Hungarian

Ügyszám: .	16/B/2008
Előadó alkotmánybíró: Paczolay Péter Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 73/2009. (VII. 10.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2009/735 .

A döntés kelte: Budapest, 07/07/2009 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára  irányuló indítvány tárgyában — dr. Balogh  Elemér alkotmánybíró különvéleményével — meghozta a következő                          határozatot:  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy az  adózás  rendjéről szóló  2003.  évi  XCII. törvény 134.  §  (1)  bekezdése  „–  a magánszemély   járuléktartozása  kivételével   –”   szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.  Az  adózás  rendjéről  szóló 2003. évi XCII.  törvény  134.  § (1) bekezdése az alábbi szöveggel marad hatályban:  „134.  §  (1) Az adóhatóság a magánszemély kérelme alapján  az őt    terhelő    adótartozást,   valamint   a   bírság-    vagy pótléktartozást   mérsékelheti  vagy   elengedheti,   ha   azok megfizetése  az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.” Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. Az    Alkotmánybírósághoz   előterjesztett   indítványában   az indítványozó az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII.  törvény (a  továbbiakban:  Art.) 134. § (1) bekezdése  „a  magánszemély járuléktartozása            kivételével”            szövegrésze alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Érvelése szerint a támadott törvényi rendelkezés ellentétes  az Alkotmány   70/E.   §   (1)  bekezdésében   foglalt   szociális biztonsághoz  való  alkotmányos  joggal,  valamint   sérti   az Alkotmány  54.  § (1) bekezdésében szereplő emberi  méltósághoz való  jogot,  mivel  a  magánszemély  járulék  tartozásának  az elengedését vagy mérséklését akkor sem teszi lehetővé, ha annak megfizetése  az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését  súlyosan  veszélyezteti.  Az  indítványozó  utalt arra, hogy a megélhetés veszélyeztetettsége szempontjából nincs különbség  a magánszemélyt terhelő járulék, illetve adótartozás között, bármelyik ellehetetlenítheti az adózó és a vele  együtt élő közeli hozzátartozó megélhetését. Az     indítványozó    arra    is    hivatkozott,    hogy     a társadalombiztosítási  rendszer  működését  nemcsak  a  járulék befizetések,  de más adó jellegű közterhek (pl. az egészségügyi hozzájárulás)  is  biztosítják, amelyek  elengedésére  az  Art. 134. § (1) bekezdése értelmében lehetőség van, amennyiben az az adózó  vagy a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti. Az  indítványozó — utalva a társadalombiztosítás ellátásaira és a   magánnyugdíjra  jogosultakról,  valamint  e  szolgáltatások fedezetéről  szóló  1997.  évi LXXX. törvény  (a  továbbiakban: Tbj.)  39.  §-ára — kifejtette, hogy a „tb járulék közteherként kerül  megállapításra, bevallásra, befizetésre  és  beszedésre” így  irányadó  rá az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt  alkotmányi rendelkezés,  a közteher meg kell, hogy feleljen a kötelezettek jövedelmi és vagyoni viszonyainak. Az indítványozó álláspontja szerint a magánszemélyt terhelő, az Art.  134. § (1) bekezdésében felhívott, a kötelezettek vagyoni és   jövedelmi   helyzetét  teljesen  figyelmen   kívül   hagyó járulékfizetési kötelezettség alapján keletkező járuléktartozás mérséklésére, illetve elengedésére vonatkozó tilalom  sérti  az Alkotmány   70/I.   §-ában   foglalt  arányos   közteherviselés alkotmányi rendelkezését. Az  indítványozó  az  Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdésének  a sérelmét  is  állította,  mivel  véleménye  szerint   az   Art. kifogásolt   rendelkezése   nem   kezeli   egyenlő    méltóságú személyként  azokat,  akiknek  járuléktartozásuk  van  azokkal, akiknek  más köztartozásuk áll fenn. Véleménye szerint az  Art. támadott  rendelkezése  a  szerint  tesz  megkülönböztetést   a kötelezettek között, hogy milyen típusú köztartozásuk áll fenn, ami   sérti   a  hátrányos  megkülönböztetés  tilalmát   előíró alkotmányi rendelkezést. Nézete szerint az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése biztosítja  a minimális megélhetéshez való jogot, amely kapcsolatban  áll  az Alkotmány   54.   §   (1)  bekezdésében  meghatározott   emberi méltósághoz  való joggal, mivel „az emberhez méltó élet  anyagi alapfeltételeit  biztosítja”. Az Art. 134. §  (1)  bekezdésében foglalt különbségtétel az indítványozó szerint sérti az  emberi méltósághoz való alkotmányos jogot is. Az  indítványozó az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének a  sérelmét is  állította,  mivel  álláspontja  szerint  az  Art.  támadott rendelkezése a szociális biztonsághoz és az emberi  méltósághoz való alkotmányos alapjogok lényeges tartalmát korlátozza.                               II.  1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:  „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.  (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”  „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”  „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az allampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.  (2)   Az   embereknek  az  (1)  bekezdés  szerinti   bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.  (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is segíti.”  „70/E.  § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk  van a   szociális   biztonsághoz;  öregség,  betegség,  rokkantság, özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra jogosultak.  (2)   A   Magyar  Köztársaság  az  ellátáshoz  való  jogot   a társadalombiztosítás   útján   és   a   szociális   intézmények rendszerével valósítja meg.”  „70/I.  §  Minden  természetes személy, jogi személy  és  jogi személyiséggel  nem rendelkező szervezet köteles  jövedelmi  és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”  2. Az Art. indítvánnyal érintett és vizsgálatba bevont rendelkezései:  „134.  §  (1) Az adóhatóság a magánszemély kérelme alapján  az őt    terhelő   adótartozást   —   a   magánszemélyt    terhelő járuléktartozás  kivételével  —,  valamint   a   bírság-   vagy pótléktartozást   mérsékelheti  vagy   elengedheti,   ha   azok megfizetése  az adózó és a vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.  (2)  Az adóhatóság az (1) bekezdésben foglaltakon túl — a (4)- (5)  bekezdésben foglaltak kivételével — más személy adóját nem engedheti el, és nem mérsékelheti.  (3)  Az  adóhatóság  a  pótlék- és  bírságtartozást  kivételes méltányosságból mérsékelheti (elengedheti) különösen akkor,  ha annak   megfizetése   a  vállalkozási  tevékenységet   folytató magánszemély,  jogi  személy vagy egyéb szervezet  gazdálkodási tevékenységét ellehetetlenítené. Az adóhatóság a mérséklést  az adótartozás   egy  részének  (vagy  egészének)   megfizetéséhez kötheti.  (4)  (5)  Az  adópolitikáért felelős miniszter elrendeli az illeték megállapításának mellőzését, ha ezt az állampolgárok  szélesebb körét érintő rendkívüli esemény, elemi csapás indokolja.”                              III.  Az indítvány megalapozott.  1.  Az  Alkotmánybíróság elsőként azt  vizsgálta,  sérti-e  az Art.  támadott  szabálya az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében biztosított emberi méltósághoz való jogot.  Az  Alkotmánybíróság a 314/B/2002. AB határozatában (ABH 2007, 1403.;  a  továbbiakban: Abh.) utólagos absztrakt normakontroll hatáskörben  eljárva  az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdésének  az élethez  való jogra vonatkozó szabálya, a 70/A. § (1) bekezdése valamint  70/E. § (1) bekezdése alapján már vizsgálta  az  Art. 134.   §   (1)   bekezdése  „a  magánszemély   járuléktartozása kivételével” szövegrésze alkotmányellenességét, és elutasította az    alkotmányellenesség   megállapítására   és   a   támadott rendelkezés megsemmisítésére irányuló indítványt.  Az  Abh.  egy olyan, 2002. április 17-én benyújtott indítványt bírált  el,  amely eredetileg a régi Art., az adózás  rendjéről szóló  1990.  évi XCI. törvény magánszemély járuléktartozásának elengedését  1998.  január  1-jétől  tiltó,  azonos   szabályát támadta. Az indítványozó azt kifogásolta, hogy a régi Art.  82. §  (1)  bekezdése  kizáró szabálya alapján a  Tbj.  39.  §  (2) bekezdésében     szabályozott     11     százalékos     mértékű egészségbiztosítási járulék elengedését sem  kérhetik  az  arra rászorulók.  Ez  az indítvány értelemszerűen nem hivatkozhatott az   indítvány   benyújtását  követően  a   jogi   környezetben bekövetkezett   változásokra  sem,  így   az   Alkotmánybíróság elutasító  döntése  ezekre  a  változásokra  nem  is   lehetett figyelemmel.  Az  Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében a vizsgálat tárgyát képező    egyes    rendelkezések   alkotmányossága    általában értékelhetetlen  a  jogszabály  kontextusából   kiragadva.   Az elszigetelt  vizsgálat  eredménye  más  összefüggésbe  helyezve érvényét  vesztheti. [Így foglalt állást az Alkotmánybíróság  a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban, ABH 1991, 58, 60.]  Megállapítható,  hogy  az  indítványozó   az   Art.   134.   § (1)  bekezdésének kifogásolt szövegrészét az  Alkotmány  54.  § (1)  bekezdésére hivatkozással, de más alkotmányos  összefüggés alapján  támadta,  mint  ami  az Abh.-ban  elbírálásra  került, továbbá  az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és 70/I.  §-ának  a sérelmét  is  állította. Mivel az indítvány  a  fent  megjelölt alkotmányi   rendelkezések  tekintetében  nem  minősül   „ítélt dolognak”,  az Alkotmánybíróság tartalmi vizsgálatot folytatott le.  2.  A  Tbj.  39. § (2) bekezdése – 1998. január  1-jétől  –  a biztosítottnak,  vagy  biztosított eltartott  hozzátartozójának nem minősülő, egészségügyi szolgáltatásra más szabályok alapján sem  jogosult személyek járulékfizetési kötelezettségéről szól. A törvény ezzel fenntartotta az 1997. január 1-jével bevezetett –   az   egészségügyi  hozzájárulás  bevezetéséhez   kötődő   – egészségbiztosítási járulék fizetésének szabályát [lásd:  1975. évi  II. törvény a társadalombiztosításról (a továbbiakban: T.) 119. § (2) bekezdés].  Mind  a  jogintézmény  bevezetésekor,  mind  a  Tbj.  hatályba lépésekor   a   biztosított  személy  eltartott  hozzátartozója egészségügyi    szolgáltatásra   volt    jogosult;    eltartott hozzátartozónak   kellett  tekinteni  a   biztosított   kiskorú gyermekét,   valamint   azt   a   háztartásában   élő    közeli hozzátartozóját  [Ptk. 685. § b) pont], akinek  havi  jövedelme nem  volt,  vagy  az  egy  bizonyos összeghatár  (eredetileg  a naptári  év  első napján érvényes minimális bér összege)  alatt maradt. Ezen a helyzeten a Tbj. érintett szabályainak többszöri módosítása   sem   változtatott:   2007.   