A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének és
nemzetközi szerződésbe ütközésének utólagos vizsgálatára,
illetve mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség,
továbbá nemzetközi szerződésből származó jogalkotási feladat
elmulasztásának megállapítására irányuló indítványok alapján,
valamint hivatalból eljárva – Dr. Bihari Mihály és Dr.
Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével – meghozta
a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 282. § (1)
bekezdésének, 282/A. § (1) bekezdésének, 282/B. § (1)
bekezdésének, 282/C. § (1) és (2) bekezdésének, valamint
283/A. § (1) bekezdésének a „hatósági engedély nélkül”,
illetve a 283/A. § (1) bekezdésének „hatósági engedéllyel nem
rendelkezőnek” szövegrészei alkotmányellenesek, ezért azokat
a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
A felsorolt rendelkezések az alábbi szöveggel maradnak
hatályban:
„282. § (1) Aki kábítószert termeszt, előállít,
megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, vagy az
ország területén átvisz, bűntettet követ el, és öt évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
„282/A. § (1) Aki kábítószert kínál, átad, forgalomba
hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és két évtől
nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
„282/B. § (1) Az a tizennyolcadik életévét betöltött
személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy
felhasználásával kábítószert termeszt, előállít, megszerez,
tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén
átvisz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.”
„282/C. § (1) Az a kábítószerfüggő személy, aki
kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba
behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, vétséget
követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az a kábítószerfüggő személy, aki kábítószert kínál,
átad, forgalomba hoz vagy azzal kereskedik, bűntettet követ
el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
„283/A. § (1) Aki nemzetközi szerződés végrehajtására
kiadott jogszabályban a kábítószer tiltott előállításához
használt vegyi anyagként meghatározott anyagot előállít,
megszerez, tart, felhasznál, forgalomba hoz, azzal
kereskedik, az országba behoz, onnan kivisz, az ország
területén átvisz, úgyszintén, aki jogszabályi előírás
megszegésével ilyen anyagot átad, bűntettet követ el, és öt
évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 283. § (1)
bekezdésének b), c), d) pontja, e) pontjának 2. alpontja és
(2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azokat a határozat
kihirdetésének napjával megsemmisíti.
A 283. § az alábbi szöveggel marad hatályban:
„283. § (1) Nem büntethető kábítószerrel visszaélés
miatt,
a) aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5) bek. a)
pont],
[…]
e) az a kábítószerfüggő személy, aki
1. jelentős mennyiséget el nem érő mennyiségű
kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez,
tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén
átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont],
[…]
f) az a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban
meghatározott bűncselekménnyel összefüggésben – két évi
szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő – más
bűncselekményt követ el,
feltéve, ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal
igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-
függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő
más ellátásban részesült, vagy megelőző-felvilágosító
szolgáltatáson vett részt.”
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 286/A. § (2)
bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 2005. május 31.
napjával megsemmisíti.
4. Az Alkotmánybíróság megállapítja: nemzetközi
szerződésbe ütköző és alkotmányellenes helyzet
keletkezett azáltal, hogy az Országgyűlés a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényben a
kábítószerrel visszaélés egyes eseteivel kapcsolatban
elmulasztotta a kiskorúak védelmét fokozottan garantáló,
az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a Gyermek
jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt
Egyezmény, valamint az 1998. évi L. törvénnyel
kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében a
kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása
elleni, 1988. december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény
rendelkezéseit érvényre juttató szabályok megalkotását.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy
jogalkotói feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen
eleget.
5. Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapítja:
az Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást követett el
azzal, hogy az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel
kihirdetett, a New Yorkban, 1961. március 30-án kelt
Egységes Kábítószer Egyezmény I – IV. listáinak, illetve
az 1979. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a
pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben, az 1971. évi
február hó 21. napján aláírt egyezmény I – IV. listáinak
eredeti és mindenkor hatályos (módosított) szövegét
törvényben nem hirdette ki.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,
hogy a listák szövegének kihirdetésével kapcsolatos
jogalkotói feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen eleget.
6. Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapítja:
alkotmányellenes helyzet keletkezett azáltal, hogy az
Országgyűlés elmulasztotta azon rendelkezések
megállapítását, amelyekből a Büntető Törvénykönyvről
szóló 1978. évi IV. törvény 282 – 283/A. §-ai
alkalmazásakor a bűncselekmény elkövetési tárgya a
jogbiztonság követelményét kielégítő módon
meghatározható.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy
jogalkotói feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen
eleget.
7. Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapítja:
az Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást idézett elő
azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvény rendelkezéseivel összefüggésben nem alkotta meg azon
szabályokat, amelyek a kábítószer-élvezőket segítő, megelőző,
gyógyító programok végrehajtásában közreműködők büntetőjogi
felelősségének kérdéseit rendezik.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy
jogalkotói feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen
eleget.
8. Az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapítja:
alkotmányellenes helyzet keletkezett azáltal, hogy a
jogalkotó elmulasztotta a Büntető Törvénykönyvről szóló
1978. évi IV. törvény 282 – 283/A. §-aiban foglalt
elkövetési magatartások és az engedéllyel folytatható
tevékenységeket megállapító jogszabályok összhangjának
megteremtését.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja a jogalkotót, hogy
feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen eleget.
9. Az Alkotmánybíróság elutasítja a nemzetközi
szerződésbe ütközés megállapítására irányuló azon indítványt,
amely szerint az 1998. évi L. törvénnyel kihirdetett, az
Egyesült Nemzetek Szervezete keretében a kábítószerek és
pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása elleni, 1988.
december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény 3. cikk 5. pontjának
f) és g) alpontjaiba ütköző módon sértik a nemzeti bíróságok
jogkörét a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvény 283. §-ának azon rendelkezései, amelyek a nem függő
fogyasztók számára is biztosítják a büntetőjogi
következmények alóli mentesülés lehetőségét.
10. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló
1978. évi IV. törvény 282. §-a, 282/A. §-a, 282/B. §-a,
282/C. §-a, 283. § (1) bekezdés a) pontja, valamint az e)
pont 1. alpontja és f) pontja, a 283/A. §-a, 286/A. § (3)
bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének, valamint
alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványokat – a rendelkező
rész 1. és 2. valamint 4. pontjában foglaltakon túlmenően
– elutasítja.
11. Az Alkotmánybíróság az Országgyűlés alkotmányellenes
mulasztásának megállapítására irányuló azon indítványt,
amely szerint azáltal, hogy a Büntető Törvénykönyvről
szóló 1978. évi IV. törvény rendelkezései büntetni
rendelik a csekély mennyiségű kábítószer saját fogyasztás
céljából történő előállítását és termesztését, sérül a
jogalanyoknak Alkotmányban biztosított önrendelkezési
joga – elutasítja.
12. Az Alkotmánybíróság a kábítószerrel visszaélés
vétsége és bűntette miatt jogerősen lezárt büntetőeljárások
felülvizsgálatára vonatkozó indítványt elutasítja.
13. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló
1978. évi IV. törvény 1999. március 1. és 2003. március 1.
között hatályban volt 282. § (9) bekezdés a) pontjának
„kábítószert fogyaszt” szövegrésze, valamint b) pontja
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló eljárást megszünteti.
14. Az Alkotmánybíróság az Országgyűlés alkotmányellenes
mulasztásának megállapítására irányuló azon indítványt,
amely szerint azért sérülnek a gyermekeknek az Alkotmány
16. §-ában biztosított érdekei, mert a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény nem lép fel
kellő szigorral a kábítószerrel visszaéléssel szemben –
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar
Közlönyben közzéteszi.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz öt indítvány érkezett a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénynek (a
továbbiakban: Btk.) a kábítószerrel visszaélés
bűncselekményét meghatározó törvényi tényállásaival
kapcsolatban. Az indítványok a szabályozás jelenlegi módját
azonos és eltérő oldalról egyaránt, szinte minden tekintetben
többszörösen támadták. Az indítványozók – olykor egymással
ellentétes – álláspontjaik alátámasztására nemegyszer
ugyanazon alkotmányi rendelkezésekre hivatkoztak, kontrasztos
érvelést kifejtve és egymásnak ellentmondó következtetéseket
levonva azok tartalmából. Az Alkotmánybíróság ezért az
ügyeket egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
A.
1. Az egyik indítványozó a kábítószerrel visszaélés
elkövetési magatartásai közül – a Btk. 1999. március 1. és
2003. március 1. között hatályos – 282. § (1) bekezdésében,
valamint a „282/B”. § (1) bekezdésében meghatározott
„megszerez” és „tart” fordulatok, illetve a 282. § (9)
bekezdés a) pontjában, továbbá a „282/B”. § (5) bekezdés a)
pontjában rögzített, a fogyasztói magatartást szankcionáló
tényállási elemek alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését kezdeményezte. Kérte továbbá a vitatott
jogszabályi rendelkezések alapján jogerősen lezárt
büntetőeljárások felülvizsgálatának elrendelését. (Az
indítvány benyújtásának időpontjában a Btk-nak 282/B. §-a nem
volt. Az e megjelölés alatti vitatott rendelkezések – a
beadvány indokolásából kitűnően – az akkori 282/A. §-ban
voltak fellelhetőek.) A támadott rendelkezések a büntető
jogszabályok és a hozzájuk kapcsolódó egyes törvények
módosításáról szóló 2003. évi II. törvény (a továbbiakban:
Btk. módosítás1.) 2003. március 1-jei hatályba lépését
követően tartalmilag a 282. § (1) bekezdésében, illetve az
(5) bekezdés a) pontjában, valamint a 282/C. § (1) és (5)
bekezdésében élnek tovább.
Az indítványozó emellett mulasztás megállapítására
irányuló kérelmet is előterjesztett, mivel az „Országgyűlés
[…] nem biztosítja az önrendelkezési jog gyakorlását, amikor
büntetni rendeli csekély mennyiségű kábítószer saját
fogyasztás céljából való előállítását és termesztését.”
Kifejtette, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében
garantált emberi méltósághoz való jog magában foglalja az
önrendelkezési szabadsághoz való jogot. Ebből az következik,
hogy a magánszférába történő állami beavatkozásnak akkor is
kizártnak kellene lennie, ha a polgárok egészségüket károsító
tudatmódosító szereket használnak. Véleménye szerint az
önpusztító magatartással az egyén csak önmagának árt, mások
jogait nem veszélyezteti, s ezért az államnak az Alkotmány
70/D. §-ból fakadó azon kötelezettségével szemben, amely
szerint a területén élők számára biztosítja a legmagasabb
testi és lelki egészséghez való jogot, elsőbbséget élvez az
Alkotmány 54. § (1) bekezdése által oltalmazott alapjog. Ez
pedig korlátozza az államot abban, hogy az arányosság elvének
megsértésével büntetőjogi eszközök útján avatkozzon be a
kábítószer-fogyasztó személyek magánéletébe.
Hozzátette mindehhez, hogy a támadott rendelkezések az
Alkotmány 55. § (1) bekezdésében biztosított személyi
szabadsághoz való jog tekintetében az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésébe is ütköznek. Az állam önkényesen döntött akkor,
amikor a tudatmódosító szerek közül ésszerű szempontok nélkül
válogatva egyesek használatát a büntetőjog eszközeivel is
tiltja, még másokét – egészségre ártalmasságuktól függetlenül
– tolerálja.
Az indítványozó a Btk. módosítás1. 2003. március 1-jei
hatályba lépését követően az Alkotmánybíróság felhívására
nyilatkozatot nem tett. Az általa támadott rendelkezések
azonban a Btk. hatályos rendelkezéseiben továbbra is
fellelhetők.
2. Egy másik indítványozó a Btk. 1999. március 1. és
2003. március 1. között hatályos 282. § (9) bekezdés a)
pontjából a „kábítószert fogyaszt” szövegrésze, a b) pont
egésze, valamint a 282/A. § (1) és (5) bekezdése (fogyaszt,
megszerez, tart) alkotmányellenessége megállapítását és
megsemmisítését indítványozta. A támadott rendelkezések a
Btk. módosítás1.-et követően – a Btk. 282. § (9) bekezdés b)
pontjában foglalt nagy nyilvánosság előtti kábítószer-
fogyasztásra történő felhívás kivételével – a 282. § (5)
bekezdés a) pontjában, valamint a 282/C. § (1) és (5)
bekezdésében élnek tovább.
Megítélése szerint a támadott rendelkezések ellentétesek
az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében garantált emberi
méltósághoz való joggal, sértik a (2) bekezdésben foglalt
kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánás és büntetés,
valamint az orvosi vagy tudományos kísérletek tilalmára
vonatkozó rendelkezéseket, s nem egyeztethetők össze az
Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében oltalmazott legmagasabb
testi és lelki egészséghez való joggal. Sőt, a jogi
szabályozás során az állam nem teljesíti ez utóbbi
rendelkezés érvényre juttatása érdekében a (2) bekezdésben
előírt kötelezettségeit sem.
Álláspontja szerint a „regresszióhoz való jog
alkotmányos alapjog, a jogalanynak joga van elpusztítania
önmagát. […] az egyén saját testének tulajdonosa, ennek
megfelelően […] ’egészségtelenségi’ állapota vonatkozásában
primer rendelkezési jogosultsággal […] bír. […] A toxicománia
jogszerű alkotmányos magatartás […] a thanatos /a
halálösztön/ működése és kielégülése.” Mindemellett a
szabályozás azon okból is alkotmányellenes, mert a
törvényhozó nem tett különbséget függőséget okozó és nem
okozó drogok között.
A későbbiekben beadványát kiegészítette azzal, hogy a
„megszerez”, „tart” kategóriák esetében a szabályozás
aszerint sem differenciál, hogy az elkövető magatartása saját
fogyasztására irányul-e, vagy kereskedelmi célzattal
történik. Megítélése szerint büntetőjogi üldözésre csak
utóbbi magatartások esetében kerülhet sor. Ezzel
összefüggésben kezdeményezte a Btk. 282. § (8) bekezdése és a
283/A. § (1)–(3) bekezdései alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését, minthogy e törvényhelyek
nem tesznek különbséget a fogyasztói és a kereskedelmi típusú
magatartások között. Az újabb támadott rendelkezések a Btk.
módosítását követően – dogmatikailag megváltozott rendszerben
– tartalmilag a 282. § (5) bekezdés a) pontjában és 282/A. §
(6) bekezdés a) pontjában és részlegesen a 283/A. § (1)
bekezdésében élnek tovább.
A Btk. módosítás1.-et követően az indítványozó az új
szabályozás tekintetében is fenntartotta indítványát.
B.
A további indítványozók – részben azonos szempontból – a
Btk-nak a kábítószerrel visszaéléssel kapcsolatos
tényállásait a Btk. módosítás1. szerinti állapotában
támadták.
1. Két országgyűlési képviselő az Alkotmánybíróságról
szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 21. §
(3) bekezdésének a) pontja alapján az Alkotmány 7. § (1)
bekezdésében foglaltakra tekintettel a szabályozás nemzetközi
szerződésbe ütközésének vizsgálatát indítványozta. Másodlagos
indítványként előterjesztették, hogy amennyiben az
Alkotmánybíróság a nemzetközi egyezménybe ütközést nem
találja megalapozottnak – az Abtv. 47. § (1) bekezdése
alapján – kötelezze a jogalkotót azon mulasztás
megszüntetésére, amelyet a nemzetközi szerződésekből származó
feladatainak elmulasztásával idézett elő.
Részletes indokolásukban előadták, hogy a Btk. 283. §
(1) bekezdés b) pontjának, a 283. § (1) bekezdés c) pontjának
és a 283. § (1) bekezdés d) pontjának a büntetőjogi
felelősségre vonás alóli mentesülést biztosító rendelkezései
két nemzetközi szerződés szabályrendszerével is ütköznek.
Sértik egyfelől az 1998. évi L. törvénnyel kihirdetett, az
Egyesült Nemzetek Szervezete keretében a kábítószerek és
pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása elleni, 1988.
december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény (a továbbiakban: ENSZ
Egyezmény) 3. cikk 5. pont f) és g) alpontja, másfelől az
1965. évi 4. törvényerejű rendelettel kihirdetett a New-
Yorkban (sic!), 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer
Egyezmény (a továbbiakban: Egységes Kábítószer Egyezmény) 36.
cikk 1. a) pontjának rendelkezéseit.
Az ENSZ Egyezmény szabályai különösen súlyosnak tekintik
a kábítószerrel visszaélés cselekményét akkor, ha annak
sértettje kiskorú, vagy az elkövetéshez ilyen személyt
használtak fel, illetve ha az elkövetés fokozott védelemre
szoruló intézményekben, vagy azok közelében történik
[oktatási intézmény, büntetés-végrehajtási intézet, szociális
szolgáltatásokat nyújtó központ, illetve mindazon helyek,
amelyeket iskolás gyermekek tevékenységükkel összefüggésben
látogatnak (a továbbiakban: minősített intézmények)].
Kimondják továbbá, hogy a hatáskörrel rendelkező nemzeti
bíróságoknak és más hatóságoknak jogot kell biztosítani kell
arra, hogy e ténybeli körülményeket a döntéshozatal során
figyelembe vehessék. Az Egységes Kábítószer Egyezmény pedig a
szerződő feleket arra kötelezi, hogy jogsértő cselekménnyé
nyilvánítsák a kábítószerrel visszaéléssel kapcsolatos
elkövetési magatartásoknak az itt felsorolt mindazon
formáját, amelyek bármilyen jogcímen ellentétben állnak az
Egyezménnyel. Gondoskodniuk kell arról is, hogy a nemzeti
szabályozás e szándékos cselekmények esetén, az elkövetőkkel
szemben lehetővé tegye a „súlyos jogsértés” kategóriájának
megfelelő büntetések, nevezetesen szabadságelvonás
alkalmazását.
Az indítványozók hivatkoztak arra, hogy az Egységes
Kábítószer Egyezmény 36. cikk 1. pont b) alpontjának és 38.
cikk 1. pontjának szabályaiból következően a kábítószerrel
visszaéléssel összefüggésben elkövetett cselekmények esetén a
büntetőjogi jogkövetkezmények kiegészítéseként a kezelést, a
nevelést, az utógondozást célzó szabályozás megalkotásának
legfeljebb a már függővé vált személyek esetén van helye. Az
ún. „elterelés” intézménye nem vonatkozhat általában véve a
fogyasztói oldalon szereplő elkövetőkre, különösen nem
azokra, akik mások számára lehetővé teszik, hogy kábítószert
fogyasszanak. A hazai szabályozásnak azok a rendelkezései,
amelyek a büntetlenség eseteit anélkül terjesztik ki a
„kínál”, „átad”, „termeszt”, „előállít” kategóriákra, hogy
legalább a büntető jogszabályon kívül jogsértő cselekménynek
nyilvánítanák azokat, sértik az Egységes Kábítószer Egyezmény
tartalmát. Ezzel tehát a jogalkotó mulasztást követett el.
2. Egy másik országgyűlési képviselő indítványozó,
részben eltérő indokok alapján, szintén a kábítószerrel
visszaélésre vonatkozó hatályos büntetőjogi szabályozás –
többszörös – nemzetközi szerződésbe ütközésének kimondását és
az Alkotmány 7. § (1) bekezdésére tekintettel ennek
következtében (a tárgyi összefüggésre figyelemmel) a Btk.
283. §-a teljes megsemmisítését indítványozta. Kérte továbbá
a nemzetközi szerződésből származó jogalkotói feladat
elmulasztásának megállapítását is.
Álláspontja szerint a Btk. 283. § (1) bekezdés c) és d)
pontjának 1. alpontja az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának
f) alpontjába, a Btk. 283. § (1) bekezdés d) pontjának 2.
alpontja az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának g) alpontjába
ütközik. Mindemellett a Btk. 283. § (1) bekezdés c) pontja és
d) pontjának 1. alpontja sérti az 1991. évi LXIV. törvénnyel
kihirdetett, a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989.
november 20-án kelt Egyezmény (a továbbiakban: Gyermek
Egyezmény) 1. és 33. cikkét. Ugyanakkor a jogalkotó
elmulasztotta a Gyermek Egyezmény 33. cikke és az ENSZ
Egyezmény 3. cikk 5. pontjának f) és g) alpontjaiból
következő feladatainak teljesítését.
Az ENSZ Egyezménnyel összefüggésben ezen indítványozó
kifejtette, hogy a hatályos szabályozás elvonja a
jogalkalmazótól az Egyezményben biztosított ama jogot, hogy a
kiskorú személyek felhasználását a kábítószerrel
visszaéléssel kapcsolatos cselekmények esetén kellő súllyal
értékelhesse. A büntetőjogi felelősségre vonás alóli
mentesülést biztosító azon rendelkezések ugyanis, amelyek a
18 éven felüli elkövetők esetén még akkor is alkalmazandók,
ha a cselekmény elkövetési magatartásaként a „megszerzés”, a
„tartás”, a „kínálás”, az „átadás” állapítható meg, sértik a
nemzetközi szerződés hivatkozott rendelkezését. Ugyanez
irányadó mindazon esetekre, amikor a minősített
intézményekben, vagy azok környékén, a 21. életévét még be
nem töltött személy akár ingyen, akár ellenérték fejében – a
mentesülés lehetőségének biztosítása mellett – kínálhat,
átadhat kábítószert bármilyen életkorú személynek.
A továbbiakban kitért még arra, hogy a Gyermek Egyezmény
hivatkozott rendelkezései szerint az állam kötelessége
törvényhozási eszközökkel is távoltartani a kábítószereket és
pszichotrop anyagokat a 18 éven aluli személyektől. A védelmi
kötelezettség kiterjed a drogok általuk történő
fogyasztására, s e személyeknek a kábítószerrel kapcsolatos
cselekményekben történő felhasználására. A támadott
rendelkezés sérti ezt a szabályt, amikor nagykorúak számára
olyan esetekben biztosítja az elterelés lehetőségét, amikor a
cselekmény érintettje vagy résztvevője kiskorú volt.
A mulasztás megállapítására irányuló indítványával
összefüggésben arra mutatott rá, hogy a Gyermek Egyezmény
felhívott cikkei, az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának f)
alpontjával egyetemben azért is sérülnek, mert az ott
megszabott – a kiskorúak védelmével kapcsolatos – jogalkotási
feladatokat az Országgyűlés figyelmen kívül hagyta a
kábítószerrel visszaélést szabályozó büntetőjogi
rendelkezések megalkotásakor.
3. Ezen utóbbi országgyűlési képviselő további két
magánszeméllyel közösen indítványozta a Btk. 282.,
282/A., 282/B., 282/C., 283. és 283/A. §-ai
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését
is. A megjelölt jogszabályhelyek egyes fordulatait,
kitételeit, elkövetési magatartásait eltérő alkotmányi
alapon támadták, azonban hivatkoztak arra, hogy a
jogbiztonság követelményére figyelemmel a tárgyi
összefüggés miatt csak a szabályozás teljes körű
megsemmisítése lehetséges.
3.1. Álláspontjuk szerint a Btk. 282., 282/A., 282/B.,
282/C. és 283/A. §-ai, valamint a 283. § (1) bekezdés a) és
c) pontjának, illetve az e) pont 1. alpontjának „saját
használatra” szövegrésze, úgyszintén a b) és d) pontjai,
továbbá az e) pont 2. alpontjának „együttesen történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával” szövegrésze az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdésében meghatározott jogbiztonság követelményét
sérti. A támadott törvényhelyekben szereplő „hatósági
engedély nélkül”, „saját használatra” és az „együttesen
történő kábítószer-fogyasztás alkalmával” tényállási elemek
ugyanis bizonytalan, határozatlan tartalmú jogfogalmak, s így
parttalan jogalkalmazói jogértelmezéshez vezetnek.
Hivatkoztak arra, hogy a hatósági engedély fogalmát a
törvény ugyanúgy nem határozza meg, mint ahogyan a korábbi –
más összefüggésben már az Alkotmánybíróság által is
kifogásolt – jogszabály nem határozta meg a hatósági előírás
jogi tartalmát. Nem állapítható meg, hogy az engedély kiadása
mely szervnek a kompetenciája, mi annak a tartalma és az
állampolgárok honnan ismerhetik azt meg. Mindemellett a
jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban:
Jat.) 1. § (1) bekezdéséből következően az engedély
állampolgárokra egyébként kötelezőnek nem tekinthető,
minthogy jogszabálynak nem minősül.
A „saját használatra” és az „együttesen történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával” fordulatok egyfelől túl
általános, a jogalkalmazó belátása szerint esetenként
kiterjeszthető, vagy leszűkíthető fogalmak, másfelől pedig
értelmezésük az állampolgárok oldalán olyan mélységű
ismereteket tételez fel, amelyek a törvényben meg nem
határozott körülményektől függenek. A „saját” fogalmára
történő hivatkozás az egyes eljárások során végeredményben
sem igazolható, sem cáfolható nem lesz, vagyis ennek
elfogadása kizárólag a hatóság belátásától függ. A jogszabály
szövegének „ad hominem” alakítása a jogalkalmazást így
kiszámíthatatlanná, szubjektívvé teszi. Nem lehet tudni azt
sem – állítják – hogy pontosan mit takar a „használat”
fogalma, mivel ilyen elkövetési magatartás a törvény
vonatkozó rendelkezéseiben nem is szerepel. A „használat”
ezért éppenúgy lehet a fogyasztás szinonímája, mint akár az
összes elkövetési magatartást átfogó fogalom.
Problémát okoz a használat „terjedelmének” vizsgálata
is. Ebből a szempontból kardinális kérdés – amelyre a törvény
nem ad választ – hogy a „használat” esetében miként
viszonyulnak egymáshoz a különböző elkövetési magatartások,
összeadódnak-e a minősítést is befolyásoló mennyiségek vagy
sem. Végül újabb problémát jelent, hogy az „együttesség” és a
„fogyasztás alkalma” szempontjából a térbeli és időbeli
határokat, valamint az elkövetési magatartásokat sem
tisztázza a Btk.
Alkotmányossági szempontból külön jelentősége van annak
– hangsúlyozzák az indítványozók – hogy a „saját használatra”
és az „együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával”
fordulatok a büntetőjogi felelősség alól történő mentesülést
lehetővé tevő szabályok között kerültek bevezetésre. A
jogbizonytalanság következményéből fakadó szubjektív
jogalkalmazás lehetősége megteremti annak veszélyét, hogy az
egyes elkövetők esetében eltérő mérce érvényesül. Sérül tehát
az alkotmányos büntetőjog azon követelménye, amely szerint a
büntethetőség feltételeit és a büntethetőséget kizáró,
valamint megszüntető okok meglétét valamennyi elkövető esetén
egyenlő mérce szerint kell vizsgálni.
3.2. A Btk. 283. § (1) bekezdés b) és az e) pont 2.
alpont alkotmányellenességének megállapítása alapjául az
indítványozók az Alkotmány 8. §-ából, illetve az 54. § (1)
bekezdéséből levezethető, az ”állam általi életvédelem
tevőlegességének követelményé[t]” jelölték meg.
Megítélésük szerint a támadott rendelkezésekben
biztosított, a büntetőjogi felelősségre vonás alóli széles
körű „menekülést” biztosító rendelkezések olyan egyoldalú
szabályok, amelyekkel az állam lemond a közegészség
védelméről. Mindezt csak súlyosbítja, hogy az elterelés
lehetőségét a törvényhozó bármilyen fajta kábítószer csekély
mennyiségére megállapíthatónak látta, noha a kábítószer-
fogyasztás személyi kockázata általában véve is eltérő. A
szabályozás mindemellett nincs tekintettel a kábítószerhez
jutó másik személy életének, egészségének megóvásához fűződő
alkotmányos kötelezettségre sem. E helyett „az állam
hallgatólagosan elismerte a drogfogyasztási jelenség
elfogadhatóságát.”
3.3. Végül az indítványozók a Btk. 283. § (1)
bekezdésének c) pontját, a d) pontjának 1. és 2. alpontját az
Alkotmány 16. §-ában foglalt, az ifjúság érdekeinek
védelméhez és a 67. § (1) bekezdésében rögzített, a gyermek
zavartalan fejlődéséhez való alkotmányos jog alapján
támadták. Kifejtették: a jogalkotó azzal, hogy „önkényesen és
célszerűtlen egyoldalúsággal […] végletekig menő toleranciát
tanúsít a drogok hozzáférhetősége iránt”, a legteljesebb
mértékben figyelmen kívül hagyja a gyermek- és ifjúságvédelem
Alkotmányban rögzített követelményrendszerét. Az államnak az
élet- és egészségvédelem körében – az előző pontban kifejtett
V passzivitása nem terjedhet addig, hogy felnőtt korúak
számára megengedje a kábítószerrel kapcsolatos cselekmények
esetén a gyermekkorúak felhasználását.
A gyermeknek a zavartalan fejlődéshez való joga
alkotmányos jog és ez nem versenghet az Alkotmányból le nem
vezethető „kábulathoz való joggal.”. Az önrendelkezés jogából
nem vezethető le „valamely szer-, illetve eszközhasználat […]
szabadságjog[a].” Mindezen felül a gyermekkorúak a
droghasználat terén nem tekinthetők „választópolgárnak”, a
felnőtt társadalom kötelessége az ő védelmükről gondoskodni.
A gondoskodás megszervezése pedig az államot terhelő
kötelezettség.
4. Egy további indítványozó a Btk. módosítás1.-nek a
hatályos szabályozást megállapító 17-23. §-ait az
Alkotmány 16. §-ában megfogalmazott, az ifjúság
érdekeinek védelmét előíró alapjoggal, a 18. §-ban
oltalmazott egészséges környezethez való joggal, a 70. §
(1) bekezdésében védett legmagasabb szintű testi és lelki
egészséget biztosító joggal, az 54. § (1) bekezdésében
garantált emberi méltósághoz és az 55. § (1) bekezdésben
biztosított személyi biztonsághoz való joggal egészében
tartotta ellentétesnek. Erre figyelemmel a módosító
rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését kérte.
Indokolásában előadta, hogy az enyhe büntetéseket és a
büntetőjogi felelősségre vonás elkerülését megteremtő
szabályozás nem szolgálja sem a speciális, sem a
generális prevenciót, nem biztosítja az ifjúság
nevelésének, érdekeinek védelmét. Ellentétben áll továbbá
az egészséghez való joggal, s az emberi méltóság jogával
is, mert a kábítószert fogyasztó személy végül elveszíti
emberi méltóságát is.
C.
1. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte az
igazságügy-miniszter és – egyes kérdésekben – az
egészségügyi, szociális és családügyi miniszter
véleményét.
2. Az Alkotmánybíróság előtt folyamatban lévő eljárás
időtartama alatt a büntető jogszabályok módosításáról
szóló 2004. évi XL. törvény (a továbbiakban: Btk.
módosítás2.) – 2004. május 19-i hatállyal – ismételten
módosította a kábítószerrel visszaélést szabályozó
tényállások tekintetében az értelmező rendelkezéseket
tartalmazó 286/A. § (2) bekezdés b) pontját. Az
indítványok elbírálása során ezért az Alkotmánybíróság a
módosítás tartalmát, illetve az értelmező
rendelkezéseknek a módosítás szerint tartalmat adó,
ugyancsak a vizsgálat időpontjában megváltozott
végrehajtási rendeleteket vette figyelembe.
II.
Az indítványok elbírálásával összefüggésben az
Alkotmánybíróság az alábbi jogszabályi rendelkezéseket
vizsgálta:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog
összhangját.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember
sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek
tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű
kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az
ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi
az ifjúság érdekeit.”
„18. § A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti
mindenki jogát az egészséges környezethez.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen,
megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen
tilos a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos
kísérletet végezni.”
„55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van
a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet
szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott
okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján
megfosztani.”
„67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek
joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a
védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
„70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek
joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki
egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az
egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás
megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával,
valamint az épített és a természetes környezet védelmével
valósítja meg.”
2. Az ENSZ Egyezmény rendelkezései:
„3. Cikk
Bűncselekmények és büntetések
1. Minden Fél meghozza azokat az intézkedéseket, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy belső joga szerint, amennyiben azokat
szándékosan követik el, bűncselekményekké nyilvánítsa:
a) (i) Bármely kábítószernek vagy pszichotrop anyagnak az
1961. évi Egyezmény, a módosított 1961. évi Egyezmény vagy az
1971. évi Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes előállítását,
gyártását, kivonását, készítését, eladásra felkínálását,
terjesztését, bármilyen feltételek melletti szállítását, az
ezzel való ügynökösködést, szállítmányozást, tranzit
szállítmányozást, fuvarozást, behozatalt vagy kivitelt,
(ii) az ópiummák, a kokacserje vagy a kannabisz növény
kábítószerek előállítása céljából, az 1961. évi Egyezmény és
a módosított 1961. évi Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes
termesztését,
(iii) bármely kábítószer vagy pszichotrop anyag birtoklását
vagy vásárlását az (i) alpontban felsorolt tevékenységek
valamelyikének gyakorlása céljából,
(iv) berendezések, felszerelések vagy az I. és a II.
Jegyzékben felsorolt anyagok előállítását, szállítását vagy
terjesztését, annak tudatában, hogy azokat kábítószerek vagy
pszichotrop anyagok jogellenes termesztésében, előállításában
vagy gyártásában használják, illetőleg arra szánják,
(v) a fenti (i), (ii), (iii) vagy (iv) alpontokban felsorolt
bűncselekmények valamelyikének szervezését, irányítását vagy
finanszírozását.
b) (i) Javak konverzióját vagy átutalását, annak tudatában,
hogy a javak az e bekezdés a) pontjában megállapított
valamely bűncselekményből vagy bűncselekményekből, vagy olyan
bűncselekményben vagy bűncselekményekben való részvételből
származnak, melyek célja az ilyen javak jogellenes eredetének
vagy az eredeti bűncselekménynek leplezése vagy álcázása,
(ii) javak valódi természetének, forrásának, helyének, a
felettük való rendelkezésnek, mozgásuknak, a javak
tulajdonlásának és a tulajdonláshoz kapcsolódó jogoknak
eltitkolását és leplezését, annak tudatában, hogy a javak az
e bekezdés a) pontjában megállapított valamely
bűncselekményből vagy bűncselekményekből, vagy ilyen
bűncselekmény vagy bűncselekmények elkövetésében való
részvételből származnak.
c) Alkotmányos elveinek és jogrendje alapelveinek
fenntartásával
(i) javak megszerzését, birtoklását vagy használatát, annak
tudatában, hogy a javak az e bekezdés a) pontjában
megállapított valamely bűncselekményből vagy
bűncselekményekből, vagy ilyen bűncselekmény vagy
bűncselekmények elkövetésében való részvételből származnak,
(ii) berendezések, felszerelések vagy az I. és II.
Jegyzékeken szereplő anyagok birtoklását annak tudatában,
hogy azokat kábítószerek vagy pszichotrop anyagok jogellenes
termesztésében, előállításában vagy gyártásában használják,
illetőleg arra szánják,
(iii) mások bármilyen módon történő nyilvános felbujtását az
e cikk által megállapított bármely bűncselekmény elkövetésére
avagy kábítószer vagy pszichotrop anyagok jogellenes
használatára,
(iv) az e cikkben megállapított bármely bűncselekmény
elkövetésére irányuló bűnszervezet létrehozását, az ilyen
bűncselekményben való részvételt, függetlenül attól, hogy azt
bűnszervezet keretében vagy azon kívül követik el, vagy a
cselekmény felbujtásnak vagy bűnsegélynek minősül.
2. Alkotmányos alapelveinek és jogrendje alapvető
rendelkezéseinek fenntartásával, minden Fél meghozza a
szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy belső joga szerint
bűncselekménnyé nyilvánítsa, ha e cselekményt szándékosan
követték el, a személyi fogyasztásra szánt kábítószerek és
pszichotrop anyagok birtoklását, vásárlását és termesztését
az 1961. évi Egyezmény, vagy a módosított 1961. évi
Egyezmény, vagy az 1971-ben kelt Egyezmény rendelkezéseinek
megsértésével.
3. A tudattartalom, a szándék vagy a célzat, mint az e
cikk 1. bekezdése szerinti valamely bűncselekmény szükséges
tényállási eleme, az objektív ténybeli körülményekből
kikövetkeztethető.
[…]
5. A Felek biztosítják, hogy hatáskörrel rendelkező
bíróságaik és más illetékes hatóságaik figyelembe vehessék
azokat a ténybeli körülményeket, amelyek az e cikk 1.
bekezdése szerinti bűncselekmények elkövetését különösen
súlyossá teszik, úgymint:
[…]
f) a bűncselekmény sértettje kiskorú, vagy elkövetéséhez
kiskorút használtak fel;
g) az a tény, hogy a bűncselekményt büntetés-
végrehajtási intézetben, oktatási intézményben vagy szociális
szolgáltatásokat nyújtó központban, illetőleg ezek közvetlen
közelében követték el, vagy más olyan helyen, amelyet iskolás
gyermekek vagy tanulók látogatnak tanulási, sport- vagy
társadalmi tevékenység céljából;
[…]
6. A Felek törekednek arra, hogy biztosítsák, hogy az e
cikkben megállapított bűncselekmények elkövetője elleni
bűnvádi eljárás során a belső joguk által biztosított
diszkrecionális jogkörök olyan módon kerüljenek alkalmazásra,
amely maximálisan biztosítja az eljárási cselekmények
hatékonyságát, valamint tekintettel van a megfelelő
visszatartó hatás elérésének igényére is e cselekmények
vonatkozásában.
