A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály nemzetközi szerződésbe
ütközésének, valamint alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára és megsemmisítésére, illetve alkotmányellenes
mulasztás megállapítására, irányuló indítványok, továbbá
alkotmányjogi panaszok elbírálása tárgyában – dr. Bihari
Mihály és dr. Holló András alkotmánybírák különvéleményével –
meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény 360. §-ának (1) bekezdése
alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének
napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény 374. § (1) bekezdésének „vagy az
eljárást a 188. § (1) bekezdésének b) pontjában írt okból
függeszti fel,”, továbbá az a) pontnak a „ ,vagy az ezekre
vonatkozó fellebbezés alaptalan,” szövegrésze, valamint a b)
pontja alkotmányellenes, ezért azokat a határozat
kihirdetésének napjával megsemmisíti.
A megsemmisítést követően a Be. 374. § (1) bekezdése az alábbi
szöveggel marad hatályban:
„374. § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a 373. § (1)
bekezdésének I. a) pontja alapján szünteti meg, az elsőfokú
bíróság ítéletének az elkobzásra, vagyonelkobzásra és a
polgári jogi igény megállapítására vonatkozó rendelkezését
a) hatályban tartja, ha ezekre nézve nem jelentettek be
fellebbezést.”
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Országgyűlés
alkotmányellenes mulasztást követett el azzal, hogy a
büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben nem
szabályozta a jogbiztonság és a tisztességes eljárás
követelményeinek megfelelően azon esetek körét, amikor a
másodfokú bírósági eljárásban a fellebbezés elintézésére
tanácsülésnek van helye.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy
jogalkotói feladatának 2005. október 31. napjáig tegyen
eleget.
4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény 360. § (1) bekezdése
alkotmányellenes volt, ezért e rendelkezés a Jász-Nagykun-
Szolnok Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság Bf. 671/2003.
számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 29. Bf.
8790/2003. számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság
22. Bf. 9924/2003. számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú
bíróság 20. Bf. XI. 8046/2004. számú, a Fővárosi Bíróság mint
másodfokú bíróság 25. Bf. VIII. 8647/2004. számú, a Komárom
Esztergom Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 3. Bf.
328/2003. számú, a Vas Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság
Bf. 200/2004. számú, a Borsod- Abaúj- Zemplén Megyei Bíróság
mint másodfokú bíróság 1. Bf. 996/2004. számú, és a Borsod-
Abaúj- Zemplén Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf.
1905/2004 számú, valamint a Békés Megyei Bíróság mint
másodfokú bíróság 1. Bf. 184/2004. számú jogerősen befejezett
ügyeiben nem alkalmazható.
5. Az Alkotmánybíróság a Borsod- Abaúj- Zemplén Megyei Bíróság
mint másodfokú bíróság 1. Bf. 1905/2004 számú jogerős
határozata vonatkozásában benyújtott, a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény 360. § (1) bekezdése nemzetközi
szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló alkotmányjogi
panaszt visszautasítja.
6. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
XIX. törvény 360. § (2) és (3) bekezdései
alkotmányellenességének utólagos megállapítása és
megsemmisítése tárgyában benyújtott indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz tizenhárom indítvány érkezett a
büntetőeljárás során benyújtott fellebbezés tanácsülésen
történő elbírálásával kapcsolatban. Az indítványozók részben
eltérő érvek alapján, ám többségükben azonos szempontok
szerint támadták a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX.
törvénynek (a továbbiakban: Be.) a másodfokú eljárásban
szereplő tanácsülés intézményére vonatkozó szabályozását. Egy
részük a Be. 360. §-nak (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítását és – esetenként visszamenőleges hatályú –
megsemmisítését kérte, mások az egész paragrafus tekintetében
indítványozták ugyanezt, míg ismét mások alkotmányellenes
mulasztások kimondását, vagy azt is kérték. Az alkotmányjogi
panaszok benyújtói ezen kívül a konkrét ügyekben kérték az
alkalmazási tilalom kimondását is.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi
panaszok megfelelnek az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi
XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 48. § (1)-(2)
bekezdésében foglalt követelményeknek.
Az indítványok tárgyának azonosságára tekintettel az
Alkotmánybíróság az ügyeket egyesítette és azokat egy
eljárásban bírálta el.
2. Az egyik indítványozó mindenekelőtt arra mutatott rá,
hogy a fellebbezés tanácsülésre történő kitűzésével a
másodfokú bíróság tanácselnöke a fellebbezés eredményét
meghatározó módon prejudikál, elvonva ezzel a tanács tagjainak
jogkörét is. Az eljárási törvény ugyanis csak részben és
hiányosan ad eligazítást az eljárási forma megválasztásának
szempontjait illetően, „behatárolhatatlanul” széles
mérlegelési jogkört biztosítva a tanácsülés, a nyilvános ülés
vagy a tárgyalás kitűzése felől dönteni jogosult tanácselnök
számára. A Be. további szabályaira is tekintettel az eljárási
forma megválasztása olyan előzetes döntéshozatalt jelent,
amely meghatározza a felülbírálat körét, a fellebbezés
elintézése során hozható határozatok fajtáját és tartalmát. A
tanács elnöke így – függetlenül a tanács értékítéletétől – már
az ügy kitűzésekor „egyszemélyben” előre kinyilvánítja, hogy
az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást tartja
irányadónak, kizártnak tekint minden további bizonyítást,
feleslegesnek ítéli a kontradikció érvényesülését, és
mindezzel előrevetíti a másodfokú eljárás végkimenetelét is.