március   30-ig    a biztosítottnak    minősülő    személyek    eltartott     közeli hozzátartozója  egészségügyi  szolgáltatásra  volt  jogosult  – vagyis  járulékfizetési  kötelezettség  nem  terhelte,   ha   a jövedelme havonta nem haladta meg a minimálbér 30 százalékát.  2007.  április  1-jétől ez a helyzet alapvetően  megváltozott: az   egészségügyi  szolgáltatásra  jogosultak  köre  jelentősen szűkült  [lásd:  a Magyar Köztársaság 2007. évi  költségvetését megalapozó egyes törvények módosításáról szóló 2006. évi  CXXI. törvény 14. §-át]. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy az eltartott   közeli  hozzátartozók  is  kötelesek   egészségügyi szolgáltatási járulékot fizetni a természetbeni ellátásra  való jogosultságuk  megszerzése érdekében – akkor is,  ha  semmilyen jövedelmük  nincs,  feltéve, hogy a Tbj. más szabályai  alapján nem   jogosultak   egészségügyi  szolgáltatásra.   A   fizetési kötelezettség  eredetileg  a minimálbér  9  százaléka  volt;  a törvény  alapján a járulékfizetést a kötelezett helyett bármely más  személy  vagy  szerv  is teljesítheti,  pl.  az  eltartott nagykorú közeli hozzátartozó helyett az eltartó. 2008. január 1- jétől  a  járulék  mértéke havi 4350 forint, napi  összege  145 forint, 2009. január 1-jétől 4500 illetve 150 forint.  Az  Art.  134.  §  (1)  bekezdését ebben a  megváltozott  jogi környezetben kell vizsgálni.  3.  A  Tbj.  más szabályai közül az Art. 134. § (1)  bekezdése jogi  környezetéhez  tartozik az is,  hogy  a  Tbj.  értelmében egészségügyi  szolgáltatásra jogosult az a személy  is,  aki  a szociális  igazgatásról és szociális ellátásokról  szóló  1993. évi  III.  törvény  (a  továbbiakban:  Szt.)  54.  §-a  alapján szociálisan  rászorult [Tbj. 16. § (1)  bekezdés  o)  pont].  E szabály   értelmében  a  jegyző  az  egészségügyi  szolgáltatás igénybevétele   céljából  annak  a  személynek  állapítja   meg szociális  rászorultságát, akinek családjában az egy főre  jutó havi   jövedelem  az  öregségi  nyugdíj  mindenkori   legkisebb összegének  120%-át  nem  haladja meg, és  családjának  vagyona nincs,  vagy  aki egyedül élő és jövedelme az öregségi  nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 150%-át nem haladja meg.  Ehhez  hasonló  szabályt 1997. január 1-jétől kell  alkalmazni az  Szt.  alapján.  Az  Szt-nek az  egészségügyi  természetbeni ellátások     finanszírozásának     változásával     összefüggő törvénymódosításokról szóló 1996. évi LXXXIX. törvény 1. §-ával megállapított  54.  §  (1)  bekezdése  értelmében  egészségügyi szolgáltatás   igénybevételére   jogosító   igazolványra   volt jogosult az a személy, aki nem volt biztosított, nem minősült a biztosított  eltartott  hozzátartozójának,  továbbá  a  T.  más szabályai alapján sem volt jogosult egészségügyi ellátásra,  és „a  T. 119. § (2) bekezdésében előírt járulékot megfizetni  nem képes”.  Az Szt. eredetileg lehetővé, de nem kötelezővé  tette, hogy „a rászorultság elbírálásánál az önkormányzat rendelete  a vagyoni helyzet figyelembevételét is” előírja [Szt. 54.  §  (2) bekezdés].  Az  Szt.  54.  §-a többször módosult, de abban azonos  maradt, hogy  az érintett személy szociális rászorultsága a családjában egy   főre   jutó  havi  jövedelem  mértékétől  és  a  családja vagyonától függ.  Az  Szt.  54.  §-a jelenleg hatályos szabályai a  rászorultság elbírálásánál nem adnak lehetőséget arra, hogy a jegyző  egyéni szempontokat,  jövedelmi  és vagyoni  viszonyokat  mérlegeljen, vagy  méltányosságot gyakoroljon: az Szt. szabályai  értelmében csak  az  egy főre jutó havi jövedelem összege számít,  továbbá az,  hogy az érintett személy „családjának vagyona nincs” [Szt. 54.  § (1) bekezdés a), b) pontok]. Az Szt. 54. § (1) bekezdése alapján  a  bármilyen vagyonnal vagy a törvényben meghatározott jövedelemnél magasabb összegű jövedelemmel rendelkező családban ilők   szociális   rászorultság  igazolásáról   nem   kaphatnak egészségügyi szolgáltatásra jogosító hatósági bizonyítványt. [A jövedelem és a vagyon, valamint a család fogalmát az Szt. 4.  § (1) bekezdés a,) b) és c) pontja határozza meg.]  4.  Az  Alkotmánybíróság többször vizsgálta a Tbj. 39.  §  (2) bekezdése   alkotmányellenességét,  az   indítványokat   minden esetben  elutasította [először: 1371/B/1997. AB határozat,  ABH 1998, 831.]. A jelen ügyben nem is az a kérdés, hogy a Tbj. 39. § (2) bekezdése ellentétes-e az Alkotmány valamely szabályával. A  jelen ügyben, a 2008. január 8-án benyújtott indítványban az indítványozó   azt  veti  fel,  hogy  a  most   hatályos   jogi környezetben,   az   Art.   kivételt   nem   engedő    szabálya következtében az eltartott közeli hozzátartozók járulékfizetési kötelezettsége, az ennek alapján esetleg keletkező, őt  terhelő adótartozás  megfizetése nemcsak az adózó, hanem a vele  együtt élő   közeli  hozzátartozók  megélhetését  is  olyan   súlyosan veszélyeztetheti,  amely az emberi méltóságot  sérti.  A  jelen ügyben  az Alkotmánybíróságnak nem kell állást foglalnia arról, hogy  az  érinthetetlen  emberi  méltóságból  következik-e   az emberhez   méltó  létezés  minimális  feltételeihez   szükséges jövedelem   adómentesen   hagyása:  a   konkrét   esetben   nem jövedelemadó  szabályról  van szó,  hanem  egy  olyan  hatósági eljárásra   vonatkozó   rendelkezésről,  amely   adómérséklésre irányul, az adóhatóság döntése alapján.  