7. A Felek biztosítják, hogy bíróságaik és más illetékes
hatóságaik figyelembe vegyék az e cikk l. bekezdésében
felsorolt bűncselekmények súlyos természetét és az e cikk 5.
bekezdése szerinti súlyosító körülményeket az e
bűncselekmények miatt elítélt személyek kedvezménnyel történő
szabadítása és feltételes szabadlábra helyezése
mérlegelésekor.”
3. Az Egységes Kábítószer Egyezmény rendelkezései:
„36. Cikk
Büntető rendelkezések
1. a) Minden Szerződő Fél alkotmányos jogszabályainak
fenntartásával megalkotja a szükséges szabályozást abból a
célból, hogy a kábítószereknek az Egyezmény rendelkezéseivel
ellentétben, bármilyen címen történő termesztése,
előállítása, gyártása, kivonása, készítése, tárolása,
felajánlása, forgalomba hozatala, elosztása, vételek eladása,
leszállítása, közvetítése, elküldése, átmenő szállítása,
fuvarozása, behozatala és kivitele vagy bármely ténykedés,
amely a szóban forgó Szerződő Fél véleménye szerint
ellentétben lehet az Egyezmény rendelkezéseivel, jogsértő
cselekménynek minősüljön, ha azt szándékosan követték el,
valamint, hogy a súlyos jogsértések megfelelő büntetést,
nevezetesen szabadságvesztést vagy egyéb szabadságelvonással
járó büntetést vonjanak maguk után.
b) Az előző pontban foglalt rendelkezésektől függetlenül
olyan esetekben, amikor egyes, a kábítószereket
visszaélésszerűen használó személyek követik el ezeket a
jogsértéseket, a Szerződő Feleknek módjukban áll, hogy
elítélnék azokat, vagy azok ellen büntető jogkövetkezményt
alkalmaznának, az elítélés, illetve a büntető jogkövetkezmény
kiegészítéseképpen ezeket a személyeket a 38. cikk 1.
bekezdésének rendelkezései alapján kezelésnek, nevelésnek,
utógondozásnak, valamint a társadalomhoz újbóli
alkalmazkodásának és újbóli beilleszkedésének alávetni. […]”
„38. Cikk
A kábítószerekkel való visszaélés elleni intézkedések
1. A Szerződő Felek különös figyelmet fordítanak a
kábítószerekkel való visszaélésekre és minden lehetséges
intézkedést megtesznek annak megelőzésére, valamint az
érdekelt személyek gyors felkutatásának, kezelésének,
nevelésének, utógondozásának, a társadalomhoz újbóli
alkalmazkodásának és újra beilleszkedésének biztosítására,
ebből a célból összehangolják az erőfeszítéseiket.
[…]”
4. Az 1979. évi 25. törvényerejű rendelettel
kihirdetett, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
évi február hó 21. napján aláírt egyezmény (a továbbiakban:
Pszichotrop Egyezmény) szabályai:
„5. Cikk
A pszichotrop anyagok használatának korlátozása gyógyászati
és tudományos célra
1. Minden Szerződő Fél korlátozza az I. jegyzékben
felvett anyagok használatát a 7. Cikkben előírtaknak
megfelelően.
2. Minden Szerződő Fél köteles a 4. Cikk
rendelkezéseinek fenntartása mellett a II., III. és IV.
jegyzék anyagainak a gyártását, kivitelét, behozatalát,
elosztását, készletét, kereskedelmi forgalmát, használatát és
birtoklását az általa megfelelőnek ítélt rendszabályokkal
gyógyászati és tudományos célra korlátozni.
3. Kívánatos, hogy a Szerződő Felek csak a
törvényhozásukban meghatározott feltételek mellett
engedélyezzék a II., III. és IV. jegyzék anyagainak a
birtoklását.”
„7. Cikk
Az I. jegyzék anyagaira vonatkozó külön rendelkezések
Ami az I. jegyzékbe felvett anyagokat illeti, a Szerződő
Felek kötelesek:
a) megtiltani ezeknek az anyagoknak bármilyen alkalmazását,
kivéve a tudományos, vagy igen korlátozott gyógyászati
felhasználást, olyan megfelelően felhatalmazott személyek
által, akik a kormányuknak közvetlenül alárendelt, vagy
általuk kifejezetten kijelölt egészségügyi, vagy tudományos
létesítményekben dolgoznak;
[…]”
„20. Cikk
A pszichotrop anyagokkal való visszaélés elleni intézkedések
1. A Szerződő Felek minden szükséges intézkedést
megtesznek abból a célból, hogy megelőzzék a pszichotrop
anyagokkal való visszaélést és biztosítsák az érdekelt
személyek gyors felkutatását, valamint kezelését,
felvilágosítását, utógondozását, munkaképességük
helyreállítását, valamint a társadalomba való újbóli
beilleszkedésüket; ezen célkitűzés érdekében összehangolják
az erőfeszítéseiket.
2. A Szerződő Felek, amennyire az lehetséges, támogatják
szakszemélyzet kiképzését abból a célból, hogy biztosítsák a
pszichotrop anyagokkal visszaélő személyek orvosi kezelését,
utógondozását és a munkaképességük helyreállítását, valamint
a társadalomba való újbóli beilleszkedésüket célzó
intézkedéseket.
3. A Szerződő Felek segítik mindazon személyeket,
akiknek erre hivatásuk gyakorlása közben szükségük van arra,
hogy megismerjék a pszichotrop anyagokkal való visszaélés és
a megelőzés problematikáját és a nagyközönség körében is
terjesztik az idevonatkozó ismereteket, ha fennáll annak a
veszélye, hogy a pszichotrop anyagokkal való visszaélés
széles körben elterjed.”
„22. Cikk
Büntető rendelkezések
1. a) Minden egyes Szerződő Fél alkotmányos
jogszabályainak megfelelően bűncselekménynek tekint minden
olyan szándékosan elkövetett cselekményt, amely az
Egyezményből folyó kötelezettségeinek végrehajtására hozott
törvénybe vagy rendeletbe ütközik és biztosítja, hogy a
súlyos bűncselekmények megfelelő büntetést vonjanak maguk
után, nevezetesen börtönbüntetést vagy egyéb
szabadságvesztést.
b) Abban az esetben, amikor pszichotrop anyagokkal visszaélő
személyek követnek el ilyen bűncselekményeket, a Szerződő
Felek – az előző bekezdésben foglalt rendelkezésekre tekintet
nélkül – jogosultak arra, hogy ezeket a személyeket
elítélésük vagy megbüntetésük helyett, vagy büntetésük
kiegészítéseképpen a 20. Cikk 1. pontjában foglalt
rendelkezéseknek megfelelően orvosi kezelésnek, nevelésnek,
utógondozásnak, a munkaképességük helyreállítását, valamint a
társadalomba való újbóli beilleszkedésüket célzó
intézkedéseknek vessék alá.
[…]”
5. A Gyermek Egyezmény rendelkezései:
„1. cikk
Az Egyezmény vonatkozásában gyermek az a személy, aki
tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a reá
alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már
korábban eléri.”
„33. cikk
Az Egyezményben részes államok megtesznek minden
alkalmas intézkedést, ideértve a törvényhozási,
közigazgatási, szociális és nevelésügyi intézkedéseket, arra,
hogy megvédjék a gyermekeket az erre vonatkozó nemzetközi
egyezményekben meghatározott kábító- és pszichotrop szerek
tiltott fogyasztásától, és hogy megakadályozzák a
gyermekeknek e szerek tiltott előállításában és
kereskedelmében való felhasználását.”
6.1. A Btk. hatályos rendelkezései:
„282. § (1) Aki hatósági engedély nélkül kábítószert
termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan
kivisz, vagy az ország területén átvisz, bűntettet követ el,
és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés
a) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a
bűncselekményt üzletszerűen vagy bűnszövetségben, illetőleg
kábítószerfüggő személy felhasználásával,
b) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a
bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre
követik el.
(3) Aki
a) az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény
elkövetésére irányuló előkészületet követ el,
b) kábítószer előállításához szükséges anyagot,
berendezést vagy felszerelést készít, átad, forgalomba hoz,
vagy azzal kereskedik, az országba behoz, onnan kivisz, az
ország területén átvisz, ha súlyosabb bűncselekmény nem
valósul meg,
bűntettet követ el, és három évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
(4) Az (1)-(3) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott
meghatározott bűncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket
szolgáltat.
(5) Ha a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
követik el, a büntetés
a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
b) a (2) bekezdés a) pontja esetén bűntett miatt három
évig
terjedő szabadságvesztés.”
„282/A. § (1) Aki hatósági engedély nélkül kábítószert
kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet
követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
(2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) bűnszövetségben, illetőleg kábítószerfüggő személy
felhasználásával,
b) hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként, e
minőséget felhasználva,
c) a fegyveres erők, a rendvédelmi szervek vagy a
büntetés-végrehajtási szervezet létesítményében
követik el.
(3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő, vagy
életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.
(4) Aki
a) az (1) vagy (2) bekezdésben meghatározott
bűncselekményre irányuló előkészületet követ el, bűntett
miatt három évig,
b) a (3) bekezdésben meghatározott bűncselekményre
irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt öt évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(5) Az (1)-(4) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott
meghatározott bűncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket
szolgáltat.
(6) Ha a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
követik el, a büntetés
a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
b) a (2) bekezdés esetén bűntett miatt öt évig
terjedő szabadságvesztés.”
„282/B. § (1) Az a tizennyolcadik életévét betöltött
személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy
felhasználásával hatósági engedély nélkül kábítószert
termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan
kivisz, az ország területén átvisz, bűntettet követ el, és
két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő
szabadságvesztés,
a) ha a tizennyolcadik életévét betöltött személy
tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábítószert
kínál vagy átad, illetve ilyen személy felhasználásával
kábítószert forgalomba hoz vagy azzal kereskedik,
b) ha az elkövető oktatási, köznevelési, gyermekjóléti
is gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt
épület területén, illetőleg annak közvetlen környezetében
kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz vagy azzal
kereskedik,
c) az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt
bűnszövetségben követik el.
(3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő vagy
életfogytig tartó szabadságvesztés, ha
a) a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre,
b) a (2) bekezdés a) vagy b) pontjában meghatározott
bűncselekményt bűnszövetségben, illetve hivatalos vagy
közfeladatot ellátó személyként, e minőséget felhasználva
követik el.
(4) Aki az (1) vagy a (2) bekezdésben meghatározott
bűncselekmény elkövetésére irányuló előkészületet követ el,
bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
(5) Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki
tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek
kábítószernek nem minősülő kábító hatású anyag, illetőleg
szer kóros élvezetéhez segítséget nyújt, vagy ilyen személyt
erre rábírni törekszik, bűntett miatt három évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
(6) Az (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő, aki az ott
meghatározott bűncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket
szolgáltat.
(7) Ha a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
követik el, a büntetés
a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
b) a (2) bekezdés, illetve a (3) bekezdés b) pontja
esetén bűntett miatt öt évig
terjedő szabadságvesztés.”
„282/C. § (1) Az a kábítószerfüggő személy, aki hatósági
engedély nélkül kábítószert termeszt, előállít, megszerez,
tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén
átvisz, vétséget követ el, és két évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az a kábítószerfüggő személy, aki hatósági engedély
nélkül kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz vagy azzal
kereskedik, bűntettet követ el, és három évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
(3) A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén
három évig, a (2) bekezdés esetén öt évig terjedő
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt üzletszerűen vagy
bűnszövetségben követik el.
(4) A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén öt
évig, a (2) bekezdés esetén két évtől nyolc évig terjedő
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt jelentős mennyiségű
kábítószerre követik el.
(5) Ha a bűncselekményt a kábítószerfüggő személy
csekély mennyiségre követi el, a büntetés vétség miatt
a) az (1) vagy a (2) bekezdés esetén egy évig terjedő
szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés,
b) a (3) bekezdés esetén két évig terjedő
szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés.”
„283. § (1) Nem büntethető kábítószerrel visszaélés
miatt,
a) aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5) bek. a)
pont],
b) aki csekély mennyiségű kábítószert, együttesen
történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad
[282/A. § (6) bek. a) pont],
c) az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki
tizennyolcadik életévét be nem töltött személy
felhasználásával csekély mennyiségű kábítószert saját
használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282/B. §
(7) bek. a) pont],
d)
1. az a tizennyolcadik életévét betöltött, de
huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki
tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek,
illetőleg
2. az a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy,
aki oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi,
közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén,
illetőleg annak közvetlen környezetében
csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad [282/B. §
(7) bekezdés b) pont első fordulata, ha a bűncselekmény a (2)
bekezdés a) vagy b) pontjába ütközik],
e) az a kábítószerfüggő személy, aki
1. jelentős mennyiséget el nem érő mennyiségű
kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez,
tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén
átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont], illetőleg
2. csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad [282/C. §
(2) bek. és (5) bek. a) pont],
f) az a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban
meghatározott bűncselekménnyel összefüggésben – kétévi
szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő – más
bűncselekményt követ el,
feltéve, ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal
igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-
függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő
más ellátásban részesült, vagy megelőző-felvilágosító
szolgáltatáson vett részt.
(2) Az (1) bekezdés b) és d) pontja, valamint e)
pontjának 2. alpontja nem alkalmazható, ha az elkövetővel
szemben a cselekmény elkövetését megelőzően két éven belül
legalább egy alkalommal kábítószerrel visszaélés miatt
indított büntetőeljárás keretében az elkövető büntetőjogi
felelősségét megállapították, vagy vele szemben a vádemelést
elhalasztották.”
„283/A. § (1) Aki nemzetközi szerződés végrehajtására
kiadott jogszabályban a kábítószer tiltott előállításához
használt vegyi anyagként meghatározott anyagot hatósági
engedély nélkül előállít, megszerez, tart, felhasznál,
forgalomba hoz, azzal kereskedik, az országba behoz, onnan
kivisz, az ország területén átvisz, úgyszintén, aki
jogszabályi előírás megszegésével ilyen anyagot hatósági
engedéllyel nem rendelkezőnek átad, bűntettet követ el, és öt
ivig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Nem büntethető, aki – mielőtt a kábítószer
készítését elősegítő tevékenysége a hatóság tudomására jutott
volna – a cselekményét a hatóság előtt felfedi, az
előállított, megszerzett, tartott vagy az ország területére
behozott dolgokat a hatóságnak átadja, illetőleg a más
részére átadott, valamint a felhasznált, forgalomba vagy
kereskedelembe hozott, az ország területén átvitt, vagy az
országból kivitt anyag tekintetében lehetővé teszi a
kábítószer készítésének elősegítésében részt vevő más személy
kilétének megállapítását.”
„286/A. §
[…]
(2) A 282-283. § alkalmazásában kábítószeren
a) az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel kihirdetett,
a New Yorkban, 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer
Egyezmény, valamint az 1988. évi 17. törvényerejű rendelettel
kihirdetett, az Egységes Kábítószer Egyezmény módosításáról
és kiegészítéséről szóló, Genfben, 1972. március 25-én kelt
Jegyzőkönyv végrehajtására kiadott jogszabályban
meghatározott anyagokat, valamint
b) az 1979. évi 25. törvényerejű rendelettel
kihirdetett, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
évi február hó 21. napján aláírt egyezmény végrehajtására
kiadott jogszabályban meghatározott, a visszaélés
szempontjából veszélyes pszichotróp anyagokat kell érteni.
(3) A 283/A. § alkalmazásában kábítószer tiltott
előállításához használt vegyi anyagon az 1998. évi L.
törvénnyel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete
keretében a kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott
forgalmazása elleni, 1988. december 20-án, Bécsben kelt
Egyezmény 12. Cikkének végrehajtására kiadott, a kábítószerek
és pszichotrop anyagok tiltott előállításához, gyártásához is
használt vegyi anyagokkal végezhető egyes tevékenységek
szabályozásáról szóló jogszabályban meghatározott anyagot
kell érteni.”
6.2. A Btk.-nak az I/A. pontban ismertetett indítványok
benyújtásának időpontjában hatályos rendelkezései:
„282. § (1) Aki a hatósági előírások megszegésével
kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba
behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, bűntettet
követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert
kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet
követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
(3) A büntetés az (1) bekezdés esetén két évtől nyolc
évig, a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz évig terjedő
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) üzletszerűen,
b) fegyveresen,
c) hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként
követik el,
d) tizennyolcadik életévét betöltött személy
tizennyolcadik életévét be nem töltött személy
felhasználásával követi el, illetve az elkövetés folytán
ilyen személy jut kábítószerhez,
e) nem kábítószerfüggő személy kábítószerfüggő személy
felhasználásával követi el.
(4) A büntetés a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz évig
terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt oktatási,
köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési
feladatok ellátására rendelt épületek területén, annak
környezetében, a fegyveres erők vagy a büntetés-végrehajtási
szervezet objektumaiban követik el.
(5) A büntetés az (1) bekezdés esetén öt évtől tizenöt
évig terjedő szabadságvesztés, a (2) bekezdés esetén tíz
évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
a) jelentős mennyiségű kábítószerre,
b) bűnszervezet tagjaként vagy megbízásából követik el.
(6) Az (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő az is, aki a
kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetéséhez
anyagi eszközöket szolgáltat.
(7) Aki kábítószerrel visszaélés elkövetésére felhív,
ajánlkozik, vállalkozik, vagy a közös elkövetésben
megállapodik, bűntett miatt három évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
(8) Ha a kábítószerrel visszaélést csekély mennyiségű
kábítószerre követik el, a büntetés vétség miatt az (1)
bekezdés esetén két évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű
munka vagy pénzbüntetés, a (2) bekezdés szerinti kínálás és
átadás elkövetési magatartások esetén két évig terjedő
szabadságvesztés.
(9) Aki
a) a hatósági előírások megszegésével kábítószert
fogyaszt,
b) nagy nyilvánosság előtt kábítószer-fogyasztásra hív
fel,
ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget
követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.”
„282/A. § (1) Az a kábítószerfüggő személy, aki a
hatósági előírások megszegésével kábítószert termeszt,
előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,
az ország területén átvisz, vétséget követ el, és két évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Az a kábítószerfüggő személy, aki a hatósági
előírások megszegésével kábítószert kínál, átad, forgalomba
hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és három évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(3) A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén
három évig, a (2) bekezdés esetén öt évig terjedő
szabadságvesztés, ha bűncselekményt üzletszerűen követik el.
(4) A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén két
évtől nyolc évig, a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz évig
terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt jelentős
mennyiségű kábítószerre követik el.
(5) Az a kábítószerfüggő személy, aki a hatósági
előírások megszegésével
a) kábítószert fogyaszt, illetőleg saját fogyasztása
céljából tart,
b) csekély mennyiségű kábítószert saját fogyasztása
céljából előállít, termeszt, megszerez,
c) csekély mennyiségű kábítószert tizennyolcadik
életévét betöltött személynek fogyasztás céljából kínál, átad
vétséget követ el, és egy évig terjedő
szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel
büntetendő.
(6) Nem büntethető a kábítószerfüggő személy
a) az (5) bekezdés a)-b) pontja esetén, vagy
b) ha kábítószer fogyasztásával összefüggő – kétévi
szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő – más
bűncselekményt követett el,
feltéve, ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal
igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos,
kábítószerfüggőséget gyógyító kezelésben részesült.”
„283. § Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy,
aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábító
hatású anyag vagy szer kóros élvezetéhez segítséget nyújt,
vagy őt arra rábírni törekszik, bűntettet követ el, és három
évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
„283/A. § (1) Aki kábítószernek a hatósági előírások
megszegésével történő termesztéséhez, illetőleg
előállításához szükséges, vagy a termesztést, illetőleg az
előállítást könnyítő feltételeket biztosítja, úgyszintén, aki
kábítószer termesztéséhez, előállításához szükséges anyagot,
terméket, berendezést vagy felszerelést
a) készít, illetőleg készíttet,
b) átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik,
ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, bűntettet
követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki
kábítószernek a hatósági előírások megszegésével történő
termesztéséhez, illetőleg előállításához szükséges, vagy azt
könnyítő vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési
ismeretet a kábítószer termesztőjének, illetőleg
előállítójának a rendelkezésére bocsát.
(3) Nem büntethető az (1) bekezdés a) pontja esetén, aki
– mielőtt a kábítószer termesztéséhez, előállításához
szükséges anyag, termék, berendezés, felszerelés készítése,
illetőleg készíttetése a hatóság tudomására jutott volna – a
kábítószer készítését elősegítő tevékenységét a hatóság előtt
felfedi, és az elkészített dolgokat a hatóságnak átadja,
valamint lehetővé teszi a készítésben részt vevő más
személyek kilétének megállapítását.”
„286/A. §
[…]
(2) A 282. §, a 282/A. § és a 283/A. § alkalmazásában
kábítószeren a visszaélés szempontjából veszélyes pszichotrop
anyagot is érteni kell.”
7.1. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979. évi
5. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Btké.) hatályos
rendelkezései:
„23. § (1) A Btk. 282-283. §-ában szereplő ’előállít,
megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország
területén átvisz’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal
kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából a
kábítószer csekély mennyiségű, ha
a) annak bázis formában megadott tiszta hatóanyag-
tartalma
LSD esetén 0,001 gramm,
heroin esetén 0,6 gramm,
amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
MDA, MDMA, N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és N-metil-1-
PEA esetén 1 gramm,
metadon esetén 1 gramm,
morfin esetén 0,9 gramm,
kokain esetén 2 gramm,
ketamin esetén 1 gramm,
kodein esetén 1 gramm,
dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
petidin esetén 1 gramm
mennyiséget nem haladja meg,
b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-
tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.
(2) A Btk. 282-283. §-ában szereplő ’termeszt,
megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország
területén átvisz,’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz, vagy
azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából a
kábítószer csekély mennyiségű, ha kannabisz növény esetén a
növényegyedek száma legfeljebb öt.
(3) A Btk. 282-283. §-ának alkalmazása szempontjából az
(1)-(2) bekezdés szerinti kábítószer jelentős mennyiségű, ha
az adott kábítószerre meghatározott csekély mennyiség felső
határának hússzoros mértékét meghaladja.
(4) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplő kábítószer
esetén a kábítószer akkor csekély mennyiségű, ha tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása legfeljebb 0,9 gramm
morfinbázis élettani hatásával megegyező.
(5) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplő kábítószer
esetén a kábítószer akkor jelentős mennyiségű, ha tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása 18 grammot meghaladó
morfinbázis élettani hatásával megegyező.”
7.2. A Btké.-nek az I/A. pontban ismertetett indítványok
benyújtásának időpontjában hatályos rendelkezései:
„23. § (1) A Btk. 282. §-ában és 282/A. §-ában szereplő
’előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,
az ország területén átvisz’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz,
vagy azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából
a kábítószer csekély mennyiségű, ha
a) annak bázis formában megadott tiszta hatóanyag-
tartalma
LSD esetén 0,001 gramm,
heroin esetén 0,6 gramm,
amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
MDA, MDMA, N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és N-metil-1-
PEA esetén 1 gramm,
metadon esetén 1 gramm,
morfin esetén 0,9 gramm,
kokain esetén 2 gramm,
ketamin esetén 1 gramm,
kodein esetén 1 gramm,
dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
petidin esetén 1 gramm
mennyiséget nem haladja meg,
b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-
tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.
(2) A Btk. 282. §-ában és 282/A. §-ában szereplő
’termeszt, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,
az ország területén átvisz,’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz,
vagy azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából
a kábítószer csekély mennyiségű, ha kannabisz növény esetén a
növényegyedek száma legfeljebb öt.
(3) A Btk. 282. §-ának és 282/A. §-ának alkalmazása
szempontjából az (1)-(2) bekezdés szerinti kábítószer
jelentős mennyiségű, ha az adott kábítószerre meghatározott
csekély mennyiség felső határának hússzoros mértékét
meghaladja.
(4) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplő kábítószer
esetén a kábítószer akkor csekély mennyiségű, ha tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása legfeljebb 0,9 gramm
morfinbázis élettani hatásával megegyező.
(5) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplő kábítószer
esetén a kábítószer akkor jelentős mennyiségű, ha tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása 18 grammot meghaladó
morfinbázis élettani hatásával megegyező.”
8. A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról
szóló 1982. évi 27. törvényerejű rendelet (a
továbbiakban: Nktvr.) rendelkezései:
„1. § E törvényerejű rendelet alkalmazásában:
[…]
g) „nemzetközi szerződés kihirdetése” a nemzetközi
szerződésnek jogszabályba való foglalása;
[…]”
„9. § A nemzetközi szerződés megkötése e törvényerejű
rendelet rendelkezéseitől, a Magyar Népköztársaság Elnöki
Tanácsa vagy a Minisztertanács határozatától, a szerződés
rendelkezéseitől, illetőleg a szerződő felek erre vonatkozó
külön megállapodásától függően
a) az Országgyűlés vagy a Magyar Népköztársaság Elnöki
Tanácsa megerősítésével; […]
történhet.”
„13. § (1) Az Országgyűlés által megerősített nemzetközi
szerződéseket törvénnyel kell kihirdetni.”
„14. § (1) A kihirdető jogszabály tartalmazza
a) a szerződés kihirdetésének a kijelentését;
b) a szerződés hiteles magyar nyelvű szövegét, illetőleg
hivatalos magyar nyelvű fordítását;
[…]”
III.
A.
1. A kábítószerrel visszaélés elleni küzdelem már hosszú
ideje az államok jogi formában is megtestesülő
együttműködésének keretei között folyik. Tekintve, hogy e
nemzetek sorába a Magyar Köztársaság is beletartozik, a
nemzetközi egyezmények a belső jog számára is irányadóak. A
büntetőjogi szabályozásnak közvetlen jogi alapjául is
szolgálnak az Egységes Kábítószer Egyezmény, az ENSZ
Egyezmény, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
évi február hó 21. napján aláírt az 1979. évi 25.
törvényerejű rendelettel kihirdetett egyezmény (a
továbbiakban: Pszichotrop Egyezmény), illetve mindezek –
Magyarország által is ratifikált – jogi előzményei, valamint
az Európai Unió intézményei által kibocsátott jogi aktusok
rendelkezései. Ezért az indítványok által behatárolt körben
az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta a nemzetközi jogi
szabályozás áttekintését, s arra a támadott rendelkezések
vizsgálata során is figyelemmel volt.
1.1. A szabályozás alapjának a korábbi nemzetközi
megállapodások tartalmát szintetizáló, az egységes
szabályozási igénnyel fellépő Egységes Kábítószer Egyezmény
tekintendő. Rendelkezései általában tilalmazzák a
kábítószerek „nem gyógyászati és nem tudományos célú”
termesztését, gyártását, kereskedelmét és használatát. Az
Egyezmény a hozzácsatolt, a veszélyességi fokot is
kifejezésre juttató listákon nevesítette az ellenőrzés alá
vont anyagokat és szövegezéséből is egyértelműen kitűnik,
hogy a nemzetközi tilalom ezekre korlátozódik. Felhatalmazta
viszont a Szerződő Államokat a felügyeleti rendszabályoknak
az Egyezményben nem szereplő, ám a kábítószerek tiltott
gyártására felhasználható anyagokra történő kiterjesztésére
(2. cikk 9. pont), illetve a listákon belül az anyagok –
nemzeti szinten – szigorúbb megítélés szerinti átsorolására
(39. cikk).
A Pszichotrop Egyezmény létrejöttének indoka az volt,
hogy számos, az Egységes Kábítószer Egyezmény hatálya alá be
nem sorolható anyag [pl. a szintetikus (amfetamin-típusú)
vegyületek] éppen úgy visszaélésre adott lehetőséget, mint
egyes kábítószerek. Az államok között egyezség született
abban, hogy e rendkívül széles spektrumú szintetikus
készítmények és ezek kiemelkedően nagy számú gyártói,
exportőrei és importőrei kontroll alá vonásával „nem
lazítják” fel a kábítószer ellenőrzési rendszert, hanem
„pszichotrop” anyag elnevezés alatt külön – az Egyezményhez
fűzött jegyzéken – csoportosítják e drogokat. Az Egyezmény
újdonsága volt, hogy rendelkezett a visszaélés korai
felderítésének, a drogbetegek kezelésének, a
felvilágosításnak, az utókezelésnek és a társadalmi
rehabilitációnak a szerződő feleket terhelő
kötelezettségéről. Az e körben elfogadott szabályok a
„Genfben, 1972. március 25-én kelt Jegyzőkönyv[vel]”
bekerültek az Egységes Kábítószer Egyezménybe is.
Az új egyezmény sem tartalmazott azonban szabályokat a
pszichotrop anyagok prekurzorainak ellenőrzésével
kapcsolatban. Ez a hiány hívta életre az ENSZ Egyezményt,
amely már a visszaélésre alkalmas anyagok előállítása
szempontjából legfontosabb szerekre is koncentrált. E mellett
rögzítette a kábítószerrel visszaéléshez – mint jelenséghez –
kapcsolódó rendészeti, büntetőjogi együttműködésre és annak
módszereire vonatkozó új elveket.
A nemzetközi jogalkotás és az együttműködés az átfogó
egyezmények elfogadása után is tovább folyik. Ebben az egyik
jelentős állomás volt a The European Monitoring Centre for
Drug and Drug Addiction [a Kábítószer és Kábítószer-függőség
Európai Megfigyelő Központja (a továbbiakban: EMCDDA)]
felállítása az Európai Unió által, valamint a szervezet
megbízása az uniós szintű kodifikációhoz szükséges
adatgyűjtéssel és javaslatok kidolgozásával. [Magyarországon
az 1091/2003. (IX. 9.) Korm. határozat írta elő a nemzeti
szinten szükséges jogalkotási és a Kormány egyes szerveit az
EMCDDA-val együttműködés keretében terhelő feladatokat.] Nem
hagyhatók figyelmen kívül továbbá az Európai Unió keretein
belül a kábítószerrel, pszichotrop anyagokkal, valamint a
prekurzorokkal való visszaélés tekintetében a jogharmonizáció
célját szolgáló másodlagos jogforrások, a közvetlen hatállyal
bíró Tanács rendeletek és a beillesztési kötelezettséggel
járó irányelvek sem.
1.2. Az intenzív és kitartó nemzetközi együttműködés
ellenére az egyezmények nem tartalmaznak kábítószer, valamint
pszichotrop anyag definíciókat. Megfogalmazásuk szerint
kábítószereknek és pszichotrop anyagoknak azokat a drogokat
kell tekinteni, amelyek az egyezmények szövegében, illetve a
hozzájuk csatolt – és megfelelően körülírt eljárási rendben –
módosítható jegyzékeken szerepelnek. E mellett egyes, a
különböző államokban eltérő elnevezéssel használt, vagy nem
azonos tartalommal értett anyagokra az egyezmények kötelező
érvényű fogalom-meghatározásokat is adtak (pl. kokalevél,
kannabisz, mákszalma).
A kábítószer és pszichotrop anyag szétválasztásának,
valamint az egyezmények jegyzékein történő eseti
szabályozásnak, mint jogi megoldásnak történelmi gyökerei
vannak. A nemzetközi összefogás kezdetén az ismert,
valamennyi állam által elfogadhatatlannak ítélt –
bódulatkeltésre alkalmas – anyagok korlátozott számban
fordultak elő és az esetinek tekinthető szabályozási megoldás
az együttműködő felek számára nem jelentett nehézséget. A
későbbiek során azonban egyrészt a nemzetközi kábítószer
kereskedelem hatott ösztönzőleg az új anyagok
„feltalálására”, másrészt a szerves kémia fejlődése tette
lehetővé a bódulatkeltő szerek választékának szélesedését.
Mindez mára az egységes fogalom-meghatározásnak is gátját
képezi. Jelenleg nem lehet tudományos meglapozottsággal olyan
egészségügyi, még kevésbé jogi kategóriákat vagy definíciókat
felállítani, amelyek ellentmondásmentes rendszerként képesek
lennének befogadni mindazokat a természetes, félszintetikus
és szintetikus anyagokat, amelyek már ismertek, vagy a piacon
újonnan feltűnnek. Így az elfogadott nemzetközi megoldás az,
hogy az újabb szerek megjelenésekor a jogalkotás ezekre eseti
módosítással egyenként terjeszti ki hatókörét.
1.3. Az egységes és önálló kábítószer, valamint
pszichotrop anyag fogalom hiánya és az egyezményekhez fűzött
listák kodifikációs alapként kezelése büntetőjogi, rendészeti
tekintetben igen körültekintő jogalkotást és jogalkalmazást
feltételez.
Az Egységes Kábítószer Egyezményhez, a Pszichotrop
Egyezményhez és az ENSZ Egyezményhez fűzött sorszámozott
listák ma már csak elméletileg jelentik – a
legveszélyesebbtől a legkevésbé veszélyes felé haladva – a
szerek súly szerinti osztályozását. E három dokumentum
általános ellenőrzési szempontból a kockázati tényezők
együtthatását figyelembe véve (pl. termesztés, gyártás,
kereskedelem, kivitel, behozatal, felhasználás,) és nem
büntetőjogi értelemben állít fel rangsort, noha ez a
sorrendiség egyes országok jogalkotásában a büntetőjogi
értékelés kapcsán is a differenciálás kiindulópontját jelenti
(pl. Egyesült Királyság, Olaszország). Ugyanakkor az
Egyezmények szövege nem ad semmiféle eligazítást arra, hogy a
listákon szereplő anyagok között büntetőjogi szempontból
különbséget kellene tenni, bár ezzel ellentétes szabályokat
sem tartalmaz. A szerződő államoknak csak azt tiltja meg,
hogy a nemzetközi dokumentumok jegyzékein szereplő
kábítószereket vagy pszichotrop anyagokat, prekurzorokat a
nemzeti jog alakítása során mellőzzék. Mindebből már
önmagában is az következik, hogy a nemzeti büntetőjogi
szabályozás alakításakor kiindulópontként valamennyi, a
nemzetközi egyezmények által ellenőrzés alá vont kábítószer,
pszichotrop anyag és prekurzor helyzetét a jogszabályban
világosan rendezni kell.
2. A nemzetközi egyezmények célja a bennük foglalt
listákon felsorolt anyagok visszaélésszerű használatának
megakadályozása, ám nem kizárólag a büntetőjog eszközeivel.
Következésképpen a nemzeti jogalkotásra hárul az a feladat,
hogy világosan különbséget tegyen a kábítószer-használat és a
kábítószerrel visszaélés (úzus vagy abúzus) között, minthogy
büntetőjogi fenyegetettség alá csak ez utóbbi kategória
eshet. A jogalkotás során – a visszaélés szempontjából
nevesített veszélyes anyagok meghatározásán kívül – nem
mellőzhetők és nem kerülhetők meg, illetve nem alkalmazhatók
eltérő tartalommal az egyezmények fogalmi definíciói (pl.
elosztás, kereskedés, stb.) sem.
B.
A kábítószer fogyasztással kapcsolatos büntetőjogi
tényállás kapcsán az Alkotmánybíróságnak olyan kérdésekben
kellett döntenie, amelyek világszerte hosszú ideje
vitatottak. Ezért részletesen áttekintette a nemzetközi
szerződések mellett más államok erre vonatkozó szabályozását,
a nemzetközi intézmények releváns állásfoglalásait, illetve
az ezeket megalapozó elvek és álláspontok rendszerét.
1.1. A drogfogyasztásból fakadó társadalmi problémák
kezelésében a büntetőjognak a XX. század második felére
jutott kiemelt szerep. A kábítószerrel kapcsolatos
forgalmazói típusú magatartásokat és a fogyasztói (az újabb
terminológia szerint fogyasztói-beszerzői) típusú
magatartások közül a tranzitálás különböző vállfajait minden
demokratikus társadalom hosszú ideje egységesen elítélendőnek
és büntetőjogi reakciót igénylőnek tartja. Az egyébként igen
heterogén összetételű fogyasztói típusú magatartások viszont
időről időre vitákat váltanak ki, bár ezek elsősorban a
kannabisz használatára vonatkoznak. Konszenzus alakult ki
abban is, hogy a kábítószerrel visszaélés kerülendő
magatartás, nem egységes azonban annak megítélése, hogy a
büntetőjog eszközei alkalmazhatók-e, s ha igen, annak mely
fajtái vethetők be e nem kívánatos jelenség ellen.
A kábítószer-fogyasztás általános, minden korlátozás és
következmény nélküli legalizálása sehol nem jutott hangsúlyos
szerephez. A visszaszorítást középpontjukba állító
drogpolitikák a szabályozás során jelenleg is túlnyomórészt a
– súlyponteltolódásokat mutató – prohibícióval vegyes
ártalomcsökkentést tekintik meghatározónak. A fogyasztási
célú felhasználást az államok vagy a birtokláson keresztül,
vagy önálló elkövetési magatartásként értékelve, részben a
büntetőjog szabályain útján tilalmazzák, részben pedig az
igazgatási, rendészeti, egészségügyi normák hálózatán belül
alkalmaznak e miatt jogkövetkezményeket. A „tilalom”
valamilyen szinten minden kábítószerfajta esetén általános,
noha a kannabiszra esetenként kivételes szabályok
vonatkoznak.
1.2. A kábítószerélvezők világszerte hivatalosan is
megfogalmazták azt a tételt, hogy bár a droghasználat
jelenleg kétség kívül egy társadalmi kisebbség szokása,
azonban nem sérti mások érdekeit, nem okoz kárt senkinek
(legfeljebb a használónak), így a többségi társadalomnak
toleránsnak kell lennie vele szemben. Minthogy a társadalmi
kisebbség közös véleménye része a közvéleménynek és
demokratikus társadalomban a kisebbség véleménye ugyanolyan
fontos, mint a többségé, az államnak nem feladata a többségi
álláspont büntetőjogi eszközökkel történő védelme, s az
egyént is szükségtelen saját magától megóvnia.
