English

Hungarian
Ügyszám:
.
244/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 54/2004. (XII. 13.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2004/690
.
A döntés kelte: Budapest, 12/13/2004
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                   
      Az  Alkotmánybíróság  jogszabály  alkotmányellenességének  és
      nemzetközi  szerződésbe  ütközésének  utólagos  vizsgálatára,
      illetve   mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenesség,
      továbbá  nemzetközi szerződésből származó jogalkotási feladat
      elmulasztásának megállapítására irányuló indítványok alapján,
      valamint  hivatalból  eljárva –  Dr.  Bihari  Mihály  és  Dr.
      Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével –  meghozta
      a következő

                              határozatot:

          1.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Büntető
      Törvénykönyvről  szóló  1978. évi  IV.  törvény  282.  §  (1)
      bekezdésének,  282/A.  §  (1)  bekezdésének,  282/B.  §   (1)
      bekezdésének,  282/C.  §  (1) és (2)  bekezdésének,  valamint
      283/A.  §  (1)  bekezdésének  a „hatósági  engedély  nélkül”,
      illetve a 283/A. § (1) bekezdésének „hatósági engedéllyel nem
      rendelkezőnek” szövegrészei alkotmányellenesek, ezért  azokat
      a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
         
         A  felsorolt  rendelkezések az alábbi  szöveggel  maradnak
         hatályban:
           
           „282.   §   (1)  Aki  kábítószert  termeszt,   előállít,
      megszerez,  tart, az országba behoz, onnan  kivisz,  vagy  az
      ország  területén  átvisz, bűntettet követ  el,  és  öt  évig
      terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
           „282/A.  §  (1) Aki kábítószert kínál, átad,  forgalomba
      hoz,  vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és két évtől
      nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
           „282/B.  §  (1)  Az a tizennyolcadik életévét  betöltött
      személy,  aki tizennyolcadik életévét be nem töltött  személy
      felhasználásával  kábítószert termeszt, előállít,  megszerez,
      tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
      átvisz,  bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig  terjedő
      szabadságvesztéssel büntetendő.”
           „282/C.   §  (1)  Az  a  kábítószerfüggő  személy,   aki
      kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az  országba
      behoz,  onnan  kivisz, az ország területén  átvisz,  vétséget
      követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
           (2) Az a kábítószerfüggő személy, aki kábítószert kínál,
      átad,  forgalomba hoz vagy azzal kereskedik, bűntettet  követ
      el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
           „283/A.  §  (1)  Aki nemzetközi szerződés végrehajtására
      kiadott  jogszabályban  a kábítószer  tiltott  előállításához
      használt  vegyi  anyagként  meghatározott  anyagot  előállít,
      megszerez,   tart,   felhasznál,   forgalomba   hoz,    azzal
      kereskedik,  az  országba  behoz,  onnan  kivisz,  az  ország
      területén   átvisz,   úgyszintén,  aki  jogszabályi   előírás
      megszegésével ilyen anyagot átad, bűntettet követ el,  és  öt
      évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
         
          2.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Büntető
      Törvénykönyvről  szóló  1978. évi  IV.  törvény  283.  §  (1)
      bekezdésének b), c), d) pontja, e) pontjának 2.  alpontja  és
      (2)  bekezdése  alkotmányellenes, ezért  azokat  a  határozat
      kihirdetésének napjával megsemmisíti.
         
          A 283. § az alábbi szöveggel marad hatályban:
           „283.  §  (1)  Nem  büntethető kábítószerrel  visszaélés
      miatt,
           a)  aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
      termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5)  bek.  a)
      pont],
           […]
           e) az a kábítószerfüggő személy, aki
           1.   jelentős   mennyiséget  el   nem   érő   mennyiségű
      kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez,
      tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
      átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont],
           […]
           f)  az a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban
      meghatározott  bűncselekménnyel  összefüggésben  –  két   évi
      szabadságvesztésnél   nem  súlyosabban   büntetendő   –   más
      bűncselekményt követ el,
           feltéve,  ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal
      igazolja,  hogy legalább hat hónapig folyamatos,  kábítószer-
      függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő
      más   ellátásban   részesült,   vagy   megelőző-felvilágosító
      szolgáltatáson vett részt.”
         
         3.   Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Büntető
         Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 286/A.  §  (2)
         bekezdése  alkotmányellenes, ezért  azt  2005.  május  31.
         napjával megsemmisíti.
         
         4.    Az    Alkotmánybíróság   megállapítja:    nemzetközi
         szerződésbe    ütköző    és    alkotmányellenes    helyzet
         keletkezett  azáltal,  hogy  az  Országgyűlés  a   Büntető
         Törvénykönyvről   szóló  1978.  évi   IV.   törvényben   a
         kábítószerrel  visszaélés  egyes  eseteivel   kapcsolatban
         elmulasztotta  a kiskorúak védelmét fokozottan  garantáló,
         az  1991.  évi  LXIV.  törvénnyel kihirdetett,  a  Gyermek
         jogairól  szóló,  New Yorkban, 1989. november  20-án  kelt
         Egyezmény,   valamint   az   1998.   évi   L.   törvénnyel
         kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete  keretében  a
         kábítószerek  és pszichotrop anyagok tiltott  forgalmazása
         elleni,  1988.  december  20-án,  Bécsben  kelt  Egyezmény
         rendelkezéseit érvényre juttató szabályok megalkotását.
         
         Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,  hogy
         jogalkotói  feladatának  2005. május  31.  napjáig  tegyen
         eleget.
         
         5.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva  megállapítja:
         az  Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást  követett  el
         azzal,  hogy  az  1965.  évi  4. törvényerejű  rendelettel
         kihirdetett,  a  New  Yorkban, 1961.  március  30-án  kelt
         Egységes  Kábítószer Egyezmény I – IV. listáinak,  illetve
         az  1979. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett,  a
         pszichotrop  anyagokról  szóló,  Bécsben,  az  1971.   évi
         február  hó 21. napján aláírt egyezmény I – IV.  listáinak
         eredeti   és  mindenkor  hatályos  (módosított)   szövegét
         törvényben nem hirdette ki.
         
          Ezért  az  Alkotmánybíróság  felhívja  az  Országgyűlést,
      hogy   a   listák   szövegének   kihirdetésével   kapcsolatos
      jogalkotói feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen eleget.
         
         6.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva  megállapítja:
         alkotmányellenes  helyzet  keletkezett  azáltal,  hogy  az
         Országgyűlés      elmulasztotta     azon     rendelkezések
         megállapítását,   amelyekből  a  Büntető   Törvénykönyvről
         szóló   1978.   évi  IV.  törvény  282   –   283/A.   §-ai
         alkalmazásakor   a  bűncselekmény  elkövetési   tárgya   a
         jogbiztonság      követelményét      kielégítő       módon
         meghatározható.
         
         Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,  hogy
         jogalkotói  feladatának  2005. május  31.  napjáig  tegyen
         eleget.
         
          7.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapítja:
      az   Országgyűlés  alkotmányellenes  mulasztást  idézett  elő
      azzal,  hogy  a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.  évi  IV.
      törvény rendelkezéseivel összefüggésben nem alkotta meg  azon
      szabályokat, amelyek a kábítószer-élvezőket segítő, megelőző,
      gyógyító  programok végrehajtásában közreműködők  büntetőjogi
      felelősségének kérdéseit rendezik.
         
         Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,  hogy
         jogalkotói  feladatának  2005. május  31.  napjáig  tegyen
         eleget.
         
         8.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva  megállapítja:
         alkotmányellenes  helyzet  keletkezett  azáltal,  hogy   a
         jogalkotó  elmulasztotta a Büntető  Törvénykönyvről  szóló
         1978.  évi  IV.  törvény  282  –  283/A.  §-aiban  foglalt
         elkövetési  magatartások  és  az  engedéllyel  folytatható
         tevékenységeket  megállapító  jogszabályok   összhangjának
         megteremtését.
         
         Ezért  az  Alkotmánybíróság felhívja  a  jogalkotót,  hogy
         feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen eleget.
         
          9.    Az   Alkotmánybíróság   elutasítja   a   nemzetközi
      szerződésbe ütközés megállapítására irányuló azon indítványt,
      amely  szerint  az  1998. évi L. törvénnyel  kihirdetett,  az
      Egyesült  Nemzetek  Szervezete keretében  a  kábítószerek  és
      pszichotrop   anyagok  tiltott  forgalmazása  elleni,   1988.
      december  20-án, Bécsben kelt Egyezmény 3. cikk 5.  pontjának
      f)  és g) alpontjaiba ütköző módon sértik a nemzeti bíróságok
      jogkörét  a  Büntető  Törvénykönyvről  szóló  1978.  évi  IV.
      törvény  283. §-ának azon rendelkezései, amelyek a nem  függő
      fogyasztók    számára    is   biztosítják    a    büntetőjogi
      következmények alóli mentesülés lehetőségét.
         
         10.  Az  Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről  szóló
         1978.  évi  IV. törvény 282. §-a, 282/A. §-a, 282/B.  §-a,
         282/C. §-a, 283. § (1) bekezdés a) pontja, valamint az  e)
         pont 1. alpontja és f) pontja, a 283/A. §-a, 286/A. §  (3)
         bekezdése  nemzetközi  szerződésbe  ütközésének,  valamint
         alkotmányellenességének         megállapítására         és
         megsemmisítésére  irányuló indítványokat  –  a  rendelkező
         rész  1. és 2. valamint 4. pontjában foglaltakon túlmenően
         – elutasítja.
         11.  Az  Alkotmánybíróság az Országgyűlés alkotmányellenes
         mulasztásának  megállapítására irányuló  azon  indítványt,
         amely  szerint  azáltal,  hogy a  Büntető  Törvénykönyvről
         szóló   1978.  évi  IV.  törvény  rendelkezései   büntetni
         rendelik  a csekély mennyiségű kábítószer saját fogyasztás
         céljából  történő  előállítását és termesztését,  sérül  a
         jogalanyoknak   Alkotmányban  biztosított   önrendelkezési
         joga – elutasítja.
         
          12.   Az   Alkotmánybíróság  a  kábítószerrel  visszaélés
      vétsége  és  bűntette miatt jogerősen lezárt büntetőeljárások
      felülvizsgálatára vonatkozó indítványt elutasítja.
         
          13.  Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről  szóló
      1978.  évi  IV. törvény 1999. március 1. és 2003. március  1.
      között  hatályban  volt  282. §  (9)  bekezdés  a)  pontjának
      „kábítószert  fogyaszt”  szövegrésze,  valamint   b)   pontja
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló eljárást megszünteti.
         
         14.  Az  Alkotmánybíróság az Országgyűlés alkotmányellenes
         mulasztásának  megállapítására irányuló  azon  indítványt,
         amely  szerint azért sérülnek a gyermekeknek az  Alkotmány
         16.   §-ában   biztosított   érdekei,   mert   a   Büntető
         Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény  nem  lép  fel
         kellő  szigorral a kábítószerrel visszaéléssel  szemben  –
         visszautasítja.
         
          Az   Alkotmánybíróság   ezt  a   határozatát   a   Magyar
      Közlönyben közzéteszi.
                                  Indokolás

                                     I.
                                     
            Az  Alkotmánybírósághoz öt indítvány érkezett  a  Büntető
        Törvénykönyvről   szóló   1978.   évi   IV.   törvénynek   (a
        továbbiakban:     Btk.)     a    kábítószerrel     visszaélés
        bűncselekményét    meghatározó    törvényi     tényállásaival
        kapcsolatban.  Az indítványok a szabályozás jelenlegi  módját
        azonos és eltérő oldalról egyaránt, szinte minden tekintetben
        többszörösen  támadták. Az indítványozók –  olykor  egymással
        ellentétes   –   álláspontjaik   alátámasztására   nemegyszer
        ugyanazon alkotmányi rendelkezésekre hivatkoztak, kontrasztos
        érvelést  kifejtve és egymásnak ellentmondó következtetéseket
        levonva  azok  tartalmából.  Az  Alkotmánybíróság  ezért   az
        ügyeket egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
           
                                     A.
                                     
            1.  Az  egyik  indítványozó  a  kábítószerrel  visszaélés
        elkövetési  magatartásai közül – a Btk. 1999. március  1.  és
        2003.  március  1. között hatályos – 282. § (1) bekezdésében,
        valamint   a   „282/B”.  §  (1)  bekezdésében   meghatározott
        „megszerez”  és  „tart” fordulatok,  illetve  a  282.  §  (9)
        bekezdés  a) pontjában, továbbá a „282/B”. § (5) bekezdés  a)
        pontjában  rögzített,  a fogyasztói magatartást  szankcionáló
        tényállási  elemek alkotmányellenességének megállapítását  és
        megsemmisítését  kezdeményezte.  Kérte  továbbá  a   vitatott
        jogszabályi    rendelkezések   alapján    jogerősen    lezárt
        büntetőeljárások    felülvizsgálatának   elrendelését.    (Az
        indítvány benyújtásának időpontjában a Btk-nak 282/B. §-a nem
        volt.  Az  e  megjelölés alatti vitatott  rendelkezések  –  a
        beadvány  indokolásából  kitűnően – az  akkori  282/A.  §-ban
        voltak  fellelhetőek.)  A  támadott rendelkezések  a  büntető
        jogszabályok   és  a  hozzájuk  kapcsolódó  egyes   törvények
        módosításáról  szóló 2003. évi II. törvény  (a  továbbiakban:
        Btk.   módosítás1.)  2003.  március  1-jei  hatályba  lépését
        követően  tartalmilag a 282. § (1) bekezdésében,  illetve  az
        (5)  bekezdés a) pontjában, valamint a 282/C. §  (1)  és  (5)
        bekezdésében élnek tovább.

            Az   indítványozó   emellett  mulasztás   megállapítására
        irányuló  kérelmet is előterjesztett, mivel az  „Országgyűlés
        […]  nem biztosítja az önrendelkezési jog gyakorlását, amikor
        büntetni   rendeli   csekély  mennyiségű   kábítószer   saját
        fogyasztás   céljából  való  előállítását  és  termesztését.”
        Kifejtette,   hogy  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdésében
        garantált  emberi  méltósághoz való jog magában  foglalja  az
        önrendelkezési szabadsághoz való jogot. Ebből az  következik,
        hogy  a magánszférába történő állami beavatkozásnak akkor  is
        kizártnak kellene lennie, ha a polgárok egészségüket károsító
        tudatmódosító  szereket  használnak.  Véleménye  szerint   az
        önpusztító  magatartással az egyén csak önmagának árt,  mások
        jogait  nem  veszélyezteti, s ezért az államnak az  Alkotmány
        70/D.  §-ból  fakadó  azon kötelezettségével  szemben,  amely
        szerint  a  területén élők számára biztosítja  a  legmagasabb
        testi  és lelki egészséghez való jogot, elsőbbséget élvez  az
        Alkotmány  54. § (1) bekezdése által oltalmazott alapjog.  Ez
        pedig korlátozza az államot abban, hogy az arányosság elvének
        megsértésével  büntetőjogi eszközök  útján  avatkozzon  be  a
        kábítószer-fogyasztó személyek magánéletébe.

            Hozzátette  mindehhez, hogy a támadott  rendelkezések  az
        Alkotmány   55.  §  (1)  bekezdésében  biztosított   személyi
        szabadsághoz való jog tekintetében az Alkotmány 70/A.  §  (1)
        bekezdésébe  is ütköznek. Az állam önkényesen döntött  akkor,
        amikor a tudatmódosító szerek közül ésszerű szempontok nélkül
        válogatva  egyesek  használatát a büntetőjog  eszközeivel  is
        tiltja, még másokét – egészségre ártalmasságuktól függetlenül
        – tolerálja.
           
            Az  indítványozó a Btk. módosítás1. 2003.  március  1-jei
        hatályba  lépését  követően  az Alkotmánybíróság  felhívására
        nyilatkozatot  nem  tett.  Az általa  támadott  rendelkezések
        azonban   a   Btk.  hatályos  rendelkezéseiben  továbbra   is
        fellelhetők.

            2.  Egy  másik  indítványozó a Btk. 1999. március  1.  és
        2003.  március  1.  között hatályos 282. §  (9)  bekezdés  a)
        pontjából  a „kábítószert fogyaszt” szövegrésze,  a  b)  pont
        egésze,  valamint a 282/A. § (1) és (5) bekezdése  (fogyaszt,
        megszerez,   tart)  alkotmányellenessége  megállapítását   és
        megsemmisítését  indítványozta. A  támadott  rendelkezések  a
        Btk. módosítás1.-et követően – a Btk. 282. § (9) bekezdés  b)
        pontjában   foglalt  nagy  nyilvánosság  előtti   kábítószer-
        fogyasztásra  történő felhívás kivételével –  a  282.  §  (5)
        bekezdés  a)  pontjában, valamint  a  282/C.  §  (1)  és  (5)
        bekezdésében élnek tovább.
           
            Megítélése  szerint a támadott rendelkezések ellentétesek
        az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésében  garantált   emberi
        méltósághoz  való  joggal, sértik a (2)  bekezdésben  foglalt
        kínzás,  kegyetlen, embertelen, megalázó elbánás és büntetés,
        valamint  az  orvosi  vagy  tudományos  kísérletek  tilalmára
        vonatkozó  rendelkezéseket,  s  nem  egyeztethetők  össze  az
        Alkotmány  70/D.  § (1) bekezdésében oltalmazott  legmagasabb
        testi   és  lelki  egészséghez  való  joggal.  Sőt,  a   jogi
        szabályozás   során   az  állam  nem  teljesíti   ez   utóbbi
        rendelkezés  érvényre juttatása érdekében a  (2)  bekezdésben
        előírt kötelezettségeit sem.
           
            Álláspontja   szerint   a   „regresszióhoz    való    jog
        alkotmányos  alapjog,  a jogalanynak joga  van  elpusztítania
        önmagát.  […]  az  egyén  saját testének  tulajdonosa,  ennek
        megfelelően  […] ’egészségtelenségi’ állapota  vonatkozásában
        primer rendelkezési jogosultsággal […] bír. […] A toxicománia
        jogszerű   alkotmányos   magatartás   […]   a   thanatos   /a
        halálösztön/   működése  és  kielégülése.”   Mindemellett   a
        szabályozás   azon   okból   is  alkotmányellenes,   mert   a
        törvényhozó  nem  tett különbséget függőséget  okozó  és  nem
        okozó drogok között.
           
            A  későbbiekben beadványát kiegészítette  azzal,  hogy  a
        „megszerez”,   „tart”  kategóriák  esetében   a   szabályozás
        aszerint sem differenciál, hogy az elkövető magatartása saját
        fogyasztására   irányul-e,   vagy   kereskedelmi    célzattal
        történik.  Megítélése  szerint  büntetőjogi  üldözésre   csak
        utóbbi    magatartások   esetében   kerülhet    sor.    Ezzel
        összefüggésben kezdeményezte a Btk. 282. § (8) bekezdése és a
        283/A.    §    (1)–(3)   bekezdései   alkotmányellenességének
        megállapítását  és megsemmisítését, minthogy e  törvényhelyek
        nem tesznek különbséget a fogyasztói és a kereskedelmi típusú
        magatartások között. Az újabb támadott rendelkezések  a  Btk.
        módosítását követően – dogmatikailag megváltozott rendszerben
        –  tartalmilag a 282. § (5) bekezdés a) pontjában és 282/A. §
        (6)  bekezdés  a) pontjában és részlegesen  a  283/A.  §  (1)
        bekezdésében élnek tovább.

            A  Btk.  módosítás1.-et követően az  indítványozó  az  új
        szabályozás tekintetében is fenntartotta indítványát.
           
                                     B.

            A  további indítványozók – részben azonos szempontból – a
        Btk-nak    a    kábítószerrel    visszaéléssel    kapcsolatos
        tényállásait   a   Btk.   módosítás1.  szerinti   állapotában
        támadták.
           
            1.  Két  országgyűlési  képviselő az  Alkotmánybíróságról
        szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 21.  §
        (3)  bekezdésének  a) pontja alapján az Alkotmány  7.  §  (1)
        bekezdésében foglaltakra tekintettel a szabályozás nemzetközi
        szerződésbe ütközésének vizsgálatát indítványozta. Másodlagos
        indítványként    előterjesztették,   hogy    amennyiben    az
        Alkotmánybíróság  a  nemzetközi  egyezménybe   ütközést   nem
        találja  megalapozottnak  –  az Abtv.  47.  §  (1)  bekezdése
        alapján    –    kötelezze   a   jogalkotót   azon   mulasztás
        megszüntetésére, amelyet a nemzetközi szerződésekből származó
        feladatainak elmulasztásával idézett elő.
           
            Részletes  indokolásukban előadták, hogy a  Btk.  283.  §
        (1) bekezdés b) pontjának, a 283. § (1) bekezdés c) pontjának
        és   a  283.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjának  a  büntetőjogi
        felelősségre  vonás alóli mentesülést biztosító rendelkezései
        két  nemzetközi  szerződés szabályrendszerével  is  ütköznek.
        Sértik  egyfelől  az 1998. évi L. törvénnyel kihirdetett,  az
        Egyesült  Nemzetek  Szervezete keretében  a  kábítószerek  és
        pszichotrop   anyagok  tiltott  forgalmazása  elleni,   1988.
        december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény (a továbbiakban:  ENSZ
        Egyezmény)  3.  cikk 5. pont f) és g) alpontja,  másfelől  az
        1965.  évi  4.  törvényerejű rendelettel kihirdetett  a  New-
        Yorkban  (sic!), 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer
        Egyezmény (a továbbiakban: Egységes Kábítószer Egyezmény) 36.
        cikk 1. a) pontjának rendelkezéseit.
           
            Az  ENSZ Egyezmény szabályai különösen súlyosnak tekintik
        a  kábítószerrel  visszaélés  cselekményét  akkor,  ha  annak
        sértettje  kiskorú,  vagy  az  elkövetéshez  ilyen   személyt
        használtak  fel,  illetve ha az elkövetés fokozott  védelemre
        szoruló   intézményekben,   vagy  azok   közelében   történik
        [oktatási intézmény, büntetés-végrehajtási intézet, szociális
        szolgáltatásokat  nyújtó  központ, illetve  mindazon  helyek,
        amelyeket  iskolás gyermekek tevékenységükkel  összefüggésben
        látogatnak   (a   továbbiakban:   minősített   intézmények)].
        Kimondják  továbbá,  hogy  a hatáskörrel  rendelkező  nemzeti
        bíróságoknak és más hatóságoknak jogot kell biztosítani  kell
        arra,  hogy  e  ténybeli körülményeket a döntéshozatal  során
        figyelembe vehessék. Az Egységes Kábítószer Egyezmény pedig a
        szerződő  feleket  arra kötelezi, hogy jogsértő  cselekménnyé
        nyilvánítsák   a   kábítószerrel  visszaéléssel   kapcsolatos
        elkövetési   magatartásoknak  az   itt   felsorolt   mindazon
        formáját,  amelyek bármilyen jogcímen ellentétben  állnak  az
        Egyezménnyel.  Gondoskodniuk kell arról is,  hogy  a  nemzeti
        szabályozás  e szándékos cselekmények esetén, az elkövetőkkel
        szemben  lehetővé  tegye a „súlyos jogsértés”  kategóriájának
        megfelelő     büntetések,    nevezetesen     szabadságelvonás
        alkalmazását.
           
            Az  indítványozók  hivatkoztak  arra,  hogy  az  Egységes
        Kábítószer Egyezmény 36. cikk 1. pont b) alpontjának  és  38.
        cikk  1.  pontjának szabályaiból következően a  kábítószerrel
        visszaéléssel összefüggésben elkövetett cselekmények esetén a
        büntetőjogi jogkövetkezmények kiegészítéseként a kezelést,  a
        nevelést,  az  utógondozást célzó szabályozás  megalkotásának
        legfeljebb a már függővé vált személyek esetén van helye.  Az
        ún.  „elterelés” intézménye nem vonatkozhat általában véve  a
        fogyasztói   oldalon  szereplő  elkövetőkre,  különösen   nem
        azokra,  akik mások számára lehetővé teszik, hogy kábítószert
        fogyasszanak.  A  hazai szabályozásnak azok a  rendelkezései,
        amelyek  a  büntetlenség  eseteit  anélkül  terjesztik  ki  a
        „kínál”,  „átad”,  „termeszt”, „előállít” kategóriákra,  hogy
        legalább  a büntető jogszabályon kívül jogsértő cselekménynek
        nyilvánítanák azokat, sértik az Egységes Kábítószer Egyezmény
        tartalmát. Ezzel tehát a jogalkotó mulasztást követett el.
           
            2.   Egy   másik  országgyűlési  képviselő  indítványozó,
        részben  eltérő  indokok  alapján,  szintén  a  kábítószerrel
        visszaélésre  vonatkozó  hatályos büntetőjogi  szabályozás  –
        többszörös – nemzetközi szerződésbe ütközésének kimondását és
        az   Alkotmány   7.  §  (1)  bekezdésére  tekintettel   ennek
        következtében  (a  tárgyi összefüggésre figyelemmel)  a  Btk.
        283.  §-a teljes megsemmisítését indítványozta. Kérte továbbá
        a   nemzetközi   szerződésből  származó  jogalkotói   feladat
        elmulasztásának megállapítását is.
           
            Álláspontja szerint a Btk. 283. § (1) bekezdés c)  és  d)
        pontjának  1. alpontja az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának
        f)  alpontjába,  a Btk. 283. § (1) bekezdés d)  pontjának  2.
        alpontja az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának g) alpontjába
        ütközik. Mindemellett a Btk. 283. § (1) bekezdés c) pontja és
        d)  pontjának 1. alpontja sérti az 1991. évi LXIV. törvénnyel
        kihirdetett,  a  Gyermek jogairól szóló, New  Yorkban,  1989.
        november  20-án  kelt  Egyezmény  (a  továbbiakban:   Gyermek
        Egyezmény)   1.  és  33.  cikkét.  Ugyanakkor   a   jogalkotó
        elmulasztotta  a  Gyermek Egyezmény  33.  cikke  és  az  ENSZ
        Egyezmény   3.  cikk  5.  pontjának  f)  és  g)  alpontjaiból
        következő feladatainak teljesítését.

            Az  ENSZ  Egyezménnyel összefüggésben  ezen  indítványozó
        kifejtette,   hogy   a   hatályos   szabályozás   elvonja   a
        jogalkalmazótól az Egyezményben biztosított ama jogot, hogy a
        kiskorú     személyek    felhasználását    a    kábítószerrel
        visszaéléssel  kapcsolatos cselekmények esetén kellő  súllyal
        értékelhesse.   A   büntetőjogi  felelősségre   vonás   alóli
        mentesülést biztosító azon rendelkezések ugyanis,  amelyek  a
        18  éven  felüli elkövetők esetén még akkor is alkalmazandók,
        ha a cselekmény elkövetési magatartásaként a „megszerzés”,  a
        „tartás”, a „kínálás”, az „átadás” állapítható meg, sértik  a
        nemzetközi   szerződés  hivatkozott  rendelkezését.   Ugyanez
        irányadó    mindazon    esetekre,   amikor    a    minősített
        intézményekben,  vagy azok környékén, a 21. életévét  még  be
        nem töltött személy akár ingyen, akár ellenérték fejében –  a
        mentesülés  lehetőségének  biztosítása  mellett  –  kínálhat,
        átadhat kábítószert bármilyen életkorú személynek.

            A  továbbiakban kitért még arra, hogy a Gyermek Egyezmény
        hivatkozott   rendelkezései  szerint  az  állam   kötelessége
        törvényhozási eszközökkel is távoltartani a kábítószereket és
        pszichotrop anyagokat a 18 éven aluli személyektől. A védelmi
        kötelezettség    kiterjed    a   drogok    általuk    történő
        fogyasztására,  s e személyeknek a kábítószerrel  kapcsolatos
        cselekményekben   történő   felhasználására.    A    támadott
        rendelkezés  sérti ezt a szabályt, amikor nagykorúak  számára
        olyan esetekben biztosítja az elterelés lehetőségét, amikor a
        cselekmény érintettje vagy résztvevője kiskorú volt.

            A   mulasztás   megállapítására  irányuló   indítványával
        összefüggésben  arra  mutatott rá, hogy a  Gyermek  Egyezmény
        felhívott  cikkei, az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának  f)
        alpontjával  egyetemben  azért  is  sérülnek,  mert  az   ott
        megszabott – a kiskorúak védelmével kapcsolatos – jogalkotási
        feladatokat   az  Országgyűlés  figyelmen  kívül   hagyta   a
        kábítószerrel     visszaélést     szabályozó      büntetőjogi
        rendelkezések megalkotásakor.
           3.   Ezen  utóbbi  országgyűlési  képviselő  további   két
           magánszeméllyel  közösen  indítványozta   a   Btk.   282.,
           282/A.,    282/B.,   282/C.,   283.   és    283/A.    §-ai
           alkotmányellenességének megállapítását és  megsemmisítését
           is.   A   megjelölt  jogszabályhelyek  egyes  fordulatait,
           kitételeit,  elkövetési  magatartásait  eltérő  alkotmányi
           alapon   támadták,  azonban  hivatkoztak  arra,   hogy   a
           jogbiztonság   követelményére   figyelemmel    a    tárgyi
           összefüggés   miatt   csak  a  szabályozás   teljes   körű
           megsemmisítése lehetséges.

            3.1.  Álláspontjuk szerint a Btk. 282.,  282/A.,  282/B.,
        282/C. és 283/A. §-ai, valamint a 283. § (1) bekezdés  a)  és
        c)  pontjának,  illetve  az  e) pont  1.  alpontjának  „saját
        használatra”  szövegrésze, úgyszintén a  b)  és  d)  pontjai,
        továbbá   az  e)  pont  2.  alpontjának  „együttesen  történő
        kábítószer-fogyasztás alkalmával” szövegrésze az Alkotmány 2.
        §  (1)  bekezdésében meghatározott jogbiztonság követelményét
        sérti.   A   támadott  törvényhelyekben  szereplő   „hatósági
        engedély  nélkül”,  „saját  használatra”  és  az  „együttesen
        történő  kábítószer-fogyasztás alkalmával” tényállási  elemek
        ugyanis bizonytalan, határozatlan tartalmú jogfogalmak, s így
        parttalan jogalkalmazói jogértelmezéshez vezetnek.
           
            Hivatkoztak  arra,  hogy a hatósági engedély  fogalmát  a
        törvény ugyanúgy nem határozza meg, mint ahogyan a korábbi  –
        más   összefüggésben   már  az  Alkotmánybíróság   által   is
        kifogásolt – jogszabály nem határozta meg a hatósági  előírás
        jogi tartalmát. Nem állapítható meg, hogy az engedély kiadása
        mely  szervnek  a kompetenciája, mi annak a  tartalma  és  az
        állampolgárok  honnan  ismerhetik  azt  meg.  Mindemellett  a
        jogalkotásról  szóló 1987. évi XI. törvény  (a  továbbiakban:
        Jat.)   1.   §  (1)  bekezdéséből  következően  az   engedély
        állampolgárokra   egyébként   kötelezőnek   nem   tekinthető,
        minthogy jogszabálynak nem minősül.
           
            A   „saját   használatra”  és  az   „együttesen   történő
        kábítószer-fogyasztás  alkalmával”  fordulatok  egyfelől  túl
        általános,   a   jogalkalmazó  belátása  szerint   esetenként
        kiterjeszthető,  vagy leszűkíthető fogalmak,  másfelől  pedig
        értelmezésük   az   állampolgárok  oldalán   olyan   mélységű
        ismereteket  tételez  fel,  amelyek  a  törvényben  meg   nem
        határozott  körülményektől  függenek.  A  „saját”   fogalmára
        történő  hivatkozás  az egyes eljárások során  végeredményben
        sem   igazolható,  sem  cáfolható  nem  lesz,  vagyis   ennek
        elfogadása kizárólag a hatóság belátásától függ. A jogszabály
        szövegének  „ad  hominem”  alakítása  a  jogalkalmazást   így
        kiszámíthatatlanná, szubjektívvé teszi. Nem lehet  tudni  azt
        sem  –  állítják  –  hogy pontosan mit  takar  a  „használat”
        fogalma,   mivel  ilyen  elkövetési  magatartás   a   törvény
        vonatkozó  rendelkezéseiben nem is  szerepel.  A  „használat”
        ezért  éppenúgy lehet a fogyasztás szinonímája, mint akár  az
        összes elkövetési magatartást átfogó fogalom.
           
            Problémát  okoz  a  használat „terjedelmének”  vizsgálata
        is. Ebből a szempontból kardinális kérdés – amelyre a törvény
        nem   ad   választ  –  hogy  a  „használat”  esetében  miként
        viszonyulnak  egymáshoz a különböző elkövetési  magatartások,
        összeadódnak-e  a minősítést is befolyásoló mennyiségek  vagy
        sem. Végül újabb problémát jelent, hogy az „együttesség” és a
        „fogyasztás  alkalma”  szempontjából  a  térbeli  és  időbeli
        határokat,   valamint   az  elkövetési   magatartásokat   sem
        tisztázza a Btk.

            Alkotmányossági szempontból külön jelentősége  van  annak
        – hangsúlyozzák az indítványozók – hogy a „saját használatra”
        és  az  „együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával”
        fordulatok  a büntetőjogi felelősség alól történő mentesülést
        lehetővé  tevő  szabályok  között  kerültek  bevezetésre.   A
        jogbizonytalanság    következményéből    fakadó    szubjektív
        jogalkalmazás lehetősége megteremti annak veszélyét, hogy  az
        egyes elkövetők esetében eltérő mérce érvényesül. Sérül tehát
        az alkotmányos büntetőjog azon követelménye, amely szerint  a
        büntethetőség   feltételeit  és  a  büntethetőséget   kizáró,
        valamint megszüntető okok meglétét valamennyi elkövető esetén
        egyenlő mérce szerint kell vizsgálni.

            3.2.  A  Btk.  283. § (1) bekezdés b) és az  e)  pont  2.
        alpont  alkotmányellenességének  megállapítása  alapjául   az
        indítványozók az Alkotmány 8. §-ából, illetve az  54.  §  (1)
        bekezdéséből   levezethető,  az  ”állam  általi   életvédelem
        tevőlegességének követelményé[t]” jelölték meg.

            Megítélésük    szerint   a   támadott    rendelkezésekben
        biztosított,  a büntetőjogi felelősségre vonás  alóli  széles
        körű  „menekülést”  biztosító rendelkezések  olyan  egyoldalú
        szabályok,   amelyekkel  az  állam   lemond   a   közegészség
        védelméről.  Mindezt  csak  súlyosbítja,  hogy  az  elterelés
        lehetőségét a törvényhozó bármilyen fajta kábítószer  csekély
        mennyiségére  megállapíthatónak  látta,  noha  a  kábítószer-
        fogyasztás  személyi kockázata általában véve  is  eltérő.  A
        szabályozás  mindemellett nincs tekintettel  a  kábítószerhez
        jutó  másik személy életének, egészségének megóvásához fűződő
        alkotmányos   kötelezettségre  sem.  E  helyett   „az   állam
        hallgatólagosan   elismerte   a   drogfogyasztási    jelenség
        elfogadhatóságát.”

            3.3.   Végül   az  indítványozók  a  Btk.  283.   §   (1)
        bekezdésének c) pontját, a d) pontjának 1. és 2. alpontját az
        Alkotmány   16.   §-ában  foglalt,  az   ifjúság   érdekeinek
        védelméhez és a 67. § (1) bekezdésében rögzített,  a  gyermek
        zavartalan   fejlődéséhez   való  alkotmányos   jog   alapján
        támadták. Kifejtették: a jogalkotó azzal, hogy „önkényesen és
        célszerűtlen egyoldalúsággal […] végletekig menő  toleranciát
        tanúsít  a  drogok  hozzáférhetősége iránt”,  a  legteljesebb
        mértékben figyelmen kívül hagyja a gyermek- és ifjúságvédelem
        Alkotmányban rögzített követelményrendszerét. Az államnak  az
        élet- és egészségvédelem körében – az előző pontban kifejtett
        V  passzivitása  nem  terjedhet addig,  hogy  felnőtt  korúak
        számára  megengedje a kábítószerrel kapcsolatos  cselekmények
        esetén a gyermekkorúak felhasználását.

            A   gyermeknek   a  zavartalan  fejlődéshez   való   joga
        alkotmányos jog és ez nem versenghet az Alkotmányból  le  nem
        vezethető „kábulathoz való joggal.”. Az önrendelkezés jogából
        nem vezethető le „valamely szer-, illetve eszközhasználat […]
        szabadságjog[a].”   Mindezen   felül   a   gyermekkorúak    a
        droghasználat  terén  nem tekinthetők „választópolgárnak”,  a
        felnőtt  társadalom kötelessége az ő védelmükről gondoskodni.
        A   gondoskodás   megszervezése  pedig  az  államot   terhelő
        kötelezettség.

           4.  Egy  további  indítványozó a  Btk.  módosítás1.-nek  a
           hatályos   szabályozást  megállapító   17-23.   §-ait   az
           Alkotmány   16.   §-ában   megfogalmazott,   az    ifjúság
           érdekeinek  védelmét  előíró  alapjoggal,  a   18.   §-ban
           oltalmazott egészséges környezethez való joggal, a  70.  §
           (1)  bekezdésében védett legmagasabb szintű testi és lelki
           egészséget  biztosító joggal, az 54.  §  (1)  bekezdésében
           garantált  emberi méltósághoz és az 55. § (1)  bekezdésben
           biztosított  személyi biztonsághoz való  joggal  egészében
           tartotta   ellentétesnek.  Erre  figyelemmel  a   módosító
           rendelkezések  alkotmányellenességének  megállapítását  és
           megsemmisítését kérte.

           Indokolásában  előadta, hogy az enyhe  büntetéseket  és  a
           büntetőjogi  felelősségre  vonás  elkerülését   megteremtő
           szabályozás   nem  szolgálja  sem  a  speciális,   sem   a
           generális   prevenciót,   nem   biztosítja   az    ifjúság
           nevelésének, érdekeinek védelmét. Ellentétben áll  továbbá
           az  egészséghez való joggal, s az emberi méltóság  jogával
           is,  mert  a kábítószert fogyasztó személy végül elveszíti
           emberi méltóságát is.
           
                                     C.
                                     
           1.   Az  Alkotmánybíróság  eljárása  során  beszerezte  az
           igazságügy-miniszter   és  –  egyes   kérdésekben   –   az
           egészségügyi,    szociális   és    családügyi    miniszter
           véleményét.
           2.  Az  Alkotmánybíróság  előtt folyamatban  lévő  eljárás
           időtartama  alatt  a  büntető  jogszabályok  módosításáról
           szóló   2004.  évi  XL.  törvény  (a  továbbiakban:   Btk.
           módosítás2.)  –  2004. május 19-i hatállyal  –  ismételten
           módosította   a   kábítószerrel   visszaélést   szabályozó
           tényállások   tekintetében  az  értelmező  rendelkezéseket
           tartalmazó   286/A.  §  (2)  bekezdés   b)   pontját.   Az
           indítványok  elbírálása során ezért az Alkotmánybíróság  a
           módosítás      tartalmát,     illetve     az     értelmező
           rendelkezéseknek  a  módosítás  szerint   tartalmat   adó,
           ugyancsak    a    vizsgálat   időpontjában    megváltozott
           végrehajtási rendeleteket vette figyelembe.
           
                                     II.
           
            Az    indítványok    elbírálásával   összefüggésben    az
        Alkotmánybíróság   az   alábbi  jogszabályi   rendelkezéseket
        vizsgálta:
             
             1. Az Alkotmány rendelkezései:

            „2.  §  (1)  A Magyar Köztársaság független, demokratikus
            jogállam.”
           
            „7.  § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan elismert szabályait,  biztosítja
        továbbá  a  nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső  jog
        összhangját.”
             
             „8.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  az  ember
        sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek
        tiszteletben   tartása   és  védelme   az   állam   elsőrendű
        kötelessége.
             (2)  A  Magyar  Köztársaságban az  alapvető  jogokra  és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
             
             „16.  §  A  Magyar Köztársaság különös gondot fordít  az
        ifjúság  létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi
        az ifjúság érdekeit.”
             
             „18.  §  A  Magyar Köztársaság elismeri  és  érvényesíti
        mindenki jogát az egészséges környezethez.”
             
             „54.  §  (1)  A  Magyar Köztársaságban  minden  embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
             (2)  Senkit  nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen,
        megalázó  elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és  különösen
        tilos   a   hozzájárulása  nélkül  orvosi   vagy   tudományos
        kísérletet végezni.”
             
             „55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van
        a  szabadságra  és a személyi biztonságra, senkit  sem  lehet
        szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott
        okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján
        megfosztani.”
             
             „67.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban minden  gyermeknek
        joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a
        védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
        és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.”
             
             „70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
        tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az
        állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
             
             „70/D.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság területén  élőknek
        joguk   van  a  lehető  legmagasabb  szintű  testi  és  lelki
        egészséghez.
            (2)  Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem,  az
        egészségügyi    intézmények    és    az    orvosi     ellátás
        megszervezésével,  a  rendszeres  testedzés   biztosításával,
        valamint  az  épített  és a természetes környezet  védelmével
        valósítja meg.”

             2. Az ENSZ Egyezmény rendelkezései:

                                  „3. Cikk
                        Bűncselekmények és büntetések
                                     
            1.  Minden Fél meghozza azokat az intézkedéseket, amelyek
        szükségesek ahhoz, hogy belső joga szerint, amennyiben azokat
        szándékosan követik el, bűncselekményekké nyilvánítsa:
        a)  (i)  Bármely kábítószernek vagy pszichotrop  anyagnak  az
        1961. évi Egyezmény, a módosított 1961. évi Egyezmény vagy az
        1971. évi Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes előállítását,
        gyártását,   kivonását,  készítését,  eladásra  felkínálását,
        terjesztését,  bármilyen feltételek melletti szállítását,  az
        ezzel    való   ügynökösködést,   szállítmányozást,   tranzit
        szállítmányozást, fuvarozást, behozatalt vagy kivitelt,
        (ii)  az  ópiummák,  a  kokacserje vagy  a  kannabisz  növény
        kábítószerek előállítása céljából, az 1961. évi Egyezmény  és
        a  módosított 1961. évi Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes
        termesztését,
        (iii)  bármely kábítószer vagy pszichotrop anyag  birtoklását
        vagy  vásárlását  az  (i)  alpontban felsorolt  tevékenységek
        valamelyikének gyakorlása céljából,
        (iv)  berendezések,  felszerelések  vagy  az  I.  és  a   II.
        Jegyzékben  felsorolt anyagok előállítását, szállítását  vagy
        terjesztését, annak tudatában, hogy azokat kábítószerek  vagy
        pszichotrop anyagok jogellenes termesztésében, előállításában
        vagy gyártásában használják, illetőleg arra szánják,
        (v)  a fenti (i), (ii), (iii) vagy (iv) alpontokban felsorolt
        bűncselekmények valamelyikének szervezését, irányítását  vagy
        finanszírozását.
        b)  (i)  Javak konverzióját vagy átutalását, annak tudatában,
        hogy  a  javak  az  e  bekezdés  a)  pontjában  megállapított
        valamely bűncselekményből vagy bűncselekményekből, vagy olyan
        bűncselekményben  vagy bűncselekményekben  való  részvételből
        származnak, melyek célja az ilyen javak jogellenes eredetének
        vagy az eredeti bűncselekménynek leplezése vagy álcázása,
        (ii)  javak  valódi  természetének, forrásának,  helyének,  a
        felettük   való   rendelkezésnek,   mozgásuknak,   a    javak
        tulajdonlásának  és  a  tulajdonláshoz  kapcsolódó   jogoknak
        eltitkolását és leplezését, annak tudatában, hogy a javak  az
        e    bekezdés    a)    pontjában    megállapított    valamely
        bűncselekményből   vagy   bűncselekményekből,   vagy    ilyen
        bűncselekmény   vagy   bűncselekmények   elkövetésében   való
        részvételből származnak.
        c)    Alkotmányos   elveinek   és   jogrendje    alapelveinek
        fenntartásával
        (i)  javak megszerzését, birtoklását vagy használatát,  annak
        tudatában,   hogy  a  javak  az  e  bekezdés   a)   pontjában
        megállapított       valamely      bűncselekményből       vagy
        bűncselekményekből,    vagy    ilyen    bűncselekmény    vagy
        bűncselekmények elkövetésében való részvételből származnak,
        (ii)   berendezések,  felszerelések  vagy  az   I.   és   II.
        Jegyzékeken  szereplő  anyagok birtoklását  annak  tudatában,
        hogy  azokat kábítószerek vagy pszichotrop anyagok jogellenes
        termesztésében,  előállításában vagy gyártásában  használják,
        illetőleg arra szánják,
        (iii) mások bármilyen módon történő nyilvános felbujtását  az
        e cikk által megállapított bármely bűncselekmény elkövetésére
        avagy   kábítószer   vagy  pszichotrop   anyagok   jogellenes
        használatára,
        (iv)   az   e  cikkben  megállapított  bármely  bűncselekmény
        elkövetésére  irányuló  bűnszervezet létrehozását,  az  ilyen
        bűncselekményben való részvételt, függetlenül attól, hogy azt
        bűnszervezet  keretében vagy azon kívül követik  el,  vagy  a
        cselekmény felbujtásnak vagy bűnsegélynek minősül.
            2.   Alkotmányos   alapelveinek  és  jogrendje   alapvető
        rendelkezéseinek  fenntartásával,  minden  Fél   meghozza   a
        szükséges  intézkedéseket  ahhoz,  hogy  belső  joga  szerint
        bűncselekménnyé  nyilvánítsa, ha  e  cselekményt  szándékosan
        követték  el,  a személyi fogyasztásra szánt kábítószerek  és
        pszichotrop  anyagok birtoklását, vásárlását és  termesztését
        az   1961.  évi  Egyezmény,  vagy  a  módosított  1961.   évi
        Egyezmény,  vagy  az 1971-ben kelt Egyezmény rendelkezéseinek
        megsértésével.
            3.  A  tudattartalom, a szándék vagy a célzat, mint az  e
        cikk  1.  bekezdése szerinti valamely bűncselekmény szükséges
        tényállási   eleme,   az  objektív  ténybeli   körülményekből
        kikövetkeztethető.
            […]
            5.  A  Felek  biztosítják,  hogy  hatáskörrel  rendelkező
        bíróságaik  és  más illetékes hatóságaik figyelembe  vehessék
        azokat  a  ténybeli  körülményeket,  amelyek  az  e  cikk  1.
        bekezdése   szerinti  bűncselekmények  elkövetését  különösen
        súlyossá teszik, úgymint:
            […]
             f) a bűncselekmény sértettje kiskorú, vagy elkövetéséhez
        kiskorút használtak fel;
             g)   az   a   tény,  hogy  a  bűncselekményt   büntetés-
        végrehajtási intézetben, oktatási intézményben vagy szociális
        szolgáltatásokat nyújtó központban, illetőleg ezek  közvetlen
        közelében követték el, vagy más olyan helyen, amelyet iskolás
        gyermekek  vagy  tanulók  látogatnak  tanulási,  sport-  vagy
        társadalmi tevékenység céljából;
             […]
            6.  A Felek törekednek arra, hogy biztosítsák, hogy az  e
        cikkben   megállapított  bűncselekmények  elkövetője   elleni
        bűnvádi   eljárás  során  a  belső  joguk  által  biztosított
        diszkrecionális jogkörök olyan módon kerüljenek alkalmazásra,
        amely   maximálisan   biztosítja  az  eljárási   cselekmények
        hatékonyságát,   valamint   tekintettel   van   a   megfelelő
        visszatartó  hatás  elérésének  igényére  is  e  cselekmények
        vonatkozásában.
            7.  A Felek biztosítják, hogy bíróságaik és más illetékes
        hatóságaik  figyelembe  vegyék  az  e  cikk  l.  bekezdésében
        felsorolt bűncselekmények súlyos természetét és az e cikk  5.
        bekezdése    szerinti    súlyosító   körülményeket    az    e
        bűncselekmények miatt elítélt személyek kedvezménnyel történő
        szabadítása     és    feltételes    szabadlábra     helyezése
        mérlegelésekor.”
           
