A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítványok, bírói
kezdeményezések és alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Kiss
László és dr. Németh János alkotmánybírók párhuzamos
indokolásával, valamint dr. Strausz János és dr.
Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók
különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 199. §-a
alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének
napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság elrendeli a Büntető Törvénykönyvről szóló
1978. évi IV. törvény 199. §-a alapján lefolytatott és
jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások
felülvizsgálatát, amennyiben az elítélt még nem mentesült a
hátrányos jogkövetkezmények alól.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 200. §-a
alkotmányellenes, azért azt a határozat közzétételének
napjával megsemmisíti.
3. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény XIV. Fejezet II. Címe, valamint a 198. §-ban,
a 201. §-ban és a 203. §-ban meghatározott bűncselekmények
elkövetési magatartásánál a “fajtalanság”, illetve a
“fajtalankodik” kifejezés használata, továbbá a 201. § (1)
bekezdése és a 210/A. § (2) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény 199. § és 200. § alcíme, valamint 209. §-a
alkotmányellenességének megállapítására irányuló eljárást
megszünteti.
5. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény 201. § (1) bekezdés módosítására irányuló
indítványokat visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Btk.) a XIV. Fejezet II. Címében, “A nemi
erkölcs elleni bűncselekmények” között a “természet elleni
fajtalanság” (199. §) és a “megrontás” (201. §) törvényi
tényállásaiban, továbbá értelmező rendelkezések [210. § és
210/A. § (2) bekezdés] útján tilalmazza a beleegyezésen
alapuló szexuális kapcsolatot is, ha az a törvényben
meghatározott életkorú azonos vagy különböző nemű személyek
között létesül.
Természet elleni fajtalanságot követ el az a 18. életévét
betöltött személy, aki beleegyezésen alapuló szexuális
kapcsolatot létesít vele azonos nemű, 14-18 év közötti
életkorúval; ellenben nem követ el semmilyen bűncselekményt,
ha a 14-18 éves személy tőle különböző nemű. Nem
bűncselekmény továbbá, ha a 14-18 évesek egymással szexuális
kapcsolatot létesítenek, akár azonos, akár különböző neműek.
A törvény megrontás címén tiltja, hogy a 14. életévét
betöltött személy olyan személlyel közösüljön, akinek
életkora 12-14 év. A 14-18 éves – büntetőjogilag már
vétőképes – korosztály azonban nem követ el semmilyen
bűncselekményt, ha a 12-14 év közötti korban lévő, akár
azonos, akár különnemű személlyel – annak beleegyezésével –
fajtalankodik.
A fajtalanság a közösülés kivételével minden súlyosan
szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére vagy
kielégítésére szolgál [Btk. 210/A. § (2) bekezdés]. A
közösülés fogalmát a törvény nem határozza meg, azonban az
egységes és állandó jogalkalmazói és dogmatikai értelmezés
szerint a büntető törvény szempontjából a közösülés csak a
különböző nemű személyek közötti szexuális aktusként
értelmezhető.
A Btk. azonos elkövetési magatartások és azonos büntetési
tételek mellett, de külön tényállásban bünteti az erőszakos
fajtalanságot. E bűncselekmény “szemérem elleni erőszak”
(198. §), ha az elkövető és a sértett különböző nemű, és
“természet elleni erőszakos fajtalanság” (200. §), ha az
elkövető a sértettel azonos nemű. A két bűncselekmény
alapesete között a törvényhozó annyiban különböztet, hogy a
szemérem elleni erőszak csak magánindítványra, azaz a sértett
kívánságára, míg a természet elleni erőszakos fajtalanság a
sértett akaratától függetlenül büntetendő (Btk. 209. §).
2. A Btk. 199. §-ának alkotmányossági vizsgálata iránt több
indítványozó, és – a folyamatban lévő eljárások
felfüggesztése mellett – több bíróság fordult az
Alkotmánybírósághoz. Az indítványok egy része a büntető
rendelkezéssel szoros összefüggésben érintette a Btk. 201. §
(1) bekezdését, a 200. §-át, a 209. §-át, valamint a 210/A. §
(2) bekezdését is, továbbá egy indítvány sérelmezte a Btk.-
ban szereplő kifejezések (“nemi erkölcs elleni”, “természet
elleni”, “fajtalankodik”, “fajtalanság”) alkotmányosságát is.
Az Alkotmánybíróság – a vizsgálandó kérdések tárgyi
összefüggése miatt – az indítványokat egyesítette és egy
eljárásban bírálta el.
2.1. A több indítványozó részéről közösen benyújtott beadvány
szerint a Btk. 199. §-a sérti a diszkriminációnak az
Alkotmány 70/A. §-ából következő tilalmát. Álláspontjuk, hogy
“a természet elleni fajtalanság bűncselekménnyé nyilvánítása
beavatkozást jelent a magánélethez, valamint a magántitokhoz
való jogba, pontosabban ezek korlátozását eredményezi,
mégpedig diszkriminatív módon, csak az állampolgárok egy
csoportjára (szexuális kisebbségre) nézve”. Az indítványozók
érveket sorakoztattak fel annak bizonyítására, hogy a
magánélet legbensőbb körébe tartozó szexuális vonzalmak
büntetőjogi tiltása az állam szükségtelen és aránytalan
beavatkozása, ami nem is alkalmas az alapul szolgáló cél –
“az egészséges pszichoszexuális fejlődés”, illetve “a
fiatalok testi és lelki egészséghez való joga” – elérésére.
Ezen túlmenően az indítványozók a Btk. 199. §-a
alkotmányellenességének megállapításával összefüggésben –
annak bizonyítékául, hogy támogatják a gyermekek harmonikus
fejlődésének védelmében a büntetőjogi eszközöket is, ha azok
nem diszkriminatívak – javasolták: az Alkotmánybíróság hívja
fel az Országgyűlést annak megfontolására, hogy a megrontás
törvényi tényállásában meghatározott sértetti (passzív
alanyi) korhatárt emelje fel, azaz a beleegyezési korhatárt
magasabban, de egységesen határozza meg.
2.2.1. A Btk.-nak a nemi erkölcs elleni bűncselekményekre
vonatkozó több rendelkezését is sérelmező indítványozó a Btk.
199. §-át ugyancsak az Alkotmány 70/A. §-ával tartotta
ellentétesnek. Álláspontja szerint a Btk. 199. §-a, valamint
a 201. § (1) bekezdésének a közösülést tiltó része
alkotmányellenes a tekintetben is, hogy “igen kis
korkülönbségű résztvevők szexuális kapcsolatát is
kriminalizálja, s e törvényi cél önkényes, nincs alkotmányos
indoka”. A Btk. 199. §-a, valamint a 201. § (1) bekezdése
sérti továbbá “a jogbiztonságot, mivel egy fiatalkorú és
kiskorú pár eleinte legális szerelmi párkapcsolatát az
idősebb partner tizennyolcadik évének betöltésétől hirtelen
büntetendővé, illetve büntethetővé teszi mindaddig, míg a
fiatalabb partner is be nem tölti a 18., illetve a 14. évét.”
Véleménye szerint: “A fiatalkorúak önkéntesen választott
szexuális partnerei Btk. 199. § szerinti büntetésével az
állam a fiatalkorú, és a velük szexuális kapcsolatra lépő
nagykorú személyek szellemi, erkölcsi, pszichoszexuális
fejlődésébe, magán- és lelki életébe alkotmányos indok
nélkül, a szükségesnél később is beavatkozik”. Így a Btk.
199. § önmagában is, függetlenül az azonos neműek
kapcsolatának diszkriminációjától, sérti az Alkotmány 8. §
(1)-(2) bekezdését (az alapvető jogok tisztelete és védelme
az állam részéről, az alapvető jogok lényeges tartalma
korlátozásának tilalma), az 54. § (1) bekezdését (az emberi
méltósághoz való jog), az 59. § (1) bekezdését (a magántitok
védelméhez való jog), valamint 60. § (1)-(2) bekezdését
(lelkiismereti szabadság, a lelkiismereti meggyőződés
megválasztásának, gyakorlásának, kinyilvánításának és ki nem
nyilvánításának joga).
2.2.2. Az indítványozó kifogásolta, hogy a Btk. 210/A. § (2)
bekezdése önkényesen von határt a közösülés és a fajtalanság
közé, és ennek következtében “a 201. § (1) bekezdés
büntethetőnek nyilvánítja azt a tizennégy és tizennyolc év
közötti korú személyt, aki tizenkét és tizennégy év közötti
(értelemszerűen ellenkező nemű) személlyel közösül, míg nem
büntethető akkor, ha ugyanilyen korú, de azonos nemű
személlyel létesít szexuális kapcsolatokat (még akkor sem, ha
a szexuális tevékenység közöttük ugyanolyan intenzívnek
tekinthető, mint a különneműek közötti közösülés).” Ez sérti
az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését.
Álláspontja szerint ellentétes az emberi méltósággal és a
lelkiismereti szabadsággal [Alkotmány 8. § (1) bekezdés, 54.
§ (1) bekezdés, 60. § (1) bekezdés] a Btk. XIV. Fejezet II.
Címeként a nemi erkölcs elleni bűncselekmények megjelölése,
mivel ezzel a törvény “látszólag egyfajta hipotetikus” nemi
erkölcsöt nyilvánít védett jogtárggyá. Ugyancsak sértő a
közösüléstől eltérő szexuális magatartások megjelölésére a
“fajtalanság” illetve a “természet elleni fajtalanság”
megbélyegző kifejezések használata, mivel “értékrangsort
kíván teremteni az emberek ízlései, érzelmei és szokásai
között.”
2.2.3. Az indítványozó a Btk. 199. §-ával összefüggésben az
egyenlő emberi méltóság alapjogával [Alkotmány 54. § (1)
bekezdés, 70/A. § (1) bekezdés], valamint a gyermeknek adandó
nevelés megválasztásának jogával [Alkotmány 67. § (2)
bekezdés] ellentétesnek tartja – a Btk. 209. §-ából következő
– azon helyzetet, hogy a természet elleni fajtalanság nem
magánindítványra büntetendő. Ugyancsak az Alkotmány 70/A. §
(1) bekezdésének sérelméhez vezet a Btk. 209. §-ának
rendelkezése az erőszakos szexuális bűncselekmények
tekintetében is. Az indítványozó szerint alkotmányellenes
megkülönböztetés sújtja az erőszakos nemi bűncselekmények
homoszexuális elkövetőit a heteroszexuális elkövetőkkel
szemben annak következtében, hogy az elkövetőtől eltérő nemű
sérelmére elkövetett erőszakos szexuális bűncselekmény [Btk.
197. § (1) és 198. § (1) bekezdés] magánindítványra, az
azonos nemű személy sérelmére elkövetett erőszakos szexuális
bűncselekmény (Btk. 200. §) pedig magánindítványtól
függetlenül büntetendő.
2.3. A Budapesti II-III. Kerületi Bíróság a megrontás és
természet elleni fajtalanság miatt folyamatban lévő
1.B.II.820/1998. számú büntető ügyben kezdeményezte a Btk.
199. §-ának alkotmányossági vizsgálatát. A bíróság
álláspontja szerint a Btk. 199. §-ában meghatározott
természet elleni fajtalanság bűntette – az Alkotmány 8. § (1)
és (2) bekezdésében foglaltakra is tekintettel – az Alkotmány
70/A. §-ába ütközik, “amikor az azonos neműek közötti
szexuális kapcsolatot büntetni rendeli, szemben a
heteroszexuális kapcsolattal. Mind a heteroszexuális
személyek, mind a saját nemükhöz vonzódó személyek azonos
méltóságú személyként kezelendők és az ezzel ellentétes
rendelkezés a bíróság megítélése szerint alkotmányellenes.”
A bíróság kezdeményezte annak vizsgálatát is, hogy a Btk.
200. §-ának önálló törvényi tényállásként való megjelenítése
az Alkotmány 70/A. § figyelembevételével alkotmányosan
indokolt-e. A természet elleni erőszakot és a szemérem elleni
erőszakot meghatározó és büntetni rendelő törvényi
rendelkezés azonos elkövetési magatartásokat – a 210/A. § (2)
bekezdésében meghatározott fajtalanságot – azonos alap- és
minősített esetekre meghatározott, azonos büntetési
tételekkel sújtja; eltérés csak abban van, hogy az egyik
bűncselekményt az elkövetővel azonos, a másikat az
elkövetőtől különböző nemű sértett sérelmére követik el.
2.4. A természet elleni fajtalanság miatt folyamatban lévő
büntető ügyekben a Heves Megyei Bíróság, mint másodfokú
bíróság, a Bf. 278/2000/3-II. számú és a Bf. 401/2000/2.
számú végzésével, továbbá a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú
bíróság a 24. Bf. I. 8803/2000/33., a 24. Bf. XIX.
5726/2001/2. és a 24. Bf. IV. 7215/2002/2. számú végzésével –
az első fokú bíróságok bűnösséget megállapító és büntetést
kiszabó ítéletei ellen benyújtott fellebbezések elbírálását
felfüggesztve – a Btk. 199. §-a alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte az Alkotmány
70/A. §-ával való ellentéte miatt. A bíróságok hivatkoztak a
20/1999. (VI. 25.) AB határozatra, amelyben az
Alkotmánybíróság a szexuális irányultság alapján történő
megkülönböztetést az “egyéb helyzet” szerinti
különbségtételnek tekintette.