Hangsúlyozandó azonban, hogy még a fogyasztás szabaddá
tételének támogatói sem tartják a kábítószer-élvezetet minden
feltétel nélkül engedélyezhetőnek. Maguk sem állítják, hogy a
használatnak nincs semmilyen veszélye, eltérő körben jelölik
meg az „ártalmatlannak tartott szerek” körét is és általában
a „befogadásra kész, felnőtt felelősségteljes embert”
állítják fel olyan „mércének”, mint aki számára ezen anyagok
hozzáférhetővé tehetők.
A fogyasztás ellenzői azzal érvelnek, hogy a
kábítószerélvezők pusztán a hedonizmust tudják felhozni
álláspontjuk alátámasztására, amely pedig nem lehet az
értékek közötti választás alapja. Az élvezetelvűség egyfelől
önmagában semmilyen értelmes elfogadható főcélt nem határoz
meg, másfelől pedig ennek elfogadása esetén semminő észérvet
nem lehet szembeszegezni bizonyos súlyos károkat okozó
magatartásokkal szemben (pl. pedofília, erőszakos szexuális
zaklatás). Az élvezeteknek lehetnek és vannak is egymással
összemérhetetlen formái (az erősség és tartósság mellett,
amelyek szintén összemérhetetlenek), s nincsenek olyan
paraméterek, amelyek mentén igazságot tehetnénk közöttük,
amikor összeütköznek. Hozzáteszik mindehhez, hogy a puszta
élvezetből fakadó, kontrollálatlan fogyasztás az egyéni
érzékenység fokától függően rövidebb-hosszabb időn belül a
szer rabjává teszi a fogyasztót. A függésnek igen hamar olyan
fokához ér el, amelynek következtében már képtelenné válik
arra, hogy az „anyag” megszerzésén túl bármi másra
koncentráljon. Munkáját feladja, kapcsolatai kiüresednek,
egzisztenciája megbomlik, s veszélyes gyorsasággal sodródik a
bűnözés felé annak érdekében, hogy a kábítószer
megszerzéséhez szükséges javakat biztosítsa. Így az
önveszélyeztetésen túl magatartása már másokra is veszélyes.
A nemzeti törvényhozások általában véve csekély
hajlandóságot mutatnak a fogyasztás felszabadítására, míg a
társadalom egy része – egymáshoz képest is – eltérő körben
kívánja a tilalmak feloldását. Ennek a helyzetnek a
kezelésére a nemzeti jogalkotásokban többféle tendencia
figyelhető meg, ám még a látszólag azonos büntetőpolitikát
követő államok szabályozása is igen jelentős különbséget
mutat.
1.3. E tekintetben az európai kontinens államai sem
követnek egységes szabályozást. Az országok egy részében a
fogyasztói magatartást a törvény a kábítószer fajtától
függetlenül, ámde mennyiségi különbségekre figyelemmel
szabadságvesztéssel vagy a mellett alternatív büntetések
lehetővé tételével szankcionálja, viszont minden más
(kábítószerrel visszaéléssel összefüggő) magatartásnál
enyhébben (pl. Franciaország, Svédország, Málta). Külön
csoportot képeznek azok az államok, ahol a kábítószereket
„osztályokba”, vagy legalább „csoportokba” sorolják, s a
büntetés mértéke főként ennek függvénye (pl. Anglia,
Írország). Elfogadott az is, hogy a büntetőjogi
következmények súlyozására külön „irányelvek” (pl.
Finnország), vagy legfelsőbb bírósági döntések (pl. Norvégia)
vonatkoznak, s így differenciálnak – a terápiás programok
felajánlhatósága útján – függő és nem függő fogyasztók
között. Máshol (pl. Görögország) maga a törvény teremti meg
ezt a különbséget.
A következményeket tekintve heterogén csoportot alkotnak
azok az államok, ahol a fogyasztással szemben „engedékenyebb”
a szabályozás. A szankciók esetenként adminisztratív jellegű
formát öltenek, s még ezen belül is különbség lehet a
kannabisz és más drogok között (pl. Portugália), vagy csak a
nyilvános helyen történő fogyasztáshoz kapcsolódnak (pl.
Spanyolország, Olaszország). Ismert az a megoldás is, hogy
fogyasztás miatt csak pénzbüntetés alkalmazható (pl. Dánia),
vagy – a kannabiszra még külön is differenciálva – csak a
csoportos fogyasztás vonja maga után a szabadságelvonás
lehetőségét (pl. Belgium). Található olyan szabályozás is,
mely csupán a kannabisz esetében tesz különbséget a
fogyasztói magatartások között (Ausztria, Németország,
Hollandia). Ez utóbbi kategórián belül azonban a
jogkövetkezmények éles különbségeket mutatnak. A nyilvános,
mértékletes és csak felnőttek esetében megengedhető, de az
engedélyezés folyamatába a közösségek számára („háromszög
bizottság útján”) még így is a vétóig menő beleszólást
engedő, következménymentes fogyasztás kizárólag egy államban
(Hollandia) ismert.
Az amerikai kontinensen már évszázadok óta jelen van a
drogfogyasztás problémája. Az Amerikai Egyesült Államokban ma
az ún. nulla tolerancia jegyében a jogszabályok szintjén is
„drogháború” folyik; a kábítószerrel kapcsolatos problémákat
megfellebbezhetetlenül büntetőjogi kérdésként kezelik. A
Legfelsőbb Bíróság döntéseiben is ez tükröződik vissza (pl.
marihuana orvosi célú felhasználására vonatkozó döntés, a IV.
Alkotmánykiegészítés alkalmazhatóságának tilalma a
kábítószeres ügyekben). Ugyanakkor a marihuana esetében a
szövetségi igazságszolgáltatás hatáskörén kívül eső
kérdésekben az egyes államok szabályozása az enyhítés,
illetve a tűrés irányába mutat.
Kanadában a marihuana orvosi célú használata –
feltételekkel – megengedett, míg a saját használatra történő
termesztés vagy birtoklás elsősorban adminisztratív szankciót
von maga után.
Latin-Amerika államaiban a marihuana fogyasztás vagy
szabályozottan (pl. Peru) vagy szabályozás nélkül (pl.
Bolívia), illetve a kokainfogyasztás (pl. Kolumbia) határok
között megengedett, vagy mindkettő „eltűrt” (pl. Mexikó).
Ausztráliában csak a marihuánára vonatkoznak megengedő
jellegű szabályok, aminek következtében a fogyasztással
összefüggő magatartások egy része túlnyomórészt csak
adminisztratív szankciót von maga után.
Ázsia országaiban a szabályozás meglehetősen heterogén.
A szankciók a minimális birtoklás mellett is kiszabható
halálbüntetéstől (pl. Szingapúr, Pakisztán) a szigorú
szabadságvesztést alkalmazásán át (pl. Japán, Kína) a
drogfajtától, vagy/és mennyiségtől függő megosztott
(adminisztratív típusú reagálás és szabadságvesztés között)
következményekig terjednek (pl. Thaiföld, India).
Az afrikai kontinens kultúrájához hagyományosan csak a
marihuana (hasis) fogyasztása tartozik hozzá, s az is csak
kultikus célból. Így a „nem tudatos fogyasztás” ellen a
büntetőjog eszközeivel is fellépnek.
1.4. Függetlenül a fogyasztás büntetőjogilag tilalmazott
voltától, számos államban működik az ártalomcsökkentés
eszközrendszere. Ma már – a szabályozatlan, vagy kultikus
fogyasztást tűrő államok kivételével – szinte mindenhol
ismert a kezelés különböző intézményesített formáinak
hálózata. Ezen belül az egyes országok eltérő keretek között
alkalmazzák a felvilágosítás, a leszoktatás, a gyógykezelés,
a fogyasztók társadalmi reintegrációjának módszereit. Az
államok a „drogmentesítést” társadalmi értéknek ismerik el, s
a hatásosság érdekében a módszerek alkalmazását összekötötték
a büntetőjoggal. Így születetett meg a büntetés helyett az
„elterelés” jogilag szabályozott szisztémája.
Az eszközök igen változatosak. A legszélesebb körben
elterjedt leszokást célzó gyógyszeres kezeléstől (pl.
methadon program) – az esetenként orvosi felügyelettel is
járó – tűcsere és a belövőszobák biztosításán át (pl. Zürich,
Frankfurt, Liverpool, Sydney) a szennyezettség-mérést végző
mobil-laboratóriumokig (pl. Svájc, Portugália) terjednek.
Leszokást biztosító programokat az államilag fenntartott
addiktológiai központok mellett egyházi és karitatív
szervezetek is kínálnak.
1.5. A fentiekből láthatóan a kábítószer-fogyasztás és a
hozzá tapadó problémák kezelésével a világ minden állama
szembe találja magát. Ennek megfelelően a nemzetközi
szervezetek is folyamatosan szorgalmazzák az államok
összehangolt fellépését.
Az Európai Unió nemcsak a tagállamok drogpolitikájának
összehangolására tesz kísérleteket, de rendszeresen
kezdeményezi a kontinensen kívüli államokkal történő
együttműködés kialakítását is (pl. a Bizottság folyamatos
tárgyalásai Marokkóval az ellenőrzési rendszer
kiterjesztésére). Az Európai Parlament, illetve a Tanács
megbízásából számos bizottság vizsgálta már a
kábítószerkérdést, a megelőzés lehetőségeit és a fogyasztás
kezelésének témakörét (pl. Stewart-Clark Committee, Pompidou
bizottság, Cooney Bizottság). Ennek ellenére az Európa Tanács
Parlamenti Gyűlése által 1988-ban elfogadott 1085. számú
Ajánlás lényegében csak azt tudta rögzíteni, hogy a
kábítószer problémára az államoknak nincs semmilyen közös
stratégiája, s a kormányok reakciója a legteljesebb közönytől
a zsarnoki szigorig terjed. Az összehangolás elősegítésére
felállították a The European Committee to Combat Drugs
(CELAD) elnevezésű speciális bizottságot, majd az ennek
„helyébe lépő”, az EMCDDA-t. Ez utóbbi a kábítószerkérdés
vizsgálatát a szervezett bűnözés elleni küzdelem részének
tekinti, s hangsúlyozza az összehangolás szükségességét.
A már intézményesített együttműködés ellenére az EMCDDA
2002. évi jelentése megállapította, hogy a nemzeti
büntetőpolitikákban három irányvonal, mégpedig a kínálat
csökkentése, a kereslet csökkentése és az ártalomcsökkentés
váltakozva található meg. Gyakorlatilag ugyanezt dokumentálja
– világméretekben – az Egyesült Nemzetek Szervezete irodája
[Office on Drugs and Crime (2002. október 1-je előtt: Office
for Drug Conrol and Crime)] által 2003-ban nyilvánosságra
hozott, egy öt éves vizsgálat eredményét tartalmazó
„összefoglaló jelentés” (Global Illicit Drug Trends) is.
IV.
1. Az Alkotmánybíróság – megegyezően a hasonló jellegű,
társadalmi vitákat is kiváltó kérdéseket eldöntő korábbi
határozataival [pl. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH
2003, 235, 261.] – az indítványok elbírálása során abból
indult ki, hogy a világnézetileg semleges alapon álló
jogrendszernek (s így az Alkotmánybíróságnak) nem feladata,
hogy megengedő, vagy elfogadó álláspontot alakítson ki a
kábítószer-élvezethez kapcsolódó hedonizmussal, vagy annak
elutasításával összefüggésben. Feladata azonban annak
vizsgálata, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettségének
lehet-e szerepe a kábítószerfogyasztás büntetőjogi
megítélésével kapcsolatban. Ahhoz, hogy erről álláspontját
alkotmányvédő feladatának megfelelően alakíthassa ki, az
Alkotmány rendelkezéseiből fakadó egyéni jogokat és az állam
ezekhez kapcsolódó kötelezettségeit mérheti össze a
drogfogyasztásnak, mint az egyén és a társadalom szintjén
jelen lévő kérdésnek, illetve az egyes drogok szervezetre
gyakorolt hatásának és használatának igazolt
következményeivel. Ez lehet az objektív mérlegelési szempont
az önrendelkezési jog, valamint az ifjúságra és közegészségre
vonatkozó intézményvédelmi, alkotmányos kötelezettség
összevetéséhez.
2.1. A kábítószerek és pszichotrop anyagok közvetlenül
az idegsejtekre kifejtett hatásuk alapján az agyban idéznek
elő kémiai változásokat. Az ilyen szerek száma igen nagy, s
az általuk létrehozott következmény függ az anyag típusától,
az elfogyasztott mennyiségtől, a hatóanyag-tartalomtól, a
tisztasági foktól: azaz valamennyinek eltérő az ún. „abúzus
potenciálja”. Eltérő továbbá a fogyasztók reakciója, egyéni
érzékenysége az egyes szerekkel kapcsolatban. Így az egyes
anyagok által az agyban előidézett kár (pusztítás) sem
egyforma nagyságú és minőségű, s nem egyforma idő alatt, nem
azonos végeredményt hoznak létre. Ebből következően a
kockázat mértéke az egyének esetében előre felismerhetetlen
és még azonos típusú, hatóanyagtartalmú bódulatkeltő anyagok
esetében is kiszámíthatatlanul eltérő.
A függőség sem azt jelenti, hogy a szer fogyasztójánál
valamennyi lehetséges hatás együttesen jelentkezik, minthogy
ennek az állapotnak is vannak fokozatai. Az igazolt
tapasztalatok szerint a hozzászokás az ún. „kondicionáló” és
a „reinforce” hatás egyenes következményeként a szellemi, a
fizikai, a szociális állapot leromlását és az „anyagon” kívül
minden más igény leértékelődését hozza magával. Az
önrendelkezési jogból fakadó „szabad választás” jogosságának
hangoztatása mellett paradox módon az egyén egyre inkább
alárendelődik a kábítószerek használatának, azaz a függés
felé megtett út fordított arányban áll a cselekvési szabadság
fokával. Az általánosan behatárolhatatlan, és magas
egészségügyi – adott esetben az élet elvesztéséig menő –
kockázati szinttel járó fogyasztás innentől kezdve nem
tudatos döntés kérdése, nincs tehát többé az egyén szintjén
sem valódi szabad választás.
2.2. Vitathatatlan továbbá, hogy a kábítószer-
fogyasztásból származó egészségügyi-szociális egyéni és
társadalmi következmények nemcsak a fogyasztással érintett és
már a függés állapotába jutott személy szintjén súlyosak. A
drogszíntér forgalmazói oldalán szereplők a társadalom
egészének egészségügyi, szociális épségét éppúgy fenyegetik,
mint a cselekvési szabadsághoz elengedhetetlenül fontos
közbiztonságot és köznyugalmat.
Az illegális kereskedelemnek, az átadásnak, a
terjesztésnek a fogyasztói oldal „felszabadítása” esetén is
tilalmazottnak kellene maradnia. Szorosan büntetőjog
dogmatikai szempontból viszont a fogyasztó/vásárló a tiltott
forgalmazáshoz nyújt bűnsegédi magatartást akkor, amikor
saját adagját beszerzi, s így maga is közreműködik a
kábítószerpiac fenntartásában, illetve a hozzá kapcsolódó
bűncselekmények rátájának alakításában. E körben (túl a
nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségvállaláson) nem
mellőzhető annak számításba vétele sem, hogy az általános
legalizálás nemcsak a nemzeti kereteken belüli kábítószerpiac
átrendeződését vonhatná magával. Valódi kockázatot jelenthet
a nemzetközi kábítószer-kereskedelem kedvezőtlen hatásainak
magyarországi felerősödése is. Mindez pedig együttesen a
közbiztonság és köznyugalom drasztikus romlásán keresztül az
ország teljes lakosságának helyzetét, életvitelét,
biztonságát, nyugalmát és végső soron cselekvési szabadságát
érintő alkotmányossági kérdés is.
A fogyasztók továbbá maguk is azt állítják, hogy a
bódító hatás módosult tudatállapotot hoz létre, amelynek
viszont a külvilágban is megnyilvánuló egyik jellemzője, hogy
az érintett fizikai és szellemi értelemben sem ura
magatartásának. Így tehát reális annak a veszélye, hogy
mindazok a korlátok, amelyek a belátási képessége birtokában
lévő embert visszatartják mások veszélyeztetésétől, náluk
átértékelődnek vagy lebomlanak.
Megalapozatlan tehát azon indítványi álláspont, hogy a
fogyasztói típusú magatartásokban kizárólag az egyén
érintett. A fogyasztás társadalmi közegben zajlik, amelynek
nemcsak a szubkultúrával érintett kisebbség a része.
Ellenkezőleg: a fogyasztói magatartás a közösség életvitelére
gyakorolt kedvezőtlen hatásán keresztül (pl. a szer
megszerzése körüli bűnözés, a fogyasztói életvitelnek a
kiskorúak előtti megnyilvánulása, a környezetnek a kontroll
nélküli magatartás által előidézett veszélyeztetése)
közvetlenül korlátozza a fogyasztásban nem érintettek
biztonságérzetét, cselekvési szabadságát.
A mindenkit megillető személyi méltóság védelme
érdekében az államnak az is a kötelessége, hogy elhárítsa a
polgárait fenyegető veszélyeket, és legalább a tüneti vagy
„palliatív” kezelés szintjén gondoskodjék a társadalom azon
tagjairól is, akik – akár saját döntésük következményeként –
erre nem, vagy csak korlátozottan képesek. A 28/1994. (V.
20.) AB határozatban az Alkotmánybíróság éppen azt
hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a szociális jogokból nem
erednek közvetlenül alanyi jogok, az államnak ellátási,
intézményteremtési, intézményvédelmi kötelezettségei
származnak, amelyek „szoros és kiterjedt kapcsolat[ban]”
vannak az alanyi jogokkal, mert az államcél konkrét
jogosultjai adott keretek között meghatározhatók (ABH 1994,
134, 138.). A fogyasztó oldalán bekövetkezett „károk”
elhárítása tehát a társadalom védelme érdekében az állam
feladata, mint ahogyan egészségügyi és szociális körben az
állam kötelessége gondoskodni a fogyasztással érintett
egyénről is akkor, amikor ő már erre önmagában nem képes. Az
Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint ugyanis az
Alkotmány 70/A. §-ának a 8. § (1) bekezdésére és az 54. § (1)
bekezdésére figyelemmel elvégzett értelmezéséből az
következik, hogy a diszkrimináció tilalmát nemcsak az
Alkotmányban külön nevesített jogokra, hanem az egész
jogrendszerre kiterjedően alkalmazni kell [pl. 61/1992. (XI.
20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.; 37/2002. (IX. 4.) AB
határozat, ABH 2002, 230, 241.; 22/2003. (IV. 28.) AB
határozat, ABH 2003, 235, 264-266.]. A jogalanyok egyenlő
méltóságú személyként történő kezelése pedig azt is jelenti,
hogy még az önhibájából elviselhetetlen helyzetbe került vagy
krízishelyzetben lévő személy sem hagyható sorsára.
A 32/1998. (VI. 25.) AB határozatában (ABH 1998, 251,
254.) kifejtett álláspontját fenntartva a 42/2000. (XI. 8.)
AB határozatban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a
szociális biztonsághoz való jog az állam oldaláról – konkrét
ellátási kötelezettségek nevesítése nélkül is – olyan minimum
követelmények tevőleges teljesítésében ragadható meg, amelyek
elengedhetetlenek az emberi méltóság megvalósulása
szempontjából (ABH 2000, 329, 333, 336.). Ellenkező esetben a
lakosság egyes csoportjai – élethelyzetük folytán – szociális
alapellátás nélkül maradhatnak [37/1999. (XII. 7.) AB
határozat, ABH 1999, 431, 434.].
A 48/1998. (XI. 23.) AB határozatban ugyanakkor
rámutatott arra, hogy a „válsághelyzet” kezelése kapcsán az
objektív intézményvédelmi kötelezettség keretében is szükség
van az érdekek összemérésére. „Az életvédelmet szolgáló
alanyi jogok, állami kötelességek, valamint államcélok
rendszerének közös gyökere [a nem statisztikai sokaságot,
hanem egyedi életet védő] élethez való jog […]” (ABH 1998,
333, 341.). Másrészt viszont ezzel harmadik személyek
élethez, valamint önrendelkezéshez való joga állhat szemben.
Szélsőséges esetektől eltekintve azonban e két érdek
egyeztetése a törvények szintjén is megjelenő olyan állami
feladat, amely többek között a krízishelyzetben lévő oldalán
jelentkező, meghatározott típusú állami, gondoskodási
kötelezettséget jelent (ABH 1998, 333, 341, 343, 345, 353,
359.). A kábítószerrel visszaélés kapcsán viszont
nyilvánvaló, hogy e gondoskodás árát azok a polgárok fizetik
meg, akik ebben „élvezeti” oldalról nem, ámde a közösséget
sújtó – fentebb kifejtett – veszélyek miatt már egyébként is
negatívan érintettek.
Az állam semmiképpen nem viszonyulhat támogatólag az
egyik indítványban említett „halálösztön” kifejlődéséhez vagy
fenntartásához, ellenben valamennyi polgárával szemben
felelősséget visel a társadalmi, egészségügyi, szociális és
jogi értelemben vett biztonságos létfeltételek
megteremtésért. Ennek része, hogy a közösség tagjai számára
az elérhető legnagyobb mértékben valódi, értékteremtő
cselekvési szabadságot biztosító, a bűnözés következményeit
kivédő és elhárító életfeltételeket alakítson ki. Minthogy
azonban e cél megvalósításának konzekvenciáit a társadalom
egészének kell viselnie, az államnak a közösség jóléte
érdekében törekednie kell a javak ésszerű „újraelosztásának”
biztosítására is és ezen belül minden ember érdekét
egyidejűleg figyelembe véve kell eljárnia. Ebből kifolyólag
az állam ésszerű szempontok alapján a közösség védelme
érdekében lép fel akkor, amikor a káros szokások ellen a
megelőzés érdekében jogi eszközöket is bevet. A veszélyek
súlya és a károk szintje pedig a büntetőjogi eszközök
alkalmazását is indokolttá teszi.
3. A kábítószer-fogyasztás büntetendővé nyilvánítását
több indítvány is az önrendelkezési joggal összefüggésben
támadta.
Az önrendelkezési jogot az Alkotmánybíróság már számos
határozatában, sokféle szempontból értelmezte. Ennek során
vizsgálta ezen alapjog egyes aspektusait és meghatározta az
alapjogvédelem legfőbb szempontjait.
A 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában leszögezte, hogy az
emberi méltósághoz való jogot az ún. „általános személyiségi
jog” egyik megfogalmazásának tekinti, amelynek része többek
között a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog, az
önazonossághoz, az önrendelkezési szabadsághoz való jog és az
általános cselekvési szabadsághoz való jog. Az általános
személyiségi jog olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén
autonómiájának védelmére szolgál (ABH 1990, 42, 44-45.). Az
Alkotmánybíróság gyakorlata szerint azonban az emberi
méltósághoz való jog csak az emberi státusz
meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységében
abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB
határozat, ABH 1991, 297, 308, 312.]. A korlátozhatatlanság
ennél fogva „csak az olyan helyzetekre vonatkozik, amikor az
életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások
korlátoznák”. [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003,
235, 262.]. Egyes részjogai, így az önrendelkezéshez való jog
is az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint más alapjoghoz
hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat,
ABH 1995, 376, 383.].
3.1. Az általános személyiségi jog az élet védelméhez
hasonlóan korlátként jelentkezik az állam büntető hatalmával
szemben. „Alkotmányos jogállamban [azonban] a büntetőjog nem
pusztán eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket hordoz
[…]. A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának törvényes
alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele
is” [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 86.]. A
büntetőjog eszközei ennek folytán igénybe vehetők más
alapjogok, alkotmányos értékek védelme érdekében, s általuk a
szükségesség-arányosság keretei között az emberi méltósághoz
kapcsolódó önrendelkezési jog is korlátozható. A büntetőjogi
korlátozás vizsgálatakor az Alkotmánybíróságnak figyelemmel
kell lennie arra is, hogy még az önrendelkezési jogából
levezethető részjogok és ezek további folyományai sem
egymástól függetlenül, hanem egymásra tekintettel
érvényesülnek, s minden embert egyformán illetnek meg.
A 9/2004. (III. 30.) AB határozat leszögezte: „Az
államnak arra van szüksége garanciális feladata ellátásához,
hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal
kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz
ne csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi
alapjoggal összefüggésben kezelje. Az állam számára az
alapjogok védelme csupán része az egész alkotmányos rend
fenntartásának és működtetésének. Ezért […] úgy alakítja ki
az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és
szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal
kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is
tekintettel legyen […].” (ABK 2004, március, 212, 215.).
Minderre figyelemmel a kábítószer-fogyasztás megítélése
tekintetében is – hasonlóan az abortusz és a gyógyíthatatlan
betegek önrendelkezési jogával kapcsolatos határozatban
foglaltakhoz – az Alkotmánybíróság a kitágított szükségességi-
arányossági tesztet alkalmazta. Csak azt vizsgálta, hogy az
élethez való jog objektív oldalán megjelenő állami
intézményvédelmi kötelezettséggel szemben az emberi méltóság
jogából levezetett önrendelkezési jog alkotmányosan
korlátozható-e, s ha igen, hol húzódnak meg ennek határai.
A korábbiakban taglaltak szerint a kábítószer-fogyasztás
által előidézett állapot éppen a fogyasztó emberi
méltóságának egy részét veszi el, mert autonómiáját azáltal
korlátozza, hogy döntési képességét külső tényezőknek veti
alá. Ebben a helyzetben azonban már megjelenik az államnak az
egészséghez való jogot, a személyi integritás megőrzését
támogató intézményvédelmi kötelezettsége, amelyet az
Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése rögzít. A fogyasztó
személyére nézve ez azt jelenti, hogy a pozitív tartalmú
önrendelkezési jogot nem egy másik személy joga, hanem saját
testi és lelki egészséghez való és a cselekvési szabadság
megőrzéséhez fűződő joga korlátozza. A kábítószer-fogyasztás
megengedése tehát pontosan az önrendelkezési jogot iktatná ki
az egyén életéből, amennyiben az a kábító hatású anyag
befolyása alatt lévő és rabjává vált személy korlátozott
döntéshozatali képessége iránti közömbösséget jelentené. Az
állam fellépésének éppen az a jelentősége, hogy a fogyasztó
emberi méltósághoz való jogának azt a központi, „mindenki más
rendelkezése alól kivont” magvát oltalmazza, „amelynél fogva
[…] az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy
tárggyá.” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297,
308.] Az emberi méltósághoz való jog így csak akkor
érvényesül teljes körűen, ha az önrendelkezési joggal
kapcsolatos döntéshozatalt nem zavarják meg ellenőrizhetetlen
mesterséges hatások.
3.2. Az állam védelmi kötelezettsége általános. Ennek
következtében nemcsak a kábítószer-fogyasztó (a továbbiakban:
fogyasztó), hanem mások életvédelméhez való jogát, cselekvési
szabadságát, önmegvalósítását, önkifejezését, egészséges
élethez való jogát garantálnia kell. Ennek biztosítása
alkotmányos feladat, s a fogyasztók magatartása a már
kifejtettek szerint szoros kapcsolatban áll a társadalom
egészének érdekeivel.
A minden embert megillető, társadalmi, gazdasági,
szociális tekintetben egyaránt értékteremtő és értékvédő
cselekvési szabadság, amely az önrendelkezési jog Alkotmány
által védett pozitív tartományának kifejeződését jelenti,
csak biztonságos és félelem nélküli környezetben
gyakorolható. Ám az egyént megillető önrendelkezési jog
gyakorlása is csak alkotmányos keretek között történhet, s
ehhez a kábítószer használata, az önbódítás nem tartozik
hozzá, különös tekintettel annak sokrétű, magas kockázati
szintet jelentő ún. váltóhatásaira, a szociális és a
közbiztonságot érintő következményeire.
Az állam büntető hatalmát érvényre juttató büntetőjog
feladata nemcsak a többségi értékítéletet kifejező büntetés
„kiszolgáltatása”, hanem a közösségre veszélyes magatartások
fenyegetettségének megteremtésén keresztül a prevenció
szolgálata is. A törvényhozó a Btk-nak a kábítószerrel
visszaélésre vonatkozó rendelkezéseivel a lakosság egészét
kívánja megvédeni a kábítószerekből származó veszélyektől,
még azon az áron is, hogy az egyén cselekvési szabadságát
saját eszközeivel, a büntetés kilátásba helyezésével
korlátozza. E cél elérése és ezen keresztül az alkotmányos
értékként is elismert közrend biztosítása érdekében a Btk.
nemcsak bünteti az olyan magatartásformákat, amelyek az egyén
és a közösség számára közvetlenül veszélyt jelentenek, hanem
a mindenki számára fenyegető kockázatot jelentő magatartások
ésszerű elkerülését is támogató szabályozáson keresztül a
társadalmi együttélés olyan alakítására törekszik, amely a
drogok káros hatásaitól szabadon marad.
3.3. Az Alkotmánybíróság sem függetlenítheti magát attól
a nemzetközi szerződésekben megerősített ténytől, hogy a
kábítószerek káros hatásai az egyes emberek számára az élet
minőségének romlását, egzisztenciavesztést okoznak, a
közösség felé pedig folyamatos fenyegetést jelentenek. A
nemzetközi szervek által világszerte többszörösen
lefolytatott vizsgálatok azt mutatják, hogy jelenleg a
megelőzés feladatát a szankció nélküli tiltás önmagában még a
fogyasztás esetében sem tudja hatékonyan teljesíteni. A
büntetőjogon kívül nincs tehát a jogalkotónak más olyan
hatékony eszköze, amellyel a problémát kezelni tudná és
amellyel képes lenne az alapjogként deklarált élethez és
méltósághoz való jog, valamint az alkotmányos értékként is
elismert közrend és közbiztonság, közegészség védelme
érdekében a kábítószer-bűnözést megfelelő keretek között
tartani. Arra pedig az Alkotmánybíróság már számos döntésében
rámutatott, hogy a büntetőjog igénybevétele az alkotmányos
jogok értékek és célok védelme érdekében megkerülhetetlen, ha
más jogi eszközök a hatékony visszatartó hatás kifejtésére
általában, vagy adott történelmi helyzetben alkalmatlanok
[30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 176.;
13/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 67, 70.;
14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 93-94.].
A fogyasztás tiltásával és a hozzá kapcsolódó
büntetőjogi szankció meghatározásával a jogalkotó a közérdek
védelmében, az absztrakt és a konkrét veszély egyidejű
elhárításának talaján állva járt el. Ez pedig a büntetőjog
alkotmányosan is elismert feladata, amellyel szemben nem,
különösen pedig az Alkotmány rendelkezései alapján nem
hozható fel helytálló érv, minthogy a generál prevencióra
alkotmányos jogok és értékek biztosítása érdekében került
sor. A speciál prevenció körében viszont az önrendelkezési
jog büntetőjogi eszközökkel történő korlátozása „a fogyasztás
szabadságának bizonytalanságából” adódó nagyfokú kockázatra
tekintettel sem szükségtelennek, sem aránytalannak nem
tekinthető. Ebből következően a Btk. 282. § (1) és (5)
bekezdésének, a 282/A. § (6) bekezdésének, a 283/A. § (1)
bekezdésének, valamint a 282/C. § (1) és (5) bekezdésének
megsemmisítésre és a kábítószer-fogyasztásnak az
önrendelkezési jog alapján történő engedélyezése tekintetében
fennálló mulasztás megállapítására irányuló indítványokat az
Alkotmánybíróság elutasította.
4.1. A testi és lelki egészséghez való jogból
következően az állam alkotmányos kötelezettsége nem e jog
megsértésétől való egyszerű tartózkodásban áll, hanem aktív
cselekvést kíván meg. Az intézményvédelmi kötelezettségnek e
téren az az egyik eleme, hogy a társadalom minden tagját, ide
értve a gyermekeket, a kellő információval és
élettapasztalattal nem rendelkező fiatal felnőtteket,
valamint a káros magatartásmódra fogékony valamennyi polgárt
megóvja a visszafordíthatatlan egészségügyi kockázatoktól.
Feladatát akkor látja el, ha intézkedéseket foganatosít
mindazon jelenségek ellen, amelyek ezt a célt veszélyeztetik.
A kábítószerfogyasztás terjedésének ezért nem lehet tétlen
szemlélője.
Az Alkotmánybíróság a 21/1996. (V. 17.) AB határozatban
kifejtette: „Önmagának mindenki árthat, s vállalhat
kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős
döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem avatkozása széles
lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó
jog az önmeghatározásra és a cselekvési szabadságra
[Alkotmány 54. § (1) bekezdés] garantálja ezt a lehetőséget.
Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben
alkotmányossági viták tárgya (a kábítószer élvezésének
büntetésétől az eutanáziáig) ” (ABH 1996, 74, 80.).
A kérdés tehát az, hogy a kábítószerrel visszaélésnek a
személyes fogyasztásban megnyilvánuló változata esetén az
érintett valóban olyan szabad, tájékozott és felelősségteljes
döntést hoz-e, amely még akár a fentebb részletezett
államcélból és az Alkotmány további rendelkezéseiből
(életvédelem, ifjúságvédelem, egészségvédelem, stb.) fakadó
követelmények ellenében is korlátozhatná az állam
beavatkozását.
A tudományos ismeretek jelenlegi szintjén csak az
állítható teljes bizonyossággal, hogy a különböző szerek és
anyagok élettani és biológiai hatásai az agy működési
zavarait előidézve az egyén tudatállapotát módosítják. A
kémiai gátak sérülése vagy lebomlása folytán az érintett
időlegesen nem, vagy nem teljes intenzitással képes
kontrollálni gondolatait, viselkedését, magatartását,
értékrendjét. Az agyban létrehozott pusztítás és a
homeosztázis megbomlása következtében az egyén a közvetlen
hatás elmúltával is egyre kevésbé ura cselekedeteinek. A
hozzászokás miatt pedig a személyiség és mentális szféra
fokozatosan alárendelődik a bódulatkeltésre alkalmas
szereknek. Mindezen következményekkel a szerek használói
eredetileg csak minimális mértékben vannak tisztában, s így
az anyag rabjává vált személyek esetében befolyásmentes és
felelősségteljes döntésről nem lehet szó.
A „szabad ártalomra jogosító” megfontolt döntés további
feltételeként az Alkotmánybíróság a tájékozottságot jelölte
meg. A kábítószer-fogyasztásnak Magyarországon nincsenek
hagyományai, így az egyes anyagok használatának
következményeit, hatását és kockázatait illetően sem lehet a
személyes tapasztalatok és társadalmi ismeretek magas fokát
ténynek tekinteni. A legkülönbözőbb aspektusból elvégzett
vizsgálatok, megfigyelések bizonyítják, hogy a kockázatokról
való tényleges tájékozottság még azon államokban is kritikus
szinten áll, ahol a kábítószer már „hagyományosan” komoly
társadalmi problémákat okoz. E mellett a rendkívül gyors
ütemben bővülő kínálati piac a jellemzően „titkos” viszonyok
között létrehozott újabb- és újabb anyagok által úgy bővül
tovább, hogy az újdonságok valódi kockázatai legfeljebb egy
statisztikailag nem is mérhető kisebbség (a létrehozásban
részt vevő „szakszemélyzet”) előtt ismertek.
A felvilágosult választás lehetőségét kizáró külső
körülmények ilyen alakulása mellett nem állítható
megalapozottan, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettsége
az egészséges élethez való joggal összefüggésben nem terjed
ki a fogyasztókra. Az Alkotmánybíróság azt már korábbi
határozataiban kifejtette, hogy az ember semmilyen
körülmények között nem válhat „egy fölötte álló” akarat
tárgyává vagy eszközévé [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
ABH 1991, 297, 308.; 22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH
2003, 235, 266.]. A kábítószer-használat esetében is igaz,
hogy az emberi méltósággal csak az egyeztethető össze, ha
kellő ismeretekkel rendelkező, döntésképes emberek
határozhatnak saját sorsuk alakításáról, s mindaddig, amíg
objektív mérce szerint megítélve ez a feltétel nem
teljesíthető, az államnak az egyén kiszolgáltatottsága ellen
fel kell lépnie. Ennek érdekében nem alkotmányellenes az
olyan szabályozás, amely a fogyasztók önkifejezéshez való
jogát saját maguk és a közösség egészének védelme érdekében
korlátozza.
Az „önmagunkkal való foglalkozás” joga ugyan része az
önrendelkezési jognak, de nem abszolút érték. A
korlátozásoktól mentes „mámorhoz való” jog még közvetve sem
vezethető le az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, nem része a
legmagasabb testi és lelki egészség biztosításához fűződő
jognak, mert a kábulat saját maga részére történő kiváltása
nem tartozik hozzá az egyén alkotmányos garanciákkal védett
szabad személyiségfejlődéséhez. A tudományos ismeretek
jelenlegi szintjén éppen az igazolható, hogy a bódító hatású
anyagok és szerek az ember testi és lelki integritását
támadják. Az emberi méltóság sérülésének pedig a reális
veszélye áll fenn akkor, ha az egyén a kábulat hatása alatt
saját vagy mások egészségét, testi épségét veszélyezteti. Így
a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog korlátai a
drogokkal kapcsolatban is érvényesülnek.