             3. Az Egységes Kábítószer Egyezmény rendelkezései:
                                     
                                  „36. Cikk
                                     
                            Büntető rendelkezések
                                     
             1.  a)  Minden  Szerződő Fél alkotmányos jogszabályainak
        fenntartásával  megalkotja a szükséges szabályozást  abból  a
        célból,  hogy a kábítószereknek az Egyezmény rendelkezéseivel
        ellentétben,    bármilyen    címen    történő    termesztése,
        előállítása,   gyártása,   kivonása,   készítése,   tárolása,
        felajánlása, forgalomba hozatala, elosztása, vételek eladása,
        leszállítása,  közvetítése,  elküldése,  átmenő   szállítása,
        fuvarozása,  behozatala és kivitele vagy  bármely  ténykedés,
        amely   a   szóban  forgó  Szerződő  Fél  véleménye   szerint
        ellentétben  lehet  az  Egyezmény rendelkezéseivel,  jogsértő
        cselekménynek  minősüljön, ha azt  szándékosan  követték  el,
        valamint,  hogy  a  súlyos jogsértések  megfelelő  büntetést,
        nevezetesen  szabadságvesztést vagy egyéb szabadságelvonással
        járó büntetést vonjanak maguk után.
             b) Az előző pontban foglalt rendelkezésektől függetlenül
        olyan    esetekben,    amikor   egyes,    a    kábítószereket
        visszaélésszerűen  használó személyek  követik  el  ezeket  a
        jogsértéseket,  a  Szerződő  Feleknek  módjukban  áll,   hogy
        elítélnék  azokat,  vagy azok ellen büntető  jogkövetkezményt
        alkalmaznának, az elítélés, illetve a büntető jogkövetkezmény
        kiegészítéseképpen  ezeket  a  személyeket  a  38.  cikk   1.
        bekezdésének  rendelkezései alapján  kezelésnek,  nevelésnek,
        utógondozásnak,     valamint    a    társadalomhoz     újbóli
        alkalmazkodásának és újbóli beilleszkedésének alávetni. […]”
                                     
                                  „38. Cikk
                                     
            A kábítószerekkel való visszaélés elleni intézkedések
                                     
             1.  A  Szerződő  Felek  különös figyelmet  fordítanak  a
        kábítószerekkel  való  visszaélésekre  és  minden  lehetséges
        intézkedést   megtesznek  annak  megelőzésére,  valamint   az
        érdekelt   személyek   gyors   felkutatásának,   kezelésének,
        nevelésének,   utógondozásának,   a   társadalomhoz    újbóli
        alkalmazkodásának  és  újra beilleszkedésének  biztosítására,
        ebből a célból összehangolják az erőfeszítéseiket.
             […]”
             
             4.   Az   1979.   évi   25.   törvényerejű   rendelettel
        kihirdetett, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
        évi  február  hó 21. napján aláírt egyezmény (a továbbiakban:
        Pszichotrop Egyezmény) szabályai:
                                     
                                  „5. Cikk
                                     
         A pszichotrop anyagok használatának korlátozása gyógyászati
                             és tudományos célra
           
            1.  Minden  Szerződő  Fél  korlátozza  az  I.  jegyzékben
        felvett   anyagok   használatát  a  7.  Cikkben   előírtaknak
        megfelelően.
            2.    Minden   Szerződő   Fél   köteles   a    4.    Cikk
        rendelkezéseinek  fenntartása mellett  a  II.,  III.  és  IV.
        jegyzék   anyagainak  a  gyártását,  kivitelét,  behozatalát,
        elosztását, készletét, kereskedelmi forgalmát, használatát és
        birtoklását  az  általa  megfelelőnek ítélt  rendszabályokkal
        gyógyászati és tudományos célra korlátozni.
            3.   Kívánatos,   hogy   a   Szerződő   Felek   csak    a
        törvényhozásukban     meghatározott    feltételek     mellett
        engedélyezzék  a  II.,  III.  és  IV.  jegyzék  anyagainak  a
        birtoklását.”
                                     
                                  „7. Cikk
                                     
            Az I. jegyzék anyagaira vonatkozó külön rendelkezések
                                     
            Ami  az I. jegyzékbe felvett anyagokat illeti, a Szerződő
        Felek kötelesek:
        a)  megtiltani  ezeknek az anyagoknak bármilyen alkalmazását,
        kivéve   a  tudományos,  vagy  igen  korlátozott  gyógyászati
        felhasználást,  olyan  megfelelően  felhatalmazott  személyek
        által,  akik  a  kormányuknak  közvetlenül  alárendelt,  vagy
        általuk  kifejezetten kijelölt egészségügyi, vagy  tudományos
        létesítményekben dolgoznak;
        […]”
                                  „20. Cikk
                                     
        A pszichotrop anyagokkal való visszaélés elleni intézkedések
                                     
             1.   A   Szerződő  Felek  minden  szükséges  intézkedést
        megtesznek  abból  a  célból, hogy megelőzzék  a  pszichotrop
        anyagokkal  való  visszaélést  és  biztosítsák  az   érdekelt
        személyek    gyors    felkutatását,    valamint    kezelését,
        felvilágosítását,       utógondozását,        munkaképességük
        helyreállítását,   valamint  a   társadalomba   való   újbóli
        beilleszkedésüket;  ezen célkitűzés érdekében  összehangolják
        az erőfeszítéseiket.
             2. A Szerződő Felek, amennyire az lehetséges, támogatják
        szakszemélyzet kiképzését abból a célból, hogy biztosítsák  a
        pszichotrop anyagokkal visszaélő személyek orvosi  kezelését,
        utógondozását és a munkaképességük helyreállítását,  valamint
        a    társadalomba   való   újbóli   beilleszkedésüket   célzó
        intézkedéseket.
             3.   A  Szerződő  Felek  segítik  mindazon  személyeket,
        akiknek erre hivatásuk gyakorlása közben szükségük van  arra,
        hogy megismerjék a pszichotrop anyagokkal való visszaélés  és
        a  megelőzés  problematikáját és a  nagyközönség  körében  is
        terjesztik  az idevonatkozó ismereteket, ha fennáll  annak  a
        veszélye,  hogy  a  pszichotrop  anyagokkal  való  visszaélés
        széles körben elterjed.”

                                  „22. Cikk
                                     
                            Büntető rendelkezések
                                     
             1.    a)   Minden   egyes   Szerződő   Fél   alkotmányos
        jogszabályainak  megfelelően bűncselekménynek  tekint  minden
        olyan   szándékosan   elkövetett   cselekményt,   amely    az
        Egyezményből  folyó kötelezettségeinek végrehajtására  hozott
        törvénybe  vagy  rendeletbe ütközik  és  biztosítja,  hogy  a
        súlyos  bűncselekmények  megfelelő büntetést  vonjanak  maguk
        után,      nevezetesen     börtönbüntetést     vagy     egyéb
        szabadságvesztést.
        b)  Abban az esetben, amikor pszichotrop anyagokkal visszaélő
        személyek  követnek  el ilyen bűncselekményeket,  a  Szerződő
        Felek – az előző bekezdésben foglalt rendelkezésekre tekintet
        nélkül   –   jogosultak  arra,  hogy  ezeket  a   személyeket
        elítélésük   vagy  megbüntetésük  helyett,  vagy   büntetésük
        kiegészítéseképpen   a   20.  Cikk   1.   pontjában   foglalt
        rendelkezéseknek  megfelelően orvosi kezelésnek,  nevelésnek,
        utógondozásnak, a munkaképességük helyreállítását, valamint a
        társadalomba    való    újbóli    beilleszkedésüket     célzó
        intézkedéseknek vessék alá.
         […]”
             
             5. A Gyermek Egyezmény rendelkezései:
                                     
                                  „1. cikk
                                     
             Az  Egyezmény  vonatkozásában gyermek az a személy,  aki
        tizennyolcadik  életévét nem töltötte be, kivéve,  ha  a  reá
        alkalmazandó   jogszabályok  értelmében   nagykorúságát   már
        korábban eléri.”
                                     
                                  „33. cikk
                                     
             Az   Egyezményben   részes  államok  megtesznek   minden
        alkalmas     intézkedést,    ideértve    a     törvényhozási,
        közigazgatási, szociális és nevelésügyi intézkedéseket, arra,
        hogy  megvédjék  a  gyermekeket az erre vonatkozó  nemzetközi
        egyezményekben  meghatározott kábító- és  pszichotrop  szerek
        tiltott    fogyasztásától,   és   hogy   megakadályozzák    a
        gyermekeknek    e    szerek   tiltott    előállításában    és
        kereskedelmében való felhasználását.”

             6.1. A Btk. hatályos rendelkezései:
           
            „282.  §  (1)  Aki  hatósági engedély nélkül  kábítószert
        termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan
        kivisz, vagy az ország területén átvisz, bűntettet követ  el,
        és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (2) A büntetés
            a)  két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés,  ha  a
        bűncselekményt  üzletszerűen vagy bűnszövetségben,  illetőleg
        kábítószerfüggő személy felhasználásával,
            b)  öt  évtől  tíz  évig terjedő szabadságvesztés,  ha  a
        bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre
            követik el.
            (3) Aki
            a)   az   (1)   bekezdésben  meghatározott  bűncselekmény
        elkövetésére irányuló előkészületet követ el,
            b)    kábítószer   előállításához   szükséges    anyagot,
        berendezést  vagy felszerelést készít, átad, forgalomba  hoz,
        vagy  azzal  kereskedik, az országba behoz, onnan kivisz,  az
        ország  területén  átvisz,  ha  súlyosabb  bűncselekmény  nem
        valósul meg,
            bűntettet    követ    el,   és   három    évig    terjedő
        szabadságvesztéssel büntetendő.
            (4)  Az  (1)-(3) bekezdés szerint büntetendő, aki az  ott
        meghatározott  bűncselekmény elkövetéséhez anyagi  eszközöket
        szolgáltat.
            (5)  Ha  a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
        követik el, a büntetés
            a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
            b)  a  (2) bekezdés a) pontja esetén bűntett miatt  három
        évig
            terjedő szabadságvesztés.”
           
            „282/A.  §  (1) Aki hatósági engedély nélkül  kábítószert
        kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet
        követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel
        büntetendő.
            (2)    A    büntetés   öt   évtől   tíz   évig    terjedő
        szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
            a)  bűnszövetségben,  illetőleg  kábítószerfüggő  személy
            felhasználásával,
            b)  hivatalos  vagy  közfeladatot ellátó  személyként,  e
        minőséget felhasználva,
            c)  a  fegyveres  erők,  a  rendvédelmi  szervek  vagy  a
        büntetés-végrehajtási szervezet létesítményében
            követik el.
            (3)  A  büntetés  öt  évtől tizenöt  évig  terjedő,  vagy
        életfogytig   tartó  szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt
        jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.
            (4) Aki
            a)    az   (1)   vagy   (2)   bekezdésben   meghatározott
        bűncselekményre  irányuló  előkészületet  követ  el,  bűntett
        miatt három évig,
            b)   a   (3)  bekezdésben  meghatározott  bűncselekményre
        irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt öt évig
            terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (5)  Az  (1)-(4) bekezdés szerint büntetendő, aki az  ott
        meghatározott  bűncselekmény elkövetéséhez anyagi  eszközöket
        szolgáltat.
            (6)  Ha  a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
        követik el, a büntetés
            a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
            b) a (2) bekezdés esetén bűntett miatt öt évig
            terjedő szabadságvesztés.”
           
            „282/B.  §  (1)  Az  a tizennyolcadik életévét  betöltött
        személy,  aki tizennyolcadik életévét be nem töltött  személy
        felhasználásával   hatósági   engedély   nélkül   kábítószert
        termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan
        kivisz,  az ország területén átvisz, bűntettet követ  el,  és
        két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (2)    A    büntetés   öt   évtől   tíz   évig    terjedő
        szabadságvesztés,
            a)   ha   a  tizennyolcadik  életévét  betöltött  személy
        tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábítószert
        kínál  vagy  átad,  illetve  ilyen  személy  felhasználásával
        kábítószert forgalomba hoz vagy azzal kereskedik,
            b)  ha  az  elkövető oktatási, köznevelési, gyermekjóléti
        is gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt
        épület  területén,  illetőleg annak  közvetlen  környezetében
        kábítószert   kínál,   átad,  forgalomba   hoz   vagy   azzal
        kereskedik,
            c)   az   (1)  bekezdésben  meghatározott  bűncselekményt
        bűnszövetségben követik el.
            (3)  A  büntetés  öt  évtől  tizenöt  évig  terjedő  vagy
        életfogytig tartó szabadságvesztés, ha
            a) a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre,
            b)  a  (2)  bekezdés  a) vagy b) pontjában  meghatározott
        bűncselekményt   bűnszövetségben,  illetve   hivatalos   vagy
        közfeladatot ellátó személyként, e minőséget felhasználva
            követik el.
            (4)  Aki  az  (1)  vagy  a (2) bekezdésben  meghatározott
        bűncselekmény elkövetésére irányuló előkészületet  követ  el,
        bűntett   miatt   három   évig  terjedő   szabadságvesztéssel
        büntetendő.
            (5)  Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy,  aki
        tizennyolcadik    életévét   be   nem   töltött    személynek
        kábítószernek  nem  minősülő kábító hatású  anyag,  illetőleg
        szer  kóros élvezetéhez segítséget nyújt, vagy ilyen személyt
        erre  rábírni  törekszik, bűntett miatt  három  évig  terjedő
        szabadságvesztéssel büntetendő.
            (6)  Az  (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő, aki az  ott
        meghatározott  bűncselekmény elkövetéséhez anyagi  eszközöket
        szolgáltat.
            (7)  Ha  a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
        követik el, a büntetés
            a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
            b)  a  (2)  bekezdés,  illetve a (3) bekezdés  b)  pontja
        esetén bűntett miatt öt évig
            terjedő szabadságvesztés.”
           
            „282/C.  § (1) Az a kábítószerfüggő személy, aki hatósági
        engedély  nélkül  kábítószert termeszt, előállít,  megszerez,
        tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
        átvisz,    vétséget   követ   el,   és   két   évig   terjedő
        szabadságvesztéssel büntetendő.
            (2)  Az  a kábítószerfüggő személy, aki hatósági engedély
        nélkül  kábítószert kínál, átad, forgalomba  hoz  vagy  azzal
        kereskedik,  bűntettet  követ  el,  és  három  évig   terjedő
        szabadságvesztéssel büntetendő.
            (3)  A  büntetés  bűntett miatt az  (1)  bekezdés  esetén
        három   évig,   a  (2)  bekezdés  esetén  öt   évig   terjedő
        szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt  üzletszerűen   vagy
        bűnszövetségben követik el.
            (4)  A  büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén  öt
        évig,  a  (2)  bekezdés esetén két évtől nyolc  évig  terjedő
        szabadságvesztés,  ha  a bűncselekményt  jelentős  mennyiségű
        kábítószerre követik el.
            (5)   Ha   a  bűncselekményt  a  kábítószerfüggő  személy
        csekély mennyiségre követi el, a büntetés vétség miatt
            a)  az  (1)  vagy a (2) bekezdés esetén egy évig  terjedő
        szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés,
            b)    a    (3)   bekezdés   esetén   két   évig   terjedő
        szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés.”
           
            „283.  §  (1)  Nem  büntethető  kábítószerrel  visszaélés
        miatt,
            a)  aki  csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
        termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5)  bek.  a)
        pont],
            b)   aki   csekély  mennyiségű  kábítószert,   együttesen
        történő  kábítószer-fogyasztás  alkalmával  kínál  vagy  átad
        [282/A. § (6) bek. a) pont],
            c)  az  a tizennyolcadik életévét betöltött személy,  aki
        tizennyolcadik    életévét    be    nem    töltött    személy
        felhasználásával   csekély   mennyiségű   kábítószert   saját
        használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282/B. §
        (7) bek. a) pont],
            d)
           1.    az   a   tizennyolcadik   életévét   betöltött,   de
           huszonegyedik  életévét  meg  nem  haladott  személy,  aki
           tizennyolcadik   életévét  be  nem   töltött   személynek,
           illetőleg
            2.  az a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy,
        aki  oktatási,  köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi,
        közművelődési feladatok ellátására rendelt épület  területén,
        illetőleg annak közvetlen környezetében
            csekély   mennyiségű   kábítószert   együttesen   történő
        kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy  átad  [282/B.  §
        (7) bekezdés b) pont első fordulata, ha a bűncselekmény a (2)
        bekezdés a) vagy b) pontjába ütközik],
            e) az a kábítószerfüggő személy, aki
            1.   jelentős   mennyiséget   el   nem   érő   mennyiségű
        kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez,
        tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
        átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont], illetőleg
            2.  csekély  mennyiségű  kábítószert  együttesen  történő
        kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy  átad  [282/C.  §
        (2) bek. és (5) bek. a) pont],
            f)  az  a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban
        meghatározott   bűncselekménnyel  összefüggésben   –   kétévi
        szabadságvesztésnél   nem  súlyosabban   büntetendő   –   más
        bűncselekményt követ el,
            feltéve,  ha az első fokú ítélet meghozataláig  okirattal
        igazolja,  hogy legalább hat hónapig folyamatos,  kábítószer-
        függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő
        más   ellátásban   részesült,   vagy   megelőző-felvilágosító
        szolgáltatáson vett részt.
            (2)  Az  (1)  bekezdés  b)  és  d)  pontja,  valamint  e)
        pontjának  2.  alpontja nem alkalmazható, ha  az  elkövetővel
        szemben  a  cselekmény elkövetését megelőzően két éven  belül
        legalább   egy  alkalommal  kábítószerrel  visszaélés   miatt
        indított  büntetőeljárás  keretében az  elkövető  büntetőjogi
        felelősségét megállapították, vagy vele szemben a  vádemelést
        elhalasztották.”
           
            „283/A.  §  (1)  Aki nemzetközi szerződés  végrehajtására
        kiadott  jogszabályban  a kábítószer  tiltott  előállításához
        használt   vegyi  anyagként  meghatározott  anyagot  hatósági
        engedély   nélkül  előállít,  megszerez,  tart,   felhasznál,
        forgalomba  hoz, azzal kereskedik, az országba  behoz,  onnan
        kivisz,   az   ország  területén  átvisz,   úgyszintén,   aki
        jogszabályi  előírás  megszegésével  ilyen  anyagot  hatósági
        engedéllyel nem rendelkezőnek átad, bűntettet követ el, és öt
        ivig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (2)   Nem   büntethető,  aki  –  mielőtt   a   kábítószer
        készítését elősegítő tevékenysége a hatóság tudomására jutott
        volna   –   a  cselekményét  a  hatóság  előtt  felfedi,   az
        előállított,  megszerzett, tartott vagy az ország  területére
        behozott  dolgokat  a  hatóságnak  átadja,  illetőleg  a  más
        részére  átadott,  valamint  a felhasznált,  forgalomba  vagy
        kereskedelembe  hozott, az ország területén átvitt,  vagy  az
        országból   kivitt  anyag  tekintetében  lehetővé   teszi   a
        kábítószer készítésének elősegítésében részt vevő más személy
        kilétének megállapítását.”
           
            „286/A. §
            […]
            (2) A 282-283. § alkalmazásában kábítószeren
            a)  az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel kihirdetett,
        a  New  Yorkban, 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer
        Egyezmény, valamint az 1988. évi 17. törvényerejű rendelettel
        kihirdetett,  az Egységes Kábítószer Egyezmény  módosításáról
        és  kiegészítéséről szóló, Genfben, 1972. március 25-én  kelt
        Jegyzőkönyv      végrehajtására     kiadott     jogszabályban
        meghatározott anyagokat, valamint
            b)    az   1979.   évi   25.   törvényerejű   rendelettel
        kihirdetett, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
        évi  február  hó  21. napján aláírt egyezmény  végrehajtására
        kiadott    jogszabályban    meghatározott,    a    visszaélés
        szempontjából veszélyes pszichotróp anyagokat kell érteni.
            (3)   A   283/A.  §  alkalmazásában  kábítószer   tiltott
        előállításához  használt  vegyi  anyagon  az  1998.  évi   L.
        törvénnyel   kihirdetett,  az  Egyesült  Nemzetek  Szervezete
        keretében  a  kábítószerek  és  pszichotrop  anyagok  tiltott
        forgalmazása  elleni,  1988.  december  20-án,  Bécsben  kelt
        Egyezmény 12. Cikkének végrehajtására kiadott, a kábítószerek
        és pszichotrop anyagok tiltott előállításához, gyártásához is
        használt   vegyi  anyagokkal  végezhető  egyes  tevékenységek
        szabályozásáról  szóló  jogszabályban  meghatározott  anyagot
        kell érteni.”
           
             6.2.  A Btk.-nak az I/A. pontban ismertetett indítványok
        benyújtásának időpontjában hatályos rendelkezései:
           
            „282.  §  (1)  Aki  a  hatósági  előírások  megszegésével
        kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az  országba
        behoz,  onnan  kivisz, az ország területén átvisz,  bűntettet
        követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (2)  Aki  a  hatósági előírások megszegésével kábítószert
        kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet
        követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel
        büntetendő.
            (3)  A  büntetés az (1) bekezdés esetén két  évtől  nyolc
        évig,  a  (2)  bekezdés  esetén öt  évtől  tíz  évig  terjedő
        szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
            a) üzletszerűen,
            b) fegyveresen,
            c)   hivatalos   vagy  közfeladatot  ellátó   személyként
        követik el,
            d)     tizennyolcadik    életévét    betöltött    személy
        tizennyolcadik    életévét    be    nem    töltött    személy
        felhasználásával  követi  el, illetve  az  elkövetés  folytán
        ilyen személy jut kábítószerhez,
            e)  nem  kábítószerfüggő személy kábítószerfüggő  személy
        felhasználásával követi el.
            (4)  A  büntetés a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz  évig
        terjedő   szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt  oktatási,
        köznevelési,  gyermekjóléti és gyermekvédelmi,  közművelődési
        feladatok   ellátására  rendelt  épületek  területén,   annak
        környezetében,  a fegyveres erők vagy a büntetés-végrehajtási
        szervezet objektumaiban követik el.
            (5)  A  büntetés az (1) bekezdés esetén öt évtől  tizenöt
        évig  terjedő  szabadságvesztés, a (2)  bekezdés  esetén  tíz
        évtől   tizenöt   évig   terjedő   vagy   életfogytig   tartó
        szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
            a) jelentős mennyiségű kábítószerre,
            b) bűnszervezet tagjaként vagy megbízásából követik el.
            (6)  Az (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő az is, aki  a
        kábítószerrel   visszaélés  bűncselekményének   elkövetéséhez
        anyagi eszközöket szolgáltat.
            (7)  Aki  kábítószerrel visszaélés  elkövetésére  felhív,
        ajánlkozik,    vállalkozik,   vagy   a   közös   elkövetésben
        megállapodik,    bűntett    miatt    három    évig    terjedő
        szabadságvesztéssel büntetendő.
            (8)  Ha  a  kábítószerrel visszaélést csekély  mennyiségű
        kábítószerre  követik  el, a büntetés  vétség  miatt  az  (1)
        bekezdés  esetén két évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű
        munka  vagy pénzbüntetés, a (2) bekezdés szerinti kínálás  és
        átadás   elkövetési  magatartások  esetén  két  évig  terjedő
        szabadságvesztés.
            (9) Aki
            a)   a   hatósági  előírások  megszegésével   kábítószert
            fogyaszt,
            b)  nagy  nyilvánosság előtt kábítószer-fogyasztásra  hív
        fel,
            ha  súlyosabb  bűncselekmény nem  valósul  meg,  vétséget
        követ   el,   és   két   évig   terjedő   szabadságvesztéssel
        büntetendő.”
           
            „282/A.  §  (1)  Az  a  kábítószerfüggő  személy,  aki  a
        hatósági   előírások   megszegésével  kábítószert   termeszt,
        előállít,  megszerez, tart, az országba behoz, onnan  kivisz,
        az  ország területén átvisz, vétséget követ el, és  két  évig
        terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (2)   Az   a  kábítószerfüggő  személy,  aki  a  hatósági
        előírások  megszegésével kábítószert kínál, átad,  forgalomba
        hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és három évig
        terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
            (3)  A  büntetés  bűntett miatt az  (1)  bekezdés  esetén
        három   évig,   a  (2)  bekezdés  esetén  öt   évig   terjedő
        szabadságvesztés, ha bűncselekményt üzletszerűen követik el.
            (4)  A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén  két
        évtől  nyolc  évig, a (2) bekezdés esetén öt évtől  tíz  évig
        terjedő   szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt   jelentős
        mennyiségű kábítószerre követik el.
            (5)   Az   a  kábítószerfüggő  személy,  aki  a  hatósági
        előírások megszegésével
            a)  kábítószert  fogyaszt,  illetőleg  saját  fogyasztása
            céljából tart,
            b)   csekély  mennyiségű  kábítószert  saját  fogyasztása
        céljából előállít, termeszt, megszerez,
            c)    csekély   mennyiségű   kábítószert   tizennyolcadik
        életévét betöltött személynek fogyasztás céljából kínál, átad
            vétséget    követ    el,    és    egy    évig     terjedő
        szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy  pénzbüntetéssel
        büntetendő.
            (6) Nem büntethető a kábítószerfüggő személy
            a) az (5) bekezdés a)-b) pontja esetén, vagy
            b)  ha  kábítószer  fogyasztásával  összefüggő  –  kétévi
        szabadságvesztésnél   nem  súlyosabban   büntetendő   –   más
        bűncselekményt követett el,
            feltéve,  ha az első fokú ítélet meghozataláig  okirattal
        igazolja,    hogy    legalább   hat    hónapig    folyamatos,
        kábítószerfüggőséget gyógyító kezelésben részesült.”
           
            „283.  §  Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy,
        aki  tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábító
        hatású  anyag  vagy szer kóros élvezetéhez segítséget  nyújt,
        vagy  őt arra rábírni törekszik, bűntettet követ el, és három
        évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
           
            „283/A.  §  (1)  Aki  kábítószernek a hatósági  előírások
        megszegésével      történő     termesztéséhez,      illetőleg
        előállításához  szükséges, vagy a termesztést,  illetőleg  az
        előállítást könnyítő feltételeket biztosítja, úgyszintén, aki
        kábítószer termesztéséhez, előállításához szükséges  anyagot,
        terméket, berendezést vagy felszerelést
            a) készít, illetőleg készíttet,
            b) átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik,
            ha  súlyosabb  bűncselekmény nem valósul  meg,  bűntettet
        követ   el,   és   három   évig  terjedő  szabadságvesztéssel
        büntetendő.
            (2)    Az   (1)   bekezdés   szerint   büntetendő,    aki
        kábítószernek  a  hatósági  előírások  megszegésével  történő
        termesztéséhez, illetőleg előállításához szükséges, vagy  azt
        könnyítő   vagyoni  értékű  gazdasági,  műszaki,   szervezési
        ismeretet     a    kábítószer    termesztőjének,    illetőleg
        előállítójának a rendelkezésére bocsát.
            (3)  Nem büntethető az (1) bekezdés a) pontja esetén, aki
        –   mielőtt   a   kábítószer  termesztéséhez,  előállításához
        szükséges  anyag, termék, berendezés, felszerelés  készítése,
        illetőleg készíttetése a hatóság tudomására jutott volna –  a
        kábítószer készítését elősegítő tevékenységét a hatóság előtt
        felfedi,  és  az  elkészített dolgokat a  hatóságnak  átadja,
        valamint   lehetővé  teszi  a  készítésben  részt  vevő   más
        személyek kilétének megállapítását.”
           
            „286/A. §
            […]
            (2)  A  282.  §,  a 282/A. § és a 283/A. § alkalmazásában
        kábítószeren a visszaélés szempontjából veszélyes pszichotrop
        anyagot is érteni kell.”
           
             7.1.  A  Büntető  Törvénykönyvről szóló  1978.  évi  IV.
        törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979.  évi
        5.  törvényerejű  rendelet (a továbbiakban:  Btké.)  hatályos
        rendelkezései:
           
            „23.  §  (1)  A Btk. 282-283. §-ában szereplő  ’előállít,
        megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,  az  ország
        területén átvisz’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal
        kereskedik’    elkövetési   magatartások   szempontjából    a
        kábítószer csekély mennyiségű, ha
            a)   annak  bázis  formában  megadott  tiszta  hatóanyag-
            tartalma
            LSD esetén 0,001 gramm,
            heroin esetén 0,6 gramm,
            amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
            MDA,  MDMA,  N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és  N-metil-1-
        PEA esetén 1 gramm,
            metadon esetén 1 gramm,
            morfin esetén 0,9 gramm,
            kokain esetén 2 gramm,
            ketamin esetén 1 gramm,
            kodein esetén 1 gramm,
            dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
            petidin esetén 1 gramm
            mennyiséget nem haladja meg,
            b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-
        tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.
            (2)   A   Btk.   282-283.   §-ában  szereplő   ’termeszt,
        megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,  az  ország
        területén  átvisz,’  és ’kínál, átad,  forgalomba  hoz,  vagy
        azzal  kereskedik’  elkövetési magatartások  szempontjából  a
        kábítószer csekély mennyiségű, ha kannabisz növény  esetén  a
        növényegyedek száma legfeljebb öt.
            (3)  A Btk. 282-283. §-ának alkalmazása szempontjából  az
        (1)-(2) bekezdés szerinti kábítószer jelentős mennyiségű,  ha
        az  adott kábítószerre meghatározott csekély mennyiség  felső
        határának hússzoros mértékét meghaladja.
            (4)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
        esetén  a  kábítószer  akkor csekély  mennyiségű,  ha  tiszta
        hatóanyag-tartalmának élettani hatása  legfeljebb  0,9  gramm
        morfinbázis élettani hatásával megegyező.
            (5)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
        esetén  a  kábítószer  akkor jelentős mennyiségű,  ha  tiszta
        hatóanyag-tartalmának élettani hatása  18  grammot  meghaladó
        morfinbázis élettani hatásával megegyező.”
           
             7.2. A Btké.-nek az I/A. pontban ismertetett indítványok
        benyújtásának időpontjában hatályos rendelkezései:
           
            „23.  §  (1) A Btk. 282. §-ában és 282/A. §-ában szereplő
        ’előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan  kivisz,
        az  ország területén átvisz’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz,
        vagy  azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából
        a kábítószer csekély mennyiségű, ha
            a)   annak  bázis  formában  megadott  tiszta  hatóanyag-
            tartalma
            LSD esetén 0,001 gramm,
            heroin esetén 0,6 gramm,
            amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
            MDA,  MDMA,  N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és  N-metil-1-
        PEA esetén 1 gramm,
            metadon esetén 1 gramm,
            morfin esetén 0,9 gramm,
            kokain esetén 2 gramm,
            ketamin esetén 1 gramm,
            kodein esetén 1 gramm,
            dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
            petidin esetén 1 gramm
            mennyiséget nem haladja meg,
            b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-
        tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.
            (2)   A  Btk.  282.  §-ában  és  282/A.  §-ában  szereplő
        ’termeszt, megszerez, tart, az országba behoz, onnan  kivisz,
        az ország területén átvisz,’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz,
        vagy  azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából
        a kábítószer csekély mennyiségű, ha kannabisz növény esetén a
        növényegyedek száma legfeljebb öt.
            (3)  A  Btk.  282.  §-ának és 282/A.  §-ának  alkalmazása
        szempontjából   az   (1)-(2)  bekezdés  szerinti   kábítószer
        jelentős  mennyiségű, ha az adott kábítószerre  meghatározott
        csekély   mennyiség   felső  határának   hússzoros   mértékét
        meghaladja.
            (4)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
        esetén  a  kábítószer  akkor csekély  mennyiségű,  ha  tiszta
        hatóanyag-tartalmának élettani hatása  legfeljebb  0,9  gramm
        morfinbázis élettani hatásával megegyező.
            (5)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
        esetén  a  kábítószer  akkor jelentős mennyiségű,  ha  tiszta
        hatóanyag-tartalmának élettani hatása  18  grammot  meghaladó
        morfinbázis élettani hatásával megegyező.”
           
           8.  A  nemzetközi  szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról
           szóló    1982.   évi   27.   törvényerejű   rendelet    (a
           továbbiakban: Nktvr.) rendelkezései:
           
           „1. § E törvényerejű rendelet alkalmazásában:
           […]
             g)   „nemzetközi  szerződés  kihirdetése”  a  nemzetközi
        szerződésnek jogszabályba való foglalása;
        […]”

             „9.  §  A  nemzetközi szerződés megkötése e törvényerejű
        rendelet  rendelkezéseitől,  a Magyar  Népköztársaság  Elnöki
        Tanácsa  vagy  a Minisztertanács határozatától,  a  szerződés
        rendelkezéseitől, illetőleg a szerződő felek  erre  vonatkozó
        külön megállapodásától függően
             a)  az  Országgyűlés vagy a Magyar Népköztársaság Elnöki
        Tanácsa megerősítésével; […]
        történhet.”
             
             „13. § (1) Az Országgyűlés által megerősített nemzetközi
        szerződéseket törvénnyel kell kihirdetni.”
             
             „14. § (1) A kihirdető jogszabály tartalmazza
             a) a szerződés kihirdetésének a kijelentését;
             b) a szerződés hiteles magyar nyelvű szövegét, illetőleg
        hivatalos magyar nyelvű fordítását;
             […]”
                                    III.
                                     
                                     A.
           
             1. A kábítószerrel visszaélés elleni küzdelem már hosszú
        ideje    az    államok   jogi   formában   is    megtestesülő
        együttműködésének  keretei között folyik.  Tekintve,  hogy  e
        nemzetek  sorába  a  Magyar Köztársaság  is  beletartozik,  a
        nemzetközi  egyezmények a belső jog számára is irányadóak.  A
        büntetőjogi   szabályozásnak  közvetlen  jogi   alapjául   is
        szolgálnak   az  Egységes  Kábítószer  Egyezmény,   az   ENSZ
        Egyezmény, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben  az  1971.
        évi   február  hó  21.  napján  aláírt  az  1979.   évi   25.
        törvényerejű    rendelettel    kihirdetett    egyezmény    (a
        továbbiakban:  Pszichotrop  Egyezmény),  illetve  mindezek  –
        Magyarország által is ratifikált – jogi előzményei,  valamint
        az  Európai  Unió intézményei által kibocsátott jogi  aktusok
        rendelkezései.  Ezért az indítványok által behatárolt  körben
        az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta a nemzetközi  jogi
        szabályozás  áttekintését, s arra  a  támadott  rendelkezések
        vizsgálata során is figyelemmel volt.
                 
             1.1.   A  szabályozás  alapjának  a  korábbi  nemzetközi
        megállapodások    tartalmát   szintetizáló,    az    egységes
        szabályozási  igénnyel fellépő Egységes Kábítószer  Egyezmény
        tekintendő.    Rendelkezései    általában    tilalmazzák    a
        kábítószerek   „nem  gyógyászati  és  nem  tudományos   célú”
        termesztését,  gyártását, kereskedelmét  és  használatát.  Az
        Egyezmény   a   hozzácsatolt,  a   veszélyességi   fokot   is
        kifejezésre  juttató listákon nevesítette az  ellenőrzés  alá
        vont  anyagokat  és  szövegezéséből is egyértelműen  kitűnik,
        hogy  a nemzetközi tilalom ezekre korlátozódik. Felhatalmazta
        viszont  a  Szerződő Államokat a felügyeleti rendszabályoknak
        az  Egyezményben  nem  szereplő, ám  a  kábítószerek  tiltott
        gyártására  felhasználható anyagokra történő  kiterjesztésére
        (2.  cikk  9.  pont), illetve a listákon belül az  anyagok  –
        nemzeti  szinten – szigorúbb megítélés szerinti  átsorolására
        (39. cikk).
             
             A  Pszichotrop Egyezmény létrejöttének indoka  az  volt,
        hogy számos, az Egységes Kábítószer Egyezmény hatálya alá  be
        nem  sorolható  anyag  [pl. a szintetikus  (amfetamin-típusú)
        vegyületek]  éppen  úgy visszaélésre adott lehetőséget,  mint
        egyes  kábítószerek.  Az  államok között  egyezség  született
        abban,   hogy   e  rendkívül  széles  spektrumú   szintetikus
        készítmények   és  ezek  kiemelkedően  nagy  számú   gyártói,
        exportőrei   és   importőrei  kontroll  alá  vonásával   „nem
        lazítják”  fel  a  kábítószer  ellenőrzési  rendszert,  hanem
        „pszichotrop”  anyag elnevezés alatt külön – az  Egyezményhez
        fűzött  jegyzéken – csoportosítják e drogokat.  Az  Egyezmény
        újdonsága   volt,   hogy  rendelkezett  a  visszaélés   korai
        felderítésének,     a     drogbetegek     kezelésének,      a
        felvilágosításnak,   az   utókezelésnek   és   a   társadalmi
        rehabilitációnak     a     szerződő      feleket      terhelő
        kötelezettségéről.  Az  e  körben  elfogadott   szabályok   a
        „Genfben,   1972.   március  25-én   kelt   Jegyzőkönyv[vel]”
        bekerültek az Egységes Kábítószer Egyezménybe is.
             
             Az  új egyezmény sem tartalmazott azonban szabályokat  a
        pszichotrop     anyagok     prekurzorainak     ellenőrzésével
        kapcsolatban.  Ez  a hiány hívta életre az  ENSZ  Egyezményt,
        amely   már   a  visszaélésre  alkalmas  anyagok  előállítása
        szempontjából legfontosabb szerekre is koncentrált. E mellett
        rögzítette a kábítószerrel visszaéléshez – mint jelenséghez –
        kapcsolódó rendészeti, büntetőjogi együttműködésre  és  annak
        módszereire vonatkozó új elveket.
             
             A  nemzetközi jogalkotás és az együttműködés  az  átfogó
        egyezmények elfogadása után is tovább folyik. Ebben az  egyik
        jelentős  állomás volt a The European Monitoring  Centre  for
        Drug  and Drug Addiction [a Kábítószer és Kábítószer-függőség
        Európai   Megfigyelő  Központja  (a  továbbiakban:   EMCDDA)]
        felállítása  az  Európai  Unió által,  valamint  a  szervezet
        megbízása    az   uniós   szintű   kodifikációhoz   szükséges
        adatgyűjtéssel  és javaslatok kidolgozásával. [Magyarországon
        az  1091/2003.  (IX. 9.) Korm. határozat írta elő  a  nemzeti
        szinten szükséges jogalkotási és a Kormány egyes szerveit  az
        EMCDDA-val együttműködés keretében terhelő feladatokat.]  Nem
        hagyhatók  figyelmen kívül továbbá az Európai  Unió  keretein
        belül  a  kábítószerrel, pszichotrop anyagokkal,  valamint  a
        prekurzorokkal való visszaélés tekintetében a jogharmonizáció
        célját szolgáló másodlagos jogforrások, a közvetlen hatállyal
        bíró  Tanács  rendeletek  és a beillesztési  kötelezettséggel
        járó irányelvek sem.
             
             1.2.  Az  intenzív  és kitartó nemzetközi  együttműködés
        ellenére az egyezmények nem tartalmaznak kábítószer, valamint
        pszichotrop   anyag  definíciókat.  Megfogalmazásuk   szerint
        kábítószereknek és pszichotrop anyagoknak azokat  a  drogokat
        kell tekinteni, amelyek az egyezmények szövegében, illetve  a
        hozzájuk csatolt – és megfelelően körülírt eljárási rendben –
        módosítható  jegyzékeken  szerepelnek.  E  mellett  egyes,  a
        különböző államokban eltérő elnevezéssel használt,  vagy  nem
        azonos  tartalommal értett anyagokra az egyezmények  kötelező
        érvényű  fogalom-meghatározásokat is  adtak  (pl.  kokalevél,
        kannabisz, mákszalma).
             
            A  kábítószer  és  pszichotrop  anyag  szétválasztásának,
        valamint    az    egyezmények   jegyzékein   történő    eseti
        szabályozásnak,  mint  jogi megoldásnak  történelmi  gyökerei
        vannak.   A   nemzetközi  összefogás  kezdetén   az   ismert,
        valamennyi   állam   által   elfogadhatatlannak    ítélt    –
        bódulatkeltésre   alkalmas  –  anyagok  korlátozott   számban
        fordultak elő és az esetinek tekinthető szabályozási megoldás
        az  együttműködő  felek számára nem jelentett  nehézséget.  A
        későbbiek  során  azonban  egyrészt a  nemzetközi  kábítószer
        kereskedelem    hatott    ösztönzőleg    az    új     anyagok
        „feltalálására”,  másrészt a szerves  kémia  fejlődése  tette
        lehetővé  a  bódulatkeltő szerek választékának  szélesedését.
        Mindez  mára  az egységes fogalom-meghatározásnak  is  gátját
        képezi. Jelenleg nem lehet tudományos meglapozottsággal olyan
        egészségügyi, még kevésbé jogi kategóriákat vagy definíciókat
        felállítani, amelyek ellentmondásmentes rendszerként  képesek
        lennének  befogadni mindazokat a természetes,  félszintetikus
        és szintetikus anyagokat, amelyek már ismertek, vagy a piacon
        újonnan feltűnnek. Így az elfogadott nemzetközi megoldás  az,
        hogy az újabb szerek megjelenésekor a jogalkotás ezekre eseti
        módosítással egyenként terjeszti ki hatókörét.
           
            1.3.   Az   egységes   és  önálló  kábítószer,   valamint
        pszichotrop anyag fogalom hiánya és az egyezményekhez  fűzött
        listák kodifikációs alapként kezelése büntetőjogi, rendészeti
        tekintetben  igen körültekintő jogalkotást és  jogalkalmazást
        feltételez.
             