A Heves Megyei Bíróság a Bf. 278/2000/3-II. számú végzésében
indítványozta, hogy a természet elleni fajtalanság
megállapításával egyidejűleg az Alkotmánybíróság fontolja meg
a megrontás törvényi tényállásában meghatározott sértetti kör
korhatárának felemelését.
A Btk. 199. §-áról kialakítandó alkotmánybírósági döntés
függvényében a Fővárosi Bíróság végzéseiben – a Btk. 209. §-
ának és az Alkotmány 70/A. §-ának megjelölése nélkül –
kezdeményezte annak vizsgálatát is, hogy indokolt-e a
természet elleni fajtalanság és a megrontás megkülönböztetése
az elkövető büntethetőségének magánindítványhoz kötése
szempontjából. A bíróság álláspontja szerint a két
bűncselekmény elkövetési magatartásai az azonos neműek
közötti fajtalankodás tekintetében azonosak, csak a sértettek
életkora különbözik. Ennek következtében a 14 év feletti és a
14 év alatti sértettek büntetőjogi védelme – az eljárás
megindulása szempontjából – nem egyforma, és ez a szabályozás
nem ésszerű. Egyrészt a fiatalabb – így fokozottan védendő –
korosztályt csak feltételhez kötötten, az idősebb
korosztályokat pedig hivatalból védi, másrészt a kevésbé
veszélyes cselekmény elkövetője a sértett akaratától
függetlenül, a nagyobb veszélyt magában hordozó cselekményt
megvalósító személy pedig a sértett, illetve törvényes
képviselője döntésétől függően büntethető.
2.5. Az indítványozó a Pécsi Városi Bíróság 5.B.592/2000/14.
számú és a Baranya Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság
1.Bf.750/2000/62. számú ítéletei ellen alkotmányjogi panaszt
nyújtott be. A panaszos bűnösségét a bíróságok a Btk. 199. §-
ában meghatározott bűncselekményben állapították meg és
szabadságvesztésre ítélték, amelynek végrehajtását próbaidőre
felfüggesztették. Az alkotmányjogi panasz lényege: a Btk.
199. §-ában a homoszexuálisok és biszexuálisok elleni
hátrányos megkülönböztetés nyilvánul meg, amely az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdésébe ütközik. Ugyancsak ezt sérelmezi a
másik indítványozó, aki az ellene még folyamatban lévő
büntető ügy kapcsán nyújtott be utólagos normakontrollra
irányuló kérelmet.
3. Az Alkotmánybíróság az eljárásban beszerezte az igazságügy-
miniszter véleményét.
II.
1. Az indítványok elbírálásánál releváns, illetve az
indítványozók által hivatkozott jogszabályi rendelkezések a
következők:
1.1. Az Alkotmány rendelkezései:
“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
“7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog
összhangját.”
“8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
“15. § A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család
intézményét.”
“16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság
létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az
ifjúság érdekeit.”
“54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
“59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a
jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
“60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti
meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a
szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos
cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon
akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy
magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze,
gyakorolhassa vagy taníthassa.”
“67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van
a családja, az állam és a társadalom részéről arra a
védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
is erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
(2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó
nevelést megválasszák.”
“70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
1.2. A Btk. irányadó rendelkezései:
“Magánindítvány:
31. § (1) A törvényben meghatározott esetekben a
bűncselekmény csak magánindítványra büntethető.
(2) A magánindítvány előterjesztésére a sértett jogosult.
(3) Ha a sértett korlátozottan cselekvőképes, a
magánindítványt törvényes képviselője is, ha pedig
cselekvőképtelen, kizárólag a törvényes képviselője
terjesztheti elő. Ezekben az esetekben a magánindítvány
előterjesztésére a gyámhatóság is jogosult.
(4) Ha a magánindítvány előterjesztésére jogosult sértett
meghal, a hozzátartozója jogosult a magánindítvány
előterjesztésére.
(5) Bármelyik elkövetővel szemben előterjesztett
magánindítvány valamennyi elkövetőre hatályos.
(6) A magánindítvány nem vonható vissza.”
“Szemérem elleni erőszak
198. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi
épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra,
vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy másnak a védekezésre,
illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát
fajtalanságra használja fel, bűntettet követ el, és két évtől
nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be,
b) a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása
vagy gyógykezelése alatt áll,
c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről
tudva, többen fajtalankodnak.
(3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő
szabadságvesztés, ha a tizenkettedik életévét be nem töltött
sértett sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak a (2)
bekezdés b) vagy c) pontja szerint is minősül.”
“Természet elleni fajtalanság
199. § Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki
ennél fiatalabb, azonos nemű személlyel fajtalankodik,
bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.”
“Természet elleni erőszakos fajtalanság
200. § (1) Aki azonos nemű személyt erőszakkal, avagy az élet
vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel
fajtalanságra vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy
védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát
használja fel fajtalanságra, bűntettet követ el, és két évtől
nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha
a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be,
b) a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása
vagy gyógykezelése alatt áll,
c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről
tudva, többen fajtalankodnak.
(3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő
szabadságvesztés, ha a tizenkettedik életévét be nem töltött
sértett sérelmére elkövetett természet elleni erőszakos
fajtalanság a (2) bekezdés b) vagy c) pontja szerint is
minősül.”
“Megrontás
201. § (1) Aki tizennegyedik életévét be nem töltött
személlyel közösül, valamint az a tizennyolcadik életévét
betöltött személy, aki tizennegyedik életévét meg nem
haladott személlyel fajtalankodik, bűntettet követ el, és egy
évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
“209. § A 197. § (1) bekezdésében, a 198. § (1) bekezdésében,
valamint a 201. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott
bűncselekmények csak magánindítványra büntethetők, kivéve ha
azokkal összefüggően nem magánindítványra büntetendő
bűncselekményt is elkövetnek.”
“Értelmező rendelkezés:
210. § A 197-198. § és a 200. § alkalmazásában a
tizenkettedik életévét be nem töltött személyt védekezésre
képtelennek kell tekinteni.”
“210/A. § (2) E Cím alkalmazásában fajtalanság: a közösülés
kivételével minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a
nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál.”
2. Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben olyan magatartás
büntetendőségének alkotmányossági kérdéseiben kellett
dönteni, amelyet Európában hagyományosan büntetőjogi
eszközökkel üldöztek, de amelynek jogi megítélése az utóbbi
fél évszázad alatt jelentősen megváltozott. Ezért az
Alkotmánybíróság részletes jogtörténeti és jog-összehasonlító
elemzést végzett, valamint áttekintette az európai nemzetközi
intézmények releváns állásfoglalásait.
2.1. Az európai államok – főként a 12. század végétől – nagy
szigorral léptek fel a természet elleni fajtalanság formái
ellen. Az azonos nemű személyeknek, elsősorban a férfiaknak a
szodómia gyűjtőfogalmába tartozó szexuális kapcsolatát
rendszerint halálbüntetéssel, annak is különösen kegyetlen
módjaival sújtották. A felvilágosodás büntetőjogi eszméi
hatottak a homoszexualitás büntetőjogi szabályozására is.
Beccaria 1764-ben megjelent, a modern büntetőjog alapművének
tekintett értekezésében helytelenítette, hogy a
homoszexualitás ellen az állam a büntetőjog eszközeivel lép
fel. A 19. században általánossá vált a büntetőjogi
felelősség szűkítése, illetve a büntetés lényeges enyhítése.
Az európai államokban igen változatosan alakultak a
heteroszexuális, illetve a homoszexuális kapcsolatokat az
abban résztvevők életkorára tekintettel büntető
rendelkezések. A jogrendszerek többségében magasabban
határozták meg az ún. beleegyezési vagy másképpen az ún.
védett korhatárt az azonos neműek közötti szexuális
kapcsolatoknál. Mivel eredendően a férfiak homoszexuális
cselekményeit büntették, a védett kor határa nem csak a
heteroszexuális, hanem a leszbikus kapcsolatok
büntetendőségéhez képest is magasabb volt. A 20. század
utolsó évtizedeit azonban a homoszexuális és a
heteroszexuális magatartásokat szankcionáló büntetőjogi
rendelkezések egységesítése jellemezte. A folyamat elhúzódó
voltát jól jellemzi, hogy az Egyesült Királyság (Anglia,
Skócia, Wales, Észak-Írország) területén – hosszas parlamenti
vita után – 2001. január 8-án lépett életbe a korábbi büntető
törvényeket módosító, a homoszexuális és heteroszexuális
kapcsolatok eltérő szabályozását megszüntető törvény. Az
Európai Unió tagállamai közül jelenleg csak Ausztriában van
hatályban a szexuális orientáció szerint eltérő büntető
rendelkezés (StGB § 209), azonban ezt az Alkotmánybíróság a
2002. június 21-én hozott határozatával alkotmányellenesnek
nyilvánította.
2.2. Az európai demokratikus államok – több esetben nagy
vitával kísért – jogalkotási lépései szorosan
összekapcsolódtak a nemzetközi szervezetek által
megfogalmazott elvárásokkal. Az Európai Unió szervezeteinek a
jelen ügyben releváns dokumentumai az alkotmányosság
megítélésében nem jelentenek nemzetközi jogi
kötelezettségeket. Ugyanakkor a határozatok az európai
demokratikus társadalmakban zajló folyamatok elemzésén és a
tapasztalatok összegezésén alapultak, így az Alkotmánybíróság
a döntés előkészítése keretében áttekintette azokat is.
Az Európai Parlament 1984-ben fogadott el először olyan
határozatot, amelyben felszólította a tagállamokat, hogy
egyrészt szüntessék meg a felnőttek közötti belegyezéssel
történő homoszexuális kapcsolat büntetendőségét, másrészt
azonosan határozzák meg a homoszexuális és a heteroszexuális
kapcsolatok beleegyezési korhatárát. Ezt követően az emberi
jogok helyzetét értékelő éves jelentésekben, valamint 1994-
ben és 1998-ban külön határozatban is állást foglalt a
homoszexuálisok és leszbikusok egyenlő jogainak tárgyában, és
ismételten sürgette a szexuális orientáción alapuló
büntetőjogi rendelkezéseknek, ezen belül az eltérően
megállapított beleegyezési korhatárnak megszüntetését. Az
1998-ban hozott külön határozatban megerősítette, hogy nem
adja hozzájárulását olyan állam tagfelvételéhez, amelynek
jogalkotása vagy politikája sérti a homoszexuális személyek
emberi jogait.
2.3. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben kitüntetett figyelmet
fordított az emberi jogok védelme európai intézményeinek: az
Emberi Jogok Európai Bizottságának (a továbbiakban:
Bizottság) és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a
továbbiakban: Bíróság), valamint az Európa Tanács Parlamenti
Közgyűlésének (a továbbiakban: Közgyűlés) a vizsgált kérdés
szempontjából releváns dokumentumaira.
A homoszexuális magatartások büntetőjogi szabályozása
tárgyában a Bíróság határozataiban [Eur. Court. H.R., Dudgeon
v. United Kingdom judgment of 22 October 1981, Series A no.
45; Eur. Court. H.R., Norris v. Ireland judgment of 26
October 1988, Series A no. 142; Eur. Court. H.R., Modinos v.
Cyprus judgment of 22 April 1993, Series A, no. 259; Eur.
Court. H.R., A.D.T. v. United Kingdom judgment of 31 July
2000] kifejtett álláspontok lényege az alábbiakban
összegezhető:
Az önkéntes beleegyezésen alapuló homoszexuális cselekmények
büntetendővé nyilvánítása az állam beavatkozása a magánélet,
illetőleg az abban foglalt szexuális élet tiszteletben
tartásához való jogba [az emberi jogok és alapvető
szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én
kelt, és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény
(a továbbiakban: Egyezmény) 8. Cikk]. Az állami beavatkozás a
magánélet legintimebb aspektusát, az emberi személyiség
lényegi megnyilvánulását érinti, ezért az állam csak
különösen komoly okokból élhet vele.
A Bíróság meglehetősen nagyfokú mérlegelést biztosít a
nemzeti államoknak, hogy döntsenek az erkölcs védelme,
illetve mások jogainak és szabadságának védelme érdekében az
adott társadalomban szükséges eszközökről. Ez különösen
érvényes annak az életkornak meghatározására, amelynek
eléréséig indokolt, hogy a büntetőjog eszközeivel is védjék a
fiatalokat olyan szexuális magatartástól, amellyel esetleg
kirekeszthetik magukat a társadalom többségéből és amelyet
esetleg maguk is megbánnak majd érettebb korukban. A Bíróság
álláspontja szerint a büntetőjogi eszközök a demokratikus
társadalomban is szükségesek lehetnek az életkoruk miatt
különösen kiszolgáltatottak megrontása és szexuális
kizsákmányolása elleni védelemben.
A Bíróság abban, hogy a férfiakat sújtó büntető rendelkezések
és a heteroszexuális kapcsolatokra, illetve a leszbikus
kapcsolatokra vonatkozó büntető rendelkezések közötti eltérés
diszkriminatív-e, nem foglalt állást. A Bíróság álláspontja
szerint az Egyezmény 8. Cikke sérelmének megállapítása esetén
nem volt szükség a további vizsgálódásra.