Hasonló következetésre jutott a Német Szövetségi
Alkotmánybíróság is az 1994. március 9-én meghozott ún.
kannabisz döntésében (Cannabis-Urteil; Entscheidung Nr. 10
in: BVErfGE 90, 145. o), rámutatva a korlátozások azon
alkotmányos értéktartalmára, amelyek az egyén, mint szociális
egyed és a közösség nyugalma érdekében szükségesek. A már – a
jelen határozatban – hivatkozott nemzetközi szerződéseknek a
szabályozási célt kijelölő rendelkezései a kábítószerek és
pszichotrop anyagok használatából eredő, az egyént és a
közösséget egyformán sújtó „mérhetetlen szenvedésre és
fájdalomra” hívják fel a figyelmet, amelynek következtében
éppen az emberi méltóság szenvedi el az első csapásokat. A
német felfogásban és az egyezményekben pedig az a közös, a
magyar Alkotmányból is levezethető tétel fogalmazódik meg,
hogy az egyén emberi méltóságát éppen úgy nem lehet élete
kockáztatása mentén és „részleteiben” megóvni, mint ahogyan
senkinek az egyéni méltósága nem élvez prioritást másokéval
szemben.
„Az alkotmánybírósági joggyakorlat az Alkotmány 70/D. §-
ának értelmezésében is töretlen. Eszerint a legmagasabb
szintű testi és lelki egészséghez való jogosultságként
meghatározott alkotmányi követelmény az államnak azt az
alkotmányos kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság
teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom
lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet
teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a
polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez. […] A
lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog tehát
önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az az Alkotmány
70/D. § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségként
fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a
kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség
bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg. {56/1995.
(IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; […] }” [37/2000.
(X. 31.) AB határozat, ABH 2000, 293, 297.]. A jogok
érvényesülésének garantálása pedig esetenként
elkerülhetetlenné teszi olyan szabályok felállítását is,
amelyek mások – az Alkotmányból nem közvetlenül levezethető –
jogaiból fakadó „cselekvőségének” határt szabnak.
Az Alkotmány az egyes alapjogokat, alkotmányos értékeket
és célokat nem önmagukban, nem az egyedi igényekhez igazodóan
védi, hanem éppen az 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi
méltóság kiteljesedésének részeként. Az alapjogok garantálása
a pozitív értéktartalommal bíró emberi méltóság
(önmegvalósítás, önértékelés, szabad és befolyásmentes
döntés) megőrzésének szolgálatában áll és nem hathat annak
megvalósítása, kiteljesedése ellen. Az állam ezért sem az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésére, sem a 70/D. §-ára
hivatkozással olyan jogi lépéseket nem tehet, amelyek az
alapjogoknak (itt az emberi méltóság jogának) a lényeges
tartalmát támadják.
Nem lehet továbbá szem elől téveszteni azt sem, hogy a
kábítószer-használatnak nem kizárt az azonnali halálos
eredménye. Az Alkotmánybíróság viszont már a 75/1995. (XII.
21.) AB határozatában kimondta, hogy az emberi méltósághoz
való jog „magában foglalja […] a személy testi integritásához
fűződő alapjogot is” (ABH, 1995, 376, 381.). A 22/2003. (IV.
28.) AB határozat pedig tisztázta, hogy azokban a kivételes
esetekben, amikor az élethez való jog és az emberi méltóság
jogából levezetett önrendelkezési jog konfliktusa
jelentkezik, az élet védelmének biztosítása alkotmányosan
indokolt kötelesség. Nem teremthető olyan helyzet, hogy a
törvényhozó az Alkotmányban nem védett egyedi igényekhez
igazodóan elsőbbséget adjon az önrendelkezési jognak az élet
védelmével szemben (ABH 2003, 235, 264-270.). Ebből méginkább
az következik, hogy a testi és lelki integritáshoz való jog
fogalmilag sem kerülhet szembe az emberi méltóság
alapjogával. Az államnak az élet védelméhez kapcsolódó, az
Alkotmányból levezethető objektív intézményvédelmi
kötelezettsége pedig abban is megjelenik, hogy előre
megismerhető és mindenkire kötelező normatív szabályozásban
testet öltő mérce kialakításával előre gondoskodik a jelzett
konfliktusok előidézésére alkalmas helyzetek elkerüléséről.
4.2. Az Alkotmányból következő cselekvési
kötelezettséget és célkitűzéseket a nemzetközi egyezmények is
alátámasztják. Ezek mindegyike a szerződő államok részére a
kábítószerekkel és kábító hatású anyagokkal kapcsolatban az
általuk elfogadhatatlannak ítélt magatartásformákkal
összefüggésben jogalkotási és jogalkalmazási feladatokat ír
elő.
Az Egységes Kábítószer Egyezménynek a büntető
rendelkezésekről szóló 36. cikk 1. a) pontja alapján a
szerződő feleknek kötelessége olyan jogszabályok megalkotása,
amelyek szándékos elkövetés esetén jogsértő cselekménynek
minősítik – az Egyezmény által elismert két célon felül – a
kábítószerek bármilyen címen történő termesztését,
előállítását, gyártását, kivonását, készítését, tárolását,
elosztását, és a kereskedés mindenféle formáját. A szerződő
felek kötelesek megteremteni az állami beavatkozás
lehetőségét mindazon – külön nem nevesített – esetekre is,
amikor a jogalanyok „bármely ténykedése” ellentétes az
Egyezmény rendelkezéseivel. Ez a „bűncselekménnyé
nyilvánítási kötelezettség” a szerződő feleket – kivétel
nélkül – a saját használatra történő termesztéssel,
készítéssel, elosztással, tárolással kapcsolatban is terheli.
Ez kitűnik abból is, hogy e pontban maga az Egyezmény tesz
különbséget súlyos és kevésbé súlyos jogsértések között,
amikor előírja, hogy a súlyos bűncselekmények elkövetőire
kötelező fenntartani a szabadságvesztés büntetés lehetőségét
is.
Ugyanez derül ki a Pszichotrop Egyezmény bevezető,
valamint az elosztásra és az orvosi engedélyhez kötésre
vonatkozó rendelkezéseiből (2. cikk 7. pont a)i), a)ii), b)i,
c)i) pontjai; 5. cikk). Az állam beavatkozási kötelezettségét
a 20. cikk, míg a büntető szabályok meghozatalának feladatát
a 22. cikk írja elő.
Az ENSZ Egyezményben pedig a szerződő felek kifejezetten
abban állapodtak meg, hogy bűncselekménnyé kell nyilvánítani
a személyes fogyasztásra szánt kábítószerek és pszichotrop
anyagok birtoklását, vásárlását és termesztését is (3. cikk
2. pont).
A kifejtettekre figyelemmel megalapozatlan az az
indítvány, amely az Alkotmány 70/D. §-a és az 54. § (1)
bekezdése „versengéséből” ez utóbbi elsőbbségét az arányosság
követelményének sérelmére figyelemmel kívánja igazolni, s
ennek alapján a kábítószer-fogyasztás jogát korlátok
nélkülivé tenni. „Kábulathoz való alkotmányos alapjog nem
létezik”, s így nem versenghet sem az emberi méltóság
jogával, sem a legmagasabb testi és lelki egészséghez való
joggal. Ezért az Alkotmánybíróság az ennek megállapítására
vonatkozó indítványt elutasította.
5.1. Az Alkotmányban biztosított jogok védelme és a
nemzetközi szerződésekből fakadó cselekvési kötelezettségek
teljesítése érdekében igénybe vehető intervenciós eszközök
számos formája közül a büntetőjog az egyik. A nemzetközi
egyezményeket aláíró országok kötelezettséget vállaltak arra,
hogy a kábítószerrel visszaélés valamennyi formáját a
büntetőjog keretein belül is szankcionálják. Megmaradt
azonban az államoknak az a szabadsága, hogy a szankció
mértékéről és formájáról, valamint a szankció kiváltásának
lehetőségéről alkotmányos elveikkel és szabályaikkal
összhangban maguk döntsenek. Az állam tehát ennek a
kötelezettségvállalásnak és az Alkotmánynak a keretein belül
igazíthatja a jogszabályokat a nemzeti drogpolitikai és
kriminálpolitikai céljaihoz.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már
kifejtette, hogy „[a] büntetőjog a jogi felelősségi
rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a
jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi
szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és
erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más
jogágak szankciói nem segítenek. […] Valamely magatartás
büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével
kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi
normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat
szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a
feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt
igénybe venni akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra
visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek
megóvása más módon nem lehetséges” [30/1992. (V. 26.) AB
határozat, ABH 1992, 167, 176.; részletesen: 11/1992. (III.
5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 87.; 36/1994. (VI. 24.) AB
határozat, ABH 1994, 219, 233.; 12/1999. (V. 21.) AB
határozat, ABH 1999, 106, 113.]. Arra is rámutatott, hogy a
büntető jogszabály alkotmányosságának fontos mércéje: vajon
„a Btk. [konkrét rendelkezése] mértéktartó és megfelelő
választ ad-e a veszélyesnek, nem kívánatosnak ítélt
jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása esetén
irányadó követelménynek megfelelően a cél eléréséhez a
lehetséges legszűkebb körre szorítkozik-e” [30/1992. (V. 26.)
AB határozat, ABH 1992, 167, 176.].
Az Alkotmánybíróság e határozataival összhangban áll,
hogy a jogrend alapvetően tartózkodik az „önsorsrontó”
magatartások büntetőjogi szankcionálásától. A távolságtartás
azonban nem jelenti azt, hogy a Btk. az öngyilkosságot, a
szerencsejáték-szenvedélyt, az alkoholizmust, vagy a
szexuális aberrációkat teljes egészében a hatókörén kívül
állónak tekintené. Bünteti mindazokat, akik az egyén instabil
lelki-szellemi állapotát, személyiség torzulásait, vagy
pillanatnyi gyengeségét támogató, bátorító módon lépnek fel,
életkorát, helyzetét kihasználják (öngyilkosságban
közreműködés, tiltott szerencsejáték szervezése, tiltott
állatviadal szervezése, gyermekkorúakkal szemben elkövetett
szexuális aberrációk). Az alkoholizmus megítélése például a
Btk-nak mind a különös részi tényállásában (ittas vezetés),
mind az általános részében megjelenik (az önhibából eredő
ittas állapot felelősségi szabályai, alkoholisták
kényszergyógyítása). A büntetőjog e rendelkezéseivel tehát –
csakúgy mint a 21/1996. (V. 17.) AB határozatban vizsgált
nemi erkölcs esetében – az önsorsrontó magatartások kapcsán
is minden tekintetben „meghúzza azt a szélső határt, amelynek
áthágását a társadalom már nem tűri el.” Az e büntetőjogi
normákban érvényesített közerkölcsnek és közrendnek a
felülvizsgálata pedig nem az Alkotmánybíróság hatásköre (ABH
1996, 74, 82, 83.). Ez ugyanis a „demokratikus többségi
vélemény – és érzület – érvényesülésének tere” is egyben
[20/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 159, 163.].
5.2. A Btk. a közrend elleni bűncselekményekről szóló
XVI. fejezetének a közegészség elleni bűncselekményekkel
foglalkozó IV. címében helyezte el a kábítószerrel visszaélés
törvényi tényállását. A cselekmény védett jogi tárgya: a
közösségnek, a társadalom egészének testi épségéhez,
egészségéhez fűződő társadalmi érdek. A szerkezeti elhelyezés
szerint a törvényhozó végső soron a közrend
veszélyeztetésének lehetőségét látta mindazon
magatartásokban, amelyeket a kábítószerrel összefüggésben
büntetendővé nyilvánított.
A közrend – mint ahogyan az Alkotmánybíróság egy korábbi
[18/2000. (VI. 6.) AB] határozata szerint a köznyugalom is –
a jogállamiság klauzulájának az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében meghatározott elve alapján – alkotmányos
értéknek tekintendő, mivel a rendezett társadalmi,
együttélési viszonyokat hivatott garantálni. Az állam védelmi
kötelezettsége erre mindenképpen kiterjed, s biztosítása
érdekében a büntetőjog alkalmazása általában véve túlzottnak
nem tekinthető. A büntetőjog és a büntetőjogi büntetés végső
célja ugyanis a társadalom védelme, valamint a megelőzés
(speciál és generál prevenció). A bűnmegelőzési érdeket, mint
a büntetőjogi norma egyik funkcióját az Alkotmánybíróság
korábbi határozatában szintén a jogállamiságból levezethető
alkotmányos célként ismerte el [24/1998. (VI. 9.) AB
határozat, ABH 1998, 191, 195.]. A 21/1996. (V. 17.) AB
határozatban pedig kimondta, hogy a bűncselekmények
meghatározása és szankcionálása végső soron törvényhozói
kompetencia, amely felett kivételes esetekben érvényesülhet
csak alkotmánybírósági kontroll (ABH 1996, 74, 82.).
A közegészség védelme érdekében alkotott speciális
büntetőjogi szabályok részei annak a szervezési, irányítási
és orientálási feladat-ellátásnak, amely az államot az
Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése alapján terheli [ld: 28/1994.
(V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 134, 139.; 56/1995. (IX.
15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; 54/1996. (XI. 30.) AB
határozat, ABH 1996, 173, 186, 198.; 1316/B/1995. AB
határozat, ABH 1996, 735, 737.; 261/B/1997. AB határozat, ABH
1998, 689, 692.]. A közegészség olyan alkotmányos érték,
amelynek büntetőjogi védelme sem feltétlenül
alkotmányellenes, így e tekintetben is csak a büntetőjogi
beavatkozás határainak szükségességi és arányossági
vizsgálata jöhet számításba [vö.: 58/1997. (XI. 5.) AB
határozat, ABH 1997, 348, 354.].
A védendő jogi tárgyak kiválasztásánál minden esetben
hangsúlyos szerepe van a társadalom értékrendjének, a
nemzetközi jog szabályainak, az állam mindenkori
büntetőpolitikájának. A törvényhozót azonban – azon túl, hogy
a nemzetközi szerződések által előírt kötelezettségeket:
jelen esetben az általuk védendő értéknek nyilvánított, az
emberi életet, méltóságot, egészséget, és a kiskorúak
jogainak és érdekeinek oltalmazását, valamint a jogi
dokumentumokban foglalt iránymutatásokat az Alkotmány 7. §
(1) bekezdésére tekintettel nem hagyhatja figyelmen kívül – e
tekintetben is széles mérlegelési jog illeti meg.
Az Alkotmánybíróság a büntetőjogi szankciók kapcsán
korábban már több ízben kifejtette: „Az Alkotmánybíróságnak
nincs jogosítványa a büntetőpolitika által megfogalmazott
szükségletek, követelmények és célok helyességéről és
indokairól, így különösen azok célszerűségéről és
hatékonyságáról határozattal dönteni. Az Alkotmánybíróság
csak a normában testet öltött politikai döntés
alkotmányosságáról vagy alkotmányellenességéről határozhat.
Ezt viszont olyan alkotmányossági vizsgálat keretében
cselekszi, amelynek során figyelemmel van nemcsak az
alaptörvény textusára, hanem annak normatív és intézményes
összefüggéseire, és ugyanígy tekintettel van a Btk.
rendelkezéseire és intézményeinek koherenciájára. Az
Alkotmánybíróságnak tehát arra van jogosítványa, hogy a
büntetőpolitika alkotmányos korlátait állapítsa meg, de ne a
politika tartalmáról döntsön, ennek során pedig különös
tekintettel legyen az alapjogok védelmének alkotmányos
büntetőjogi garanciáira.” [1214/B/1990. AB határozat, ABH
1995, 571, 573, 574.; 13/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH
2002, 85, 90-91.].
6. Az egyik indítványozó kifogásolta, hogy a támadott
rendelkezésekben a jogalkotó önkényesen válogatott a
tudatmódosító szerek büntetendővé nyilvánítása körében. A
fentebb kifejtettekből következően azonban nem tartozik az
Alkotmánybíróság kompetenciájába annak a jogalkotói
mérlegelésnek a vizsgálata, hogy az állami büntetőpolitika
egyes ilyen szerekkel kapcsolatban miért nem (illetve csak
eseti jelleggel) kívánt a legszigorúbb büntetőjogi
eszközökkel élni, s e helyett miért és milyen más szabályokat
alkalmazott.
6.1. A büntetőjog szükségképpen jogkorlátozó
eszközrendszerének megítélésekor az Alkotmánybíróság
működésének kezdetétől a szükségességi és arányossági tesztet
alkalmazza. Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
büntetőjogi eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság
védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték
védelme más módon nem biztosítható [11/1992. (III. 5.) AB
határozat, ABH 1992, 77, 83, 85.]. Az elérni kívánt cél
fontosságának vizsgálata során az Alkotmánybíróság minden
esetben tekintettel volt arra is, hogy az egyént vagy a
közösséget fenyegető társadalmi veszély értékelése és
előrejelzése tekintetében a törvényhozó széles mozgástere az
Alkotmánybíróság által csak korlátozott mértékben vizsgálható
felül. A vizsgálati módszerként szolgáló szűkebb értelemben
vett arányosság követelménye szerint a jogtárgy védelmének
önmagában alkalmas és szükséges eszközét akkor nem szabad
alkalmazni, ha az érintett személy alapjogainak ebből eredő
megcsorbítása a jogi érdek védelmének hozamát lényegesen
meghaladja.
6.2. A visszaéléssel kapcsolatos magatartások ésszerű,
tudományos alapokon álló differenciálása nem ütközik az
Alkotmányba, amint az sem, ha a jogalkotó az eltérő súlyú és
következményekkel járó magatartásokat és azok eredményét
eltérő súllyal kezeli. Az indítványozó által felhívott, az
Alkotmány 70/A. §-a az egyenlő méltóságú személyek közötti
hátrányos megkülönböztetést tiltja és nem a különböző kóros
élvezetre alkalmas anyagok közötti diszkriminációra
vonatkozik. Az pedig, hogy ebből kiindulva a Btk. egyes –
kétségtelenül káros szerek (pl. alkohol) – használatához csak
részlegesen fűz következményeket, senki számára nem
keletkeztet megalapozott igényt más kóros élvezetet nyújtó
anyagok használatának szabadságára. A jogalkotó felelőssége
éppen abban áll, hogy a lehetséges felhasználási módjukban és
így következményeikben eltérő szerek használata esetén eltérő
és differenciált megoldásokat alkalmazzon, minthogy a
büntetőjogi rendelkezés szükségességének és arányosságának
alkotmányossági követelménye csak így teljesíthető.
A különböző, az egészségi állapotot is befolyásoló
szerek és anyagok használatának jogi következményei a
jogrendszerekben nem egyformák. A szigorúbb vagy enyhébb
állami fellépést nyilvánvalóan koronként és kultúránként
eltérő megfontolások alakítják. Az alkohollal, nikotinnal,
kávéval az európai kultúra „megtanult” együtt élni, minthogy
használatuk évszázados múltra tekint vissza. Kezelésük már
csak azért sem vonható a kábítószerekkel egy tekintet alá,
mert az ezen anyagokról rendelkezésre álló ismereteink
alapján – mind az akut, mint a késői hatás tekintetében –
használatuk következményei azoktól jelentősen eltérnek. A
dohányzás és a koffein bódulatot, módosult tudatállapotot
egyáltalán nem hoz létre, vagyis az egyén szellemi,
cselekvési szabadságára semmilyen hatással nincs. Az
alkoholfogyasztás kockázatai pedig a függőség kialakulásához
szükséges mennyiség és időtartam jelentősen eltérő volta
miatt messze elmaradnak a kábítószerek okozta veszélyektől, s
a fogyasztás azonnali következményei is kevesebb kockázattal
járnak.
Alkotmányossági szempontból tehát a „válogatás”
aggályosnak nem tekinthető. A Btk. rendelkezései a büntetőjog
dogmatikájának megfelelően differenciált keretek között
szankcionálják a kábítószer-fogyasztást, fűznek
jogkövetkezményeket az alkohol-fogyasztáshoz, s tekintenek el
a további élvezeti cikkek használatának értékelésétől. Így a
szabályozás az egyenlő méltóságú személyek tekintetében az
Alkotmány 55. § (1) bekezdésében biztosított személyi
szabadsághoz való jog szempontjából nem tekinthető
diszkriminatívnak. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e
tekintetben elutasította.
7. Hasonló okokból megalapozatlan az az indítvány is,
amely a Btk. módosítás1.-re tekintettel a szankcióra
vonatkozó rendelkezéseket általában véve is, de különösen a
fogyasztás tekintetében a „kellő szigor” hiánya miatt
támadta.
Az Alkotmánybíróság a 13/2002. (III. 20.) AB
határozatban összefoglalóan fejtette ki, hogy a hatályos Btk.
büntetési rendszerében a szankció meghatározásának joga
megoszlik a jogalkotó és a jogalkalmazó között. A
szükségesség és arányosság alkotmányi követelményével
kapcsolatban az kiemelte: „Az arányos büntetés elve
tartalmára nézve több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is
kitölthető, következésképp a törvényhozónak széles körű
alkotmányos mozgástere van a büntetés kiszabásával összefüggő
büntetőjogi intézményrendszer alakítása során. Az
Alkotmánybíróság nem jogosult a jogalkotói mérlegelés
célszerűségi szempontú felülbírálatára és az egyes koncepciók
értéktartalmának minősítésére, az ezért való politikai és
jogpolitikai felelősséget a törvényhozó viseli. Az
Alkotmánybíróság a semlegesség talaján állva csupán azt
vizsgálhatja, hogy a büntetéskiszabás rendjére vonatkozó
szabályok megállapítására vonatkozó diszkrecionális jogával
összefüggésben ’a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása
során nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely
rendelkezésével.’ {részletesen: pl. 61/1992. (XI. 20.) AB
határozat, ABH 1992, 280, 281.; […].}” (ABH 2002, 85, 93-94.)
A kifejtettekből következően az egyes bűncselekményekhez
és ezen belül egyes elkövetési magatartásokhoz, minősítő
körülményekhez kapcsolódó joghátrányok mértékének
megállapításakor a jogalkotó különbséget tehet enyhe és
súlyos büntetések között, mint ahogyan maga a „tett” is lehet
enyhébb vagy súlyosabb.
A különbségtétel azonban összehangolást is jelent. Ennek
során figyelemmel kell lenni a cselekményhez kapcsolódó
speciál és generál prevenciós célokra, a különböző jogi
tárgyakat veszélyeztető vagy sértő bűncselekmények szankcióit
pedig arányaikban is meg kell feleltetni egymásnak. Az
Alkotmánybíróságnak ezzel kapcsolatban nemcsak arra nincs
felhatalmazása, hogy a jogalkotó mérlegelési szempontjait
felülbírálja, hanem mindaddig, míg a szankciórendszer
koherenciájának sérelmét előidéző, alkotmányos keretek között
elfogadhatatlan aránytalanságot nem észlel, addig ebbe a
rendszerbe be sem avatkozhat.
Azt tehát, hogy a jogalkotó a kábítószerrel visszaélés
egyes fordulatai esetében „célszerűtlen egyoldalúsággal”,
„nagyfokú toleranciával” avagy erélyes szigorral szabta-e meg
azokat a büntetéskiszabási kereteket, amelyek között a
jogalkalmazó mérlegelhet, az Alkotmánybíróság csak
szélsőséges esetben minősítheti alkotmánysértőnek. A jelen
ügyben e tekintetben olyan kirívó aránytalanságot nem
észlelt, amely a büntetés korábbiakban már kifejtett céljával
alkotmányjogi szempontok alapján ellentétben állna, vagy
alapjogot sértene.
A Btk. támadott rendelkezéseiben a törvényhozó a
kábítószerrel visszaélés szándékos elkövetési magatartásait
rendelte büntetni, különbséget téve a cselekmények között a
visszaélés súlya: a fogyasztói és forgalmazói magatartások, a
személyes használat és a kereskedelem tekintetében is. A
hatályos rendelkezések – a korábbiaktól eltérően – a
fogyasztást kifejezetten nem nevesítik, ám a megszerzésen, a
tartáson, a termesztésen, és az előállításon keresztül
büntetni rendelik. Miután (azonban) a fogyasztás a felsorolt
elkövetési magatartások valamelyikének megvalósítása nélkül
nem képzelhető el, egyértelmű, hogy ezt a büntetendő
cselekmények köréből a szabályozás megváltozása sem iktatta
ki.
Mindazon magatartások, melyek a Btk-ban szerepelnek, a
fogyasztás tekintetében pusztán előrehozott védelmet
jelentenek. A nemzetközi egyezményeknek és a nemzetközi
trendnek pedig ez a szabályozási mód is megfelel. A vizsgált
bűncselekmények kapcsán kiszabható büntetések és intézkedések
pedig illeszkednek a Btk. e fejezetében szabályozott más,
büntetőjogilag tilalmazott magatartások szankcióihoz,
differenciálnak az elkövetési magatartások között és kellő
mérlegelési jogot biztosítanak a jogalkalmazó számára is.
Az itt kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság
ezen indítványt is elutasította.
8.1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk.
fentebb felsorolt rendelkezései, a fogyasztás büntetendővé
nyilvánítása és az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében foglalt
kínzás, megalázó, embertelen bánásmód tilalma között nincs
alkotmányjogi összefüggés. Ezért az indítványt e tekintetben
ugyancsak elutasította.
8.2. Úgyszintén nem állapítható meg alkotmányjogi
összefüggés a Btk. vizsgált szabályai és az Alkotmány 18. §-
ban oltalmazott egészséges környezethez való jog között sem.
Ezért az indítványt e tekintetben ugyancsak elutasította.
9. A kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásai
közötti különbségtétel hiányát a „kereskedelmi célú vagy
saját használatot célzó” differenciálatlanságra alapozó
indítvány ugyancsak megalapozatlan.
Mind a jelenlegi, mind az indítvány benyújtásakor
hatályos jogszabályban következetes különbségtétel ismerhető
fel a kábítószerrel visszaélés fogyasztói és forgalmazói
oldala között. A cselekmény irányultságára figyelemmel az
alkalmazható szankciók között jelentős súlybeli különbségek
voltak és vannak. A jogalkotó elsődlegesen ezen keresztül
különböztetett a személyes használat és a kereskedelmi célú
felhasználás között. Azzal továbbá, hogy e mellett a
mennyiségi határokhoz (csekély mennyiség, jelentős mennyiség,
alapegység) kapcsolódóan a büntetés mértékét befolyásoló
további differenciálást hajtott végre, a „célzat”
vizsgálatára ezt meghaladóan is kötelezte a jogalkalmazót.
A megszerzés és tartás céljának vizsgálata a
jogalkalmazónak a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX.
törvény (továbbiakban: Be.) rendelkezéseiből következően is
általános kötelezettsége, minthogy a Be. a hatóságok
feladatául szabja a bűncselekmény megállapítása és megítélése
szempontjából releváns körülmények felderítését. A
kábítószerrel visszaélés esetében a bizonyítás része az
elkövető szándékának megállapítása, az általa birtokolt,
értékesített, előállított kábítószer mennyisége, a nettó
hatóanyagtartalom vizsgálata útján. Erre figyelemmel az
Alkotmánybíróság a Btk. 282 – 282/C. §-ai vonatkozásában az
indítványt ezen okból sem találta megalapozottnak és azt
elutasította.
10. Részben megalapozott azonban a további
indítványozóknak a „saját használat”, illetve az „együttes
fogyasztás” fogalomkörét a jogbiztonság sérelmére alapozó
indítványa.
10.1. A Btk-nak a kábítószerrel visszaélést szabályozó
tényállásai elkövetési magatartásokat határoznak meg és
ezekhez, valamint a hozzájuk fűződő minősítő körülményekhez
kapcsolnak jogkövetkezményeket. Az előző pontban megjelölt
szabályok alapján – elsősorban a kereskedői magatartásoktól
való elhatárolás érdekében – a joggyakorlat kialakította a
„saját használat” fogalomkörét. A Btk. 283. § (1)
bekezdésének a), c) pontjai, valamint e) pontjának 1.
alpontja – visszatükrözve a korábban kialakult egységes
álláspontot – a támadott rendelkezéseiben a „saját használat”
fogalma alá vonható elkövetési magatartásokat meg is
határozza (termesztés, előállítás, megszerzés, stb.). Ennél
fogva megalapozatlan az az állítás, mely szerint bizonytalan,
hogy a „saját használat[on]” csak a fogyasztást, vagy az
összes többi magatartást is érteni kell-e.
10.2. Szintén alaptalan az indítványozók azon állítása,
hogy a „saját használat” fogalomkörének „saját” kitétele a
jogalkalmazást önmagában is kiszámíthatatlanná teszi, mert az
erre történő hivatkozás „sem nem igazolható, sem nem
cáfolható”.
A használat irányultsága az e fejezet 5. és 9. pontjában
kifejtettek szerint is bizonyítási kérdés. A tényállás egyik
olyan eleméről van szó, amelyre nézve a bíróságnak érdemi
vizsgálatot kell lefolytatnia, aminek során nyilvánvalón nem
a terhelt erről szóló nyilatkozata az egyetlen bizonyíték.
Vizsgálnia kell a terhelt életmódját, állapotát, azt, hogy
fogyasztó-e, s ezen belül eljutott-e már a függés állapotába,
figyelembe kell vennie a lefoglalt kábítószer mennyiségét
majd a tudományos és szakmai ismeretek, az ítélkezési
gyakorlat adatainak felhasználásával a bizonyítékokat
mérlegelni kell. Ebből következően a bizonyítandó tények
körének meghatározásához a támpontok nehézségek nélkül
megállapíthatók, a bizonyítékok mérlegelése pedig ez esetben
sem támaszt több nehézséget, mint bármely más ügyben. Így a
hivatkozás „igazolásának” vagy „cáfolásának”
lehetetlenségéről nincs szó.
Ennek alapján a támadott rendelkezések
alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt
az Alkotmánybíróság e tekintetben is elutasította.
10.3.1. Megalapozott viszont az indítványozók azon
kifogása, hogy az „együttes fogyasztás” bizonytalan
jogfogalom.
A Btk. rendszere az „együttes” elkövetésre ismeri a
társtettesség, a részesség, a csoportos, a bűnszövetségben, a
bűnszervezetben történő elkövetés kategóriáit, a dogmatika
pedig ezen felül a közvetett tettesség fogalmát. Az „együttes
fogyasztás” kitételből azonban nem állapítható meg, hogy a
közös fogyasztás a társas elkövetés mely – eltérő
társadalomra veszélyességű – szintjét jelentheti. Az sem
világos, hogy hány személy lehet részese egy olyan
cselekménynek, amelyhez kapcsolódóan elterelési lehetőséget
biztosít a törvény.
A kábítószerrel visszaélés bűncselekményénél tipikus,
hogy ugyanazon terhelt esetében többféle, különböző
törvényhelyek szerint minősülő elkövetési magatartás
halmozódik. Az elkövető akaratától is függő feltételeket
tartalmazó mentesülés körében fellelhető számos
bizonytalansági tényezővel együtt azonban ez a helyzet a
büntetés mértékére is kiható dogmatikai zavarokat okozhat,
mert az „együttes fogyasztók” „elkövetői” minőségének
értékelése (csoportos elkövetés, bűnszövetség, stb.) a
„szabad értelmezés” tartományába kerül át.
Az Alkotmánybíróság már a 11/1992. (III. 5.) AB
határozatában rögzítette, hogy az állam büntetőhatalma
gyakorlásának kereteit előre, törvényben kell rögzíteni. A
büntetőhatalom gyakorlásának törvényessége azonban nemcsak a
nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege klasszikus
elvének érvényesülését jelenti. Az alkotmányos büntetőjog
magában foglalja a büntetőjogi felelősségre vonás
jogszerűségének a büntetési rendszer alakításának
törvényességére vonatkozó tartományát is. „Az egyén
alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a büntetőjog
különös részének tényállásai és büntetési tételei érintik,
hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás
és büntethetőség összefüggő zárt szabályrendszere.” (ABH
1992, 77, 86.) Az elkövető magatartásának megítélésére, a
felelősségre vonás mértékére pedig alapvetően hatnak ki a
Btk. általános részének azon szabályai, amelyek a társas
bűnkapcsolatok fogalmára és ezek következményeire
vonatkoznak. Ennek folytán az egyén nem tartható az eseti
megítélés következtében előálló bizonytalan jogi helyzetben.
Ez ugyanis a hivatkozott határozat szerint egyben „az állam
büntető hatalmának törvényben meghatározott határai és
feltételei” önkényes változtatásának tilalmába, így az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.
10.3.2. Megalapozott az indítvány a tekintetben is, hogy
nem tisztázott a „használat alkalma” fogalomköre. A Btk.
rendelkezéseiből nem állapítható meg, hogy ez a körülmény
egyetlen fogyasztási alkalomra vonatkozik-e, vagy – az eltérő
veszélyességi fokot tükröző – akár azonos, akár különböző
helyen és személyi körben történő rendszeres használatra. Nem
vonható következtetés még arra sem, hogy a többszöri átadás
esetén a hatóanyagtartalmat össze kell-e számítani, vagy a
különböző átadási alkalmakat a Btk. általános részében
foglalt halmazati szabályokra is figyelemmel hogyan kell
értékelni. Az ebből fakadó bizonytalanság pedig a szóban
forgó rendelkezés eredeti célját és tartalmát önmaga
ellentétévé is képes átfordítani, s ennek folytán a
jogalanyok közötti diszkriminációt eredményezni.
A fogalom a Btk. más rendelkezéseiben nem szerepel,
következésképpen a hozzákapcsolódó ítélkezési gyakorlatra sem
lehet hagyatkozni. Tartalmának megállapítása ebben a
kontextusban a tudományosan ismert értelmezési módok mentén
sem lehetséges. Ezáltal a jogértelmezés önkényessé,
vádhatóságonként, bírónként egyedivé válhat, s ez – ugyanazon
magatartás miatt – az egyik elkövető esetében az elítéltetést
vagy gyógykezelésre utalást, míg egy másik esetében a
felelősségre vonás alóli mentesülést eredményezhet.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a
normavilágosság a jogbiztonság alapvető eleme. Számos döntés
részletezte, hogy ez a kritérium nemcsak a tilalmazott
magatartás leírására, hanem a jogkövetkezmények alkalmazására
és az azok alóli mentesülés lehetőségére is vonatkozik. A
10/2003. (IV. 3.) AB határozatban elvégzett és jelen ügyben
is irányadó összegzés szerint a jogbiztonságnak része a
világos, felismerhetően értelmezhető és egyértelmű
normatartalom. A normaszöveg értelmezhetetlenségének, avagy
eltérő értelmezést engedő voltának az a következménye, hogy
kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára.
A normaszöveg túl általános volta mindemellett lehetőséget ad
a szubjektív, önkényes jogalkalmazásra is (ABH 2003, 130,
135.).
A büntetési rendszernek része annak meghatározása is,
hogy az állam a büntetőjogi igény érvényesítéséről mikor,
milyen körülményekről mond le, így ez is csak alkotmányos
keretek között történhet. Ebbe pedig éppen az alkotmányos
jogok védelme érdekében beletartozik a feltételek pontos, az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésének követelményeit kielégítő
meghatározása is, minthogy a jogbiztonság követelménye az
egyes normák egyértelműségét éppen úgy megköveteli, mint azok
alkalmazásának kiszámíthatóságát. [részletesen legutóbb:
47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH 2003, 525, 535.]
A vizsgált jogszabályhelyek [Btk. 283. § (1) bekezdés b)
pont, c) pont, d) pont 1. alpontja, e) pont 1. alpontja,] a
megkívánt kritériumoknak nem felelnek meg, sértik az
Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdését. Így az Alkotmánybíróság –
a határozat VI. fejezetében kifejtett további körülményekre
figyelemmel is – a megsemmisítésükről döntött.
V.
Megalapozott az az indítvány, amely a Btk-nak a
kábítószerrel visszaélésre vonatkozó rendelkezéseiben a
„hatósági engedély[re]” vonatkozó tényállási elemet az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközőnek tekinti.
Kétségtelen, hogy az engedélyhez kötöttség, illetve az
engedély hiánya szerepel a Btk. más tényállásában is, s
elvileg nem kizárt, hogy a különös részi tényállás ehhez
kapcsolja a büntethetőséget. Ez a megoldási mód azonban nem
idézhet elő normavilágossági hiányokat, nem okozhat
jogbizonytalanságot. Ilyen esetben a szabályozásból ki kell
tűnnie annak, hogy az adott tényállásban tilalmazott
magatartások engedéllyel jogszerűen gyakorolhatók, a
jogszabályoknak félreérthetetlenül meg kell határozniok az
engedélyezés kritériumait és meg kell jelölniük az
engedélyezőt. Így e büntethetőségi feltétel a törvényi
tényállás alkalmazhatóságát nem fordíthatja át önmaga
ellentétébe.
A Btk. támadott rendelkezéseinek megfogalmazásából
azonban az következik, hogy a kábítószerrel visszaélés
elkövetési magatartásai csak „hatósági engedély” hiányában
valósítanak meg bűncselekményt. A „hatósági engedélynek” a
törvény szövegében történő megjelenése azt a látszatot
eredményezi, mintha a támadott szabályokban foglalt
cselekmények (elkövetési magatartások) mindegyikéhez
beszerezhető lenne a hatósági engedély, s ezek nem
önmagukban, hanem csak a „feltétel” hiányában váltanának ki
büntetőjogi rosszallást.