             Az   Egységes  Kábítószer  Egyezményhez,  a  Pszichotrop
        Egyezményhez  és  az  ENSZ Egyezményhez  fűzött  sorszámozott
        listák    ma    már   csak   elméletileg   jelentik    –    a
        legveszélyesebbtől a legkevésbé veszélyes felé  haladva  –  a
        szerek   súly  szerinti  osztályozását.  E  három  dokumentum
        általános   ellenőrzési  szempontból  a  kockázati   tényezők
        együtthatását  figyelembe  véve  (pl.  termesztés,   gyártás,
        kereskedelem,  kivitel,  behozatal,  felhasználás,)  és   nem
        büntetőjogi  értelemben  állít  fel  rangsort,  noha   ez   a
        sorrendiség   egyes  országok  jogalkotásában  a  büntetőjogi
        értékelés kapcsán is a differenciálás kiindulópontját jelenti
        (pl.   Egyesült   Királyság,  Olaszország).   Ugyanakkor   az
        Egyezmények szövege nem ad semmiféle eligazítást arra, hogy a
        listákon  szereplő  anyagok  között  büntetőjogi  szempontból
        különbséget  kellene tenni, bár ezzel ellentétes  szabályokat
        sem  tartalmaz.  A szerződő államoknak csak azt  tiltja  meg,
        hogy    a   nemzetközi   dokumentumok   jegyzékein   szereplő
        kábítószereket  vagy pszichotrop anyagokat,  prekurzorokat  a
        nemzeti   jog   alakítása  során  mellőzzék.  Mindebből   már
        önmagában  is  az  következik,  hogy  a  nemzeti  büntetőjogi
        szabályozás   alakításakor  kiindulópontként  valamennyi,   a
        nemzetközi  egyezmények által ellenőrzés alá vont kábítószer,
        pszichotrop  anyag  és  prekurzor helyzetét  a  jogszabályban
        világosan rendezni kell.
            2.  A  nemzetközi  egyezmények  célja  a  bennük  foglalt
        listákon   felsorolt  anyagok  visszaélésszerű  használatának
        megakadályozása,  ám nem kizárólag a büntetőjog  eszközeivel.
        Következésképpen a nemzeti jogalkotásra hárul az  a  feladat,
        hogy világosan különbséget tegyen a kábítószer-használat és a
        kábítószerrel visszaélés (úzus vagy abúzus) között,  minthogy
        büntetőjogi  fenyegetettség  alá  csak  ez  utóbbi  kategória
        eshet.  A  jogalkotás  során  –  a  visszaélés  szempontjából
        nevesített  veszélyes  anyagok  meghatározásán  kívül  –  nem
        mellőzhetők  és nem kerülhetők meg, illetve nem alkalmazhatók
        eltérő  tartalommal  az egyezmények fogalmi  definíciói  (pl.
        elosztás, kereskedés, stb.) sem.
             
                                     B.
                                     
             A   kábítószer  fogyasztással  kapcsolatos   büntetőjogi
        tényállás  kapcsán  az Alkotmánybíróságnak olyan  kérdésekben
        kellett   döntenie,   amelyek   világszerte   hosszú    ideje
        vitatottak.  Ezért  részletesen  áttekintette  a   nemzetközi
        szerződések mellett más államok erre vonatkozó szabályozását,
        a  nemzetközi intézmények releváns állásfoglalásait,  illetve
        az ezeket megalapozó elvek és álláspontok rendszerét.
             
             1.1.  A  drogfogyasztásból fakadó  társadalmi  problémák
        kezelésében  a  büntetőjognak a  XX.  század  második  felére
        jutott    kiemelt   szerep.   A   kábítószerrel   kapcsolatos
        forgalmazói típusú magatartásokat és a fogyasztói  (az  újabb
        terminológia     szerint     fogyasztói-beszerzői)     típusú
        magatartások közül a tranzitálás különböző vállfajait  minden
        demokratikus társadalom hosszú ideje egységesen elítélendőnek
        és  büntetőjogi reakciót igénylőnek tartja. Az egyébként igen
        heterogén összetételű fogyasztói típusú magatartások  viszont
        időről  időre  vitákat  váltanak ki, bár  ezek  elsősorban  a
        kannabisz  használatára vonatkoznak.  Konszenzus  alakult  ki
        abban   is,   hogy   a  kábítószerrel  visszaélés   kerülendő
        magatartás,  nem  egységes azonban annak megítélése,  hogy  a
        büntetőjog  eszközei alkalmazhatók-e, s ha igen,  annak  mely
        fajtái vethetők be e nem kívánatos jelenség ellen.
             
             A  kábítószer-fogyasztás általános, minden korlátozás és
        következmény nélküli legalizálása sehol nem jutott hangsúlyos
        szerephez.    A    visszaszorítást   középpontjukba    állító
        drogpolitikák a szabályozás során jelenleg is túlnyomórészt a
        –   súlyponteltolódásokat  mutató  –   prohibícióval   vegyes
        ártalomcsökkentést  tekintik  meghatározónak.  A  fogyasztási
        célú  felhasználást az államok vagy a birtokláson  keresztül,
        vagy  önálló elkövetési magatartásként értékelve,  részben  a
        büntetőjog  szabályain útján tilalmazzák,  részben  pedig  az
        igazgatási,  rendészeti, egészségügyi normák hálózatán  belül
        alkalmaznak   e   miatt  jogkövetkezményeket.   A   „tilalom”
        valamilyen  szinten minden kábítószerfajta esetén  általános,
        noha    a    kannabiszra   esetenként   kivételes   szabályok
        vonatkoznak.
           
            1.2.  A  kábítószerélvezők  világszerte  hivatalosan   is
        megfogalmazták  azt  a  tételt,  hogy  bár  a   droghasználat
        jelenleg  kétség  kívül  egy  társadalmi  kisebbség  szokása,
        azonban  nem  sérti  mások érdekeit, nem okoz  kárt  senkinek
        (legfeljebb  a  használónak), így  a  többségi  társadalomnak
        toleránsnak  kell lennie vele szemben. Minthogy a  társadalmi
        kisebbség   közös   véleménye  része  a   közvéleménynek   és
        demokratikus  társadalomban a kisebbség véleménye  ugyanolyan
        fontos,  mint a többségé, az államnak nem feladata a többségi
        álláspont  büntetőjogi  eszközökkel  történő  védelme,  s  az
        egyént is szükségtelen saját magától megóvnia.
           
            Hangsúlyozandó  azonban, hogy még a  fogyasztás  szabaddá
        tételének támogatói sem tartják a kábítószer-élvezetet minden
        feltétel nélkül engedélyezhetőnek. Maguk sem állítják, hogy a
        használatnak nincs semmilyen veszélye, eltérő körben  jelölik
        meg  az „ártalmatlannak tartott szerek” körét is és általában
        a   „befogadásra   kész,  felnőtt  felelősségteljes   embert”
        állítják fel olyan „mércének”, mint aki számára ezen  anyagok
        hozzáférhetővé tehetők.
           
            A    fogyasztás   ellenzői   azzal   érvelnek,   hogy   a
        kábítószerélvezők  pusztán  a  hedonizmust  tudják   felhozni
        álláspontjuk  alátámasztására,  amely  pedig  nem  lehet   az
        értékek  közötti választás alapja. Az élvezetelvűség egyfelől
        önmagában  semmilyen értelmes elfogadható főcélt nem  határoz
        meg,  másfelől pedig ennek elfogadása esetén semminő észérvet
        nem   lehet  szembeszegezni  bizonyos  súlyos  károkat  okozó
        magatartásokkal  szemben (pl. pedofília, erőszakos  szexuális
        zaklatás).  Az élvezeteknek lehetnek és vannak  is  egymással
        összemérhetetlen  formái (az erősség  és  tartósság  mellett,
        amelyek   szintén  összemérhetetlenek),  s  nincsenek   olyan
        paraméterek,  amelyek  mentén igazságot  tehetnénk  közöttük,
        amikor  összeütköznek. Hozzáteszik mindehhez, hogy  a  puszta
        élvezetből  fakadó,  kontrollálatlan  fogyasztás  az   egyéni
        érzékenység  fokától függően rövidebb-hosszabb időn  belül  a
        szer rabjává teszi a fogyasztót. A függésnek igen hamar olyan
        fokához  ér  el, amelynek következtében már képtelenné  válik
        arra,   hogy   az  „anyag”  megszerzésén  túl   bármi   másra
        koncentráljon.  Munkáját  feladja,  kapcsolatai  kiüresednek,
        egzisztenciája megbomlik, s veszélyes gyorsasággal sodródik a
        bűnözés    felé   annak   érdekében,   hogy   a    kábítószer
        megszerzéséhez   szükséges   javakat   biztosítsa.   Így   az
        önveszélyeztetésen túl magatartása már másokra is veszélyes.
            A   nemzeti   törvényhozások   általában   véve   csekély
        hajlandóságot mutatnak a fogyasztás felszabadítására,  míg  a
        társadalom  egy része – egymáshoz képest is –  eltérő  körben
        kívánja   a   tilalmak  feloldását.  Ennek  a  helyzetnek   a
        kezelésére  a  nemzeti  jogalkotásokban  többféle   tendencia
        figyelhető  meg,  ám még a látszólag azonos  büntetőpolitikát
        követő  államok  szabályozása is  igen  jelentős  különbséget
        mutat.
           
            1.3.  E  tekintetben  az  európai kontinens  államai  sem
        követnek  egységes szabályozást. Az országok egy  részében  a
        fogyasztói  magatartást  a  törvény  a  kábítószer   fajtától
        függetlenül,   ámde   mennyiségi  különbségekre   figyelemmel
        szabadságvesztéssel  vagy  a  mellett  alternatív  büntetések
        lehetővé   tételével   szankcionálja,  viszont   minden   más
        (kábítószerrel   visszaéléssel   összefüggő)    magatartásnál
        enyhébben  (pl.  Franciaország,  Svédország,  Málta).   Külön
        csoportot  képeznek  azok az államok, ahol  a  kábítószereket
        „osztályokba”,  vagy  legalább „csoportokba”  sorolják,  s  a
        büntetés   mértéke  főként  ennek  függvénye   (pl.   Anglia,
        Írország).    Elfogadott   az   is,   hogy   a    büntetőjogi
        következmények    súlyozására   külön    „irányelvek”    (pl.
        Finnország), vagy legfelsőbb bírósági döntések (pl. Norvégia)
        vonatkoznak,  s  így  differenciálnak – a terápiás  programok
        felajánlhatósága  útján  –  függő  és  nem  függő  fogyasztók
        között.  Máshol (pl. Görögország) maga a törvény teremti  meg
        ezt a különbséget.
           
            A  következményeket tekintve heterogén csoportot alkotnak
        azok az államok, ahol a fogyasztással szemben „engedékenyebb”
        a  szabályozás. A szankciók esetenként adminisztratív jellegű
        formát  öltenek,  s  még  ezen belül  is  különbség  lehet  a
        kannabisz és más drogok között (pl. Portugália), vagy csak  a
        nyilvános  helyen  történő  fogyasztáshoz  kapcsolódnak  (pl.
        Spanyolország,  Olaszország). Ismert az a megoldás  is,  hogy
        fogyasztás miatt csak pénzbüntetés alkalmazható (pl.  Dánia),
        vagy  –  a kannabiszra még külön is differenciálva –  csak  a
        csoportos  fogyasztás  vonja  maga  után  a  szabadságelvonás
        lehetőségét  (pl. Belgium). Található olyan  szabályozás  is,
        mely   csupán   a  kannabisz  esetében  tesz  különbséget   a
        fogyasztói   magatartások   között  (Ausztria,   Németország,
        Hollandia).   Ez   utóbbi   kategórián   belül   azonban    a
        jogkövetkezmények éles különbségeket mutatnak.  A  nyilvános,
        mértékletes  és csak felnőttek esetében megengedhető,  de  az
        engedélyezés  folyamatába  a közösségek  számára  („háromszög
        bizottság  útján”)  még  így  is a  vétóig  menő  beleszólást
        engedő,  következménymentes fogyasztás kizárólag egy államban
        (Hollandia) ismert.
           
            Az  amerikai kontinensen már évszázadok óta jelen  van  a
        drogfogyasztás problémája. Az Amerikai Egyesült Államokban ma
        az  ún. nulla tolerancia jegyében a jogszabályok szintjén  is
        „drogháború” folyik; a kábítószerrel kapcsolatos  problémákat
        megfellebbezhetetlenül  büntetőjogi  kérdésként  kezelik.   A
        Legfelsőbb  Bíróság döntéseiben is ez tükröződik vissza  (pl.
        marihuana orvosi célú felhasználására vonatkozó döntés, a IV.
        Alkotmánykiegészítés    alkalmazhatóságának     tilalma     a
        kábítószeres  ügyekben). Ugyanakkor a  marihuana  esetében  a
        szövetségi   igazságszolgáltatás   hatáskörén    kívül    eső
        kérdésekben  az  egyes  államok  szabályozása  az   enyhítés,
        illetve a tűrés irányába mutat.
           
            Kanadában   a   marihuana  orvosi   célú   használata   –
        feltételekkel – megengedett, míg a saját használatra  történő
        termesztés vagy birtoklás elsősorban adminisztratív szankciót
        von maga után.
           
            Latin-Amerika  államaiban  a  marihuana  fogyasztás  vagy
        szabályozottan  (pl.  Peru)  vagy  szabályozás  nélkül   (pl.
        Bolívia),  illetve a kokainfogyasztás (pl. Kolumbia)  határok
        között megengedett, vagy mindkettő „eltűrt” (pl. Mexikó).
             
             Ausztráliában  csak a marihuánára vonatkoznak  megengedő
        jellegű   szabályok,  aminek  következtében  a  fogyasztással
        összefüggő   magatartások   egy  része   túlnyomórészt   csak
        adminisztratív szankciót von maga után.
             
             Ázsia  országaiban a szabályozás meglehetősen heterogén.
        A  szankciók  a  minimális birtoklás  mellett  is  kiszabható
        halálbüntetéstől   (pl.  Szingapúr,  Pakisztán)   a   szigorú
        szabadságvesztést  alkalmazásán  át  (pl.  Japán,   Kína)   a
        drogfajtától,    vagy/és   mennyiségtől   függő    megosztott
        (adminisztratív  típusú reagálás és szabadságvesztés  között)
        következményekig terjednek (pl. Thaiföld, India).
             
             Az  afrikai kontinens kultúrájához hagyományosan csak  a
        marihuana  (hasis) fogyasztása tartozik hozzá, s az  is  csak
        kultikus  célból.  Így  a „nem tudatos  fogyasztás”  ellen  a
        büntetőjog eszközeivel is fellépnek.
             
            1.4.  Függetlenül a fogyasztás büntetőjogilag tilalmazott
        voltától,   számos   államban  működik  az  ártalomcsökkentés
        eszközrendszere.  Ma  már – a szabályozatlan,  vagy  kultikus
        fogyasztást  tűrő  államok  kivételével  –  szinte  mindenhol
        ismert   a   kezelés  különböző  intézményesített   formáinak
        hálózata. Ezen belül az egyes országok eltérő keretek  között
        alkalmazzák  a felvilágosítás, a leszoktatás, a gyógykezelés,
        a  fogyasztók  társadalmi  reintegrációjának  módszereit.  Az
        államok a „drogmentesítést” társadalmi értéknek ismerik el, s
        a hatásosság érdekében a módszerek alkalmazását összekötötték
        a  büntetőjoggal. Így születetett meg a büntetés  helyett  az
        „elterelés” jogilag szabályozott szisztémája.
           
            Az  eszközök  igen  változatosak. A  legszélesebb  körben
        elterjedt   leszokást  célzó  gyógyszeres   kezeléstől   (pl.
        methadon  program)  – az esetenként orvosi  felügyelettel  is
        járó – tűcsere és a belövőszobák biztosításán át (pl. Zürich,
        Frankfurt,  Liverpool, Sydney) a szennyezettség-mérést  végző
        mobil-laboratóriumokig  (pl.  Svájc,  Portugália)  terjednek.
        Leszokást  biztosító  programokat  az  államilag  fenntartott
        addiktológiai   központok  mellett   egyházi   és   karitatív
        szervezetek is kínálnak.
             
             1.5. A fentiekből láthatóan a kábítószer-fogyasztás és a
        hozzá  tapadó  problémák kezelésével a  világ  minden  állama
        szembe   találja  magát.  Ennek  megfelelően   a   nemzetközi
        szervezetek   is   folyamatosan  szorgalmazzák   az   államok
        összehangolt fellépését.
             
             Az  Európai  Unió nemcsak a tagállamok drogpolitikájának
        összehangolására   tesz   kísérleteket,    de    rendszeresen
        kezdeményezi   a   kontinensen  kívüli   államokkal   történő
        együttműködés  kialakítását is (pl.  a  Bizottság  folyamatos
        tárgyalásai     Marokkóval    az     ellenőrzési     rendszer
        kiterjesztésére).  Az  Európai Parlament,  illetve  a  Tanács
        megbízásából    számos    bizottság    vizsgálta    már     a
        kábítószerkérdést, a megelőzés lehetőségeit és  a  fogyasztás
        kezelésének témakörét (pl. Stewart-Clark Committee,  Pompidou
        bizottság, Cooney Bizottság). Ennek ellenére az Európa Tanács
        Parlamenti  Gyűlése  által 1988-ban  elfogadott  1085.  számú
        Ajánlás   lényegében  csak  azt  tudta  rögzíteni,   hogy   a
        kábítószer  problémára  az államoknak nincs  semmilyen  közös
        stratégiája, s a kormányok reakciója a legteljesebb közönytől
        a  zsarnoki  szigorig terjed. Az összehangolás  elősegítésére
        felállították  a  The  European  Committee  to  Combat  Drugs
        (CELAD)  elnevezésű  speciális  bizottságot,  majd  az  ennek
        „helyébe  lépő”,  az  EMCDDA-t. Ez utóbbi a  kábítószerkérdés
        vizsgálatát  a  szervezett bűnözés elleni  küzdelem  részének
        tekinti, s hangsúlyozza az összehangolás szükségességét.
             
             A  már intézményesített együttműködés ellenére az EMCDDA
        2002.   évi   jelentése  megállapította,   hogy   a   nemzeti
        büntetőpolitikákban  három  irányvonal,  mégpedig  a  kínálat
        csökkentése,  a  kereslet csökkentése és az ártalomcsökkentés
        váltakozva található meg. Gyakorlatilag ugyanezt dokumentálja
        –  világméretekben – az Egyesült Nemzetek Szervezete  irodája
        [Office on Drugs and Crime (2002. október 1-je előtt:  Office
        for  Drug  Conrol  and Crime)] által 2003-ban  nyilvánosságra
        hozott,   egy   öt   éves  vizsgálat  eredményét   tartalmazó
        „összefoglaló jelentés” (Global Illicit Drug Trends) is.
             
                                     IV.
             
             1.  Az Alkotmánybíróság – megegyezően a hasonló jellegű,
        társadalmi  vitákat  is  kiváltó kérdéseket  eldöntő  korábbi
        határozataival  [pl.  22/2003. (IV. 28.)  AB  határozat,  ABH
        2003,  235,  261.]  – az indítványok elbírálása  során  abból
        indult  ki,  hogy  a  világnézetileg  semleges  alapon   álló
        jogrendszernek (s így az Alkotmánybíróságnak)  nem  feladata,
        hogy  megengedő,  vagy elfogadó álláspontot  alakítson  ki  a
        kábítószer-élvezethez  kapcsolódó hedonizmussal,  vagy  annak
        elutasításával   összefüggésben.   Feladata   azonban   annak
        vizsgálata,  hogy az állam intézményvédelmi kötelezettségének
        lehet-e    szerepe    a   kábítószerfogyasztás    büntetőjogi
        megítélésével  kapcsolatban. Ahhoz, hogy  erről  álláspontját
        alkotmányvédő  feladatának  megfelelően  alakíthassa  ki,  az
        Alkotmány rendelkezéseiből fakadó egyéni jogokat és az  állam
        ezekhez   kapcsolódó   kötelezettségeit   mérheti   össze   a
        drogfogyasztásnak,  mint az egyén és  a  társadalom  szintjén
        jelen  lévő  kérdésnek, illetve az egyes  drogok  szervezetre
        gyakorolt     hatásának     és     használatának      igazolt
        következményeivel. Ez lehet az objektív mérlegelési  szempont
        az önrendelkezési jog, valamint az ifjúságra és közegészségre
        vonatkozó    intézményvédelmi,   alkotmányos    kötelezettség
        összevetéséhez.
             
             2.1.  A  kábítószerek és pszichotrop anyagok közvetlenül
        az  idegsejtekre kifejtett hatásuk alapján az agyban  idéznek
        elő  kémiai változásokat. Az ilyen szerek száma igen nagy,  s
        az  általuk létrehozott következmény függ az anyag típusától,
        az  elfogyasztott  mennyiségtől, a  hatóanyag-tartalomtól,  a
        tisztasági  foktól: azaz valamennyinek eltérő az ún.  „abúzus
        potenciálja”.  Eltérő továbbá a fogyasztók reakciója,  egyéni
        érzékenysége  az egyes szerekkel kapcsolatban. Így  az  egyes
        anyagok  által  az  agyban  előidézett  kár  (pusztítás)  sem
        egyforma nagyságú és minőségű, s nem egyforma idő alatt,  nem
        azonos   végeredményt  hoznak  létre.  Ebből  következően   a
        kockázat  mértéke  az egyének esetében előre felismerhetetlen
        és  még azonos típusú, hatóanyagtartalmú bódulatkeltő anyagok
        esetében is kiszámíthatatlanul eltérő.
             
             A  függőség  sem azt jelenti, hogy a szer fogyasztójánál
        valamennyi lehetséges hatás együttesen jelentkezik,  minthogy
        ennek   az   állapotnak  is  vannak  fokozatai.  Az   igazolt
        tapasztalatok szerint a hozzászokás az ún. „kondicionáló”  és
        a  „reinforce” hatás egyenes következményeként a szellemi,  a
        fizikai, a szociális állapot leromlását és az „anyagon” kívül
        minden   más   igény   leértékelődését  hozza   magával.   Az
        önrendelkezési jogból fakadó „szabad választás”  jogosságának
        hangoztatása  mellett  paradox módon az  egyén  egyre  inkább
        alárendelődik  a kábítószerek használatának,  azaz  a  függés
        felé megtett út fordított arányban áll a cselekvési szabadság
        fokával.   Az   általánosan   behatárolhatatlan,   és   magas
        egészségügyi  –  adott esetben az élet  elvesztéséig  menő  –
        kockázati  szinttel  járó  fogyasztás  innentől  kezdve   nem
        tudatos  döntés kérdése, nincs tehát többé az egyén  szintjén
        sem valódi szabad választás.
             
            2.2.    Vitathatatlan   továbbá,   hogy   a   kábítószer-
        fogyasztásból  származó  egészségügyi-szociális   egyéni   és
        társadalmi következmények nemcsak a fogyasztással érintett és
        már  a függés állapotába jutott személy szintjén súlyosak.  A
        drogszíntér   forgalmazói  oldalán  szereplők  a   társadalom
        egészének  egészségügyi, szociális épségét éppúgy fenyegetik,
        mint   a  cselekvési  szabadsághoz  elengedhetetlenül  fontos
        közbiztonságot és köznyugalmat.
           
             Az   illegális   kereskedelemnek,   az   átadásnak,    a
        terjesztésnek a fogyasztói oldal „felszabadítása”  esetén  is
        tilalmazottnak   kellene   maradnia.   Szorosan    büntetőjog
        dogmatikai szempontból viszont a fogyasztó/vásárló a  tiltott
        forgalmazáshoz  nyújt  bűnsegédi  magatartást  akkor,  amikor
        saját  adagját  beszerzi,  s  így  maga  is  közreműködik   a
        kábítószerpiac  fenntartásában, illetve  a  hozzá  kapcsolódó
        bűncselekmények  rátájának  alakításában.  E  körben  (túl  a
        nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségvállaláson) nem
        mellőzhető  annak  számításba vétele sem, hogy  az  általános
        legalizálás nemcsak a nemzeti kereteken belüli kábítószerpiac
        átrendeződését vonhatná magával. Valódi kockázatot  jelenthet
        a  nemzetközi kábítószer-kereskedelem kedvezőtlen  hatásainak
        magyarországi  felerősödése is.  Mindez  pedig  együttesen  a
        közbiztonság és köznyugalom drasztikus romlásán keresztül  az
        ország    teljes    lakosságának   helyzetét,    életvitelét,
        biztonságát, nyugalmát és végső soron cselekvési  szabadságát
        érintő alkotmányossági kérdés is.
           
            A  fogyasztók  továbbá  maguk is  azt  állítják,  hogy  a
        bódító  hatás  módosult tudatállapotot  hoz  létre,  amelynek
        viszont a külvilágban is megnyilvánuló egyik jellemzője, hogy
        az   érintett   fizikai  és  szellemi  értelemben   sem   ura
        magatartásának.  Így  tehát reális  annak  a  veszélye,  hogy
        mindazok  a korlátok, amelyek a belátási képessége birtokában
        lévő  embert  visszatartják  mások veszélyeztetésétől,  náluk
        átértékelődnek vagy lebomlanak.
           
             Megalapozatlan tehát azon indítványi álláspont,  hogy  a
        fogyasztói   típusú   magatartásokban  kizárólag   az   egyén
        érintett.  A fogyasztás társadalmi közegben zajlik,  amelynek
        nemcsak   a  szubkultúrával  érintett  kisebbség   a   része.
        Ellenkezőleg: a fogyasztói magatartás a közösség életvitelére
        gyakorolt   kedvezőtlen  hatásán  keresztül   (pl.   a   szer
        megszerzése  körüli  bűnözés,  a  fogyasztói  életvitelnek  a
        kiskorúak  előtti megnyilvánulása, a környezetnek a  kontroll
        nélküli    magatartás   által   előidézett   veszélyeztetése)
        közvetlenül   korlátozza  a  fogyasztásban   nem   érintettek
        biztonságérzetét, cselekvési szabadságát.
           
            A   mindenkit   megillető   személyi   méltóság   védelme
        érdekében  az államnak az is a kötelessége, hogy elhárítsa  a
        polgárait  fenyegető veszélyeket, és legalább a  tüneti  vagy
        „palliatív”  kezelés szintjén gondoskodjék a társadalom  azon
        tagjairól is, akik – akár saját döntésük következményeként  –
        erre  nem,  vagy csak korlátozottan képesek. A  28/1994.  (V.
        20.)   AB   határozatban   az  Alkotmánybíróság   éppen   azt
        hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a szociális  jogokból  nem
        erednek  közvetlenül  alanyi  jogok,  az  államnak  ellátási,
        intézményteremtési,     intézményvédelmi      kötelezettségei
        származnak,  amelyek  „szoros  és  kiterjedt  kapcsolat[ban]”
        vannak   az   alanyi  jogokkal,  mert  az  államcél   konkrét
        jogosultjai adott keretek között meghatározhatók  (ABH  1994,
        134,   138.).  A  fogyasztó  oldalán  bekövetkezett   „károk”
        elhárítása  tehát  a  társadalom védelme érdekében  az  állam
        feladata,  mint ahogyan egészségügyi és szociális  körben  az
        állam   kötelessége  gondoskodni  a  fogyasztással   érintett
        egyénről is akkor, amikor ő már erre önmagában nem képes.  Az
        Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint ugyanis  az
        Alkotmány 70/A. §-ának a 8. § (1) bekezdésére és az 54. § (1)
        bekezdésére    figyelemmel   elvégzett   értelmezéséből    az
        következik,  hogy  a  diszkrimináció  tilalmát   nemcsak   az
        Alkotmányban  külön  nevesített  jogokra,  hanem   az   egész
        jogrendszerre kiterjedően alkalmazni kell [pl. 61/1992.  (XI.
        20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.; 37/2002. (IX. 4.)  AB
        határozat,  ABH  2002,  230,  241.;  22/2003.  (IV.  28.)  AB
        határozat,  ABH  2003, 235, 264-266.]. A  jogalanyok  egyenlő
        méltóságú személyként történő kezelése pedig azt is  jelenti,
        hogy még az önhibájából elviselhetetlen helyzetbe került vagy
        krízishelyzetben lévő személy sem hagyható sorsára.
           
            A  32/1998.  (VI. 25.) AB határozatában (ABH  1998,  251,
        254.)  kifejtett álláspontját fenntartva a 42/2000. (XI.  8.)
        AB   határozatban  az  Alkotmánybíróság  kimondta,   hogy   a
        szociális biztonsághoz való jog az állam oldaláról –  konkrét
        ellátási kötelezettségek nevesítése nélkül is – olyan minimum
        követelmények tevőleges teljesítésében ragadható meg, amelyek
        elengedhetetlenek    az    emberi   méltóság    megvalósulása
        szempontjából (ABH 2000, 329, 333, 336.). Ellenkező esetben a
        lakosság egyes csoportjai – élethelyzetük folytán – szociális
        alapellátás  nélkül  maradhatnak  [37/1999.  (XII.   7.)   AB
        határozat, ABH 1999, 431, 434.].
            A   48/1998.   (XI.   23.)  AB  határozatban   ugyanakkor
        rámutatott  arra, hogy a „válsághelyzet” kezelése kapcsán  az
        objektív intézményvédelmi kötelezettség keretében is  szükség
        van  az  érdekek  összemérésére.  „Az  életvédelmet  szolgáló
        alanyi   jogok,  állami  kötelességek,  valamint   államcélok
        rendszerének  közös  gyökere [a nem  statisztikai  sokaságot,
        hanem  egyedi életet védő] élethez való jog […]”  (ABH  1998,
        333,   341.).  Másrészt  viszont  ezzel  harmadik   személyek
        élethez,  valamint önrendelkezéshez való joga állhat szemben.
        Szélsőséges   esetektől  eltekintve  azonban  e   két   érdek
        egyeztetése  a törvények szintjén is megjelenő  olyan  állami
        feladat, amely többek között a krízishelyzetben lévő  oldalán
        jelentkező,   meghatározott   típusú   állami,   gondoskodási
        kötelezettséget jelent (ABH 1998, 333, 341,  343,  345,  353,
        359.).    A   kábítószerrel   visszaélés   kapcsán    viszont
        nyilvánvaló, hogy e gondoskodás árát azok a polgárok  fizetik
        meg,  akik  ebben „élvezeti” oldalról nem, ámde a  közösséget
        sújtó – fentebb kifejtett – veszélyek miatt már egyébként  is
        negatívan érintettek.
           
             Az  állam  semmiképpen nem viszonyulhat  támogatólag  az
        egyik indítványban említett „halálösztön” kifejlődéséhez vagy
        fenntartásához,   ellenben  valamennyi   polgárával   szemben
        felelősséget  visel a társadalmi, egészségügyi, szociális  és
        jogi     értelemben     vett    biztonságos     létfeltételek
        megteremtésért. Ennek része, hogy a közösség  tagjai  számára
        az   elérhető   legnagyobb  mértékben  valódi,   értékteremtő
        cselekvési  szabadságot biztosító, a bűnözés  következményeit
        kivédő  és  elhárító életfeltételeket alakítson ki.  Minthogy
        azonban  e  cél megvalósításának konzekvenciáit a  társadalom
        egészének  kell  viselnie,  az  államnak  a  közösség  jóléte
        érdekében  törekednie kell a javak ésszerű „újraelosztásának”
        biztosítására   is  és  ezen  belül  minden   ember   érdekét
        egyidejűleg  figyelembe véve kell eljárnia. Ebből  kifolyólag
        az  állam  ésszerű  szempontok  alapján  a  közösség  védelme
        érdekében  lép  fel akkor, amikor a káros  szokások  ellen  a
        megelőzés  érdekében jogi eszközöket is  bevet.  A  veszélyek
        súlya  és  a  károk  szintje  pedig  a  büntetőjogi  eszközök
        alkalmazását is indokolttá teszi.
             
             3.  A  kábítószer-fogyasztás büntetendővé  nyilvánítását
        több  indítvány  is  az önrendelkezési joggal  összefüggésben
        támadta.
             
             Az  önrendelkezési jogot az Alkotmánybíróság már  számos
        határozatában,  sokféle szempontból értelmezte.  Ennek  során
        vizsgálta  ezen alapjog egyes aspektusait és meghatározta  az
        alapjogvédelem legfőbb szempontjait.
             
             A 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában leszögezte, hogy az
        emberi  méltósághoz való jogot az ún. „általános személyiségi
        jog”  egyik megfogalmazásának tekinti, amelynek része  többek
        között a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog,  az
        önazonossághoz, az önrendelkezési szabadsághoz való jog és az
        általános  cselekvési  szabadsághoz való  jog.  Az  általános
        személyiségi jog olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén
        autonómiájának védelmére szolgál (ABH 1990, 42,  44-45.).  Az
        Alkotmánybíróság   gyakorlata  szerint  azonban   az   emberi
        méltósághoz    való    jog    csak    az    emberi    státusz
        meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységében
        abszolút   és  korlátozhatatlan  [64/1991.  (XII.   17.)   AB
        határozat,  ABH  1991, 297, 308, 312.]. A korlátozhatatlanság
        ennél fogva „csak az olyan helyzetekre vonatkozik, amikor  az
        életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot  mások
        korlátoznák”.  [22/2003. (IV. 28.) AB  határozat,  ABH  2003,
        235, 262.]. Egyes részjogai, így az önrendelkezéshez való jog
        is  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint  más  alapjoghoz
        hasonlóan  korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.)  AB  határozat,
        ABH 1995, 376, 383.].
           
            3.1.  Az  általános személyiségi jog az  élet  védelméhez
        hasonlóan  korlátként jelentkezik az állam büntető hatalmával
        szemben. „Alkotmányos jogállamban [azonban] a büntetőjog  nem
        pusztán  eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket  hordoz
        […].  A  büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának  törvényes
        alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele
        is”  [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 86.].  A
        büntetőjog   eszközei  ennek  folytán  igénybe  vehetők   más
        alapjogok, alkotmányos értékek védelme érdekében, s általuk a
        szükségesség-arányosság keretei között az emberi  méltósághoz
        kapcsolódó  önrendelkezési jog is korlátozható. A büntetőjogi
        korlátozás  vizsgálatakor az Alkotmánybíróságnak  figyelemmel
        kell  lennie  arra  is,  hogy még az  önrendelkezési  jogából
        levezethető   részjogok  és  ezek  további  folyományai   sem
        egymástól    függetlenül,    hanem    egymásra    tekintettel
        érvényesülnek, s minden embert egyformán illetnek meg.
             
             A  9/2004.  (III.  30.)  AB  határozat  leszögezte:  „Az
        államnak  arra van szüksége garanciális feladata ellátásához,
        hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal
        kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is,  azaz
        ne  csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi
        alapjoggal  összefüggésben  kezelje.  Az  állam  számára   az
        alapjogok  védelme  csupán része az  egész  alkotmányos  rend
        fenntartásának és működtetésének. Ezért […] úgy  alakítja  ki
        az  egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és
        szervezeti   feltételeket,  hogy  mind  a  többi   alapjoggal
        kapcsolatos,  mind  pedig  egyéb alkotmányos  feladataira  is
        tekintettel legyen […].” (ABK 2004, március, 212, 215.).
             Minderre  figyelemmel a kábítószer-fogyasztás megítélése
        tekintetében  is – hasonlóan az abortusz és a gyógyíthatatlan
        betegek   önrendelkezési  jogával  kapcsolatos   határozatban
        foglaltakhoz – az Alkotmánybíróság a kitágított szükségességi-
        arányossági tesztet alkalmazta. Csak azt vizsgálta,  hogy  az
        élethez   való   jog   objektív  oldalán   megjelenő   állami
        intézményvédelmi kötelezettséggel szemben az emberi  méltóság
        jogából    levezetett   önrendelkezési   jog    alkotmányosan
        korlátozható-e, s ha igen, hol húzódnak meg ennek határai.
             
             A korábbiakban taglaltak szerint a kábítószer-fogyasztás
        által   előidézett   állapot   éppen   a   fogyasztó   emberi
        méltóságának  egy részét veszi el, mert autonómiáját  azáltal
        korlátozza,  hogy  döntési képességét külső tényezőknek  veti
        alá. Ebben a helyzetben azonban már megjelenik az államnak az
        egészséghez  való  jogot,  a személyi  integritás  megőrzését
        támogató   intézményvédelmi   kötelezettsége,   amelyet    az
        Alkotmány   70/D.  §  (1)  bekezdése  rögzít.   A   fogyasztó
        személyére  nézve  ez azt jelenti, hogy  a  pozitív  tartalmú
        önrendelkezési jogot nem egy másik személy joga, hanem  saját
        testi  és  lelki  egészséghez való és a cselekvési  szabadság
        megőrzéséhez  fűződő joga korlátozza. A kábítószer-fogyasztás
        megengedése tehát pontosan az önrendelkezési jogot iktatná ki
        az  egyén  életéből,  amennyiben az  a  kábító  hatású  anyag
        befolyása  alatt  lévő  és rabjává vált  személy  korlátozott
        döntéshozatali képessége iránti közömbösséget  jelentené.  Az
        állam  fellépésének éppen az a jelentősége, hogy a  fogyasztó
        emberi méltósághoz való jogának azt a központi, „mindenki más
        rendelkezése alól kivont” magvát oltalmazza, „amelynél  fogva
        […]  az  ember  alany  marad,  s  nem  válhat  eszközzé  vagy
        tárggyá.”  [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991,  297,
        308.]   Az  emberi  méltósághoz  való  jog  így  csak   akkor
        érvényesül   teljes  körűen,  ha  az  önrendelkezési   joggal
        kapcsolatos döntéshozatalt nem zavarják meg ellenőrizhetetlen
        mesterséges hatások.
             
             3.2.  Az  állam védelmi kötelezettsége általános.  Ennek
        következtében nemcsak a kábítószer-fogyasztó (a továbbiakban:
        fogyasztó), hanem mások életvédelméhez való jogát, cselekvési
        szabadságát,   önmegvalósítását,  önkifejezését,   egészséges
        élethez   való  jogát  garantálnia  kell.  Ennek  biztosítása
        alkotmányos  feladat,  s  a  fogyasztók  magatartása  a   már
        kifejtettek  szerint  szoros kapcsolatban  áll  a  társadalom
        egészének érdekeivel.
             
             A   minden   embert  megillető,  társadalmi,  gazdasági,
        szociális  tekintetben  egyaránt  értékteremtő  és  értékvédő
        cselekvési  szabadság, amely az önrendelkezési jog  Alkotmány
        által  védett  pozitív  tartományának kifejeződését  jelenti,
        csak    biztonságos    és   félelem   nélküli    környezetben
        gyakorolható.  Ám  az  egyént  megillető  önrendelkezési  jog
        gyakorlása  is csak alkotmányos keretek között  történhet,  s
        ehhez  a  kábítószer  használata, az önbódítás  nem  tartozik
        hozzá,  különös  tekintettel annak sokrétű,  magas  kockázati
        szintet  jelentő  ún.  váltóhatásaira,  a  szociális   és   a
        közbiztonságot érintő következményeire.
             
             Az  állam  büntető hatalmát érvényre juttató  büntetőjog
        feladata  nemcsak a többségi értékítéletet kifejező  büntetés
        „kiszolgáltatása”, hanem a közösségre veszélyes  magatartások
        fenyegetettségének   megteremtésén  keresztül   a   prevenció
        szolgálata  is.  A  törvényhozó  a  Btk-nak  a  kábítószerrel
        visszaélésre  vonatkozó rendelkezéseivel a  lakosság  egészét
        kívánja  megvédeni  a kábítószerekből származó  veszélyektől,
        még  azon  az  áron is, hogy az egyén cselekvési  szabadságát
        saját   eszközeivel,   a   büntetés  kilátásba   helyezésével
        korlátozza.  E  cél elérése és ezen keresztül az  alkotmányos
        értékként  is elismert közrend biztosítása érdekében  a  Btk.
        nemcsak bünteti az olyan magatartásformákat, amelyek az egyén
        és  a közösség számára közvetlenül veszélyt jelentenek, hanem
        a  mindenki számára fenyegető kockázatot jelentő magatartások
        ésszerű  elkerülését  is támogató szabályozáson  keresztül  a
        társadalmi  együttélés olyan alakítására törekszik,  amely  a
        drogok káros hatásaitól szabadon marad.
             
             3.3. Az Alkotmánybíróság sem függetlenítheti magát attól
        a  nemzetközi  szerződésekben megerősített  ténytől,  hogy  a
        kábítószerek káros hatásai az egyes emberek számára  az  élet
        minőségének   romlását,   egzisztenciavesztést   okoznak,   a
        közösség  felé  pedig  folyamatos fenyegetést  jelentenek.  A
        nemzetközi    szervek    által    világszerte    többszörösen
        lefolytatott  vizsgálatok  azt  mutatják,  hogy  jelenleg   a
        megelőzés feladatát a szankció nélküli tiltás önmagában még a
        fogyasztás  esetében  sem  tudja  hatékonyan  teljesíteni.  A
        büntetőjogon  kívül  nincs  tehát a  jogalkotónak  más  olyan
        hatékony  eszköze,  amellyel  a problémát  kezelni  tudná  és
        amellyel  képes  lenne  az alapjogként deklarált  élethez  és
        méltósághoz  való jog, valamint az alkotmányos  értékként  is
        elismert   közrend   és  közbiztonság,  közegészség   védelme
        érdekében  a  kábítószer-bűnözést  megfelelő  keretek  között
        tartani. Arra pedig az Alkotmánybíróság már számos döntésében
        rámutatott,  hogy a büntetőjog igénybevétele  az  alkotmányos
        jogok értékek és célok védelme érdekében megkerülhetetlen, ha
        más  jogi  eszközök a hatékony visszatartó hatás  kifejtésére
        általában,  vagy  adott  történelmi helyzetben  alkalmatlanok
        [30/1992.  (V.  26.)  AB  határozat,  ABH  1992,  167,  176.;
        13/2000.  (V.  12.)  AB határozat, ABH  2000,  61,  67,  70.;
        14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 93-94.].
             
             A   fogyasztás   tiltásával  és   a   hozzá   kapcsolódó
        büntetőjogi szankció meghatározásával a jogalkotó a  közérdek
        védelmében,  az  absztrakt  és  a  konkrét  veszély  egyidejű
        elhárításának  talaján állva járt el. Ez pedig  a  büntetőjog
        alkotmányosan  is  elismert feladata, amellyel  szemben  nem,
        különösen  pedig  az  Alkotmány  rendelkezései  alapján   nem
        hozható  fel  helytálló érv, minthogy a  generál  prevencióra
        alkotmányos  jogok  és értékek biztosítása  érdekében  került
        sor.  A  speciál  prevenció körében viszont az önrendelkezési
        jog büntetőjogi eszközökkel történő korlátozása „a fogyasztás
        szabadságának  bizonytalanságából” adódó nagyfokú  kockázatra
        tekintettel   sem  szükségtelennek,  sem  aránytalannak   nem
        tekinthető.  Ebből  következően a Btk.  282.  §  (1)  és  (5)
        bekezdésének,  a 282/A. § (6) bekezdésének, a  283/A.  §  (1)
        bekezdésének,  valamint a 282/C. § (1)  és  (5)  bekezdésének
        megsemmisítésre    és    a    kábítószer-fogyasztásnak     az
        önrendelkezési jog alapján történő engedélyezése tekintetében
        fennálló mulasztás megállapítására irányuló indítványokat  az
        Alkotmánybíróság elutasította.
             
            4.1.   A   testi   és  lelki  egészséghez   való   jogból
        következően  az állam alkotmányos kötelezettsége  nem  e  jog
        megsértésétől való egyszerű tartózkodásban áll,  hanem  aktív
        cselekvést kíván meg. Az intézményvédelmi kötelezettségnek  e
        téren az az egyik eleme, hogy a társadalom minden tagját, ide
        értve    a    gyermekeket,   a   kellő    információval    és
        élettapasztalattal   nem   rendelkező   fiatal   felnőtteket,
        valamint a káros magatartásmódra fogékony valamennyi  polgárt
        megóvja  a  visszafordíthatatlan egészségügyi  kockázatoktól.
        Feladatát  akkor  látja  el,  ha  intézkedéseket  foganatosít
        mindazon jelenségek ellen, amelyek ezt a célt veszélyeztetik.
        A  kábítószerfogyasztás terjedésének ezért nem  lehet  tétlen
        szemlélője.

            Az  Alkotmánybíróság a 21/1996. (V. 17.) AB  határozatban
        kifejtette:   „Önmagának   mindenki   árthat,   s   vállalhat
        kockázatot,  ha  képes  a  szabad,  tájékozott   és   felelős
        döntésre.  A  nagykorúaknak a jog be  nem  avatkozása  széles
        lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó
        jog   az   önmeghatározásra  és  a   cselekvési   szabadságra
        [Alkotmány  54. § (1) bekezdés] garantálja ezt a lehetőséget.
        Az   állam   korlátozó  gyámkodása  csak   a   határesetekben
        alkotmányossági   viták  tárgya  (a  kábítószer   élvezésének
        büntetésétől az eutanáziáig) ” (ABH 1996, 74, 80.).

             A  kérdés tehát az, hogy a kábítószerrel visszaélésnek a
        személyes  fogyasztásban megnyilvánuló  változata  esetén  az
        érintett valóban olyan szabad, tájékozott és felelősségteljes
        döntést   hoz-e,  amely  még  akár  a  fentebb   részletezett
        államcélból   és   az   Alkotmány  további   rendelkezéseiből
        (életvédelem, ifjúságvédelem, egészségvédelem,  stb.)  fakadó
        követelmények   ellenében   is   korlátozhatná    az    állam
        beavatkozását.
             
