  ha  „nemzetközi  szerződésen”  alapul.  A Lisszaboni Szerződés előkészítésének és megkötésének  eljárását az  Európai Unióról szóló szerződés 48. cikke szabályozta —  ez pedig  nem az Alkotmány 7. § (1) bekezdése, hanem a 2/A. §  (1) bekezdése szerinti nemzetközi szerződés. Az  Országgyűlés  az  Nszertv.-ig  országgyűlési  határozatban, azóta   törvényben  adja  hozzájárulását  nemzetközi  szerződés megkötéséhez. 2005-ig tehát a magyar jogban elvált,  időben  és jogi   formájában   is   elkülönült  a   nemzetközi   szerződés megkötésére  adott  felhatalmazás  és  a  nemzetközi  szerződés kihirdetése/közzététele.   A   kihirdetés    az    Országgyűlés hatáskörébe  tartozó  tárgykörökben mindig törvényben  történt. Ezt  azért  fontos említeni, mert az EU csatlakozás  előtt  nem sokkal  elfogadott alkotmánymódosítás, amely a 2/A. §-t  is  az Alkotmányba   iktatta,  még  az  előbb  vázolt  szerződéskötési eljárást  veszi  alapul, amint azt a (dogmatikailag  pontatlan) „megerősítéséhez és kihirdetéséhez” fordulat a (2)  bekezdésben mutatja. Ugyanez mondható el az Abtv. 1. § a) pontjáról és  36. §   (1)  bekezdéséről  is.  A  mai  jogban  „a  megerősítés  és kihirdetés”  ugyanazzal  az aktussal, a  nemzetközi  szerződési törvénnyel  történik  (amit  a  törvény  kihirdetésnek  nevez). Valójában az esetek többségében a nemzetközi szerződési törvény elfogadása  csak  felhatalmazást  ad  a  nemzetközi   szerződés kötelező  hatályának elismerésére (mint a Lisszaboni Szerződési törvény   1.  §-a  mondja).  Ez  a  felhatalmazás   a   törvény kihirdetésétől fogva érvényes — de a nemzetközi szerződés ettől még persze nem. Az  Nszertv.  hatályba lépése óta minden nemzetközi  szerződést kihirdető törvény egyszerre két jogi aktust tartalmaz:  (1)  az Országgyűlés    hozzájárulását    a    nemzetközi     szerződés (Magyarországra)    nemzetközi    jogi    kötelező     erejének elismeréséhez, és (2) a szerződés szövegének közzétételét.  Ami az   elsőt   illeti,  az  Országgyűlés  nem  „köt”   nemzetközi szerződéseket [mint az Alkotmány 19. § (3) bekezdés  f)  pontja fogalmilag    pontatlanul   mondja],    hanem    felhatalmazása alkotmányjogi  előfeltétele annak,  hogy  az  állam  nemzetközi képviseletre  jogosult  szervei  —  a  köztársági  elnök   mint államfő,  és  a Kormány — egyáltalán nemzetközi kötelezettséget (ami gyakorlatilag a nemzetközi szerződések megkötését jelenti) vállalhassanak. Az  Alkotmánybíróság  normakontroll  hatásköre  csak  a  magyar jogrendszer    normái   alkotmányellenességének    vizsgálatára terjedhet   ki,   mivel  csak  ezek  érvényessége   alapul   az Alkotmányon.  Ebből  következik, hogy  a  Lisszaboni  Szerződés hatályba lépése után a Lisszaboni Szerződést kihirdető  törvény pedig   nem   tekinthető   közönséges  „nemzetközi   szerződést kihirdető törvénynek”. Ez a törvény ugyanis az Alkotmány 2/A. §- a  szerinti  nemzetközi szerződés, illetve a  szerződés  része, amelynek  alapján  Magyarország az Európai  Unió  tagállama.  A Lisszaboni  Szerződést kihirdető törvény  tehát  felhatalmazást adott  a  szerződés szerint megváltozott Európai  Unióban  való részvételre.  Ebből  az  következik,  hogy  amint  a   törvényi felhatalmazás alapján a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével Magyarországra is kötelezővé vált — addig a ratifikáció  elvben nemzetközi  jogilag  visszavonható lett volna  —,  a  szerződés tartalma nem lehet alkotmányellenes, mert az Alkotmány  2/A.  § (1)  bekezdésével  maga  ruházta át az  alapító  szerződésekben foglaltak   mértékéig  „egyes  Alkotmányból  eredő   hatáskörök gyakorlását” az Európai Unió szerveire. 