Az  Art. 134. §-a szerinti fizetési könnyítések kérelmezésénél a  fizetési  nehézségekre való hivatkozás esetén az  adóhatóság méltányossági   jogkörben,   az   adózó   jövedelemi,   vagyoni viszonyainak  mérlegelése után hozza  meg  az  érdemi  döntést; akkor  mentesítheti az adózót a tartozás megfizetése  alól,  ha kérelme  indokoltságát bizonyítottnak látja,  vagyis  az  adózó bizonyítja,   hogy  körülményei  a  méltányosság  feltételeinek megfelelnek.   A   fizetési  kötelezettség  mérséklésére   vagy elengedésére  csak  ténylegesen fennálló tartozás  tekintetében kerülhet sor.  A  jelen ügyben ezért elég abból kiindulni, hogy az Art. abban az  esetben  is  tiltja  a járuléktartozás  elengedését,  ha  a tartozás  „megfizetése  az adózó és a vele  együtt  élő  közeli hozzátartozók     megélhetését     súlyosan     veszélyezteti”, bizonyíthatóan.  Más megfogalmazásban ez azt jelenti,  hogy  az Art. kivételt nem engedő, vizsgált szabálya – a Tbj. 39. §  (2) bekezdése,    a    Tbj.   egészségügyi   szolgáltatásra    való jogosultságot meghatározó egyes szabályai és az  Szt.  54.  §-a együttes  hatásaként  –  a járulékfizetési  kötelezettséggel  a fentiek szerint érintett személyek (és velük együtt élő  közeli hozzátartozóik)   megélhetésének  súlyos  veszélyeztetését   is kifejezetten  megengedi. Az ismertetett szabályozási  környezet lényeges  elemei,  hogy  az egészségügyi szolgáltatási  járulék fizetése   kötelező,  nem  választástól  függ;   az   eltartott hozzátartozó járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülésénél nem  a  kötelezett jövedelmi viszonyait kell figyelembe  venni, hanem  a  családja vagyoni, jövedelmi viszonyait  is;  az  Szt. ebben   a   körben,   az   egészségügyi   szolgáltatásra   való rászorultságnál,  nem  ad mérlegelési  lehetőséget,  kizáró  ok példának  okáért,  ha  az érintett személy családjának  vagyona van.  Az  Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben az Alkotmány 54. §  (1) bekezdése  és  az Art. 134. § (1) bekezdése összhangjáról  kell döntenie.  Az emberi méltósághoz való jogot az Alkotmánybíróság számos  határozatban értelmezte, többször más alapvető jogokkal kapcsolatban.     Egy-egy    indítvány     elbírálásánál     az Alkotmánybíróság  értelemszerűen  felhasználja  mindazokat   az érveket  és  megállapításokat, amelyek a tartalmi összefüggésbe hozható korábbi döntésénél irányadók voltak.  Az  Alkotmánybíróság  32/1998.  (VI.  25.)  AB  határozata   a rendelkező részben állapította meg: „az Alkotmány 70/E.  §-ában meghatározott  szociális  biztonsághoz  való  jog  a  szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési  minimum állami  biztosítását  tartalmazza,  amely  elengedhetetlen   az emberi  méltósághoz  való  jog  megvalósulásához.”  (ABH  1998, 252.).  Habár  a  jelen  esetben nem arról  van  szó,  hogy  az államnak  milyen tevőleges feladatai, kötelezettségei vannak  a szociális   biztonsághoz  való  jogot,  a  szociális  ellátások összességét  illetően,  az  megállapítható,  hogy   az   emberi méltóság védelme megköveteli azt is, hogy az állam tartózkodjon olyan  intézkedések törvénybe foglalásától, amelyek alkalmazása —   a   jogszabályi  környezetből  felismerhetően  —   súlyosan veszélyezteti  a  magánszemély és  a  vele  együtt  élő  közeli hozzátartozók  megélhetését. Az Art. 134. §  (1)  bekezdése,  a vizsgált szabályozási környezetben, ilyen – az Alkotmány 54.  § (1) bekezdésével ellentétes – szabállyá vált.  Az    Art.   134.   §   (1)   bekezdése   alkotmányellenessége többféleképpen  is megszüntethető. Más eredményre  vezethet  az alkotmánybírósági  vizsgálódás,  ha  akár  a  Tbj.  39.  §  (2) bekezdése, akár az Szt. 54. §-a más – megengedőbb – szabályokat tartalmaz. A jelen esetben az Alkotmánybíróságnak az  indítvány alapján az Art. 134. § (1) bekezdéséről kellett döntenie.  Az  Art.  134.  §  (1)  bekezdésének az a  szövegrésze,  amely kivételt   nem  tűrő  módon  tiltja  a  magánszemélyt   terhelő mindenfajta  járuléktartozás – ezek között a  Tbj.  39.  §  (2) bekezdése  szerinti, eltartott hozzátartozók  által  vagy  után fizetendő   egészségügyi   szolgáltatási   járuléktartozás    – mérséklését vagy elengedését, ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.  A  jogalkotó szabadságában áll annak  eldöntése, hogy alkot-e új, a járuléktartozások mérséklésére, elengedésére vonatkozó   olyan,   az  Alkotmány  54.  §   (1)   bekezdésével összhangban álló szabályozást, amely a járulékbevételeket – más jogi környezetben – jobban védi, mint a többi adótartozást.  5.  Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal  támadott jogszabályt vagy  annak  egy  részét  az Alkotmány valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és  ezért azt  megsemmisíti,  akkor  a további  alkotmányi  rendelkezések sérelmét  —  a  már  megsemmisített jogszabályi  rendelkezéssel összefüggésben   —  érdemben  nem  vizsgálja  [többek   között: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 307.; 44/1995. (VI.  30.) AB határozat, 34/2002. (VII. 11.) AB határozat,  ABH 2002,  579,  582.; 99/2008. (VII. 3.) AB határozat,  ABK  2008. június,   929,   933.].   E   gyakorlatának   megfelelően    az Alkotmánybíróság  nem vizsgálta az Art. 134.  §  (1)  bekezdése támadott  rendelkezéseinek az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése, 70/A.  §-a,  70/E.  §-a  és  70/I.  §-a  szabályaira  alapított alkotmányellenességét.  A  határozat  Magyar Közlönyben történő közzététele  az  Abtv. 41. §-án alapul.                       Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke,                      előadó alkotmánybíró            Dr. Balogh Elemér    Dr. Bragyova András            alkotmánybíró              alkotmánybíró            Dr. Holló András         Dr. Kiss László            alkotmánybíró              alkotmánybíró            Dr. Kovács Péter  Dr. Lenkovics Barnabás            alkotmánybíró              alkotmánybíró            Dr. Lévay Miklós    Dr. Trócsányi László            alkotmánybíró              alkotmánybíró Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye  1.  Nem  értek egyet a többségi határozat rendelkező  részében foglalt  döntéssel,  az  Art. 134.  §  (1)  bekezdésének  „—  a magánszemélyt    terhelő   járuléktartozás    kivételével    —” szövegrésze   megsemmisítésével,   és   azt   ezt   alátámasztó indokolással.  A  határozat  rendelkező része megállapította az Art.  134.  § (1) bekezdése „— a magánszemély járuléktartozása kivételével —” szövegrésze   alkotmányellenességét,  és  ex   nunc   hatállyal megsemmisítette  azt. A megsemmisítésre a határozat  indokolása szerint  azért került sor, mert a támadott törvényi rendelkezés sérti  az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében  foglalt  emberi méltósághoz való alkotmányos alapjogot.  Az  indokolás abból indul ki, hogy a Tbj. 39. § (2) bekezdése, a   Tbj.   egészségügyi   szolgáltatásra   való   jogosultságot meghatározó  egyes  szabályai  és  az  Szt.  54.  §-a  együttes hatásaként   az  Art.  indítvánnyal  támadott  rendelkezése   — kivételt nem tűrő módon — abban az esetben is kötelezővé  teszi a  magánszemélyt terhelő járuléktartozás megfizetését, ha az az adózó  és  a  vele együtt élő közeli hozzátartozók megélhetését súlyosan veszélyezteti.  Az   indokolás   részletesen   bemutatja   a   Tbj.   39.    § (2)  bekezdésének  a szabályozását, ismerteti  az  egészségügyi szolgáltatásra   jogosultak   körében   és   az    egészségügyi szolgáltatási  járulék  alapjában,  valamint  annak  mértékében bekövetkezett jogszabályi változásokat, továbbá az Szt. 54.  §- át és ennek tartalmi módosulásait.  A    határozat   indokolása   az   Art.   támadott    törvényi rendelkezésének  fent  hivatkozott „szabályozási  környezetére” (az  ezt  tartalommal  kitöltő alkotmányos  vizsgálatba  bevont törvényi rendelkezésekre) vonatkozóan azt kifogásolja, hogy: —  az egészségügyi szolgáltatási járulék fizetése kötelező, nem választástól függ; —    az   eltartott   nagykorú   hozzátartozó   járulékfizetési kötelezettség  alóli  mentesülésénél  nem  csak  a   kötelezett jövedelmi  viszonyait kell figyelembe venni, hanem  a  családja vagyoni és jövedelmi viszonyait is; —  az  Szt. az egészségügyi szolgáltatásra való rászorultságnál nem  ad  mérlegelési  lehetőséget, kizáró  ok  pl.  az,  ha  az érintett személy családjának vagyona van.  A  határozat  indokolása tehát lényegében azért állapítja  meg az  Art.  támadott  rendelkezésének az emberi méltósághoz  való alapjogot  sértő  alkotmányellenességét,  mert  az  a  vizsgált szabályozási környezetben alkotmányellenessé vált.  Az  indokolás  rámutat  arra, hogy amennyiben  a  Tbj.  39.  § (2)  bekezdésének,  illetve az Szt. 54. §-ának  a  szabályozása „megengedőbb” lenne, akkor az Art. támadott rendelkezésének  az alkotmányossági vizsgálata is más eredményre vezetett volna.  2.  Véleményem  szerint az Art. 134. § (1) bekezdése  támadott rendelkezésének  utólagos  absztrakt normakontroll  hatáskörben történő  elbírálása során az Alkotmánybíróság nem terjeszthette volna  ki  az  alkotmányossági vizsgálatot a Tbj.  és  az  Szt. indokolásban   bemutatott   szabályozására,   és   a   támadott rendelkezés „szabályozási környezetével” összefüggő alkotmányos kifogásokat   nem  vehette  volna  figyelembe  a  megsemmisítés indokaként.  Egyetértek  a határozat indokolásában felhívott 16/1991.  (IV. 20.)    AB   határozat   azon   megállapításával,   hogy    egy törvénytervezet      szövegéből      kiragadott       kifejezés alkotmányosságát  önmagában  nem, hanem  csak  a  törvényszöveg teljes  kontextusában lehet megítélni. A jelen esetben  azonban álláspontom  szerint  nem  erről  van  szó.  Az  Art.  134.   § (1)  bekezdésének  támadott  szövegrésze  helyett  a  határozat kiterjesztette   az   alkotmányossági   vizsgálatot   annak   a „szabályozási   környezetére”,   azaz   olyan   más    törvényi rendelkezésekre (Tbj. 39. § (2) bekezdés, Szt. 54. §),  amelyet az indítványozó nem támadott.  Egyetértek  a  határozat indokolásának azon  megállapításával, hogy  a  vizsgált  ügyben az Alkotmánybíróságnak  nem  ennek  a „szabályozási környezetnek”, hanem az Art. 134. § (1) bekezdése kifogásolt   szövegrészének  (mint  az  adóhatóság  eljárásában érvényesülő szabálynak) az alkotmányosságáról kellett döntenie.  Ebből  azonban  véleményem szerint épp az következik,  hogy  a „szabályozási   környezettel”   összefüggésben   megfogalmazott alkotmányossági kifogások nem eredményezhetik az Art.  támadott rendelkezésének  az  indokolásban  kifejtett  indokok  melletti alkotmányellenességét.  Fontosnak   érzem,  hogy  az  Art.  134.  §  (1)  bekezdésének kifogásolt     szövegrésze     a     magánszemélyt      terhelő járuléktartozásról  rendelkezik, így a  már  többször  említett Dszabályozási   környezet”  nem  csak  a  Tbj.   