             A   tudományos  ismeretek  jelenlegi  szintjén  csak  az
        állítható  teljes bizonyossággal, hogy a különböző szerek  és
        anyagok   élettani  és  biológiai  hatásai  az  agy  működési
        zavarait  előidézve  az  egyén tudatállapotát  módosítják.  A
        kémiai  gátak  sérülése vagy lebomlása  folytán  az  érintett
        időlegesen   nem,   vagy  nem  teljes   intenzitással   képes
        kontrollálni    gondolatait,   viselkedését,    magatartását,
        értékrendjét.   Az   agyban  létrehozott   pusztítás   és   a
        homeosztázis  megbomlása következtében az egyén  a  közvetlen
        hatás  elmúltával  is  egyre kevésbé ura  cselekedeteinek.  A
        hozzászokás  miatt  pedig a személyiség  és  mentális  szféra
        fokozatosan   alárendelődik   a   bódulatkeltésre    alkalmas
        szereknek.  Mindezen  következményekkel  a  szerek  használói
        eredetileg csak minimális mértékben vannak tisztában,  s  így
        az  anyag  rabjává vált személyek esetében befolyásmentes  és
        felelősségteljes döntésről nem lehet szó.
             
            A  „szabad ártalomra jogosító” megfontolt döntés  további
        feltételeként  az Alkotmánybíróság a tájékozottságot  jelölte
        meg.   A  kábítószer-fogyasztásnak  Magyarországon  nincsenek
        hagyományai,    így    az    egyes   anyagok    használatának
        következményeit, hatását és kockázatait illetően sem lehet  a
        személyes  tapasztalatok és társadalmi ismeretek magas  fokát
        ténynek  tekinteni.  A  legkülönbözőbb aspektusból  elvégzett
        vizsgálatok,  megfigyelések bizonyítják, hogy a kockázatokról
        való  tényleges tájékozottság még azon államokban is kritikus
        szinten  áll,  ahol  a kábítószer már „hagyományosan”  komoly
        társadalmi  problémákat  okoz. E mellett  a  rendkívül  gyors
        ütemben  bővülő kínálati piac a jellemzően „titkos” viszonyok
        között  létrehozott újabb- és újabb anyagok által  úgy  bővül
        tovább,  hogy az újdonságok valódi kockázatai legfeljebb  egy
        statisztikailag  nem  is mérhető kisebbség  (a  létrehozásban
        részt vevő „szakszemélyzet”) előtt ismertek.
             
             A   felvilágosult  választás  lehetőségét  kizáró  külső
        körülmények    ilyen   alakulása   mellett   nem    állítható
        megalapozottan, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettsége
        az  egészséges élethez való joggal összefüggésben nem  terjed
        ki  a  fogyasztókra.  Az  Alkotmánybíróság  azt  már  korábbi
        határozataiban   kifejtette,   hogy   az   ember    semmilyen
        körülmények  között  nem  válhat „egy  fölötte  álló”  akarat
        tárgyává  vagy  eszközévé [64/1991. (XII. 17.) AB  határozat,
        ABH  1991,  297,  308.; 22/2003. (IV. 28.) AB határozat,  ABH
        2003,  235, 266.]. A kábítószer-használat esetében  is  igaz,
        hogy  az  emberi méltósággal csak az egyeztethető  össze,  ha
        kellő    ismeretekkel    rendelkező,   döntésképes    emberek
        határozhatnak  saját sorsuk alakításáról, s  mindaddig,  amíg
        objektív   mérce   szerint  megítélve  ez  a   feltétel   nem
        teljesíthető, az államnak az egyén kiszolgáltatottsága  ellen
        fel  kell  lépnie.  Ennek érdekében nem  alkotmányellenes  az
        olyan  szabályozás,  amely a fogyasztók  önkifejezéshez  való
        jogát  saját maguk és a közösség egészének védelme  érdekében
        korlátozza.
             
             Az  „önmagunkkal való foglalkozás” joga ugyan  része  az
        önrendelkezési   jognak,   de   nem   abszolút    érték.    A
        korlátozásoktól mentes „mámorhoz való” jog még  közvetve  sem
        vezethető le az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, nem része a
        legmagasabb  testi  és  lelki egészség biztosításához  fűződő
        jognak,  mert a kábulat saját maga részére történő  kiváltása
        nem  tartozik hozzá az egyén alkotmányos garanciákkal  védett
        szabad   személyiségfejlődéséhez.  A   tudományos   ismeretek
        jelenlegi szintjén éppen az igazolható, hogy a bódító  hatású
        anyagok  és  szerek  az  ember testi  és  lelki  integritását
        támadják.  Az  emberi  méltóság sérülésének  pedig  a  reális
        veszélye  áll fenn akkor, ha az egyén a kábulat hatása  alatt
        saját vagy mások egészségét, testi épségét veszélyezteti. Így
        a  személyiség szabad kibontakoztatásához való jog korlátai a
        drogokkal kapcsolatban is érvényesülnek.
             
             Hasonló   következetésre  jutott  a   Német   Szövetségi
        Alkotmánybíróság  is  az  1994. március  9-én  meghozott  ún.
        kannabisz  döntésében (Cannabis-Urteil; Entscheidung  Nr.  10
        in:  BVErfGE  90,  145.  o), rámutatva  a  korlátozások  azon
        alkotmányos értéktartalmára, amelyek az egyén, mint szociális
        egyed és a közösség nyugalma érdekében szükségesek. A már – a
        jelen határozatban – hivatkozott nemzetközi szerződéseknek  a
        szabályozási  célt kijelölő rendelkezései a  kábítószerek  és
        pszichotrop  anyagok  használatából eredő,  az  egyént  és  a
        közösséget   egyformán  sújtó  „mérhetetlen  szenvedésre   és
        fájdalomra”  hívják  fel a figyelmet, amelynek  következtében
        éppen  az  emberi méltóság szenvedi el az első csapásokat.  A
        német  felfogásban és az egyezményekben pedig az a  közös,  a
        magyar  Alkotmányból is levezethető tétel  fogalmazódik  meg,
        hogy  az  egyén emberi méltóságát éppen úgy nem  lehet  élete
        kockáztatása  mentén és „részleteiben” megóvni, mint  ahogyan
        senkinek  az egyéni méltósága nem élvez prioritást  másokéval
        szemben.
             
             „Az alkotmánybírósági joggyakorlat az Alkotmány 70/D. §-
        ának  értelmezésében  is  töretlen.  Eszerint  a  legmagasabb
        szintű   testi  és  lelki  egészséghez  való  jogosultságként
        meghatározott  alkotmányi  követelmény  az  államnak  azt  az
        alkotmányos  kötelezettségét jelenti, hogy  a  nemzetgazdaság
        teherbíró    képességéhez,   az   állam   és   a   társadalom
        lehetőségeihez  igazodva olyan gazdasági és jogi  környezetet
        teremtsen,  amely  a legkedvezőbb feltételeket  biztosítja  a
        polgárok  egészséges  életmódjához és  életviteléhez.  […]  A
        lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog  tehát
        önmagában  alanyi jogként értelmezhetetlen, az  az  Alkotmány
        70/D.  §  (2)  bekezdésében foglalt állami  kötelezettségként
        fogalmazódik    meg,   amely   magában   foglalja    azt    a
        kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség
        bizonyos  területein alanyi jogokat határozzon meg. {56/1995.
        (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; […] }” [37/2000.
        (X.  31.)  AB  határozat,  ABH  2000,  293,  297.].  A  jogok
        érvényesülésének      garantálása      pedig       esetenként
        elkerülhetetlenné  teszi  olyan  szabályok  felállítását  is,
        amelyek mások – az Alkotmányból nem közvetlenül levezethető –
        jogaiból fakadó „cselekvőségének” határt szabnak.
             
             Az Alkotmány az egyes alapjogokat, alkotmányos értékeket
        és célokat nem önmagukban, nem az egyedi igényekhez igazodóan
        védi,  hanem  éppen az 54. § (1) bekezdésében foglalt  emberi
        méltóság kiteljesedésének részeként. Az alapjogok garantálása
        a    pozitív    értéktartalommal   bíró    emberi    méltóság
        (önmegvalósítás,   önértékelés,  szabad   és   befolyásmentes
        döntés)  megőrzésének szolgálatában áll és nem  hathat  annak
        megvalósítása,  kiteljesedése ellen. Az állam  ezért  sem  az
        Alkotmány   54.  §  (1)  bekezdésére,  sem  a   70/D.   §-ára
        hivatkozással  olyan  jogi lépéseket nem  tehet,  amelyek  az
        alapjogoknak  (itt  az emberi méltóság  jogának)  a  lényeges
        tartalmát támadják.
             
             Nem  lehet továbbá szem elől téveszteni azt sem, hogy  a
        kábítószer-használatnak  nem  kizárt  az   azonnali   halálos
        eredménye.  Az Alkotmánybíróság viszont már a 75/1995.  (XII.
        21.)  AB  határozatában kimondta, hogy az emberi  méltósághoz
        való jog „magában foglalja […] a személy testi integritásához
        fűződő alapjogot is” (ABH, 1995, 376, 381.). A 22/2003.  (IV.
        28.)  AB  határozat pedig tisztázta, hogy azokban a kivételes
        esetekben,  amikor az élethez való jog és az emberi  méltóság
        jogából    levezetett    önrendelkezési    jog    konfliktusa
        jelentkezik,  az  élet  védelmének biztosítása  alkotmányosan
        indokolt  kötelesség. Nem teremthető olyan  helyzet,  hogy  a
        törvényhozó  az  Alkotmányban nem  védett  egyedi  igényekhez
        igazodóan elsőbbséget adjon az önrendelkezési jognak az  élet
        védelmével szemben (ABH 2003, 235, 264-270.). Ebből méginkább
        az  következik, hogy a testi és lelki integritáshoz való  jog
        fogalmilag   sem   kerülhet   szembe   az   emberi   méltóság
        alapjogával.  Az államnak az élet védelméhez  kapcsolódó,  az
        Alkotmányból     levezethető    objektív     intézményvédelmi
        kötelezettsége   pedig  abban  is  megjelenik,   hogy   előre
        megismerhető  és mindenkire kötelező normatív  szabályozásban
        testet  öltő mérce kialakításával előre gondoskodik a jelzett
        konfliktusok előidézésére alkalmas helyzetek elkerüléséről.
             
             4.2.     Az     Alkotmányból    következő     cselekvési
        kötelezettséget és célkitűzéseket a nemzetközi egyezmények is
        alátámasztják. Ezek mindegyike a szerződő államok  részére  a
        kábítószerekkel  és kábító hatású anyagokkal kapcsolatban  az
        általuk    elfogadhatatlannak    ítélt    magatartásformákkal
        összefüggésben  jogalkotási és jogalkalmazási feladatokat  ír
        elő.
             
             Az    Egységes   Kábítószer   Egyezménynek   a   büntető
        rendelkezésekről  szóló  36. cikk  1.  a)  pontja  alapján  a
        szerződő feleknek kötelessége olyan jogszabályok megalkotása,
        amelyek  szándékos  elkövetés esetén  jogsértő  cselekménynek
        minősítik – az Egyezmény által elismert két célon felül  –  a
        kábítószerek    bármilyen   címen    történő    termesztését,
        előállítását,  gyártását, kivonását,  készítését,  tárolását,
        elosztását, és a kereskedés mindenféle formáját.  A  szerződő
        felek    kötelesek   megteremteni   az   állami   beavatkozás
        lehetőségét  mindazon – külön nem nevesített –  esetekre  is,
        amikor  a  jogalanyok  „bármely  ténykedése”  ellentétes   az
        Egyezmény    rendelkezéseivel.    Ez    a    „bűncselekménnyé
        nyilvánítási  kötelezettség” a  szerződő  feleket  –  kivétel
        nélkül   –   a   saját  használatra  történő   termesztéssel,
        készítéssel, elosztással, tárolással kapcsolatban is terheli.
        Ez  kitűnik  abból is, hogy e pontban maga az Egyezmény  tesz
        különbséget  súlyos  és  kevésbé súlyos  jogsértések  között,
        amikor  előírja,  hogy  a súlyos bűncselekmények  elkövetőire
        kötelező  fenntartani a szabadságvesztés büntetés lehetőségét
        is.
             
             Ugyanez  derül  ki  a  Pszichotrop  Egyezmény  bevezető,
        valamint  az  elosztásra  és  az orvosi  engedélyhez  kötésre
        vonatkozó rendelkezéseiből (2. cikk 7. pont a)i), a)ii), b)i,
        c)i) pontjai; 5. cikk). Az állam beavatkozási kötelezettségét
        a  20. cikk, míg a büntető szabályok meghozatalának feladatát
        a 22. cikk írja elő.
             
             Az ENSZ Egyezményben pedig a szerződő felek kifejezetten
        abban  állapodtak meg, hogy bűncselekménnyé kell nyilvánítani
        a  személyes  fogyasztásra szánt kábítószerek és  pszichotrop
        anyagok  birtoklását, vásárlását és termesztését is (3.  cikk
        2. pont).
             
             A   kifejtettekre  figyelemmel  megalapozatlan   az   az
        indítvány,  amely az Alkotmány 70/D. §-a  és  az  54.  §  (1)
        bekezdése „versengéséből” ez utóbbi elsőbbségét az arányosság
        követelményének  sérelmére figyelemmel  kívánja  igazolni,  s
        ennek   alapján   a  kábítószer-fogyasztás   jogát   korlátok
        nélkülivé  tenni.  „Kábulathoz való alkotmányos  alapjog  nem
        létezik”,  s  így  nem  versenghet  sem  az  emberi  méltóság
        jogával,  sem  a legmagasabb testi és lelki egészséghez  való
        joggal.  Ezért  az Alkotmánybíróság az ennek  megállapítására
        vonatkozó indítványt elutasította.
            5.1.  Az  Alkotmányban biztosított  jogok  védelme  és  a
        nemzetközi  szerződésekből fakadó cselekvési  kötelezettségek
        teljesítése  érdekében  igénybe vehető intervenciós  eszközök
        számos  formája  közül a büntetőjog az  egyik.  A  nemzetközi
        egyezményeket aláíró országok kötelezettséget vállaltak arra,
        hogy   a  kábítószerrel  visszaélés  valamennyi  formáját   a
        büntetőjog   keretein  belül  is  szankcionálják.   Megmaradt
        azonban  az  államoknak  az  a szabadsága,  hogy  a  szankció
        mértékéről  és  formájáról, valamint a szankció  kiváltásának
        lehetőségéről    alkotmányos   elveikkel   és   szabályaikkal
        összhangban   maguk  döntsenek.  Az  állam  tehát   ennek   a
        kötelezettségvállalásnak és az Alkotmánynak a keretein  belül
        igazíthatja  a  jogszabályokat  a  nemzeti  drogpolitikai  és
        kriminálpolitikai céljaihoz.
           
            Az    Alkotmánybíróság   korábbi    határozataiban    már
        kifejtette,   hogy   „[a]  büntetőjog  a   jogi   felelősségi
        rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy  a
        jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi
        szankció,  a  büntetés  szerepe és  rendeltetése  a  jogi  és
        erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor  már  más
        jogágak  szankciói  nem  segítenek. […]  Valamely  magatartás
        büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú  mércével
        kell  megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és  jogi
        normák   védelmében  az  emberi  jogokat   és   szabadságokat
        szükségképpen  korlátozó büntetőjogi eszközrendszert  csak  a
        feltétlenül  szükséges esetben és arányos mértékben  indokolt
        igénybe  venni  akkor, ha az alkotmányos vagy az  Alkotmányra
        visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok,  értékek
        megóvása  más  módon nem lehetséges” [30/1992.  (V.  26.)  AB
        határozat,  ABH 1992, 167, 176.; részletesen: 11/1992.  (III.
        5.)  AB  határozat, ABH 1992, 77, 87.; 36/1994. (VI. 24.)  AB
        határozat,  ABH  1994,  219,  233.;  12/1999.  (V.  21.)   AB
        határozat, ABH 1999, 106, 113.]. Arra is rámutatott,  hogy  a
        büntető  jogszabály alkotmányosságának fontos mércéje:  vajon
        „a  Btk.  [konkrét  rendelkezése]  mértéktartó  és  megfelelő
        választ   ad-e   a   veszélyesnek,  nem  kívánatosnak   ítélt
        jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása  esetén
        irányadó  követelménynek  megfelelően  a  cél  eléréséhez   a
        lehetséges legszűkebb körre szorítkozik-e” [30/1992. (V. 26.)
        AB határozat, ABH 1992, 167, 176.].
             
             Az  Alkotmánybíróság e határozataival  összhangban  áll,
        hogy   a  jogrend  alapvetően  tartózkodik  az  „önsorsrontó”
        magatartások  büntetőjogi szankcionálásától. A távolságtartás
        azonban  nem  jelenti azt, hogy a Btk. az  öngyilkosságot,  a
        szerencsejáték-szenvedélyt,   az   alkoholizmust,   vagy    a
        szexuális  aberrációkat teljes egészében  a  hatókörén  kívül
        állónak tekintené. Bünteti mindazokat, akik az egyén instabil
        lelki-szellemi   állapotát,  személyiség  torzulásait,   vagy
        pillanatnyi gyengeségét támogató, bátorító módon lépnek  fel,
        életkorát,     helyzetét    kihasználják     (öngyilkosságban
        közreműködés,  tiltott  szerencsejáték  szervezése,   tiltott
        állatviadal  szervezése, gyermekkorúakkal szemben  elkövetett
        szexuális  aberrációk). Az alkoholizmus megítélése például  a
        Btk-nak  mind a különös részi tényállásában (ittas  vezetés),
        mind  az  általános részében megjelenik (az  önhibából  eredő
        ittas    állapot    felelősségi    szabályai,    alkoholisták
        kényszergyógyítása). A büntetőjog e rendelkezéseivel tehát  –
        csakúgy  mint  a  21/1996. (V. 17.) AB határozatban  vizsgált
        nemi  erkölcs esetében – az önsorsrontó magatartások  kapcsán
        is minden tekintetben „meghúzza azt a szélső határt, amelynek
        áthágását  a  társadalom már nem tűri el.” Az  e  büntetőjogi
        normákban   érvényesített  közerkölcsnek  és   közrendnek   a
        felülvizsgálata pedig nem az Alkotmánybíróság hatásköre  (ABH
        1996,  74,  82,  83.).  Ez  ugyanis a „demokratikus  többségi
        vélemény  –  és  érzület – érvényesülésének tere”  is  egyben
        [20/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 159, 163.].
             
             5.2.  A  Btk. a közrend elleni bűncselekményekről  szóló
        XVI.  fejezetének  a  közegészség  elleni  bűncselekményekkel
        foglalkozó IV. címében helyezte el a kábítószerrel visszaélés
        törvényi  tényállását.  A cselekmény védett  jogi  tárgya:  a
        közösségnek,   a   társadalom  egészének   testi   épségéhez,
        egészségéhez fűződő társadalmi érdek. A szerkezeti elhelyezés
        szerint    a    törvényhozó    végső    soron    a    közrend
        veszélyeztetésének      lehetőségét      látta       mindazon
        magatartásokban,  amelyeket  a  kábítószerrel  összefüggésben
        büntetendővé nyilvánított.
             
             A közrend – mint ahogyan az Alkotmánybíróság egy korábbi
        [18/2000. (VI. 6.) AB] határozata szerint a köznyugalom is  –
        a   jogállamiság  klauzulájának  az  Alkotmány   2.   §   (1)
        bekezdésében   meghatározott  elve  alapján   –   alkotmányos
        értéknek    tekintendő,   mivel   a   rendezett   társadalmi,
        együttélési viszonyokat hivatott garantálni. Az állam védelmi
        kötelezettsége  erre  mindenképpen  kiterjed,  s  biztosítása
        érdekében  a büntetőjog alkalmazása általában véve túlzottnak
        nem  tekinthető. A büntetőjog és a büntetőjogi büntetés végső
        célja  ugyanis  a  társadalom védelme, valamint  a  megelőzés
        (speciál és generál prevenció). A bűnmegelőzési érdeket, mint
        a  büntetőjogi  norma  egyik funkcióját  az  Alkotmánybíróság
        korábbi  határozatában szintén a jogállamiságból  levezethető
        alkotmányos  célként  ismerte  el  [24/1998.  (VI.   9.)   AB
        határozat,  ABH  1998,  191, 195.]. A 21/1996.  (V.  17.)  AB
        határozatban   pedig   kimondta,   hogy   a   bűncselekmények
        meghatározása  és  szankcionálása  végső  soron  törvényhozói
        kompetencia,  amely felett kivételes esetekben  érvényesülhet
        csak alkotmánybírósági kontroll (ABH 1996, 74, 82.).
             
            A   közegészség  védelme  érdekében  alkotott   speciális
        büntetőjogi  szabályok részei annak a szervezési,  irányítási
        és   orientálási  feladat-ellátásnak,  amely  az  államot  az
        Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése alapján terheli [ld: 28/1994.
        (V.  20.)  AB  határozat, ABH 1994, 134, 139.; 56/1995.  (IX.
        15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; 54/1996. (XI. 30.) AB
        határozat,   ABH  1996,  173,  186,  198.;  1316/B/1995.   AB
        határozat, ABH 1996, 735, 737.; 261/B/1997. AB határozat, ABH
        1998,  689,  692.].  A közegészség olyan  alkotmányos  érték,
        amelynek      büntetőjogi     védelme     sem     feltétlenül
        alkotmányellenes,  így e tekintetben is  csak  a  büntetőjogi
        beavatkozás    határainak   szükségességi   és    arányossági
        vizsgálata  jöhet  számításba  [vö.:  58/1997.  (XI.  5.)  AB
        határozat, ABH 1997, 348, 354.].
             
             A  védendő  jogi tárgyak kiválasztásánál minden  esetben
        hangsúlyos   szerepe  van  a  társadalom  értékrendjének,   a
        nemzetközi    jog    szabályainak,   az   állam    mindenkori
        büntetőpolitikájának. A törvényhozót azonban – azon túl, hogy
        a  nemzetközi  szerződések  által  előírt  kötelezettségeket:
        jelen  esetben  az általuk védendő értéknek nyilvánított,  az
        emberi   életet,  méltóságot,  egészséget,  és  a   kiskorúak
        jogainak   és  érdekeinek  oltalmazását,  valamint   a   jogi
        dokumentumokban foglalt iránymutatásokat az  Alkotmány  7.  §
        (1) bekezdésére tekintettel nem hagyhatja figyelmen kívül – e
        tekintetben is széles mérlegelési jog illeti meg.
             
             Az  Alkotmánybíróság  a  büntetőjogi  szankciók  kapcsán
        korábban  már  több ízben kifejtette: „Az Alkotmánybíróságnak
        nincs  jogosítványa  a  büntetőpolitika által  megfogalmazott
        szükségletek,   követelmények  és  célok   helyességéről   és
        indokairól,    így   különösen   azok   célszerűségéről    és
        hatékonyságáról  határozattal  dönteni.  Az  Alkotmánybíróság
        csak    a    normában   testet   öltött   politikai    döntés
        alkotmányosságáról  vagy alkotmányellenességéről  határozhat.
        Ezt   viszont   olyan  alkotmányossági  vizsgálat   keretében
        cselekszi,   amelynek  során  figyelemmel  van   nemcsak   az
        alaptörvény  textusára, hanem annak normatív  és  intézményes
        összefüggéseire,   és  ugyanígy  tekintettel   van   a   Btk.
        rendelkezéseire   és   intézményeinek   koherenciájára.    Az
        Alkotmánybíróságnak  tehát  arra  van  jogosítványa,  hogy  a
        büntetőpolitika alkotmányos korlátait állapítsa meg, de ne  a
        politika  tartalmáról  döntsön,  ennek  során  pedig  különös
        tekintettel   legyen  az  alapjogok  védelmének   alkotmányos
        büntetőjogi  garanciáira.” [1214/B/1990.  AB  határozat,  ABH
        1995,  571, 573, 574.; 13/2002. (III. 20.) AB határozat,  ABH
        2002, 85, 90-91.].
             
             6.  Az  egyik indítványozó kifogásolta, hogy a  támadott
        rendelkezésekben   a   jogalkotó  önkényesen   válogatott   a
        tudatmódosító  szerek  büntetendővé nyilvánítása  körében.  A
        fentebb  kifejtettekből következően azonban nem  tartozik  az
        Alkotmánybíróság   kompetenciájába   annak    a    jogalkotói
        mérlegelésnek  a  vizsgálata, hogy az állami  büntetőpolitika
        egyes  ilyen  szerekkel kapcsolatban miért nem (illetve  csak
        eseti    jelleggel)   kívánt   a   legszigorúbb   büntetőjogi
        eszközökkel élni, s e helyett miért és milyen más szabályokat
        alkalmazott.
             
             6.1.    A    büntetőjog    szükségképpen    jogkorlátozó
        eszközrendszerének    megítélésekor    az    Alkotmánybíróság
        működésének kezdetétől a szükségességi és arányossági tesztet
        alkalmazza.  Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
        büntetőjogi  eszközéhez, ha másik alapvető jog  és  szabadság
        védelme  vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos  érték
        védelme  más  módon nem biztosítható [11/1992. (III.  5.)  AB
        határozat,  ABH  1992,  77, 83, 85.]. Az  elérni  kívánt  cél
        fontosságának  vizsgálata  során az  Alkotmánybíróság  minden
        esetben  tekintettel  volt arra is, hogy  az  egyént  vagy  a
        közösséget   fenyegető  társadalmi  veszély   értékelése   és
        előrejelzése tekintetében a törvényhozó széles mozgástere  az
        Alkotmánybíróság által csak korlátozott mértékben vizsgálható
        felül.  A  vizsgálati módszerként szolgáló szűkebb értelemben
        vett  arányosság  követelménye szerint a jogtárgy  védelmének
        önmagában  alkalmas és szükséges eszközét  akkor  nem  szabad
        alkalmazni,  ha az érintett személy alapjogainak ebből  eredő
        megcsorbítása  a  jogi  érdek védelmének  hozamát  lényegesen
        meghaladja.
             
             6.2.  A  visszaéléssel kapcsolatos magatartások ésszerű,
        tudományos  alapokon  álló  differenciálása  nem  ütközik  az
        Alkotmányba, amint az sem, ha a jogalkotó az eltérő súlyú  és
        következményekkel  járó  magatartásokat  és  azok  eredményét
        eltérő  súllyal kezeli. Az indítványozó által  felhívott,  az
        Alkotmány  70/A.  §-a az egyenlő méltóságú személyek  közötti
        hátrányos  megkülönböztetést tiltja és nem a különböző  kóros
        élvezetre    alkalmas   anyagok   közötti    diszkriminációra
        vonatkozik.  Az pedig, hogy ebből kiindulva a  Btk.  egyes  –
        kétségtelenül káros szerek (pl. alkohol) – használatához csak
        részlegesen   fűz   következményeket,   senki   számára   nem
        keletkeztet  megalapozott igényt más kóros  élvezetet  nyújtó
        anyagok  használatának szabadságára. A jogalkotó  felelőssége
        éppen abban áll, hogy a lehetséges felhasználási módjukban és
        így következményeikben eltérő szerek használata esetén eltérő
        és   differenciált  megoldásokat  alkalmazzon,   minthogy   a
        büntetőjogi  rendelkezés szükségességének  és  arányosságának
        alkotmányossági követelménye csak így teljesíthető.
             
             A  különböző,  az  egészségi  állapotot  is  befolyásoló
        szerek   és  anyagok  használatának  jogi  következményei   a
        jogrendszerekben  nem  egyformák. A  szigorúbb  vagy  enyhébb
        állami  fellépést  nyilvánvalóan  koronként  és  kultúránként
        eltérő  megfontolások  alakítják. Az alkohollal,  nikotinnal,
        kávéval  az európai kultúra „megtanult” együtt élni, minthogy
        használatuk  évszázados múltra tekint vissza.  Kezelésük  már
        csak  azért  sem vonható a kábítószerekkel egy tekintet  alá,
        mert   az  ezen  anyagokról  rendelkezésre  álló  ismereteink
        alapján  –  mind  az akut, mint a késői hatás tekintetében  –
        használatuk  következményei azoktól  jelentősen  eltérnek.  A
        dohányzás  és  a  koffein bódulatot, módosult  tudatállapotot
        egyáltalán   nem   hoz  létre,  vagyis  az  egyén   szellemi,
        cselekvési   szabadságára  semmilyen   hatással   nincs.   Az
        alkoholfogyasztás kockázatai pedig a függőség  kialakulásához
        szükséges  mennyiség  és  időtartam jelentősen  eltérő  volta
        miatt messze elmaradnak a kábítószerek okozta veszélyektől, s
        a  fogyasztás azonnali következményei is kevesebb kockázattal
        járnak.
             
             Alkotmányossági   szempontból   tehát   a    „válogatás”
        aggályosnak nem tekinthető. A Btk. rendelkezései a büntetőjog
        dogmatikájának   megfelelően  differenciált  keretek   között
        szankcionálják      a     kábítószer-fogyasztást,      fűznek
        jogkövetkezményeket az alkohol-fogyasztáshoz, s tekintenek el
        a  további élvezeti cikkek használatának értékelésétől. Így a
        szabályozás  az  egyenlő méltóságú személyek tekintetében  az
        Alkotmány   55.  §  (1)  bekezdésében  biztosított   személyi
        szabadsághoz   való   jog   szempontjából   nem    tekinthető
        diszkriminatívnak. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt  e
        tekintetben elutasította.
             
             7.  Hasonló  okokból megalapozatlan az az indítvány  is,
        amely   a   Btk.  módosítás1.-re  tekintettel  a   szankcióra
        vonatkozó  rendelkezéseket általában véve is, de különösen  a
        fogyasztás   tekintetében  a  „kellő  szigor”  hiánya   miatt
        támadta.
           
            Az    Alkotmánybíróság   a   13/2002.   (III.   20.)   AB
        határozatban összefoglalóan fejtette ki, hogy a hatályos Btk.
        büntetési  rendszerében  a  szankció  meghatározásának   joga
        megoszlik   a   jogalkotó   és  a  jogalkalmazó   között.   A
        szükségesség   és   arányosság   alkotmányi   követelményével
        kapcsolatban   az   kiemelte:  „Az  arányos   büntetés   elve
        tartalmára  nézve több, eltérő értéktartalmú koncepcióval  is
        kitölthető,  következésképp  a  törvényhozónak  széles   körű
        alkotmányos mozgástere van a büntetés kiszabásával összefüggő
        büntetőjogi    intézményrendszer    alakítása    során.    Az
        Alkotmánybíróság   nem   jogosult  a  jogalkotói   mérlegelés
        célszerűségi szempontú felülbírálatára és az egyes koncepciók
        értéktartalmának  minősítésére, az ezért  való  politikai  és
        jogpolitikai   felelősséget   a   törvényhozó   viseli.    Az
        Alkotmánybíróság  a  semlegesség  talaján  állva  csupán  azt
        vizsgálhatja,  hogy  a  büntetéskiszabás  rendjére  vonatkozó
        szabályok  megállapítására vonatkozó diszkrecionális  jogával
        összefüggésben  ’a  jogalkotó mérlegelési jogának  gyakorlása
        során   nem   került-e   ellentétbe  az  Alkotmány   valamely
        rendelkezésével.’  {részletesen: pl. 61/1992.  (XI.  20.)  AB
        határozat, ABH 1992, 280, 281.; […].}” (ABH 2002, 85, 93-94.)
             
             A kifejtettekből következően az egyes bűncselekményekhez
        és  ezen  belül  egyes  elkövetési magatartásokhoz,  minősítő
        körülményekhez     kapcsolódó     joghátrányok     mértékének
        megállapításakor  a  jogalkotó  különbséget  tehet  enyhe  és
        súlyos büntetések között, mint ahogyan maga a „tett” is lehet
        enyhébb vagy súlyosabb.
             
             A különbségtétel azonban összehangolást is jelent. Ennek
        során  figyelemmel  kell  lenni  a  cselekményhez  kapcsolódó
        speciál  és  generál  prevenciós célokra,  a  különböző  jogi
        tárgyakat veszélyeztető vagy sértő bűncselekmények szankcióit
        pedig  arányaikban  is  meg  kell  feleltetni  egymásnak.  Az
        Alkotmánybíróságnak  ezzel kapcsolatban  nemcsak  arra  nincs
        felhatalmazása,  hogy  a  jogalkotó mérlegelési  szempontjait
        felülbírálja,   hanem  mindaddig,  míg   a   szankciórendszer
        koherenciájának sérelmét előidéző, alkotmányos keretek között
        elfogadhatatlan  aránytalanságot nem  észlel,  addig  ebbe  a
        rendszerbe be sem avatkozhat.
             
            Azt  tehát,  hogy a jogalkotó a kábítószerrel  visszaélés
        egyes  fordulatai  esetében  „célszerűtlen  egyoldalúsággal”,
        „nagyfokú toleranciával” avagy erélyes szigorral szabta-e meg
        azokat  a  büntetéskiszabási  kereteket,  amelyek  között   a
        jogalkalmazó    mérlegelhet,   az    Alkotmánybíróság    csak
        szélsőséges  esetben minősítheti alkotmánysértőnek.  A  jelen
        ügyben   e  tekintetben  olyan  kirívó  aránytalanságot   nem
        észlelt, amely a büntetés korábbiakban már kifejtett céljával
        alkotmányjogi  szempontok  alapján  ellentétben  állna,  vagy
        alapjogot sértene.
           
            A   Btk.   támadott  rendelkezéseiben  a  törvényhozó   a
        kábítószerrel  visszaélés szándékos elkövetési  magatartásait
        rendelte  büntetni, különbséget téve a cselekmények között  a
        visszaélés súlya: a fogyasztói és forgalmazói magatartások, a
        személyes  használat  és a kereskedelem  tekintetében  is.  A
        hatályos  rendelkezések  –  a  korábbiaktól  eltérően   –   a
        fogyasztást kifejezetten nem nevesítik, ám a megszerzésen,  a
        tartáson,   a  termesztésen,  és  az  előállításon  keresztül
        büntetni  rendelik. Miután (azonban) a fogyasztás a felsorolt
        elkövetési  magatartások valamelyikének megvalósítása  nélkül
        nem   képzelhető  el,  egyértelmű,  hogy  ezt  a   büntetendő
        cselekmények köréből a szabályozás megváltozása  sem  iktatta
        ki.
           
            Mindazon  magatartások, melyek a Btk-ban  szerepelnek,  a
        fogyasztás   tekintetében   pusztán   előrehozott    védelmet
        jelentenek.  A  nemzetközi  egyezményeknek  és  a  nemzetközi
        trendnek  pedig ez a szabályozási mód is megfelel. A vizsgált
        bűncselekmények kapcsán kiszabható büntetések és intézkedések
        pedig  illeszkednek  a Btk. e fejezetében  szabályozott  más,
        büntetőjogilag    tilalmazott   magatartások    szankcióihoz,
        differenciálnak  az elkövetési magatartások között  és  kellő
        mérlegelési jogot biztosítanak a jogalkalmazó számára is.
             
             Az  itt  kifejtettekre figyelemmel  az  Alkotmánybíróság
        ezen indítványt is elutasította.
             
             8.1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy  a  Btk.
        fentebb  felsorolt  rendelkezései, a fogyasztás  büntetendővé
        nyilvánítása  és az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében  foglalt
        kínzás,  megalázó, embertelen bánásmód tilalma  között  nincs
        alkotmányjogi összefüggés. Ezért az indítványt e  tekintetben
        ugyancsak elutasította.
             
             8.2.   Úgyszintén  nem  állapítható  meg   alkotmányjogi
        összefüggés a Btk. vizsgált szabályai és az Alkotmány 18.  §-
        ban  oltalmazott egészséges környezethez való jog között sem.
        Ezért az indítványt e tekintetben ugyancsak elutasította.
             
            9.  A  kábítószerrel  visszaélés elkövetési  magatartásai
        közötti  különbségtétel  hiányát a  „kereskedelmi  célú  vagy
        saját   használatot  célzó”  differenciálatlanságra   alapozó
        indítvány ugyancsak megalapozatlan.
           
            Mind   a   jelenlegi,  mind  az  indítvány  benyújtásakor
        hatályos  jogszabályban következetes különbségtétel ismerhető
        fel  a  kábítószerrel  visszaélés fogyasztói  és  forgalmazói
        oldala  között.  A cselekmény irányultságára  figyelemmel  az
        alkalmazható  szankciók között jelentős súlybeli  különbségek
        voltak  és  vannak. A jogalkotó elsődlegesen  ezen  keresztül
        különböztetett  a személyes használat és a kereskedelmi  célú
        felhasználás  között.  Azzal  továbbá,  hogy  e   mellett   a
        mennyiségi határokhoz (csekély mennyiség, jelentős mennyiség,
        alapegység)  kapcsolódóan  a  büntetés  mértékét  befolyásoló
        további    differenciálást   hajtott   végre,   a    „célzat”
        vizsgálatára ezt meghaladóan is kötelezte a jogalkalmazót.

            A    megszerzés   és   tartás   céljának   vizsgálata   a
        jogalkalmazónak  a  büntetőeljárásról szóló  1998.  évi  XIX.
        törvény  (továbbiakban: Be.) rendelkezéseiből következően  is
        általános   kötelezettsége,  minthogy  a  Be.   a   hatóságok
        feladatául szabja a bűncselekmény megállapítása és megítélése
        szempontjából    releváns   körülmények    felderítését.    A
        kábítószerrel  visszaélés  esetében  a  bizonyítás  része  az
        elkövető  szándékának  megállapítása,  az  általa  birtokolt,
        értékesített,  előállított  kábítószer  mennyisége,  a  nettó
        hatóanyagtartalom  vizsgálata  útján.  Erre  figyelemmel   az
        Alkotmánybíróság  a Btk. 282 – 282/C. §-ai vonatkozásában  az
        indítványt  ezen  okból  sem találta megalapozottnak  és  azt
        elutasította.
             
             10.    Részben    megalapozott   azonban    a    további
        indítványozóknak  a „saját használat”, illetve  az  „együttes
        fogyasztás”  fogalomkörét  a jogbiztonság  sérelmére  alapozó
        indítványa.
             
             10.1.  A  Btk-nak a kábítószerrel visszaélést szabályozó
        tényállásai  elkövetési  magatartásokat  határoznak  meg   és
        ezekhez,  valamint a hozzájuk fűződő minősítő  körülményekhez
        kapcsolnak  jogkövetkezményeket. Az előző  pontban  megjelölt
        szabályok  alapján – elsősorban a kereskedői  magatartásoktól
        való  elhatárolás érdekében – a joggyakorlat  kialakította  a
        „saját   használat”  fogalomkörét.  A   Btk.   283.   §   (1)
        bekezdésének  a),  c)  pontjai,  valamint  e)  pontjának   1.
        alpontja  –  visszatükrözve  a  korábban  kialakult  egységes
        álláspontot – a támadott rendelkezéseiben a „saját használat”
        fogalma   alá  vonható  elkövetési  magatartásokat   meg   is
        határozza  (termesztés, előállítás, megszerzés, stb.).  Ennél
        fogva megalapozatlan az az állítás, mely szerint bizonytalan,
        hogy  a  „saját  használat[on]” csak a fogyasztást,  vagy  az
        összes többi magatartást is érteni kell-e.
             
             10.2.  Szintén alaptalan az indítványozók azon állítása,
        hogy  a  „saját használat” fogalomkörének „saját” kitétele  a
        jogalkalmazást önmagában is kiszámíthatatlanná teszi, mert az
        erre   történő  hivatkozás  „sem  nem  igazolható,  sem   nem
        cáfolható”.
             
            A  használat irányultsága az e fejezet 5. és 9. pontjában
        kifejtettek szerint is bizonyítási kérdés. A tényállás  egyik
        olyan  eleméről  van szó, amelyre nézve a  bíróságnak  érdemi
        vizsgálatot kell lefolytatnia, aminek során nyilvánvalón  nem
        a  terhelt  erről szóló nyilatkozata az egyetlen  bizonyíték.
        Vizsgálnia  kell a terhelt életmódját, állapotát,  azt,  hogy
        fogyasztó-e, s ezen belül eljutott-e már a függés állapotába,
        figyelembe  kell  vennie  a lefoglalt kábítószer  mennyiségét
        majd   a  tudományos  és  szakmai  ismeretek,  az  ítélkezési
        gyakorlat   adatainak   felhasználásával   a   bizonyítékokat
        mérlegelni  kell.  Ebből következően  a  bizonyítandó  tények
        körének   meghatározásához  a  támpontok  nehézségek   nélkül
        megállapíthatók, a bizonyítékok mérlegelése pedig ez  esetben
        sem  támaszt több nehézséget, mint bármely más ügyben. Így  a
        hivatkozás       „igazolásának”      vagy       „cáfolásának”
        lehetetlenségéről nincs szó.
             
             Ennek      alapján      a     támadott     rendelkezések
        alkotmányellenességének megállapítására  irányuló  indítványt
        az Alkotmánybíróság e tekintetben is elutasította.
             
             10.3.1.  Megalapozott  viszont  az  indítványozók   azon
        kifogása,   hogy   az   „együttes   fogyasztás”   bizonytalan
        jogfogalom.
             
             A  Btk.  rendszere  az „együttes” elkövetésre  ismeri  a
        társtettesség, a részesség, a csoportos, a bűnszövetségben, a
        bűnszervezetben  történő elkövetés kategóriáit,  a  dogmatika
        pedig ezen felül a közvetett tettesség fogalmát. Az „együttes
        fogyasztás”  kitételből azonban nem állapítható meg,  hogy  a
        közös   fogyasztás   a  társas  elkövetés   mely   –   eltérő
        társadalomra  veszélyességű  – szintjét  jelentheti.  Az  sem
        világos,   hogy   hány  személy  lehet  részese   egy   olyan
        cselekménynek,  amelyhez kapcsolódóan elterelési  lehetőséget
        biztosít a törvény.
             
             A  kábítószerrel  visszaélés bűncselekményénél  tipikus,
        hogy   ugyanazon   terhelt   esetében   többféle,   különböző
        törvényhelyek   szerint   minősülő   elkövetési    magatartás
        halmozódik.  Az  elkövető akaratától  is  függő  feltételeket
        tartalmazó     mentesülés    körében    fellelhető     számos
        bizonytalansági  tényezővel együtt azonban  ez  a  helyzet  a
        büntetés  mértékére  is kiható dogmatikai zavarokat  okozhat,
        mert   az   „együttes  fogyasztók”  „elkövetői”   minőségének
        értékelése  (csoportos  elkövetés,  bűnszövetség,   stb.)   a
        „szabad értelmezés” tartományába kerül át.
             
             Az   Alkotmánybíróság  már  a  11/1992.  (III.  5.)   AB
        határozatában   rögzítette,  hogy  az  állam   büntetőhatalma
        gyakorlásának  kereteit előre, törvényben kell  rögzíteni.  A
        büntetőhatalom gyakorlásának törvényessége azonban nemcsak  a
        nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege klasszikus
        elvének  érvényesülését  jelenti. Az  alkotmányos  büntetőjog
        magában    foglalja   a   büntetőjogi   felelősségre    vonás
        jogszerűségének    a    büntetési    rendszer    alakításának
        törvényességére   vonatkozó   tartományát   is.   „Az   egyén
        alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a  büntetőjog
        különös  részének  tényállásai és büntetési tételei  érintik,
        hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás
        és  büntethetőség  összefüggő  zárt  szabályrendszere.”  (ABH
        1992,  77,  86.)  Az elkövető magatartásának megítélésére,  a
        felelősségre  vonás mértékére pedig alapvetően  hatnak  ki  a
        Btk.  általános  részének azon szabályai,  amelyek  a  társas
        bűnkapcsolatok    fogalmára    és    ezek    következményeire
        vonatkoznak.  Ennek folytán az egyén nem  tartható  az  eseti
        megítélés  következtében előálló bizonytalan jogi helyzetben.
        Ez  ugyanis a hivatkozott határozat szerint egyben „az  állam
        büntető   hatalmának  törvényben  meghatározott  határai   és
        feltételei”  önkényes  változtatásának  tilalmába,   így   az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.
             
             10.3.2. Megalapozott az indítvány a tekintetben is, hogy
        nem  tisztázott  a  „használat alkalma” fogalomköre.  A  Btk.
        rendelkezéseiből  nem állapítható meg, hogy  ez  a  körülmény
        egyetlen fogyasztási alkalomra vonatkozik-e, vagy – az eltérő
        veszélyességi  fokot  tükröző – akár azonos,  akár  különböző
        helyen és személyi körben történő rendszeres használatra. Nem
        vonható  következtetés még arra sem, hogy a többszöri  átadás
        esetén  a hatóanyagtartalmat össze kell-e számítani,  vagy  a
        különböző  átadási  alkalmakat  a  Btk.  általános   részében
        foglalt  halmazati  szabályokra is  figyelemmel  hogyan  kell
        értékelni.  Az  ebből fakadó bizonytalanság  pedig  a  szóban
        forgó   rendelkezés  eredeti  célját  és   tartalmát   önmaga
        ellentétévé   is  képes  átfordítani,  s  ennek   folytán   a
        jogalanyok közötti diszkriminációt eredményezni.
             
             A  fogalom  a  Btk. más rendelkezéseiben  nem  szerepel,
        következésképpen a hozzákapcsolódó ítélkezési gyakorlatra sem
        lehet   hagyatkozni.   Tartalmának  megállapítása   ebben   a
        kontextusban  a tudományosan ismert értelmezési módok  mentén
        sem   lehetséges.   Ezáltal   a   jogértelmezés   önkényessé,
        vádhatóságonként, bírónként egyedivé válhat, s ez – ugyanazon
        magatartás miatt – az egyik elkövető esetében az elítéltetést
        vagy  gyógykezelésre  utalást,  míg  egy  másik  esetében   a
        felelősségre vonás alóli mentesülést eredményezhet.
             