A Bizottság az Egyezmény 8. és 14. Cikkeinek együttes
értékelése alapján döntött a jelen vizsgálat szempontjából
releváns ún. Sutherland ügyben. [No. 25186/94, 1/7/1997]. A
Bizottság a beleegyezési korhatár kérdésében az Angliában és
Észak-Írországban akkor hatályos szabályozást sérelmező
panasz vizsgálata során nem találta objektíve és ésszerűen
igazolhatónak azt, hogy a férfiak közötti homoszexuális
kapcsolatok esetében magasabb legyen a beleegyezési korhatár,
mint a leszbikus és a heteroszexuális kapcsolatoknál. A
büntető törvény ennek megfelelő rendelkezéseit és azok
alkalmazását a magánélet tiszteletben tartásához való jog
tekintetében az Egyezményt sértő diszkriminációnak
minősítette. A Bíróság végül is érdemben nem foglalt állást,
mivel a sérelmezett jogi szabályozás időközben megváltozott.
[Eur. Court H.R., Sutherland v. United Kingdom judgment
(striking out) of 27 March 2001].
A Bizottság ezt az ügyet megfelelő alkalomnak tekintette,
hogy az elmúlt húsz év változásainak tükrében újragondolja a
korábbi esetjogot és úgy találta, hogy – eltérően a korábbi
álláspontjától – nincs ésszerű és objektív indok a legálisan
létesíthető homoszexuális és a heteroszexuális cselekmények
eltérő korhatárainak fenntartására, illetve az eltérő életkor
meghatározása nem arányos eszköz a szándékolt célok
elérésére. A Bizottság nem ismerte el az eltérő büntetőjogi
megítélés elfogadható igazolásának azt, hogy a társadalom a
heteroszexuális életformát támogatja és elítéli a
homoszexualitást.
A Bizottság a 14. Cikk tekintetében emlékeztetett arra, hogy
az Egyezmény olyan megkülönböztetés ellen nyújt védelmet,
amely megfelelő indokok nélkül különbözően kezeli a
lényegében hasonló helyzetben lévő személyeket. Az eltérő
kezelés különösen akkor sérelmes, ha nem törvényes célt
szolgál, vagy nincs meg az ésszerű arányossági viszony az
alkalmazott eszközök és az elérni kívánt célok között.
Ugyanakkor a Bizottság elismerte, hogy az államok bizonyos
mérlegelési szabadsággal rendelkeznek annak megítélésében,
hogy vajon igazolják-e és milyen mértékű különbségek
igazolják a hasonló helyzetek eltérő kezelését.
A Bíróságnak a homoszexuális magatartás büntetőjogi üldözése
tárgyában hozott első döntésével egy időben, 1981-ben a
Közgyűlés is megnyilatkozott a homoszexuális személyek
jogainak védelmében. A Közgyűlés határozatban hívta fel az
Egészségügyi Világszervezetet, hogy a homoszexualitást
törölje a betegségek nemzetközi jegyzékéből (ez megtörtént
1991-ben), továbbá ajánlást fogadott el a homoszexuálisok
elleni diszkrimináció különböző formái, többek között az
eltérő beleegyezési korhatárok megszüntetése tárgyában. Közel
húsz év elteltével, a Közgyűlés 2000. szeptember 26-án
elfogadott ajánlásában értékelte ismét átfogóan a
homoszexuálisok helyzetét. A Közgyűlés felhívta a Miniszteri
Bizottságot: szólítsa fel a tagállamokat arra, hogy a
büntetőjogban azonosan határozzák meg a homoszexuális és a
heteroszexuális cselekmények alsó korhatárát.
3. Az Alkotmánybíróság az indítványok elbírálásánál követte
az Alkotmány 70/A. §-a értelmezése tekintetében kialakult
gyakorlatát (ennek legutóbbi összegezése: 1320/B/1996. AB
határozat, ABK 2002. április, 184, 186.), valamint figyelembe
vette a homoszexualitásról, illetve a szexuális irányultság
és a diszkrimináció-tilalom összefüggéséről a korábbi
határozatokban kifejtett álláspontját.
3.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában – a 70/A. § (1)
bekezdésének szó szerinti szövegétől eltérően – nem csupán az
Alkotmányban biztosított jogokra, hanem az egész
jogrendszerre kiterjedően alkalmazza a diszkrimináció
tilalmát. Ennek alapja az Alkotmány két rendelkezésének: az
emberi jogok, illetve az állampolgári jogok megkülönbözetés
nélküli biztosítását előíró 70/A. §-nak, valamint a mindenkit
veleszületetten és elidegeníthetetlenül megillető emberi
méltósághoz való jogot rögzítő 54. § (1) bekezdésnek egymásra
tekintettel történő értelmezése és alkalmazása [61/1992. (XI.
20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.].
Az Alkotmánybíróság már legelső döntéseinek egyikében
megállapította és azóta következetesen alkalmazza, hogy a
diszkrimináció tilalma nem jelenti minden megkülönböztetés
tilalmát. Az állam joga – s egyben bizonyos körben
kötelezettsége is -, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye
az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket [61/1992.
(XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.]. A
megkülönböztetés tilalma nem az eredményre, hanem az
eljárásra vonatkozik, arra, hogy a jognak mindenkit
egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie;
azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok
azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a
kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni [9/1990.
(IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.].
Az Alkotmánybíróság rámutatott: “Az a kérdés, hogy a
megkülönböztetés az alkotmányos határok között maradt-e,
csakis a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi
összefüggéseiben vizsgálható [...]. Az egyenlőségnek az adott
tényállás lényeges elemére nézve kell fennállnia. Ha azonban
adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás
vonatkozik valamely csoportra, ez a megkülönböztetés
tilalmába ütközik, kivéve, ha az eltérésnek kellő súlyú
alkotmányos indoka van.” [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH
1990, 73, 77-78.]
A 30/1997. (IV. 29.) AB határozat kifejtette, hogy az
Alkotmánybíróság más mércét alkalmaz az alkotmányos
alapjogokat érintő diszkriminációra (a
szükségesség/arányosság tesztjét), és más mércét arra az
esetre, ha a diszkrimináció-tilalmat az alapjogokon kívüli
egyéb jogok tekintetében vizsgálja (ABH 1997, 130, 140.). Az
alapjognak nem minősülő, egyéb jogra vonatkozó hátrányos
megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége
akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll
valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános
személyiségi jogával, és a megkülönböztetésnek, illetve
korlátozásnak nincs a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű
indoka, vagyis önkényes [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH
1994, 197, 200.]. Az önkényes, ésszerű indok nélküli
megkülönböztetés sérti az emberi méltóság alapjogát, “mert
ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezeli az
érintetteket egyenlő méltóságú személyként, s nem értékeli
valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és
méltósággal.” [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 31,
47.] A diszkrimináció tilalma még azonos szabályozási
koncepción belül sem jelenti az eltérő szabályozás akadályát,
ha az nem önkényes, a megkülönböztetésnek van kellő indoka és
objektív ismérveken nyugszik [1406/B/1991. AB határozat, ABH
1992, 497, 500.]. Annak megítélésénél, hogy a
megkülönböztetés indoka ésszerű-e, azaz nem önkényes-e,
tekintettel kell lenni a törvény céljára is [30/1997. (IV.
29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 140.].
3.2. Az Alkotmánybíróság igen részletesen elemezte a
szexuális irányultság kérdéseit és alkotmányos
megközelítésének lehetőségeit az egyesülési szabadság és a
gyermek védelmére vonatkozó állami kötelezettség ütközése
kapcsán szükségessé vált alkotmányértelmezésnél. A 21/1996.
(V. 17.) AB határozat rendelkező részében az Alkotmánybíróság
megállapította: a gyermeknek az a joga, hogy az állam
részéről a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez
szükséges védelemben és gondoskodásban részesüljön, az állam
alkotmányos kötelességét alapozza meg a gyermek fejlődésének
védelmére. Az Alkotmány 67. §-a értelmében az államnak a
gyermeket a fejlődésére káros hatásokon kívül az olyan
kockázatvállalásoktól is meg kell óvnia, amelyekkel
kapcsolatban életkoránál (az ettől függően feltételezett
testi, szellemi, erkölcsi és társadalmi érettségénél) fogva
nem képes megismerni és értékelni sem a választható
lehetőségeket, sem pedig választása következményeit saját
személyiségére, illetve későbbi életére és társadalmi
beilleszkedésére (ABH 1996, 74.).
3.3. A szexuális irányultság – mint a megkülönböztetés alapja
– kérdésével az Alkotmánybíróság eddig két döntésben
foglalkozott.
Az azonos nemű személyek közötti házasságkötés és élettársi
kapcsolat elismerésének alkotmányossági vizsgálata nyomán az
Alkotmánybíróság a 14/1995. (III. 13.) AB határozatban
elutasította, hogy a házasságnak a nő és férfi
életközösségeként való meghatározása alkotmánysértő
diszkrimináció. Ugyanakkor megállapította: két személy tartós
életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az
érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele
alapján az együtt élő személyek nemétől függetlenül igényt
tarthat jogi elismerésre. (ABH 1995, 82, 84.) Az élettársak
különböző, vagy azonos nemhez tartozásának kérdése a
hátrányos megkülönböztetés összefüggésében jelentkezik. (ABH
1995, 82, 85.) Az élettársak fogalmát meghatározó törvényi
rendelkezés alkotmányossága nem bírálható el önmagában, hanem
attól függ, hogy az elosztandó jogok és kötelességek
szempontjából hasonló helyzetben lévő személyek között ezt az
elosztást az emberi méltósághoz való jog tiszteletben
tartásával, azaz a személyek egyenlőkként kezelésével,
mindegyikük szempontjainak hasonló körültekintéssel,
figyelemmel, elfogulatlansággal és méltányossággal való
értékelése alapján végzik-e el. (ABH 1995, 82, 86.)
A Btk. 203. §-ban vérfertőzésként meghatározott különböző
magatartások büntetendőségének alkotmányossági vizsgálatánál
arra a kérdésre kellett választ adni: sérti-e az Alkotmány
70/A. §-ában megfogalmazott diszkrimináció tilalmát az, hogy
a törvény csupán az azonos nemű testvérek szexuális
kapcsolatát bünteti. A vizsgált tényállás ugyanis nem
nyilvánította bűncselekménnyé a különböző nemű testvérek
közötti fajtalanságot, azaz a szexuális irányultság alapján
tett különbséget az azonos nemű és a különnemű testvérek
között.
A 20/1999. (VI. 25.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy a szexuális irányultság alapján történő
megkülönböztetés az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében
megjelölt “egyéb helyzet” szerinti különbségtétel.
Megítélésénél azt kell vizsgálni, hogy van-e a
megkülönböztetésnek “tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű
oka”. A vizsgált esetben ilyen okot az Alkotmánybíróság nem
talált. Álláspontja szerint nem indokolható ésszerűen a
különnemű testvérek közötti fajtalanság és az azonos nemű
testvérek közötti fajtalanság eltérő büntetőjogi megítélése.
Nem igazolható az sem, hogy eltérő lenne ezek társadalomra
veszélyessége. (ABH 1999, 159, 163.)
III.
Az indítványok az alábbiak szerint megalapozottak:
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 199. §-a sérti
az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, mert objektív ismérvek
alapján nem igazolható, így önkényes megkülönböztetést tesz a
szexuális irányultság szerint az olyan 18 éven felüli
személyek között, akik 14-18 év közötti személyekkel
beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot létesítenek.
Ugyancsak az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme miatt
alkotmányellenes a Btk. 200. §-a. Nincs a tárgyilagos
mérlegelés szerint ésszerű oka annak, hogy a szemérem elleni
erőszakot és a természet elleni fajtalanságot elkövetők
cselekményét – önmagában a szexuális irányultságuk alapján –
a törvényhozó különböző bűncselekménynek minősítse, továbbá
annak sem, hogy a cselekmény büntetendőségének
magánindítványhoz kötését eltérően szabályozza.
1. A Btk. 199. § alkotmányosságának kérdésében az
Alkotmánybíróság – az indítványok fő érvelésének megfelelően
– nem a valamely magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása
vizsgálatánál szokásosan alkalmazott általános alapjogi, ún.
“szükségesség/arányosság” teszt alapján döntött [ennek
lényege összefoglalva: 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH
2000, 117, 123-124.], hanem a testvérek közötti fajtalanság
büntetendőségének alkotmányossági megítélésénél alkalmazott
ún. “ésszerűségi” teszt szempontjai szerinti elemzést végezte
el. Ennek első lépéseként az Alkotmánybíróság megállapította,
hogy a szabályozás szempontjából kik tekinthetők homogén
csoportnak. Ezt követően vizsgálta, hogy a büntetéssel
fenyegetett magatartás meghatározásakor a törvényalkotó az
alkotmányos követelményeknek megfelelően különböztetett-e a
18 éven felüli elkövetők, illetve a 14-18 év közötti
sértettek (dogmatikailag: passzív alanyok) között:
mindegyikük szempontjait hasonló figyelemmel és
méltányossággal értékelte-e akkor, amikor az egyetértő,
kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatot
büntetni rendelte, a heteroszexuális kapcsolatot viszont nem.
1.1. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 199. §-a
alkotmányosságának megítélésénél egymással összehasonlítható
csoportot alkotnak azok a 18 éven felüli személyek, akik
náluk fiatalabb, de a 14. évüket már betöltött személyekkel
létesítenek beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot. E
személyek csoportján belül a Btk. 199. §-a következtében a
megkülönböztetés kizárólag a 18 éven felüli férfi vagy nő
konkrét esetben megnyilvánuló szexuális irányultsága alapján
történik.