A vizsgált rendelkezésekben írt elkövetési magatartások
általában tilalmazottak, s így jogellenesek. Ha azonban
bizonyos személyi kör ezen általában tiltott magatartások
valamelyikére, vagy közülük akár többre is a megfelelő szintű
jogszabályi rendelkezés alapján hatósági engedélyt kap, a
büntető tényállást formailag kimerítő ilyen magatartás nem
jogellenes, tehát nem büntethető. A jogalkotó az engedély
kiadását azonban csak akkor teheti lehetővé, ha valamely
kábítószerek vagy pszichotróp anyagok felhasználására a
„legálisnak” elismert szférában szükség van.
Az engedélyezési eljárással, az engedélyköteles
tevékenységek körével, az engedély tartalmi követelményeivel
kapcsolatos normákra a Btk. vagy a Btké. szabályrendszere
semmiféle következtetést nem tesz lehetővé. A Btk. értelmező
rendelkezései e tekintetben mögöttes joganyagként jelölik meg
a nemzetközi egyezmények végrehajtására kiadott
jogszabályokat: a kábítószerekkel és pszichotróp anyagokkal
végezhető tevékenységről szóló 142/2004. (IV. 29.) Korm.
rendeletet (a továbbiakban: Korm. R.1.), a kábítószer
előállítására alkalmas növények termesztésének
forgalmazásának és felhasználásának rendjéről szóló 162/2003.
(X. 16.) Korm. rendeletet (a továbbiakban: Korm. R.2.), a
kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott előállításához,
gyártásához is használt vegyi anyagokkal végezhető egyes
tevékenységek szabályozásáról szóló 272/2001. (XII. 21.)
Korm. rendeletet (a továbbiakban: Korm. R.3.).
1. Az Abtv. 20. §-a értelmében az Alkotmánybíróság
indítvány alapján jár el. A hatósági engedély fogalmának
részben mögöttes hátterét jelentő fenti kormányrendeletekre
külön alkotmányossági kifogás nem érkezett. Azáltal azonban,
hogy a Btk. értelmező rendelkezései ezeket tartalmilag
beemelik a Btk. rendszerébe, a támadott rendelkezések
alkotmányossági vizsgálata szükségessé tette áttekintésüket.
Ennek során az Alkotmánybíróság megállapította, hogy
az engedélyköteles tevékenységek jellegét, terjedelmét, az
ebben közreműködők listáját a különböző jogszabályok csaknem
átláthatatlanul széles körben, eltérő fogalmi rendszerben és
igen nagy számú hatóságot, szervet, hivatalt bevonva
határozzák meg. Nem minden tekintetben – vagy az egyes
rendeletek szerint eltérő tartalommal – állapítható meg, hogy
az engedélyezés körében pontosan mit takarnak a különböző
esetekben alkalmazott „használat”, „igazolás”, stb.
kitételek. A szabályozás hiányosságai folytán azonban az
eljárások kollíziója jöhet létre. A különböző jogszabályokban
használt eltérő terminus technikusok, valamint az önmagukban
is bizonytalan jogfogalmak – köztük magának a hatóság
fogalmának – tisztázatlansága következtében az engedélyezési
eljárás még szakavatott és az e területen kimondottan jártas
személyek számára is áttekinthetetlen. Mindez viszont a
büntetőeljárás során is csaknem lehetetlenné teszi az
engedélyek tartalmi keretei jogszerűségének egységes
szempontok szerinti vizsgálatát, de a legjobb esetben is
megengedi a szélsőséges megállapításokat. Így esetlegessé
válik a felelősségre vonás is.
2. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a hatósági
engedélyezésre irányadó rendelkezéseket tartalmazó
kormányrendeletek fogalomrendszere nem kompatibilis a Btk-nak
az elkövetési magatartásokat meghatározó rendelkezéseivel,
minthogy a bennük felsorolt, az engedélyezésre, felügyeletre,
és más hasonló hatósági aktusra szoruló – ismert és
szabályozott – tevékenységek egy szűk sáv kivételével nem
fedik a büntető törvény rendelkezéseit. További jelentős
tényező, hogy a Btk-ban nem tényállási elem az a célhoz
kötöttség, amely e rendeletekben és a kibocsátásuk alapjául
szolgáló nemzetközi egyezményekben szerepel. Ez utóbbi kettő
szerint ugyanis főszabályként a kábítószerek és pszichotrop
anyagok felhasználása csak egészségügyi és tudományos célból
lehetséges.
A kormányrendeletek szövegéből is megállapítható, hogy
a büntetőjogi természetű kérdéséket mellékesen kezelik. Már
címükből és bevezetőjükből is kiviláglik, céljuk – elsősorban
a nemzetközi jog szabta követelményeknek megfelelően – csak
egyes, elsősorban gazdasági jellegű tevékenységfajták
szabályozása volt, amelyek a kábítószerek és pszichotrop
anyagok vagy prekurzorok felhasználásával kapcsolatban a
nemzetközi ellenőrzést és az előírt tilalmak betartását
teszik lehetővé. E mellett veszélyességükre figyelemmel a
gyógyszerek és gyógyszerkészítmények hasznosítására
fordítanak kiemelt figyelmet. Így az engedélyezési eljárás
kereteit és tartalmát is csak e céloknak alárendelten
kezelik, holott a pszichotrop anyagok és a prekurzorok
legális felhasználási területe is jóval tágabb ennél.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy azokra a Btk-ban
elkövetési magatartásként meghatározott tevékenységfajtákra,
amelyek a kormányrendeletekben nem szerepelnek, engedély nem
is kérhető és más hatósági aktus sem követelhető meg.
Minthogy pedig a fentebb kifejtettek szerint számos
elkövetési magatartás ilyennek minősül, ezek esetében a
hatósági engedély mint tényállási elem előírása éppen a
büntethetőséget zárja ki. Azaz, a mögöttes joganyagnak a
büntető törvénnyel való aszinkronitása a Btk. érvényesülését
rontja le. Ez pedig nyilvánvalóan ellentétes mind a jogalkotó
céljával, mind a kötelezően irányadó nemzetközi szerződések
tartalmával, dogmatikailag tarthatatlan eredményre vezet, a
jogalanyok közötti diszkriminációt hoz létre, s
jogbizonytalanságot idéz elő.
Ennek eredményeképpen ugyanis egyfelől akár még a
legsúlyosabb társadalomra veszélyes magatartások sem
eredményezhetnek büntetőjogi felelősségre vonást (pl.
kereskedés), másfelől pedig az alacsonyabb rendű jogszabályok
folytán egyébként engedélyköteles tevékenységek is csak
azokban az esetekben vonhatók a Btk. hatókörébe, amikor a
háttérjogszabály tartalma megfeleltethető az itt felsorolt
elkövetési magatartásoknak. Előáll az a képtelen eredmény is,
hogy a Btk-ban meghatározott cselekmények miatt gyakorlatilag
csak azon elkövetőkkel szemben folytatható az eljárás, akiket
a kormányrendeletekben meghatározott engedélykérési
kötelezettség terhel és azt elmulasztják, míg mások az ilyen
típusú magatartás esetén is mentesülnek a felelősségre vonás
alól.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy egyes, a
Btké-ben is meghatározott kábítószerfajták mindenféle legális
felhasználási módja ideértve a gyógyászati jellegű
alkalmazást is, a nemzetközi szerződések alapján eleve kizárt
[(kivéve a tudományos kutatást pl. heroin, kokain]. Ennek
megfelelően nincsenek az ezekkel folytatható tevékenységre
vonatkozó szabályok a kormányrendeletekben (és más
jogszabályokban) sem. Ilyen módon azonban ellentmondás alakul
ki a büntető törvénynek az elkövetési magatartásokra és az
elkövetési tárgyakra vonatkozó rendelkezései között, s
létrejön a Btk. kollíziója azokkal a nemzetközi
szerződésekkel is, amelyekre maga a büntető törvény
hivatkozik.
A hatósági engedély, mint tényállási elem
megkövetelése folytán tartalom nélkülivé válnak a Btk-nak a
gyermekek, valamint a minősített intézmények védelmére
vonatkozó rendelkezései és funkciójukat vesztik a mentesülés
szabályai. Nyilvánvaló, hogy a Btk. 282/B. §-a – jelenlegi
formájában – éppen azzal szemben kíván védelmet nyújtani,
hogy a kiskorúak illegális keretek között és módon bármiféle
kábító hatású anyaghoz vagy pszichotrop szerhez jussanak. A
gyógykezelésen kívül, amelynek szabályait az egészségügyi
normák rendelkezései rögzítik, nem képzelhető el olyan
helyzet, hogy a kiskorúak kábítószert birtokoljanak, még
kevésbé, hogy az ő felhasználásukkal kerüljön sor ezen
anyagok forgalmazására. Ilyen tevékenységhez fogalmi
képtelenség a hatósági engedély kívánalma.
3. Nem határozható meg az sem, hogy mit takar a
hatóság fogalma. A kormányrendeletek számos szervet
felsorolnak ugyan, de kérdéses, hogy ezek mindegyike
rendelkezik-e közhatalom megtestesítését jelentő hatósági
jellegű kompetenciával.
Az Alkotmánybíróság már a 30/1992. (V. 26.) AB
határozatában kimondta, majd többek között, a jelenlegihez
hasonló típusú problémakört vizsgáló – a teljesítményfokozó
szerrel vagy módszerrel visszaélés bűncselekményének
alkotmányossági kontrollja során – a 47/2000. (XII. 14.) AB
határozatában megerősítette: „Az alkotmányos büntetőjog
követelményei szerint a büntetőjogi szankció kilátásba
helyezésével tilalmazott magatartást leíró diszpozíciónak
határozottnak, körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak
kell lennie. Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra
és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat
világos kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell
tartalmaznia, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag
szankcionált jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az
önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről.
Vizsgálni kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő
magatartások körét nem túl szélesen jelöli-e ki és elég
határozott-e. (ABH 1992. 167, 176.)” Az utóbbi döntés kitért
arra is, hogy a Btk. rendszerében megengedhetetlen az olyan
bizonytalan fogalmak használata, amelyek a büntetőjogi
felelősséget úgy alapozzák meg, hogy a fogalom értelmezése
során számításba jöhető jogszabályok köre túlságosan tág. Ez
nem egyeztethető össze a jogállamiság követelményével. A
hatóság – közelebbi körülírás nélkül – bizonytalan
jogfogalom, s annak közvetlenül a Btk-ból kell kitűnnie, hogy
a jogalkotó a törvény alkalmazása szempontjából pontosan mely
hatóságokra gondol (ABH 2000, 377, 380-381.).
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa hatásköri
kérdéseit vizsgáló 7/2001. (III. 14.) AB határozat ugyancsak
az alkotmányellenesség feltételei között említette, hogy az
Alkotmány semmiféle hatóság fogalmat nem ad, a vonatkozó
jogszabályok és indokolásaik pedig ezt a meghatározást nem
egyértelműen használják. „A szóhasználatból fakadó
bizonytalanság [pedig önmagában is] sérti az alkotmányos
szervek működésének kiszámíthatóságához, a feladat- és
hatásköri összeütközés kiküszöböléséhez fűződő alkotmányos
érdeket.” (ABH 2001, 114, 118. )
Minderre figyelemmel jelen esetben az állapítható meg,
hogy a Btk. és a keretkitöltő jogszabályok vonatkozásában a
hatósági engedély hiánya, mint büntethetőségi feltétel
tekintetében kialakult helyzet sérti az alkotmányos
büntetőjog fentebb megfogalmazott követelményeit. Az
Alkotmánybíróság ezúttal is hangsúlyozza: a jogbiztonság
alkotmányi követelményének minimuma, hogy a jogrend világosan
tükrözze az intézményes büntetőjogi beavatkozás kiváltó okait
és feltételeit. Nem teremthető olyan helyzet, hogy a
szükségképpen a szabadságjogokba történő erőteljes
beavatkozás lehetőségét megteremtő büntető anyagi jog
szabályainak eltérő és esetleges értelmezése, fogalmi zavarai
és tartalmi kiszámíthatatlansága folytán a jogalanyoknak ne
azonos mértékben legyen módja a célszerű és tudatos
cselekvésre. Ez közvetlenül is a jogállami garanciák sérelmét
idézi elő.
A fentiekben kifejtettek szerint a Btk. támadott
szabályaiban szereplő „hatósági engedély” fogalom
alkotmányellenes, mert jogbizonytalanságot előidéző volta
miatt sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését. Ezért a Btk.
támadott rendelkezéseinek az ezen kitételt tartalmazó
szövegrészeit az Alkotmánybíróság azonnali hatállyal
megsemmisítette.
4. Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva –
megállapította továbbá, hogy a hatósági engedélyre vonatkozó
jogszabályok és a Btk. 282-283/A. §-ainak az elkövetési
magatartásokra vonatkozó rendelkezései közötti összhang
hiánya önmagában is az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sértő,
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet idézett
elő.
Az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet bárki indítványára, vagy hivatalból
állapíthatja meg [Abtv. 49. § (1) bekezdés; részletesen: pl.
32/2004. (IX. 14.) AB határozat, ABK 2004, augusztus-
szeptember, 638, 640.].
Az Alkotmánybíróság mulasztást abban az esetben állapít
meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen jogszabály
nincs, vagy van ugyan szabályozás, de az Alkotmányból
következő jogszabályi rendelkezés hiányzik, s ennek folytán
alkotmányellenes helyzet áll elő [Pl. 22/1990. (X. 16.) AB
határozat, ABH 1990, 83, 86.; 54/2001. (XI. 24.) AB
határozat, ABH 2001, 421, 436.; 49/2001. (XI. 22.) AB
határozat, ABH 2001, 351, 355.]. „A jogalkotó szerv tehát a
jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi
felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha azt észleli,
hogy a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi
rendezést igénylő kérdés merült fel, feltéve, hogy a
szabályozást valamely alkotmányos jog érvényesülése vagy
biztosítása kényszerítően megköveteli [22/1990. (X. 16.) AB
határozat, ABH 1990, 83, 86.]. Az állam jogalkotói
kötelezettsége – ahogy erre az Alkotmánybíróság a 37/1992.
(VI. 10.) AB határozatában (ABH 1992, 227, 231.) rámutatott –
következhet az Alkotmányból kifejezett rendelkezés nélkül is,
ha valamely alkotmányos alapjog biztosítása ezt feltétlenül
szükségessé teszi. (1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667,
669.)” [12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABK 2004. április,
291., 295.]
Az 59/2003. (XI. 26.) AB határozat összefoglalóan
fejtette ki, hogy az „Alkotmánybíróság ’[…] mulasztásban
megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha
az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs
[35/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 204.], hanem akkor
is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból
levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik.
[22/1995. (III. 31.) AB határozat ABH 1995, 108, 113.;
29/1997. (IV. 29.) AB határozat ABH 1997, 122, 128; 15/1998.
(V. 8.) AB határozat ABK 1998. május 222, 225.] A szabályozás
tartalmának hiányos voltából eredő alkotmánysértő mulasztás
megállapítása esetében is a mulasztás vagy a kifejezett
jogszabályi felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában, a
feltétlen jogszabályi rendezést igénylő jogalkotói
kötelezettség elmulasztásán alapul.’ [4/1999. (III. 31.) AB
határozat, ABH 1999, 52, 56-57.] „Az Alkotmánybíróság
gyakorlata tehát lehetővé teszi mulasztásban megnyilvánuló
alkotmánysértés megállapítását akkor is, ha a jogalkotó a
jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát
teljesítette ugyan, ennek során azonban olyan szabályozási
hiányosságok következtek be, amelyek alkotmányellenes
helyzetet idéztek elő.” (ABH 2003, 607, 614.)
A korábbiakban kifejtettek szerint a nyilvánvalóan nem
büntetőjogi szempontú kormányrendeletek alapján engedéllyel
jogszerűen folytatható tevékenységek meghatározása és a
büntető törvény fogalomköre nem fedik egymást. A
kormányrendeletekből adódó bizonytalanság a büntetőjog
alkalmazása során lehetőséget ad az önkényes jogértelmezésre.
Ezért az Alkotmánybíróság e tekintetben is felhívta a
jogalkotót a mulasztás pótlására.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a kábítószerekre és
pszichotrop anyagokra vonatkozó szabályozás során – már csak
a nemzetközi szerződések rendelkezéseire és a kötelező
érvényű uniós szabályokra is figyelemmel – a jelen határozat
következtében kialakult új helyzetben is szükséges a
nemzetközi egyezmények által szabott iránymutatásokat és
törekvéseket figyelembe véve az engedélyezési eljárás
kidolgozása. A kábítószerek és kábító hatású anyagok
nemzetközi forgalmazása és a hazai tudományos, illetve
egészségügyi célú felhasználása ugyanis egyaránt kötelező
(nemzetközi) ellenőrzés alá tartozik. Ezzel összefüggésben
utal az Alkotmánybíróság arra is, hogy az Európai Unió
Tanácsának a 2004. november 11-én kihirdetett, „a tiltott
kábítószer-kereskedelem területén a bűncselekmények
tényállási elemeire és a büntetésekre vonatkozó minimum
szabályok megállapításáról” szóló 2004/757/IB kerethatározata
e tekintetben új feladatokat is szab a nemzeti jogalkotás
számára. (A kerethatározatból adódó feladatok teljesítésének
határideje: 2006. május 12.)
Az engedélyezési eljárás rendjét azonban olyan módon
kell kialakítani és a Btk. kábítószerrel visszaéléssel
kapcsolatos rendelkezéseivel összhangba hozni, hogy a
büntetőjog által tiltott magatartások köre közvetlenül az
anyagi jogi jogszabályból levezethető legyen. A
normavilágosság követelménye vonatkozik a büntetőjogi
keretrendelkezésekre is. A keretkitöltő szabályok létezése
csak jogi technikaként szolgálhat és nem idézhet elő
zavarokat a büntetőjog működése során, illetve a jogalanyok
számára nem teremthet kiszámíthatatlan és követhetetlen
állapotot.
VI.
A továbbiakban az Alkotmánybíróság a támadott
rendelkezéseket a nemzetközi szerződésbe ütközéssel
összefüggésben vizsgálta.
1. Az Egységes Kábítószer Egyezmény és a Pszichotrop
Egyezmény preambuluma leszögezi, hogy a szerződő államok az
emberiség jövőjéről, jólétéről, egészségük és szociális
helyzetük megóvásáról kívánnak gondoskodni azzal, hogy az
Egyezmények hatálya alá eső anyagok, készítmények, szerek
visszaélésszerű használata ellen közös erővel lépnek fel. Az
ENSZ Egyezmény preambuluma arra is utal, hogy a kábítószer-
fogyasztóvá válás veszélye a gyermekeket fenyegeti a
legjobban, akiket más társadalmi csoportoknál gyakrabban
használnak fel a visszaélésszerű magatartások elkövetéséhez.
Különösen súlyosnak nyilvánítja ezért a kábítószerrel
visszaélés azon eseteit, amikor annak sértettje kiskorú, vagy
az elkövetéshez kiskorút használtak fel, s a bűncselekmény
értékelésére nyomatékosan kiható körülménynek tekinti a
cselekménynek az ún. minősített intézményben (pl. iskola,
gyermekek számára szociális ellátást nyújtó intézmények,
stb.) történő elkövetését (3. cikk 5. pontjának f), g)
alpontjai). Kiemeli továbbá, hogy az aláíró feleknek
kötelességük a büntetőeljárás során biztosítani az említett
cselekmények esetén a maximális hatékonyságot és visszatartó
erőt jelentő intézkedéseket, s az ismertetett körülményeknek
még a bűncselekmény „miatt elítélt személyek kedvezménnyel
történő szabadítása és feltételes szabadlábra helyezése
mérlegelésekor” is különös súlyt kell kapniuk (3. cikk 6-7.
pontjai).
Az ENSZ Egyezmény hivatkozott rendelkezéseivel, valamint
3. cikk 4. pontja a) pontjával összhangban az Egységes
Kábítószer Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény kimondja:
minden szerződő fél biztosítja a szándékos és súlyos
cselekmények esetén, hogy azok megfelelő büntetéseket,
„nevezetesen börtönbüntetést vagy egyéb szabadságvesztést”
vonjanak maguk után (Egységes Kábítószer Egyezmény 36. cikk
1. pont a) alpontja, Pszichotrop Egyezmény 22. cikk 1. pont
a) alpontja).
A Gyermek Egyezmény preambuluma kifejezésre juttatja,
hogy a „gyermekkor különleges segítséghez és támogatáshoz”
illetve védelemhez ad jogot. Ez nem általában „a gyermek
harmonikus személyiségének kibontakozásához szükséges” légkör
biztosítására vonatkozik, hanem annak elismerésére, hogy a
kiskorúnak „joga van a felkészítésre az önálló életvitelre az
emberi méltóság” jegyében. Ennek érdekében „a gyermeknek,
figyelemmel fizikai és szellemi érettsége hiányára, különös
védelemre és gondozásra van szüksége, nevezetesen megfelelő
jogi védelemre […].” Rögzíti azt is, hogy gyermeknek a 18.
életévét be nem töltött személyt kell tekinteni (1. cikk),
ekként konkretizálva a rendelkezései által védelemben
részesített csoportot. A 4. cikk az államok törvényhozását
kötelezi aktív cselekvésre annak érdekében, hogy az
Egyezményben biztosított jogok valamennyi 18 év alatti
gyermek tekintetében érvényesüljenek. A kábítószerrel
visszaéléssel összefüggésben a 33. cikk rögzíti, hogy a
részes államok megtesznek minden – többek között
törvényhozási – intézkedést annak érdekében, hogy megvédjék a
gyermekeket „az erre vonatkozó nemzetközi egyezményekben
meghatározott kábító- és pszichotrop szerek tiltott
fogyasztásától, és hogy megakadályozzák a gyermekeknek e
szerek tiltott előállításában és kereskedelmében való
felhasználását.” A 24. cikk 3. pontjában az államok azt
vállalták, hogy „a gyermekek egészségére káros szokás[ainak]”
megszüntetése érdekében „alkalmas és hatékony” intézkedéseket
vezetnek be.
A négy nemzetközi szerződés szabályrendszerének
összevetéséből tehát az a következetés vonható le, hogy a 18
év alatti személyek sérelmére, vagy a felhasználásukkal
elkövetett kábítószerrel visszaélés súlyos megítélés alá
esik, s ilyen esetekben az aláíró felek jogrendjének
biztosítani kell az elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés
alkalmazásának lehetőségét is. Az Egyezmények ide vonatkozó
rendelkezései pedig olyan kötelezettségeket állapítanak meg
az államok számára, amelyek jogalkotói aktivitást is
követelnek.
Kétségtelen, hogy az Egységes Kábítószer Egyezmény és a
Pszichotrop Egyezmény feljogosítja az államokat arra, hogy a
büntetés alternatívájaként, vagy a mellett a kábítószerrel
visszaélőkkel szemben az Egyezményekben meghatározott kezelő,
gyógyító intézkedéseket alkalmazzanak. Az ENSZ Egyezmény 3.
cikk 4. pont c) alpontja azonban már szűkíti a
diszkrecionális jogkör határait, mert csak kisebb súlyú
bűncselekmények elkövetői esetén ad módot erre. Az 5. pont
pedig annak kifejezésre juttatásával, hogy a gyermekek
sérelmére, vagy az ő felhasználásukkal, illetve a minősített
intézmények területén elkövetett cselekményeket súlyosnak
tekinti, jelentős mértékben korlátozza az alternatív
lehetőségek biztosítását a bűncselekmények elkövetőivel
szemben. Mindez nem jelent semmiféle ellentmondást a
nemzetközi szerződések között. Az ENSZ Egyezmény preambuluma
ugyanis kiemeli, hogy a szerződő államoknak – az Egységes
Kábítószer Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény vezérelveinek
elismerése mellett – kifejezetten szándékában állt
„mélyíteni” a tiltott forgalmazás és az ebből adódó súlyos
következmények elleni intézkedéseket.
Az ENSZ Egyezmény ezért a súlyos bűncselekmények körére
vonatkozó fogalom-alkotással, a kedvezőbb jogkövetkezmények
alkalmazási körének szűkítésével az aláíró országok számára
nemcsak szabályozási célt, hanem módot is meghatározott. A 3.
cikk 5. pontjának megfogalmazásából világosan következik,
hogy a minősített esetek következményeit illetően a szerződés
nem pusztán opcionális listát kínál fel, hanem
követelményrendszert határoz meg az államok belső
szabályozásával szemben. Mindezzel összhangban áll a Gyermek
Egyezmény 33. cikkének azon része, amely a kábítószerrel
visszaélőkkel szemben, a konkrét elkövetési magatartásokat is
nevesítve a gyermekek védelmének törvényhozási úton történő
teljesítésére külön is felhívja a szerződő feleket.
2. Az Alkotmánybíróság – más összefüggésben – már
korábban is értelmezte a Gyermek Egyezmény és az Alkotmány
összefüggéseit, rámutatva a büntetőjogi szabályozás által is
követendő elvekre. A 995/B/1990. AB határozatban
hangsúlyozta, hogy a gyermeket megilletik az alapvető
alkotmányos jogok, ám ahhoz, hogy „a jogok teljességével
képes legyen élni, biztosítani kell számára az életkorának
megfelelő minden feltételt felnőtté válásához”. A Gyermek
Egyezményt aláíró magyar állam számára az Alkotmányból
közvetlenül levezethető követelmény, hogy a jogi szabályozás
minden területén a gyermek mindenek felett álló érdekét vegye
figyelembe. „[A] gyermek védelme és a róla való gondoskodás
nemcsak a család alkotmányos kötelessége, hanem az államé, a
társadalomé is.” Ennek kiteljesítése érdekében a büntetőjog
eszközeit is maradéktalanul igénybe kell venni (ABH 1993,
515, 524, 526, 527, 528.).
A jogalkotót cselekvésre kötelező vállalt nemzetközi
kötelezettségek szintén nem hagynak kétséget a felől, hogy a
gyermekvédelem és a kábítószerrel visszaélésben rejlő, a
gyermekeket fenyegető veszélyek elhárításában, a
tudatmódosító és egészségkárosító szerek gyermekektől történő
távoltartásában a büntetőjog eszközei is alkalmazandók. Az
így kialakítandó büntetőjogi szabályozásnak pedig a
gyermekeket és fiatalkorúakat érintő absztrakt veszélyeztetés
esetén maradéktalanul ki kell elégítenie az Alkotmány 16. §-
ából fakadó állami intézményvédelmi kötelezettség
követelményeit is.
A Btk. a kábítószerrel visszaélés szabályozása körében
tartalmaz a kiskorúak fokozott védelmét célként elismerő
szabályokat. A szabályozás eredménye, azaz a védelem szintje
azonban jogbizonytalansági tényezők és „egyezmény-
konformitási” hiányok következtében nem minden tekintetben
áll összhangban a nemzetközi szerződések céljaival és
követelményeivel, s így az Alkotmány 7. § (1) bekezdésébe
ütközik. Ennek elsődleges oka, hogy a kiskorúak
veszélyeztetése szempontjából a büntetőjogi dogmatikailag
egyébként ésszerű fogyasztói és forgalmazói magatartás
közötti különbségtétel alkotmányossági szempontból
erőteljesen relativizálódik. Ez a megközelítés ugyanis csak
korlátozottan biztosítja azt az átfogó intézményes védelmet,
amelyet az ENSZ Egyezmény és a Gyermek Egyezmény megkíván, s
amely az Alkotmánnyal is összhangban áll.
2.1. A Btk. önálló és mennyiségtől függően is
súlyosabban büntetendő fordulatokat alakított ki mind a
forgalmazói, mind a fogyasztói magatartások tekintetében azon
esetekre, ha a cselekményt 18. életévét meg nem haladó
személy sérelmére, vagy felhasználásával követik el, illetve
ha arra minősített intézmény területén kerül sor. Ezek a
rendelkezések azonban mind a kábítószerhez és az azzal
egyenértékű pszichotrop anyagokhoz történő hozzáférés
lehetővé tétele, mind a rendelkezésekkel érintett személyi
kör és a minősített intézmények fokozott védelme terén,
továbbá az elterelést lehetővé tévő normák következetlenségei
folytán olyan fokban hiányosak, hogy lerontják az 1. pontban
hivatkozott nemzetközi szerződések elveinek és tételes
szabályainak érvényesülését.
2.1.1. A Gyermek Egyezmény célként és jogalkotást is
megkívánó feladatként határozza meg, hogy a kiskorúakat –
megfelelő szellemi, erkölcsi fejlődésük érdekében – a
„szellemi érettség hiányára” figyelemmel, továbbá az ezen
anyagok okozta veszélyhelyzetek miatt egészében véve távol
kell tartani a kábítószerektől és a pszichotrop anyagoktól.
Az Egyezmény 33. cikke által deklarált, a tiltott
fogyasztásra vonatkozó védelmi kötelezettség megteremtése és
a 24. cikkben rögzített káros szokásoktól való távoltartás
olyan helyzet kialakítását feltételezi, amelynek során a
gyermekkorúak közelébe sem kerülhetnek (még pl. munkaerőként
sem) az ilyen anyagoknak és szereknek. E két rendelkezésben,
továbbá a preambulumban éppen az jut kifejezésre, hogy a
gyermek helyes irányú szellemi, erkölcsi fejlődéséhez, saját
sorsát illetően érett döntéshozóvá válásához nem elegendő a
védelemnek az a szintje, amely a felnőtt korú esetében
általában véve megfelelő.
A Btk. a 282/B. § (2) bekezdés b) pontján keresztül a
minősített intézmények fokozott védelme érdekében csak a
forgalmazói típusú (kínál, átad, forgalomba hoz, kereskedik)
magatartásokat vonta a súlyosabb minősítés hatókörébe. A
jogalkotó itt figyelmen kívül hagyta, hogy egyes fogyasztói
típusú magatartások (pl. termeszt, tart) a hozzájutás és
felhasználás lehetőségének a kiskorúak számára történő
megteremtésével éppen úgy alkalmasak a kiskorúak fokozott
veszélyeztetésére, mint a forgalmazói jellegű magatartások. A
két típus közötti általános különbségtételnek így nincs
semmiféle a törvényből kitűnő ésszerű indoka, tekintve, hogy
ez önmagában még nem tükrözi vissza az egyes elkövetési
magatartásokban a kiskorúak szempontjából ténylegesen
megtestesülő veszélyeket.
2.1.2. A hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként
történő elkövetés mint minősítő körülmény [282/B. § (3)
bekezdés b) pont második fordulata] szintén csak a
forgalmazói magatartásokra terjed ki. Az intézményes védelmi
szint elégséges megteremtésére azonban a személyhez kötött
minősítés megint csak korlátozottan alkalmas.
E fordulat alá csak a Btk. 137. § 1. pont a)- k)
alpontjaiban, illetve a Btk. 137. § 2. pontjában taxatíve
felsorolt személyek tartoznak. A közmegbízatásokhoz,
speciális hivatásokhoz, vagy feladatokhoz kapcsolódó
hivatalos személy, illetve a közfeladatot ellátó személy
meghatározást tartalmilag kitöltő, a közoktatásról szóló
1993. évi LXXXIX. törvény 16. § (3) bekezdése, továbbá a
gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997.
évi XXXI. törvény 15. § (7) bekezdése szerinti fogalom nem
öleli fel teljes egészében azoknak a körét, akik a minősített
intézményekben akár időszakosan, akár állandó jelleggel
foglalkoztathatók, vagy akiknek a jelenléte ott
elkerülhetetlen. (pl. fizikai dolgozók, adminisztratív
allomány, megbízott oktatók, felkért előadók stb.).
Mindemellett a hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyekre
vonatkozó súlyosabb megítélés nem terjed ki a Btk. 282/B. §
(1) bekezdésében foglalt esetkörökre. Így a kiskorú
felhasználásával – nem minősített intézmények területén, de a
jelzett „státus” felhasználásával elkövetett – fogyasztói
típusú magatartásokra sem. Az ekként kialakult helyzet pedig
nem alkalmas olyan hatékony védelem nyújtására, amelyet a
hivatkozott nemzetközi egyezmények megkívánnak.
2.2. Nem felelnek meg a kiskorúakat a nemzetközi
szerződések alapján megillető védelmi szint követelményeinek
a Btk. 282/C. §-ának a függő fogyasztókra vonatkozó –
privilegizált megítélést tartalmazó – illetve a 283. §-nak a
büntetőjogi jogkövetkezmények alóli mentesülést biztosító
egyes rendelkezései sem.
Ahogyan a 282/B. § önállóan és egységes tényállásban
vonta szabályozási körébe a 18 év alatti személyek fokozott
veszélyeztetésének szankcionálni kívánt esetköreit, úgy a
282/C. § egységes tényállásban szabályozta a függő fogyasztók
valamennyi magatartását. Ez utóbbi körben azonban a kiskorúak
fokozott védelmét biztosító külön szabályok nem jelennek meg.
A függő fogyasztó cselekményének megítélése az alapesetnél
[282. § (1) bekezdés] enyhébben minősül akkor is, ha
magatartásával összefüggésben kiskorú jut kábítószerhez, vagy
az ő felhasználásával kerül sor a visszaélésszerű magatartás
tanúsítására.
A függő fogyasztókra vonatkozó privilegizált szabályozás
önmagában nem ütközik az egyezményekbe. A helyzetük
(állapotuk) büntetőjogi értékelése tekintetében végrehajtott
megkülönböztetés puszta ténye alkotmányossági szempontból sem
kifogásolható mindaddig, amíg a szabályozás módja az
Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével, vagy pedig – mint
jelen esetben – az Alkotmány alapján közvetlen és kifejezett
védelemben részesülő társadalmi csoport, a gyermekek jogaival
és érdekeivel nem ellentétes.
Az Alkotmánybíróság eddigi határozataiból kiviláglik,
hogy a gyermekek fejlődésének kockázatoktól történő megóvását
olyan értéknek tekinti, amely még a klasszikus alapjogokkal
szemben is elsőbbséget élvezhet. Az Alkotmány 67. §-a „az
állam kötelességét alapozza meg a gyermek
személyiségfejlődése intézményes védelmére”. A gyermeki
jogállás az államra azt a közvetlen kötelezettséget rója,
hogy a „gyermeket az olyan kockázatvállalásoktól is meg kell
óvnia, amelyekkel kapcsolatban életkoránál (az ettől függően
feltételezett testi, szellemi, erkölcsi és társadalmi
érettségénél) fogva nem képes megismerni és értékelni sem a
választható lehetőségeket, sem pedig választása
következményeit saját személyiségére, illetve későbbi életére
és társadalmi beilleszkedésére nézve. […] Különösen megnöveli
a kockázatot, ha olyan kérdésekben való nyilvános
elköteleződésről van szó, amelyek megítélése a társadalomban
kifejezetten ellentmondásos abban az értelemben, hogy széles
körben negatív megítélés alá esik.” [21/1996. (V. 17.) AB
határozat, ABH 1996, 74, 75, 77-78, 80.]
Az 1233/B/1995. AB határozat az elkövetők és sértettek
közötti büntetőjogi differenciálás körében rámutatott arra,
hogy a büntetőjog által védett jogi tárgyak különbözőségéből
fakadóan egyes sértetti vagy elkövetői kategóriák eltérő
szabályozás alá vonása nem alkotmányellenes (ABH 2000, 619,
622-623.). Ez azonban a kábítószerrel visszaélés keretében
nemcsak abban az értelemben igaz, hogy a függő fogyasztók
cselekményének megítélését teheti a törvény kedvezőbbé, de a
tekintetben is, hogy a másik oldalon a gyermekek, mint
fokozottan védendő kör sérelmére elkövetett magatartásokat
súlyosabban szankcionálja. Akkor pedig, amikor e két
kategória között kell a büntetőjogi differenciálást
végrehajtani, csak az döntheti el a kérdést, hogy a
gyermekeknek az Alkotmányban kifejezetten deklarált joga van
a különleges védelemre, míg a függő fogyasztók Btk. szerinti
megkülönböztetése nem alapul alkotmányi jogokon.
Hasonló eredményre jutunk a nemzetközi egyezményekből
származó kötelezettségek összevetése esetén is. A már
korábban kifejtettek szerint a kábítószerrel visszaéléssel
kapcsolatos cselekményekkel összefüggésben a gyermekek
védelmét (több) nemzetközi szerződés kötelező szabályként
részletesen tartalmazza, míg a függő fogyasztók kedvezőbb
megítélését biztosító intézkedések meghozatalát csak
lehetőségként ajánlja a szerződő államok számára. A
törvényhozó a szabályozás megengedhető differenciálása során
ezt az alapvető különbséget az alább kifejtendők szerint nem
vette kellő súllyal figyelembe.
2.2.1. A Btk. 283. §-a tartalmazza azokat az eseteket,
amikor önkéntes gyógyító, illetve megelőző kezelést vállaló
terhelt ellen az eljárás megszüntethető. Csekély mennyiségű
kábítószer esetén a mentesülés lehetősége általános jellegű,
kivéve a saját használattal összefüggő fogyasztói típusú
magatartások közül a tranzit jellegűeket, a forgalmazói
magatartások közül pedig a kereskedelmi típusú
cselekményeket. A fogyasztás körében kibővül mindez az
együttes fogyasztás egyes eseteivel, függő fogyasztók
tekintetében pedig azzal, hogy már nemcsak csekély mennyiség,
hanem alapegység esetén is és a tranzitálással összefüggő
magatartások körében szintén választható ez a megoldás.
Az eljárás megszüntetésének lehetséges okai – jórészt
még ismételt elkövetés esetén is – kiterjednek a Btk. 282/B.