             Az  Alkotmánybíróság következetes gyakorlata  szerint  a
        normavilágosság a jogbiztonság alapvető eleme. Számos  döntés
        részletezte,  hogy  ez  a  kritérium  nemcsak  a  tilalmazott
        magatartás leírására, hanem a jogkövetkezmények alkalmazására
        és  az  azok  alóli mentesülés lehetőségére is vonatkozik.  A
        10/2003.  (IV. 3.) AB határozatban elvégzett és jelen  ügyben
        is  irányadó  összegzés  szerint a  jogbiztonságnak  része  a
        világos,    felismerhetően   értelmezhető    és    egyértelmű
        normatartalom.  A normaszöveg értelmezhetetlenségének,  avagy
        eltérő  értelmezést engedő voltának az a következménye,  hogy
        kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára.
        A normaszöveg túl általános volta mindemellett lehetőséget ad
        a  szubjektív,  önkényes jogalkalmazásra is (ABH  2003,  130,
        135.).
             
             A  büntetési  rendszernek része annak meghatározása  is,
        hogy  az  állam  a büntetőjogi igény érvényesítéséről  mikor,
        milyen  körülményekről mond le, így ez  is  csak  alkotmányos
        keretek  között  történhet. Ebbe pedig éppen  az  alkotmányos
        jogok védelme érdekében beletartozik a feltételek pontos,  az
        Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésének követelményeit  kielégítő
        meghatározása  is,  minthogy a jogbiztonság  követelménye  az
        egyes normák egyértelműségét éppen úgy megköveteli, mint azok
        alkalmazásának   kiszámíthatóságát.  [részletesen   legutóbb:
        47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH 2003, 525, 535.]
             
             A vizsgált jogszabályhelyek [Btk. 283. § (1) bekezdés b)
        pont,  c) pont, d) pont 1. alpontja, e) pont 1. alpontja,]  a
        megkívánt   kritériumoknak  nem  felelnek  meg,   sértik   az
        Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdését. Így az Alkotmánybíróság –
        a  határozat  VI. fejezetében kifejtett további körülményekre
        figyelemmel is – a megsemmisítésükről döntött.
                                     
                                     V.
                                     
             Megalapozott  az  az  indítvány,  amely  a   Btk-nak   a
        kábítószerrel   visszaélésre  vonatkozó  rendelkezéseiben   a
        „hatósági   engedély[re]”  vonatkozó  tényállási  elemet   az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközőnek tekinti.
             
             Kétségtelen, hogy az engedélyhez kötöttség,  illetve  az
        engedély  hiánya  szerepel a Btk.  más  tényállásában  is,  s
        elvileg  nem  kizárt,  hogy a különös részi  tényállás  ehhez
        kapcsolja  a büntethetőséget. Ez a megoldási mód azonban  nem
        idézhet   elő   normavilágossági   hiányokat,   nem   okozhat
        jogbizonytalanságot. Ilyen esetben a szabályozásból  ki  kell
        tűnnie   annak,   hogy  az  adott  tényállásban   tilalmazott
        magatartások   engedéllyel   jogszerűen   gyakorolhatók,    a
        jogszabályoknak  félreérthetetlenül meg kell  határozniok  az
        engedélyezés   kritériumait  és   meg   kell   jelölniük   az
        engedélyezőt.  Így  e  büntethetőségi  feltétel  a   törvényi
        tényállás   alkalmazhatóságát  nem  fordíthatja   át   önmaga
        ellentétébe.
             
             A   Btk.   támadott  rendelkezéseinek  megfogalmazásából
        azonban   az  következik,  hogy  a  kábítószerrel  visszaélés
        elkövetési  magatartásai csak „hatósági  engedély”  hiányában
        valósítanak  meg bűncselekményt. A „hatósági  engedélynek”  a
        törvény   szövegében  történő  megjelenése  azt  a  látszatot
        eredményezi,   mintha   a   támadott   szabályokban   foglalt
        cselekmények    (elkövetési    magatartások)    mindegyikéhez
        beszerezhető   lenne  a  hatósági  engedély,   s   ezek   nem
        önmagukban,  hanem csak a „feltétel” hiányában váltanának  ki
        büntetőjogi rosszallást.
             
             A  vizsgált rendelkezésekben írt elkövetési magatartások
        általában  tilalmazottak,  s  így  jogellenesek.  Ha  azonban
        bizonyos  személyi  kör ezen általában  tiltott  magatartások
        valamelyikére, vagy közülük akár többre is a megfelelő szintű
        jogszabályi  rendelkezés alapján hatósági  engedélyt  kap,  a
        büntető  tényállást formailag kimerítő ilyen  magatartás  nem
        jogellenes,  tehát  nem büntethető. A jogalkotó  az  engedély
        kiadását  azonban  csak  akkor teheti lehetővé,  ha  valamely
        kábítószerek  vagy  pszichotróp  anyagok  felhasználására   a
        „legálisnak” elismert szférában szükség van.
             
             Az    engedélyezési   eljárással,   az   engedélyköteles
        tevékenységek  körével, az engedély tartalmi követelményeivel
        kapcsolatos  normákra  a  Btk. vagy a Btké.  szabályrendszere
        semmiféle  következtetést nem tesz lehetővé. A Btk. értelmező
        rendelkezései e tekintetben mögöttes joganyagként jelölik meg
        a     nemzetközi    egyezmények    végrehajtására     kiadott
        jogszabályokat:  a kábítószerekkel és pszichotróp  anyagokkal
        végezhető  tevékenységről  szóló 142/2004.  (IV.  29.)  Korm.
        rendeletet   (a  továbbiakban:  Korm.  R.1.),  a   kábítószer
        előállítására      alkalmas      növények      termesztésének
        forgalmazásának és felhasználásának rendjéről szóló 162/2003.
        (X.  16.)  Korm. rendeletet (a továbbiakban: Korm.  R.2.),  a
        kábítószerek  és  pszichotróp anyagok tiltott előállításához,
        gyártásához  is  használt  vegyi anyagokkal  végezhető  egyes
        tevékenységek  szabályozásáról  szóló  272/2001.  (XII.  21.)
        Korm. rendeletet (a továbbiakban: Korm. R.3.).
             
              1.  Az  Abtv.  20.  §-a értelmében az  Alkotmánybíróság
        indítvány  alapján  jár  el. A hatósági  engedély  fogalmának
        részben  mögöttes  hátterét jelentő fenti kormányrendeletekre
        külön  alkotmányossági kifogás nem érkezett. Azáltal azonban,
        hogy   a  Btk.  értelmező  rendelkezései  ezeket  tartalmilag
        beemelik   a   Btk.  rendszerébe,  a  támadott  rendelkezések
        alkotmányossági vizsgálata szükségessé tette áttekintésüket.
             
              Ennek  során  az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy
        az  engedélyköteles tevékenységek jellegét,  terjedelmét,  az
        ebben  közreműködők listáját a különböző jogszabályok csaknem
        átláthatatlanul széles körben, eltérő fogalmi rendszerben  és
        igen   nagy   számú  hatóságot,  szervet,  hivatalt   bevonva
        határozzák  meg.  Nem  minden tekintetben  –  vagy  az  egyes
        rendeletek szerint eltérő tartalommal – állapítható meg, hogy
        az  engedélyezés  körében pontosan mit takarnak  a  különböző
        esetekben    alkalmazott   „használat”,   „igazolás”,    stb.
        kitételek.  A  szabályozás hiányosságai  folytán  azonban  az
        eljárások kollíziója jöhet létre. A különböző jogszabályokban
        használt  eltérő terminus technikusok, valamint az önmagukban
        is   bizonytalan  jogfogalmak  –  köztük  magának  a  hatóság
        fogalmának  – tisztázatlansága következtében az engedélyezési
        eljárás még szakavatott és az e területen kimondottan  jártas
        személyek  számára  is  áttekinthetetlen.  Mindez  viszont  a
        büntetőeljárás  során  is  csaknem  lehetetlenné   teszi   az
        engedélyek   tartalmi   keretei   jogszerűségének    egységes
        szempontok  szerinti  vizsgálatát, de a  legjobb  esetben  is
        megengedi  a  szélsőséges megállapításokat.  Így  esetlegessé
        válik a felelősségre vonás is.
             
             2.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a hatósági
        engedélyezésre     irányadó    rendelkezéseket     tartalmazó
        kormányrendeletek fogalomrendszere nem kompatibilis a Btk-nak
        az  elkövetési  magatartásokat meghatározó  rendelkezéseivel,
        minthogy a bennük felsorolt, az engedélyezésre, felügyeletre,
        és   más  hasonló  hatósági  aktusra  szoruló  –  ismert   és
        szabályozott  –  tevékenységek egy szűk sáv  kivételével  nem
        fedik  a  büntető  törvény rendelkezéseit.  További  jelentős
        tényező,  hogy  a  Btk-ban nem tényállási elem  az  a  célhoz
        kötöttség,  amely e rendeletekben és a kibocsátásuk  alapjául
        szolgáló nemzetközi egyezményekben szerepel. Ez utóbbi  kettő
        szerint  ugyanis főszabályként a kábítószerek és  pszichotrop
        anyagok felhasználása csak egészségügyi és tudományos  célból
        lehetséges.
             
              A  kormányrendeletek szövegéből is megállapítható, hogy
        a  büntetőjogi természetű kérdéséket mellékesen kezelik.  Már
        címükből és bevezetőjükből is kiviláglik, céljuk – elsősorban
        a  nemzetközi jog szabta követelményeknek megfelelően –  csak
        egyes,   elsősorban   gazdasági   jellegű   tevékenységfajták
        szabályozása  volt,  amelyek  a kábítószerek  és  pszichotrop
        anyagok  vagy  prekurzorok  felhasználásával  kapcsolatban  a
        nemzetközi  ellenőrzést  és  az  előírt  tilalmak  betartását
        teszik  lehetővé.  E mellett veszélyességükre  figyelemmel  a
        gyógyszerek     és    gyógyszerkészítmények    hasznosítására
        fordítanak  kiemelt  figyelmet. Így az engedélyezési  eljárás
        kereteit   és  tartalmát  is  csak  e  céloknak  alárendelten
        kezelik,  holott  a  pszichotrop  anyagok  és  a  prekurzorok
        legális felhasználási területe is jóval tágabb ennél.
             
              Ugyanakkor   nyilvánvaló,   hogy   azokra   a   Btk-ban
        elkövetési  magatartásként meghatározott tevékenységfajtákra,
        amelyek a kormányrendeletekben nem szerepelnek, engedély  nem
        is  kérhető  és  más  hatósági  aktus  sem  követelhető  meg.
        Minthogy   pedig   a  fentebb  kifejtettek   szerint   számos
        elkövetési  magatartás  ilyennek  minősül,  ezek  esetében  a
        hatósági  engedély  mint tényállási  elem  előírása  éppen  a
        büntethetőséget  zárja  ki. Azaz, a  mögöttes  joganyagnak  a
        büntető  törvénnyel való aszinkronitása a Btk. érvényesülését
        rontja le. Ez pedig nyilvánvalóan ellentétes mind a jogalkotó
        céljával,  mind a kötelezően irányadó nemzetközi  szerződések
        tartalmával, dogmatikailag tarthatatlan eredményre  vezet,  a
        jogalanyok    közötti   diszkriminációt    hoz    létre,    s
        jogbizonytalanságot idéz elő.
             
              Ennek  eredményeképpen  ugyanis  egyfelől  akár  még  a
        legsúlyosabb   társadalomra   veszélyes   magatartások    sem
        eredményezhetnek   büntetőjogi   felelősségre   vonást   (pl.
        kereskedés), másfelől pedig az alacsonyabb rendű jogszabályok
        folytán  egyébként  engedélyköteles  tevékenységek  is   csak
        azokban  az  esetekben vonhatók a Btk. hatókörébe,  amikor  a
        háttérjogszabály  tartalma megfeleltethető az  itt  felsorolt
        elkövetési magatartásoknak. Előáll az a képtelen eredmény is,
        hogy a Btk-ban meghatározott cselekmények miatt gyakorlatilag
        csak azon elkövetőkkel szemben folytatható az eljárás, akiket
        a     kormányrendeletekben    meghatározott    engedélykérési
        kötelezettség terhel és azt elmulasztják, míg mások az  ilyen
        típusú magatartás esetén is mentesülnek a felelősségre  vonás
        alól.
             
              Nem  hagyható  figyelmen kívül az sem,  hogy  egyes,  a
        Btké-ben is meghatározott kábítószerfajták mindenféle legális
        felhasználási   módja   ideértve   a   gyógyászati    jellegű
        alkalmazást is, a nemzetközi szerződések alapján eleve kizárt
        [(kivéve  a  tudományos kutatást pl. heroin,  kokain].  Ennek
        megfelelően  nincsenek  az ezekkel folytatható  tevékenységre
        vonatkozó   szabályok   a   kormányrendeletekben   (és    más
        jogszabályokban) sem. Ilyen módon azonban ellentmondás alakul
        ki  a  büntető törvénynek az elkövetési magatartásokra és  az
        elkövetési  tárgyakra  vonatkozó  rendelkezései   között,   s
        létrejön    a    Btk.   kollíziója   azokkal   a   nemzetközi
        szerződésekkel   is,  amelyekre  maga   a   büntető   törvény
        hivatkozik.
             
              A    hatósági    engedély,   mint    tényállási    elem
        megkövetelése folytán tartalom nélkülivé válnak a  Btk-nak  a
        gyermekek,   valamint  a  minősített  intézmények   védelmére
        vonatkozó  rendelkezései és funkciójukat vesztik a mentesülés
        szabályai.  Nyilvánvaló, hogy a Btk. 282/B. §-a  –  jelenlegi
        formájában  –  éppen  azzal szemben kíván védelmet  nyújtani,
        hogy  a kiskorúak illegális keretek között és módon bármiféle
        kábító  hatású anyaghoz vagy pszichotrop szerhez jussanak.  A
        gyógykezelésen  kívül,  amelynek szabályait  az  egészségügyi
        normák  rendelkezései  rögzítik,  nem  képzelhető  el   olyan
        helyzet,  hogy  a  kiskorúak kábítószert  birtokoljanak,  még
        kevésbé,  hogy  az  ő  felhasználásukkal  kerüljön  sor  ezen
        anyagok    forgalmazására.   Ilyen   tevékenységhez   fogalmi
        képtelenség a hatósági engedély kívánalma.
             
              3.  Nem  határozható  meg az  sem,  hogy  mit  takar  a
        hatóság   fogalma.   A   kormányrendeletek   számos   szervet
        felsorolnak   ugyan,  de  kérdéses,  hogy   ezek   mindegyike
        rendelkezik-e  közhatalom  megtestesítését  jelentő  hatósági
        jellegű kompetenciával.
             
             Az   Alkotmánybíróság  már  a  30/1992.  (V.   26.)   AB
        határozatában  kimondta, majd többek között,  a  jelenlegihez
        hasonló  típusú  problémakört vizsgáló – a teljesítményfokozó
        szerrel    vagy   módszerrel   visszaélés   bűncselekményének
        alkotmányossági kontrollja során – a 47/2000. (XII.  14.)  AB
        határozatában   megerősítette:  „Az  alkotmányos   büntetőjog
        követelményei   szerint  a  büntetőjogi  szankció   kilátásba
        helyezésével  tilalmazott  magatartást  leíró  diszpozíciónak
        határozottnak,  körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak
        kell  lennie. Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra
        és  az  elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat
        világos  kifejezésre  juttatása.  Egyértelmű  üzenetet   kell
        tartalmaznia,  hogy  az egyén mikor követ  el  büntetőjogilag
        szankcionált  jogsértést.  Ugyanakkor  korlátoznia  kell   az
        önkényes  jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről.
        Vizsgálni   kell  tehát,  hogy  a  tényállás   a   büntetendő
        magatartások  körét  nem túl szélesen  jelöli-e  ki  és  elég
        határozott-e. (ABH 1992. 167, 176.)” Az utóbbi döntés  kitért
        arra  is, hogy a Btk. rendszerében megengedhetetlen az  olyan
        bizonytalan   fogalmak  használata,  amelyek  a   büntetőjogi
        felelősséget  úgy  alapozzák meg, hogy a fogalom  értelmezése
        során számításba jöhető jogszabályok köre túlságosan tág.  Ez
        nem  egyeztethető  össze  a jogállamiság  követelményével.  A
        hatóság   –   közelebbi   körülírás  nélkül   –   bizonytalan
        jogfogalom, s annak közvetlenül a Btk-ból kell kitűnnie, hogy
        a jogalkotó a törvény alkalmazása szempontjából pontosan mely
        hatóságokra gondol (ABH 2000, 377, 380-381.).
             
             Az  állampolgári  jogok országgyűlési biztosa  hatásköri
        kérdéseit  vizsgáló 7/2001. (III. 14.) AB határozat ugyancsak
        az  alkotmányellenesség feltételei között említette, hogy  az
        Alkotmány  semmiféle  hatóság fogalmat nem  ad,  a  vonatkozó
        jogszabályok  és  indokolásaik pedig ezt a meghatározást  nem
        egyértelműen    használják.   „A    szóhasználatból    fakadó
        bizonytalanság  [pedig  önmagában is]  sérti  az  alkotmányos
        szervek   működésének  kiszámíthatóságához,  a  feladat-   és
        hatásköri  összeütközés kiküszöböléséhez  fűződő  alkotmányos
        érdeket.” (ABH 2001, 114, 118. )
             
              Minderre figyelemmel jelen esetben az állapítható  meg,
        hogy  a Btk. és a keretkitöltő jogszabályok vonatkozásában  a
        hatósági   engedély  hiánya,  mint  büntethetőségi   feltétel
        tekintetében   kialakult   helyzet   sérti   az   alkotmányos
        büntetőjog   fentebb   megfogalmazott   követelményeit.    Az
        Alkotmánybíróság  ezúttal  is  hangsúlyozza:  a  jogbiztonság
        alkotmányi követelményének minimuma, hogy a jogrend világosan
        tükrözze az intézményes büntetőjogi beavatkozás kiváltó okait
        és   feltételeit.  Nem  teremthető  olyan  helyzet,  hogy   a
        szükségképpen    a    szabadságjogokba   történő    erőteljes
        beavatkozás   lehetőségét  megteremtő  büntető   anyagi   jog
        szabályainak eltérő és esetleges értelmezése, fogalmi zavarai
        és  tartalmi kiszámíthatatlansága folytán a jogalanyoknak  ne
        azonos   mértékben  legyen  módja  a  célszerű   és   tudatos
        cselekvésre. Ez közvetlenül is a jogállami garanciák sérelmét
        idézi elő.
             
             A   fentiekben  kifejtettek  szerint  a  Btk.   támadott
        szabályaiban    szereplő    „hatósági    engedély”    fogalom
        alkotmányellenes,  mert  jogbizonytalanságot  előidéző  volta
        miatt  sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését. Ezért  a  Btk.
        támadott   rendelkezéseinek  az  ezen   kitételt   tartalmazó
        szövegrészeit   az   Alkotmánybíróság   azonnali    hatállyal
        megsemmisítette.
             
              4.   Az   Alkotmánybíróság  –  hivatalból   eljárva   –
        megállapította továbbá, hogy a hatósági engedélyre  vonatkozó
        jogszabályok  és  a  Btk. 282-283/A.  §-ainak  az  elkövetési
        magatartásokra   vonatkozó  rendelkezései  közötti   összhang
        hiánya  önmagában is az Alkotmány 2. § (1) bekezdését  sértő,
        mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet idézett
        elő.
             
              Az   Alkotmánybíróság   a  mulasztásban   megnyilvánuló
        alkotmányellenességet  bárki  indítványára,  vagy  hivatalból
        állapíthatja meg [Abtv. 49. § (1) bekezdés; részletesen:  pl.
        32/2004.   (IX.  14.)  AB  határozat,  ABK  2004,  augusztus-
        szeptember, 638, 640.].
             
             Az  Alkotmánybíróság mulasztást abban az esetben állapít
        meg,  ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen jogszabály
        nincs,   vagy  van  ugyan  szabályozás,  de  az  Alkotmányból
        következő  jogszabályi rendelkezés hiányzik, s ennek  folytán
        alkotmányellenes helyzet áll elő [Pl. 22/1990.  (X.  16.)  AB
        határozat,  ABH  1990,  83,  86.;  54/2001.  (XI.   24.)   AB
        határozat,  ABH  2001,  421,  436.;  49/2001.  (XI.  22.)  AB
        határozat, ABH 2001, 351, 355.]. „A jogalkotó szerv  tehát  a
        jogalkotási     kötelezettségének     konkrét     jogszabályi
        felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha azt észleli,
        hogy  a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi
        rendezést  igénylő  kérdés  merült  fel,  feltéve,   hogy   a
        szabályozást  valamely  alkotmányos  jog  érvényesülése  vagy
        biztosítása kényszerítően megköveteli [22/1990. (X.  16.)  AB
        határozat,   ABH   1990,  83,  86.].  Az   állam   jogalkotói
        kötelezettsége  – ahogy erre az Alkotmánybíróság  a  37/1992.
        (VI. 10.) AB határozatában (ABH 1992, 227, 231.) rámutatott –
        következhet az Alkotmányból kifejezett rendelkezés nélkül is,
        ha  valamely  alkotmányos alapjog biztosítása ezt feltétlenül
        szükségessé teszi. (1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667,
        669.)”  [12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABK  2004.  április,
        291., 295.]
           
            Az   59/2003.   (XI.  26.)  AB  határozat  összefoglalóan
        fejtette  ki,  hogy  az „Alkotmánybíróság  ’[…]  mulasztásban
        megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg,  ha
        az  adott  tárgykörre  vonatkozóan  semmilyen  szabály  nincs
        [35/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 204.], hanem akkor
        is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból
        levezethető   tartalmú   jogszabályi  rendelkezés   hiányzik.
        [22/1995.  (III.  31.)  AB határozat  ABH  1995,  108,  113.;
        29/1997.  (IV. 29.) AB határozat ABH 1997, 122, 128; 15/1998.
        (V. 8.) AB határozat ABK 1998. május 222, 225.] A szabályozás
        tartalmának  hiányos voltából eredő alkotmánysértő  mulasztás
        megállapítása  esetében  is  a mulasztás  vagy  a  kifejezett
        jogszabályi  felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában,  a
        feltétlen    jogszabályi   rendezést    igénylő    jogalkotói
        kötelezettség elmulasztásán alapul.’ [4/1999. (III.  31.)  AB
        határozat,   ABH   1999,  52,  56-57.]  „Az  Alkotmánybíróság
        gyakorlata  tehát  lehetővé teszi mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmánysértés  megállapítását akkor is, ha  a  jogalkotó  a
        jogszabályi  felhatalmazásból származó  jogalkotói  feladatát
        teljesítette  ugyan, ennek során azonban  olyan  szabályozási
        hiányosságok   következtek   be,   amelyek   alkotmányellenes
        helyzetet idéztek elő.” (ABH 2003, 607, 614.)
             
              A  korábbiakban kifejtettek szerint a nyilvánvalóan nem
        büntetőjogi  szempontú kormányrendeletek alapján  engedéllyel
        jogszerűen  folytatható  tevékenységek  meghatározása  és   a
        büntető   törvény   fogalomköre   nem   fedik   egymást.    A
        kormányrendeletekből   adódó  bizonytalanság   a   büntetőjog
        alkalmazása során lehetőséget ad az önkényes jogértelmezésre.
        Ezért  az  Alkotmánybíróság  e  tekintetben  is  felhívta   a
        jogalkotót a mulasztás pótlására.
             
             Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a  kábítószerekre  és
        pszichotrop anyagokra vonatkozó szabályozás során – már  csak
        a   nemzetközi  szerződések  rendelkezéseire  és  a  kötelező
        érvényű  uniós szabályokra is figyelemmel – a jelen határozat
        következtében   kialakult  új  helyzetben  is   szükséges   a
        nemzetközi  egyezmények  által  szabott  iránymutatásokat  és
        törekvéseket   figyelembe  véve  az   engedélyezési   eljárás
        kidolgozása.   A   kábítószerek  és  kábító  hatású   anyagok
        nemzetközi  forgalmazása  és  a  hazai  tudományos,   illetve
        egészségügyi  célú  felhasználása ugyanis  egyaránt  kötelező
        (nemzetközi)  ellenőrzés alá tartozik.  Ezzel  összefüggésben
        utal  az  Alkotmánybíróság  arra is,  hogy  az  Európai  Unió
        Tanácsának  a  2004. november 11-én kihirdetett,  „a  tiltott
        kábítószer-kereskedelem    területén    a     bűncselekmények
        tényállási  elemeire  és  a  büntetésekre  vonatkozó  minimum
        szabályok megállapításáról” szóló 2004/757/IB kerethatározata
        e  tekintetben  új  feladatokat is szab a nemzeti  jogalkotás
        számára.  (A kerethatározatból adódó feladatok teljesítésének
        határideje: 2006. május 12.)
             Az  engedélyezési  eljárás rendjét azonban  olyan  módon
        kell   kialakítani  és  a  Btk.  kábítószerrel  visszaéléssel
        kapcsolatos   rendelkezéseivel  összhangba  hozni,   hogy   a
        büntetőjog  által  tiltott magatartások köre  közvetlenül  az
        anyagi    jogi    jogszabályból   levezethető    legyen.    A
        normavilágosság   követelménye   vonatkozik   a   büntetőjogi
        keretrendelkezésekre  is. A keretkitöltő  szabályok  létezése
        csak   jogi  technikaként  szolgálhat  és  nem  idézhet   elő
        zavarokat  a büntetőjog működése során, illetve a  jogalanyok
        számára   nem  teremthet  kiszámíthatatlan  és  követhetetlen
        állapotot.
             
                                     VI.
                                     
             A    továbbiakban   az   Alkotmánybíróság   a   támadott
        rendelkezéseket    a   nemzetközi   szerződésbe    ütközéssel
        összefüggésben vizsgálta.
             
             1.  Az  Egységes Kábítószer Egyezmény és  a  Pszichotrop
        Egyezmény  preambuluma leszögezi, hogy a szerződő államok  az
        emberiség   jövőjéről,  jólétéről,  egészségük  és  szociális
        helyzetük  megóvásáról kívánnak gondoskodni  azzal,  hogy  az
        Egyezmények  hatálya  alá eső anyagok,  készítmények,  szerek
        visszaélésszerű használata ellen közös erővel lépnek fel.  Az
        ENSZ  Egyezmény preambuluma arra is utal, hogy a  kábítószer-
        fogyasztóvá   válás  veszélye  a  gyermekeket   fenyegeti   a
        legjobban,  akiket  más  társadalmi  csoportoknál  gyakrabban
        használnak  fel a visszaélésszerű magatartások elkövetéséhez.
        Különösen   súlyosnak  nyilvánítja  ezért   a   kábítószerrel
        visszaélés azon eseteit, amikor annak sértettje kiskorú, vagy
        az  elkövetéshez  kiskorút használtak fel, s a  bűncselekmény
        értékelésére  nyomatékosan  kiható  körülménynek  tekinti   a
        cselekménynek  az  ún. minősített intézményben  (pl.  iskola,
        gyermekek  számára  szociális  ellátást  nyújtó  intézmények,
        stb.)  történő  elkövetését (3.  cikk  5.  pontjának  f),  g)
        alpontjai).   Kiemeli  továbbá,  hogy  az   aláíró   feleknek
        kötelességük a büntetőeljárás során biztosítani  az  említett
        cselekmények esetén a maximális hatékonyságot és  visszatartó
        erőt  jelentő intézkedéseket, s az ismertetett körülményeknek
        még  a  bűncselekmény „miatt elítélt személyek  kedvezménnyel
        történő   szabadítása  és  feltételes  szabadlábra  helyezése
        mérlegelésekor” is különös súlyt kell kapniuk (3.  cikk  6-7.
        pontjai).
             
            Az  ENSZ Egyezmény hivatkozott rendelkezéseivel, valamint
        3.  cikk  4.  pontja  a)  pontjával összhangban  az  Egységes
        Kábítószer  Egyezmény  és a Pszichotrop  Egyezmény  kimondja:
        minden   szerződő  fél  biztosítja  a  szándékos  és   súlyos
        cselekmények   esetén,  hogy  azok  megfelelő   büntetéseket,
        „nevezetesen  börtönbüntetést vagy  egyéb  szabadságvesztést”
        vonjanak  maguk után (Egységes Kábítószer Egyezmény 36.  cikk
        1.  pont a) alpontja, Pszichotrop Egyezmény 22. cikk 1.  pont
        a) alpontja).

            A  Gyermek  Egyezmény  preambuluma kifejezésre  juttatja,
        hogy  a  „gyermekkor különleges segítséghez és  támogatáshoz”
        illetve  védelemhez  ad jogot. Ez nem  általában  „a  gyermek
        harmonikus személyiségének kibontakozásához szükséges” légkör
        biztosítására  vonatkozik, hanem annak elismerésére,  hogy  a
        kiskorúnak „joga van a felkészítésre az önálló életvitelre az
        emberi  méltóság”  jegyében. Ennek érdekében  „a  gyermeknek,
        figyelemmel  fizikai és szellemi érettsége hiányára,  különös
        védelemre  és gondozásra van szüksége, nevezetesen  megfelelő
        jogi  védelemre […].” Rögzíti azt is, hogy gyermeknek  a  18.
        életévét  be nem töltött személyt kell tekinteni  (1.  cikk),
        ekként   konkretizálva  a  rendelkezései   által   védelemben
        részesített  csoportot.  A 4. cikk az államok  törvényhozását
        kötelezi   aktív   cselekvésre  annak  érdekében,   hogy   az
        Egyezményben  biztosított  jogok  valamennyi  18  év   alatti
        gyermek   tekintetében   érvényesüljenek.   A   kábítószerrel
        visszaéléssel  összefüggésben a  33.  cikk  rögzíti,  hogy  a
        részes    államok   megtesznek   minden   –   többek   között
        törvényhozási – intézkedést annak érdekében, hogy megvédjék a
        gyermekeket  „az  erre  vonatkozó  nemzetközi  egyezményekben
        meghatározott   kábító-   és   pszichotrop   szerek   tiltott
        fogyasztásától,  és  hogy megakadályozzák  a  gyermekeknek  e
        szerek   tiltott   előállításában  és  kereskedelmében   való
        felhasználását.”  A  24.  cikk 3. pontjában  az  államok  azt
        vállalták, hogy „a gyermekek egészségére káros szokás[ainak]”
        megszüntetése érdekében „alkalmas és hatékony” intézkedéseket
        vezetnek be.
                 
            A    négy    nemzetközi   szerződés   szabályrendszerének
        összevetéséből tehát az a következetés vonható le, hogy a  18
        év  alatti  személyek  sérelmére,  vagy  a  felhasználásukkal
        elkövetett  kábítószerrel  visszaélés  súlyos  megítélés  alá
        esik,   s   ilyen  esetekben  az  aláíró  felek  jogrendjének
        biztosítani  kell  az elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés
        alkalmazásának lehetőségét is. Az Egyezmények  ide  vonatkozó
        rendelkezései  pedig olyan kötelezettségeket állapítanak  meg
        az   államok   számára,  amelyek  jogalkotói  aktivitást   is
        követelnek.

            Kétségtelen, hogy az Egységes Kábítószer Egyezmény  és  a
        Pszichotrop Egyezmény feljogosítja az államokat arra, hogy  a
        büntetés  alternatívájaként, vagy a mellett  a  kábítószerrel
        visszaélőkkel szemben az Egyezményekben meghatározott kezelő,
        gyógyító  intézkedéseket alkalmazzanak. Az ENSZ Egyezmény  3.
        cikk   4.   pont   c)   alpontja  azonban   már   szűkíti   a
        diszkrecionális  jogkör  határait,  mert  csak  kisebb  súlyú
        bűncselekmények elkövetői esetén ad módot erre.  Az  5.  pont
        pedig   annak  kifejezésre  juttatásával,  hogy  a  gyermekek
        sérelmére,  vagy az ő felhasználásukkal, illetve a minősített
        intézmények  területén  elkövetett  cselekményeket  súlyosnak
        tekinti,   jelentős   mértékben  korlátozza   az   alternatív
        lehetőségek   biztosítását  a  bűncselekmények   elkövetőivel
        szemben.   Mindez   nem  jelent  semmiféle  ellentmondást   a
        nemzetközi  szerződések között. Az ENSZ Egyezmény preambuluma
        ugyanis  kiemeli, hogy a szerződő államoknak  –  az  Egységes
        Kábítószer Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény vezérelveinek
        elismerése   mellett   –   kifejezetten   szándékában    állt
        „mélyíteni”  a tiltott forgalmazás és az ebből  adódó  súlyos
        következmények elleni intézkedéseket.

            Az  ENSZ Egyezmény ezért a súlyos bűncselekmények  körére
        vonatkozó  fogalom-alkotással, a kedvezőbb  jogkövetkezmények
        alkalmazási  körének szűkítésével az aláíró országok  számára
        nemcsak szabályozási célt, hanem módot is meghatározott. A 3.
        cikk  5.  pontjának  megfogalmazásából világosan  következik,
        hogy a minősített esetek következményeit illetően a szerződés
        nem    pusztán   opcionális   listát   kínál    fel,    hanem
        követelményrendszert   határoz   meg   az    államok    belső
        szabályozásával szemben. Mindezzel összhangban áll a  Gyermek
        Egyezmény  33.  cikkének azon része,  amely  a  kábítószerrel
        visszaélőkkel szemben, a konkrét elkövetési magatartásokat is
        nevesítve  a gyermekek védelmének törvényhozási úton  történő
        teljesítésére külön is felhívja a szerződő feleket.
           
             2.  Az  Alkotmánybíróság  –  más  összefüggésben  –  már
        korábban  is  értelmezte a Gyermek Egyezmény és az  Alkotmány
        összefüggéseit, rámutatva a büntetőjogi szabályozás által  is
        követendő    elvekre.   A   995/B/1990.    AB    határozatban
        hangsúlyozta,  hogy  a  gyermeket  megilletik   az   alapvető
        alkotmányos  jogok,  ám  ahhoz, hogy „a  jogok  teljességével
        képes  legyen  élni, biztosítani kell számára az  életkorának
        megfelelő  minden  feltételt felnőtté válásához”.  A  Gyermek
        Egyezményt   aláíró  magyar  állam  számára  az  Alkotmányból
        közvetlenül  levezethető követelmény, hogy a jogi szabályozás
        minden területén a gyermek mindenek felett álló érdekét vegye
        figyelembe.  „[A] gyermek védelme és a róla való  gondoskodás
        nemcsak a család alkotmányos kötelessége, hanem az államé,  a
        társadalomé  is.” Ennek kiteljesítése érdekében a  büntetőjog
        eszközeit  is  maradéktalanul igénybe kell venni  (ABH  1993,
        515, 524, 526, 527, 528.).
             
             A  jogalkotót  cselekvésre kötelező  vállalt  nemzetközi
        kötelezettségek szintén nem hagynak kétséget a felől, hogy  a
        gyermekvédelem  és  a  kábítószerrel visszaélésben  rejlő,  a
        gyermekeket    fenyegető    veszélyek    elhárításában,     a
        tudatmódosító és egészségkárosító szerek gyermekektől történő
        távoltartásában  a  büntetőjog eszközei is alkalmazandók.  Az
        így   kialakítandó   büntetőjogi   szabályozásnak   pedig   a
        gyermekeket és fiatalkorúakat érintő absztrakt veszélyeztetés
        esetén maradéktalanul ki kell elégítenie az Alkotmány 16.  §-
        ából    fakadó    állami    intézményvédelmi    kötelezettség
        követelményeit is.

            A  Btk.  a kábítószerrel visszaélés szabályozása  körében
        tartalmaz  a  kiskorúak  fokozott védelmét  célként  elismerő
        szabályokat. A szabályozás eredménye, azaz a védelem  szintje
        azonban    jogbizonytalansági   tényezők    és    „egyezmény-
        konformitási”  hiányok következtében nem  minden  tekintetben
        áll   összhangban  a  nemzetközi  szerződések  céljaival   és
        követelményeivel,  s így az Alkotmány 7.  §  (1)  bekezdésébe
        ütközik.    Ennek   elsődleges   oka,   hogy   a    kiskorúak
        veszélyeztetése  szempontjából  a  büntetőjogi  dogmatikailag
        egyébként   ésszerű  fogyasztói  és  forgalmazói   magatartás
        közötti     különbségtétel    alkotmányossági     szempontból
        erőteljesen  relativizálódik. Ez a megközelítés ugyanis  csak
        korlátozottan biztosítja azt az átfogó intézményes  védelmet,
        amelyet az ENSZ Egyezmény és a Gyermek Egyezmény megkíván,  s
        amely az Alkotmánnyal is összhangban áll.
             
            2.1.   A   Btk.   önálló  és  mennyiségtől   függően   is
        súlyosabban  büntetendő  fordulatokat  alakított  ki  mind  a
        forgalmazói, mind a fogyasztói magatartások tekintetében azon
        esetekre,  ha  a  cselekményt 18.  életévét  meg  nem  haladó
        személy  sérelmére, vagy felhasználásával követik el, illetve
        ha  arra  minősített intézmény területén kerül  sor.  Ezek  a
        rendelkezések  azonban  mind  a  kábítószerhez  és  az  azzal
        egyenértékű   pszichotrop   anyagokhoz   történő   hozzáférés
        lehetővé  tétele,  mind a rendelkezésekkel érintett  személyi
        kör  és  a  minősített  intézmények fokozott  védelme  terén,
        továbbá az elterelést lehetővé tévő normák következetlenségei
        folytán  olyan fokban hiányosak, hogy lerontják az 1. pontban
        hivatkozott  nemzetközi  szerződések  elveinek   és   tételes
        szabályainak érvényesülését.
             
             2.1.1.  A  Gyermek Egyezmény célként és  jogalkotást  is
        megkívánó  feladatként határozza meg, hogy  a  kiskorúakat  –
        megfelelő  szellemi,  erkölcsi  fejlődésük  érdekében   –   a
        „szellemi  érettség hiányára” figyelemmel,  továbbá  az  ezen
        anyagok  okozta veszélyhelyzetek miatt egészében  véve  távol
        kell  tartani a kábítószerektől és a pszichotrop  anyagoktól.
        Az   Egyezmény   33.   cikke  által  deklarált,   a   tiltott
        fogyasztásra vonatkozó védelmi kötelezettség megteremtése  és
        a  24.  cikkben rögzített káros szokásoktól való  távoltartás
        olyan  helyzet  kialakítását feltételezi,  amelynek  során  a
        gyermekkorúak közelébe sem kerülhetnek (még pl.  munkaerőként
        sem)  az ilyen anyagoknak és szereknek. E két rendelkezésben,
        továbbá  a  preambulumban éppen az jut  kifejezésre,  hogy  a
        gyermek helyes irányú szellemi, erkölcsi fejlődéséhez,  saját
        sorsát  illetően érett döntéshozóvá válásához nem elegendő  a
        védelemnek  az  a  szintje, amely  a  felnőtt  korú  esetében
        általában véve megfelelő.
             
             A  Btk.  a 282/B. § (2) bekezdés b) pontján keresztül  a
        minősített  intézmények  fokozott védelme  érdekében  csak  a
        forgalmazói  típusú (kínál, átad, forgalomba hoz, kereskedik)
        magatartásokat  vonta  a  súlyosabb minősítés  hatókörébe.  A
        jogalkotó  itt figyelmen kívül hagyta, hogy egyes  fogyasztói
        típusú  magatartások  (pl. termeszt, tart)  a  hozzájutás  és
        felhasználás   lehetőségének  a  kiskorúak  számára   történő
        megteremtésével  éppen úgy alkalmasak  a  kiskorúak  fokozott
        veszélyeztetésére, mint a forgalmazói jellegű magatartások. A
        két  típus  közötti  általános  különbségtételnek  így  nincs
        semmiféle a törvényből kitűnő ésszerű indoka, tekintve,  hogy
        ez  önmagában  még  nem tükrözi vissza  az  egyes  elkövetési
        magatartásokban   a   kiskorúak   szempontjából   ténylegesen
        megtestesülő veszélyeket.
             
            2.1.2.  A  hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként
        történő  elkövetés  mint  minősítő körülmény  [282/B.  §  (3)
        bekezdés   b)   pont  második  fordulata]  szintén   csak   a
        forgalmazói magatartásokra terjed ki. Az intézményes  védelmi
        szint  elégséges  megteremtésére azonban a személyhez  kötött
        minősítés megint csak korlátozottan alkalmas.
           
             E  fordulat  alá  csak a Btk. 137.  §  1.  pont  a)-  k)
        alpontjaiban,  illetve  a Btk. 137. § 2.  pontjában  taxatíve
        felsorolt    személyek   tartoznak.   A   közmegbízatásokhoz,
        speciális    hivatásokhoz,   vagy   feladatokhoz   kapcsolódó
        hivatalos  személy,  illetve  a közfeladatot  ellátó  személy
        meghatározást  tartalmilag  kitöltő,  a  közoktatásról  szóló
        1993.  évi  LXXXIX.  törvény 16. § (3) bekezdése,  továbbá  a
        gyermekek  védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló  1997.
        évi  XXXI.  törvény 15. § (7) bekezdése szerinti fogalom  nem
        öleli fel teljes egészében azoknak a körét, akik a minősített
        intézményekben  akár  időszakosan,  akár  állandó   jelleggel
        foglalkoztathatók,    vagy   akiknek    a    jelenléte    ott
        elkerülhetetlen.   (pl.   fizikai  dolgozók,   adminisztratív
        allomány,   megbízott   oktatók,   felkért   előadók   stb.).
        Mindemellett a hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyekre
        vonatkozó súlyosabb megítélés nem terjed ki a Btk.  282/B.  §
        (1)   bekezdésében  foglalt  esetkörökre.   Így   a   kiskorú
        felhasználásával – nem minősített intézmények területén, de a
        jelzett  „státus”  felhasználásával elkövetett  –  fogyasztói
        típusú magatartásokra sem. Az ekként kialakult helyzet  pedig
        nem  alkalmas  olyan hatékony védelem nyújtására,  amelyet  a
        hivatkozott nemzetközi egyezmények megkívánnak.
             
             2.2.   Nem  felelnek  meg  a  kiskorúakat  a  nemzetközi
        szerződések  alapján megillető védelmi szint követelményeinek
        a  Btk.  282/C.  §-ának  a  függő  fogyasztókra  vonatkozó  –
        privilegizált megítélést tartalmazó – illetve a 283. §-nak  a
        büntetőjogi  jogkövetkezmények  alóli  mentesülést  biztosító
        egyes rendelkezései sem.
             
             Ahogyan  a  282/B.  § önállóan és egységes  tényállásban
        vonta  szabályozási körébe a 18 év alatti személyek  fokozott
        veszélyeztetésének  szankcionálni kívánt  esetköreit,  úgy  a
        282/C. § egységes tényállásban szabályozta a függő fogyasztók
        valamennyi magatartását. Ez utóbbi körben azonban a kiskorúak
        fokozott védelmét biztosító külön szabályok nem jelennek meg.
        A  függő  fogyasztó cselekményének megítélése az  alapesetnél
        [282.  §  (1)  bekezdés]  enyhébben  minősül  akkor  is,   ha
        magatartásával összefüggésben kiskorú jut kábítószerhez, vagy
        az  ő felhasználásával kerül sor a visszaélésszerű magatartás
        tanúsítására.
             
             A függő fogyasztókra vonatkozó privilegizált szabályozás
        önmagában   nem   ütközik  az  egyezményekbe.   A   helyzetük
        (állapotuk)  büntetőjogi értékelése tekintetében végrehajtott
        megkülönböztetés puszta ténye alkotmányossági szempontból sem
        kifogásolható   mindaddig,  amíg  a  szabályozás   módja   az
        Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével, vagy pedig – mint
        jelen  esetben – az Alkotmány alapján közvetlen és kifejezett
        védelemben részesülő társadalmi csoport, a gyermekek jogaival
        és érdekeivel nem ellentétes.
             
             Az  Alkotmánybíróság  eddigi határozataiból  kiviláglik,
        hogy a gyermekek fejlődésének kockázatoktól történő megóvását
        olyan  értéknek tekinti, amely még a klasszikus  alapjogokkal
        szemben  is  elsőbbséget élvezhet. Az Alkotmány 67.  §-a  „az
        állam     kötelességét     alapozza     meg     a     gyermek
        személyiségfejlődése  intézményes  védelmére”.   A   gyermeki
        jogállás  az  államra  azt a közvetlen kötelezettséget  rója,
        hogy  a „gyermeket az olyan kockázatvállalásoktól is meg kell
        óvnia,  amelyekkel kapcsolatban életkoránál (az ettől függően
        feltételezett   testi,  szellemi,  erkölcsi   és   társadalmi
        érettségénél) fogva nem képes megismerni és értékelni  sem  a
        választható     lehetőségeket,    sem    pedig     választása
        következményeit saját személyiségére, illetve későbbi életére
        és társadalmi beilleszkedésére nézve. […] Különösen megnöveli
        a   kockázatot,   ha   olyan   kérdésekben   való   nyilvános
        elköteleződésről van szó, amelyek megítélése a  társadalomban
        kifejezetten ellentmondásos abban az értelemben, hogy  széles
        körben  negatív megítélés alá esik.” [21/1996.  (V.  17.)  AB
        határozat, ABH 1996, 74, 75, 77-78, 80.]
             