A törvényalkotó a Btk. 199. §-ában meghatározott
bűncselekmény jogi tárgyát az ifjúság egészséges irányú
szexuális fejlődésében határozza meg. Az Alkotmány 67. § (1)
bekezdése alapján e korosztály minden egyes tagjával szemben
fennáll az állam alkotmányos kötelezettsége, hogy védelmet
nyújtson a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez,
így az egészséges szexuális fejlődéshez is. A védelem jogi
felelősségi eszközei között helye van a büntetőjogi
büntetésnek is. A büntetőjog eszközei is szükségesek lehetnek
annak érdekében, hogy az állam megóvja e korosztályt egyrészt
a személyiségfejlődésre káros hatásoktól, másrészt az olyan
kockázatvállalásoktól, amelyekkel kapcsolatban életkoránál
(az ettől függően feltételezett testi, szellemi, erkölcsi és
társadalmi érettségénél) fogva nem képes megismerni és
értékelni sem a választható lehetőségeket, sem pedig
választása következményeit saját személyiségére, illetve
későbbi életére és társadalmi beilleszkedésére [21/1996. (V.
17.) AB határozat, ABH 1996, 74.]. A 14-18 éves korosztályon
belül a Btk. 199. §-a következtében kizárólag az adott fiatal
fiú vagy leány konkrét esetben megnyilvánuló szexuális
irányultsága szolgál alapul arra, hogy az állam büntetőjogi
eszközökkel avatkozzon be a felnőtt személlyel létesített
szexuális kapcsolatba.
1.2. A törvényhozónak szükségképpen megkülönböztetéseket kell
tennie, amikor kijelöli, hogy az ifjúság, a gyermekek védelme
érdekében milyen magatartásokra kíván reagálni büntetőjogi
büntetéssel. Az Alkotmánybíróság e döntésben is megerősíti,
hogy az ifjúság egészséges szexuális fejlődését szolgáló
büntetőjogi eszközök meghatározása törvényhozói kompetencia,
így a demokratikus többségi vélemény és érzület
érvényesülésének tere [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH
1996. 74, 82.]. A törvényhozó azonban köteles figyelembe
venni azokat a korlátokat is, amelyek az Alkotmány 70/A. §
(1) bekezdéséből következnek.
A büntető törvénnyel szemben is követelmény, hogy a nem
alapjogokat érintő megkülönböztetés ne legyen indokolatlan,
azaz ne legyen önkényes, ne sértse a mindenkit
veleszületetten és elidegeníthetetlenül megillető emberi
méltóságot. A heteroszexuális, illetve a homoszexuális
irányultság egyaránt az emberi méltóság lényegéhez tartozik,
szétválasztásukra, az érintett személyek méltóságának nem
egyenlő kezelésére kivételes indokok szükségesek. Ilyen
például a házassághoz való jog tekintetében a homoszexuális
irányultság megkülönböztetése [14/1995. (III. 13.) AB
határozat, ABH 1995, 82, 84.].
A büntető törvénnyel történő megkülönböztetésnek kellő súlyú
alkotmányos indokon kell alapulnia. A jelen ügyben az
Alkotmánybíróság ilyen indokot nem állapított meg. Az
Alkotmány 67. § (1) bekezdéséből következő állami
kötelezettség sem elegendő súlyú alkotmányos indok arra, hogy
a gyermekek egészséges szexuális érését a felnőttek
befolyásától büntetőjogilag védő szabályok a védett kort
különbözően határozzák meg csupán attól függően, hogy a
szexuális kapcsolat azonos vagy különböző nemű személyek
között létesül.
A heteroszexuális és a homoszexuális érés folyamatában
meglévő esetleges eltéréseket kétségtelenül felerősíti a
homoszexuális kapcsolatot meg nem értéssel, illetve
elutasítással fogadó társadalmi környezet. [Ezt igen
részletesen elemezte az Alkotmánybíróság a 21/1996. (V. 17.)
AB határozatban, ABH 1996. 74.] Különbségek mutathatóak ki a
fiúk és a lányok között is a serdülőkori személyiség-
fejlődésében. Történelmileg ezek az eltérések vezettek –
többek között – a férfiak és a nők közötti szexuális
kapcsolat eltérő büntetőjogi megítéléséhez az európai
országok többségében.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban ezek a
különbségek nem jelentenek ésszerű és objektív igazolást
arra, hogy az állam különbözőképpen határozza meg a védett
kort. Sem az Alkotmány 67. § (1) bekezdéséből, illetve 15. §-
ából, sem pedig – az Alkotmány 7. § (1) bekezdésére
figyelemmel – a gyermekek jogaival kapcsolatos nemzetközi
kötelezettség-vállalásból (a Gyermek jogairól szóló, New
Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről
szóló 1991. évi LXIV. törvény) nem következik, hogy az állam
önmagában a szexuális irányultság alapján különböző mértékben
avatkozzon be ebbe a komplex, az ember személyiségének
kiteljesedése szempontjából rendkívül fontos és bonyolult
folyamatba a jogi felelősség rendjében legszigorúbb és az
alapvető emberi jogokat szükségképpen érintő büntető hatalom
eszközeivel.
Természetesen a törvényhozó megítélésére tartozik, hogy a
büntetőjogi szabályozás megfelel-e a gyermekek védelmével
kapcsolatos állami kötelezettségnek, vagy pedig vannak olyan,
a fiatalkorú és a felnőtt közötti függő, alárendeltségi
viszonyból adódó élethelyzetek, amelyekben a 14-18 éves
korosztályokat további magatartások bűncselekménnyé
nyilvánításával kell védeni a 18 éven felüliekkel létesített
szexuális kapcsolatok ellen. Az Alkotmánybíróság ezúttal is
hangsúlyozza: nem jogosult arra, hogy új bűncselekményi
tényállások megállapítására kötelezze a jogalkotást, sem
arra, hogy különös részi tényállások részleges
megsemmisítésével addig nem büntetendő magatartásokat is
büntethetővé tegyen. Köteles viszont az alkotmányellenesnek
minősülő jogszabályt – jelen esetben a Btk. 199. §-t –
megsemmisíteni. [20/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999,
159, 163.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal
támadott jogszabályt, vagy annak egy részét az Alkotmány
valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és ezért azt
megsemmisíti, akkor a további alkotmányi rendelkezés sérelmét
– a már megsemmisített jogszabályi rendelkezéssel
összefüggésben – érdemben nem vizsgálja [29/2000. (X. 11.) AB
határozat, ABH 2000, 193, 200.]. Mivel megállapította a Btk.
199. §-ának alkotmányellenességét az Alkotmány 70/A. §
alapján, nem találta szükségesnek, hogy a vizsgálatot tovább
folytassa az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdése, az 59. § (1)
bekezdése, a 60. § (1)-(2) bekezdése, valamint a 2. § (1)
bekezdése tekintetében.
2.1. A Btk. 200. § (1) bekezdésében meghatározott és az (1)-
(3) bekezdése szerint büntetendő természet elleni erőszakos
fajtalanság, valamint a Btk. 198. § (1) bekezdésében
meghatározott és az (1)-(3) bekezdése szerint büntetendő
szemérem elleni erőszak tényállásai az elkövetési
magatartások és a büntetések tekintetében teljesen azonosak.
A törvényhozó az azonos elkövetési magatartást – az
erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló
közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra vagy ennek eltűrésére
kényszerítést, továbbá a védekezésre, illetőleg az
akaratnyilvánításra képtelen állapot felhasználását
fajtalanságra – a büntetési tételek és a súlyosabb büntetést
megalapozó minősítő körülmények azonosságából
kikövetkeztethetően a társadalomra azonos fokban veszélyesnek
tekinti.
A Btk. eredeti 198. §-a szerint a szemérem elleni erőszak
csak házasságon kívül volt elkövethető. Ebből logikailag
következett, hogy a szemérem elleni erőszak tettese és a
sértettje csak különböző nemű személy lehetett. Mivel az
azonos nemű személy sérelmére elkövetett erőszakos
fajtalanság fogalmilag nem valósulhatott meg házasságon
belül, a magatartás megbüntetéséhez külön bűncselekményre
volt szükség. Az 1997. szeptember 15-én hatályba lépett
módosítás elhagyta a házassági életközösségre utalást. Ennek
következtében az elkövető magatartásának büntető törvénybeli
különtartása az azonos elkövetési magatartás, az azonos
minősítő körülmények és az azonos büntetési tételek mellett,
kizárólag az elkövető szexuális irányultságán alapszik. Az
Alkotmánybíróság nem látta ésszerű és objektíve igazolható
indokát ennek a megkülönböztetésnek.
2.2. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe
ütközőnek ítélte a szemérem elleni erőszak és a természet
elleni fajtalanság alapesetei közötti – a Btk. 209. §-ának
rendelkezéséből következő – azt a törvényi megkülönböztetést,
hogy a szemérem elleni erőszak elkövetője csak a sértett
magánindítványára, a természet elleni erőszakos fajtalanság
elkövetője a sértett akaratától függetlenül büntetendő.
Az erőszakos szexuális cselekmények büntethetőségének
magánindítványhoz kötése a sértett magánszférájának védelmét
szolgálja. A törvényhozó kompetenciája annak eldöntése, hogy
a szexuális bűncselekmények elkövetőinek feltétlen
megbüntetését, avagy a sértettek kíméletét tartja-e fontosabb
érdeknek. A törvényhozónak kell eldöntenie, hogy mely
bűncselekmények esetében állapít meg büntető anyagi jogi
kivételeket a legalitás büntetőjogi alapelve alól, és
amennyiben a szexuális bűncselekmények körében – a sértett
kíméletére tekintettel – indokoltnak tartja ilyen kivétel
megállapítását, akkor az mely esetekre érvényes.
A jogalkotó tehát a közérdek (a bűncselekmények üldözésének
allami kötelezettsége) és a magánérdek (a sértett kímélete
vagy a sértett magánszférájának tiszteletben tartása)
egymáshoz viszonyított fontossága alapján dönt. Foglalhat
állást úgy, hogy bizonyos bűncselekmények meghatározott
eseteiben a magánérdek megelőzi a közérdeket, s ezért a
büntethetőséget a magánindítványtól teszi függővé, de akként
is dönthet, hogy a klasszikus értelemben felfogott legalitás
elve kap elsőbbséget.
A szemérem elleni erőszak és a természet elleni erőszakos
fajtalanság sértettjei homogén csoportot alkotnak. A
heteroszexuális és a homoszexuális erőszakos bűncselekmény
esetében az elkövető a sértettek szexuális szabadságát, végső
soron emberi méltóságát sérti meg. A sértett szempontjából
véletlen, hogy heteroszexuális- vagy homoszexuális
irányultságú elkövető “áldozatává” válik-e; a saját
magánszférájának kímélete szempontjából közömbös, hogy milyen
az elkövető szexuális preferenciája. Nem indokolható, hogy a
büntetési tételekből következően a törvényalkotó által a
társadalomra azonos fokban veszélyesnek ítélt erőszakos
szexuális cselekmények közül az egyiket, mégpedig a
homoszexuális elkövető által megvalósított cselekményt a
törvényhozó a sértett kíméleti elvének feladásával nyilvánít
mégiscsak nagyobb fokban veszélyesnek. Ez ugyanis éppen a
sértettekkel szemben diszkriminatív: azzal jelzi a
bűncselekmény társadalomra veszélyességének fokát, hogy a
sértettet saját szexuális orientációjától függetlenül zárja
ki a magánszféra védelmére rendelt magánindítvány
előterjesztési jog áldásaiból. A sértett – egyszerűsítő
túlzással kifejezve – kétszeresen válik az elkövető
áldozatává: nemcsak, hogy elszenvedi a szexuális erőszakot,
de azt is el kell szenvednie, hogy az ő esetében a Btk.
feladja a kíméleti elvet.
A törvényalkotónak tehát azt kell eldöntenie, hogy a homogén
sértetti csoport minden tagjára érvényes-e a sértett
kíméletének elve, avagy egyikre sem. Az előbbi esetben a
magánindítványra büntethetőség feltételét az erőszakos
természet elleni fajtalanság alapesetére is ki kell
terjesztenie, az utóbbiban pedig azt a heteroszexuális
erőszak esetében is meg kell szüntetnie. Köztes vagy vegyes
megoldás nincs, ha a kezelés nem egységes, akkor az a
szexuális bűncselekmények áldozatainak homogén csoportján
belül egyesek részére nézve önkényesen, tehát
alkotmányellenesen diszkriminatív.
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdéséből következő korlátok nem
csupán valamely magatartás bűncselekménnyé nyilvánításánál
veendők figyelembe, hanem a büntethetőségi feltételek
szabályozásánál is; meghatározásuknál sem tehető különbség
kizárólag a szexuális irányultság alapján.
A szemérem elleni erőszaknál és a természet elleni erőszakos
fajtalanságnál a magánindítványra büntethetőség eltérése az
elkövetők oldalán is diszkriminatív: a heteroszexuális
erőszak potenciális elkövetőinek “szabad” abban bizakodniuk,
hogy a sértett esetleg nem terjeszt elő magánindítványt, a
homoszexuális elkövetőknek viszont az ilyen bizakodásra nincs
lehetőségük. Természetesen egyetlen elkövetőnek sincs
alkotmányos joga arra, hogy kizárólag a sértett
magánindítványára vonják felelősségre. Az elkövetőknek, így a
homoszexuális elkövetőknek is ahhoz van joguk, hogy az állam
másokkal egyenlő méltóságú személyként kezelje őket.