5.  A  Lisszaboni Szerződés megkötésének és hatályba  lépésének egész  eljárását tehát a mondottak szerint az Alkotmány 2/A.  § alapján  kell  vizsgálni, mert a Lisszaboni Szerződés  mint  az Európai Unió alapító szerződéseit az uniós jog alapján  (az  EU szerződés 48. cikke szerint) módosító szerződés maga  is  uniós jogban  szabályozott eljárás. Az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése kétféle nemzetközi szerződést említ: (1)  a  nemzetközi  szerződéseket,  amelyek  alapján  a  Magyar Köztársaság tagállamként tagja az Európai Uniónak; (2)   az   Európai  Közösségek  és  az  Európai  Unió   alapító szerződéseit. Történetileg az első „nemzetközi szerződés” — amelynek  alapján Magyarország  az  Európai Unió tagja  lett  —,  a  csatlakozási szerződés  volt.  Az  Alkotmány 2/A. §  (1)  és  (2)  bekezdése szerint ennek megerősítéséhez (az erre adandó felhatalmazáshoz) és  a  szerződés  kihirdetéséhez  az  országgyűlési  képviselők kétharmadának  szavazata szükséges. Tehát az Alkotmány  2/A.  § (1)  bekezdésében a „nemzetközi szerződés alapján”  kifejezésen eredetileg a csatlakozási szerződés volt értendő. Ugyanis ettől vált  a  magyar állam az Európai Unió és az Európai  Közösségek (ahogy akkor létezetett) tagállamává — amint az Alkotmány  2/A. §   (1)   bekezdése  megkívánja  —  hogy  ti.  a  magyar  állam „tagállamként” vegyen részt az Európai Unióban. A  csatlakozási szerződés  arról  szólt, miképpen csatlakozik  Magyarország  az Európai Unió alapító szerződéseihez (amelyeket ehhez módosítani is kellett). A  második,  az  Alkotmány  2/A. §  (1)  bekezdésében  említett nemzetközi szerződés az alapító szerződéseket jelenti, melyeket a  Lisszaboni  Szerződés módosított. Magyarország 2004-ben  nem közvetlenül az alapító szerződések alapján lett az Európai Unió tagja, hanem a csatlakozási szerződéssel — amelynek része  volt az alapító szerződések elfogadása a teljes acquis communautaire- rel és egyes átmeneti rendelkezésekkel (kivételekkel) együtt. A Lisszaboni   Szerződés  kidolgozásában  —   az   Európai   Unió reformjában  —  a  Magyar Köztársaság már  „tagállamként”  vett részt az Európai Unióról szóló szerződés többször említett  48. cikke    alapján.   Az   alapító   szerződések    módosításával kapcsolatban  az  Alkotmány  2/A.  §-a  szerint  annyi   korlát mindenképpen   levezethető,   hogy   az   alapító   szerződések módosításának — ahogyan a magyar állam tagságának, azaz alapító szerződések  érvényességének a magyar  államra  —  mindenképpen nemzetközi  szerződésen  kell  alapulnia.  Ha  ez  a   feltétel teljesült,  akkor  az alapító szerződésekkel létrehozott  uniós jogrendszer  normáinak alkalmazandósága a magyar jogrendszerben közvetlenül  az  Alkotmányon, és  nem  az  említett  nemzetközi szerződéseket  kihirdető törvényeken alapul. Csak  a  teljesség kedvéért  említem,  hogy  ebből nem  következik  az  uniós  jog normáinak alkotmányos rangja. Budapest, 2010. július 12.                                             Dr. Bragyova András                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Constiutionality of the Lisbon Treaty
Number of the Decision: .	143/2010. (VII. 14.)
Date of the decision: .	07/12/2010
Summary: The reforms brought about by the Lisbon Treaty are of paramount importance, but do not change the fact that Hungary retains its independence, and its status with respect to the rule of law.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2010-2-007
. Full text: en_0143_2010.pdf