és   az   Szt. indokolásban  bemutatott törvényi rendelkezéseit, hanem  minden egyéb   olyan,   a   magánszemély  által  fizetendő   járulékot szabályozó  rendelkezést is érint, amelyet a támadott  törvényi szabályozással összefüggésben a határozat nem vizsgált.  Ebből   következően  az  Art.  kifogásolt  szabályozásának   a megsemmisítése   olyan,  a  magánszemélyt   terhelő   járulékok kérelemre   történő   mérséklését  (ennek   az   adózó   általi kezdeményezését) is lehetővé teszi, amelyeket az indítvány  nem érintett,  és  amelyekre nézve nem állnak fenn az  indokolásban kifejtett alkotmányossági érvek.  3.   A   határozat   indokolása  a  vizsgált   járulékfizetési kötelezettség alóli mentesülés törvényi feltételrendszerét  nem különíti el a már felhalmozott (a kötelezettek által megfizetni elmulasztott)     járuléktartozás     méltányosságból      való elengedésének    az    adóeljárásban   (hatósági    eljárásban) érvényesülő szabályától.  Álláspontom szerint a Tbj. 39. § (2) bekezdésével, továbbá  az Szt.  54.  §-ával  —  mint az Art. támadott szabályozásának  az alkotmányos  vizsgálatba bevont „szabályozási környezetével”  — összefüggésben problematizált alkotmányossági kérdések  nem  az Art.   kifogásolt   szabályozására,   hanem   az   egészségügyi szolgáltatási   járulék   hatályos  anyagi   jogi   szabályaira (kötelezetti   kör,   a  járulékfizetési  kötelezettség   alóli mentesülés  esetkörei,  az  egészségügyi  szolgáltatásra   való rászorultság   megállapításának  törvényi   feltételei,   etc.) vonatkoznak.  Álláspontom  szerint  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésében foglalt   emberi   méltóság  védelmét,  a  vizsgált   járulékot szabályozó anyagi jogi szabályoknak kell garantálni, és  nem  a törvényes    járulékfizetési   kötelezettség    elmulasztásából keletkező  járuléktartozás méltányosságból  való  mérséklésére, illetve  elengedésére  vonatkozó az  adóeljárásban  érvényesülő szabályozáson kell „számon kérni”.  Az   Alkotmánybíróság  a  határozat  indokolásában   felhívott 314/B/2002.  AB  határozatában már vizsgálta az  Art.  támadott rendelkezését  az  Alkotmány  54. §  (1)  bekezdésében  foglalt emberi  élethez  való jog alapján, és az alkotmányos  kapcsolat hiányára   alapítottan  elutasította  az  említett  rendelkezés alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt.  A  határozat indokolásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó által támadott rendelkezés nem a szociális biztonságról,  a megélhetéshez szükséges anyagi ellátásra  való jogosultságról szól, ebből következően nem áll alkotmányjogilag értékelhető  kapcsolatban az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében foglalt szociális biztonsághoz való joggal.  A  határozat indokolása arra is rámutatott, hogy mi az  indoka annak,  hogy  a kifogásolt rendelkezés a magánszemélyt  terhelő adótartozás és járuléktartozás között különbséget  tesz  és  ez utóbbi  mérséklését,  illetve elengedését nem  teszi  lehetővé. Ezek  a különbségek attól függetlenül fennállnak, hogy az  Art. 134.  §  (1) bekezdésében foglalt feltétel (az adózó és a  vele együtt   élő  közeli  hozzátartozó  megélhetésének   a   súlyos veszélyeztetettsége) azonos.  Véleményem   szerint   a   jelen   ügyben   a   res   iudicata megállapíthatóságának  hiányában is figyelemmel  kellett  volna lenni  a  314/B/2002. AB határozat indokolásában kifejtettekre, amelyek szerintem a jelen ügyben is irányadók.  Álláspontom szerint a törvényalkotó diszkrecionális  jogkörébe tartozik annak a megállapítása, hogy engedélyezi-e, és ha igen, akkor   milyen  feltételek  mellett  a  törvényi  kötelezettség megszegésével  megfizetni elmulasztott különféle  [nem  csak  a Tbj. 39. § (2) bekezdésében szabályozott] magánszemélyt terhelő járuléktartozások   kérelemre  történő   mérséklését,   illetve elengedését.  Abban  az  esetben,  ha a törvényalkotó  engedélyezné  a  Tbj. 39.  §  (2)  bekezdésében szabályozott és  az  Alkotmánybíróság által    vizsgált    járulék   megfizetésének   elmulasztásából felhalmozott  járuléktartozás méltányosságból való mérséklését, illetve elengedését, ezzel más jogosultak ellátásától vonna  el forrást,   illetve   a   hátralékosok   által   igénybe    vett szolgáltatásokat     helyettük    más,    a     járulékfizetési kötelezettséget ténylegesen teljesítő személyek fizetnék meg.  A  törvényalkotónak úgy kell kialakítania az egyes járulékokra vonatkozó  szabályozást, hogy a jövedelmi és vagyoni viszonyaik miatt   annak  megfizetésére  nem  képes  kötelezettek  számára biztosítsa a mentesülés lehetőségét. Véleményem szerint  nem  a már  felhalmozott  járuléktartozás mérséklése  vagy  elengedése jelent  megoldást  az  indokolásban bemutatott  alkotmányossági problémára,  hanem  olyan  anyagi jogi  szabályok  megalkotása, amelyek elejét veszik az ilyen tartozások felhalmozódásának.  Véleményem    szerint   tehát   az   indokolásban    kifejtett alkotmányossági  probléma megfelelő indítvány alapján  az  Art. bemutatott   „szabályozási  környezetének”   a   Tbj.   39.   § (2)   bekezdésének   és   az  Szt.  54.   §-ának   a   törvényi rendelkezésein keresztül lett volna elbírálható, és nem az Art. 134. § (1) bekezdésén át.  4.  Nem  értek egyet a határozat indokolásában kifejtett  azon megállapítással, hogy az Art. támadott rendelkezése  az  emberi méltósághoz  való jog „érinthetetlen tartalmát”  korlátozza,  s mint ilyen alkotmányellenes.  Az  Alkotmánybíróság  64/1991.  (XII.  17.)  