A büntető törvény címzettje általában mindenki (figyelmen
kívül hagyva, hogy egyes tényállások csak speciális elkövetői
körökre, például a hivatalos személyekre vonatkozhatnak). A
címzetteknek viszont tudniuk kell, mi a jogalkotói üzenet,
legyen az bármi, például akár az is, hogy bizonyos
bűncselekmények esetében a sértett elhatározásától függhet az
elkövető büntethetősége. Ha a jogalkotó valamely
bűncselekmény esetében a magánindítványt büntethetőségi
feltételként határozza meg, azzal az adott bűncselekmény
bármely potenciális elkövetője előre tisztában lehet,
minthogy a büntető törvényből ez világosan kiderül. Nem
indokolható – a törvény szerint azonosan büntetendő –
heteroszexuális és homoszexuális erőszak elkövetői közötti
olyan különbségtétel, amely az előbbiek esetében eltűrhetőnek
véli, hogy a sértetti akaratot, mint kockázat-csökkentési
tényezőt figyelembe vegyék, míg az utóbbiak esetében ezt
elfogadhatatlannak tekinti.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát nem nyugszik
ésszerű indokokon, ezért önkényes az elkövető büntetőjogi
felelősségre vonása feltételének és a sértett általános
személyiségi jogának, ezen belül a magánszférához, a
magántitokhoz fűződő jogainak megkülönbözetett kezelése –
önmagában az elkövető szexuális irányultságára alapítottan.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a Btk. 200. §-a – a Btk. 198. §-ával összefüggésben –
az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdésébe ütközik, ezért azt
megsemmisítette. Mivel nem magát a bűncselekmény
meghatározását, hanem a Btk. 198. §-ától való külön-tartását
tekintette alkotmányellenesnek, a megsemmisítés csupán a
büntetendő magatartások külön törvényhelyben történő
meghatározását érinti, azonban nem érinti e magatartások
büntetendőségét a Btk. 198. §-a alapján.
IV.
1. Az indítványok az egyéb részekben megalapozatlanok,
illetve tárgytalanná váltak, továbbá elbírálásuk nem tartozik
az Alkotmánybíróság hatáskörébe.
1.1.1. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk.
XIV. Fejezet II. Címe, a “fajtalankodik”, “fajtalanság”
szavak használata, illetve a közösülés és a fajtalanság
megkülönböztetése nem függ össze az Alkotmány 60. § (1)
bekezdésében biztosított gondolatszabadsággal, a
lelkiismereti,- és vallásszabadsággal.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem sérti az
Alkotmány 54. § (1) bekezdését az, hogy a törvényhozó a
szexuális szabadságot, illetve a fiatalok egészséges
szexuális érését védő tényállások közös jogi tárgyaként a
Snemi erkölcsöt” jelöli meg. A törvényhozónak jogában áll,
hogy a szexuális viselkedéseket szabályozó, bizonyos
szexuális magatartásokat tiltó erkölcsi normák egy részét
büntetőjogi szankciókkal is megerősítse. Ettől különböző
kérdés, hogy ennek során érvényesülnek-e a büntető hatalom
alkotmányos kötöttségéből következő követelmények.
Nem állapítható meg összefüggés a Btk. 210/A. § (2)
bekezdésében adott, a büntető jogszabályok módosításáról
szóló 1993. évi XVII. törvény 49. §-ával beiktatott, a
korábbi egységes és következetes jogalkalmazói értelmezésnek
megfelelő törvényi értelmezés és az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdése között. A törvényhozó, amikor a közösülést és a
fajtalanságot külön büntetőjogi fogalomként kezeli, a
bűncselekmények elkövetési magatartásait jelentő szexuális
aktusok és nem az elkövetők között különböztet. Az értelmező
rendelkezés világosan és érthetően elhatárolja a külön
törvényhely alapján büntetendő elkövetési magatartásokat. A
megrontás és a vérfertőzés (Btk. 203. §) törvényi
tényállásánál ennek a büntetőjogi felelősség eltérő
meghatározása miatt alapvető jelentősége van. Az a
törvényhozói döntés, hogy az azonos fokban veszélyesnek ítélt
erőszakos közösülést és erőszakos fajtalanságot két törvényi
rendelkezésben külön helyezi el (Btk. 197. és 198. §), jelen
esetben nem vet fel alkotmányossági kérdést.
Az Alkotmánybíróság nem állapította meg az emberi méltóság
sérelmét a “fajtalankodás”, “fajtalanság” kifejezések
tekintetében. A jogban használt nyelvi kifejezések társadalmi
és szakmai konvenciókon, kulturális és jogi tradíciókon
alapulnak. A hagyományosan büntetendő magatartásoknál
terminus technicus-ként tovább élnek olyan kifejezések,
amelyek a régi magyar köznyelv vagy jogi nyelv maradványai,
és amelyek a mai köznyelvből már kihaltak, illetve már
egyáltalán nem, vagy nem az eredeti értelmüknek megfelelően
használatosak. Ilyen például a hűtlenség (Btk. 145. §), vagy
a kerítés (Btk. 207. §) alcím, illetve a kéjelgés mint
elkövetési magatartás (Btk. 205. §). E körbe tartoznak a
sérelmezett kifejezések is.
A törvényi szóhasználat sérthet alkotmányos jogot, ha a
kifejezések pontatlanok, nem elég szabatosan határolják el a
nyelvi formula segítségével az eltérő magatartásokat, avagy
téves azonosításra vagy prejudikálásra adnak lehetőséget. A
törvény a fajtalanság, fajtalankodás szavak használatával – a
kifejezést értelmezéssel kiegészítve – a tiltott szexuális
viselkedések körén belül a közösüléstől eltérő minden más
magatartás pontos és egyértelmű leírását adja.
1.1.2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Btk. 201. §
(1) bekezdése nem jelenti az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésének sérelmét a tekintetben, hogy a 12-14 év közötti
személyekkel közösülést tiltó rendelkezés az igen kis
korkülönbségű résztvevők szexuális kapcsolatát is
kriminalizálja. Alapvetően a törvényhozó mérlegelési
jogkörébe tartozik, hogy hol vonja meg azt az életkori
határt, amely felett az egyén büntetőjogilag vétőképes és
életkora alapján már büntethető (Btk. 23. §). A gyermekkornak
büntethetőséget kizáró okként, a megrontásnak pedig a 14.
évet be nem töltött személyekkel tiltott szexuális
aktusokként történő meghatározása megfelel a büntető
jogszabályok határozottságával szemben az Alkotmánybíróság
által felállított követelményeknek [11/1992. (III. 5.) AB
határozat ABH 1992, 77, 84.; 30/1992. (V. 26) AB határozat,
ABH 1992, 167, 176.], így nem állapítható meg a jogbiztonság
sérelme sem.
Az Alkotmánybíróság fentiekre tekintettel a Btk. XIV. Fejezet
II. Címe, a Btk. 198. §, 201. § és 203. §-ban meghatározott
bűncselekmények törvényi tényállásaiban a “ fajtalanság”,
illetőleg a “fajtalankodik” kifejezés, továbbá a 210/A. § (2)
bekezdése és a 201. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítására irányuló indítványokat elutasította.
1.2. A Btk. 199. §–ának és 200. §-ának megsemmisítésére
tekintettel a Btk. 199. § és a 200. § alcímével, valamint a
209. § alkotmányellenességével kapcsolatos indítványok
tárgytalanná váltak, ezért az Alkotmánybíróság az eljárást
megszüntette.
1.3. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 1. §-ában meghatározott hatáskörök
alapján az Alkotmánybíróságnak nincs lehetősége sem a törvény
módosítására, sem pedig a törvényjavaslat benyújtására. Ezért
azokat az indítványokat, amelyek a Btk. 199. §-ával
összefüggésben a 201. § (1) bekezdésében meghatározott
korhatár felemelésére irányultak, az Alkotmánybíróság
ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001.
(XII. 3.) Tü. határozat 29. § b) pontja szerint az
Alkotmánybíróság visszautasította.
2. A Btk. 199. §-a alapján lefolytatott és jogerősen lezárt
büntetőeljárások felülvizsgálatának elrendelése az Abtv. 43.
§ (3) bekezdésén alapul. Az Alkotmánybíróság nem rendelte el
a Btk. 200. §-a alapján lefolytatott büntetőeljárások
felülvizsgálatát, mert a megsemmisítés csupán a büntetendő
magatartások külön törvényhely alapján történő meghatározását
érinti, nem érinti e magatartások büntetendőségét a Btk. 198.
§ keretében.
3. A határozat közzétételének elrendelése az Abtv. 41. §-án
alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Németh János
alkotmánybíró az Alkotmánybíróság elnöke
az aláírásban akadályozott
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró helyett
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné dr.Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolása
Egyetértek a határozat-tervezet rendelkező része 2., 3., 4.,
5. pontjában foglalt döntéssel. Egyetértek a rendelkező rész
1. pontjában megfogalmazott döntéssel is, azonban a döntést
megalapozó indokolást további elemekkel kellene az
Alkotmánybíróságnak kiegészítenie.
1. Elfogadom, hogy a természet elleni fajtalanság jelenlegi,
Btk.-ban tételezett szabályozása nem alkalmas a kívánt cél és
eredmény elérésére. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a
Btk. 199. §-ának megsemmisítésével az állam már minden
további kötelezettsége alól szabadulhat. Az elkövetői oldalt
kiemelten vizsgáló és értékelő, az elkövetőt a büntetőjogi
következmények alól mentesítő határozat – álláspontom szerint
– nem a súlyának és jelentőségének megfelelően értékeli a
“sértetti” oldalon jelentkező körülményeket, az ügyet
gyakorlatilag lezárja azzal, hogy a Btk. 199. §-a sérti az
Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében írtakat, mivel a támadott
rendelkezés objektív ismérvek alapján nem igazolható, így
önkényes megkülönböztetést tesz a szexuális irányultság
szerint az olyan 18 éven felüli személyek között, akik 14-18
év közöttiekkel létesítenek beleegyezésen alapuló szexuális
kapcsolatot. Jóllehet a határozat-tervezet többször is idézi
a 21/1996. (V. 17.) AB határozatot, mégsem vonja le abból a –
sértett helyzetét is figyelembe vevő – szükséges
következtetéseket. Ez a határozat helyesen állapította meg,
hogy a gyermeknek az a joga, hogy az állam részéről a
megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges
védelemben és gondoskodásban részesüljön, az állam
alkotmányos kötelességét alapozza meg a gyermek fejlődésének
védelmére. Ugyancsak alapos okkal szól a citált határozat
arról, hogy az Alkotmány 67. §-a értelmében az államnak a
gyermeket a fejlődésére káros hatásokon kívül az olyan
kockázatvállalásoktól is meg kell óvnia, amelyekkel
kapcsolatban életkoránál (az ettől függően feltételezett
testi, szellemi, erkölcsi és társadalmi érettségénél) fogva
nem képes megismerni és értékelni sem a választható
lehetőségeket, sem pedig választása következményeit saját
személyiségére, illetve későbbi életére és társadalmi
beilleszkedésére. (ABH 1996, 74.). Kérdéses azonban, hogy a
14-18 életév közötti (különösen a 14 éves életkort éppen hogy
betöltött) fiatal értelmi-érzelmi fejlődésében, értékelő,
megítélő képességében eljutott-e már addig, hogy a
beleegyezését, mint fontos feltételt, elegendőnek tekintsük
homoszexuális kapcsolat létesítéséhez. Más oldalról
közelítve: egyetértek azzal, hogy a heteroszexuális, illetve
a homoszexuális irányultság egyaránt az emberi méltóság
lényegéhez tartozik, ezért az érintett (18. életévüket
betöltött) személyek méltósága nem egyenlő kezelésének nincs
alkotmányos indoka, ugyanakkor azt is nyomatékosan
hangsúlyozom, hogy a különböző szexuális irányultságok
közötti különbségtétel képessége, a választott szexuális
irányultság melletti döntés (beleegyezés) következményeinek
belátása a 14-18 életév közötti fiatalkorúak esetében is
kapcsolatba hozandó az emberi méltóságukkal. Ellentmondást
látok abban, hogy amíg a jogrendszer egészét tekintve a 14-
18. életév közötti korosztály belátási képességét a felnőtt
korúakétól eltérően, de legalábbis árnyaltabban kezeli a jog
(pl.: a polgári jogban az ügyletkötési képesség területén; a
családjog házasságkötésre vonatkozó szabályainál; a
szabálysértési jog, a büntetőjog és a közigazgatási jog
felelősségi rendszerében), azaz relevánsnak tekinti az
életkorból adódó sajátosságokat, addig éppen ennél a fiatal
egész életét, jövőjét alapjaiban meghatározó döntésnél
(beleegyezésnél) tételezzük fel egyedül a világos, bölcs,
megfontolt mérlegelésen nyugvó döntéshozatali képességet.
Ennek a momentumnak az értékelését, s az ebből eredő állami
teendők fontosságának hangsúlyozását hiányolom a
határozatból. Megjegyzem egyébként: e döntéshozatali
folyamatban a családnak, de magának a társadalomnak is
meghatározó szerepe van.
2. Újólag kiemelem: a Btk. jelenlegi 199. §-át magam is
megsemmisítendőnek tartom, mert a jelen esetben az állam
által igénybevett büntetőjogi eszköz – elkövetői oldalon –
hátrányos megkülönböztetéshez vezetett a 18. életévüket
betöltött, különböző szexuális irányultságú személyek között.