§-ban foglalt azon cselekményekre is, amikor 18. életévét
betöltött személy 18. életévét be nem töltött személy
felhasználásával követ el egyes fogyasztói vagy forgalmazói
típusú cselekményeket, illetve ha ezekre minősített intézmény
területén vagy környezetében kerül sor. A törvény tovább
tágítja a kedvezményre jogosult személyi kört azzal, hogy – a
Btk. rendszerében egyébként sehol máshol nem szereplő módon –
a 21. életévét be nem töltött elkövetőket részben a
kiskorúakkal vonja egy kategóriába azokban az esetekben is,
ha 18 (illetve másik 21) év alattival együtt, vagy annak
felhasználásával, illetve minősített intézmény területén
követnek el fogyasztói típusú cselekményeket. Minthogy a
függő fogyasztókra – a korábban kifejtettek szerint –
egyébként sem vonatkoznak a Btk-nak a gyermekkorúak fokozott
védelmét biztosító szabályai, esetükben az elterelésre még
további lehetőségek is vannak. A törvény a kedvezmény
lehetőségét számukra életkori határ nélkül, akár ismételten
is biztosítja, s ez alól a minősített intézményekben, illetve
annak környékén történő együttes fogyasztáshoz kapcsolódó
kínálást és átadást sem veszi ki.
A Btk. nem állít fel a kedvezmény igénybevételével
kapcsolatos korlátokat az olyan, nem függő felnőtt korúval
szemben sem, aki 18. életévet be nem töltött személy
felhasználásával követ el bűncselekményt. Nem rendezi továbbá
megfelelően a saját használatra vonatkozó mentesülési
esetkörök egyes fordulataiban annak a fiatalkorúnak a
helyzetét, akit a mentesülésben részesülő elkövető saját
érdekében fogyasztói típusú magatartáshoz használt fel. Adott
ügyben így éppen a cselekményben részt vevő fiatalkorú lehet
az egyetlen, aki a felelősségre vonást nem kerüli el [282. §
(6) bekezdés]. Ezzel összefüggésben nem lehet figyelmen kívül
hagyni azt sem, hogy a határozat IV. fejezetében kifejtettek
szerint a mentesülés esetköreiben használt – egyes –
bizonytalan jogfogalmak már önmagukban a fiatalkorúak
érdekeinek érvényesülése ellen hatnak, mi több, egyenesen
helyzetük súlyosbodását idézik elő. A rosszul érvényesített
kriminálpolitikai megfontolások így sértik az Alkotmánynak a
kiskorúak intézményes védelmét garantáló 16. §-át, s
végeredményben a Gyermek Egyezménynek a törvényhozó
feladatkörét behatároló védelmi kötelezettségeivel ütköznek.
2.2.2. Az előző pontban jelzett helyzetet tovább rontja,
hogy a törvényszerkesztés sajátosságai folytán néhány esetben
szinte megállapíthatatlanná, de legalábbis eseti
jogalkalmazói értékeléstől függővé válik a felelősségre vonás
alóli mentesülés érvényesülésének tényleges hatóköre. A Btk.
283. §-a az egyes fordulatok esetében csupán utaló szabályok
útján állapítja meg az eljárás megszüntetésének alapjául
szolgáló bűncselekményi alakzatokat. Az egyes pontokhoz
fűzött visszautalások azonban olyan törvényhelyeket jelölnek
meg, amelyek – valamennyi esetben – már maguk is
visszautalást tartalmaznak. Ennek eredményeképpen azonban
jogértelmezés következtében a Btk. 283. § egyes pontjaiban
nem nevesített magatartások esetére is kitágítható a
mentesülés alkalmazhatósági köre, méghozzá a kiskorúak
védelmét sértő módon.
Az Alkotmánybíróság többször kifejtett álláspontja
szerint a „visszautalási jogalkotói technika” ugyan nem
alkotmányellenes, azonban jogbizonytalanságot, értelmezési
zavarokat nem idézhet elő, s korlátlanul nem tágíthatja ki a
jogalkalmazó értelmezési lehetőségeit sem. Ez ugyanis már
önmagában az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét idézi
elő [pl. 31/2002. (VII. 2.) AB határozat, ABH 2002, 567,
574.].
2.3. A 2.2. pontban kifejtettek alapján az
Alkotmánybíróság megállapította, hogy eredményét tekintve a
Btk. 283. §-ának a fentebb részletezett szabályozása, illetve
annak hiányosságai és ellentmondásosságai már önmagukban is
jelentős mértékben lerontják azt a fokozott – ám a 2.1.
pontban kifejtettek szerint egyébként sem elégséges, az
indokolás IV. fejezet 10.3.1. és 10.3.2. pontjában foglaltak
szerint jogbiztonsági szempontból is kritikus szinten álló –
védelmet, amelyet a 282/B. § a kiskorúak tekintetében
létrehoz.
A 2.2.1. pontból kitűnik, hogy az Egységes Kábítószer
Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény ugyan megengedi, de nem
általános jelleggel a büntetés helyett a gyógykezelés
alkalmazását. Az ide vonatkozó szabályokat összhangban kell
értelmezni e két Egyezmény, továbbá az ENSZ Egyezmény és a
Gyermek Egyezmény rendelkezéseivel. Ezek – a már korábbiakban
kifejtettek szerint – a kiskorúak felhasználását, a
kábítószerrel kapcsolatos cselekmények világába történő
„beavatását” olyan súlyos cselekménynek tekintik, amely
indokolttá teszi, hogy a bíróságok szabadságvesztés büntetést
is kiszabhassanak miatta.
Az Egységes Kábítószer Egyezmény kimondja, hogy a
kábítószerrel kapcsolatos szándékos, súlyos jogsértések
szabadságelvonással büntetendők (36. cikk 1. pont a) alpont).
Ezeket a szerződő államok egységesen olyan fokozott veszélyt
jelentő magatartásoknak ítélték, amelyek elkövetése esetén
még a köztük lévő külön kiadatási egyezmény hiányában is
kiadatás alapjául ismerendők el (2. pont b,) i), ii)
alpontjai). A Pszichotrop Egyezmény 22. cikk 1. pont a)
alpontja, és 2. pontjának b) alpontja hasonlóképpen
rendelkezik. Az ENSZ Egyezmény a preambulumában határozottan
kinyilvánítja, hogy a két korábbi Egyezmény intézkedéseit a
kábítószerek tiltott forgalmazásának csökkentése céljából ki
kell egészíteni, s a nemzetközi közösségnek is fokozottan
kell gondoskodnia a gyermekek védelméről. Ennek érdekében – a
2.1. pontban már kifejtett módon – éppen a bűncselekményekre
és a büntetésekre vonatkozóan kifejezetten szűkíti azt az
esetkört, amikor a kábítószerrel visszaélés nem minősül
súlyos jogsértésnek (3. cikk 4. és 5. pont). Ez alapján sem a
kiskorúak felhasználása, sem a minősített intézmények
területén elkövetett cselekmények nem kerülhetnek ki a
tényleges felelősségre vonással fenyegetett körből, s nem
tartoznak abba a kategóriába, amelyre az elterelés intézménye
alkalmazható. Mindezt a Gyermek Egyezmény 24. cikk 3. pontja
áttételesen, a 33. cikke pedig közvetlenül is megerősíti.
Az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdéséből az következik,
hogy az állam nemcsak formálisan köteles eleget tenni a
nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Ennél
fogva a nemzetközi jog szabályainak puszta kihirdetése
egyfelől nem elegendő, másfelől pedig az állam sem a
kihirdetéssel összefüggő jogalkotás során, sem azt követőleg
a belső jogba történő transzformálás alkalmával sem tehet
olyan intézkedéseket, amelyek a nemzetközi szerződésekben
foglalt elvek és követelmények hatályosulását lerontják, vagy
azok normatív szabályok által körülhatárolt tartalmának
érvényre jutásában torzulásokat okoznak. Az államnak
figyelembe kell továbbá vennie a nemzetközi jog minden olyan
rendelkezését, amelyeknek célja a szerződő felek
diszkrecionális jogkörének korlátozása, illetve az ilyen
korlátozó intézkedés hatálya alá tartozó személyek
jogvédelmének biztosítása. A kábítószerrel visszaélés
büntetőjogi szabályozása kapcsán mindez azt is jelenti, hogy
a gyermekeket illetően a Btk. szankciórendszerének
eredményében és nem névlegesen kell az egyezményekből fakadó
kötelezettségeknek megfelelnie.
A 2. pontban kifejtettekből eredően azonban a kiskorúak
fokozott biztonságának büntetőjogi oltalmazását támogató azon
rendelkezések, amelyekkel a Gyermek Egyezmény elsődlegesen a
törvényhozó kötelességévé teszi a védelem magas szintjének
megteremtését, a Btk. vizsgált szabályainak rendszerében –
hiányos szabályozás folytán – nem jutnak érvényre. Az ENSZ
Egyezmény 6. cikkében rögzített maximális hatékonyságot és
visszatartó erőt jelentő büntetőjogi intézkedések pedig –
éppen a minősített intézményekkel összefüggésben és a gyermek
neveléséért fokozott felelősséggel tartozó személyek esetében
– csupán korlátozottan hatályosulnak.
A belső jogalkotás a 2.2. pontban már kifejtett módon
nem rendezte a függő fogyasztók és a kiskorúak – mint
elhatárolható és eltérő büntetőjogi értékelést kívánó
csoportok – egymás közötti helyzetét, s a Btk. 282/B. és
282/C. §-okban kellő körültekintés nélkül jelölte ki a
viszonyukat meghatározó, az Alkotmányból és a nemzetközi
szerződésekből közvetlenül levezethető prioritásokat. Ezzel
egyidejűleg azok a szembeötlő aránytalanságok, amelyek az
egyes elkövetési magatartásoknak az alapesetek és a kiskorúak
számára fokozott védelmet megteremteni hivatott 282/B. §
között, továbbá ez utóbbin belül, illetve a 283/C. § esetében
tapasztalhatók, az Alkotmány 16. §-ának sérelmét idézik elő.
Ez az alkotmányi rendelkezés az államtól ugyanazon aktivitást
várja el az intézményvédelmi kötelezettség körében, mint
amelyet a Gyermek Egyezmény a jogalkotótól megkíván.
A Btk. 283. §-ban tapasztalható tartalmi és formai
koherenciazavar önmagában képes előidézni a kiskorúak
fokozott védelmét szolgáló 282/B. §-ának kiüresedését. A
jogvédelem az elterelés lehetőségének következtében
esetenként nemcsak felolvad, de előáll az a képtelen eredmény
is, hogy a helyzet egyedüli vesztese a fiatalkorú lesz,
miközben az őt veszélyeztető felnőttkorúak mentesülnek a
következmények alól. A mentesülés filozófiájából csakúgy,
mint a Btk-nak a fiatalkorúakra vonatkozó – a büntetőjog
eszközeinek mérsékelt és fokozatos alkalmazására intő külön –
szabályaiból pedig éppen az következik, hogy a kiskorúakat a
kábítószer áldozataiként kezelje a jog és ezen státusukat –
ahol lehet – ne fokozza a büntetőjogi jogkövetkezményekből
fakadó ártalmak alkalmazásával. Amiatt viszont, hogy a Btk.
által létrehozott „eredmény” sérti az Alkotmány 16. §-ában
foglalt követelményeket, a kiskorúak védelme olyan hiányossá
válik, amely a csekély mennyiségű kábítószernek a saját
használatra szóló termesztés, előállítás, megszerzés és
tartás elkövetési magatartások kivételével az ebben foglalt
rendelkezések azonnali hatályú megsemmisítését is indokolja.
Az Alkotmánybíróság az 1091/B/1999. AB határozatában
rámutatott: az Alkotmány 67. §-a és 16. §-a együttesen
irtelmezendő, melyből az következik, hogy „a gyermekekről
való gondoskodás komplex feladat.” Ennek megvalósításában az
államnak a 16. § alapján jelentős kötelezettségei vannak. Az
ifjúságról való gondoskodás olyan államcél, amely
folyamatosan megkívánja az ifjúság létbiztonságára és
érdekeire irányuló fokozott figyelmet. Az „állam a gyermekek
67. § (1) bekezdésében biztosított jogainak érvényesülését a
16. §-ban előírt kötelezettségeinek teljesítésével tudja
hatékonyan szolgálni. Az állam oldalán a gyermeki jogok
érvényesítése jogi aktivizmust kíván meg […]. [Az]
Alkotmányban megfogalmazott elvek mentén mindenekelőtt a
jogalkotó feladata az egyes jogágak intézmény- és
eszközrendszerének olyan alakítása, amely lehetővé teszi a
fent megjelölt államcél és a jogok biztosításának
összehangolását.” Kimondta továbbá azt is, hogy a büntetőjog
esetében a büntethetőséget megszüntető okoknak, a felelősség
alóli mentesülés szabályainak is összhangban kell állnia az
Alkotmány 16. §-ában rögzített államcéllal és a 67. § (1)
bekezdéséből következő gyermeki jogokkal. (ABH 2002, 1081,
1085, 1086-1087.)
A gyermeki jogok sajátossága, hogy nemcsak ott
keletkeznek, ahol ezt a törvények külön előírják, hanem
mindazon kötelezettségek folytán is, amelyeket a jogszabályok
a felnőtt társadalomra rónak. Ezért az Alkotmánybíróság a
büntetőjogi rendelkezések és a szankciórendszer
alkotmányossági kontrollja során sem mellőzheti azon
követelmény hatályosulásának vizsgálatát, hogy a gyermeki
„státus” olyan különleges érték, amelyből a gyermeknek a
védelem (büntetőjogi) módszereivel szemben is többletigényei
keletkeznek. Jelen esetben e többletigény érvényesítésének
kötelezettségét és annak terjedelmét a Gyermek Egyezmény, az
Egységes Kábítószer Egyezmény, valamint az ENSZ Egyezmény
korábbiakban ismertetett részletszabályai – az Alkotmány 16.
§-ával és 67. §-ával összhangban – közvetlenül is
meghatározzák.
Ennek fényében az Alkotmánybíróság a gyermeki minőségből
származó, az Alkotmány 16. §-ának abszolút védelme alatt álló
jogok, a nemzetközi szerződések hivatkozott rendelkezései,
valamint a Btk. vizsgált szabályai között olyan
feloldhatatlan ellentmondásokat és hiányosságokat állapított
meg, amelyek kiküszöbölése elsődlegesen csak a megsemmisített
rendelkezések újrakodifikálásával és ennek során a nemzetközi
szerződéssel összefüggésben megállapított mulasztás
megszüntetésével együttesen lehetséges.
3. Az Alkotmánybíróság ezúttal is hangsúlyozza, hogy a
bűncselekmények megállapítását, a felelősség alóli mentesülés
szabályainak meghatározását törvényhozói kompetenciának
tekinti, amelyek fölött csak kivételesen érvényesülhet
alkotmánybírósági kontroll. Akkor azonban, amikor a
jogszabályban testet öltött kriminálpolitikai és célszerűségi
megfontolások sértik az Alkotmány valamely rendelkezését, az
Alkotmánybíróságnak alkotmányvédő feladatából következő
„legitim jogosítványa” ezekről dönteni [részletesen: pl.
1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995, 571, 575-576.; 21/1996.
(V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 86-87.]. A 20/1999. (VI.
25.) AB határozatban döntött az ilyen esetekre irányadó
alkotmánybírósági kontroll módjáról is, kimondván, hogy
„köteles […] az alkotmányellenesnek minősülő jogszabályt
megsemmisíteni.” (ABH, 1999, 159, 162, 163.)
Az 1214/B/1990. AB határozat azt is kifejtette, hogy a
büntetőpolitika alkotmányos korlátainak megállapítása során
az Alkotmánybíróság egyaránt figyelemmel van az Alkotmány és
a Btk. „normatív és intézményes összefüggéseire”. Az
alkotmányossági vizsgálat eredményét pedig a büntetőjogi
felelősséget, a büntetőjogi felelősségre vonást, valamint az
elkövetők személyéhez kapcsolódó, a büntethetőséget és a
büntetés mértékét befolyásoló körülményeket koherens egésznek
tekintve állapítja meg (részletesen: ABH 1995, 571, 574-
576.). Az 1233/B/1995. AB határozatban pedig kiemelte, hogy a
büntetőjogi felelősségre vonás alóli mentesülés esetén az
elkövetők személyi köre közötti különbségtétel nem lehet sem
önkényes, sem ésszerűtlen (ABH, 2000, 619, 620.).
Az Alkotmánybíróság jelen esetben is irányadónak
tekintette korábbi álláspontját. A hivatkozott rendelkezések
részleges megsemmisítése nem érinti a kábítószerrel
visszaélés bűncselekménnyé nyilvánításában megtestesülő
jogalkotói álláspontot, s „dekriminalizálást” sem jelent. A
jogalkotónak a megsemmisítés folytán módjában áll a
mentesülés esetköreinek újraszabályozása olyan feltételek
mellett, amelyek megfelelnek az Alkotmány rendelkezéseinek és
a nemzetközi szerződések normatív szabályainak, lehetőséget
nyújtanak az egyezményekben a kiskorúak védelme érdekében
előírt gondosan megfogalmazott mércék és kivételt teremtő
„esetkörök” figyelembe vételére.
Az Alkotmánybíróság mindazonáltal még a megsemmisítés
során is tekintettel volt a jogszabályok kíméletének elvére
és a függő fogyasztóknak a nemzetközi jog által is ésszerűnek
minősített érdekeire. Határozatában nem érintette azon
jogalkotói mérlegelés kereteit sem, amelyek az alkalmi
fogyasztók helyzetének, az esetükben irányadó egyes
elkövetési magatartásoknak és a minősítéssel szoros
összefüggésben lévő mennyiségi határoknak a büntetőjogi
megítélését tükrözik. Következésképpen ugyancsak nem
érintette a rájuk vonatkozó – a jogtechnikailag ugyan a
megsemmisített rendelkezésekkel azonos paragrafusban
elhelyezkedő – de teljesen önállóan szabályozott és minden
más esettől függetlenül alkalmazható mentesülési esetköröket.
A jogszabály részleges megsemmisítése az Abtv. 40. §-a
alapján biztosított jog, s az Alkotmánybíróság által
kezdetektől fogva követett gyakorlat. Ide vonatkozó
álláspontját legutóbb a jövedéki adókról szóló 33/2002. (VII.
4.) AB határozatban összegezte. Megállapította, hogy minden
olyan esetben, amikor az alkotmányellenesség izolálható és a
normavilágosság követelményeinek is megfelelő, a gyakorlatban
önállóan alkalmazható jogszabályszöveg megállapítható, a
norma részleges megsemmisítése a követendő eljárás.
Mindazonáltal ez a módszer a jogalkotó számára is kellő
eligazítással szolgál az alkotmányellenesség terjedelmét
illetően. (ABH, 2002, 173, 186-189.)
4.1. Megalapozatlan az az indítvány, amely azt állítja,
hogy az Egységes Kábítószer Egyezmény csak és kizárólag függő
fogyasztók esetében engedi meg az elterelés intézményének
alkalmazását.
Az Egységes Kábítószer Egyezmény hivatalos magyar
fordításában az erre vonatkozó 36. cikk 1. pontjának b)
alpontja ugyan nehezen értelmezhető és homályos, a kihirdetés
alapjául szolgáló eredeti angol nyelvű szöveg azonban
semmiféle félreértésre nem ad okot e tekintetben.
(„Notwithstanding the preceding subparagraph, when abusers of
drugs have committed such offences, the Parties may provide,
either as an alternative to conviction or punishment or in
addition to conviction or punishment, that such abusers shall
undergo measures of treatment, education, after-care,
rehabilitation and social reintegration in conformity with
paragraph 1 of article 38.”). E szövegben a függésre utaló
kitétel nem szerepel, s így a szerződő felek abban szabadon
dönthetnek, hogy a 38. cikk rendelkezéseit (rehabilitáció,
kezelés, stb.) a büntetés helyett vagy mellett alkalmazzák-e.
Ugyanezt tartalmazza a Pszichotrop Egyezmény 22. cikk 1.
pontjának b) alpontja is, s e tekintetben akadályokat a
további egyezmények sem állítanak. A jogalkalmazás során azon
korlátokat kell figyelembe venni, amelyek a nemzetközi
egyezmények más rendelkezéseiből és a nemzeti
alaptörvényekből levezethetők.
Nyilvánvalóan nem állna összhangban az elterelés
intézményének alapfilozófiájával az a megoldás, hogy a már
jóval „aktívabb”, többször ismétlődően kábítószerrel
visszaélést elkövető személyek esetében lehetőség legyen a
büntető intézkedések alóli mentesülésre, míg az egyszeri
alkalommal, csekély mennyiséget fogyasztó, a szer hatásával
csak „ismerkedő” jogalanyokkal szemben mindenkor kötelezően
kerüljön sor a büntetés kiszabására. Az elterelésnek egyetlen
elfogadható célja van: annak megakadályozása, hogy valaki
véglegesen a kábítószer rabjává váljék és másokat is
„fertőzve” folytassa önpusztító magatartását. Nem lehet
lemondani azokról a – többnyire fiatal – elkövetőkről, akik
még viszonylag könnyen, hatásosan, véglegesen eltéríthetők a
káros szokásoktól, és akiknek társadalmi marginalizálódása
ezen keresztül megakadályozható. Gyermekek esetében ez a
megoldás egyébiránt éppen úgy a Gyermek Egyezmény
rendelkezéseit is sértené (24. cikk 3. pont), mint ahogyan az
előző pontban kifejtettek szerint sérti azt a
veszélyeztetettségük elleni hatékony fellépés lehetőségének a
hiánya.
4.2. Megalapozatlan az az indítvány is, amely szerint az
elterelés lehetőségének biztosítása általában véve és minden
esetben sérti az ENSZ Egyezmény azon rendelkezéseit, amelyek
alapján biztosítani kell, hogy a kiskorúak felhasználásával,
sérelmére, vagy a minősített intézmények területén elkövetett
kábítószerrel visszaélés esetén e körülményeket a nemzeti
bíróságok „kellő súllyal” értékelhessék.
E jogintézmény megteremtését az Egységes Kábítószer
Egyezmény, a Pszichotrop Egyezmény és az ENSZ Egyezmény
egyformán szorgalmazza, s így ennek helye lehet a nemzeti
jogrendben is. Így tehát az Egyezményekből is az következik,
hogy lennie kell olyan szabályozási módnak, amellyel az állam
a kiskorúak védelmére irányuló kötelezettségének az elterelés
lehetőségének biztosításával egyidejűleg tud eleget tenni.
A bíróságok kompetenciáját önmagában az elterelés
lehetőségének zárt rendszerben, előre meghatározott
szempontok alapján történő biztosítása nem érinti. A
kábítószerrel visszaélés büntetőjogi szabályozása során is
össze kell egyeztetni a társadalom, a közegészség, a
közbiztonság, a gyermekek jogainak, mint alkotmányos
értékeknek a védelmét a Btk. 37. §-a által a büntetés
céljaként is megkövetelt hatékony generális és speciális
prevencióval. Az elterelés intézményének az Alkotmány,
valamint az egyezmények keretei között történő fenntartása
ésszerű, az alkotmányos értékek védelme érdekében szükséges,
a bűncselekmény absztrakt súlyát is megfelelően kifejezésre
juttató büntetési tételkereteket biztosítása mellett továbbra
is lehetséges.
A nemzetközi egyezmények sérelme jelen esetben sem az
elterelés jogintézményének fenntartása által következik be,
hanem azért, mert az igénybevétel biztosítása a jelen
szabályozási mód mellett nem szolgálja kellőképpen az
Alkotmány 16. §-ának rendelkezéseit, továbbá a Gyermek
Egyezmény és az ENSZ Egyezmény fentiekben kifejtett
előírásait. Az egyensúly azonban a 4.1. pontban részletesen
kifejtett – az Egyezményekben megszabott iránymutatások
figyelembe vételével végrehajtott – mulasztások megszüntetése
mellett és az elterelés intézményének részbeni
újrakodifikálása során megteremthető.
Ezért az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó
indítványokat elutasította.
VII.
Az indítványok elbírálása során az Alkotmánybíróság a
kábítószerrel visszaélés büntetőjogi szabályozásával
összefüggésben a nemzetközi egyezményekkel kapcsolatos – az
indítványokkal nem érintett – további mulasztásokat is
észlelt.
1.1. Az Egységes Kábítószer Egyezményt a Magyar
Népköztársaság az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel (a
továbbiakban: tvr.1.) csak részlegesen hirdette ki. A tvr.1
nem tartalmazta az Egyezmény részét képező, az ellenőrzés alá
vont anyagok jegyzékét tartalmazó listák (I-IV-ig) egyikét
sem. Utóbb a tvr.1. végrehajtására kiadott, a New Yorkban
1961. március 30-án kelt és a Népköztársaság Elnöki
Tanácsának 1965. évi 4. törvényerejű rendeletével kihirdetett
„Egységes Kábítószer Egyezmény” végrehajtásával kapcsolatos
feladatok ellátásáról szóló 8/1968. (II. 9.) Korm. rendelet
(a továbbiakban: Korm. R.4.) sem tartotta szükségesnek ezek
közzétételét. Végül csak mintegy három évvel később, a Korm.
R.4. további végrehajtásaként kibocsátott, a kábítószer
termelésének, gyártásának, feldolgozásának, forgalomba
hozatalának, raktározásának és használatának szabályozásáról
szóló 1/1968. (V. 12.) BM-EüM együttes rendelet (a
továbbiakban: együttes rendelet1.) mellékleteként került sor
listák közzétételére, ám ezek az eredetiektől eltértek. Az
együttes rendelet1. ugyanis az elkülönítést mellőzve, egy, a
nemzetközi és a nemzeti listát, valamint a kábítószert
tartalmazó gyógyszerkészítményeket is magában foglaló vegyes
rendszert hozott létre, melyet a jogalkotás lényegében mind a
mai napig megtartott.
1.2. A Pszichotrop Egyezménnyel kapcsolatban ugyanez a
helyzet alakult ki. Az Egyezményt kihirdető 1979. évi 25.
törvényerejű rendeletben (a továbbiakban: tvr.2.) sem
jelentek meg az ahhoz fűzött listák. A közzétételre csak a
pszichotrop anyagok gyártásáról, feldolgozásáról, forgalomba
hozataláról, behozataláról, kiviteléről, raktározásáról és
használatáról szóló 4/1980. (VI. 24.) EüM-BM együttes
rendelet (a továbbiakban: együttes rendelet2.) 1980. június
24-i kihirdetésével került sor, hasonló körülmények között és
módon, mint ahogyan az az együttes rendelet1. esetében
történt.
1.3. Az együttes rendelet1.-t és az együttes rendelet2.-
t – az egyes rendelkezései kivételével – a 2004. május 1-jén
hatályba lépett, Korm.R.1. hatályon kívül helyezte.
Mellékletében K1 – K3. alatt közzétett egy kábítószer,
illetve P1 – P4. alatt egy pszichotróp listát. Ezek azonban
csupán utalást tartalmaznak arra, hogy a Korm.R.1. a
nemzetközi egyezmények „aktualizált” – de megfelelő szintű
jogszabályban ugyancsak ki nem hirdetett, magyar nyelven
hivatalosan még csak el sem érhető – listáit is magában
foglalja, de továbbra is megtartották a nemzetközi és nemzeti
szabályozás kevert rendszerét, vegyítve azt most már az uniós
joganyaggal is.
2. A kihirdetéssel kapcsolatos jogi megoldásnak
jogbizonytalanságot eredményező büntetőjogi következményei
vannak. Az elmúlt évtizedekben az együttes rendeleteket
számos alkalommal módosították, ám az csak az Egységes
Kábítószer Egyezmény, valamint a Pszichotrop Egyezmény idegen
nyelvű szövegének a két együttes rendelet, illetve a
Korm.R.1. szabályaival történő részletes összehasonlító
elemzéséből és csak kétes biztonsággal állapítható meg, hogy
a módosítás mely esetekben függött össze a nemzetközi
Egyezmények tartalmának változásával, s mikor jelentett
kizárólag belső jogalkotást. Minthogy az eredeti listák
„kihirdetése” nem a megfelelő szintű jogszabályban és nem a
nemzeti lajstromoktól elkülönítve történt meg, az egyezmények
változásai törvényben nem, a már hivatkozott jogszabályokban
pedig csak részlegesen és utalásszerűen jelentek meg.
Az Nktvr. 1. § g) pontja szerint a nemzetközi szerződés
kihirdetése a nemzetközi szerződésnek jogszabályba foglalását
jelenti. A 9. § a) pontjának (a szerződés megerősítése) és a
13. §-nak az egybevetéséből az következik, hogy az
Országgyűlés és az akkor még létező Elnöki Tanács által
megerősített nemzetközi szerződéseket törvénnyel, illetőleg
törvényerejű rendelettel kellett kihirdetni. A 14. § azt
tartalmazza, hogy a kihirdető jogszabálynak magába kell
foglalnia a szerződés szövegének hiteles magyar nyelvű
fordítását. Sem ez a rendelkezés, sem az Nktvr. más szabálya
nem teszi lehetővé, hogy a szerződés szövegének csak
részleges kihirdetésére kerüljön sor. A nemzetközi
szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 1982. évi 27.
törvényerejű rendelet végrehajtásáról szóló 2032/1982. (XI.
26) MT határozat (a továbbiakban: MT határozat) pedig
kifejezetten a „válogatott közzététel” ellen és a teljes körű
nyilvánossá tétel mellett lép fel. Az Egységes Kábítószer
Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény kihirdetéséről szóló
törvényerejű rendeletek e követelményeknek nem felelnek meg.
Ugyancsak sértik továbbá a Jat. azon rendelkezését is, amely
szerint az általánosan kötelező magatartási szabályt
tartalmazó nemzetközi szerződést a tartalmának megfelelő
szintű jogszabályba foglalva kell kihirdetni [16. § (1)
bekezdés].
A már többször hivatkozott, a doppingra vonatkozó,
47/2000. (XII. 14.) AB határozatában pedig az
Alkotmánybíróság megállapította, hogy éppen a Jat. ezen
rendelkezésére figyelemmel a közzé nem tett nemzetközi
szerződés „előírásainak megszegése nem alapozhat […] meg
büntetőjogi felelősséget.” (ABH, 2000, 377, 380-381.)
Mindezek a mulasztások önmagukban „csak” törvénysértést
jelentenek. Az alábbiakban kifejtettek szerint azonban a
törvénysértések együttes eredménye a jogalkotásra, a
jogalkalmazásra s a jogalanyokra egyaránt kiterjedő olyan
jogbizonytalanság, amely közvetlenül az Alkotmány 7. § (1)
bekezdésének sérelmét idézi elő.
Az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében foglalt azon
követelmény érvényesülését, amely a nemzetközi szerződés és
belső jog összhangját kívánja meg, a nemzetközi szerződés
kihirdetése teszi lehetővé. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése
tartalmilag azt jelenti, hogy az Alkotmány összes további
rendelkezésének betartásával kell az államnak azt a jogi
környezetet megteremtenie, amely a nemzetközi szerződés
szigorú szabályainak megfelelő gyakorlat kialakítására
alkalmas.
A nemzetközi szerződéseknek az állam általi elfogadása a
nemzetközi jog által védett értékek elismerését jelenti. Az
államot ezeknek a határain belül illeti meg széles
mérlegelési jog a tekintetben, hogy a belőlük fakadó jogok és
kötelezettségek megsértésére vonatkozó tilalmakat az
alaptörvény szabályainak figyelembe vételével jogrendjén
belül miként érvényesíti.
Az Egységes Kábítószer Egyezményben, a Pszichotrop
Egyezményben és az ENSZ Egyezményben a szerződő felek nem
pusztán általános értékítéletet mondtak a nemzetek
közösségének együttes fellépésével üldözendő
magatartásformákról. Az együttműködés kimagasló szintjét
megvalósítva kivételt nem tűrő módon nevesítették azon
„tiltott” anyagok, szerek, készítmények körét, amelyeknek még
az Egyezményekben meghatározott célokból történő legális
felhasználást is szigorú feltételek mellett lehet
engedélyezni. A ratifikációval a szerződésekben megjelölt
anyagok illegális felhasználását pedig az államok a nemzeti
büntetőjog által is üldözendő cselekmények elkövetési
tárgyaiként ismerték el. Elfogadták továbbá azokat a
büntetőjogi természetű rendelkezéseket is, amelyekben az
Egyezmények azt juttatják kifejezésre, hogy az ezen
anyagokkal visszaélőkkel szemben a nemzeti büntetőjog
eszközeinek igénybevétele – milyen szinten – kötelezettség, a
nemzetközi bűnügyi együttműködés (kiadatás) pedig az
egyezmény hatályánál fogva más jogi normák hiányában is
fennáll.
Az állam számára mindez azt a feladatot szabja, hogy a
nemzetközi jog és a belső jog szabályait a jogalanyok számára
összetartozó, ellentmondásmentes egységgé kovácsolja. Ebbe a
rendszerbe a nemzetközi szerződés szelektív kihirdetése nem
illeszthető be. Amennyiben a nemzetközi szerződések teljes
tartalma nem válik hozzáférhetővé és kihirdetés folytán
kötelező érvényűvé, a jogalkotás és a jogalkalmazás során
nincs is mihez mérni a harmónia meglétét. Az összhangra
vonatkozó alkotmányi követelményt mindenekelőtt a belső
jogalkotás számára előírásokat és korlátokat állító
megismerhetőség teszi élővé, az állampolgárok számára pedig
ez teszi lehetővé a jogkövető magatartás kialakítását, azaz
végső soron ez garantálja a jogbiztonság követelményének
megvalósulását.
A listák az Egyezmények szövege szerint is azok szerves
részét képezik. Hiányuk az Egyezmények mindazon konkrét
cikkeit kiüresítik vagy vonatkoztatási alap híján
értelmezhetetlenné teszik, amelyek a jegyzékekre hivatkoznak.
Csak e lajstromokból ismerhető meg, hogy az Egyezmények mely
anyagokat tekintik kábítószernek, vagy pszichotrop anyagnak,
konkrétan milyen szerek, készítmények esetében mely
rendelkezéseiket kell alkalmazni. Mellőzésük ezért –
függetlenül az Alkotmány 7. § (1) bekezdésétől – közvetlenül
sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének részét képező
normavilágosság követelményét.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a Btk-nak a
kábítószerrel visszaélést meghatározó tényállásai
szempontjából mindazon külön jogszabályok, amelyek egyes
anyagokat kábítószernek, vagy pszichotrop anyagnak
minősítenek, a tényállások tartalmát adó rendelkezések.
Egységes (büntetőjogi) definíció hiányában (ld. a III/A. 1.
pontban kifejtettek) az eljárás megindításának és
lefolytatásának alapjául csak azon további jogi rendelkezések
szolgálhatnak, amelyek az általános „kábítószer és
pszichotrop anyag meghatározást” konkretizálják. Mivel ezeket
elsődlegesen a két nemzetközi egyezmény tartalmazza,
amelyekkel a belső jogszabály nem lehet ellentétes, az
Alkotmány 7. § (1) bekezdésének érvényre jutását érintő
elsődleges jogbiztonsági kérdés, hogy a hozzájuk kapcsolt
listák mind a jogalkalmazók, mind pedig bárki más által
megismerhetők legyenek.
Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság rámutat: a
nemzetközi egyezmények nem megfelelő kihirdetése közvetlenül
is negatív következményekkel járhat a magyar állampolgárok
számára. Függetlenül ugyanis a hazai jogban meglévő
mulasztástól, a szerződő államok az ezekben tilalmazott
magatartások és anyagok vonatkozásában a magyar
állampolgárokkal szemben is jogosultak saját jogrendjük
szerint a nemzetközi szerződésben elismert módon büntetőjogi
igényt érvényesíteni. Az előzőekben kifejtettek szerint ennek
támogatására ugyanezen egyezmények a magyar államot kötelezik
is. A jogbiztonság jogállami értelmezésébe a jog
megismerhetőségének pedig az a szintje is beletartozik, hogy
az állampolgárok a nemzetközi közösség által elismert jogi
kötelezettségek, tilalmak tartalmával a jogkövető
magatartásnak az állam határain túl megkövetelt minőségével
is tisztában legyenek. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt ezen követelmény érvényesülése a polgárok büntetőjogi
felelősségének megállapítását közvetlenül is megalapozó
szabályok esetében – az Nktvr. és a Jat. már hivatkozott
rendelkezéseiből is következően – csak a szerződések teljes
körű hozzáférhetővé tétele útján lehetséges.
Az Alkotmánybíróság már több ízben kiemelte, hogy a
nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály alapvetően
ugyanazon szempontok alapján válhat alkotmányossági vizsgálat
tárgyává, mint bármely más jogszabály, vagy az állami
irányítás egyéb jogi eszköze. A 4/1997. (I. 22.) AB határozat
rendelkező részében is kifejtette, hogy amennyiben az
Alkotmánybíróság a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály
alkotmányellenességét állapítja meg, ezt alkotmányellenesnek
minősíti. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdéséből az következik,
hogy a vállalt nemzetközi kötelezettség és a belső jog
összhangját mindenképpen biztosítani kell (ABH 1997, 41,
48.).
Jelen esetben a kihirdető törvényerejű rendeletek részét
képező „nemzetközi szerződések rendelkezéseinek
alkotmányellenessége” fel sem merül. Az alkotmányossági
problémát az jelenti, hogy ezek kihirdetéseivel
összefüggésben terheli többszörös mulasztás a jogalkotót. Az
Alkotmánybíróság a 30/1998. (VI. 25.) AB határozatában – a
4/1997. (I. 22.) AB határozatban (ABH 1997, 41, 42.) foglalt
álláspontját megerősítve – leszögezte, hogy nemzetközi
szerződést kihirdető jogszabály alkotmányossági vizsgálata
körébe a kihirdető jogszabály megalkotásához vezető út
eljárási kérdései is beletartoznak. Összességében pedig
kimondta, hogy „az általánosan kötelező tartalmú nemzetközi
szerződést belső jogforrásban – általános szabályként – ki
kell hirdetni, hogy a szerződésbe foglalt jogi norma a magyar
jogalanyok felé is érvényesüljön” (ABH 1998, 220, 232, 233.).