             Az  1233/B/1995. AB határozat az elkövetők és  sértettek
        közötti  büntetőjogi differenciálás körében rámutatott  arra,
        hogy  a büntetőjog által védett jogi tárgyak különbözőségéből
        fakadóan  egyes  sértetti  vagy elkövetői  kategóriák  eltérő
        szabályozás alá vonása nem alkotmányellenes (ABH  2000,  619,
        622-623.).  Ez  azonban a kábítószerrel visszaélés  keretében
        nemcsak  abban  az  értelemben igaz, hogy a függő  fogyasztók
        cselekményének megítélését teheti a törvény kedvezőbbé, de  a
        tekintetben  is,  hogy  a  másik oldalon  a  gyermekek,  mint
        fokozottan  védendő  kör sérelmére elkövetett  magatartásokat
        súlyosabban   szankcionálja.  Akkor  pedig,  amikor   e   két
        kategória   között   kell   a   büntetőjogi   differenciálást
        végrehajtani,  csak  az  döntheti  el  a  kérdést,   hogy   a
        gyermekeknek az Alkotmányban kifejezetten deklarált joga  van
        a  különleges védelemre, míg a függő fogyasztók Btk. szerinti
        megkülönböztetése nem alapul alkotmányi jogokon.
             
             Hasonló  eredményre  jutunk a nemzetközi  egyezményekből
        származó  kötelezettségek  összevetése  esetén  is.   A   már
        korábban  kifejtettek  szerint a kábítószerrel  visszaéléssel
        kapcsolatos   cselekményekkel  összefüggésben   a   gyermekek
        védelmét  (több)  nemzetközi szerződés  kötelező  szabályként
        részletesen  tartalmazza,  míg a függő  fogyasztók  kedvezőbb
        megítélését   biztosító   intézkedések   meghozatalát    csak
        lehetőségként   ajánlja  a  szerződő   államok   számára.   A
        törvényhozó a szabályozás megengedhető differenciálása  során
        ezt  az alapvető különbséget az alább kifejtendők szerint nem
        vette kellő súllyal figyelembe.
             
            2.2.1.  A  Btk. 283. §-a tartalmazza azokat az  eseteket,
        amikor  önkéntes gyógyító, illetve megelőző kezelést  vállaló
        terhelt  ellen az eljárás megszüntethető. Csekély  mennyiségű
        kábítószer esetén a mentesülés lehetősége általános  jellegű,
        kivéve  a  saját  használattal összefüggő  fogyasztói  típusú
        magatartások  közül  a  tranzit  jellegűeket,  a  forgalmazói
        magatartások    közül    pedig    a    kereskedelmi    típusú
        cselekményeket.  A  fogyasztás  körében  kibővül  mindez   az
        együttes   fogyasztás  egyes  eseteivel,   függő   fogyasztók
        tekintetében pedig azzal, hogy már nemcsak csekély mennyiség,
        hanem  alapegység  esetén  is és a tranzitálással  összefüggő
        magatartások körében szintén választható ez a megoldás.
           
            Az  eljárás  megszüntetésének lehetséges okai  –  jórészt
        még  ismételt elkövetés esetén is – kiterjednek a Btk. 282/B.
        §-ban  foglalt  azon cselekményekre is, amikor  18.  életévét
        betöltött  személy  18.  életévét  be  nem  töltött   személy
        felhasználásával  követ el egyes fogyasztói vagy  forgalmazói
        típusú cselekményeket, illetve ha ezekre minősített intézmény
        területén  vagy  környezetében kerül sor.  A  törvény  tovább
        tágítja a kedvezményre jogosult személyi kört azzal, hogy – a
        Btk. rendszerében egyébként sehol máshol nem szereplő módon –
        a   21.  életévét  be  nem  töltött  elkövetőket  részben   a
        kiskorúakkal  vonja egy kategóriába azokban az esetekben  is,
        ha  18  (illetve  másik 21) év alattival együtt,  vagy  annak
        felhasználásával,  illetve  minősített  intézmény   területén
        követnek  el  fogyasztói  típusú cselekményeket.  Minthogy  a
        függő  fogyasztókra  –  a  korábban  kifejtettek  szerint   –
        egyébként sem vonatkoznak a Btk-nak a gyermekkorúak  fokozott
        védelmét  biztosító szabályai, esetükben az  elterelésre  még
        további   lehetőségek  is  vannak.  A  törvény  a  kedvezmény
        lehetőségét  számukra életkori határ nélkül, akár  ismételten
        is biztosítja, s ez alól a minősített intézményekben, illetve
        annak  környékén  történő  együttes fogyasztáshoz  kapcsolódó
        kínálást és átadást sem veszi ki.
           
            A  Btk.  nem  állít  fel  a  kedvezmény  igénybevételével
        kapcsolatos  korlátokat az olyan, nem függő  felnőtt  korúval
        szemben   sem,  aki  18.  életévet  be  nem  töltött  személy
        felhasználásával követ el bűncselekményt. Nem rendezi továbbá
        megfelelően   a   saját  használatra  vonatkozó   mentesülési
        esetkörök   egyes  fordulataiban  annak  a  fiatalkorúnak   a
        helyzetét,  akit  a  mentesülésben részesülő  elkövető  saját
        érdekében fogyasztói típusú magatartáshoz használt fel. Adott
        ügyben így éppen a cselekményben részt vevő fiatalkorú  lehet
        az egyetlen, aki a felelősségre vonást nem kerüli el [282.  §
        (6) bekezdés]. Ezzel összefüggésben nem lehet figyelmen kívül
        hagyni  azt sem, hogy a határozat IV. fejezetében kifejtettek
        szerint   a  mentesülés  esetköreiben  használt  –  egyes   –
        bizonytalan   jogfogalmak  már  önmagukban   a   fiatalkorúak
        érdekeinek  érvényesülése ellen hatnak,  mi  több,  egyenesen
        helyzetük  súlyosbodását idézik elő. A rosszul  érvényesített
        kriminálpolitikai megfontolások így sértik az Alkotmánynak  a
        kiskorúak   intézményes  védelmét  garantáló  16.   §-át,   s
        végeredményben   a   Gyermek   Egyezménynek   a   törvényhozó
        feladatkörét behatároló védelmi kötelezettségeivel ütköznek.
             
             2.2.2. Az előző pontban jelzett helyzetet tovább rontja,
        hogy a törvényszerkesztés sajátosságai folytán néhány esetben
        szinte    megállapíthatatlanná,    de    legalábbis     eseti
        jogalkalmazói értékeléstől függővé válik a felelősségre vonás
        alóli mentesülés érvényesülésének tényleges hatóköre. A  Btk.
        283.  §-a az egyes fordulatok esetében csupán utaló szabályok
        útján  állapítja  meg  az  eljárás megszüntetésének  alapjául
        szolgáló   bűncselekményi  alakzatokat.  Az  egyes  pontokhoz
        fűzött  visszautalások azonban olyan törvényhelyeket jelölnek
        meg,   amelyek   –  valamennyi  esetben  –   már   maguk   is
        visszautalást  tartalmaznak.  Ennek  eredményeképpen  azonban
        jogértelmezés  következtében a Btk. 283. §  egyes  pontjaiban
        nem   nevesített  magatartások  esetére  is   kitágítható   a
        mentesülés   alkalmazhatósági  köre,  méghozzá  a   kiskorúak
        védelmét sértő módon.
             
             Az   Alkotmánybíróság  többször  kifejtett   álláspontja
        szerint  a  „visszautalási  jogalkotói  technika”  ugyan  nem
        alkotmányellenes,  azonban  jogbizonytalanságot,  értelmezési
        zavarokat nem idézhet elő, s korlátlanul nem tágíthatja ki  a
        jogalkalmazó  értelmezési lehetőségeit sem.  Ez  ugyanis  már
        önmagában  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét  idézi
        elő  [pl.  31/2002. (VII. 2.) AB határozat,  ABH  2002,  567,
        574.].
             
             2.3.    A   2.2.   pontban   kifejtettek   alapján    az
        Alkotmánybíróság megállapította, hogy eredményét  tekintve  a
        Btk. 283. §-ának a fentebb részletezett szabályozása, illetve
        annak  hiányosságai és ellentmondásosságai már önmagukban  is
        jelentős  mértékben  lerontják azt a fokozott  –  ám  a  2.1.
        pontban  kifejtettek  szerint  egyébként  sem  elégséges,  az
        indokolás  IV. fejezet 10.3.1. és 10.3.2. pontjában foglaltak
        szerint jogbiztonsági szempontból is kritikus szinten álló  –
        védelmet,   amelyet  a  282/B.  §  a  kiskorúak  tekintetében
        létrehoz.
             
             A  2.2.1.  pontból kitűnik, hogy az Egységes  Kábítószer
        Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény ugyan megengedi, de  nem
        általános   jelleggel  a  büntetés  helyett  a   gyógykezelés
        alkalmazását.  Az ide vonatkozó szabályokat összhangban  kell
        értelmezni  e két Egyezmény, továbbá az ENSZ Egyezmény  és  a
        Gyermek Egyezmény rendelkezéseivel. Ezek – a már korábbiakban
        kifejtettek   szerint   –  a  kiskorúak   felhasználását,   a
        kábítószerrel   kapcsolatos  cselekmények  világába   történő
        „beavatását”  olyan  súlyos  cselekménynek  tekintik,   amely
        indokolttá teszi, hogy a bíróságok szabadságvesztés büntetést
        is kiszabhassanak miatta.
             
             Az  Egységes  Kábítószer  Egyezmény  kimondja,  hogy   a
        kábítószerrel   kapcsolatos  szándékos,  súlyos   jogsértések
        szabadságelvonással büntetendők (36. cikk 1. pont a) alpont).
        Ezeket  a szerződő államok egységesen olyan fokozott veszélyt
        jelentő  magatartásoknak ítélték, amelyek  elkövetése  esetén
        még  a  köztük  lévő külön kiadatási egyezmény  hiányában  is
        kiadatás  alapjául  ismerendők  el  (2.  pont  b,)  i),   ii)
        alpontjai).  A  Pszichotrop Egyezmény 22.  cikk  1.  pont  a)
        alpontja,   és   2.   pontjának  b)  alpontja   hasonlóképpen
        rendelkezik.  Az ENSZ Egyezmény a preambulumában határozottan
        kinyilvánítja,  hogy a két korábbi Egyezmény intézkedéseit  a
        kábítószerek tiltott forgalmazásának csökkentése céljából  ki
        kell  egészíteni,  s a nemzetközi közösségnek  is  fokozottan
        kell gondoskodnia a gyermekek védelméről. Ennek érdekében – a
        2.1.  pontban már kifejtett módon – éppen a bűncselekményekre
        és  a  büntetésekre vonatkozóan kifejezetten szűkíti  azt  az
        esetkört,  amikor  a  kábítószerrel  visszaélés  nem  minősül
        súlyos jogsértésnek (3. cikk 4. és 5. pont). Ez alapján sem a
        kiskorúak   felhasználása,  sem  a   minősített   intézmények
        területén  elkövetett  cselekmények  nem  kerülhetnek  ki   a
        tényleges  felelősségre vonással fenyegetett  körből,  s  nem
        tartoznak abba a kategóriába, amelyre az elterelés intézménye
        alkalmazható. Mindezt a Gyermek Egyezmény 24. cikk 3.  pontja
        áttételesen, a 33. cikke pedig közvetlenül is megerősíti.
             
             Az  Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdéséből az  következik,
        hogy  az  állam  nemcsak formálisan köteles  eleget  tenni  a
        nemzetközi  szerződésben  vállalt  kötelezettségeinek.  Ennél
        fogva   a  nemzetközi  jog  szabályainak  puszta  kihirdetése
        egyfelől  nem  elegendő,  másfelől  pedig  az  állam  sem   a
        kihirdetéssel összefüggő jogalkotás során, sem azt  követőleg
        a  belső  jogba történő transzformálás alkalmával  sem  tehet
        olyan  intézkedéseket,  amelyek a  nemzetközi  szerződésekben
        foglalt elvek és követelmények hatályosulását lerontják, vagy
        azok   normatív  szabályok  által  körülhatárolt  tartalmának
        érvényre   jutásában   torzulásokat  okoznak.   Az   államnak
        figyelembe kell továbbá vennie a nemzetközi jog minden  olyan
        rendelkezését,    amelyeknek   célja   a    szerződő    felek
        diszkrecionális  jogkörének  korlátozása,  illetve  az  ilyen
        korlátozó    intézkedés   hatálya   alá   tartozó   személyek
        jogvédelmének   biztosítása.   A   kábítószerrel   visszaélés
        büntetőjogi szabályozása kapcsán mindez azt is jelenti,  hogy
        a    gyermekeket   illetően   a   Btk.   szankciórendszerének
        eredményében és nem névlegesen kell az egyezményekből  fakadó
        kötelezettségeknek megfelelnie.
             
             A  2. pontban kifejtettekből eredően azonban a kiskorúak
        fokozott biztonságának büntetőjogi oltalmazását támogató azon
        rendelkezések, amelyekkel a Gyermek Egyezmény elsődlegesen  a
        törvényhozó  kötelességévé teszi a védelem  magas  szintjének
        megteremtését,  a Btk. vizsgált szabályainak  rendszerében  –
        hiányos  szabályozás folytán – nem jutnak érvényre.  Az  ENSZ
        Egyezmény  6.  cikkében rögzített maximális hatékonyságot  és
        visszatartó  erőt  jelentő büntetőjogi intézkedések  pedig  –
        éppen a minősített intézményekkel összefüggésben és a gyermek
        neveléséért fokozott felelősséggel tartozó személyek esetében
        – csupán korlátozottan hatályosulnak.
             
             A  belső  jogalkotás a 2.2. pontban már kifejtett  módon
        nem  rendezte  a  függő  fogyasztók és  a  kiskorúak  –  mint
        elhatárolható   és   eltérő  büntetőjogi  értékelést   kívánó
        csoportok  –  egymás közötti helyzetét, s a  Btk.  282/B.  és
        282/C.  §-okban  kellő  körültekintés  nélkül  jelölte  ki  a
        viszonyukat  meghatározó,  az Alkotmányból  és  a  nemzetközi
        szerződésekből  közvetlenül levezethető prioritásokat.  Ezzel
        egyidejűleg  azok  a szembeötlő aránytalanságok,  amelyek  az
        egyes elkövetési magatartásoknak az alapesetek és a kiskorúak
        számára  fokozott  védelmet megteremteni  hivatott  282/B.  §
        között, továbbá ez utóbbin belül, illetve a 283/C. § esetében
        tapasztalhatók, az Alkotmány 16. §-ának sérelmét idézik  elő.
        Ez az alkotmányi rendelkezés az államtól ugyanazon aktivitást
        várja  el  az  intézményvédelmi kötelezettség  körében,  mint
        amelyet a Gyermek Egyezmény a jogalkotótól megkíván.
             
             A  Btk.  283.  §-ban  tapasztalható tartalmi  és  formai
        koherenciazavar   önmagában  képes  előidézni   a   kiskorúak
        fokozott  védelmét  szolgáló 282/B.  §-ának  kiüresedését.  A
        jogvédelem    az    elterelés   lehetőségének   következtében
        esetenként nemcsak felolvad, de előáll az a képtelen eredmény
        is,  hogy  a  helyzet  egyedüli vesztese a  fiatalkorú  lesz,
        miközben  az  őt  veszélyeztető felnőttkorúak  mentesülnek  a
        következmények  alól.  A  mentesülés filozófiájából  csakúgy,
        mint  a  Btk-nak  a fiatalkorúakra vonatkozó –  a  büntetőjog
        eszközeinek mérsékelt és fokozatos alkalmazására intő külön –
        szabályaiból pedig éppen az következik, hogy a kiskorúakat  a
        kábítószer  áldozataiként kezelje a jog és ezen státusukat  –
        ahol  lehet  –  ne fokozza a büntetőjogi jogkövetkezményekből
        fakadó  ártalmak alkalmazásával. Amiatt viszont, hogy a  Btk.
        által  létrehozott „eredmény” sérti az Alkotmány  16.  §-ában
        foglalt  követelményeket, a kiskorúak védelme olyan hiányossá
        válik,  amely  a  csekély mennyiségű  kábítószernek  a  saját
        használatra  szóló  termesztés,  előállítás,  megszerzés   és
        tartás  elkövetési magatartások kivételével az ebben  foglalt
        rendelkezések azonnali hatályú megsemmisítését is indokolja.
             
             Az  Alkotmánybíróság  az 1091/B/1999.  AB  határozatában
        rámutatott:  az  Alkotmány  67. §-a  és  16.  §-a  együttesen
        irtelmezendő,  melyből az következik,  hogy  „a  gyermekekről
        való gondoskodás komplex feladat.” Ennek megvalósításában  az
        államnak a 16. § alapján jelentős kötelezettségei vannak.  Az
        ifjúságról    való   gondoskodás   olyan   államcél,    amely
        folyamatosan   megkívánja  az  ifjúság   létbiztonságára   és
        érdekeire  irányuló fokozott figyelmet. Az „állam a gyermekek
        67. § (1) bekezdésében biztosított jogainak érvényesülését  a
        16.  §-ban  előírt  kötelezettségeinek  teljesítésével  tudja
        hatékonyan  szolgálni.  Az  állam oldalán  a  gyermeki  jogok
        érvényesítése   jogi   aktivizmust  kíván   meg   […].   [Az]
        Alkotmányban  megfogalmazott  elvek  mentén  mindenekelőtt  a
        jogalkotó   feladata   az   egyes   jogágak   intézmény-   és
        eszközrendszerének olyan alakítása, amely  lehetővé  teszi  a
        fent   megjelölt   államcél   és   a   jogok   biztosításának
        összehangolását.” Kimondta továbbá azt is, hogy a  büntetőjog
        esetében  a büntethetőséget megszüntető okoknak, a felelősség
        alóli  mentesülés szabályainak is összhangban kell állnia  az
        Alkotmány  16. §-ában rögzített államcéllal és a  67.  §  (1)
        bekezdéséből  következő gyermeki jogokkal. (ABH  2002,  1081,
        1085, 1086-1087.)
             
             A   gyermeki   jogok  sajátossága,  hogy   nemcsak   ott
        keletkeznek,  ahol  ezt  a törvények  külön  előírják,  hanem
        mindazon kötelezettségek folytán is, amelyeket a jogszabályok
        a  felnőtt  társadalomra rónak. Ezért az  Alkotmánybíróság  a
        büntetőjogi     rendelkezések    és    a     szankciórendszer
        alkotmányossági   kontrollja  során   sem   mellőzheti   azon
        követelmény  hatályosulásának vizsgálatát,  hogy  a  gyermeki
        „státus”  olyan  különleges érték, amelyből  a  gyermeknek  a
        védelem  (büntetőjogi) módszereivel szemben is többletigényei
        keletkeznek.  Jelen  esetben e többletigény  érvényesítésének
        kötelezettségét és annak terjedelmét a Gyermek Egyezmény,  az
        Egységes  Kábítószer Egyezmény, valamint  az  ENSZ  Egyezmény
        korábbiakban ismertetett részletszabályai – az Alkotmány  16.
        §-ával   és   67.   §-ával  összhangban  –   közvetlenül   is
        meghatározzák.
             
             Ennek fényében az Alkotmánybíróság a gyermeki minőségből
        származó, az Alkotmány 16. §-ának abszolút védelme alatt álló
        jogok,  a  nemzetközi szerződések hivatkozott  rendelkezései,
        valamint    a   Btk.   vizsgált   szabályai   között    olyan
        feloldhatatlan ellentmondásokat és hiányosságokat  állapított
        meg, amelyek kiküszöbölése elsődlegesen csak a megsemmisített
        rendelkezések újrakodifikálásával és ennek során a nemzetközi
        szerződéssel    összefüggésben    megállapított     mulasztás
        megszüntetésével együttesen lehetséges.
             
             3.  Az Alkotmánybíróság ezúttal is hangsúlyozza, hogy  a
        bűncselekmények megállapítását, a felelősség alóli mentesülés
        szabályainak   meghatározását   törvényhozói   kompetenciának
        tekinti,   amelyek  fölött  csak  kivételesen   érvényesülhet
        alkotmánybírósági   kontroll.   Akkor   azonban,   amikor   a
        jogszabályban testet öltött kriminálpolitikai és célszerűségi
        megfontolások sértik az Alkotmány valamely rendelkezését,  az
        Alkotmánybíróságnak   alkotmányvédő   feladatából   következő
        „legitim  jogosítványa”  ezekről  dönteni  [részletesen:  pl.
        1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995, 571, 575-576.;  21/1996.
        (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 86-87.]. A 20/1999. (VI.
        25.)  AB  határozatban  döntött az  ilyen  esetekre  irányadó
        alkotmánybírósági  kontroll  módjáról  is,  kimondván,   hogy
        „köteles  […]  az  alkotmányellenesnek  minősülő  jogszabályt
        megsemmisíteni.” (ABH, 1999, 159, 162, 163.)
             
             Az  1214/B/1990. AB határozat azt is kifejtette, hogy  a
        büntetőpolitika  alkotmányos korlátainak megállapítása  során
        az  Alkotmánybíróság egyaránt figyelemmel van az Alkotmány és
        a   Btk.   „normatív  és  intézményes  összefüggéseire”.   Az
        alkotmányossági  vizsgálat  eredményét  pedig  a  büntetőjogi
        felelősséget, a büntetőjogi felelősségre vonást, valamint  az
        elkövetők  személyéhez  kapcsolódó, a  büntethetőséget  és  a
        büntetés mértékét befolyásoló körülményeket koherens egésznek
        tekintve  állapítja  meg (részletesen: ABH  1995,  571,  574-
        576.). Az 1233/B/1995. AB határozatban pedig kiemelte, hogy a
        büntetőjogi  felelősségre vonás alóli  mentesülés  esetén  az
        elkövetők személyi köre közötti különbségtétel nem lehet  sem
        önkényes, sem ésszerűtlen (ABH, 2000, 619, 620.).
             
             Az   Alkotmánybíróság  jelen  esetben   is   irányadónak
        tekintette  korábbi álláspontját. A hivatkozott rendelkezések
        részleges   megsemmisítése   nem   érinti   a   kábítószerrel
        visszaélés   bűncselekménnyé   nyilvánításában   megtestesülő
        jogalkotói álláspontot, s „dekriminalizálást” sem  jelent.  A
        jogalkotónak   a   megsemmisítés  folytán  módjában   áll   a
        mentesülés  esetköreinek  újraszabályozása  olyan  feltételek
        mellett, amelyek megfelelnek az Alkotmány rendelkezéseinek és
        a  nemzetközi szerződések normatív szabályainak,  lehetőséget
        nyújtanak  az  egyezményekben a kiskorúak  védelme  érdekében
        előírt  gondosan  megfogalmazott mércék és  kivételt  teremtő
        „esetkörök” figyelembe vételére.
             
             Az  Alkotmánybíróság mindazonáltal még  a  megsemmisítés
        során  is tekintettel volt a jogszabályok kíméletének  elvére
        és a függő fogyasztóknak a nemzetközi jog által is ésszerűnek
        minősített   érdekeire.  Határozatában  nem  érintette   azon
        jogalkotói  mérlegelés  kereteit  sem,  amelyek  az   alkalmi
        fogyasztók   helyzetének,   az   esetükben   irányadó   egyes
        elkövetési   magatartásoknak   és   a   minősítéssel   szoros
        összefüggésben  lévő  mennyiségi  határoknak  a   büntetőjogi
        megítélését   tükrözik.   Következésképpen   ugyancsak    nem
        érintette  a  rájuk  vonatkozó – a  jogtechnikailag  ugyan  a
        megsemmisített    rendelkezésekkel    azonos    paragrafusban
        elhelyezkedő  – de teljesen önállóan szabályozott  és  minden
        más esettől függetlenül alkalmazható mentesülési esetköröket.
             
             A  jogszabály részleges megsemmisítése az Abtv. 40.  §-a
        alapján   biztosított   jog,  s  az  Alkotmánybíróság   által
        kezdetektől   fogva   követett   gyakorlat.   Ide   vonatkozó
        álláspontját legutóbb a jövedéki adókról szóló 33/2002. (VII.
        4.)  AB  határozatban összegezte. Megállapította, hogy minden
        olyan esetben, amikor az alkotmányellenesség izolálható és  a
        normavilágosság követelményeinek is megfelelő, a gyakorlatban
        önállóan  alkalmazható  jogszabályszöveg  megállapítható,   a
        norma   részleges   megsemmisítése   a   követendő   eljárás.
        Mindazonáltal  ez  a  módszer a jogalkotó  számára  is  kellő
        eligazítással  szolgál  az  alkotmányellenesség   terjedelmét
        illetően. (ABH, 2002, 173, 186-189.)
             
             4.1.  Megalapozatlan az az indítvány, amely azt állítja,
        hogy az Egységes Kábítószer Egyezmény csak és kizárólag függő
        fogyasztók  esetében  engedi meg az  elterelés  intézményének
        alkalmazását.
             
             Az   Egységes  Kábítószer  Egyezmény  hivatalos   magyar
        fordításában  az  erre  vonatkozó 36. cikk  1.  pontjának  b)
        alpontja ugyan nehezen értelmezhető és homályos, a kihirdetés
        alapjául   szolgáló  eredeti  angol  nyelvű  szöveg   azonban
        semmiféle   félreértésre   nem   ad   okot   e   tekintetben.
        („Notwithstanding the preceding subparagraph, when abusers of
        drugs  have committed such offences, the Parties may provide,
        either  as an alternative to conviction or punishment  or  in
        addition to conviction or punishment, that such abusers shall
        undergo   measures   of  treatment,  education,   after-care,
        rehabilitation  and social reintegration in  conformity  with
        paragraph  1  of article 38.”). E szövegben a függésre  utaló
        kitétel  nem szerepel, s így a szerződő felek abban  szabadon
        dönthetnek,  hogy  a 38. cikk rendelkezéseit  (rehabilitáció,
        kezelés, stb.) a büntetés helyett vagy mellett alkalmazzák-e.
        Ugyanezt  tartalmazza  a Pszichotrop Egyezmény  22.  cikk  1.
        pontjának  b)  alpontja  is,  s e tekintetben  akadályokat  a
        további egyezmények sem állítanak. A jogalkalmazás során azon
        korlátokat   kell  figyelembe  venni,  amelyek  a  nemzetközi
        egyezmények    más    rendelkezéseiből    és    a     nemzeti
        alaptörvényekből levezethetők.
             
             Nyilvánvalóan   nem  állna  összhangban   az   elterelés
        intézményének alapfilozófiájával az a megoldás,  hogy  a  már
        jóval    „aktívabb”,   többször   ismétlődően   kábítószerrel
        visszaélést  elkövető személyek esetében lehetőség  legyen  a
        büntető  intézkedések  alóli mentesülésre,  míg  az  egyszeri
        alkalommal,  csekély mennyiséget fogyasztó, a szer  hatásával
        csak  „ismerkedő” jogalanyokkal szemben mindenkor  kötelezően
        kerüljön sor a büntetés kiszabására. Az elterelésnek egyetlen
        elfogadható  célja  van: annak megakadályozása,  hogy  valaki
        véglegesen   a  kábítószer  rabjává  váljék  és  másokat   is
        „fertőzve”  folytassa  önpusztító  magatartását.  Nem   lehet
        lemondani  azokról a – többnyire fiatal – elkövetőkről,  akik
        még viszonylag könnyen, hatásosan, véglegesen eltéríthetők  a
        káros  szokásoktól,  és akiknek társadalmi  marginalizálódása
        ezen  keresztül  megakadályozható. Gyermekek  esetében  ez  a
        megoldás   egyébiránt   éppen   úgy   a   Gyermek   Egyezmény
        rendelkezéseit is sértené (24. cikk 3. pont), mint ahogyan az
        előző    pontban   kifejtettek   szerint    sérti    azt    a
        veszélyeztetettségük elleni hatékony fellépés lehetőségének a
        hiánya.
             
             4.2. Megalapozatlan az az indítvány is, amely szerint az
        elterelés lehetőségének biztosítása általában véve és  minden
        esetben  sérti az ENSZ Egyezmény azon rendelkezéseit, amelyek
        alapján  biztosítani kell, hogy a kiskorúak felhasználásával,
        sérelmére, vagy a minősített intézmények területén elkövetett
        kábítószerrel  visszaélés esetén e  körülményeket  a  nemzeti
        bíróságok „kellő súllyal” értékelhessék.
             
             E  jogintézmény  megteremtését  az  Egységes  Kábítószer
        Egyezmény,  a  Pszichotrop Egyezmény  és  az  ENSZ  Egyezmény
        egyformán  szorgalmazza, s így ennek helye  lehet  a  nemzeti
        jogrendben  is. Így tehát az Egyezményekből is az következik,
        hogy lennie kell olyan szabályozási módnak, amellyel az állam
        a kiskorúak védelmére irányuló kötelezettségének az elterelés
        lehetőségének biztosításával egyidejűleg tud eleget tenni.
             
             A   bíróságok  kompetenciáját  önmagában  az   elterelés
        lehetőségének    zárt   rendszerben,   előre    meghatározott
        szempontok   alapján  történő  biztosítása  nem   érinti.   A
        kábítószerrel  visszaélés büntetőjogi szabályozása  során  is
        össze   kell  egyeztetni  a  társadalom,  a  közegészség,   a
        közbiztonság,   a   gyermekek  jogainak,   mint   alkotmányos
        értékeknek  a  védelmét  a  Btk. 37.  §-a  által  a  büntetés
        céljaként  is  megkövetelt hatékony  generális  és  speciális
        prevencióval.   Az  elterelés  intézményének  az   Alkotmány,
        valamint  az  egyezmények keretei között történő  fenntartása
        ésszerű,  az alkotmányos értékek védelme érdekében szükséges,
        a  bűncselekmény absztrakt súlyát is megfelelően  kifejezésre
        juttató büntetési tételkereteket biztosítása mellett továbbra
        is lehetséges.
             
             A  nemzetközi egyezmények sérelme jelen esetben  sem  az
        elterelés  jogintézményének fenntartása által következik  be,
        hanem   azért,  mert  az  igénybevétel  biztosítása  a  jelen
        szabályozási   mód  mellett  nem  szolgálja  kellőképpen   az
        Alkotmány  16.  §-ának  rendelkezéseit,  továbbá  a   Gyermek
        Egyezmény   és   az   ENSZ  Egyezmény  fentiekben   kifejtett
        előírásait.  Az egyensúly azonban a 4.1. pontban  részletesen
        kifejtett   –  az  Egyezményekben  megszabott  iránymutatások
        figyelembe vételével végrehajtott – mulasztások megszüntetése
        mellett    és    az    elterelés    intézményének    részbeni
        újrakodifikálása során megteremthető.
             
             Ezért    az    Alkotmánybíróság   az   erre    vonatkozó
        indítványokat elutasította.
                                    VII.
                                     
             Az  indítványok  elbírálása során az Alkotmánybíróság  a
        kábítószerrel    visszaélés    büntetőjogi    szabályozásával
        összefüggésben a nemzetközi egyezményekkel kapcsolatos  –  az
        indítványokkal  nem  érintett  –  további  mulasztásokat   is
        észlelt.
             
             1.1.   Az   Egységes  Kábítószer  Egyezményt  a   Magyar
        Népköztársaság  az 1965. évi 4. törvényerejű  rendelettel  (a
        továbbiakban: tvr.1.) csak részlegesen hirdette ki.  A  tvr.1
        nem tartalmazta az Egyezmény részét képező, az ellenőrzés alá
        vont  anyagok  jegyzékét tartalmazó listák (I-IV-ig)  egyikét
        sem.  Utóbb  a tvr.1. végrehajtására kiadott, a  New  Yorkban
        1961.   március   30-án  kelt  és  a  Népköztársaság   Elnöki
        Tanácsának 1965. évi 4. törvényerejű rendeletével kihirdetett
        „Egységes  Kábítószer Egyezmény” végrehajtásával  kapcsolatos
        feladatok  ellátásáról szóló 8/1968. (II. 9.) Korm.  rendelet
        (a  továbbiakban: Korm. R.4.) sem tartotta szükségesnek  ezek
        közzétételét. Végül csak mintegy három évvel később, a  Korm.
        R.4.   további  végrehajtásaként  kibocsátott,  a  kábítószer
        termelésének,   gyártásának,   feldolgozásának,    forgalomba
        hozatalának,  raktározásának és használatának szabályozásáról
        szóló   1/1968.   (V.  12.)  BM-EüM  együttes   rendelet   (a
        továbbiakban: együttes rendelet1.) mellékleteként került  sor
        listák  közzétételére, ám ezek az eredetiektől  eltértek.  Az
        együttes rendelet1. ugyanis az elkülönítést mellőzve, egy,  a
        nemzetközi  és  a  nemzeti  listát,  valamint  a  kábítószert
        tartalmazó gyógyszerkészítményeket is magában foglaló  vegyes
        rendszert hozott létre, melyet a jogalkotás lényegében mind a
        mai napig megtartott.
             
             1.2.  A Pszichotrop Egyezménnyel kapcsolatban ugyanez  a
        helyzet  alakult ki. Az Egyezményt kihirdető  1979.  évi  25.
        törvényerejű   rendeletben  (a  továbbiakban:   tvr.2.)   sem
        jelentek  meg az ahhoz fűzött listák. A közzétételre  csak  a
        pszichotrop anyagok gyártásáról, feldolgozásáról,  forgalomba
        hozataláról,  behozataláról, kiviteléről,  raktározásáról  és
        használatáról   szóló  4/1980.  (VI.  24.)  EüM-BM   együttes
        rendelet  (a továbbiakban: együttes rendelet2.) 1980.  június
        24-i kihirdetésével került sor, hasonló körülmények között és
        módon,  mint  ahogyan  az  az  együttes  rendelet1.  esetében
        történt.
             
             1.3. Az együttes rendelet1.-t és az együttes rendelet2.-
        t  – az egyes rendelkezései kivételével – a 2004. május 1-jén
        hatályba   lépett,   Korm.R.1.   hatályon   kívül   helyezte.
        Mellékletében  K1  –  K3.  alatt  közzétett  egy  kábítószer,
        illetve  P1 – P4. alatt egy pszichotróp listát. Ezek  azonban
        csupán   utalást  tartalmaznak  arra,  hogy  a  Korm.R.1.   a
        nemzetközi  egyezmények „aktualizált” – de  megfelelő  szintű
        jogszabályban  ugyancsak  ki nem  hirdetett,  magyar  nyelven
        hivatalosan  még  csak  el sem érhető –  listáit  is  magában
        foglalja, de továbbra is megtartották a nemzetközi és nemzeti
        szabályozás kevert rendszerét, vegyítve azt most már az uniós
        joganyaggal is.
             
             2.   A   kihirdetéssel  kapcsolatos   jogi   megoldásnak
        jogbizonytalanságot  eredményező  büntetőjogi  következményei
        vannak.  Az  elmúlt  évtizedekben  az  együttes  rendeleteket
        számos  alkalommal  módosították,  ám  az  csak  az  Egységes
        Kábítószer Egyezmény, valamint a Pszichotrop Egyezmény idegen
        nyelvű   szövegének  a  két  együttes  rendelet,  illetve   a
        Korm.R.1.   szabályaival  történő  részletes   összehasonlító
        elemzéséből és csak kétes biztonsággal állapítható meg,  hogy
        a   módosítás  mely  esetekben  függött  össze  a  nemzetközi
        Egyezmények  tartalmának  változásával,  s  mikor   jelentett
        kizárólag  belső  jogalkotást.  Minthogy  az  eredeti  listák
        „kihirdetése” nem a megfelelő szintű jogszabályban és  nem  a
        nemzeti lajstromoktól elkülönítve történt meg, az egyezmények
        változásai  törvényben nem, a már hivatkozott jogszabályokban
        pedig csak részlegesen és utalásszerűen jelentek meg.
             
             Az  Nktvr. 1. § g) pontja szerint a nemzetközi szerződés
        kihirdetése a nemzetközi szerződésnek jogszabályba foglalását
        jelenti. A 9. § a) pontjának (a szerződés megerősítése) és  a
        13.   §-nak   az  egybevetéséből  az  következik,   hogy   az
        Országgyűlés  és  az  akkor még létező  Elnöki  Tanács  által
        megerősített  nemzetközi szerződéseket törvénnyel,  illetőleg
        törvényerejű  rendelettel kellett kihirdetni.  A  14.  §  azt
        tartalmazza,  hogy  a  kihirdető  jogszabálynak  magába  kell
        foglalnia  a  szerződés  szövegének  hiteles  magyar   nyelvű
        fordítását. Sem ez a rendelkezés, sem az Nktvr. más  szabálya
        nem   teszi  lehetővé,  hogy  a  szerződés  szövegének   csak
        részleges    kihirdetésére   kerüljön   sor.   A   nemzetközi
        szerződésekkel  kapcsolatos eljárásról szóló  1982.  évi  27.
        törvényerejű  rendelet végrehajtásáról szóló 2032/1982.  (XI.
        26)   MT  határozat  (a  továbbiakban:  MT  határozat)  pedig
        kifejezetten a „válogatott közzététel” ellen és a teljes körű
        nyilvánossá  tétel  mellett lép fel. Az  Egységes  Kábítószer
        Egyezmény  és  a  Pszichotrop Egyezmény kihirdetéséről  szóló
        törvényerejű rendeletek e követelményeknek nem felelnek  meg.
        Ugyancsak sértik továbbá a Jat. azon rendelkezését is,  amely
        szerint   az   általánosan  kötelező   magatartási   szabályt
        tartalmazó  nemzetközi  szerződést  a  tartalmának  megfelelő
        szintű  jogszabályba  foglalva kell  kihirdetni  [16.  §  (1)
        bekezdés].
             
             A  már  többször  hivatkozott,  a  doppingra  vonatkozó,
        47/2000.    (XII.    14.)   AB   határozatában    pedig    az
        Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  éppen  a  Jat.  ezen
        rendelkezésére  figyelemmel  a  közzé  nem  tett   nemzetközi
        szerződés  „előírásainak megszegése  nem  alapozhat  […]  meg
        büntetőjogi felelősséget.” (ABH, 2000, 377, 380-381.)
             
             Mindezek  a mulasztások önmagukban „csak” törvénysértést
        jelentenek.  Az  alábbiakban kifejtettek  szerint  azonban  a
        törvénysértések   együttes  eredménye   a   jogalkotásra,   a
        jogalkalmazásra  s  a jogalanyokra egyaránt  kiterjedő  olyan
        jogbizonytalanság, amely közvetlenül az Alkotmány  7.  §  (1)
        bekezdésének sérelmét idézi elő.
             
             Az   Alkotmány  7.  §  (1)  bekezdésében  foglalt   azon
        követelmény  érvényesülését, amely a nemzetközi szerződés  és
        belső  jog  összhangját kívánja meg, a  nemzetközi  szerződés
        kihirdetése  teszi lehetővé. Az Alkotmány 7. § (1)  bekezdése
        tartalmilag  azt  jelenti, hogy az Alkotmány  összes  további
        rendelkezésének  betartásával kell az  államnak  azt  a  jogi
        környezetet  megteremtenie,  amely  a  nemzetközi   szerződés
        szigorú   szabályainak   megfelelő  gyakorlat   kialakítására
        alkalmas.
             
             A nemzetközi szerződéseknek az állam általi elfogadása a
        nemzetközi  jog által védett értékek elismerését jelenti.  Az
        államot   ezeknek   a  határain  belül  illeti   meg   széles
        mérlegelési jog a tekintetben, hogy a belőlük fakadó jogok és
        kötelezettségek   megsértésére   vonatkozó   tilalmakat    az
        alaptörvény  szabályainak  figyelembe  vételével   jogrendjén
        belül miként érvényesíti.
             
             Az   Egységes  Kábítószer  Egyezményben,  a  Pszichotrop
        Egyezményben  és  az ENSZ Egyezményben a szerződő  felek  nem
        pusztán    általános   értékítéletet   mondtak   a   nemzetek
        közösségének       együttes      fellépésével       üldözendő
        magatartásformákról.  Az  együttműködés  kimagasló   szintjét
        megvalósítva  kivételt  nem  tűrő  módon  nevesítették   azon
        „tiltott” anyagok, szerek, készítmények körét, amelyeknek még
        az  Egyezményekben  meghatározott  célokból  történő  legális
        felhasználást    is   szigorú   feltételek   mellett    lehet
        engedélyezni.  A  ratifikációval a  szerződésekben  megjelölt
        anyagok  illegális felhasználását pedig az államok a  nemzeti
        büntetőjog   által   is  üldözendő  cselekmények   elkövetési
        tárgyaiként   ismerték  el.  Elfogadták  továbbá   azokat   a
        büntetőjogi  természetű  rendelkezéseket  is,  amelyekben  az
        Egyezmények   azt  juttatják  kifejezésre,   hogy   az   ezen
        anyagokkal   visszaélőkkel  szemben  a   nemzeti   büntetőjog
        eszközeinek igénybevétele – milyen szinten – kötelezettség, a
        nemzetközi   bűnügyi   együttműködés  (kiadatás)   pedig   az
        egyezmény  hatályánál  fogva más  jogi  normák  hiányában  is
        fennáll.
             Az  állam számára mindez azt a feladatot szabja, hogy  a
        nemzetközi jog és a belső jog szabályait a jogalanyok számára
        összetartozó, ellentmondásmentes egységgé kovácsolja. Ebbe  a
        rendszerbe  a nemzetközi szerződés szelektív kihirdetése  nem
        illeszthető  be.  Amennyiben a nemzetközi szerződések  teljes
        tartalma  nem  válik  hozzáférhetővé  és  kihirdetés  folytán
        kötelező  érvényűvé,  a jogalkotás és a  jogalkalmazás  során
        nincs  is  mihez  mérni  a harmónia meglétét.  Az  összhangra
        vonatkozó  alkotmányi  követelményt  mindenekelőtt  a   belső
        jogalkotás   számára   előírásokat   és   korlátokat   állító
        megismerhetőség teszi élővé, az állampolgárok  számára  pedig
        ez  teszi lehetővé a jogkövető magatartás kialakítását,  azaz
        végső  soron  ez  garantálja  a jogbiztonság  követelményének
        megvalósulását.
             
             A  listák az Egyezmények szövege szerint is azok szerves
        részét  képezik.  Hiányuk  az  Egyezmények  mindazon  konkrét
        cikkeit    kiüresítik   vagy   vonatkoztatási   alap    híján
        értelmezhetetlenné teszik, amelyek a jegyzékekre hivatkoznak.
        Csak  e lajstromokból ismerhető meg, hogy az Egyezmények mely
        anyagokat  tekintik kábítószernek, vagy pszichotrop anyagnak,
        konkrétan   milyen   szerek,   készítmények   esetében   mely
        rendelkezéseiket   kell  alkalmazni.   Mellőzésük   ezért   –
        függetlenül  az Alkotmány 7. § (1) bekezdésétől – közvetlenül
        sérti  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésének  részét  képező
        normavilágosság követelményét.

             Nem  hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a  Btk-nak  a
        kábítószerrel     visszaélést     meghatározó     tényállásai
        szempontjából  mindazon  külön  jogszabályok,  amelyek  egyes
        anyagokat    kábítószernek,   vagy    pszichotrop    anyagnak
        minősítenek,   a  tényállások  tartalmát  adó  rendelkezések.
        Egységes  (büntetőjogi) definíció hiányában (ld. a III/A.  1.
        pontban    kifejtettek)   az   eljárás   megindításának    és
        lefolytatásának alapjául csak azon további jogi rendelkezések
        szolgálhatnak,   amelyek   az   általános   „kábítószer    és
        pszichotrop anyag meghatározást” konkretizálják. Mivel ezeket
        elsődlegesen   a   két   nemzetközi  egyezmény   tartalmazza,
        amelyekkel  a  belső  jogszabály  nem  lehet  ellentétes,  az
        Alkotmány  7.  §  (1)  bekezdésének érvényre  jutását  érintő
        elsődleges  jogbiztonsági kérdés, hogy  a  hozzájuk  kapcsolt
        listák  mind  a  jogalkalmazók, mind pedig  bárki  más  által
        megismerhetők legyenek.
             
             Ezzel  összefüggésben  az  Alkotmánybíróság  rámutat:  a
        nemzetközi  egyezmények nem megfelelő kihirdetése közvetlenül
        is  negatív  következményekkel járhat a magyar  állampolgárok
        számára.   Függetlenül   ugyanis  a  hazai   jogban   meglévő
        mulasztástól,  a  szerződő  államok  az  ezekben  tilalmazott
        magatartások    és    anyagok   vonatkozásában    a    magyar
        állampolgárokkal  szemben  is  jogosultak  saját   jogrendjük
        szerint  a nemzetközi szerződésben elismert módon büntetőjogi
        igényt érvényesíteni. Az előzőekben kifejtettek szerint ennek
        támogatására ugyanezen egyezmények a magyar államot kötelezik
        is.    A   jogbiztonság   jogállami   értelmezésébe   a   jog
        megismerhetőségének pedig az a szintje is beletartozik,  hogy
        az  állampolgárok a nemzetközi közösség által  elismert  jogi
        kötelezettségek,    tilalmak    tartalmával    a    jogkövető
        magatartásnak  az állam határain túl megkövetelt  minőségével
        is  tisztában  legyenek. Az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
        foglalt ezen követelmény érvényesülése a polgárok büntetőjogi
        felelősségének  megállapítását  közvetlenül   is   megalapozó
        szabályok  esetében  –  az Nktvr. és a Jat.  már  hivatkozott
        rendelkezéseiből  is következően – csak a szerződések  teljes
        körű hozzáférhetővé tétele útján lehetséges.
             