Ugyanakkor az alkalmatlan büntetőjogi eszköz
megsemmisítésével nem fejeződik be az állam “gondoskodási”
kötelezettsége, ellenkezőleg: éppen ez erősíti fel azt az
igényt, hogy az államnak – választása szerinti módon –
teljesítenie kell az Alkotmány 16. §-ából és 67. § (1)
bekezdéséből folyó kötelezettségét. (“A Magyar Köztársaság
különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására
és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit”; “A Magyar
Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az
állam és a társadalom részéről arra a védelemre és
gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi
fejlődéséhez szükséges”). Az erre utaló figyelemfelhívás
elmaradása – álláspontom szerint – azt a látszatot kelti,
hogy a Btk. 199. §-ának megsemmisítését követően már nincs is
olyan érdek és érték, amelyet az államnak védenie kellene.
Bár az Alkotmány 67. § (1) bekezdése elsőként a család
“védelmi” és “gondoskodási” kötelezettségét említi e
tekintetben, az állam kiemelt szerepvállalását is
hangsúlyoznom kell. Kétségtelen tény ugyanis, hogy az állam
elsősorban az iskolarendszeren, a középiskolai oktatásban
megvalósítandó, a különböző szexuális irányultságok közötti
választás következményeit tárgyilagosan bemutató, a különböző
nézetek képviselőinek teret engedő fórumok megszervezésével
az egyes családok, de az egész társadalom nézeteit értékelő,
mérlegelő és döntéshozatali képességét jelentős mértékben
befolyásolhatja. Röviden: intézményeivel, eszközrendszerével
jelentős mértékben hozzájárulhat egy előítélet-mentes
társadalmi környezet kialakításához. Végső soron pedig ez
lehet az egyik alapja annak, hogy a döntéshozatali helyzetbe
kerülő 14-18 éves korosztály mérlegelni tudja a belegyezése
következményeit, majd megalapozottan tudjon választani. Az
Alkotmánybíróságnak tehát nyomatékosan fel kellett volna
hívnia a figyelmet arra, hogy az állam nem maradhat passzív
szemlélője annak, miként alakul a 14-18 éves korosztály
szexuális orientációja. Ez az alkotmánybírósági
szerepvállalás nem ütközött volna azzal az egyébként helyes
törekvéssel, hogy az Alkotmánybíróság nem minősíti a
homoszexualitást erkölcsi szempontból. [21/1996. (IV. 17.) AB
határozat. ABH 1996, 74. 85.].
Budapest, 2002. szeptember 3.
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
Dr. Németh János alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozat rendelkező részével egyetértek. Lényegében
egyetértek az indokolással is, ahhoz azonban a következő
kiegészítéseket tartom szükségesnek hozzátenni.
A határozat III. 1.2. pontja szerint “A büntető törvénnyel
történő megkülönböztetésnek kellő súlyú alkotmányos indokon
kell alapulnia. A jelen ügyben az Alkotmánybíróság ilyen
indokot nem állapított meg.”
Az e határozatban megvizsgált kérdések természete és
jelentősége a fenti tétel bővebb kifejtését tenné
szükségessé.
A nemi erkölccsel összefüggő magatartásfajták büntetőjogi
minősítése számos tényező függvénye. Világszerte
tapasztalható, hogy korábban büntetendő cselekményeket a
tudományos kutatások újabb megállapításaira és részben a
társadalmi megítélésnek ezekre is visszavezethető
változásaira tekintettel a törvényhozó vagy fokozatosan kivon
a büntetendő cselekmények köréből, vagy büntetőjogilag
enyhébb megítélésűnek tekint. Áll ez különösen azokra a
magatartásfajtákra, melyeket a törvényhozó a fiatal
korosztály védelmében nyilvánított korábban bűncselekménynek.
Az orvosi, biológiai, pszichikai, pszichológiai, szociológiai
és más ismeretek alakulása tehát befolyást gyakorol a nemi
erkölccsel kapcsolatos büntetőjogi megítélésre is. A
határozat által idézett Sutherland kontra Egyesült Királyság-
ügy is azt mutatja, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága
azért nem tartotta meggyőzőnek felnőtt korú férfiak kölcsönös
beleegyezésén alapuló homoszexuális aktusainak büntetendővé
nyilvánítását meghatározott korhatár – a 18. életév – alatti
fiatal férfiakkal, mert azok a korábbi tudományos ismereteken
alapuló feltételezések, hogy a 18. életévüket be nem töltött
fiatal férfiak szexuális orientációja még kialakulófélben
van, időközben megdőltek.
Az Alkotmánybíróságnak az olyan kérdésekben, melyek
megítéléséhez komplex tudományos, gyakran jelentős
természettudományos felkészülést igénylő ismeretek
szükségesek, általában nem feladata annak megállapítása, hogy
a törvényhozó által alkalmazott különbségtételnek megvannak-e
az alkotmányos indokai. A jelen ügyben az Alkotmánybíróság az
indítványozó azon állításával kapcsolatban, hogy a
különbségtételnek már nincs alkotmányos indoka, felhívta az
igazságügy-minisztert nyilatkozattételre. Az igazságügy-
miniszter válaszában azonban nem adott számot olyan okokról,
indokokról, melyek a különbségtétel alkotmányos voltát az
indítvánnyal támadott büntető jogszabály megalkotása óta
eltelt idő során született tudományos megállapítások
ismeretében is változatlanul megalapozottá tették volna.
Amikor tehát a határozat indokolása arra mutat rá, hogy az
Alkotmánybíróság nem állapított meg a különbségtételt
alkotmányossá tevő indokokat, ezen azt kell érteni – és
megítélésem szerint az indokolás szövegének is ezt kellene
kihangsúlyoznia – hogy az eljárásban részt vevők nem
szolgáltattak számára elegendő érv-, illetőleg ismeretanyagot
a különbségtétel alkotmányosságának megállapításához.
Ugyancsak a határozat III. 1.2. pontjában olvasható, hogy “Az
Alkotmánybíróság természetesen a törvényhozóra bízza annak
megítélését, hogy a büntetőjogi szabályozás megfelel-e a
gyermekek védelmével kapcsolatos állami kötelezettségnek,
vagy pedig vannak olyan, a fiatalkorú és a felnőtt közötti
függő, alárendeltségi viszonyból adódó élethelyzetek,
melyekben a 14-18 éves korosztályokat további magatartások
bűncselekménnyé nyilvánításával kell védeni a 18 éven
felüliekkel létesített szexuális kapcsolatok ellen.”
Ez a megállapítás pontosításra szorul. Bár az idézett
mondatban jelzett körülmények megítélése nyilván törvényhozói
kompetencia, kihangsúlyozandónak tartom, hogy az
Alkotmánybíróság alkotmányossági szempontból felülbírálhatja
az e kérdésben született törvényhozói döntést. A
“törvényhozóra bízza” fordulat ezért némileg félrevezető,
mert nem teszi e tekintetben egyértelművé a törvényhozás és
az alkotmánybíráskodás egymáshoz való viszonyát.
Budapest, 2002. szeptember 3.
Dr. Németh János
alkotmánybíró
Dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleménye
1. A határozat rendelkező részének 2.-5. pontjaival és az
azokhoz fűzött indokolással egyetértek.
2. Nem értek egyet azonban a Btk. 199. §-ának
alkotmányellenessé nyilvánításával és megsemmisítésével,
ezért a határozat rendelkező részének 1. pontjával
kapcsolatban különvéleményt jelentek be.
Álláspontom szerint a hivatkozott törvényszakasz
megsemmisítését célzó indítványokat illetve bírói
kezdeményezéseket el kellett volna utasítani.
3. Különvéleményemet a következőkkel indokolom:
A 14. életévét betöltött, de 18. életévét túl nem haladott
sértett sérelmére 18 éven felüli, azonos nemű elkövető által
véghezvitt – nem erőszakos – természet elleni fajtalanság a
Btk. 199. §-ában meghatározott bűntettet valósítja meg, és
három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (Az alsó
korhatár a 201. §-al egybevetve adja ki a 14. évet.)
Ezzel szemben nem valósít meg bűncselekményt az a nagykorú
(18. életévét betöltött) személy, aki egy 14. éven felüli
kiskorúval közösül, vagy heteroszexuális fajtalanságot
valósít meg, annak beleegyezésével. Ebben az esetben a
szexuális kapcsolatban különneműek vesznek részt.
Az un. “beleegyezési korhatár” és az ehhez kapcsolódó
büntetendőség eltérő volta a homoszexualitás, illetve a
heteroszexualitás tényéhez fűződik.
Azt kell tehát vizsgálni, hogy ez a nem szerinti
megkülönböztetés sérti-e az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésében deklarált jogegyenlőséget, illetve
diszkriminációs tilalmat.
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése – amint azt az
Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette – nem
mindenfajta különbségtételt tilt. Az alkotmányi tilalom
elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett
megkülönböztetésekre vonatkozik. Abban az esetben viszont, ha
a megkülönböztetés nem alapvető jog tekintetében történt, a
megkülönböztetés alkotmányellenessége akkor állapítható meg,
ha az önkényes, az emberi méltósághoz való jogot sérti.
[61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 280-282,
963/B/1993. AB határozat, ABH 1996. 437-445.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlata állandónak tekinthető azon
megállapítás vonatkozásában is, hogy a megkülönböztetés
tilalmába ütközik, ha az adott szabályozási koncepción belül
eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, kivéve, ha
az eltérésnek alkotmányos indoka van. A vizsgált kérdések
központi elemének tartotta annak megállapítását, hogy a
szabályozási koncepció szempontjából mit kell csoportnak
tekinteni. [32/1991. (VI. 6.) AB hat. ABH 1991, 146, 162,
49/1991. (IX. 27.) AB hat., ABH 1991, 246, 249.]
A Büntető Törvénykönyv a nemi erkölcs elleni
bűncselekményeknél több vonatkozásban a sértett életkorára
alapít minősítési szempontokat éppen e bűncselekmények
passzív alanyainak védelmében. A 12. éven aluli gyermek
sérelmére elkövetett szexuális cselekmények erőszakkal
elkövetettként minősülnek, illetve egyes bűncselekményeknél
(erőszakos közösülés, szemérem elleni erőszak) súlyosabban
büntetendő, minősített esetet képeznek.
A 12. – 14. év közötti korosztályba tartozó személyekkel –
erőszak nélkül – létesített különféle – akár homoszexuális,
akár heteroszexuális – kapcsolatok a Btk. 201. § alapján
büntetendők, megrontás elnevezés alatt.
A 14. éven felüli, de 18. életévüket be nem töltött személyek
esetében viszont csak a homoszexuális cselekmények (természet
elleni fajtalanság) képeznek büntetendő magatartást.
A 12.-től 14. évig, illetve a 14.-től 18. évig terjedő
iletkorban lévő serdülőkorú fiatalok tehát fokozott
büntetőjogi védelemben részesülnek a testi, lelki, illetve
erkölcsi fejlődésüket veszélyeztető, adott esetben egész
további életüket determináló káros szexuális hatásokkal
szemben, amelyek náluk idősebb személyek részéről érhetik
őket.
Ez a büntetőjogi védelem összhangban áll az Alkotmány
rendelkezéseivel, nevezetesen a 16. §-ban és a 67. §-ban
deklarált elvekkel, illetve jogokkal. Ezek tartalma a
következő:
"16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság
létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az
ifjúság érdekeit."
"67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van
a családja, az állam és a társadalom részéről arra a
védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
és erkölcsi fejlődéséhez szükséges."
A kiskorúak (gyermekek és serdülőkorúak) éppen életkoruknál
fogva igényelnek fokozottabb jogvédelmet az állam részéről
azért, hogy tapasztalatlanságukkal, esetleges
hiszékenységükkel, kiszolgáltatott helyzetükkel a náluk
idősebb, érettebb korú személyek ne élhessenek vissza.
Az idézett alkotmányos rendelkezésekkel összhangban más
jogágak is számos rendelkezést tartalmaznak a kiskorúak
fokozottabb védelme érdekében.
A Polgári Törvénykönyv 15. §-a akként rendelkezik, hogy
"cselekvőképtelen az a kiskorú, aki tizennegyedik életévét
nem töltötte be."
A 18. § (1) bekezdése kimondja, hogy "a cselekvőképtelen
személy jognyilatkozata semmis; nevében törvényes képviselője
jár el."
A 12. § (1) bekezdése szerint "korlátozottan cselekvőképes az
a kiskorú, aki tizennegyedik életévét már betöltötte, és nem
cselekvőképtelen."
A 14. § (1) bekezdésének első fordulata akként rendelkezik,
hogy "a korlátozottan cselekvőképes személy
jognyilatkozatának érvényességéhez, – ha jogszabály kivételt
nem tesz – törvényes képviselőjének beleegyezése vagy
utólagos jóváhagyása szükséges."
A házasságról, a családról és a gyámságról szóló, többször
módosított 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 70. § akként
rendelkezik, hogy "a kiskorú gyermek szülői felügyelet vagy
gyámság alatt áll". Minthogy a Ptk. 12. § (2) bekezdésének
első fordulata szerint kiskorú az a személy, aki a
tizennyolcadik életévét nem töltötte be, az idézett
törvényhelyek egybevetése a jogrendszer egészének
koncepcióját tükrözi: a kiskorúak – gyermekek és serdülők
egyaránt – minden vonatkozásban fokozott védelemben kell,
hogy részesüljenek, tekintettel döntési és elhatározási,
illetve belátási képességüknek életkorukból adódó korlátozott
voltára.