A kihirdetésre az Nktvr. szabályai formalizált eljárást
és megfelelő jogszabályi szintet írnak elő, s csak ezen
garanciák betartása mellett biztosítható, hogy a nemzetközi
szerződés egészében váljon részévé a hazai jogrendszernek. A
szerződések eredeti tartalmának és szövegének megismerhetővé
tétele – a szabadságjogokba minden esetben erőteljes
beavatkozást engedő – büntetőjog területén már számos
alkalommal alapvető alkotmányi követelményként megfogalmazott
jogbiztonság és normavilágosság biztosításának kívánalmából
fakadóan nem kerülhető meg az ezek ellen ható jogi technikák
igénybevételével.
Ezért az 1-2. pontban kifejtettek szerint az
Alkotmánybíróság az Abtv. 47. §-ára figyelemmel – a mulasztás
tényét az Abtv. 21. § (7) bekezdésében kapott felhatalmazás
alapján hivatalból észlelve – a jogalkotót a megfelelő szintű
kihirdetés elmaradásából következő mulasztások pótlására
hívta fel.
3. A kábítószer és pszichotrop anyag fogalom hiánya, az
egyezményekkel kapcsolatos az előzőekben kifejtett
jogalkotási mulasztás ténye, valamint a jogalkotó által a
büntető anyagi jogban választott szabályozási mód a
büntetőjogi felelősségre vonás határai szempontjából is – úgy
az elkövetési tárgy, mint az elkövetési magatartás
tekintetében – a jogbiztonsággal kapcsolatos kérdéseket vet
fel.
3.1. A Btk. az értelmező rendelkezések között a 286/A. §
(2) bekezdésében – konkrét joganyag megjelölése nélkül – azt
rögzíti, hogy a Btk. 282-283. §-ai szempontjából az Egységes
Kábítószer Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény
végrehajtására kiadott jogszabályokban meghatározott anyagok
minősülnek tilalmazott anyagoknak. A Btk. 286/A. § (3)
bekezdése a prekurzorok esetében az ENSZ Egyezmény
végrehajtására kiadott szabályokat tekinti a 283/A. §
vonatkozásában keretkitöltőnek.
A Btk. az egyezmények fogalmi meghatározásairól, a
nemzetközi, illetve nemzeti listák tartalmi különállásáról,
illetve a mindezeket kiegészítő uniós joganyag létezéséről
nem tesz említést. Miután az egyezményeket hivatkozási alapul
valójában meg sem jelöli, az azok szövegében (a listákon
túlmenően egyes esetekben) nevesítetten is meghatározott
anyagokra vonatkozó (pl. mákszalma, kokalevél, kannabisz) az
értelmezés szempontjából fontos szabályokat sem illesztette
be a büntetőjog rendszerébe. Elmaradt továbbá annak a
büntetőjogi jogkövetkezmények kiváltása körében releváns
ténynek a rögzítése is, hogy az anyagi jog érvényesülése
szempontjából a pszichotrop listák nem mindegyike
egyenértékű. Erre pusztán a legutóbbi, a Btk. módosítás2.
alkalmával a Btk. 286/A. § (2) bekezdés b) pontjába
beiktatott – a jogbiztonság sérelmét előidéző homályos és
pontatlan. – „a visszaélés szempontjából veszélyes
pszichotróp anyagokat kell érteni” kitétel utal.
3.1.1. A listán szereplő pszichotrop anyagok mindegyike
„veszélyes” lehet a visszaélés szempontjából, s ha nem
megengedett célra, vagy nem megfelelő mennyiségben és nem
megfelelő alkalmazási szabályok betartása mellett kerül
felhasználásra, annak is bizonyul. Ezeket már a Pszichotrop
Egyezmény is ezért vette fel a jegyzékre, s egyébként nem
lenne semmiféle alapja annak sem, hogy a Korm.R.1. említést
tesz róluk.
Az értelmező rendelkezésekben a „végrehajtására kiadott
szabályok” kitétellel jelölt joganyagra történő hivatkozás
ezen túlmenően is bizonytalan jogfogalom. A jogbizonytalanság
tényét tovább mélyíti a magukat végrehajtási szabályként
definiáló joganyagok közötti, illetve ezek és az anyagi jogi
(Btk., Btké.) szabályok, valamint a nemzetközi szerződések
közötti harmónia hiánya.
3.1.2. A Korm. R.1. mindhárom nemzetközi egyezmény
tekintetében végrehajtási szabályként határozza meg magát.
Nem tartalmazza azonban a nemzetközi egyezményeknek a nemzeti
jogra vonatkoztatott fogalom-meghatározásait, ezekre nem is
hivatkozik, sőt éppen a Btk. alkalmazásánál számba jöhető
meghatározások esetében széles körben tovább utal más
jogszabályokra [pl. az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
törvény]. A kábítószer- és pszichotrop listák
csoportosításában a büntetőjogi szempontok semmilyen szinten
nem tükröződnek. A kizárólag csak visszaélésre használatos
szereket éppen úgy tartalmazzák, mint a széles értelemben
vett gyógyszereket és gyógyászati készítményeket, s a
visszaélés „módozatait” is lényegében ez utóbbiak
fogalomköréhez igazítják. Mindezen túl a K3. lista eleve
olyan speciális összetételű gyógyszereket, ún „kábítószer-
tartalmú kivételeket” tartalmaz, amelyek az 1. § 18. pontja
szerint nem is tekintendők kábítószernek, noha a Btk.
értelmező rendelkezéseinek megfogalmazási módja következtében
a listákon felsorolt anyagok egységesen elkövetési tárgynak
minősülnek. Így azonban a Btk. alkalmazhatósági köre
kábítószernek nem minősülő anyagokra is kiterjed. A
kábítószerrel visszaélést büntető rendelkezések ugyanis nem
adnak felhatalmazást a büntető ügyben eljáró hatóságoknak
arra, hogy a listák hatálya alól kivonjanak egyes
készítményeket, de nem teheti ezt meg a törvénynél
alacsonyabb szintű jogszabály (maga a Korm.R.1.) sem.
3.1.3. Egyes anyagokkal, így pl. a kannabisszal
kapcsolatos visszaélések esetében a Korm. R.1. újabb
problémákat generál. A Btké. 23. § (2) bekezdése ugyanis a
kannabisz esetében a növényegyed bármely részét a
bűncselekmény elkövetési tárgyának tekinti (pl. a gyökerek),
anélkül, hogy a Korm. R.1. szerint különbséget tenne az
alacsony THC tartalmú kender, egyáltalán a kannabisz és
kannabisz növény fogalma között. E körülménynek éppen az
engedélyhez kötöttség, s így a legális felhasználás
tekintetében lehet lényeges szerepe. Az alacsony THC tartalmú
kender fogalmát ugyanakkor a Korm. R.1. sem határozza meg,
hanem a Korm. R.2. ide vonatkozó definíciójára utal. Ily
módon azonban a Btk. alkalmazásra közvetlenül kiható
ellentmondások mutatkoznak a Btké. a Korm R.1, a Korm. R.2 és
az Egységes Kábítószer Egyezmény között.
Túl a belső jogi megítélés bizonytalanságán, ez a
koherenciazavar – az Egységes Kábítószer Egyezmény és a
Pszichotrop Egyezmény kiadatási szabályait is figyelembe véve
–olyan jogalkalmazási eredményhez is vezethet, amely
ellentétes az egyezményeket létrehívó nemzetközi közösség
szándékaival és elhatározásával. E szándékok és elhatározások
ugyanis – a fentebb részletesen kifejtetek szerint – az
egyezmények rendelkezéseiben a visszaélést gátló belső
szabályok megalkotása és azok tartalma tekintetében is
konkrét kötelezettségeket hárítanak a nemzeti jogalkotásra és
jogalkalmazásra.
3.1.4. A Korm. R. úgy rendelkezik, hogy mind a négy
mellékletében felsorolt természetes vagy szintetikus anyagok
pszichotróp anyagnak tekintendők (1. § 28. pont). Utóbb
azonban – „értelmezve” a Btk. azon értelmező rendelkezéseit,
amelyek keretkitöltő szabályként éppen e Korm. R. listáit
jelölték meg – azt rögzíti, hogy a Btk. 282-283. §-ai
szempontjából csak a P1 és P2 jegyzéken felsorolt anyagok
jönnek számításba. A törvényrontó, s így formailag is
kifogásolható megoldás azonban még a Btk. szabályaival együtt
sem ad a jogbiztonság szempontjából kielégítő választ arra,
hogy a Btk. 282/B. § (5) bekezdése szerinti, speciális
elkövetői kört és elkövetési tárgyat feltételező „kábító
hatású anyag, szer kóros élvezethez segítségnyújtás, rábírni
törekvés bűntette” szempontjából pontosan mely anyagok
szerepelhetnek elkövetési tárgyként. Ez a körülmény pedig
mind az elkövetők körének meghatározására, mind – a
cselekmény minősítése következtében – az alkalmazható
jogkövetkezményre közvetlenül kihat.
Mindezt figyelembe véve előáll az a helyzet, hogy az
elkövetési tárgyak pontatlan meghatározása folytán a rendszer
kezdetén meglévő, önmagukban akár nem is kiemelkedő
hiányosságok és eltérések az esetlegessé váló jogalkalmazás
és jogértelmezés következtében a „végkimenetelnél” az
elkövetők helyzetét súlyosan érintő különbségeket hoznak
létre.
3.1.5. A már hivatkozott – és a Korm. R.1. esetében több
ízben „szabálypótló” alapot képező – Korm. R.2. ugyancsak
végrehajtási szabályként került kibocsátásra, az Egységes
Kábítószer Egyezmény és az ENSZ Egyezmény tekintetében. Ez az
engedélyköteles tevékenységek szempontjából különbséget tesz
ipari mák, étkezési mák és díszítő mák között is. Mindez
azonban a Btké. rendelkezéseiben nem tükröződik.
Az Egységes Kábítószer Egyezmény a Korm. R.2. szerinti
különbségtétel nélkül meghatározza az ópiummák, az ópium és a
mákszalma fogalmát, de a 25. cikk alapján nem kizárt a
termesztés engedélyezése a mákszalmára vonatkozó fokozott
ellenőrzési intézkedések mellett. Ilyen módon a
bűncselekménnyé minősítésre, továbbá a jogkövetkezmények
jellegének és mértékének alkalmazására kiható
hatóanyagtartalom értékelése szempontjából a nemzetközi
egyezménnyel összeférő szabályozás kialakítása nem kizárt, de
ennek büntetőjogi következményeit (vagy azok hiányát)
előzetesen világosan tisztázni kell. Ez pedig a belső jogban
a jogbiztonság igényét kielégítő módon szintén nem történt
meg.
3.1.6. A Korm. R.3. az ENSZ Egyezményben felsorolt
anyagok mellett részben az Európai Unió Tanácsa rendeleteiben
megjelölt, az eltérítés (azaz: a kábítószernek vagy
pszichotrop anyagnak az engedélyezett forgalomból az engedély
nélküli forgalomba történő átirányítása) megakadályozása
szempontjából jelentős újabb szereket is magában foglalja.
Ugyanakkor a Korm. R.1. az ENSZ Egyezmény végrehajtási
szabályként is megjelenik, ám az azzal összefüggő – a
kábítószerektől és a pszichotrop anyagoktól elkülönülő –
nemzetközi, nemzeti, illetve uniós listát nem jelöli meg, a
Korm. R.3-ra pedig nem is utal. A párhuzamos szabályozás
ennél fogva a Btk. 283/A. § szempontjából jogértelmezési
zavarok előidézésére alkalmas az elkövetési tárgyak és
magatartások körének megállapítása során.
3.2. A Korm. R.1. 1. § 32. pontja, 2. § (1) bekezdés c)
pontja és a 27. §-a a rendelet hatályát kiterjeszti a
listákon szereplő kábítószereken és pszichotrop anyagokon
kívül a „visszaélés szempontjából veszélyes új szerek
jegyzékbe vételi eljárására”, azaz a lajstromok bővítésére
is. Az azonban sem a rendeletből, sem más jogszabályból nem
ismerhető meg, hogy milyen eljárásban, milyen minősítési
rendszerben és mely szervek döntési kompetenciája mellett
kerülhet sor erre az eljárásra.
A Korm. R.1. csak azt tartalmazza, hogy a
belügyminiszter, valamint az egészségügyi, szociális és
családügyi miniszter az ilyen anyagokról ún. „tájékoztatót”
ad ki. A közzététel és a minősítés ugyanakkor nem azonos
fogalmak. Az Alkotmánybíróság már korábban, más
összefüggésben világos és határozott különbséget tett a
közzététel tartalma, valamint a közzé tett lista
kialakításának módja és eljárási rendje között [54/2001. (XI.
29.) AB határozat, ABH 2001, 421, 430.]. A „tájékoztatónak”
semmiféle jogi hatálya nincs, s az legkiváltképpen nem
képezheti a Btk. alkalmazásának alapját.
A jogszabályokból nem állapítható meg az sem, hogy a
kábítószerekkel összefüggő minősítési eljárás során az
Egységes Kábítószer Egyezmény 3. cikke által deklarált
„hasonlósági elv” irányadó-e. A minősítési kritériumok
tekintetében az 1. § 32. pontja mindössze azt rögzíti, hogy
veszélyes új szer az, amelyről „az elemzések, illetve egyéb
adatok […] alapján feltételezhető, hogy bódultságot vagy
tudatállapot módosulást eredményező, a központi
idegrendszerre gyakorolt hatása miatt kóros élvezetre
használják”. Amennyiben továbbá az ilyen szerről „annak kóros
élvezetre alkalmassága egyértelműen megállapítható”, a
megfelelő jegyzékre fel kell venni. Azon túl, hogy az idézett
minősítési kritériumok behatárolhatatlan fogalmakat takarnak,
magának az eljárásnak a szabályozása is hiányos. Az eljárás
kezdeményezésére, annak lefolytatására, a vizsgálat során
figyelembe veendő paraméterekre, a szakmai követelmények
rendszerére, a követendő mérlegelési szabályokra és a végső
döntési jogosultságra vonatkozóan semmiféle ellenőrizhető,
követhető szabályrendszer nincs. Ennek eredményeképpen
azonban a Btk-ban szereplő, a törvényi tényállás részét
képező elkövetési tárgyak meghatározása is bizonytalanná
válik.
Mindezen túl még következtetések útján sem állapítható
meg, hogy a belső minősítési eljárás milyen viszonyban áll az
Egységes Kábítószer Egyezmény 3. cikk 1. pontjában és a
Pszichotrop Egyezmény 12. cikk 2. pontjában elismert
módosítási eljárással, amely e tekintetben is
kötelezettségeket ró a szerződő felekre. Az Egyezmények
viszont éppen ezen – a résztvevő államok felelősségét
garantáló – módosításra vonatkozó szabályok beiktatásával
világviszonylatban kívánták biztosítani az ellenőrzés alá
vonandó új anyagok és veszélyes szerek egységes jogi
kezelését.
3.3. A 3.1.és 3.2. pontban kifejtettek alapján az
állapítható meg, hogy a Btk. 286/A. § (2)-(3) bekezdésében
követett szabályozás nemzetközi szerződésbe ütköző módon is
alkotmányellenes mulasztást, illetve jogbizonytalanságot
idézett elő. A közelebbről meg nem határozott igen nagy számú
végrehajtási szabályra történő utalás, ezen szabályoknak a
Btk. fogalomrendszerével történő ütközése folytán a
bűncselekmény elkövetési tárgya teljes körűen és egységesen
nem határozható meg.
3.3.1. A Korm. R.1. és Korm. R.2. valamint a Btké.
ugyanazon anyagi jogi rendelkezést kitöltő szabályai közötti,
illetve a Korm. R.1. és a Korm. R.3. tekintetében
tapasztalható kollízió jogalkalmazói jogértelmezés útján nem
oldható fel. Tartalmuk egymást kizáró, vagy tűrhetetlenül tág
határok között mozgó következtetésekhez vezet. Ennek folytán
a nemzetközi jog szabályai is csak esetlegesen, vagy eredeti
céljuktól eltérő tartalommal juthatnak érvényre. A Btk. azon
értelmező rendelkezései pedig, amelyek a nemzetközi
szerződések normatartalmát kirekesztik, illetve a belső
jogszabályok által kontrollált és „revideált” tartalommal
kívánják érvényre juttatni a keretrendelkezés tartalmának
megállapítása során, közvetlenül az Alkotmány 7. § (1)
bekezdésének sérelmét is előidézik.
3.3.2. A nemzetközi jog és a belső jog közötti összhang
hiánya, illetve az utóbbi szabályai között mutatkozó
ellentétek ugyanakkor az Alkotmány 2. § (1) bekezdését is
sértik. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint
ilyen fokú kollízó esetén – minthogy az közvetlenül érinti a
jogbiztonságot – anyagi alkotmányellenesség fennállását kell
megállapítani. Ennek kiküszöbölése pedig törvényhozási útra
tartozik [részletesen pl.: 35/1991. (VI. 20.) AB határozat,
ABH 1991, 175, 177.; 27/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH
1992, 150, 152.; 988/B/1993. AB határozat, ABH 1999, 473,
474.].
Az Alkotmánybíróság számos határozatában utalt arra,
hogy a jogállami körülmények között a jogalkotó
kötelezettsége a jogállamiság alapvető kritériumát jelentő
jogbiztonság garantálása [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH
1992, 59, 65.; 37/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994,
238, 248]. „A jogalkotó felelőssége, hogy egyes – más
jogterületekről átvett jogintézmények alkalmazásánál pontos,
az adott jogterületi környezethez illeszkedő szabályozás[ra]”
kerüljön sor [13/1999. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1999, 114,
119.). Elvi éllel mondta ki több ízben azt is: a jogbiztonság
többek között azt kívánja meg, hogy az állampolgárok jogait
és kötelességeit a törvényben megszabott módon kihirdetett és
hozzáférhető jogszabályok tartalmazzák, illetve a
jogalanyoknak tényleges lehetősége legyen magatartásukat a
jog előírásaihoz igazítani [pl: 25/1992. (IV. 30.) AB
határozat, ABH 1992, 131, 132.; 11/1992. (III. 5.) AB
határozat, ABH 1992, 77, 87.]. Az emberek életébe, jogaiba és
szabadságába minden esetben közvetlen és igen súlyos
beavatkozást jelentő állami büntetőhatalom gyakorlásával
kapcsolatban mindez fokozottan érvényesülő követelmény.
A jog megismerhetőségét kizárja, ha az egyes törvényi
tényállásokkal összefüggő szabályok a jogrendszerben
szétszórva, más magatartásokra vonatkozó szabályozási
területekkel oly mértékig keveredve lelhetők csak fel, hogy a
normatartalom megállapítása a jogi rendszert kezelni tudó
szűk kisebbség részére is a végletekig bonyolulttá, mindenki
más számára pedig elérhetetlenné válik. A büntetendő
cselekmények fő tényállási elemeire vonatkozó szabályokat –
így az elkövetési tárggyal kapcsolatos (keretkitöltő)
rendelkezéseket is – közvetlenül a Btk. rendszerébe
illeszthető normáknak egyértelműen kell tartalmazniuk. A
kábítószerrel visszaélés elkövetési tárgyai esetében a
jogrendszerben tapasztalható – a fentiekben részletezett –
koherencia-zavar folytán ezen követelmény nem teljesül.
Az Alkotmánybíróság a 8/2003. (III. 14.) AB
határozatában hangsúlyozta: „A jogalkotás alkotmányos
jogállami követelménye többet jelent […], mint a
jogalkotással kapcsolatos formális eljárási szabályok
betartását. Jogalkotásra csak a jogbiztonság alkotmányos
elvének megfelelően kerülhet sor. [Ez] megköveteli, hogy a
jogalkotás, s ennek részeként a jogszabályok módosítása,
hatálybaléptetése ésszerű rendben történjék, a módosítások
egyértelműen követhetőek és áttekinthetőek legyenek mind a
jogalanyok, mind a jogalkalmazó szervek számára. […] A
jogszabályok áttekinthetetlen, követhetetlen változtatása
mind a jogalkalmazókat, mind a jogalanyokat
jogbizonytalanságban tartja, s ez összeegyeztethetetlen a
jogbiztonság alkotmányos elvének lényegi tartalmával […]”
(ABH 2003, 74, 86.). A vizsgált esetben ez azt jelenti, hogy
az állam által elfogadott nemzetközi egyezmények által
megszabott követelmények a belső jog szabályaival összhangban
a normavilágosság igényeit is kielégítő koherens rendszerként
határolják körül azt a területet, amelyet az állam büntető
hatalma érinthet.
3.3.3. Az Alkotmánybíróság a kifejtettekre tekintettel a
hivatkozott rendelkezést határidő tűzése mellett
megsemmisítette, s egyben felhívta a jogalkotót a mulasztás
pótlására. Ugyanakkor nem tartván kívánatosnak, hogy a
jogszabály megsemmisítése folytán a kábítószerek
használatának a nemzetközi szerződések szerint büntetendővé
nyilvánítandó – és részben jelenleg is szabályozott – egyes
területei a büntetőjog hatóköréből akárcsak átmeneti időre is
kikerüljenek, a megsemmisítés időpontját pro futuro
állapította meg. Az így rendelkezésre álló idő alatt a
jogalkotónak módja nyílik olyan szabályok megalkotására,
amelyek mind a nemzetközi szerződéseknek, mind az
Alkotmánynak megfelelnek.
VIII.
Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában már utalt
arra, hogy az Egyezmények nem zárják ki az ártalomcsökkentés
és a büntetőjog eszközeinek együttes alkalmazását, s az
államok többsége élt is az így adódó lehetőségekkel.
A „drogmentesítést” a Magyar Köztársaság is társadalmi
értéknek ismeri el. A hatásosság növelése érdekében e
módszerek alkalmazását a hatályos Btk. is összekötötte a
büntetőjog eszközrendszerével: ebből vezethető le a büntetés
helyett az elterelés alkalmazásának jogilag szabályozott
szisztémája. A különböző programok létrehozását és a
büntetőeljárásba történő bekapcsolását a nemzetközi
jogalkotás is ösztönzi, mind az Egységes Kábítószer
Egyezményben, mind a Pszichotrop Egyezményben, mind az uniós
ajánlásokban.
E mellett azonban az ellátó rendszerbe történő
bekapcsolás érdekében, továbbá a stabil absztinencia
eléréséig az egyéni és a társadalmi szintű közvetlen
kárelhárítás, a kriminalitás és az egészségügyi ártalmak
visszaszorítása megkívánja az alacsony-küszöbű szolgáltatások
és ártalomcsökkentő programok működtetését is. Ezt
támogatják: a WHO Európai Irodájának ajánlása, s az ENSZ AIDS-
ellenes kelet-és közép-európai kezdeményezései (pl. az 1999-
es kijevi megállapodás), s az Európai Unió drogellenes
akciótervei is.
Csak részlegesen történt azonban meg a leszoktató és
segítő, illetőleg megelőző programok, azok elveinek,
szabályrendszerének kialakítása és összeghangolása a Btk.
rendelkezéseivel. Tisztázatlan a jogalkotó álláspontja a
számba jöhető egyes „módszerekről”, s így többek között az
is, hogy pl. a „belövőszobákban” történő fogyasztás, vagy a
„tűcsere” program esetében büntetőjogi szempontból mi a valós
helyzet. A fogyasztók megjelenése ezeken a helyeken a
„leleplezésükhöz” vezethet. Így az egészségügyi szempontból
fontos programok ellehetetlenülését eredményezheti, ha a
bűnüldöző hatóság az e helyeken történő tettenérésük miatt
kezdeményez velük szemben eljárást, noha ez ténylegesen
kötelessége.
A programokban „segédkező” egészségügyi és szociális
személyzet büntetőjogi helyzete szintén bizonytalan. A
közreműködők már pusztán az eszközök használatának
biztosításával is formális értelemben bűnsegédi magatartást
fejtenek ki és jelenleg csupán a hatóságok önmérsékletén
múlik, hogy ennek következményeit nem alkalmazzák. Sem a
Btk., sem a kábítószer-függőséget gyógyító kezelés,
kábítószer-használatot kezelő más ellátás vagy megelőző-
felvilágosító szolgáltatás szabályairól szóló 26/2003. (V.
16.) ESzCsM-GyISM együttes rendelet nem tesz említést az
ilyen helyzetek kezeléséről, így ezek a programok és azok
„üzemeltetői” szabályozás nélkül, jogi „holttérben” működnek.
Az pedig megítélhetetlen, hogy a már meglévő programok
hallgatólagos tudomásul vétele kiterjed-e a világszerte
szaporodó újabb módszerek (ld. III/B. 1.4. pont) hasonló
kezelésére is.
Az élet védelméhez fűződő alkotmányos jog, az „életek
egyenértékűségének” elve alapján ezek a programok
szükségesnek ítélhetők. Azon kábítószer-fogyasztók
leszokásának segítésétől, akik a büntetőeljárástól
függetlenül – azt elkerülendő és egészségüket,
személyiségüket helyreállítandó – önként keresik a
drogfogyasztásból a kiutat, a polgáraiért felelősséget viselő
demokratikus jogállam nem tekinthet el. A „drogmentesítés”
olyan sok lépcsőből álló elfogadott államcél, amely a
bűnmegelőzéssel is elválaszthatatlan kapcsolatban áll; a
droghasználattal együtt járó fertőzések veszélyeinek
(hepatitis, AIDS) elhárítása pedig a költség-haszon elemzés
alapján is az egész társadalom érdekét szolgálja.
Elengedhetetlen azonban a büntetőjogi helyzet törvényi
szinten történő tisztázása, azaz annak kimondása, hogy a
fogyasztáshoz és a leszokáshoz nyújtott ilyen segítség esetén
a büntetőjogi következmények nem alkalmazhatók.
Nélkülözhetetlen annak jogszabályi rendezése, hogy a
programok elérhetőségét biztosító helyiségek működésének
engedélyezése mely hatóság hatáskörébe tartozik és ilyen
szolgáltatás nyújtására milyen feltételek mellett kerülhet
sor. A Btk. szintjén ehhez hozzátartozik a segítségnyújtás
határainak kijelölése, és az ebben részt vevők büntetőjogi
felelősségének előzetes tisztázása, azaz a szerepüknek
megfelelő büntethetőségi akadályok rendszerének láthatóvá
tétele. Az a kiszolgáltatottság, amely jelenleg fennáll, az
Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközően diszkriminatív,
minthogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő
jogbiztonság követelményével ellentétes a hatóságok
fellépésének esetlegessége az egyes programokkal, illetve az
ezeket biztosító civil szervezetekkel szemben. A jogbiztonság
hiánya pedig a programok megteremtésében, fenntartásában
résztvevő személyek esetében – a büntetőjogi fenyegetettség
fenntartásával – az Alkotmány 8. § (1) – (2) bekezdésének
sérelméhez is vezet.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (1)-(2)
bekezdésével kapcsolatban működésének kezdetétől
hangsúlyozta, hogy ez „az az alaprendelkezés, amely a
jogállamiság általános normatív tartalmán túl […] védi az
egyént a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes
felhasználása ellen.” [42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH
1993, 300, 304.] Így az anyagi és eljárásjogi szabályoknak –
ezen belül a büntethetőségi akadályok rendszerének is – ezzel
az alkotmányos rendelkezéssel összhangban kell állniuk.
A segítő programok szabályozatlansága és az abban részt
vevők jogi helyzetének tisztázatlansága folytán
alkotmányellenes jogalkotói mulasztás áll fenn. Ezért az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően az Abtv.
49. § (1) bekezdésének első fordulata alapján – a határozat
V. fejezetének 4. pontjában kifejtettekre is figyelemmel –
azt hivatalból megállapította, és kötelezte a törvényhozót
annak a rendelkező részben megállapított határidőn belüli
megszüntetésére.
IX.
1. A határozat nem vizsgálta azoknak a szabályoknak (pl.
reklám) alkotmányossági kérdéseit, amelyek ma már nem részei
a Btk. szabályainak.
Az Alkotmánybíróság hatáskörébe főszabályként csak
hatályos jogszabályok utólagos vizsgálata tartozik. A
hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányosságát az
Alkotmánybíróság csak az Abtv. 38. §-a szerinti bírói
kezdeményezés, vagy a törvény 48. §-ában foglalt
alkotmányjogi panasz esetén, vagyis azaz kivételesen
vizsgálja [160/B/1996. AB határozat, ABH 1999, 875, 876.,
1378/B/1996. AB határozat, ABH 2001, 1609, 1610.; 418/B/1997.
AB határozat, ABH 2002, 1627, 1629.; 417/H/2003. AB
határozat, ABK 2004, május, 470-471.].
Minthogy az indítvány nem bírói kezdeményezés és nem
alkotmányjogi panasz, ezért az Alkotmánybíróság a hatályon
kívül helyezett Btk. rendelkezésekkel összefüggő eljárást –
az Abtv. 20. §-ára, valamint az Alkotmánybíróság ideiglenes
ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és
egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat
31. § a) pontjára figyelemmel – megszüntette.
2. A kábítószer-fogyasztással kapcsolatos büntetőjogi
tilalmakra vonatkozó indítványok (korábbiakban kifejtettek
szerinti) elutasítására figyelemmel az Alkotmánybíróság
elutasította a jogerősen lezárt büntetőeljárások
felülvizsgálatának elrendelését is.
3. A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az
Abtv. 41. §-án alapul.
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye
A többségi határozat rendelkező részének 7., 9.,10.,
11., 12., 13., és 14., pontjaiban foglalt rendelkezésekkel és
az ezekhez kapcsolódó indokolásokkal egyetértek.
Nem értek azonban egyet a többségi határozat rendelkező
részének 1., 2., és 3. pontjaiban foglalt megsemmisítésekkel,
valamint a 4., 5., 6., és 8. pontjaiban foglalt mulasztások
megállapításával és az ezekhez tartozó indokolásokkal.
1. A többségi határozat rendelkező részének 1., 2., és
3. pontjaiban foglalt megsemmisítésekkel álláspontom szerint
az Alkotmánybíróság „kodifikációs rendteremtő funkciójú”
normakorrekciót végez, mely előre nem látható és nem kívánt
jogkövetkezményekkel járhat.
A rendelkező rész 1. pontjában foglalt ex nunc hatályú
mozaikos megsemmisítés („hatósági engedéllyel nem
rendelkezőnek”, illetve „hatósági engedély nélkül” törvényi
szövegrészek megsemmisítése) megváltoztatja a Btk 282. §
(1) bekezdésében, a 282/A. § (1) bekezdésében, a 282/B. §
(1) bekezdésében, a 282/C. § (1) és (2) bekezdéseiben,
valamint a 283/A. § (1) bekezdésében foglalt büntető törvényi
tényállásokban szabályozott elkövetési magatartásokat.
Álláspontom szerint ezzel az Alkotmánybíróság olyan
negatív jogalkotást végez, amellyel „beleír” a Btk. különös
részében szabályozott büntető törvényi tényállásokba (új,
eddig nem szabályozott elkövetési magatartásokat állapít meg)
oly módon, hogy kiszélesíti a büntetőjogi felelősség
megállapíthatóságát.
Nézetem szerint ez a hatásában kiszámíthatatlan
normakorrekció olyan törvényhozói aktivizmus az
Alkotmánybíróság részéről, amellyel – szándéka ellenére –
jogbizonytalanságot, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt jogbiztonság alkotmányos elvének sérelmét idézheti
elő.
Határozott álláspontom az, hogy az Alkotmánybíróságnak
nem feladata a Btk. – kábítószerrel visszaélés törvényi
tényállására vonatkozó – hatályos büntetőjogi szabályozásának
az újraszabályozása (újrakodifikálása), a kodifikációs hibák
kijavítása. A kodifikációs hibák kijavításának előkészítése a
szakmai kodifikációs bizottságokra, a törvényi szinten
indokolt módosítások végrehajtása pedig a törvényhozásra
tartozik.
A Btk. 283. § (1) bekezdésének b) pontjában, c)
pontjában és d) pontjában, valamint az e) pont 2. alpontjában
és ugyanezen paragrafus (2) bekezdésében foglalt törvényi
rendelkezések ex nunc hatályú megsemmisítésével az
Alkotmánybíróság büntethetőséget kizáró törvényi
rendelkezéseket semmisít meg, aminek következtében azok az
elkövetési magatartások, amelyek eddig a büntethetőséget
kizáró okok miatt nem voltak büntethetők, ezután büntethetővé
válnak. Ezáltal az Alkotmánybíróság – a kábítószerrel
visszaélés törvényi tényállását megváltoztatva – kiszélesíti
a büntetőjogi felelősség körét.
A Btk. 286/A. § (2) bekezdésében foglalt értelmező
rendelkezések pro futuro hatályú megsemmisítésénél a többségi
határozat indokolása nem ad kellő súlyú alkotmányos indokot a
megsemmisítésre.
Álláspontom szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt jogbiztonság (az ennek részét képező normavilágosság)
alkotmányos követelményének a sérelme a többségi határozat
rendelkező részének 1-3. pontjaiban foglalt megsemmisítéssel
érintett törvényi szövegrészekhez, illetve törvényi
rendelkezésekhez kapcsolódóan fel sem merül. Nem vitatom,
hogy a megsemmisített törvényi szövegrészek, illetve törvényi
rendelkezések, az ebben foglalt egyes fogalmak
(meghatározások) felvethetnek jogértelmezési kérdéseket,
illetve, hogy az egyes fogalmak meghatározásánál vannak
hiányosságok, pontatlanságok, azonban ezek nem érik el az
alkotmánybírósági alkotmányvédelem szintjét.
A rendelkező rész 1-3. pontjaiban megsemmisített
törvényi rendelkezésekhez kapcsolódó indokolás olyan
kodifikációs hibákra, hiányosságokra és pontatlanságokra
alapít megsemmisítést, amelyek álláspontom szerint nem érik
el az alkotmányellenesség szintjét.
Véleményem szerint a megsemmisített törvényi
rendelkezések rendelkeztek azzal az átláthatósággal, amely az
indítványokban felvetett jogértelmezési kérdések
jogalkalmazói jogértelmezéssel való eldöntéséhez szükségesek,
az alkotmányossági szintet el nem érő, szakmailag indokolható
kodifikációs korrekciókat a jogalkotóknak kell elvégezni, ez
nem az Alkotmánybíróság feladata.
Álláspontom szerint a rendelkező rész 1. és 2.
pontjaiban foglalt ex nunc hatályú megsemmisítések, továbbá a
3. pontban foglalt pro futuro hatályú megsemmisítés
alkotmányosan indokolatlan beavatkozást jelent a Btk. különös
részében szereplő kábítószerrel visszaélés törvényi
tényállásába, nem teszi egyértelműbbé a büntetőjogi
felelősség megállapíthatóságát a megsemmisítéssel érintett
törvényi tényállások esetében, hanem éppen ezzel
ellenkezőleg, egy következményeiben előre nem látható, a
jogalkalmazó szervek számára nagyfokú jogbizonytalanságot
eredményező helyzet kialakulásához vezethet.
Alkotmányossági szintet el nem érő kodifikációs hibák
korrekciója érdekében az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
meghatározott jogállami követelményből levezetett
jogbiztonságra (normavilágosságra) hivatkozással nem lehet a
kábítószerrel visszaélés törvényi tényállásához kapcsolódó
értelmező rendelkezéseket pro futuro hatállyal
megsemmisíteni, a törvényi tényállásokban szabályozott
elkövetési magatartásokat megváltoztatni és a büntethetőséget
kizáró okok körét leszűkíteni.
A többségi határozat alapján megvalósuló
alkotmánybírósági törvényhozási aktivizmus alkotmányosan nem
indokolható beavatkozást jelent a Btk. különös részi törvényi
szabályozásába.
2. A többségi határozat rendelkező részének 4., 5., 6.,
és 8. pontjaiban foglalt alkotmányellenes mulasztások
megállapítását, és az ezekhez kapcsolódó indokolásokat
szintén nem tudom elfogadni.
Az Alkotmánybíróság többségi határozatának a rendelkező
rész 4., 5., 6., és 8. pontjaiban megállapított
mulasztásokhoz kapcsolódó indokolási részei nem meggyőzőek,
nem adják kellő súlyú alkotmányos indokát az alkotmányellenes
mulasztás megállapításának.
A rendelkező rész 4. és 5. pontjában felhívott
nemzetközi egyezményekhez, illetve a rendelkező rész 6. és 8.
pontjaiban a Btk. 282-283/A. §-aihoz kapcsolódóan
megállapított mulasztások véleményem szerint olyan
kodifikációs problémákra (zavarokra) vezethetőek vissza,
amelyek nem érik el az alkotmányos jogvédelem szintjét, ebből
következően alkotmányellenes helyzet kialakulását sem idézik
elő.
Ezeknek az alkotmányossági problémát fel nem vető
kodifikációs problémáknak a kezelése és megoldása kívül esik
az Alkotmánybíróság hatáskörén.
A rendelkező rész 4., 5., 6., és 8. pontjaiban megállapított
mulasztások – különösen a hivatalból megállapított
mulasztások – nem lehetnek eszközei a kodifikációs problémák
orvoslásának, az Alkotmánybíróság mulasztások
megállapításával az alkotmányos jogvédelem szintjét el nem
érő kodifikációs problémákat nem emelhet fel alkotmányossági
szintre, nem állapíthat meg ezekre nézve alkotmányellenes
mulasztást.