             Az  Alkotmánybíróság  már több ízben  kiemelte,  hogy  a
        nemzetközi   szerződést   kihirdető   jogszabály   alapvetően
        ugyanazon szempontok alapján válhat alkotmányossági vizsgálat
        tárgyává,  mint  bármely  más  jogszabály,  vagy  az   állami
        irányítás egyéb jogi eszköze. A 4/1997. (I. 22.) AB határozat
        rendelkező   részében  is  kifejtette,  hogy  amennyiben   az
        Alkotmánybíróság a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály
        alkotmányellenességét állapítja meg, ezt  alkotmányellenesnek
        minősíti.  Az Alkotmány 7. § (1) bekezdéséből az  következik,
        hogy  a  vállalt  nemzetközi kötelezettség  és  a  belső  jog
        összhangját  mindenképpen biztosítani  kell  (ABH  1997,  41,
        48.).
             
             Jelen esetben a kihirdető törvényerejű rendeletek részét
        képező      „nemzetközi     szerződések      rendelkezéseinek
        alkotmányellenessége”  fel  sem  merül.  Az   alkotmányossági
        problémát    az    jelenti,   hogy    ezek    kihirdetéseivel
        összefüggésben terheli többszörös mulasztás a jogalkotót.  Az
        Alkotmánybíróság  a 30/1998. (VI. 25.) AB határozatában  –  a
        4/1997.  (I. 22.) AB határozatban (ABH 1997, 41, 42.) foglalt
        álláspontját   megerősítve  –  leszögezte,  hogy   nemzetközi
        szerződést  kihirdető  jogszabály alkotmányossági  vizsgálata
        körébe  a  kihirdető  jogszabály  megalkotásához  vezető   út
        eljárási  kérdései  is  beletartoznak.  Összességében   pedig
        kimondta,  hogy „az általánosan kötelező tartalmú  nemzetközi
        szerződést  belső jogforrásban – általános szabályként  –  ki
        kell hirdetni, hogy a szerződésbe foglalt jogi norma a magyar
        jogalanyok felé is érvényesüljön” (ABH 1998, 220, 232, 233.).
             
             A  kihirdetésre az Nktvr. szabályai formalizált eljárást
        és  megfelelő  jogszabályi szintet írnak  elő,  s  csak  ezen
        garanciák  betartása mellett biztosítható, hogy a  nemzetközi
        szerződés egészében váljon részévé a hazai jogrendszernek.  A
        szerződések  eredeti tartalmának és szövegének megismerhetővé
        tétele   –   a  szabadságjogokba  minden  esetben   erőteljes
        beavatkozást  engedő  –  büntetőjog  területén   már   számos
        alkalommal alapvető alkotmányi követelményként megfogalmazott
        jogbiztonság  és normavilágosság biztosításának  kívánalmából
        fakadóan  nem kerülhető meg az ezek ellen ható jogi technikák
        igénybevételével.
             
             Ezért   az   1-2.   pontban   kifejtettek   szerint   az
        Alkotmánybíróság az Abtv. 47. §-ára figyelemmel – a mulasztás
        tényét  az  Abtv. 21. § (7) bekezdésében kapott felhatalmazás
        alapján hivatalból észlelve – a jogalkotót a megfelelő szintű
        kihirdetés  elmaradásából  következő  mulasztások   pótlására
        hívta fel.
                                     
             3.  A kábítószer és pszichotrop anyag fogalom hiánya, az
        egyezményekkel    kapcsolatos   az    előzőekben    kifejtett
        jogalkotási  mulasztás ténye, valamint a  jogalkotó  által  a
        büntető   anyagi   jogban  választott  szabályozási   mód   a
        büntetőjogi felelősségre vonás határai szempontjából is – úgy
        az   elkövetési   tárgy,   mint  az   elkövetési   magatartás
        tekintetében  – a jogbiztonsággal kapcsolatos kérdéseket  vet
        fel.
             
             3.1. A Btk. az értelmező rendelkezések között a 286/A. §
        (2)  bekezdésében – konkrét joganyag megjelölése nélkül – azt
        rögzíti,  hogy a Btk. 282-283. §-ai szempontjából az Egységes
        Kábítószer    Egyezmény    és   a    Pszichotrop    Egyezmény
        végrehajtására kiadott jogszabályokban meghatározott  anyagok
        minősülnek  tilalmazott  anyagoknak.  A  Btk.  286/A.  §  (3)
        bekezdése   a   prekurzorok  esetében   az   ENSZ   Egyezmény
        végrehajtására  kiadott  szabályokat  tekinti  a   283/A.   §
        vonatkozásában keretkitöltőnek.
             
             A  Btk.  az  egyezmények  fogalmi  meghatározásairól,  a
        nemzetközi,  illetve nemzeti listák tartalmi  különállásáról,
        illetve  a  mindezeket kiegészítő uniós joganyag  létezéséről
        nem tesz említést. Miután az egyezményeket hivatkozási alapul
        valójában  meg  sem  jelöli, az azok szövegében  (a  listákon
        túlmenően  egyes  esetekben)  nevesítetten  is  meghatározott
        anyagokra vonatkozó (pl. mákszalma, kokalevél, kannabisz)  az
        értelmezés  szempontjából fontos szabályokat sem  illesztette
        be  a  büntetőjog  rendszerébe.  Elmaradt  továbbá  annak   a
        büntetőjogi  jogkövetkezmények  kiváltása  körében   releváns
        ténynek  a  rögzítése  is, hogy az anyagi  jog  érvényesülése
        szempontjából    a   pszichotrop   listák   nem    mindegyike
        egyenértékű.  Erre  pusztán a legutóbbi, a  Btk.  módosítás2.
        alkalmával   a  Btk.  286/A.  §  (2)  bekezdés  b)   pontjába
        beiktatott  –  a jogbiztonság sérelmét előidéző  homályos  és
        pontatlan.   –   „a   visszaélés   szempontjából    veszélyes
        pszichotróp anyagokat kell érteni” kitétel utal.
             
             3.1.1.  A listán szereplő pszichotrop anyagok mindegyike
        „veszélyes”  lehet  a  visszaélés  szempontjából,  s  ha  nem
        megengedett  célra,  vagy nem megfelelő mennyiségben  és  nem
        megfelelő  alkalmazási  szabályok  betartása  mellett   kerül
        felhasználásra, annak is bizonyul. Ezeket már  a  Pszichotrop
        Egyezmény  is  ezért vette fel a jegyzékre, s  egyébként  nem
        lenne  semmiféle alapja annak sem, hogy a Korm.R.1.  említést
        tesz róluk.
             
             Az  értelmező rendelkezésekben a „végrehajtására kiadott
        szabályok”  kitétellel jelölt joganyagra  történő  hivatkozás
        ezen túlmenően is bizonytalan jogfogalom. A jogbizonytalanság
        tényét  tovább  mélyíti  a  magukat végrehajtási  szabályként
        definiáló joganyagok közötti, illetve ezek és az anyagi  jogi
        (Btk.,  Btké.)  szabályok, valamint a nemzetközi  szerződések
        közötti harmónia hiánya.
             
             3.1.2.  A  Korm.  R.1.  mindhárom  nemzetközi  egyezmény
        tekintetében  végrehajtási szabályként határozza  meg  magát.
        Nem tartalmazza azonban a nemzetközi egyezményeknek a nemzeti
        jogra  vonatkoztatott fogalom-meghatározásait, ezekre nem  is
        hivatkozik,  sőt  éppen a Btk. alkalmazásánál  számba  jöhető
        meghatározások  esetében  széles  körben  tovább   utal   más
        jogszabályokra [pl. az egészségügyről szóló 1997.  évi  CLIV.
        törvény].    A    kábítószer-    és    pszichotrop     listák
        csoportosításában a büntetőjogi szempontok semmilyen  szinten
        nem  tükröződnek.  A kizárólag csak visszaélésre  használatos
        szereket  éppen  úgy tartalmazzák, mint a  széles  értelemben
        vett  gyógyszereket  és  gyógyászati  készítményeket,   s   a
        visszaélés    „módozatait”   is   lényegében   ez    utóbbiak
        fogalomköréhez  igazítják. Mindezen túl  a  K3.  lista  eleve
        olyan  speciális  összetételű gyógyszereket, ún  „kábítószer-
        tartalmú  kivételeket” tartalmaz, amelyek az 1. § 18.  pontja
        szerint  nem  is  tekintendők  kábítószernek,  noha  a   Btk.
        értelmező rendelkezéseinek megfogalmazási módja következtében
        a  listákon felsorolt anyagok egységesen elkövetési  tárgynak
        minősülnek.   Így   azonban  a  Btk.  alkalmazhatósági   köre
        kábítószernek   nem  minősülő  anyagokra   is   kiterjed.   A
        kábítószerrel visszaélést büntető rendelkezések  ugyanis  nem
        adnak  felhatalmazást  a büntető ügyben  eljáró  hatóságoknak
        arra,   hogy   a   listák  hatálya  alól   kivonjanak   egyes
        készítményeket,   de  nem  teheti  ezt   meg   a   törvénynél
        alacsonyabb szintű jogszabály (maga a Korm.R.1.) sem.
             
             3.1.3.   Egyes   anyagokkal,  így  pl.  a   kannabisszal
        kapcsolatos   visszaélések  esetében  a  Korm.   R.1.   újabb
        problémákat  generál. A Btké. 23. § (2) bekezdése  ugyanis  a
        kannabisz   esetében   a   növényegyed   bármely   részét   a
        bűncselekmény elkövetési tárgyának tekinti (pl. a  gyökerek),
        anélkül,  hogy  a  Korm. R.1. szerint  különbséget  tenne  az
        alacsony  THC  tartalmú  kender, egyáltalán  a  kannabisz  és
        kannabisz  növény  fogalma között. E  körülménynek  éppen  az
        engedélyhez   kötöttség,   s  így  a   legális   felhasználás
        tekintetében lehet lényeges szerepe. Az alacsony THC tartalmú
        kender  fogalmát ugyanakkor a Korm. R.1. sem  határozza  meg,
        hanem  a  Korm.  R.2. ide vonatkozó definíciójára  utal.  Ily
        módon   azonban   a  Btk.  alkalmazásra  közvetlenül   kiható
        ellentmondások mutatkoznak a Btké. a Korm R.1, a Korm. R.2 és
        az Egységes Kábítószer Egyezmény között.
             
             Túl  a  belső  jogi  megítélés  bizonytalanságán,  ez  a
        koherenciazavar  –  az  Egységes Kábítószer  Egyezmény  és  a
        Pszichotrop Egyezmény kiadatási szabályait is figyelembe véve
        –olyan   jogalkalmazási  eredményhez   is   vezethet,   amely
        ellentétes  az  egyezményeket létrehívó  nemzetközi  közösség
        szándékaival és elhatározásával. E szándékok és elhatározások
        ugyanis  –  a  fentebb részletesen kifejtetek  szerint  –  az
        egyezmények   rendelkezéseiben  a  visszaélést  gátló   belső
        szabályok  megalkotása  és  azok  tartalma  tekintetében   is
        konkrét kötelezettségeket hárítanak a nemzeti jogalkotásra és
        jogalkalmazásra.
             
             3.1.4.  A  Korm. R. úgy rendelkezik, hogy  mind  a  négy
        mellékletében felsorolt természetes vagy szintetikus  anyagok
        pszichotróp  anyagnak  tekintendők (1.  §  28.  pont).  Utóbb
        azonban  – „értelmezve” a Btk. azon értelmező rendelkezéseit,
        amelyek  keretkitöltő szabályként éppen e  Korm.  R.  listáit
        jelölték  meg  –  azt  rögzíti, hogy  a  Btk.  282-283.  §-ai
        szempontjából  csak  a P1 és P2 jegyzéken  felsorolt  anyagok
        jönnek  számításba.  A  törvényrontó,  s  így  formailag   is
        kifogásolható megoldás azonban még a Btk. szabályaival együtt
        sem  ad a jogbiztonság szempontjából kielégítő választ  arra,
        hogy  a  Btk.  282/B.  §  (5) bekezdése  szerinti,  speciális
        elkövetői  kört  és  elkövetési tárgyat  feltételező  „kábító
        hatású  anyag, szer kóros élvezethez segítségnyújtás, rábírni
        törekvés   bűntette”  szempontjából  pontosan  mely   anyagok
        szerepelhetnek  elkövetési tárgyként. Ez  a  körülmény  pedig
        mind   az  elkövetők  körének  meghatározására,  mind   –   a
        cselekmény   minősítése  következtében  –   az   alkalmazható
        jogkövetkezményre közvetlenül kihat.
             
             Mindezt  figyelembe véve előáll az a  helyzet,  hogy  az
        elkövetési tárgyak pontatlan meghatározása folytán a rendszer
        kezdetén   meglévő,   önmagukban  akár  nem   is   kiemelkedő
        hiányosságok  és eltérések az esetlegessé váló  jogalkalmazás
        és   jogértelmezés   következtében  a  „végkimenetelnél”   az
        elkövetők  helyzetét  súlyosan  érintő  különbségeket  hoznak
        létre.
             
             3.1.5. A már hivatkozott – és a Korm. R.1. esetében több
        ízben  „szabálypótló”  alapot képező – Korm.  R.2.  ugyancsak
        végrehajtási  szabályként  került kibocsátásra,  az  Egységes
        Kábítószer Egyezmény és az ENSZ Egyezmény tekintetében. Ez az
        engedélyköteles tevékenységek szempontjából különbséget  tesz
        ipari  mák,  étkezési mák és díszítő mák  között  is.  Mindez
        azonban a Btké. rendelkezéseiben nem tükröződik.
             
             Az  Egységes Kábítószer Egyezmény a Korm. R.2.  szerinti
        különbségtétel nélkül meghatározza az ópiummák, az ópium és a
        mákszalma  fogalmát,  de  a 25. cikk  alapján  nem  kizárt  a
        termesztés  engedélyezése  a mákszalmára  vonatkozó  fokozott
        ellenőrzési    intézkedések   mellett.    Ilyen    módon    a
        bűncselekménnyé   minősítésre,  továbbá  a  jogkövetkezmények
        jellegének     és     mértékének     alkalmazására     kiható
        hatóanyagtartalom  értékelése  szempontjából   a   nemzetközi
        egyezménnyel összeférő szabályozás kialakítása nem kizárt, de
        ennek   büntetőjogi  következményeit  (vagy   azok   hiányát)
        előzetesen világosan tisztázni kell. Ez pedig a belső  jogban
        a  jogbiztonság igényét kielégítő módon szintén  nem  történt
        meg.
             
             3.1.6.  A  Korm.  R.3.  az  ENSZ Egyezményben  felsorolt
        anyagok mellett részben az Európai Unió Tanácsa rendeleteiben
        megjelölt,   az   eltérítés  (azaz:  a   kábítószernek   vagy
        pszichotrop anyagnak az engedélyezett forgalomból az engedély
        nélküli   forgalomba  történő  átirányítása)  megakadályozása
        szempontjából  jelentős újabb szereket is  magában  foglalja.
        Ugyanakkor  a  Korm.  R.1.  az  ENSZ  Egyezmény  végrehajtási
        szabályként  is  megjelenik,  ám  az  azzal  összefüggő  –  a
        kábítószerektől  és  a  pszichotrop anyagoktól  elkülönülő  –
        nemzetközi, nemzeti, illetve uniós listát nem jelöli  meg,  a
        Korm.  R.3-ra  pedig  nem  is utal. A párhuzamos  szabályozás
        ennél  fogva  a  Btk.  283/A. § szempontjából  jogértelmezési
        zavarok  előidézésére  alkalmas  az  elkövetési  tárgyak   és
        magatartások körének megállapítása során.
             
             3.2. A Korm. R.1. 1. § 32. pontja, 2. § (1) bekezdés  c)
        pontja  és  a  27.  §-a  a  rendelet hatályát  kiterjeszti  a
        listákon  szereplő  kábítószereken és  pszichotrop  anyagokon
        kívül   a  „visszaélés  szempontjából  veszélyes  új   szerek
        jegyzékbe  vételi  eljárására”, azaz a lajstromok  bővítésére
        is.  Az azonban sem a rendeletből, sem más jogszabályból  nem
        ismerhető  meg,  hogy  milyen eljárásban,  milyen  minősítési
        rendszerben  és  mely  szervek döntési kompetenciája  mellett
        kerülhet sor erre az eljárásra.
             A    Korm.   R.1.   csak   azt   tartalmazza,   hogy   a
        belügyminiszter,  valamint  az  egészségügyi,  szociális   és
        családügyi  miniszter az ilyen anyagokról ún.  „tájékoztatót”
        ad  ki.  A  közzététel és a minősítés ugyanakkor  nem  azonos
        fogalmak.    Az    Alkotmánybíróság   már    korábban,    más
        összefüggésben  világos  és  határozott  különbséget  tett  a
        közzététel   tartalma,   valamint   a   közzé   tett    lista
        kialakításának módja és eljárási rendje között [54/2001. (XI.
        29.)  AB  határozat, ABH 2001, 421, 430.]. A „tájékoztatónak”
        semmiféle  jogi  hatálya  nincs,  s  az  legkiváltképpen  nem
        képezheti a Btk. alkalmazásának alapját.
             
             A  jogszabályokból nem állapítható meg az  sem,  hogy  a
        kábítószerekkel  összefüggő  minősítési  eljárás   során   az
        Egységes   Kábítószer  Egyezmény  3.  cikke  által  deklarált
        „hasonlósági   elv”  irányadó-e.  A  minősítési   kritériumok
        tekintetében  az 1. § 32. pontja mindössze azt rögzíti,  hogy
        veszélyes  új szer az, amelyről „az elemzések, illetve  egyéb
        adatok  […]  alapján  feltételezhető, hogy  bódultságot  vagy
        tudatállapot    módosulást    eredményező,     a     központi
        idegrendszerre   gyakorolt  hatása  miatt   kóros   élvezetre
        használják”. Amennyiben továbbá az ilyen szerről „annak kóros
        élvezetre   alkalmassága  egyértelműen   megállapítható”,   a
        megfelelő jegyzékre fel kell venni. Azon túl, hogy az idézett
        minősítési kritériumok behatárolhatatlan fogalmakat takarnak,
        magának  az eljárásnak a szabályozása is hiányos. Az  eljárás
        kezdeményezésére,  annak lefolytatására,  a  vizsgálat  során
        figyelembe  veendő  paraméterekre,  a  szakmai  követelmények
        rendszerére, a követendő mérlegelési szabályokra és  a  végső
        döntési  jogosultságra  vonatkozóan semmiféle  ellenőrizhető,
        követhető   szabályrendszer  nincs.   Ennek   eredményeképpen
        azonban  a  Btk-ban  szereplő, a  törvényi  tényállás  részét
        képező  elkövetési  tárgyak  meghatározása  is  bizonytalanná
        válik.
             
             Mindezen  túl még következtetések útján sem  állapítható
        meg, hogy a belső minősítési eljárás milyen viszonyban áll az
        Egységes  Kábítószer  Egyezmény 3. cikk  1.  pontjában  és  a
        Pszichotrop   Egyezmény  12.  cikk  2.   pontjában   elismert
        módosítási    eljárással,    amely    e    tekintetben     is
        kötelezettségeket  ró  a  szerződő  felekre.  Az  Egyezmények
        viszont   éppen  ezen  –  a  résztvevő  államok  felelősségét
        garantáló  –  módosításra  vonatkozó szabályok  beiktatásával
        világviszonylatban  kívánták biztosítani  az  ellenőrzés  alá
        vonandó   új  anyagok  és  veszélyes  szerek  egységes   jogi
        kezelését.
             
             3.3.  A  3.1.és  3.2.  pontban  kifejtettek  alapján  az
        állapítható  meg,  hogy a Btk. 286/A. § (2)-(3)  bekezdésében
        követett  szabályozás nemzetközi szerződésbe ütköző módon  is
        alkotmányellenes   mulasztást,  illetve   jogbizonytalanságot
        idézett elő. A közelebbről meg nem határozott igen nagy számú
        végrehajtási  szabályra történő utalás, ezen  szabályoknak  a
        Btk.   fogalomrendszerével   történő   ütközése   folytán   a
        bűncselekmény  elkövetési tárgya teljes körűen és  egységesen
        nem határozható meg.
             
             3.3.1.  A  Korm.  R.1. és Korm. R.2.  valamint  a  Btké.
        ugyanazon anyagi jogi rendelkezést kitöltő szabályai közötti,
        illetve   a   Korm.   R.1.  és  a  Korm.  R.3.   tekintetében
        tapasztalható kollízió jogalkalmazói jogértelmezés útján  nem
        oldható fel. Tartalmuk egymást kizáró, vagy tűrhetetlenül tág
        határok  között mozgó következtetésekhez vezet. Ennek folytán
        a  nemzetközi jog szabályai is csak esetlegesen, vagy eredeti
        céljuktól eltérő tartalommal juthatnak érvényre. A Btk.  azon
        értelmező   rendelkezései   pedig,   amelyek   a   nemzetközi
        szerződések  normatartalmát  kirekesztik,  illetve  a   belső
        jogszabályok  által  kontrollált és  „revideált”  tartalommal
        kívánják  érvényre  juttatni  a keretrendelkezés  tartalmának
        megállapítása  során,  közvetlenül  az  Alkotmány  7.  §  (1)
        bekezdésének sérelmét is előidézik.
             
             3.3.2.  A nemzetközi jog és a belső jog közötti összhang
        hiánya,   illetve   az  utóbbi  szabályai  között   mutatkozó
        ellentétek  ugyanakkor az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését  is
        sértik.  Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata  szerint
        ilyen fokú kollízó esetén – minthogy az közvetlenül érinti  a
        jogbiztonságot – anyagi alkotmányellenesség fennállását  kell
        megállapítani.  Ennek kiküszöbölése pedig törvényhozási  útra
        tartozik  [részletesen pl.: 35/1991. (VI. 20.) AB  határozat,
        ABH  1991,  175,  177.; 27/1992. (IV. 30.) AB határozat,  ABH
        1992,  150,  152.; 988/B/1993. AB határozat, ABH  1999,  473,
        474.].
             
             Az  Alkotmánybíróság  számos határozatában  utalt  arra,
        hogy    a    jogállami   körülmények   között   a   jogalkotó
        kötelezettsége  a  jogállamiság alapvető kritériumát  jelentő
        jogbiztonság garantálása [9/1992. (I. 30.) AB határozat,  ABH
        1992,  59,  65.; 37/1994. (VI. 24.) AB határozat,  ABH  1994,
        238,  248].  „A  jogalkotó  felelőssége,  hogy  egyes  –  más
        jogterületekről átvett jogintézmények alkalmazásánál  pontos,
        az adott jogterületi környezethez illeszkedő szabályozás[ra]”
        kerüljön sor [13/1999. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1999,  114,
        119.). Elvi éllel mondta ki több ízben azt is: a jogbiztonság
        többek  között azt kívánja meg, hogy az állampolgárok  jogait
        és kötelességeit a törvényben megszabott módon kihirdetett és
        hozzáférhető    jogszabályok    tartalmazzák,    illetve    a
        jogalanyoknak  tényleges lehetősége legyen  magatartásukat  a
        jog  előírásaihoz  igazítani  [pl:  25/1992.  (IV.  30.)   AB
        határozat,  ABH  1992,  131,  132.;  11/1992.  (III.  5.)  AB
        határozat, ABH 1992, 77, 87.]. Az emberek életébe, jogaiba és
        szabadságába   minden  esetben  közvetlen  és   igen   súlyos
        beavatkozást   jelentő  állami  büntetőhatalom  gyakorlásával
        kapcsolatban mindez fokozottan érvényesülő követelmény.
             
             A  jog  megismerhetőségét kizárja, ha az egyes  törvényi
        tényállásokkal    összefüggő   szabályok   a   jogrendszerben
        szétszórva,   más   magatartásokra   vonatkozó   szabályozási
        területekkel oly mértékig keveredve lelhetők csak fel, hogy a
        normatartalom  megállapítása a jogi  rendszert  kezelni  tudó
        szűk  kisebbség részére is a végletekig bonyolulttá, mindenki
        más   számára   pedig  elérhetetlenné  válik.  A   büntetendő
        cselekmények  fő tényállási elemeire vonatkozó szabályokat  –
        így   az   elkövetési  tárggyal  kapcsolatos   (keretkitöltő)
        rendelkezéseket   is   –  közvetlenül  a   Btk.   rendszerébe
        illeszthető  normáknak  egyértelműen  kell  tartalmazniuk.  A
        kábítószerrel  visszaélés  elkövetési  tárgyai   esetében   a
        jogrendszerben  tapasztalható – a fentiekben  részletezett  –
        koherencia-zavar folytán ezen követelmény nem teljesül.
             
             Az    Alkotmánybíróság   a   8/2003.   (III.   14.)   AB
        határozatában   hangsúlyozta:   „A   jogalkotás   alkotmányos
        jogállami   követelménye   többet   jelent   […],   mint    a
        jogalkotással   kapcsolatos   formális   eljárási   szabályok
        betartását.  Jogalkotásra  csak  a  jogbiztonság  alkotmányos
        elvének  megfelelően kerülhet sor. [Ez] megköveteli,  hogy  a
        jogalkotás,  s  ennek  részeként a  jogszabályok  módosítása,
        hatálybaléptetése  ésszerű rendben történjék,  a  módosítások
        egyértelműen  követhetőek és áttekinthetőek legyenek  mind  a
        jogalanyok,  mind  a  jogalkalmazó  szervek  számára.  […]  A
        jogszabályok   áttekinthetetlen,  követhetetlen  változtatása
        mind     a     jogalkalmazókat,    mind    a     jogalanyokat
        jogbizonytalanságban  tartja, s  ez  összeegyeztethetetlen  a
        jogbiztonság  alkotmányos  elvének lényegi  tartalmával  […]”
        (ABH  2003, 74, 86.). A vizsgált esetben ez azt jelenti, hogy
        az   állam  által  elfogadott  nemzetközi  egyezmények  által
        megszabott követelmények a belső jog szabályaival összhangban
        a normavilágosság igényeit is kielégítő koherens rendszerként
        határolják  körül azt a területet, amelyet az  állam  büntető
        hatalma érinthet.
             
             3.3.3. Az Alkotmánybíróság a kifejtettekre tekintettel a
        hivatkozott    rendelkezést    határidő    tűzése     mellett
        megsemmisítette, s egyben felhívta a jogalkotót  a  mulasztás
        pótlására.  Ugyanakkor  nem  tartván  kívánatosnak,  hogy   a
        jogszabály     megsemmisítése    folytán    a    kábítószerek
        használatának  a nemzetközi szerződések szerint  büntetendővé
        nyilvánítandó – és részben jelenleg is szabályozott  –  egyes
        területei a büntetőjog hatóköréből akárcsak átmeneti időre is
        kikerüljenek,   a   megsemmisítés   időpontját   pro   futuro
        állapította  meg.  Az  így rendelkezésre  álló  idő  alatt  a
        jogalkotónak  módja  nyílik  olyan  szabályok  megalkotására,
        amelyek   mind   a   nemzetközi   szerződéseknek,   mind   az
        Alkotmánynak megfelelnek.
           
                                    VIII.
           
            Az  Alkotmánybíróság a határozat indokolásában már  utalt
        arra,  hogy az Egyezmények nem zárják ki az ártalomcsökkentés
        és  a  büntetőjog  eszközeinek együttes  alkalmazását,  s  az
        államok többsége élt is az így adódó lehetőségekkel.
           
            A  „drogmentesítést” a Magyar Köztársaság  is  társadalmi
        értéknek  ismeri  el.  A  hatásosság  növelése  érdekében   e
        módszerek  alkalmazását  a hatályos Btk.  is  összekötötte  a
        büntetőjog eszközrendszerével: ebből vezethető le a  büntetés
        helyett  az  elterelés  alkalmazásának  jogilag  szabályozott
        szisztémája.   A  különböző  programok  létrehozását   és   a
        büntetőeljárásba   történő   bekapcsolását    a    nemzetközi
        jogalkotás   is   ösztönzi,  mind  az   Egységes   Kábítószer
        Egyezményben, mind a Pszichotrop Egyezményben, mind az  uniós
        ajánlásokban.
             
             E   mellett   azonban   az  ellátó  rendszerbe   történő
        bekapcsolás   érdekében,  továbbá   a   stabil   absztinencia
        eléréséig   az  egyéni  és  a  társadalmi  szintű   közvetlen
        kárelhárítás,  a  kriminalitás és  az  egészségügyi  ártalmak
        visszaszorítása megkívánja az alacsony-küszöbű szolgáltatások
        és    ártalomcsökkentő   programok   működtetését   is.   Ezt
        támogatják: a WHO Európai Irodájának ajánlása, s az ENSZ AIDS-
        ellenes kelet-és közép-európai kezdeményezései (pl. az  1999-
        es  kijevi  megállapodás),  s  az  Európai  Unió  drogellenes
        akciótervei is.

             Csak  részlegesen történt azonban meg  a  leszoktató  és
        segítő,   illetőleg   megelőző  programok,   azok   elveinek,
        szabályrendszerének  kialakítása és  összeghangolása  a  Btk.
        rendelkezéseivel.  Tisztázatlan  a  jogalkotó  álláspontja  a
        számba  jöhető egyes „módszerekről”, s így többek  között  az
        is,  hogy pl. a „belövőszobákban” történő fogyasztás, vagy  a
        „tűcsere” program esetében büntetőjogi szempontból mi a valós
        helyzet.  A  fogyasztók  megjelenése  ezeken  a  helyeken   a
        „leleplezésükhöz”  vezethet. Így az egészségügyi  szempontból
        fontos  programok  ellehetetlenülését  eredményezheti,  ha  a
        bűnüldöző  hatóság  az e helyeken történő tettenérésük  miatt
        kezdeményez  velük  szemben  eljárást,  noha  ez  ténylegesen
        kötelessége.
             
             A  programokban  „segédkező” egészségügyi  és  szociális
        személyzet   büntetőjogi  helyzete  szintén  bizonytalan.   A
        közreműködők    már   pusztán   az   eszközök   használatának
        biztosításával  is formális értelemben bűnsegédi  magatartást
        fejtenek  ki  és  jelenleg  csupán a hatóságok  önmérsékletén
        múlik,  hogy  ennek  következményeit nem alkalmazzák.  Sem  a
        Btk.,   sem   a   kábítószer-függőséget   gyógyító   kezelés,
        kábítószer-használatot  kezelő  más  ellátás  vagy  megelőző-
        felvilágosító  szolgáltatás szabályairól szóló  26/2003.  (V.
        16.)  ESzCsM-GyISM  együttes rendelet nem  tesz  említést  az
        ilyen  helyzetek  kezeléséről, így ezek a programok  és  azok
        „üzemeltetői” szabályozás nélkül, jogi „holttérben” működnek.
        Az  pedig  megítélhetetlen,  hogy  a  már  meglévő  programok
        hallgatólagos  tudomásul  vétele  kiterjed-e  a   világszerte
        szaporodó  újabb  módszerek (ld. III/B.  1.4.  pont)  hasonló
        kezelésére is.
             
            Az  élet  védelméhez fűződő alkotmányos jog,  az  „életek
        egyenértékűségének”   elve   alapján   ezek    a    programok
        szükségesnek     ítélhetők.    Azon     kábítószer-fogyasztók
        leszokásának    segítésétől,   akik    a    büntetőeljárástól
        függetlenül    –    azt    elkerülendő    és    egészségüket,
        személyiségüket   helyreállítandó   –   önként   keresik    a
        drogfogyasztásból a kiutat, a polgáraiért felelősséget viselő
        demokratikus  jogállam nem tekinthet el.  A  „drogmentesítés”
        olyan  sok  lépcsőből  álló  elfogadott  államcél,  amely   a
        bűnmegelőzéssel  is  elválaszthatatlan  kapcsolatban  áll;  a
        droghasználattal   együtt   járó   fertőzések    veszélyeinek
        (hepatitis,  AIDS) elhárítása pedig a költség-haszon  elemzés
        alapján is az egész társadalom érdekét szolgálja.
           
            Elengedhetetlen  azonban a büntetőjogi  helyzet  törvényi
        szinten  történő  tisztázása, azaz annak  kimondása,  hogy  a
        fogyasztáshoz és a leszokáshoz nyújtott ilyen segítség esetén
        a     büntetőjogi     következmények    nem    alkalmazhatók.
        Nélkülözhetetlen   annak  jogszabályi   rendezése,   hogy   a
        programok   elérhetőségét  biztosító  helyiségek  működésének
        engedélyezése  mely  hatóság hatáskörébe  tartozik  és  ilyen
        szolgáltatás  nyújtására milyen feltételek  mellett  kerülhet
        sor.  A  Btk.  szintjén ehhez hozzátartozik a segítségnyújtás
        határainak  kijelölése, és az ebben részt  vevők  büntetőjogi
        felelősségének  előzetes  tisztázása,  azaz   a   szerepüknek
        megfelelő  büntethetőségi  akadályok  rendszerének  láthatóvá
        tétele.  Az a kiszolgáltatottság, amely jelenleg fennáll,  az
        Alkotmány  70/A.  § (1) bekezdésébe ütközően  diszkriminatív,
        minthogy   az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdéséből  következő
        jogbiztonság   követelményével   ellentétes    a    hatóságok
        fellépésének esetlegessége az egyes programokkal, illetve  az
        ezeket biztosító civil szervezetekkel szemben. A jogbiztonság
        hiánya  pedig  a  programok  megteremtésében,  fenntartásában
        résztvevő  személyek esetében – a büntetőjogi  fenyegetettség
        fenntartásával  –  az Alkotmány 8. § (1) –  (2)  bekezdésének
        sérelméhez is vezet.
           
            Az   Alkotmánybíróság   az   Alkotmány   8.   §   (1)-(2)
        bekezdésével     kapcsolatban     működésének      kezdetétől
        hangsúlyozta,  hogy  ez  „az  az  alaprendelkezés,  amely   a
        jogállamiság  általános normatív tartalmán túl  […]  védi  az
        egyént  a  büntetőjogi eszközöknek az állam  általi  önkényes
        felhasználása  ellen.” [42/1993. (VI. 30.) AB határozat,  ABH
        1993, 300, 304.] Így az anyagi és eljárásjogi szabályoknak  –
        ezen belül a büntethetőségi akadályok rendszerének is – ezzel
        az alkotmányos rendelkezéssel összhangban kell állniuk.
           
            A  segítő programok szabályozatlansága és az abban  részt
        vevők     jogi    helyzetének    tisztázatlansága     folytán
        alkotmányellenes  jogalkotói mulasztás  áll  fenn.  Ezért  az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően  az  Abtv.
        49.  §  (1) bekezdésének első fordulata alapján – a határozat
        V.  fejezetének 4. pontjában kifejtettekre is  figyelemmel  –
        azt  hivatalból  megállapította, és kötelezte a  törvényhozót
        annak  a  rendelkező részben megállapított  határidőn  belüli
        megszüntetésére.
                                     
                                     IX.
           
            1.  A határozat nem vizsgálta azoknak a szabályoknak (pl.
        reklám) alkotmányossági kérdéseit, amelyek ma már nem  részei
        a Btk. szabályainak.
           
            Az   Alkotmánybíróság  hatáskörébe   főszabályként   csak
        hatályos   jogszabályok  utólagos  vizsgálata   tartozik.   A
        hatályon  kívül  helyezett  jogszabály  alkotmányosságát   az
        Alkotmánybíróság  csak  az  Abtv.  38.  §-a  szerinti   bírói
        kezdeményezés,   vagy   a   törvény   48.   §-ában    foglalt
        alkotmányjogi   panasz   esetén,  vagyis   azaz   kivételesen
        vizsgálja  [160/B/1996. AB határozat, ABH  1999,  875,  876.,
        1378/B/1996. AB határozat, ABH 2001, 1609, 1610.; 418/B/1997.
        AB   határozat,   ABH  2002,  1627,  1629.;  417/H/2003.   AB
        határozat, ABK 2004, május, 470-471.].
           
            Minthogy  az  indítvány nem bírói  kezdeményezés  és  nem
        alkotmányjogi  panasz, ezért az Alkotmánybíróság  a  hatályon
        kívül  helyezett Btk. rendelkezésekkel összefüggő eljárást  –
        az  Abtv.  20. §-ára, valamint az Alkotmánybíróság ideiglenes
        ügyrendjéről  és  annak közzétételéről szóló,  módosított  és
        egységes  szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat
        31. § a) pontjára figyelemmel – megszüntette.
           
            2.  A  kábítószer-fogyasztással  kapcsolatos  büntetőjogi
        tilalmakra  vonatkozó  indítványok (korábbiakban  kifejtettek
        szerinti)   elutasítására  figyelemmel  az   Alkotmánybíróság
        elutasította     a    jogerősen    lezárt    büntetőeljárások
        felülvizsgálatának elrendelését is.
           
            3.  A  határozat  közzétételére vonatkozó rendelkezés  az
        Abtv. 41. §-án alapul.
                                Dr. Holló András
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
             Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Erdei Árpád                     Dr. Harmathy Attila
             előadó alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                       
             Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
          Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye
                                       
              A  többségi  határozat  rendelkező részének  7.,  9.,10.,
          11., 12., 13., és 14., pontjaiban foglalt rendelkezésekkel és
          az ezekhez kapcsolódó indokolásokkal egyetértek.
             
              Nem  értek  azonban egyet a többségi határozat rendelkező
          részének 1., 2., és 3. pontjaiban foglalt megsemmisítésekkel,
          valamint  a  4., 5., 6., és 8. pontjaiban foglalt mulasztások
          megállapításával és az ezekhez tartozó indokolásokkal.
             
              1.  A  többségi határozat rendelkező részének 1., 2.,  és
          3.  pontjaiban foglalt megsemmisítésekkel álláspontom szerint
          az   Alkotmánybíróság  „kodifikációs  rendteremtő  funkciójú”
          normakorrekciót végez, mely előre nem látható és  nem  kívánt
          jogkövetkezményekkel járhat.
          A  rendelkező  rész  1.  pontjában foglalt  ex  nunc  hatályú
          mozaikos    megsemmisítés    („hatósági    engedéllyel    nem
          rendelkezőnek”,  illetve „hatósági engedély nélkül”  törvényi
          szövegrészek  megsemmisítése) megváltoztatja  a  Btk  282.  §
          (1)  bekezdésében, a 282/A. § (1) bekezdésében,  a  282/B.  §
          (1)  bekezdésében,  a  282/C. §  (1)  és  (2)  bekezdéseiben,
          valamint a 283/A. § (1) bekezdésében foglalt büntető törvényi
          tényállásokban szabályozott elkövetési magatartásokat.
             
              Álláspontom  szerint  ezzel  az  Alkotmánybíróság   olyan
          negatív  jogalkotást végez, amellyel „beleír” a Btk.  különös
          részében  szabályozott  büntető törvényi  tényállásokba  (új,
          eddig nem szabályozott elkövetési magatartásokat állapít meg)
          oly   módon,   hogy  kiszélesíti  a  büntetőjogi   felelősség
          megállapíthatóságát.
             
              Nézetem   szerint   ez   a   hatásában   kiszámíthatatlan
          normakorrekció    olyan    törvényhozói     aktivizmus     az
          Alkotmánybíróság  részéről, amellyel –  szándéka  ellenére  –
          jogbizonytalanságot,  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
          foglalt  jogbiztonság alkotmányos elvének  sérelmét  idézheti
          elő.
             
              Határozott  álláspontom  az, hogy az  Alkotmánybíróságnak
          nem  feladata  a  Btk.  – kábítószerrel  visszaélés  törvényi
          tényállására vonatkozó – hatályos büntetőjogi szabályozásának
          az  újraszabályozása (újrakodifikálása), a kodifikációs hibák
          kijavítása. A kodifikációs hibák kijavításának előkészítése a
          szakmai   kodifikációs  bizottságokra,  a  törvényi   szinten
          indokolt  módosítások  végrehajtása  pedig  a  törvényhozásra
          tartozik.
             
              A   Btk.  283.  §  (1)  bekezdésének  b)  pontjában,   c)
          pontjában és d) pontjában, valamint az e) pont 2. alpontjában
          és  ugyanezen  paragrafus (2) bekezdésében  foglalt  törvényi
          rendelkezések   ex   nunc   hatályú   megsemmisítésével    az
          Alkotmánybíróság     büntethetőséget     kizáró      törvényi
          rendelkezéseket  semmisít meg, aminek következtében  azok  az
          elkövetési  magatartások,  amelyek  eddig  a  büntethetőséget
          kizáró okok miatt nem voltak büntethetők, ezután büntethetővé
          válnak.   Ezáltal  az  Alkotmánybíróság  –  a   kábítószerrel
          visszaélés  törvényi tényállását megváltoztatva – kiszélesíti
          a büntetőjogi felelősség körét.
          A   Btk.   286/A.   §  (2)  bekezdésében  foglalt   értelmező
          rendelkezések pro futuro hatályú megsemmisítésénél a többségi
          határozat indokolása nem ad kellő súlyú alkotmányos indokot a
          megsemmisítésre.
             
              Álláspontom  szerint az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
          foglalt jogbiztonság (az ennek részét képező normavilágosság)
          alkotmányos  követelményének a sérelme a  többségi  határozat
          rendelkező  részének 1-3. pontjaiban foglalt megsemmisítéssel
          érintett    törvényi   szövegrészekhez,   illetve    törvényi
          rendelkezésekhez  kapcsolódóan fel sem  merül.  Nem  vitatom,
          hogy a megsemmisített törvényi szövegrészek, illetve törvényi
          rendelkezések,    az    ebben    foglalt    egyes    fogalmak
          (meghatározások)   felvethetnek  jogértelmezési   kérdéseket,
          illetve,  hogy  az  egyes  fogalmak  meghatározásánál  vannak
          hiányosságok,  pontatlanságok, azonban ezek nem  érik  el  az
          alkotmánybírósági alkotmányvédelem szintjét.
             
              A   rendelkező   rész   1-3.  pontjaiban   megsemmisített
          törvényi   rendelkezésekhez   kapcsolódó   indokolás    olyan
          kodifikációs   hibákra,  hiányosságokra  és  pontatlanságokra
          alapít  megsemmisítést, amelyek álláspontom szerint nem  érik
          el az alkotmányellenesség szintjét.
             
              Véleményem    szerint    a    megsemmisített     törvényi
          rendelkezések rendelkeztek azzal az átláthatósággal, amely az
          indítványokban     felvetett     jogértelmezési      kérdések
          jogalkalmazói jogértelmezéssel való eldöntéséhez szükségesek,
          az alkotmányossági szintet el nem érő, szakmailag indokolható
          kodifikációs korrekciókat a jogalkotóknak kell elvégezni,  ez
          nem az Alkotmánybíróság feladata.
             
              Álláspontom   szerint  a  rendelkező  rész   1.   és   2.
          pontjaiban foglalt ex nunc hatályú megsemmisítések, továbbá a
          3.   pontban   foglalt   pro  futuro  hatályú   megsemmisítés
          alkotmányosan indokolatlan beavatkozást jelent a Btk. különös
          részében    szereplő   kábítószerrel   visszaélés    törvényi
          tényállásába,   nem   teszi   egyértelműbbé   a   büntetőjogi
          felelősség  megállapíthatóságát a  megsemmisítéssel  érintett
          törvényi    tényállások   esetében,   hanem    éppen    ezzel
          ellenkezőleg,  egy  következményeiben előre  nem  látható,  a
          jogalkalmazó  szervek  számára  nagyfokú  jogbizonytalanságot
          eredményező helyzet kialakulásához vezethet.
             
              Alkotmányossági  szintet el nem  érő  kodifikációs  hibák
          korrekciója  érdekében  az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésében
          meghatározott     jogállami     követelményből     levezetett
          jogbiztonságra (normavilágosságra) hivatkozással nem lehet  a
          kábítószerrel  visszaélés  törvényi tényállásához  kapcsolódó
          értelmező     rendelkezéseket    pro     futuro     hatállyal
          megsemmisíteni,   a   törvényi  tényállásokban   szabályozott
          elkövetési magatartásokat megváltoztatni és a büntethetőséget
          kizáró okok körét leszűkíteni.
             
              A      többségi     határozat     alapján     megvalósuló
          alkotmánybírósági törvényhozási aktivizmus alkotmányosan  nem
          indokolható beavatkozást jelent a Btk. különös részi törvényi
          szabályozásába.
             
              2.  A többségi határozat rendelkező részének 4., 5.,  6.,
          és   8.   pontjaiban  foglalt  alkotmányellenes   mulasztások
          megállapítását,   és  az  ezekhez  kapcsolódó   indokolásokat
          szintén nem tudom elfogadni.
             
              Az  Alkotmánybíróság többségi határozatának a  rendelkező
          rész   4.,   5.,   6.,   és   8.   pontjaiban   megállapított
          mulasztásokhoz  kapcsolódó indokolási részei nem  meggyőzőek,
          nem adják kellő súlyú alkotmányos indokát az alkotmányellenes
          mulasztás megállapításának.
             
              A   rendelkező   rész   4.  és  5.  pontjában   felhívott
          nemzetközi egyezményekhez, illetve a rendelkező rész 6. és 8.
          pontjaiban    a    Btk.   282-283/A.   §-aihoz   kapcsolódóan
          megállapított    mulasztások   véleményem    szerint    olyan
          kodifikációs  problémákra  (zavarokra)  vezethetőek   vissza,
          amelyek nem érik el az alkotmányos jogvédelem szintjét, ebből
          következően alkotmányellenes helyzet kialakulását sem  idézik
          elő.
             