A jog más vonatkozásokban is jelentőséget tulajdonít a
kiskorúságnak. Házasságkötési korlátokat állít fel és a
büntetőjogi felelősséget a felnőttkorúétól eltérően
szabályozza, éppen azért, mert az ilyen korú személyeket nem
tekinti ugyanolyan elhatározóképesnek vagy vétőképesnek mint
a felnőtteket.
A Csjt. 10. § (2) bekezdése kimondja, hogy “kiskorú csak a
gyámhatóság előzetes engedélyével köthet házasságot”. A (3)
bekezdés szerint pedig "a gyámhatóság a házasságkötésre
indokolt esetben és csak akkor adhat engedélyt, ha a házasuló
a tizenhatodik életévét betöltötte.”
A Büntető Törvénykönyv nemcsak egyes bűncselekmények passzív
alanyainál emeli ki a kiskorúságot, hanem a törvény általános
részében enyhébb szabályokat állapít meg a "fiatalkorú"-nak
nevezett bűnelkövetőknél, a gyermekek büntetőjogi
felelősségét pedig kizárja, a következők szerint:
"23. § Nem büntethető, aki a cselekmény elkövetésekor
tizennegyedik életévét nem töltötte be."
A Btk. VII. fejezete a "fiatalkorúakra vonatkozó
rendelkezések" címet viseli, és a büntetések, valamint az
intézkedések tekintetében a felnőttkorú elkövetőkkel szemben
alkalmazható szankciókhoz képest enyhébb, illetve kedvezőbb
megoldásokat tartalmaz.
A büntető törvény alkalmazásában a 107. § (1) bekezdés
értelmében "fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor
tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat még
nem."
A büntetőjog, a polgári jog és a családi jog idézett
rendelkezései a cselekvőképesség, a vétőképesség, a
házasságkötési szabadság, a sértetti pozíció, a fokozottabb
büntetőjogi védelem, illetve az enyhébb büntetőjogi
felelősség tekintetében – lényegében egymással összhangban –
olyan korhatárokat állítanak fel, amelyek európai, illetve
magyarországi viszonylatban a testi, szellemi, illetve
szexuális érettség bizonyos biológiai fázisaihoz
kapcsolódnak, s ezzel összhangban az értelmi fejlődés adott
szakaszainak felelnek meg.
Tehát a “megrontás” és a “természet elleni fajtalanság”
elnevezésű bűncselekmények törvényi tényállási elemét képező
sértetti korhatárokat a törvényhozó nem önkényesen állította
fel, hanem azokat a jogrendszer más területein is kimutatható
jogalkotói szándékkal összhangban szabályozta.
A kardinális különbségtétel végső soron abban jelentkezik,
hogy a 14. és 18. év közötti életkorban lévő, az elkövetővel
azonos nemű személlyel – utóbbi beleegyezésével –
végrehajtott fajtalanság büntetendő, míg a különneművel nem.
A 12-14 éves korú sértettek vonatkozásában ilyen
különbségtétel nincs, ott nemre és elkövetési módra
tekintettel mindenféle szexuális aktus büntetendő a nagykorú
személy részéről.
A törvényhozó nem önkényesen és nem véletlenül helyezkedett
arra az álláspontra, hogy egy 14. életévét már túlhaladott
személy, még ha jogilag kiskorú is, elérte a szexuális
érettségnek azt a fokát, hogy szabad akaratából dönthet
heteroszexuális nemi kapcsolat létesítéséről. Biológiai
okoknál fogva ez a korosztály a normális heteroszexuális
kapcsolatok terén már nem igényel fokozott védelmet.
A homoszexuális kapcsolatoknál azonban más a helyzet. A
szokványos és biológiailag is normálisnak tekinthető
szexuális érdeklődéstől, hajlamtól eltérő nemi élet
folytatása komoly döntést, elhatározást igényel, akár
társadalmi hátrányok vállalását is.
Ilyen elhatározásra csak önállóan gondolkodó, belátási
képességének teljes birtokában lévő érett, felnőtt személy
alkalmas. A kiskorúak cselekvőképessége azonban minden
vonatkozásban – még a családalapításnál is – korlátozott.
Amint a különböző jogágak rendelkezéseiből kitűnik, az ilyen
korú személyek egyrészt fokozott jogi védelem alatt állnak,
másrészt felelősségük is csekélyebb, mint a felnőttkorúaké.
A serdülőkorú fiatalok fokozottabban lehetnek kitéve a
szexuális rendellenességekre irányuló ösztönzésnek,
csábításnak, és éppen belátási képességük csökkent volta,
tapasztalatlanságuk, befolyásolhatóságuk miatt nem tudnak még
felelősségteljesen dönteni, hogy vállalják-e az ezzel járó
kockázatokat. Ezért indokolt, hogy az ilyen korú személyek
helyes erkölcsi fejlődését akár a büntetőjog eszközeivel is
védje a törvény. Nagykorúságuk elérése után már nincs
akadálya annak, hogy a szokásostól eltérő szexuális életet
éljenek azok, akik ezt az utat választják.
Az indítványokban támadott jogi szabályozás tehát nem fogható
fel alkotmányellenes diszkriminációként, mert a
különbségtétel nem önkényes.
A passzív alanyok fokozott büntetőjogi védelme értelemszerűen
maga után vonja az elkövetők büntetőjogi felelősségét az
említett korcsoport sérelmére megvalósított – nem erőszakos –
természet elleni fajtalanság esetében. Ez azonban nem ütközik
az Alkotmányba, és nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek.
Ugyanis az Alkotmány 70/A. §-a a jogok tekintetében, mégpedig
az emberi jogok és az állampolgári jogok területén mondja ki
a hátrányos megkülönböztetés tilalmát a jogegyenlőség
érdekében.
Az azonos nemű kiskorúakkal történő fajtalankodás azonban nem
tekinthető olyan alapvető emberi és polgári jognak amely
alkotmányos védelem tárgyát képezi.
Az Alkotmányból nem vezethető le ilyen tartalmú alapjog. Nem
lehet az elkövetők emberi méltóságának sérelmére sem
hivatkozni. Ellenkezőleg: a kiskorú gyermekek, fiatalok
emberi méltóságának védelme az elsődleges az őket károsan
befolyásoló nagykorú elkövetőkével szemben. Ez az emberi
méltóság pedig az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által védett
érték.
Az, hogy a büntető törvény egy adott életkorú sértetti kör
viszonylatában egymástól eltérően minősíti a homoszexuális
illetve heteroszexuális magatartásokat, nem tekinthető
alkotmányellenes diszkriminációnak, mert itt két eltérő,
vnmagában homogén csoportról van szó. A megkülönböztetés nem
az illető csoportokon belül, hanem a két csoport között
érvényesül. Ez ugyanúgy nem ellentétes a jogegyenlőség és a
törvény előtti egyenlőség elvével, mint ahogyan nem
alkotmányellenes a büntetőjogban a fiatalkorú és a
felnőttkorú vagy a katonai és a polgári bűnelkövetők
egymásközti, avagy a polgári illetve a családi jogban a
gyermekkorúak, kiskorúak, felnőttkorúak szintén egymáshoz
képesti megkülönböztetése.
Az ilyen jellegű megkülönböztetés nem éri el az
alkotmányellenesség szintjét, mivel az nem tekinthető sem
önkényesnek, sem szükségtelennek.
Budapest, 2002. szeptember 3.
Dr. Strausz János
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró
különvéleménye
Egyetértek a többségi határozat rendelkező részének 3. és 5.
pontjában foglaltakkal és az ezekhez kapcsolódó indokolással.
Nem értek egyet a rendelkező rész 1. és 2. pontjában
foglaltakkal, azaz a Btk. 199. és 200. §-a
alkotmányellenességének megállapításával.
1. A Btk. 199. §-a a védett korhatárban tesz különbséget.
Eszerint a felnőtt (18. életévét betöltött) személy (akár
férfi, akár nő) büntetendő, ha 14. életévét betöltött, vele
azonos nemű kiskorúval fajtalankodik, de nem büntetendő, ha
14. életévét betöltött, tőle külön nemű kiskorúval
fajtalankodik.
Az indítvány elbírálásánál az egyik kérdés az, hogy van-e
Magyarországnak kötelezettsége a védett korhatárban tett
különbség megszüntetésére.
A jogi kötelezettség szempontjából az Európai Emberi Jogi
Konvenció és az Európai Közösség szerződései jönnek szóba, ez
utóbbiak a csatlakozás után.
A Konvenció kötelező értelmezése az egyes döntésekben az
Emberi Jogok Európai Bíróságának jogköre. Ezzel szemben az
Emberi Jogok Európai Bizottsága határozatai kötelező erővel
jogi értelemben nem bírnak.
Az Euan Sutherland/Egyesült Királyság ügyben 1997. július 1-
jén született a Bizottság határozata, amely szerint ebben a
speciális esetben a brit jog szabályozása a Konvenció 8. és
14. cikkével nem összeegyeztethető. A konkrét ügyben a
panaszos 12. életéve óta homoszexuális volt. Első azonos nemű
kapcsolata 16 éves korában volt egy vele egyidős fiatallal.
Akkoriban a homoszexuális cselekmények férfiak között a 21.
életév betöltése előtt büntetendők voltak, a nőknél
(heteroszexuális és leszbikus kapcsolatnál egyaránt) a védett
korhatár a 16. életév volt. 1994-ben a védett korhatárt – az
orvosegyesülés javaslatára, közegészségügyi okból, ti. az
érintettek a büntetőjogi fenyegetés miatt féltek orvoshoz
fordulni – a 18. életévre szállították le.
(Az orvosegyesülés a védett korhatár 16. életévre való
leszállítását javasolta.)
A panaszos arra hivatkozott, hogy a férfiak közötti
homoszexuális kapcsolat védett korhatárának nem a 16.
életévre (mint a nőknél), hanem csupán a 18. életévre való
csökkentése a magánszférához való jogot sérti és
diszkriminatív.
A Bizottság abból indult ki, hogy a kutatók túlnyomó
többségének véleménye szerint már a pubertás előtt kialakul a
férfiak és a nők szexuális irányultsága, így erre a védett
korhatár leszállításával a fiatalok többségénél nem
gyakorolna befolyást egy homoszexuális kapcsolat. A Bizottság
hivatkozott az 1994-es orvosi jelentésre és arra is, hogy a
konvencióban részes államok többségében a törvények elismerik
a nemek egyenlő kezelését, ami a védett korhatárt illeti.
A Bizottság döntését négy különvélemény mellett hozta meg.
Figyelmet érdemel, hogy – miként arra a többségi határozat is
utal – a Bizottság ezzel a döntésével eltért korábbi
gyakorlatától. A magyar Btk. 199. §-ához hasonló tényállás az
osztrák jogban található. Az eltérés annyi, hogy az osztrák
Btk. a 19. életévét betöltött férfit (tehát a nőt nem)
rendeli büntetni, ha 14. életévét betöltött, de 18 évesnél
fiatalabb, vele azonos nemű kiskorúval fajtalankodik.
(Az osztrák alkotmánybíróság a 209. §-t 2003. február 28-ával
hatályon kívül helyezte, elismerve azt, hogy a törvényhozó
által követett védelmi cél, a gyermekek és az ifjak védelme a
túl korai és kizsákmányoló szexuális kapcsolatoktól,
alkotmányjogi nézőpontból nem vonható kétségbe. Ugyanakkor
rámutatott arra, hogy a 209. § a jelenlegi formájában, az
osztrák büntető törvény rendszerében, a 209. § büntetőjogi
környezetéhez viszonyítva sérti a jogegyenlőség elvét. Az
osztrák Btk. értelmében minden esetben büntetlen marad az
azonos korúak homoszexuális kapcsolata és azoké is, akiknél
az életkorbeli eltérés az egy évet nem haladja meg, feltéve,
hogy egyikük sem fiatalabb 14 évesnél; nem büntetendő a
cselekmény akkor sem, ha az életkorbeli eltérés egy és öt év
között van, amennyiben a partnerek egyike sem fiatalabb 14
évesnél és nem idősebb 19 évesnél. Ebben a környezetben a
Btk. 209. §-a a férfiak közötti homoszexuális kapcsolatoknál
a büntetlenség, majd a büntetendőség és ezt követően ismét a
büntetlenség váltakozó következményéhez vezet, a büntető
törvényben példátlan módon. Ésszerűtlen, hogy férfiak közötti
olyan megengedett kapcsolatnál, ahol az életkorbeli eltérés
több mint egy év, de kevesebb mint öt év, az idősebb partnert
a 19. életéve elérésétől a törvény büntetéssel fenyegeti a
fiatalabb partner 18. életévének eléréséig.)
A Bizottság az osztrák jogban alkalmazott védett korhatárt
eddig több alkalommal konvenció-konformnak találta, a
panaszokat visszautasította, mint nyilvánvalóan
alaptalanokat: H.F./Ausztria, 22646/93, 1995. június 26.;
W.Z./Ausztria, 17297/90, 1992. május 13.
Nyitott kérdés jelenleg, hogy a Bíróság a konvenció-
irtelmezésnek az ebben az ügyben megjelenő továbbfejlesztését
elfogadja-e.
Az Európai Közösségben az Amszterdami szerződés (1997.
június, hatályba lépés 2001. május) egy új
antidiszkriminációs meghatározást vezetett be, a 13. cikket.