A rendelkező rész 4. pontja véleményem szerint olyan
törvényalkotói mulasztásra hivatkozik, ami nem jelent
alkotmányellenességet, hanem legfeljebb a felhívott
nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban fennálló ellentétet
idézhet elő, ami nem azonos az Alkotmánybíróság hatáskörébe
tartozó alkotmányellenes mulasztás megállapításával.
A nemzetközi jogba ütköző mulasztás (kodifikációs hiányosság)
megállapítására álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak
nincs hatásköre, és az ilyen alkotmányossági problémát fel
nem vető kodifikációs problémák alkotmányellenes mulasztás
megállapítását nem eredményezhetik.
A belső jog és a nemzetközi jog összhangját biztosító belső
kodifikáció a jogalkotó feladata, ezt a feladatot nem veheti
át a jogalkotó szervektől az Alkotmánybíróság mulasztások
megállapításával, mert erre nincs hatásköre.
A rendelkező rész 5. pontjában megállapított mulasztás
tekintetében véleményem szerint az indokolás nem ad kellő
súlyú alkotmányos indokot arra, hogy az Egységes Kábítószer
Egyezmény I-IV. listáinak eredeti és mindenkor hatályos
(módosított) szövegét, továbbá a Pszichotróp Egyezmény I-IV.
listáinak a szövegét miért kellett volna törvényi szinten
kihirdetni a jogalkotónak és arra sem, hogy a törvényi
jogforrási szintű kihirdetés kötelezettsége mely alkotmányi
rendelkezésből és milyen indokolással vezethető le.
Álláspontom szerint a fent hivatkozott listák kihirdetésével
összefüggő, alkotmányossági szintet el nem érő kodifikációs
problémák a kábítószerrel visszaélés törvényi tényállásának
egyértelműsége és alkotmányossága megítélése szempontjából
relevanciával egyébként sem bírnak.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróságnak a
rendelkező rész 4., 5., 6., és 8. pontjaiban foglalt
alkotmányellenes mulasztásokat nem kellett volna
megállapítani.
Budapest, 2004. december 13.
Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye
A határozat rendelkező részének 1-8. pontjával nem értek
egyet. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában először fordul elő,
hogy a testület – megsemmisítve a Btk. több rendelkezését –
azonnali hatállyal büntetendővé nyilvánít, egyúttal határidő
megállapításával büntetni rendel olyan magatartásokat,
amelyek esetében a törvényhozó nem tartotta feltétlenül
indokoltnak a büntetőjogi felelősségre vonást. A büntetendő
cselekmények kibővítésére alkotmányos indokok nélkül, az
állam büntetőhatalmának túlzott kiterjesztésével, valamint a
jogbiztonság sérelmével került sor.
I.
1. Az Alkotmánybíróság határozata az Alkotmány 54. § (1)
bekezdéséből következő egyéni önrendelkezési jog és az állam
büntetőhatalmának értelmezésén alapul. A többségi
határozattal egyetértek abban, hogy az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése nem biztosít alanyi jogot a jogszabályokban
„kábítószereknek” nevezett anyagok fogyasztására, vagyis a
„mámorhoz való jog” nem alapvető jog. Ennek okát abban látom,
hogy az Alkotmány az egyének különösen fontos érdekeit
részesíti kiemelt, alapjogi védelemben. A drogok és a
pszichotrop anyagok fogyasztása azonban – a vallási
rítusokat, valamint a nélkülözhetetlen orvosi felhasználást
leszámítva – nem tekinthető olyan kiemelkedő egyéni érdeknek,
vagy az autonómiát kifejezésre juttató olyan döntésnek,
amelyet különleges alkotmányos garanciákkal kell
körülbástyázni, és amelynek intézményes védelme az állam
feladata. Éppen ellenkezőleg: nyilvánvaló egészségügyi,
gyermekvédelmi és más alkotmányos érvek szólnak az egyéni
cselekvés szabadságát korlátozó állami szabályozás mellett.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő
„alkotmányos büntetőjog” elvei, valamint a 8. § (2)
bekezdéséből származó alapjog-korlátozási feltételek alapján
külön alkotmányossági megítélés alá tartozik a büntetőjogi
beavatkozás. A büntetőeljárással szükségképpen együtt járó
alapjog-korlátozások, a kriminális szankciók súlyossága
(különösen a szabadságvesztés lehetősége), valamint az
eljárás és a büntetések megbélyegző hatása azt indokolják,
hogy az Alkotmánybíróság az alapjog-korlátozások
szükségességi-arányossági tesztjét alkalmazza a Btk.
Visszaélés kábítószerrel cím alatt található rendelkezéseinek
alkotmányossági vizsgálatakor. Ezt – szakítva a korábbi
gyakorlattal – a többségi határozat is elismeri, de az
arányosság kérdésében én más következtetésre jutok. A
testület éppen azt az alapelvi részt hagyja figyelmen kívül a
Német Szövetségi Alkotmánybíróság – egyébként sok tekintetben
követett – kannabisz-döntéséből, amelyet az alapjog-
korlátozás szempontjából a leglényegesebbnek tartok: a
csekély mennyiségű tiltott drogok alkalomszerű, saját célú
fogyasztásának büntetendővé nyilvánítása azért nem sérti az
aránytalan állami beavatkozás tilalmát, „mert a törvényhozó a
bűnüldöző szervek számára lehetővé tette a büntetés
kiszabásának vagy a bűncselekmény üldözésének mellőzését.
Ezáltal a törvényhozó tekintettel volt a csekély mértékű
jogellenességre és az elkövető bűnösségének alacsony fokára.”
(BVerfGE 90, 145.)
A többségi határozat önmagában véve arányosnak tekinti a
kivételt nem engedő büntetőjogi szankciórendszer
alkalmazását. Véleményem szerint csak az úgynevezett
„elterelés”, valamint a büntetés mellőzésére szolgáló, a
jogalkalmazói mérlegelés lehetőségét biztosító egyéb
jogintézmények fennállása esetén arányos, és ezáltal
alkotmányos a büntetőjogi szabályozás.
2.1. Az arányosság kérdésében megfogalmazott
különvéleményem azon alapul, hogy a többségi határozattól
eltér az álláspontom a különböző drogok egyéni és társadalmi
veszélyeinek alkotmányossági megítéléséről. Az
Alkotmánybíróság az európai kultúra részének minősítette az
alkoholt, a nikotint és a kávét, amelyekkel a társadalom
„megtanult” együtt élni, s ezeket a szereket a testület a
kábítószereknél sokkal kevésbé veszélyesnek nyilvánította. A
határozat szerint a kábítószereket egy társadalmi kisebbség
fogyasztja, a használatnak nincsenek hagyományai, miközben a
kábítószerek rendkívül veszélyesek az egyénre és a
közösségre.
A kábítószerek okozta egyéni és társadalmi ártalmak
jelentősége kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor vitatom a
többségi határozat megközelítésmódját, az egyes szerek
összehasonlítását és a levont következtetéseket. Az állam
semlegességének a határozatban is felbukkanó elvéből
értelmezésem szerint az következik, hogy a büntetőjogi
tilalom és szankció alkotmányossága szempontjából nincs
jelentősége a tiltott cselekvés társadalmi hagyományainak és
annak, hogy milyen széles körben terjedt el a büntetendő
magatartás. Az állam nem ítélheti meg hátrányosan a szűk
körben követett szokásokat, a többségi hagyománytól különböző
magatartásokat pusztán a többségi felfogástól való eltérésük
miatt.
A tiltott drogok fogyasztása esetében az
Alkotmánybíróság kiinduló feltételezését is vitatom.
Magyarországon a kábítószer-fogyasztás nem egy szűk
társadalmi csoport deviáns viselkedése. 2002-ben végzett
országos felmérés szerint a 15-17 éves diákok 21,5 %-a
használt már tiltott drogot. (Jelentés a magyarországi
kábítószerhelyzetről. 2003. Budapest, Gyermek-, Ifjúsági- és
Sportminisztérium, 2003, 54.) A fővárosban 2001 óta a 18-35
ivesek több mint 30 %-áról mondható el, hogy már kipróbált
tiltott drogot. (Uo. 57.) 2003-ban végzett országos vizsgálat
kimutatta, hogy a 18-65 évesek 6,5 %-a fogyasztott már
kábítószert. (Paksi Borbála: Drogok és felnőttek. Budapest,
L’Harmattan, 2003, 40.) Tehát a magyar társadalom széles
körét érintő szociális kérdésről van szó.
Vitatom azt az előfeltevést is, amely nem vet számot az
alkoholfogyasztás és a dohányzás miatti hátrányokkal. Az
elmúlt három évtizedben az összhalálozás 10, 4 %-át az
alkohol, 19,6 %-át a dohányzás okozta. (Az alkohol hatása a
halandóságra 1970-99 között Magyarországon. Budapest,
Központi Statisztikai Hivatal, 2003, 7.; A dohányzás hatása a
halandóságra 1970-99 között Magyarországon. Budapest,
Központi Statisztikai Hivatal, 2002, 7.) 2003-ban közel 1
millióra becsülték az alkoholbetegek (alkoholisták) számát.
(Magyar Statisztikai Zsebkönyv, 2003. Budapest, Központi
Statisztikai Hivatal, 2004, 115.) Az alkoholfogyasztás
nemcsak az ember saját halálában juthat szerephez, hanem
mások életének és egészségének veszélyforrása is lehet. 2003-
ban az ittasan okozott közúti közlekedési balesetek közül
2451 járt személysérüléssel vagy halállal. (Uo. 123.) Az 1990-
98 közötti időszakban elkövetett valamennyi ismertté vált,
halált okozó élet elleni bűncselekmény elkövetőjének több,
mint 20 %-a a cselekmény elkövetésekor közepes, vagy súlyos
alkoholos befolyásoltság alatt volt, és az elkövetők csupán
20%-a volt józan életvitelű. (Dr. Kránitz Mariann:
Zárójelentés a rendszerváltást követően – 1990-1998 között –
elkövetett emberölések IM-OKRI közös kutatásáról. Budapest,
Országos Kriminológiai Intézet Bűnözéskutatási Osztály, 33.
Kézirat.)
Mindezek miatt a többségi határozatban foglalt érvek nem
elégségesek a tiltott és a nem tiltott drogok közötti
különbségek kimutatására és az alkotmányjogi következtetések
levonására.
2.2. A határozat szerint a fogyasztók – azon túl, hogy
testi egészségük súlyosan károsodik – elveszítik belátási és
döntési képességüket, emellett a kábítószerek a fogyasztók
környezetére és az egész társadalomra nézve is olyan hátrányt
jelentenek, amely megalapozza a kivételt nem engedő
büntetőjogi szankciórendszer igénybe vételét. A tiltott és a
nem tiltott drogok közötti különbségtételhez hasonló
leegyszerűsítésnek tartom a különféle kábítószerek és
pszichotrop anyagok differenciálatlan minősítését. Ezeknek a
szereknek ugyanis eltérő a hatásmechanizmusuk, különböző
módon és mértékben hatnak az ember tudatállapotára és így
önrendelkezési képességére. A kábítószernek nevezett drogok
nem azért alkotnak közös halmazt, mert más szerekétől eltérő,
egymáséval megegyező kémiai tulajdonságaik vannak, hanem maga
a jogi minősítés, a büntetőjogi tilalom egységesíti ezeket a
szereket. A többségi határozatban is hangsúlyozott megfelelő
tájékozottság ellen hat és az érvelés meggyőző erejét
csökkenti, ha az Alkotmánybíróság a kábítószer-fogyasztáshoz
egységesen a halálos következmény képét társítja.
A többségi határozat az egységes kábítószer-szemlélet
alapján jut arra a következtetésre, hogy a fogyasztók
elveszítik belátási képességüket, autonómiájukat, ezért a
tiltás nem korlátozza, hanem ellenkezőleg: biztosítja az
önrendelkezési jogot. A felfogás mindkét részét vitatom: 1.
önmagában az alkalmi fogyasztás és a drogfüggés közötti
kétségtelen különbségből következik, hogy nem tekinthető
minden esetben az autonómiát nélkülöző választásnak a
kábítószer-fogyasztó személy döntése. 2. Ha viszont a
kábítószer-fogyasztó valóban elveszíti szabad döntéshozatali
képességét, akkor válik a legkevésbé indokolhatóvá a
fogyasztásért való büntetőjogi felelősségre vonás.
Alkotmányosan nem látom igazoltnak, hogy az ilyen fogyasztó
érdekét szolgálja, vagyis neki az a jó, ha megbüntetik.
(Győrfi Tamás: Drogfogyasztás és önrendelkezési jog.
(http://www.uni-miskolc.hu/~wwwjuris/drogfogyasztas.pdf 16.)
A differenciált megközelítést tartom indokoltnak a
kábítószerek okozta társadalmi hátrányok alkotmányjogi
vizsgálatánál is. A kábítószerek nemcsak az egyén egészségére
hatnak ártalmasan, hanem az egész társadalomra nézve
hátrányos következményekkel járnak. Ahogy a Német Szövetségi
Alkotmánybíróság fogalmazott: „a társadalmi együttélés
formálása a tét.” (BVerfGE 90, 145, 174.) A büntetőjog –
határozatban is említett – „ultima ratio” jellegéből
következően abból kell kiindulni, hogy a magatartások
helytelenítése, valamint a társadalmi hátrányok lehetősége
önmagában nem elégséges indok a büntetőjog alkalmazására. Egy
cselekmény kriminalizálásához az államnak súlyos társadalmi
hátrányok veszélyét vagy bekövetkezését kell bizonyítania. A
kábítószer-fogyasztó magatartásával súlyos hátrányokat
(„károkat”) okozhat másoknak, de a hátrány okozásának egyes
elszigetelt esetei (például felelőtlen szülő vagy
megbízhatatlan munkavállaló lesz, többletköltséget okoz a
társadalombiztosításnak) alkotmányosan nem indokolják minden
fogyasztó büntetését. (Győrfi Tamás: i.m. 11-12.) A
büntetőjogi szankciót álláspontom szerint a kábítószer-
fogyasztás kummulatív hatásai indokolhatják: egy személy
magatartása önmagában még nem okoz büntetőjogilag értékelhető
társadalmi hátrányt, nem veszélyezteti súlyosan a közösséget,
de együttesen – különösen, ha sokan fogyasztanak jelentős
ártalmakkal járó, tiltott drogot – már komoly veszélyt
jelentenek a társadalmi együttélésre.
Összességében egyetértek a többségi határozattal abban,
hogy a kábítószerek, az alkohol és más szerek használatának
eltérő jogi megítélése nem sérti az Alkotmány 70/A. §-át.
Ugyanakkor az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezetett
„alkotmányos büntetőjog” elvei és a 8. § (2) bekezdésből
következő alapjog-korlátozási feltételek (szükségességi-
arányossági követelmények) alapján úgy ítélem meg, hogy a
törvényhozás a közérdek védelmében, absztrakt veszélyekre
hivatkozva csak két feltétel együttes teljesülése esetén
fenyegetheti büntetéssel a drogfogyasztást: 1. a büntetőjogi
fenyegetettségnek az egyes szerek valós veszélyeinek
mértékéhez kell igazodnia. A jogalkotás során számításba kell
venni az egyes szerek tulajdonságairól, különösen azok
egészségkárosító hatásairól kialakított tudományos
ismereteket. A szabályozás alapjául szolgáló körülmények
változásait figyelemmel kell kísérni, és az új ismeretek
alapján mérlegelni kell a változtatás szükségességét. 2. Ha a
törvényhozó nem konkrét veszélyekre vagy még inkább
sérelmekre alkot büntetőszabályt, akkor a jogalkalmazás
számára tág teret kell biztosítani a konkrét körülmények
mérlegelésére, különös tekintettel a speciálprevenciós
célokra és a drogfüggők gyógykezeléséhez fűződő egyéni és
társadalmi érdekre. A kábítószer tulajdonságai, használt
mennyisége, a jogsérelem módja, valamint a veszély
szempontjából releváns egyéb körülmények figyelembe vételével
a védett közérdek veszélyeztetése olyan csekély mértékű is
lehet, hogy az elkövető megbüntetése (ami a szabadságjogainak
szükségszerű korlátozásával jár) aránytalan, ezért
alkotmányellenes szankciónak minősülhet.
II.
Az Alkotmánybíróság formai érvekkel, a jogbiztonságra
hivatkozva semmisítette meg a vizsgált rendelkezések egy
részét, illetve a jogbiztonságra alapozva állapított meg
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. A többségi
határozat a „hatósági engedély” fogalmának határozatlansága
miatt alkotmánysértőnek minősítette a Visszaélés
kábítószerrel cím alatti kerettényállásokat, és a hatósági
engedélyre utaló szövegrészeket azonnali hatállyal
megsemmisítette. A többségi határozat az „együttesen történő
kábítószer-fogyasztás” fogalmának bizonytalanságára
hivatkozva azonnali hatállyal megsemmisítette az úgynevezett
„elterelést”, vagyis a drogfüggők és az alkalmi fogyasztók
számára a büntetés helyett a gyógykezelés vagy a megelőző-
felvilágosító szolgáltatás lehetőségét meghatározott
feltételekkel lehetővé tevő rendelkezések jelentős részét. A
többségi határozat szerint a Btk. 282.-283/A. §-ai sértik a
jogbiztonságot, mert nem megfelelően határozzák meg az
elkövetési tárgyat és az elkövetési magatartásokat. A
megsemmisített szabályokat nem tartom alkotmányellenesnek, a
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását
megalapozatlannak ítélem, az azonnali hatályú megsemmisítést
pedig az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében rögzített
jogállamiság sérelmének tekintem.
1. Amikor az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésére hivatkozva azt követeli meg, hogy a jogszabályi
rendelkezés kizárólag egyféleképpen legyen értelmezhető,
akkor Herbert L. A. Hart előtti jogértelmezési kánont követ.
Az „egyféleképpen értelmezhetőség” követelménye alapján
minden jogszabályt meg lehetne semmisíteni, ugyanis ennek a
követelménynek egyetlen jogszabály sem felelhet meg. A
jogszabályokban rögzített rendelkezések ugyanis olyan
„általános osztályozó terminusok” („jármű”, „szerződés”,
„fél”) amelyek alkalmazási köre sohasem lehet teljesen
határozott. Az általános szabályok révén való
cselekvésszervezés szisztematikusan termeli a határeseteket,
amelyeknél a szabály alkalmazása elkerülhetetlenül
problémássá válik, és ez alól a büntetőjogi szabályok sem
kivételek. (Herbert Lionel Adolphus Hart: A jog fogalma.
Budapest, Osiris, 1995, 146.; Vö. Bódig Mátyás: Jogelmélet és
gyakorlati filozófia. Jogelméleti módszertani vizsgálódások.
Miskolc, Bíbor, 2004, 338. és köv.) Ezért önmagában a
„hatósági engedély”, az „együttesen történő kábítószer-
fogyasztás” és más rendelkezések határozatlansága vagy
többféle értelmezési lehetősége nem elegendő érv az
alkotmányellenesség megállapításához A Visszaélés
kábítószerrel cím alatti rendelkezésekben használt mindegyik
kifejezésről kimutatható, hogy többféleképpen értelmezhető.)
Álláspontom szerint a jogállamiság sérelmét akkor lehet
megállapítani, ha a „többértelműségen” túl további, érdemi
kifogások is megfogalmazhatók. Például: a vizsgált
büntetőjogi szabály határozatlansága a jogalkalmazás során
olyan súlyos zavarokat okozott (vagy annak a veszélye
kimutatható), amely a jogorvoslati rendszerben, a
jogalkalmazás egységesítésére szolgáló eszközök révén sem
szüntethető meg; a határozatlan tartalmú szabály
alkalmazásával személyek indokolatlan hátrányt szenvednek
(vagy annak a veszélye kimutatható).
2. A többségi határozat szerint az együttes elkövetési
forma nem azonosítható a Btk.-ban lévő társas elkövetési
formákkal, és bizonytalan tartalma miatt a jogalkalmazás
során zavarokat okozhat. Az Alkotmányból azonban nem
következik, hogy a Btk. módosításakor kizárólag a törvényben
már szereplő fogalmakat kell használni. Az új fogalom
dogmatikai és jogalkalmazási bizonytalanságait a határozat
csupán deklarálja, de nem támasztja alá jogirodalmi
hivatkozással, a bírói gyakorlatból vett példával vagy más
módon. A Btk. értelmezésére az Alkotmánybíróságnak nincs
monopóliuma, s a bírósági rendszeren belül megfelelő eszközök
állnak rendelkezésre az ítélkezési gyakorlat egységesítésére.
3.1. A „hatósági engedély” szövegrészt tartalmazó 282.
§, 282/A. §, 282/B. §, 282/C. §, valamint a 283/A. §
kerettényállások. Az Alkotmánybíróság az 1026/B/2000. AB
határozatában megállapította, hogy a kerettényállásos
kodifikációs technika önmagában és általánosságban nem
alkotmányellenes, míg a bűncselekmény mindenki számára
felismerhető a világos, érthető és értelmezhető norma
következtében. (ABH 2003 II., 1296, 1299.) A büntetőjogi
norma lényege véleményem szerint nem az, hogy megfogalmazza,
mi a jogszerű magatartás, illetve annak feltételei, hanem az,
hogy kiderüljön a szabályból, hogy mi a büntetőjogilag
tilalmazott cselekmény. A Btk. rendelkezéseiből mindenki
számára megállapítható, hogy amennyiben hatósági engedély
nélkül valósítja meg az elkövetési magatartások bármelyikét,
akkor bűncselekményt követ el. A jogkövető magatartás
feltételeinek részletezése álláspontom szerint nem tartozik
az alkotmányos büntetőjog formai kritériumai közé.
3.2. A többségi határozat szerint nyilvánvaló, hogy
azokra a Btk.-ban elkövetési magatartásként meghatározott
tevékenységfajtákra, amelyek a – többségi határozatban
felsorolt – kormányrendeletben nem szerepelnek, engedély nem
is kérhető, és más hatósági aktus sem követelhető meg.
Minthogy pedig számos elkövetési magatartás ilyennek minősül,
ezek esetében a hatósági engedély mint tényállási elem
előírása éppen a büntethetőséget zárja ki, azaz a mögöttes
joganyagnak a Btk.-val való aszinkronitása éppen annak
irvényesülését rontja le. Véleményem szerint ez az érvelés
logikailag nem helyes, és a többségi határozat e téren is
adós maradt a bírói gyakorlat vizsgálatával. Abból, hogy a
Btk. kerettényállásban jelzi azt, hogy hatósági engedély
birtokában egyes, egyébként büntetőjogi tilalom alá eső
tevékenységek jogszerűen végezhetők, nem következik a
határozatban felvázolt „képtelen eredmény”. A hatályos
szabályozásból nem vezethető le az, hogy a Btk.-ban
meghatározott cselekmények miatt gyakorlatilag csak azon
elkövetőkkel szemben folytatható az eljárás, akiket a
kormányrendeletekben meghatározott engedélykérési
kötelezettség terhel, és azt elmulasztják, míg mások az ilyen
típusú magatartás esetén is mentesülnek a felelősségre vonás
alól.
3.3. Az Alkotmányból nem vezethető le a határozat azon
következtetése sem, hogy a hatósági engedélyre vonatkozó
jogszabályok és a Btk. 282-283/A. §-ainak az elkövetési
magatartásokra vonatkozó rendelkezései közötti összhang
hiánya önmagában is az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sértő,
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet idéz
elő. Az elkövetési magtartásokra vonatkozó taxatív felsorolás
jelentősége a jogbiztonság szempontjából éppen az, hogy hiába
bővítik, változtatják a vonatkozó nemzetközi egyezmények
hazai végrehajtási rendeletei a hatósági engedélyhez köthető
tevékenységek körét, azok automatikusan nem válnak
büntetőjogi elkövetési magatartássá. Így például a Korm. R.
1. 3. § (1) bekezdésében foglalt hatósági engedély nélküli
kábítószer-átadás bűncselekmény, mert a Btk. 282/A. §-ának
egyik elkövetési magatartása az átadás, de az ugyanebben a
bekezdésben foglalt hatósági engedély nélküli kutatás nem,
mert a kutatás nem szerepel a Visszaélés kábítószerrel
tényállásban, mint elkövetési magatartás. A hatósági
engedélyre irányadó rendelkezéseket tartalmazó
kormányrendeletek fogalomrendszere tehát nem ok nélkül „nem
kompatibilis” a Btk.-nak az elkövetési magatartásokat
meghatározó rendelkezéseivel, az eltérésekkel kapcsolatos
alkotmányossági aggályok megalapozatlanok.
Összességében tehát úgy ítélem meg, hogy az
Alkotmánybíróság nem szolgáltatott kellő indokot arra, hogy a
jogbiztonságra hivatkozva megsemmisítse a vizsgált
rendelkezéseket, illetve a jogbiztonságra alapozva
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapítson
meg.
4. Az Alkotmánybíróság számos, a többségi határozatban
is idézett alkalommal kifejtette, hogy a büntető jogszabályok
esetében rendkívüli jelentősége van az előreláthatóság,
kiszámíthatóság követelményének. Jelen esetben a határozat
döntő érve az elterelés lehetőségét biztosító rendelkezések
ex nunc hatályú megsemmisítése mellett az, hogy „az egyén az
eseti megítélés következtében előálló bizonytalan helyzetben
nem tartható”. Csakhogy az Alkotmánybíróság döntése a
büntethetőséget megszüntető okra vonatkozik. Ennek
következtében nem a bizonytalan elítélés lehetőségének
megszüntetéséről van szó, hanem a – többségi határozat
szerint – bizonytalan büntetéselkerülés helyett a biztos
büntetésről. Vagyis az Alkotmánybíróság egyes magatartásokat
azonnali hatállyal büntetendővé nyilvánított, amit kizárólag
az Országgyűlés tehet meg, és azt is csak az Alkotmánybíróság
által előírt „kellő felkészülési idő” biztosításával. A
többségi határozat figyelmen kívül hagyta az Abtv. 43. § (4)
bekezdését, amely felhatalmazást ad a jogbiztonság érdekében
történő pro futuro megsemmisítésre.
5. A többségi határozat szerint az Országgyűlés
mulasztást követett el azzal, hogy nem hirdette ki törvényben
az Egységes Kábítószer Egyezmény I-IV. listáit és a
Pszichotrop Egyezmény I-IV. listáit. Az Alkotmány 2. § (1)
bekezdése alapján kizárólag a mindenki számára megismerhető
jogszabályok szolgálhatnak büntetőjogi felelősségre vonás
alapjául. A határozat azonban nem ezen alkotmányossági
követelmény sérelme miatt állapított meg mulasztást. A
határozat az Abtv. 47. §-a alapján kötelezi az Országgyűlést
nemzetközi szerződés egyes részeinek a kihirdetésére. Az
Abtv. 47. §-a szerint az Alkotmánybíróság a nemzetközi
szerződésbe ütközés vizsgálata során megállapíthatja: a
jogalkotó szerv a nemzetközi szerződésből származó jogalkotói
feladatát elmulasztotta. Ha egy már hatályban lévő és a belső
jog részévé vált nemzetközi szerződésből jogalkotási
kötelezettség fakad, és e kötelezettségét a jogalkotó nem
teljesíti, megállapítható a mulasztás. Jelen esetben a
kihirdetés még nem történt meg, ezért az Alkotmánybíróságnak
azt kellett volna alaposan megvizsgálnia, hogy az Alkotmány
7. § (1) bekezdésének megfelelően a jogrendszer egyéb módon,
jogszabályban vagy a jogalkalmazás útján nem teremtette-e meg
a belső jog és a nemzetközi jog összhangját. Egy ilyen átfogó
vizsgálatot követően sem juthatott volna az Alkotmánybíróság
azonban arra a következtetésre, hogy az Országgyűlés a
mulasztást kizárólag a szóban forgó listák törvényi
kihirdetésével orvosolhatja.
6. A jogbiztonságra hivatkozó érveléssel nyilvánítja
alkotmányellenesnek a többségi határozat indokolásának
IV.10.3.2. pontja a „használat alkalma” fogalomkört is, de a
vizsgált rendelkezések között nem ez a kifejezés, hanem a
„saját használat” szerepel, amelyet viszont a határozat –
helyesen – nem minősít alkotmányellenesnek. Ugyanakkor az
Alkotmánybíróság a Btk.-nak az elterelés lehetőségét
biztosító 283. §-ából a jogbiztonság alapján megsemmisíti az
(1) bekezdés c) pontját, amely a „saját használat” kifejezést
tartalmazza, miközben az ugyanilyen tartalmú a) pontot és az
e) pont 1. alpontját hatályban tartja. (Vö. a határozat
rendelkező részének 2. pontját az indokolás
indítványismertető I.3.1. pontjával, valamint a IV.10.3.2.
ponttal.)
III.
A többségi határozatnak a jogszabályi rendelkezés
alkotmányellenességét, valamint a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet megállapító további részei az
Alkotmánynak az ifjúság védelméről rendelkező 16. §-án,
valamint gyermekek védelméről rendelkező 67. §-án alapulnak.
Álláspontom szerint sem az Alkotmányból, sem az
Alkotmánybíróság által vizsgált nemzetközi szerződésekből nem
következik, hogy a gyermekek (18 év alattiak) védelme
kizárólag a kábítószert fogyasztó fiatalok, fiatal felnőttek
(18-21 év közöttiek) kivételt nem engedő büntetőjogi
felelősségre vonásával valósítható meg.
1. Az Alkotmány 16. és 67. §-ával összhangban az ENSZ
Egyezmény, az Egységes Kábítószer Egyezmény, a Pszichotrop
Egyezmény és – különösen – a Gyermek Egyezmény alapján az
államnak gyermek- és ifjúságvédelmi kötelezettsége van. Ez az
állami kötelezettség többféle módon is teljesíthető. A
Gyermek Egyezmény 33. cikkében a magyar állam arra vállalt
kötelezettséget, hogy minden alkalmas (törvényhozási,
közigazgatási, szociális és nevelésügyi) intézkedést megtesz
annak érdekében, hogy megvédje a gyermeket a kábítószerek
tiltott fogyasztásától és megakadályozza a gyermekek
felhasználását e szerek előállításában és kereskedelmében. A
lehetséges állami intézkedéseknek csupán az egyik, és egyben
a legszigorúbb és leginkább jogkorlátozó fajtája a
büntetőjogi eszközök igénybe vétele. A többségi határozat
ezen belül is kizárólag egy szűk részterületet vizsgál, a
Kábítószerrel visszaélés cím alatt lévő büntetőjogi
szabályokat. Önmagában a Btk.-nak ezeket a rendelkezéseit
vizsgálva azonban nem lehet megalapozottan arra a
következtetésre jutni, hogy a gyermekek sérelmére, valamint a
gyermekek felhasználásával elkövetett kábítószerrel való
visszaélés szabályozása olyan fokban hiányos, hogy lerontja a
hivatkozott „nemzetközi szerződések elveinek és tételes
szabályainak érvényesülését”.
A jelen ügyben irányadó nemzetközi egyezmények nem
tartalmaznak előírást meghatározott tartalmú büntetőjogi
norma megalkotására, sőt, nagy mozgásteret hagynak a
tagállamoknak drogpolitikájuk kialakításában. A magyar állam
a Pszichotrop Egyezmény 22. cikkében és az Egységes
Kábítószer Egyezmény 36. cikkében is arra vállalt
kötelezettséget, hogy „alkotmányos jogszabályainak
fenntartásával” alkotja meg a szükséges büntetőjogi
szabályokat. Emellett, az ENSZ Egyezmény folyamatosan utal
arra, hogy a részes államok alkotmányos alapelveiknek és
jogrendjük alapvető rendelkezéseinek a fenntartásával
kötelesek a szükséges intézkedések megtételére [3. cikk 1.
pont c), 2. pont]. A szükséges intézkedések igénybe vehető
skálája pedig elég széles ahhoz, hogy a részes államok
kiválaszthassák az alkotmányukkal összhangban álló
eszközöket. Az ENSZ Egyezmény lehetővé teszi, hogy az állam
az elítélés és a büntetés kiszabása helyett kisebb súlyú
bűncselekmények esetében a rehabilitáló, a társadalomba való
visszailleszkedést elősegítő intézkedéseket alkalmazzon [43.
cikk 4. pont c)]. Ez az egyezmény azt is lehetővé teszi, hogy
az állam olyan rendelkezést hozzon, amely a személyes
fogyasztásra szánt kábítószerek és pszichotrop anyagok
birtoklása, vásárlása és termesztése elkövetőjének
kezelésére, nevelésére, társadalmi visszailleszkedést
elősegítő intézkedést alkalmaz az ítélet vagy büntetés
alternatívájaként [43. cikk 4. pont d)].
Ebből következően a jogalkotó nem a nemzetközi szerződés
ellenére, hanem épp az abban foglalt felhatalmazás alapján
tette lehetővé az elterelést a csekély mennyiségű kábítószer
együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával (akár
oktatási, nevelési intézmény területén, vagy közelében)
történő kínálását, átadását. A jogalkotó választása egyfelől
a büntetőhatalom érvényesítéséhez fűződő érdek, másfelől a 14-
18 éves gyermekeknek és a 18 és 21 év közötti fiatal felnőtt
elkövetőknek (alkalmi fogyasztóknak és drogfüggőknek) a
büntetőjogi szankcionálással szükségképpen együtt járó
szabadságkorlátozásoktól való megóvásához fűződő egyéni és
társadalmi érdek közötti mérlegelésen alapul. Ezzel szemben a
többségi határozat nem vette figyelembe, hogy az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdéséből és a 8. § (2) bekezdéséből következően a
büntetőjogi szankciókat az alapjog-korlátozásoknak
megfelelően kell értékelni, és emiatt az Alkotmánynak a
gyermekek védelméről szóló rendelkezései nem értékelhetők
önmagukban.
2. A határozatnak a nemzetközi szerződések értelmezése
alapján azt kellett volna alátámasztania, hogy az állam a
Btk.-ban foglalt más tényállás megállapításával, egyéb
jogszabály megalkotásával, illetve jogalkalmazás útján sem
tett eleget vállalt kötelezettségeinek.
A belső jog részévé vált nemzetközi jogi normák
nemzetközi tartalmukkal válnak a magyar jog részévé. A
nemzetközi egyezmények értelmezésekor a határozatnak
figyelemmel kellett volna lennie a szerződések értelmezésére
irányadó, a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi
május hó 23. napján kelt szerződés 31-33. cikkeire. E szerint
a szerződések értelmezésekor a szövegen túl figyelembe veendő
a szövegkörnyezet, a később kialakult gyakorlat, a szerződési
előkészítő anyagok és a szerződéskötés körülményeinek
elemzése is. Az Alkotmánybíróság úgy állapította meg a
nemzetközi szerződésből fakadó jogalkotási kötelezettség
elmulasztását, hogy: nem jelölte meg, hogy a nemzetközi
szerződés pontosan melyik rendelkezésének teljesítését
mulasztotta el a törvényhozó; figyelmen kívül hagyta a
nemzetközi jog sajátos értelmezési elveit; nem vette
számításba a nemzetközi szerződés végrehajtását ellenőrző
szervezetek gyakorlatát. Ez utóbbi azért különös jelentőségű,
mert az ENSZ Egyezményben részes tagállamok nem kis részének
kábítószer-szabályozása a magyarországinál jóval kevésbé
korlátozó. A többségi határozat azonban egyetlen példát sem
hoz fel arra, hogy a nemzetközi intézmények kifogásolták
volna a magyar vagy más államok jogi szabályozását, illetve
joggyakorlatát. Mindezek hiányában megalapozatlannak tartom a
többségi határozat által levont következtetéseket.
IV.
Egyetértek azzal, hogy a többségi határozat elvi szinten
megerősítette a korábbi gyakorlatot, amely szerint a
testületnek a büntetőpolitika alkotmányos korlátainak
megállapítására van jogosítványa, és nem arra, hogy
meghatározza a büntetőpolitikát. [összefoglalóan: 13/2002.
(III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 85, 90-91.] A törvényhozó
feladata, hogy a tudományos ismeretek és a jogalkalmazási
gyakorlat figyelembe vételével kialakítsa a drogstratégiát és
a büntetőpolitikát. (Lévai Miklós: Engedélyezni vagy tiltani.
A kábítószer-fogyasztásra vonatkozó kriminálpolitika
dilemmái. Magyar Jog, 1996/1., 16.) A többségi határozat elvi
szinten fenntartotta a különböző drogpolitikák közötti
választás lehetőségét, ugyanakkor a Btk. vizsgált
rendelkezéseiről hozott döntéseivel a keresletcsökkentő
kábítószer-politika primátusát juttatta érvényre. A Btk. több
rendelkezésének megsemmisítése ugyanis nem a büntetőpolitika
alkotmányos korlátait húzza meg, hanem azt eredményezi, hogy
olyan fogyasztói magatartások válnak részben azonnali,
részben jövőbeli hatállyal büntetendővé, amelyek esetében a
törvényhozó nem tartotta feltétlenül indokoltnak a
büntetőjogi felelősségre vonást. Álláspontom szerint erre a
tudományos ismeretek és a jogalkalmazási gyakorlat figyelembe
vétele nélkül, alkotmányos indokok hiányában, az állam
büntetőhatalmának túlzott kiterjesztésével, valamint a
jogbiztonság sérelmével került sor.
Budapest, 2004. december 13.
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró
. |