              Ezeknek   az  alkotmányossági  problémát  fel  nem   vető
          kodifikációs problémáknak a kezelése és megoldása kívül  esik
          az Alkotmánybíróság hatáskörén.
          A  rendelkező rész 4., 5., 6., és 8. pontjaiban megállapított
          mulasztások    –   különösen   a   hivatalból   megállapított
          mulasztások – nem lehetnek eszközei a kodifikációs  problémák
          orvoslásának,      az      Alkotmánybíróság       mulasztások
          megállapításával az alkotmányos jogvédelem  szintjét  el  nem
          érő  kodifikációs problémákat nem emelhet fel alkotmányossági
          szintre,  nem  állapíthat meg ezekre  nézve  alkotmányellenes
          mulasztást.
             
              A  rendelkező  rész  4. pontja véleményem  szerint  olyan
          törvényalkotói   mulasztásra  hivatkozik,  ami   nem   jelent
          alkotmányellenességet,   hanem   legfeljebb    a    felhívott
          nemzetközi  szerződésekkel kapcsolatban  fennálló  ellentétet
          idézhet  elő, ami nem azonos az Alkotmánybíróság  hatáskörébe
          tartozó alkotmányellenes mulasztás megállapításával.
          A nemzetközi jogba ütköző mulasztás (kodifikációs hiányosság)
          megállapítására  álláspontom szerint  az  Alkotmánybíróságnak
          nincs  hatásköre, és az ilyen alkotmányossági  problémát  fel
          nem  vető  kodifikációs problémák alkotmányellenes  mulasztás
          megállapítását nem eredményezhetik.
          A  belső jog és a nemzetközi jog összhangját biztosító  belső
          kodifikáció a jogalkotó feladata, ezt a feladatot nem  veheti
          át  a  jogalkotó  szervektől az Alkotmánybíróság  mulasztások
          megállapításával, mert erre nincs hatásköre.
             
              A  rendelkező  rész 5. pontjában megállapított  mulasztás
          tekintetében  véleményem szerint az indokolás  nem  ad  kellő
          súlyú  alkotmányos indokot arra, hogy az Egységes  Kábítószer
          Egyezmény  I-IV.  listáinak  eredeti  és  mindenkor  hatályos
          (módosított) szövegét, továbbá a Pszichotróp Egyezmény  I-IV.
          listáinak  a  szövegét miért kellett volna  törvényi  szinten
          kihirdetni  a  jogalkotónak  és arra  sem,  hogy  a  törvényi
          jogforrási  szintű kihirdetés kötelezettsége mely  alkotmányi
          rendelkezésből   és   milyen   indokolással   vezethető   le.
          Álláspontom  szerint a fent hivatkozott listák kihirdetésével
          összefüggő,  alkotmányossági szintet el nem érő  kodifikációs
          problémák  a  kábítószerrel visszaélés törvényi tényállásának
          egyértelműsége  és  alkotmányossága megítélése  szempontjából
          relevanciával egyébként sem bírnak.
             
              Mindezekre    tekintettel   az   Alkotmánybíróságnak    a
          rendelkező  rész  4.,  5.,  6.,  és  8.  pontjaiban   foglalt
          alkotmányellenes    mulasztásokat    nem    kellett     volna
          megállapítani.
             
              Budapest, 2004. december 13.
                                                      Dr. Bihari Mihály
                                                          alkotmánybíró

          Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye
             
              A  határozat rendelkező részének 1-8. pontjával nem értek
          egyet. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában először fordul  elő,
          hogy  a testület – megsemmisítve a Btk. több rendelkezését  –
          azonnali  hatállyal büntetendővé nyilvánít, egyúttal határidő
          megállapításával   büntetni  rendel   olyan   magatartásokat,
          amelyek  esetében  a  törvényhozó  nem  tartotta  feltétlenül
          indokoltnak  a büntetőjogi felelősségre vonást. A  büntetendő
          cselekmények  kibővítésére  alkotmányos  indokok  nélkül,  az
          állam büntetőhatalmának túlzott kiterjesztésével, valamint  a
          jogbiztonság sérelmével került sor.
             
             
                                       I.
             
              1.  Az Alkotmánybíróság határozata az Alkotmány 54. § (1)
          bekezdéséből következő egyéni önrendelkezési jog és az  állam
          büntetőhatalmának    értelmezésén    alapul.    A    többségi
          határozattal egyetértek abban, hogy az Alkotmány  54.  §  (1)
          bekezdése   nem   biztosít  alanyi  jogot  a  jogszabályokban
          „kábítószereknek”  nevezett anyagok fogyasztására,  vagyis  a
          „mámorhoz való jog” nem alapvető jog. Ennek okát abban látom,
          hogy  az  Alkotmány  az  egyének  különösen  fontos  érdekeit
          részesíti  kiemelt,  alapjogi  védelemben.  A  drogok  és   a
          pszichotrop   anyagok  fogyasztása  azonban   –   a   vallási
          rítusokat,  valamint a nélkülözhetetlen orvosi  felhasználást
          leszámítva – nem tekinthető olyan kiemelkedő egyéni érdeknek,
          vagy  az  autonómiát  kifejezésre  juttató  olyan  döntésnek,
          amelyet    különleges    alkotmányos    garanciákkal     kell
          körülbástyázni,  és  amelynek intézményes  védelme  az  állam
          feladata.   Éppen  ellenkezőleg:  nyilvánvaló   egészségügyi,
          gyermekvédelmi  és  más alkotmányos érvek szólnak  az  egyéni
          cselekvés szabadságát korlátozó állami szabályozás mellett.
             
              Az    Alkotmány   2.   §   (1)   bekezdéséből   következő
          „alkotmányos  büntetőjog”  elvei,  valamint  a   8.   §   (2)
          bekezdéséből származó alapjog-korlátozási feltételek  alapján
          külön  alkotmányossági megítélés alá tartozik  a  büntetőjogi
          beavatkozás.  A büntetőeljárással szükségképpen  együtt  járó
          alapjog-korlátozások,  a  kriminális   szankciók   súlyossága
          (különösen   a  szabadságvesztés  lehetősége),  valamint   az
          eljárás  és  a büntetések megbélyegző hatása azt  indokolják,
          hogy     az    Alkotmánybíróság    az    alapjog-korlátozások
          szükségességi-arányossági   tesztjét   alkalmazza   a    Btk.
          Visszaélés kábítószerrel cím alatt található rendelkezéseinek
          alkotmányossági  vizsgálatakor.  Ezt  –  szakítva  a  korábbi
          gyakorlattal  –  a  többségi határozat  is  elismeri,  de  az
          arányosság  kérdésében  én  más  következtetésre   jutok.   A
          testület éppen azt az alapelvi részt hagyja figyelmen kívül a
          Német Szövetségi Alkotmánybíróság – egyébként sok tekintetben
          követett   –   kannabisz-döntéséből,  amelyet   az   alapjog-
          korlátozás  szempontjából  a  leglényegesebbnek   tartok:   a
          csekély  mennyiségű tiltott drogok alkalomszerű,  saját  célú
          fogyasztásának büntetendővé nyilvánítása azért nem  sérti  az
          aránytalan állami beavatkozás tilalmát, „mert a törvényhozó a
          bűnüldöző   szervek  számára  lehetővé   tette   a   büntetés
          kiszabásának  vagy  a  bűncselekmény üldözésének  mellőzését.
          Ezáltal  a  törvényhozó tekintettel volt  a  csekély  mértékű
          jogellenességre és az elkövető bűnösségének alacsony fokára.”
          (BVerfGE 90, 145.)
             
              A  többségi határozat önmagában véve arányosnak tekinti a
          kivételt     nem    engedő    büntetőjogi    szankciórendszer
          alkalmazását.   Véleményem  szerint   csak   az   úgynevezett
          „elterelés”,  valamint  a  büntetés mellőzésére  szolgáló,  a
          jogalkalmazói   mérlegelés   lehetőségét   biztosító    egyéb
          jogintézmények   fennállása  esetén   arányos,   és   ezáltal
          alkotmányos a büntetőjogi szabályozás.
             
              2.1.     Az    arányosság    kérdésében    megfogalmazott
          különvéleményem  azon  alapul, hogy a  többségi  határozattól
          eltér  az álláspontom a különböző drogok egyéni és társadalmi
          veszélyeinek      alkotmányossági      megítéléséről.      Az
          Alkotmánybíróság az európai kultúra részének  minősítette  az
          alkoholt,  a  nikotint  és a kávét, amelyekkel  a  társadalom
          „megtanult”  együtt élni, s ezeket a szereket  a  testület  a
          kábítószereknél sokkal kevésbé veszélyesnek nyilvánította.  A
          határozat  szerint a kábítószereket egy társadalmi  kisebbség
          fogyasztja, a használatnak nincsenek hagyományai, miközben  a
          kábítószerek   rendkívül  veszélyesek   az   egyénre   és   a
          közösségre.
             
              A  kábítószerek  okozta  egyéni  és  társadalmi  ártalmak
          jelentősége   kétségbevonhatatlan.   Ugyanakkor   vitatom   a
          többségi   határozat  megközelítésmódját,  az  egyes   szerek
          összehasonlítását  és  a levont következtetéseket.  Az  állam
          semlegességének   a   határozatban  is   felbukkanó   elvéből
          értelmezésem  szerint  az  következik,  hogy  a   büntetőjogi
          tilalom  és  szankció  alkotmányossága  szempontjából   nincs
          jelentősége a tiltott cselekvés társadalmi hagyományainak  és
          annak,  hogy  milyen széles körben terjedt  el  a  büntetendő
          magatartás.  Az  állam nem ítélheti meg  hátrányosan  a  szűk
          körben követett szokásokat, a többségi hagyománytól különböző
          magatartásokat pusztán a többségi felfogástól való  eltérésük
          miatt.
             
              A     tiltott    drogok    fogyasztása    esetében     az
          Alkotmánybíróság   kiinduló   feltételezését   is    vitatom.
          Magyarországon   a   kábítószer-fogyasztás   nem   egy   szűk
          társadalmi  csoport  deviáns  viselkedése.  2002-ben  végzett
          országos  felmérés  szerint  a 15-17  éves  diákok  21,5  %-a
          használt   már  tiltott  drogot.  (Jelentés  a  magyarországi
          kábítószerhelyzetről. 2003. Budapest, Gyermek-, Ifjúsági-  és
          Sportminisztérium, 2003, 54.) A fővárosban 2001 óta  a  18-35
          ivesek  több  mint 30 %-áról mondható el, hogy már  kipróbált
          tiltott drogot. (Uo. 57.) 2003-ban végzett országos vizsgálat
          kimutatta,  hogy  a  18-65  évesek 6,5  %-a  fogyasztott  már
          kábítószert.  (Paksi Borbála: Drogok és felnőttek.  Budapest,
          L’Harmattan,  2003,  40.)  Tehát a magyar  társadalom  széles
          körét érintő szociális kérdésről van szó.
             
              Vitatom  azt az előfeltevést is, amely nem vet számot  az
          alkoholfogyasztás  és  a  dohányzás miatti  hátrányokkal.  Az
          elmúlt  három  évtizedben  az összhalálozás  10,  4  %-át  az
          alkohol,  19,6 %-át a dohányzás okozta. (Az alkohol hatása  a
          halandóságra   1970-99   között   Magyarországon.   Budapest,
          Központi Statisztikai Hivatal, 2003, 7.; A dohányzás hatása a
          halandóságra   1970-99   között   Magyarországon.   Budapest,
          Központi  Statisztikai Hivatal, 2002, 7.)  2003-ban  közel  1
          millióra  becsülték az alkoholbetegek (alkoholisták)  számát.
          (Magyar  Statisztikai  Zsebkönyv,  2003.  Budapest,  Központi
          Statisztikai   Hivatal,  2004,  115.)  Az   alkoholfogyasztás
          nemcsak  az  ember  saját halálában juthat  szerephez,  hanem
          mások életének és egészségének veszélyforrása is lehet. 2003-
          ban  az  ittasan  okozott közúti közlekedési balesetek  közül
          2451 járt személysérüléssel vagy halállal. (Uo. 123.) Az 1990-
          98  közötti  időszakban elkövetett valamennyi ismertté  vált,
          halált  okozó  élet elleni bűncselekmény elkövetőjének  több,
          mint  20 %-a a cselekmény elkövetésekor közepes, vagy  súlyos
          alkoholos  befolyásoltság alatt volt, és az elkövetők  csupán
          20%-a   volt   józan   életvitelű.  (Dr.   Kránitz   Mariann:
          Zárójelentés a rendszerváltást követően – 1990-1998 között  –
          elkövetett  emberölések IM-OKRI közös kutatásáról.  Budapest,
          Országos  Kriminológiai Intézet Bűnözéskutatási Osztály,  33.
          Kézirat.)
             
              Mindezek miatt a többségi határozatban foglalt érvek  nem
          elégségesek  a  tiltott  és  a  nem  tiltott  drogok  közötti
          különbségek  kimutatására és az alkotmányjogi következtetések
          levonására.
             
              2.2.  A  határozat szerint a fogyasztók – azon túl,  hogy
          testi egészségük súlyosan károsodik – elveszítik belátási  és
          döntési  képességüket, emellett a kábítószerek  a  fogyasztók
          környezetére és az egész társadalomra nézve is olyan hátrányt
          jelentenek,   amely   megalapozza  a  kivételt   nem   engedő
          büntetőjogi szankciórendszer igénybe vételét. A tiltott és  a
          nem   tiltott   drogok   közötti  különbségtételhez   hasonló
          leegyszerűsítésnek   tartom  a  különféle   kábítószerek   és
          pszichotrop anyagok differenciálatlan minősítését. Ezeknek  a
          szereknek  ugyanis  eltérő  a  hatásmechanizmusuk,  különböző
          módon  és  mértékben hatnak az ember tudatállapotára  és  így
          önrendelkezési  képességére. A kábítószernek nevezett  drogok
          nem azért alkotnak közös halmazt, mert más szerekétől eltérő,
          egymáséval megegyező kémiai tulajdonságaik vannak, hanem maga
          a  jogi minősítés, a büntetőjogi tilalom egységesíti ezeket a
          szereket.  A többségi határozatban is hangsúlyozott megfelelő
          tájékozottság  ellen  hat  és  az  érvelés  meggyőző   erejét
          csökkenti,  ha az Alkotmánybíróság a kábítószer-fogyasztáshoz
          egységesen a halálos következmény képét társítja.
             
              A  többségi  határozat  az egységes  kábítószer-szemlélet
          alapján   jut  arra  a  következtetésre,  hogy  a  fogyasztók
          elveszítik  belátási  képességüket, autonómiájukat,  ezért  a
          tiltás  nem  korlátozza,  hanem ellenkezőleg:  biztosítja  az
          önrendelkezési jogot. A felfogás mindkét részét  vitatom:  1.
          önmagában  az  alkalmi  fogyasztás és  a  drogfüggés  közötti
          kétségtelen  különbségből  következik,  hogy  nem  tekinthető
          minden   esetben  az  autonómiát  nélkülöző  választásnak   a
          kábítószer-fogyasztó  személy  döntése.  2.  Ha   viszont   a
          kábítószer-fogyasztó valóban elveszíti szabad  döntéshozatali
          képességét,   akkor  válik  a  legkevésbé   indokolhatóvá   a
          fogyasztásért    való    büntetőjogi   felelősségre    vonás.
          Alkotmányosan  nem látom igazoltnak, hogy az ilyen  fogyasztó
          érdekét  szolgálja,  vagyis neki az  a  jó,  ha  megbüntetik.
          (Győrfi   Tamás:   Drogfogyasztás  és   önrendelkezési   jog.
          (http://www.uni-miskolc.hu/~wwwjuris/drogfogyasztas.pdf 16.)
             
              A   differenciált  megközelítést  tartom  indokoltnak   a
          kábítószerek   okozta   társadalmi  hátrányok   alkotmányjogi
          vizsgálatánál is. A kábítószerek nemcsak az egyén egészségére
          hatnak   ártalmasan,   hanem  az  egész  társadalomra   nézve
          hátrányos  következményekkel járnak. Ahogy a Német Szövetségi
          Alkotmánybíróság   fogalmazott:  „a   társadalmi   együttélés
          formálása  a  tét.” (BVerfGE 90, 145, 174.)  A  büntetőjog  –
          határozatban   is   említett  –  „ultima  ratio”   jellegéből
          következően   abból  kell  kiindulni,  hogy  a   magatartások
          helytelenítése,  valamint a társadalmi  hátrányok  lehetősége
          önmagában nem elégséges indok a büntetőjog alkalmazására. Egy
          cselekmény  kriminalizálásához az államnak súlyos  társadalmi
          hátrányok veszélyét vagy bekövetkezését kell bizonyítania.  A
          kábítószer-fogyasztó   magatartásával   súlyos    hátrányokat
          („károkat”)  okozhat másoknak, de a hátrány okozásának  egyes
          elszigetelt   esetei   (például   felelőtlen    szülő    vagy
          megbízhatatlan  munkavállaló lesz,  többletköltséget  okoz  a
          társadalombiztosításnak) alkotmányosan nem indokolják  minden
          fogyasztó   büntetését.  (Győrfi  Tamás:   i.m.   11-12.)   A
          büntetőjogi   szankciót  álláspontom  szerint  a  kábítószer-
          fogyasztás  kummulatív  hatásai  indokolhatják:  egy  személy
          magatartása önmagában még nem okoz büntetőjogilag értékelhető
          társadalmi hátrányt, nem veszélyezteti súlyosan a közösséget,
          de  együttesen  –  különösen, ha sokan fogyasztanak  jelentős
          ártalmakkal  járó,  tiltott  drogot  –  már  komoly  veszélyt
          jelentenek a társadalmi együttélésre.
             
              Összességében  egyetértek a többségi határozattal  abban,
          hogy  a  kábítószerek, az alkohol és más szerek használatának
          eltérő  jogi  megítélése nem sérti az Alkotmány  70/A.  §-át.
          Ugyanakkor  az  Alkotmány  2. § (1)  bekezdéséből  levezetett
          „alkotmányos  büntetőjog” elvei és a  8.  §  (2)  bekezdésből
          következő   alapjog-korlátozási  feltételek   (szükségességi-
          arányossági  követelmények) alapján úgy ítélem  meg,  hogy  a
          törvényhozás  a  közérdek védelmében,  absztrakt  veszélyekre
          hivatkozva  csak  két  feltétel együttes  teljesülése  esetén
          fenyegetheti büntetéssel a drogfogyasztást: 1. a  büntetőjogi
          fenyegetettségnek   az   egyes  szerek   valós   veszélyeinek
          mértékéhez kell igazodnia. A jogalkotás során számításba kell
          venni  az  egyes  szerek  tulajdonságairól,  különösen   azok
          egészségkárosító     hatásairól    kialakított     tudományos
          ismereteket.  A  szabályozás  alapjául  szolgáló  körülmények
          változásait  figyelemmel kell kísérni,  és  az  új  ismeretek
          alapján mérlegelni kell a változtatás szükségességét. 2. Ha a
          törvényhozó   nem   konkrét  veszélyekre  vagy   még   inkább
          sérelmekre   alkot  büntetőszabályt,  akkor  a  jogalkalmazás
          számára  tág  teret  kell biztosítani a  konkrét  körülmények
          mérlegelésére,   különös  tekintettel   a   speciálprevenciós
          célokra  és  a drogfüggők gyógykezeléséhez fűződő  egyéni  és
          társadalmi  érdekre.  A  kábítószer  tulajdonságai,  használt
          mennyisége,   a   jogsérelem  módja,   valamint   a   veszély
          szempontjából releváns egyéb körülmények figyelembe vételével
          a  védett  közérdek veszélyeztetése olyan csekély mértékű  is
          lehet, hogy az elkövető megbüntetése (ami a szabadságjogainak
          szükségszerű    korlátozásával   jár)    aránytalan,    ezért
          alkotmányellenes szankciónak minősülhet.
             
                                       II.
             
              Az  Alkotmánybíróság  formai érvekkel,  a  jogbiztonságra
          hivatkozva  semmisítette  meg a  vizsgált  rendelkezések  egy
          részét,  illetve  a  jogbiztonságra alapozva  állapított  meg
          mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. A  többségi
          határozat  a  „hatósági engedély” fogalmának határozatlansága
          miatt     alkotmánysértőnek    minősítette    a    Visszaélés
          kábítószerrel  cím alatti kerettényállásokat, és  a  hatósági
          engedélyre    utaló    szövegrészeket   azonnali    hatállyal
          megsemmisítette. A többségi határozat az „együttesen  történő
          kábítószer-fogyasztás”      fogalmának      bizonytalanságára
          hivatkozva  azonnali hatállyal megsemmisítette az úgynevezett
          „elterelést”,  vagyis a drogfüggők és az  alkalmi  fogyasztók
          számára  a  büntetés helyett a gyógykezelés vagy a  megelőző-
          felvilágosító    szolgáltatás    lehetőségét    meghatározott
          feltételekkel lehetővé tevő rendelkezések jelentős részét.  A
          többségi  határozat szerint a Btk. 282.-283/A. §-ai sértik  a
          jogbiztonságot,  mert  nem  megfelelően  határozzák  meg   az
          elkövetési   tárgyat  és  az  elkövetési  magatartásokat.   A
          megsemmisített szabályokat nem tartom alkotmányellenesnek,  a
          mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását
          megalapozatlannak ítélem, az azonnali hatályú  megsemmisítést
          pedig   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdésében   rögzített
          jogállamiság sérelmének tekintem.
             
              1.  Amikor  az  Alkotmánybíróság az Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdésére  hivatkozva azt követeli meg, hogy a  jogszabályi
          rendelkezés   kizárólag  egyféleképpen  legyen  értelmezhető,
          akkor  Herbert L. A. Hart előtti jogértelmezési kánont követ.
          Az   „egyféleképpen  értelmezhetőség”  követelménye   alapján
          minden  jogszabályt meg lehetne semmisíteni, ugyanis ennek  a
          követelménynek  egyetlen  jogszabály  sem  felelhet  meg.   A
          jogszabályokban   rögzített   rendelkezések   ugyanis   olyan
          „általános   osztályozó  terminusok”  („jármű”,  „szerződés”,
          „fél”)   amelyek  alkalmazási  köre  sohasem  lehet  teljesen
          határozott.    Az    általános    szabályok    révén     való
          cselekvésszervezés szisztematikusan termeli a  határeseteket,
          amelyeknél    a    szabály   alkalmazása    elkerülhetetlenül
          problémássá  válik,  és ez alól a büntetőjogi  szabályok  sem
          kivételek.  (Herbert  Lionel Adolphus Hart:  A  jog  fogalma.
          Budapest, Osiris, 1995, 146.; Vö. Bódig Mátyás: Jogelmélet és
          gyakorlati  filozófia. Jogelméleti módszertani vizsgálódások.
          Miskolc,  Bíbor,  2004,  338.  és  köv.)  Ezért  önmagában  a
          „hatósági   engedély”,  az  „együttesen  történő  kábítószer-
          fogyasztás”   és  más  rendelkezések  határozatlansága   vagy
          többféle   értelmezési  lehetősége  nem   elegendő   érv   az
          alkotmányellenesség     megállapításához     A     Visszaélés
          kábítószerrel cím alatti rendelkezésekben használt  mindegyik
          kifejezésről  kimutatható, hogy többféleképpen értelmezhető.)
          Álláspontom  szerint  a  jogállamiság  sérelmét  akkor  lehet
          megállapítani,  ha a „többértelműségen” túl  további,  érdemi
          kifogások   is   megfogalmazhatók.   Például:   a    vizsgált
          büntetőjogi  szabály  határozatlansága a jogalkalmazás  során
          olyan   súlyos  zavarokat  okozott  (vagy  annak  a  veszélye
          kimutatható),    amely   a   jogorvoslati   rendszerben,    a
          jogalkalmazás  egységesítésére szolgáló  eszközök  révén  sem
          szüntethető    meg;    a   határozatlan   tartalmú    szabály
          alkalmazásával  személyek  indokolatlan  hátrányt  szenvednek
          (vagy annak a veszélye kimutatható).
             
              2.  A  többségi határozat szerint az együttes  elkövetési
          forma  nem  azonosítható  a Btk.-ban lévő  társas  elkövetési
          formákkal,  és  bizonytalan tartalma  miatt  a  jogalkalmazás
          során   zavarokat  okozhat.  Az  Alkotmányból   azonban   nem
          következik, hogy a Btk. módosításakor kizárólag a  törvényben
          már   szereplő  fogalmakat  kell  használni.  Az  új  fogalom
          dogmatikai  és jogalkalmazási bizonytalanságait  a  határozat
          csupán   deklarálja,   de  nem  támasztja   alá   jogirodalmi
          hivatkozással,  a bírói gyakorlatból vett példával  vagy  más
          módon.  A  Btk.  értelmezésére az  Alkotmánybíróságnak  nincs
          monopóliuma, s a bírósági rendszeren belül megfelelő eszközök
          állnak rendelkezésre az ítélkezési gyakorlat egységesítésére.
             
              3.1.  A  „hatósági engedély” szövegrészt tartalmazó  282.
          §,  282/A.  §,  282/B.  §,  282/C. §,  valamint  a  283/A.  §
          kerettényállások.  Az  Alkotmánybíróság  az  1026/B/2000.  AB
          határozatában   megállapította,   hogy   a   kerettényállásos
          kodifikációs   technika  önmagában  és  általánosságban   nem
          alkotmányellenes,  míg  a  bűncselekmény   mindenki   számára
          felismerhető   a  világos,  érthető  és  értelmezhető   norma
          következtében.  (ABH  2003 II., 1296,  1299.)  A  büntetőjogi
          norma  lényege véleményem szerint nem az, hogy megfogalmazza,
          mi a jogszerű magatartás, illetve annak feltételei, hanem az,
          hogy  kiderüljön  a  szabályból,  hogy  mi  a  büntetőjogilag
          tilalmazott  cselekmény.  A  Btk.  rendelkezéseiből  mindenki
          számára  megállapítható,  hogy amennyiben  hatósági  engedély
          nélkül  valósítja meg az elkövetési magatartások bármelyikét,
          akkor   bűncselekményt  követ  el.  A  jogkövető   magatartás
          feltételeinek részletezése álláspontom szerint  nem  tartozik
          az alkotmányos büntetőjog formai kritériumai közé.
             
              3.2.  A  többségi  határozat  szerint  nyilvánvaló,  hogy
          azokra  a  Btk.-ban  elkövetési magatartásként  meghatározott
          tevékenységfajtákra,   amelyek  a  –  többségi   határozatban
          felsorolt – kormányrendeletben nem szerepelnek, engedély  nem
          is  kérhető,  és  más  hatósági aktus  sem  követelhető  meg.
          Minthogy pedig számos elkövetési magatartás ilyennek minősül,
          ezek  esetében  a  hatósági  engedély  mint  tényállási  elem
          előírása  éppen a büntethetőséget zárja ki, azaz  a  mögöttes
          joganyagnak  a  Btk.-val  való  aszinkronitása  éppen   annak
          irvényesülését rontja le. Véleményem szerint  ez  az  érvelés
          logikailag  nem helyes, és a többségi határozat  e  téren  is
          adós  maradt a bírói gyakorlat vizsgálatával. Abból,  hogy  a
          Btk.  kerettényállásban  jelzi azt,  hogy  hatósági  engedély
          birtokában  egyes,  egyébként  büntetőjogi  tilalom  alá  eső
          tevékenységek   jogszerűen  végezhetők,  nem   következik   a
          határozatban  felvázolt  „képtelen  eredmény”.   A   hatályos
          szabályozásból   nem  vezethető  le  az,  hogy   a   Btk.-ban
          meghatározott  cselekmények  miatt  gyakorlatilag  csak  azon
          elkövetőkkel  szemben  folytatható  az  eljárás,   akiket   a
          kormányrendeletekben       meghatározott       engedélykérési
          kötelezettség terhel, és azt elmulasztják, míg mások az ilyen
          típusú magatartás esetén is mentesülnek a felelősségre  vonás
          alól.
             
              3.3.  Az  Alkotmányból nem vezethető le a határozat  azon
          következtetése  sem,  hogy  a hatósági  engedélyre  vonatkozó
          jogszabályok  és  a  Btk. 282-283/A.  §-ainak  az  elkövetési
          magatartásokra   vonatkozó  rendelkezései  közötti   összhang
          hiánya  önmagában is az Alkotmány 2. § (1) bekezdését  sértő,
          mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenes  helyzetet  idéz
          elő. Az elkövetési magtartásokra vonatkozó taxatív felsorolás
          jelentősége a jogbiztonság szempontjából éppen az, hogy hiába
          bővítik,  változtatják  a  vonatkozó  nemzetközi  egyezmények
          hazai  végrehajtási rendeletei a hatósági engedélyhez köthető
          tevékenységek   körét,   azok   automatikusan   nem    válnak
          büntetőjogi elkövetési magatartássá. Így például a  Korm.  R.
          1.  3.  §  (1) bekezdésében foglalt hatósági engedély nélküli
          kábítószer-átadás  bűncselekmény, mert a Btk.  282/A.  §-ának
          egyik  elkövetési magatartása az átadás, de az  ugyanebben  a
          bekezdésben  foglalt hatósági engedély nélküli  kutatás  nem,
          mert  a  kutatás  nem  szerepel  a  Visszaélés  kábítószerrel
          tényállásban,   mint   elkövetési  magatartás.   A   hatósági
          engedélyre      irányadó      rendelkezéseket      tartalmazó
          kormányrendeletek fogalomrendszere tehát nem ok  nélkül  „nem
          kompatibilis”   a   Btk.-nak  az  elkövetési   magatartásokat
          meghatározó  rendelkezéseivel,  az  eltérésekkel  kapcsolatos
          alkotmányossági aggályok megalapozatlanok.
             
              Összességében   tehát   úgy   ítélem   meg,    hogy    az
          Alkotmánybíróság nem szolgáltatott kellő indokot arra, hogy a
          jogbiztonságra    hivatkozva   megsemmisítse    a    vizsgált
          rendelkezéseket,    illetve   a    jogbiztonságra    alapozva
          mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet  állapítson
          meg.
             
              4.  Az  Alkotmánybíróság számos, a többségi  határozatban
          is idézett alkalommal kifejtette, hogy a büntető jogszabályok
          esetében   rendkívüli  jelentősége  van  az  előreláthatóság,
          kiszámíthatóság  követelményének. Jelen esetben  a  határozat
          döntő  érve  az elterelés lehetőségét biztosító rendelkezések
          ex  nunc hatályú megsemmisítése mellett az, hogy „az egyén az
          eseti  megítélés következtében előálló bizonytalan helyzetben
          nem   tartható”.  Csakhogy  az  Alkotmánybíróság  döntése   a
          büntethetőséget    megszüntető   okra    vonatkozik.    Ennek
          következtében   nem  a  bizonytalan  elítélés   lehetőségének
          megszüntetéséről  van  szó,  hanem  a  –  többségi  határozat
          szerint  –  bizonytalan büntetéselkerülés  helyett  a  biztos
          büntetésről.  Vagyis az Alkotmánybíróság egyes magatartásokat
          azonnali  hatállyal büntetendővé nyilvánított, amit kizárólag
          az Országgyűlés tehet meg, és azt is csak az Alkotmánybíróság
          által  előírt  „kellő  felkészülési  idő”  biztosításával.  A
          többségi határozat figyelmen kívül hagyta az Abtv. 43. §  (4)
          bekezdését, amely felhatalmazást ad a jogbiztonság  érdekében
          történő pro futuro megsemmisítésre.
             
              5.   A   többségi   határozat  szerint  az   Országgyűlés
          mulasztást követett el azzal, hogy nem hirdette ki törvényben
          az   Egységes  Kábítószer  Egyezmény  I-IV.  listáit   és   a
          Pszichotrop Egyezmény I-IV. listáit. Az Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdése  alapján kizárólag a mindenki számára  megismerhető
          jogszabályok  szolgálhatnak  büntetőjogi  felelősségre  vonás
          alapjául.   A  határozat  azonban  nem  ezen  alkotmányossági
          követelmény  sérelme  miatt  állapított  meg  mulasztást.   A
          határozat  az Abtv. 47. §-a alapján kötelezi az Országgyűlést
          nemzetközi  szerződés  egyes részeinek  a  kihirdetésére.  Az
          Abtv.  47.  §-a  szerint  az  Alkotmánybíróság  a  nemzetközi
          szerződésbe  ütközés  vizsgálata  során  megállapíthatja:   a
          jogalkotó szerv a nemzetközi szerződésből származó jogalkotói
          feladatát elmulasztotta. Ha egy már hatályban lévő és a belső
          jog   részévé   vált   nemzetközi  szerződésből   jogalkotási
          kötelezettség  fakad, és e kötelezettségét  a  jogalkotó  nem
          teljesíti,  megállapítható  a  mulasztás.  Jelen  esetben   a
          kihirdetés  még nem történt meg, ezért az Alkotmánybíróságnak
          azt  kellett volna alaposan megvizsgálnia, hogy az  Alkotmány
          7.  § (1) bekezdésének megfelelően a jogrendszer egyéb módon,
          jogszabályban vagy a jogalkalmazás útján nem teremtette-e meg
          a belső jog és a nemzetközi jog összhangját. Egy ilyen átfogó
          vizsgálatot  követően sem juthatott volna az Alkotmánybíróság
          azonban  arra  a  következtetésre,  hogy  az  Országgyűlés  a
          mulasztást   kizárólag   a  szóban  forgó   listák   törvényi
          kihirdetésével orvosolhatja.
             
              6.  A  jogbiztonságra  hivatkozó  érveléssel  nyilvánítja
          alkotmányellenesnek   a   többségi  határozat   indokolásának
          IV.10.3.2. pontja a „használat alkalma” fogalomkört is, de  a
          vizsgált  rendelkezések között nem ez a  kifejezés,  hanem  a
          „saját  használat” szerepel, amelyet viszont  a  határozat  –
          helyesen  –  nem minősít alkotmányellenesnek.  Ugyanakkor  az
          Alkotmánybíróság   a   Btk.-nak  az   elterelés   lehetőségét
          biztosító 283. §-ából a jogbiztonság alapján megsemmisíti  az
          (1) bekezdés c) pontját, amely a „saját használat” kifejezést
          tartalmazza, miközben az ugyanilyen tartalmú a) pontot és  az
          e)  pont  1.  alpontját hatályban tartja.  (Vö.  a  határozat
          rendelkező     részének    2.    pontját     az     indokolás
          indítványismertető  I.3.1. pontjával, valamint  a  IV.10.3.2.
          ponttal.)
             
                                      III.
             
              A   többségi   határozatnak  a  jogszabályi   rendelkezés
          alkotmányellenességét, valamint a mulasztásban  megnyilvánuló
          alkotmányellenességet   megállapító   további    részei    az
          Alkotmánynak  az  ifjúság  védelméről  rendelkező  16.  §-án,
          valamint  gyermekek védelméről rendelkező 67. §-án alapulnak.
          Álláspontom   szerint   sem   az   Alkotmányból,    sem    az
          Alkotmánybíróság által vizsgált nemzetközi szerződésekből nem
          következik,  hogy  a  gyermekek  (18  év  alattiak)   védelme
          kizárólag  a kábítószert fogyasztó fiatalok, fiatal felnőttek
          (18-21   év   közöttiek)  kivételt  nem  engedő   büntetőjogi
          felelősségre vonásával valósítható meg.
             
              1.  Az  Alkotmány 16. és 67. §-ával összhangban  az  ENSZ
          Egyezmény,  az  Egységes Kábítószer Egyezmény, a  Pszichotrop
          Egyezmény  és  – különösen – a Gyermek Egyezmény  alapján  az
          államnak gyermek- és ifjúságvédelmi kötelezettsége van. Ez az
          állami  kötelezettség  többféle  módon  is  teljesíthető.   A
          Gyermek  Egyezmény 33. cikkében a magyar állam  arra  vállalt
          kötelezettséget,   hogy   minden   alkalmas   (törvényhozási,
          közigazgatási, szociális és nevelésügyi) intézkedést  megtesz
          annak  érdekében,  hogy megvédje a gyermeket  a  kábítószerek
          tiltott   fogyasztásától   és  megakadályozza   a   gyermekek
          felhasználását e szerek előállításában és kereskedelmében.  A
          lehetséges állami intézkedéseknek csupán az egyik, és  egyben
          a   legszigorúbb   és   leginkább  jogkorlátozó   fajtája   a
          büntetőjogi  eszközök  igénybe vétele. A  többségi  határozat
          ezen  belül  is kizárólag egy szűk részterületet  vizsgál,  a
          Kábítószerrel   visszaélés   cím   alatt   lévő   büntetőjogi
          szabályokat.  Önmagában  a Btk.-nak ezeket  a  rendelkezéseit
          vizsgálva   azonban   nem   lehet   megalapozottan   arra   a
          következtetésre jutni, hogy a gyermekek sérelmére, valamint a
          gyermekek  felhasználásával  elkövetett  kábítószerrel   való
          visszaélés szabályozása olyan fokban hiányos, hogy lerontja a
          hivatkozott  „nemzetközi  szerződések  elveinek  és   tételes
          szabályainak érvényesülését”.
             
              A   jelen  ügyben  irányadó  nemzetközi  egyezmények  nem
          tartalmaznak  előírást  meghatározott  tartalmú   büntetőjogi
          norma   megalkotására,  sőt,  nagy  mozgásteret   hagynak   a
          tagállamoknak drogpolitikájuk kialakításában. A magyar  állam
          a   Pszichotrop  Egyezmény  22.  cikkében  és   az   Egységes
          Kábítószer   Egyezmény   36.   cikkében   is   arra   vállalt
          kötelezettséget,     hogy    „alkotmányos     jogszabályainak
          fenntartásával”   alkotja   meg   a   szükséges   büntetőjogi
          szabályokat.  Emellett, az ENSZ Egyezmény  folyamatosan  utal
          arra,  hogy  a  részes államok alkotmányos  alapelveiknek  és
          jogrendjük   alapvető   rendelkezéseinek   a   fenntartásával
          kötelesek  a szükséges intézkedések megtételére [3.  cikk  1.
          pont  c),  2. pont]. A szükséges intézkedések igénybe  vehető
          skálája  pedig  elég  széles ahhoz,  hogy  a  részes  államok
          kiválaszthassák    az   alkotmányukkal    összhangban    álló
          eszközöket. Az ENSZ Egyezmény lehetővé teszi, hogy  az  állam
          az  elítélés  és  a büntetés kiszabása helyett  kisebb  súlyú
          bűncselekmények esetében a rehabilitáló, a társadalomba  való
          visszailleszkedést elősegítő intézkedéseket alkalmazzon  [43.
          cikk 4. pont c)]. Ez az egyezmény azt is lehetővé teszi, hogy
          az   állam  olyan  rendelkezést  hozzon,  amely  a  személyes
          fogyasztásra   szánt  kábítószerek  és  pszichotrop   anyagok
          birtoklása,    vásárlása    és   termesztése    elkövetőjének
          kezelésére,    nevelésére,   társadalmi    visszailleszkedést
          elősegítő  intézkedést  alkalmaz  az  ítélet  vagy   büntetés
          alternatívájaként [43. cikk 4. pont d)].
             
              Ebből  következően a jogalkotó nem a nemzetközi szerződés
          ellenére,  hanem  épp az abban foglalt felhatalmazás  alapján
          tette  lehetővé az elterelést a csekély mennyiségű kábítószer
          együttesen  történő  kábítószer-fogyasztás  alkalmával  (akár
          oktatási,   nevelési  intézmény  területén,  vagy  közelében)
          történő  kínálását, átadását. A jogalkotó választása egyfelől
          a büntetőhatalom érvényesítéséhez fűződő érdek, másfelől a 14-
          18  éves gyermekeknek és a 18 és 21 év közötti fiatal felnőtt
          elkövetőknek  (alkalmi  fogyasztóknak  és  drogfüggőknek)   a
          büntetőjogi   szankcionálással  szükségképpen   együtt   járó
          szabadságkorlátozásoktól való megóvásához  fűződő  egyéni  és
          társadalmi érdek közötti mérlegelésen alapul. Ezzel szemben a
          többségi határozat nem vette figyelembe, hogy az Alkotmány 2.
          §  (1) bekezdéséből és a 8. § (2) bekezdéséből következően  a
          büntetőjogi     szankciókat     az    alapjog-korlátozásoknak
          megfelelően  kell  értékelni, és  emiatt  az  Alkotmánynak  a
          gyermekek  védelméről  szóló rendelkezései  nem  értékelhetők
          önmagukban.
             
              2.  A  határozatnak a nemzetközi szerződések  értelmezése
          alapján  azt kellett volna alátámasztania, hogy  az  állam  a
          Btk.-ban   foglalt  más  tényállás  megállapításával,   egyéb
          jogszabály  megalkotásával, illetve jogalkalmazás  útján  sem
          tett eleget vállalt kötelezettségeinek.
             
              A   belső   jog  részévé  vált  nemzetközi  jogi   normák
          nemzetközi  tartalmukkal  válnak  a  magyar  jog  részévé.  A
          nemzetközi    egyezmények   értelmezésekor   a   határozatnak
          figyelemmel  kellett volna lennie a szerződések értelmezésére
          irányadó,  a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969.  évi
          május hó 23. napján kelt szerződés 31-33. cikkeire. E szerint
          a szerződések értelmezésekor a szövegen túl figyelembe veendő
          a szövegkörnyezet, a később kialakult gyakorlat, a szerződési
          előkészítő   anyagok   és  a  szerződéskötés   körülményeinek
          elemzése  is.  Az  Alkotmánybíróság  úgy  állapította  meg  a
          nemzetközi   szerződésből  fakadó  jogalkotási  kötelezettség
          elmulasztását,  hogy:  nem jelölte  meg,  hogy  a  nemzetközi
          szerződés   pontosan   melyik  rendelkezésének   teljesítését
          mulasztotta  el  a  törvényhozó;  figyelmen  kívül  hagyta  a
          nemzetközi   jog  sajátos  értelmezési  elveit;   nem   vette
          számításba  a  nemzetközi  szerződés végrehajtását  ellenőrző
          szervezetek gyakorlatát. Ez utóbbi azért különös jelentőségű,
          mert  az ENSZ Egyezményben részes tagállamok nem kis részének
          kábítószer-szabályozása  a  magyarországinál  jóval   kevésbé
          korlátozó.  A többségi határozat azonban egyetlen példát  sem
          hoz  fel  arra,  hogy  a nemzetközi intézmények  kifogásolták
          volna  a  magyar vagy más államok jogi szabályozását, illetve
          joggyakorlatát. Mindezek hiányában megalapozatlannak tartom a
          többségi határozat által levont következtetéseket.
             
                                       IV.
             
              Egyetértek azzal, hogy a többségi határozat elvi  szinten
          megerősítette   a  korábbi  gyakorlatot,  amely   szerint   a
          testületnek   a   büntetőpolitika   alkotmányos   korlátainak
          megállapítására   van  jogosítványa,  és   nem   arra,   hogy
          meghatározza  a  büntetőpolitikát. [összefoglalóan:  13/2002.
          (III.  20.) AB határozat, ABH 2002, 85, 90-91.] A törvényhozó
          feladata,  hogy  a  tudományos ismeretek és a  jogalkalmazási
          gyakorlat figyelembe vételével kialakítsa a drogstratégiát és
          a büntetőpolitikát. (Lévai Miklós: Engedélyezni vagy tiltani.
          A    kábítószer-fogyasztásra    vonatkozó    kriminálpolitika
          dilemmái. Magyar Jog, 1996/1., 16.) A többségi határozat elvi
          szinten   fenntartotta  a  különböző  drogpolitikák   közötti
          választás    lehetőségét,   ugyanakkor   a   Btk.    vizsgált
          rendelkezéseiről   hozott  döntéseivel  a   keresletcsökkentő
          kábítószer-politika primátusát juttatta érvényre. A Btk. több
          rendelkezésének  megsemmisítése ugyanis nem a büntetőpolitika
          alkotmányos korlátait húzza meg, hanem azt eredményezi,  hogy
          olyan   fogyasztói  magatartások  válnak  részben   azonnali,
          részben  jövőbeli hatállyal büntetendővé, amelyek esetében  a
          törvényhozó   nem   tartotta   feltétlenül   indokoltnak    a
          büntetőjogi felelősségre vonást. Álláspontom szerint  erre  a
          tudományos ismeretek és a jogalkalmazási gyakorlat figyelembe
          vétele  nélkül,  alkotmányos  indokok  hiányában,  az   állam
          büntetőhatalmának   túlzott  kiterjesztésével,   valamint   a
          jogbiztonság sérelmével került sor.

          Budapest, 2004. december 13.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            The text “without the licence of an authority” in Section 282 para. (1), Section 282/A para. (1), Section 282/B para. (1), Section 282/C paras (1) and (2), and Section 283/A para. (1) of Act IV of 1978 on the Criminal Code, and the text “to aperson without the licence of an authority” in Section 283/A para. (1)
            Number of the Decision:
            .
            54/2004. (XII. 13.)
            Date of the decision:
            .
            12/13/2004
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2004-3-009?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0054_2004.pdfen_0054_2004.pdf