A 13. cikk végleges szövegébe felvették a szexuális
orientáció szerinti különbségtétel tiltását is. A 13. cikkben
megfogalmazott tilalom elsősorban a szociálpolitikára, a
gazdaság, a munka világára vonatkozik. A kompromisszumot
mutatja, hogy a 13. cikknek nincsen közvetlen hatása, nem
önálló egyenlőségi elv, pozitív kötelezettség, hanem csupán
egy jogelv, amely arra hívja fel a Közösséget, hogy megfelelő
jogi előírásokat bocsásson ki, ha ezt akarja. A 13. cikk
alapján elfogadott intézkedésekhez a Tanácsban egyhangúság
kell. A politikai akarat nem egységes abban, hogy kell-e
egyáltalán, és ha igen, milyen területen intézkedéseket
hozni.
Egyetértek tehát a többségi határozatnak azzal a
megállapításával, hogy jelenleg nincs kötelező előírás,
nemzetközi kényszer arra, hogy a Btk. 199. §-a változzék.
2. A jelen ügyben a másik kérdés, hogy van-e ésszerű oka a
Btk. 199. §-ában megjelenő különbségtételnek az Alkotmány
70/A. §-a tükrében.
Egyetértek azzal, hogy az olyan jogszabály, amely kizárólag a
szexuális irányultság szerint tesz hátrányos különbséget
személyek között, a szabályozás tárgyától függően általában
az Alkotmány 70/A. §-át sértheti. Ezt a kérdést azonban csak
esetenként lehet eldönteni.
A Btk. 199. §-a sajátos tényállás. Lényeges tartalma szerint
a nagykorú személy és a fiatalkorú személy közötti
homoszexuális magatartást bünteti, de csak a nagykorú
személynél. A fiatalkorú nem elkövető, hanem sértett. A
magyar jogban tehát nem bűncselekmény a nagykorú személyek
egymás közötti és a kiskorú személyek egymás közötti
homoszexuális magatartása, legyen szó akár férfiakról, akár
nőkről.
A Btk. 199. §-a szándéka szerint a fiatalkorút védi a
felnőttek részéről érkező homoszexuális ráhatás bizonyos
formái ellen. Ebből következik az a lényeges körülmény, hogy
a Btk. 199. §-a nem csupán egyedül a szexuális irányultság
szerint különböztet (ebben az esetben büntetnie kellene a 18
év alattiak egymás közötti homoszexuális aktusát is), hanem
egy életkorbeli eltérést és egy ezen alapuló helyzetet is.
A többségi határozat értelmében a törvényhozóra tartozik
annak megítélése, hogy vannak-e a Btk. 199. §-ának esetkörén
kívüli, további olyan, függő, alárendeltségi viszonyból adódó
élethelyzetek, amelyekben a 14-18 éves korosztályt egyes
magatartások bűncselekménnyé nyilvánításával kell védeni a 18
éven felüliekkel létesített szexuális kapcsolatoktól. A
többségi határozattól eltérően azonban úgy gondolom, hogy a
fiatalkorú és a felnőtt közötti, a Btk. 199. §.-ában
megjelenített élethelyzet a büntetőjogi általánosításhoz
megkívánt gyakorisággal jellemzően tartalmaz bizonyos
függőséget, alárendeltséget. Az indítványokra okot adó
konkrét ügyekben is tettenérhető ez a függő, alárendelt
helyzet az azonos nemű személyek között, tehát ezekre az
esetekre nem az egyenrangú partnerkapcsolat a jellemző.
A fiatalok védelme a nemi kihasználás ellen és ezen kívül az
olyan eseményektől, amelyeknek még önkéntes vállalása is
később megbánhatóvá válhat, indokolhatja az állam fokozottabb
beavatkozását. Ezen a területen figyelembe kell venni azt is,
hogy a bi- vagy homoszexuális irányultság “felismerése”,
megerősítése és vállalása olyan döntés a fiatal részéről,
amely következményeire tekintettel ésszerűen magyarázhatja az
állam oldaláról a teljes külső befolyásmentesség jogi
biztosítását, a tekintélyen alapuló meggyőzés kizárását.
Homoszexuálisnak általában azt a személyt tekintik, aki
teljes egészében vagy részben a saját neméhez vonzódik. A
homoszexualitás keletkezésének eredete jelenleg feltáratlan,
biológiai, lelki okai nem ismertek. Valószínűsíthető, hogy
nem kevés számban vannak közöttük olyan személyek, akik
születésüktől fogva homoszexuálisok. Ugyanígy nem
elhanyagolható azoknak a száma sem, akiknél a
homoszexualitásnak más eredete van.
Az Alkotmány 67. §-a a gyermek jogaival és az ifjúság
védelmével kapcsolatban aktív magatartásra kötelezi az
államot. Az államnak a gyermeket meg kell óvnia az olyan
kockázatvállalásoktól, amelyekkel kapcsolatban életkoránál
(az ettől függően feltételezett testi, szellemi, erkölcsi és
társadalmi érettségénél) fogva nem képes megismerni és
értékelni sem a választható lehetőségeket, sem pedig
választása következményeit saját személyiségére illetve
későbbi életére és társadalmi beilleszkedésére nézve.
Az, hogy ésszerű és objektív indoka van-e a legálisan
létesíthető homoszexuális és heteroszexuális cselekmények
eltérő korhatárainak fenntartására, összetett szakértői
kérdés. A tudomány döntheti el, hogy a Btk. 199. §-a
gyakorolja-e azt a hatást az ifjúság megfelelő testi,
szellemi és erkölcsi fejlődésére, amelyet a törvényhozó
elérni kíván.
Figyelmet érdemel, hogy – miként azt a többségi határozat
megemlíti – az indítványozók egy része maga is úgy vélekedik,
hogy a gyermekek harmonikus fejlődése érdekében a
beleegyezési korhatárt egységesen, de ugyanakkor mégis
magasabban lenne indokolt meghatározni; mások pedig úgy
gondolják, hogy a Btk. 199. §-a a fiatalkorú szellemi,
erkölcsi, pszichoszexuális fejlődésébe avatkozik bele.
Egyetértek a többségi határozat indokolásának azzal a
megállapításával, hogy az utóbbi évtizedeket az Európai
Közösség tagállamaiban a beleegyezési korhatár tekintetében
az egységesítés jellemezte. Ebből a körülményből azonban még
nem következik kényszerítően az, hogy a Btk. 199. §-a az
Alkotmány szabályaival ellentétes lenne. Azokban az európai
allamokban, amelyekben a beleegyezési korhatárt a
törvényhozás a homoszexuális és heteroszexuális
kapcsolatoknál egységesen határozta meg, ez a védett korhatár
általában magasabb, mint a betöltött 14. életév.
Megfigyelhető az is, hogy az Európai Közösségen kívül az
egymástól is eltérő múltú, kultúrájú és fejlettségű államok
némelyikében (ezek között az Egyesült Államok egyes
tagállamaiban) napjainkban is indokoltnak vélik fenntartani a
homoszexuális magatartások bizonyos formáinak az általánostól
eltérő büntetőjogi kezelését.
A többségi határozat szerint az Alkotmánybíróság nem talált
kellő súlyú alkotmányos indokot a Btk. 199. §-ában megjelenő
különbségtételhez. A jelen ügy elbírálása során viszont olyan
adat sem merült fel, amelyből azt a következtetést lehetne
megalapozottan levonni, hogy a vizsgált különbségtétel
objektív ismérvek alapján nem igazolható. Nem lehet ilyen
adatnak tekinteni a jelen esetben azt, hogy az Európai
Közösség tagállamainak parlamentjei az egységesítést
elvégezték. Mindaddig, amíg a természet- és
társadalomtudományi ismeretek nem igazolják azt, hogy a Btk.
199. §-ában megjelenő védelem indokolatlan és hiábavaló, a
tudomány bizonytalansága ebben a kérdésben a védendő ifjúság
oldalán és javára értékelendő.
Az a szabályozás, amely az adott helyzetben általában a
fiatalkorú védelmét helyezi előtérbe, nem minősíthető
önkényesnek.
3. Nem értek egyet azzal, hogy a Btk. 200. §-a
alkotmányellenes. A Btk. 200. § (1) bekezdésében
meghatározott tényállás különtartását az az eltérés
indokolja, hogy ez a bűncselekmény nem magánindítványra,
hanem e nélkül üldözendő.
Egyetértek azzal, hogy a Btk. 209. §-ában szabályozott
magánindítvány jogintézményének célja a sértett
magánszférájának [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] védelme. A
hatályos Btk. ugyanakkor a súlyosabb esetek üldözését
jelenleg sem teszi függővé magánindítványtól.
Nem következik a magánszférát védő alapvető jogból, hogy a
magánindítvány jogintézményét milyen széles körben, milyen
cselekményekre kell alkalmazni. Teljes hiánya viszont a nemi
erkölcs elleni erőszakos bűncselekményeknél bizonyos
esetekben, pl. házassági vagy élettársi életközösségnél,
alkotmányossági kérdést vethet fel.
Azoknak a “súlyosabb” eseteknek a meghatározása, amelyeknél a
magánindítvány alkalmazását alkotmányosan mellőzik, a
jogalkotóra tartozik. A hatályos jogban a Btk. 209. §-a a
magánindítványt viszonylag széles körben alkalmazza, nemcsak
akkor, amikor a tettes a sértettel házassági vagy élettársi
életközösségben él.
Az Alkotmány 70/A. §-ából az a követelmény folyik, hogy az
összehasonlítható helyzetben lévő sértetteket kezelje a Btk.
a magánindítvány szabályozása körében is azonosan. Ebből
viszont nem következik az, hogy a magánindítvány szabályait a
Btk. 200. §-ának jelenleg hatálya alá tartozó valamennyi
esetre ki kellene terjeszteni, de az sem, hogy a
magánindítvány szabályait a Btk. 197. § (1) bekezdése és 198.
§ (1) bekezdése tekintetében meg kell szüntetni.
Önmagában nem tekinthető alkotmányellenesnek az, ha erőszakot
elkövető személy nemi irányultságához rendel a törvényhozó
súlyosabb büntethetőségi feltételeket. A természet elleni
erőszakos fajtalanság egyes olyan, tipikusnak mondható
elkövetési körülményeinek is, amelyeket a tényállás jelenleg
nem értékel, lehet olyan következménye, hogy a magánindítvány
alkalmazását mellőzik (pl. a cselekményt büntetés-
végrehajtási intézményben, vagy a katonaságnál követik el).
A Btk. 209. §-ában utalt erőszakos cselekmények alapesetei és
a Btk. 200. §-a alkotmányjogi szempontból nem azonosak. A
különbségtétel alapja egy eltérésen alapuló olyan
törvényhozói értékelés, amely “súlyosabbnak” és ezért már
hivatalból üldözendőnek tartja a természet elleni erőszakos
fajtalanságot. Az Alkotmánybíróság ezt a törvényhozói
értékelést vizsgálhatja.
Megállapítható viszont, hogy a Btk. 200. §-a tekintetében a
különbségtételnek tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű oka
van. Az eltérő kezelés ésszerű oka az az eltérő körülmény,
hogy a természet elleni erőszakos fajtalanság hatályos
tényállásában megfogalmazott bűncselekmény főszabály szerint
nemcsak a sértett nemi szabadsága ellen irányul, mint pl. az
erőszakos közösülés, hanem a sértett nemi önmeghatározása
ellen is, azt is sérti.
A Btk. tényállásai főként a lehetséges elkövetőknek, és nem a
sértetteknek szóló üzenetet hordoznak. A Btk-ban a
meghatározott feltételek mellett rendelnek büntetni
cselekményeket, fenyegetnek büntetéssel. A Btk. egyik célja a
védelemnyújtás a társadalomra veszélyesnek tekintett
cselekményekkel szemben. A vizsgált szabály azt az üzenetet
hordozza, hogy az azonos nemű személy ellen az erőszakot
elkövetőt a hatóság minden esetben üldözni fogja, ha a
cselekmény a tudomására jut.
A sértett színvallásra szexuális irányultságáról nem
kényszeríthető és ez a büntetőeljárásban nem is vizsgálható.
A szexuális irányultságok “találkozása” az elkövető, de még
inkább a sértett oldaláról nézve a véletlenen múlik: a
sértettet az elkövető választja ki. Az erőszakos
cselekménynek a külvilágban való megjelenése viszont a külső
szemlélőben alapos okkal keltheti azt a képzetet, hogy az
erőszakos cselekmény elkövetése az azonos nemű személy
sérelmére súlyosabb, mert a sértettnek a közfelfogás szerint
feltételezett nemi önmeghatározása ellen is irányul.
Közömbös, hogy ez szubjektív, alanyi oldalról nézve is így
van-e. A homoszexualitás nyilvános vállalása a
büntetőeljárásban nem várható el attól a sértettől, aki a
vele azonos nemű tettessel esetleg azonos szexuális
irányultságú.
Abból a határozatból, amelyben a gyermek homoszexuális
egyesületben való tagságáról, az egyesülési jog
korlátozhatósága határairól döntött az Alkotmánybíróság
alkotmányértelmezés keretében [21/1996. (V. 17.) AB
határozat] kitűnik, hogy a “többségi nézet” lehet alapja a
szigorúbb megítélésnek, a fokozottabb védelemnyújtásnak, a
magánszférába való beavatkozásnak, az állam “gyámkodásának”;
a jogban érvényesített közerkölcs tartalmát az
Alkotmánybíróság nem vizsgálja felül.
Erre figyelemmel nem lett volna helye a Btk. 200. §-a
alkotmányellenessé nyilvánításának, a Btk. 209. §-át támadó
indítványt pedig érdemben kellett volna elbírálni és
elutasítani.
Budapest, 2002. szeptember 3.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
. |