AB  határozatában foglaltak  szerint (ABH 1991, 308, 312.) az emberi  méltósághoz való  jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az  élethez való  joggal  fennálló egységben abszolút és  korlátozhatatlan. Anyajog  mivoltából  levezetett egyes részjogai,  mint  pl.  az önrendelkezéshez,  az  önazonossághoz  való  jog   azonban   az Alkotmány  8.  §  (2) bekezdése szerint bármely más  alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók (879/B/1992. AB végzés, ABH 1996,  397, 401.).  A  vizsgált esetben az emberi méltósághoz való jog az  élethez való  alapjogtól különváltan (azzal nem egységben) jelenik meg, így az esetleges korlátozás alkotmányossága az élet és méltóság alapjogának  „érinthetetlen lényege” korlátozásán  keresztül  a vizsgált esetben szerintem nem állapítható meg.  Nem  értek  egyet a többségi határozat indokolásában kifejtett azon   állásponttal  sem,  hogy  az  állam  az  Art.   134.   § (1)  bekezdésének megsemmisített szövegrészében olyan  szabályt alkotott,  amelyen  keresztül  az emberi  méltóság  alkotmányos alapjogának oltalma alatt álló létminimum (megélhetési minimum) joga   sérül,  azaz  a  magánszemélyt  terhelő  járuléktartozás mérséklésének,  illetve elengedésének a  tilalmával  az  emberi méltóság  alapjogából  levezethető megélhetési  minimumot  vont járulékfizetési kötelezettség (közteherviselési  kötelezettség) alá a törvényalkotó.  Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata az említett megélhetési minimum    kérdését    az   állam   objektív   intézményvédelmi kötelezettsége oldaláról vizsgálta az Alkotmány  70/E.  §-a  és 54. § (1) bekezdése összefüggésében.  Az   Alkotmánybíróság  kimondta,  hogy  a  rászorulókról  való gondoskodás nem a szociális jogok tekintetében fennálló  alanyi jog,   hanem   állami  feladat.  Az  államnak  az  Alkotmányból levezethető kötelezettsége az intézményi háttér biztosítása,  a társadalombiztosítás  és  a szociális támogatások  rendszerének megszervezése  és működtetése [32/1991. (VI. 6.) AB  határozat, ABH 1991, 146, 163.].  A  42/2000.  (XI.  8.)  AB  határozat rendelkező  részében  az Alkotmánybíróság — a korábbi gyakorlatra alapítva — a következő megállapításokat  tette: „Az Alkotmány 70/E.  §  (1)  bekezdése szerinti  szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége   által   nyújtandó   megélhetési   minimum   állami biztosítását  tartalmazza. A megélhetési minimum garantálásából konkrétan   meghatározott  részjogok  (...),  mint  alkotmányos alapjogok   nem   vezethetők  le.  E   tekintetben   az   állam kötelezettsége   és   ebből  következően  a   felelőssége   nem állapítható meg.  Az  Alkotmány  70/E.  §  (2)  bekezdése  alapján  az  állam  a polgárok   megélhetéshez  szükséges  ellátásra   való   jogának realizálása   érdekében  társadalombiztosítási   és   szociális intézményi   rendszert  köteles  létrehozni,   fenntartani   és működtetni.   A   megélhetési  minimumot  biztosító   szociális ellátások   rendszerének  kialakításakor  alapvető   alkotmányi követelmény   az   emberi  élet  és  méltóság  védelme.   Ennek megfelelően   az   állam  köteles  az   emberi   lét   alapvető feltételeiről (...) gondoskodni.” (ABH 2000, 329.)  A  676/E/2000.  AB határozat a következőképpen  összegezte  az Alkotmánybíróság  irányadó gyakorlatát. „Az Alkotmánybíróság  — az  Alkotmány rendelkezéseit értelmező hatáskörében  eljárva  — mondta  ki:  »[a]z  alkotmányossági mérce  ezzel  —  az  emberi méltósághoz  való  jog  bevonása  folytán  —  a  70/E.  §   (1) bekezdésének     elvontságából    (szociális     ellátórendszer fenntartása a megélhetéshez szükséges ellátás biztosítására)  a minőség   tekintetében   is   konkréttá   vált:   a   szociális intézményrendszer   keretében   nyújtandó   ellátásnak    olyan minimumot   kell  nyújtania,  hogy  az  biztosítsa  az   emberi méltósághoz  való jog megvalósulását.« [42/2000.  (XI.  8.)  AB határozat,  ABH  2000,  329, 334.] Az  Alkotmány  70/E.  §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog tehát — az emberi méltósághoz  való jog megvalósulásának alkotmányos követelménye által  meghatározottan — jelenti az emberi  státus,  az  emberi létfeltételek  mindazon  összetevőit  (segélyezési,   ellátási, gondozási formákat), amelyeket az állam a törvényalkotás  útján biztosítani  köteles. Ennek megfelelően a jogalkotó  számára  a törvények  szabályozásának elfogadása során az a  kötelezettség fakad,  hogy  a betegségük, rokkantságuk miatt erre  rászorulók részére   a   megélhetéshez  szükséges  ellátást  a   szociális intézmények   rendszerével  biztosítsa.  A  törvényhozónak   az ellátási  formákat gazdasági, intézményi, egészségügyi  és  más szempontokra  figyelemmel,  az  emberi  méltósághoz  való   jog sérelme  nélkül  kell  kialakítania.  Az  államnak  a  polgárok szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségeit,  a szociális  gondoskodás, az ellátás jogintézményeit és  mértékét az  Alkotmány  nem  határozza  meg.  »Az  alkotmányi  előírások megvalósítása  —  számos  feltételtől  függően  —  változó   és folyamatos  törvényhozási,  jogalkalmazási,  önkormányzati   és társadalmi feladat.« (1588/B/1991. AB határozat, ABH 1994, 510, 511.)  E  szabadságot  azonban korlátozhatja a társadalom  mindenkori helyzete,  s  végső  soron  határait  megszabják  az  Alkotmány rendelkezései.  A  jogalkotó tehát a  gazdaság  helyzetére,  az ellátó  rendszerek  teherbírására  tekintettel  alakíthatja   a szociális   ellátások  körét,  mindaddig,  amíg   valamely   az Alkotmányban  rögzített  elv (pl. a  diszkrimináció  tilalmának elve) nem sérül. Az Alkotmánynak tehát a 17. § és a 70/E.  §-ai általános  jelleggel nevesítik az államnak a polgárok szociális biztonsága  tekintetében  fennálló kötelezettségeit  (szociális ellátórendszer fenntartása), de nem jelentenek alanyi jogot egy bizonyos    meghatározott   jövedelem   megszerzéséhez,    vagy életszínvonal  fenntartásához. Az Alkotmány a szociális  ellátó rendszerek    működésére   vonatkozó   alapvető   elveket    és szempontokat nem határozza meg. Az egyes ellátások feltételeit, mértékét,  és  ennek  megfelelően  —  az  esetenként  eltérő  — rászorultság  és  megélhetéshez szükséges ellátás  tartalmát  a külön törvények határozzák meg (pl. a szociális igazgatásról és szociális   ellátásokról  szóló  1993.  évi  III.  törvény,   a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI.  törvény). A szociális biztonság megvalósulása  érdekében alkotott  jogszabályok  és egyéb jogi eszközök  határozzák  meg tehát,    hogy    a    szociális    gondoskodást    megvalósító szolgáltatásokból, juttatásokból stb., mely feltételek  megléte esetén,   mely   személyi  kör  részesülhet.   Ezen   keresztül konkretizálódik  az  Alkotmány  17.  §  és  a   70/E.   §-aiban általánosan előírt állami kötelezettség. Az Alkotmánybíróság  a fentiekre figyelemmel hangsúlyozza, hogy a jogszabály,  illetve a  jogalkotó  szabadon határozhatja meg a  rászorultaknak  járó ellátás  feltételeit  és mértékét is,  mindaddig  amíg  ezek  a feltételek más alkotmányos rendelkezéseket nem sértenek.”  (ABH 2005, 926, 929.).  Az  Alkotmánybíróság idézett határozataiból is megállapítható, hogy   sem   az   Alkotmány  70/E.  §-ából,  sem   az   54.   § (1)  bekezdéséből  nem vezethető le olyan alkotmányos  alapjog, amely egy konkrét ellátási forma igénylését tenné lehetővé,  és a  törvényalkotó  —  az  Alkotmány keretein  belül  —  szabadon mérlegelhet   abban  a  kérdésben,  hogy  az  egyes   ellátások igénybevételét  milyen törvényi feltételekhez  köti.  Az  állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége arra terjed ki, hogy a társadalombiztosítás  területén  egy  működő  és   fenntartható intézményrendszert  alakítson ki és  tartson  fenn/működtessen, ebből   az  alkotmányos  kötelezettségből  azonban  álláspontom szerint  nem vezethető le az állam oldalán olyan kötelezettség, hogy  a  magánszemélyek  által  felhalmozott  járuléktartozások kérelemre  történő  mérséklését, illetve  elengedését  lehetővé tegye.  A     magánszemély    által    felhalmozott    járuléktartozás méltányossági    alapon    történő    mérséklésének,    illetve elengedésének   az   adóeljárásban  az  adózó   által   történő kezdeményezése  (az ehhez való jog) az emberi méltósághoz  való alapjogból megítélésem szerint nem vezethető le, erre  senkinek sincs az Alkotmány említett rendelkezéséből eredő alapjoga.  Az emberi méltósághoz való alapjog ilyen irányú kiterjesztését nem látom alkotmányos érvekkel alátámaszthatónak.  Az   Art.   alkotmányos   vizsgálatba   bevont   „szabályozási környezetén”  túlmenően álláspontom szerint azt  is  figyelembe kellett  volna venni, hogy a szociálisan rászoruló  személyeket megillető,  az  állam  által  más  jogszabályokban  biztosított ellátásokra  és  juttatásokra tekintettel  a  vizsgált  járulék esetében  valóban kényszerítően következik-e az emberi méltóság alapjogából  olyan  „alanyi jog”, amely egy konkrét,  az  állam objektív  intézményvédelmi  kötelezettségéből  fakadó   ellátás fedezetét     képező     köztehertartozás     (járuléktartozás) méltányossági  alapon való mérséklésének, illetve elengedésének a  kezdeményezését teszi lehetővé. Különösen indokoltnak láttam volna  a fenti szempont figyelembe vételét arra is tekintettel, hogy  az  Art.  alkotmányos  vizsgálatba  bevont  „szabályozási környezete” széles körű mentességet biztosít a szociálisan erre rászorulók számára a vizsgált járulék megfizetése alól.  Összegezve:    Megítélésem   szerint    az    Art.    támadott rendelkezésének   a   „szabályozási   környezetét”   az   ehhez kapcsolódó  alkotmányossági  problémákat  nem  lehetett   volna együtt  kezelni  és  együttesen elbírálni az Art.  indítványban kifogásolt   rendelkezésével,  és  olyan  alkotmányos   érvekre alapítani   annak   megsemmisítését,   amelyek   az    említett „szabályozási   környezetre”  vonatkoznak.  Az  Art.   támadott rendelkezésének  a „szabályozási környezetét”  alkotó  Tbj.  és Szt.  rendelkezések — erre irányuló megfelelő indítvány alapján —  az  indokolásban foglalt alkotmányossági szempontok  szerint természetesen  vizsgálhatók.  Álláspontom  szerint  azonban  az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz való  jog  és  az  Art.  magánszemélyt terhelő  járuléktartozás mérséklését,  illetve elengedését tiltó szabálya  között  nincs alkotmányjogilag  értékelhető kapcsolat, ebből  következően  az Art.  támadott  rendelkezése nem is  sérti  ezt  az  alkotmányi rendelkezést. Erre tekintettel véleményem szerint az indítványt el kellett volna utasítani.  Budapest, 2009. július 7.                                               Dr. Balogh Elemér                                                   alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	73/2009. (VII. 10.)
Date of the decision: .	07/07/2009
.
.