Ez a megoldás a bíróság további tagjainak az ügy megismerésére
nem is ad lehetőséget, minek folytán megalapozatlan döntések
születhetnek.
A továbbiakban rámutatott, hogy a büntetőügy
elintézésének, a vád kivizsgálásának alapvető, az Alkotmányban
is rögzített formája a nyilvános tárgyalás, melynek szerepe
azonban a másodfokú eljárásban indokolatlanul másodlagossá
válik. A terhelt és védője még a tanácsülés tényéről és
időpontjáról sem tudhat, mert a bíróságnak ilyen esetben
értesítési kötelezettsége nincs, de a tanácsülés tartása
fogalmilag is kizárja a nyilvánosságot (tekintve, hogy azon
csak a bírák és a jegyzőkönyvvezető lehetnek jelen). Ez sérti
az Alkotmányban megfogalmazott nyilvános tárgyalás elvét és
csorbítja a terhelt jogait. A Be. szabályozási hiányosságaiból
adódóan ugyanis a bíróság a tanácsülésen jogerős döntést
hozhat a terhelt bűnösségéről, a büntetés neméről, mértékéről,
egy olyan eljárási rezsimben, amelyben a hibák korrigálására
hivatott rendkívüli perorvoslat hatóköre is igen szűkre
szabott. Ez a szabályozás – az indítványozó szerint –
alkotmányellenes. A fair eljárás minimum követelménye alapján
– írja – a Be-nek a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi
III. törvényhez (a továbbiakban: Pp). hasonlóan lehetőséget
kellene biztosítani a terhelt és a védő számára a tárgyalás
tartásának indítványozására. Ilyen jog azonban nem létezik.
Összességében az indítványozó arra a következetésre
jutott, hogy a jelenlegi szabályozás mellett a másodfokú
eljárás a tanácsülésre kitűzött ügyekben puszta formalitássá
válik. Ez sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében, valamint
a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a
továbbiakban: Egyezségokmány) 14. cikkében foglalt jogokat.
Ezért a Be. 360. § (1) bekezdésében a „tanácsülés kitűzési
lehetőségére vonatkozó fordulat” alkotmányellenessége
megállapítását és megsemmisítését indítványozta.
3. Egy másik indítványozó utólagos normakontroll keretében
a Be. 360. § és a 374. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a
támadott rendelkezések az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, az
50. § (1) és (3) bekezdéseibe, valamint az 57. § (1)-(3)
bekezdéseibe ütközően sértik a fair eljáráshoz, a független és
pártatlan bírósághoz, a védelemhez való jogot és a
jogbiztonság követelményét. A vitatott rendelkezések
megsemmisítésének elmaradása esetére indítványozta
alkotmányellenes mulasztás megállapítását, mert a jogalkotó
nem az Alkotmány általa felhívott rendelkezéseinek megfelelően
szabályozta a tanácsülés intézményének működését.
Részletes indokolásában kifejtette: azáltal, hogy a Be. a
vádlott és védője értesítési kötelezettsége nélkül teszi
lehetővé az ügydöntő határozatok ellen benyújtott
jogorvoslatok tanácsülésen történő elbírálását, az eljárás
résztvevői a bíróság összetételéről nem szerezhetnek tudomást.
Következésképpen a kizárás körében nem élhetnek
indítványtételi jogukkal olyan bíró részvétele esetén sem,
akivel szemben a törvényben meghatározott okok felmerülnek. Az
így meghozott jogerős határozat legfeljebb rendkívüli
perorvoslattal támadható, ez azonban az ügyek elhúzódásához
vezet. Hozzátette még, hogy a tanácsülésen hozott határozat a
Be. rendelkezései alapján nem is emelkedhet jogerőre, minthogy
„a tanácsülés eljárásjogi szabályozottsága a kihirdetés tényét
eleve lehetetlenné teszi”, noha a Be. 588. § (3) bekezdése ezt
a jogerő feltételéül szabja. Jelenleg a bíróságok a jogerő
tényét és időpontját önkényesen állapítják meg, ami önmagában
is jogbizonytalanságot idéz elő. Végül az 1. pontban
foglaltakkal tartalmilag megegyező érveléssel kiemelte, hogy a
tanácsülés mint eljárási forma, az ügyfélegyenlőség
alkotmányos garanciáját, a védelemhez és a nyilvános
tárgyaláshoz való jogot egyformán csorbítja. Álláspontja
szerint az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseire figyelemmel
ugyanis az ügyek érdemi elbírálására csak nyilvános
tárgyaláson kerülhet sor, a tanácsülés, mint eljárási forma
önmagában alkotmányellenes.
4. Egy további indítványozó egyedi ügyből kiindulva
utólagos normakontroll keretében terjesztett elő kérelmet a
Be. 360. § (1) bekezdésének alkotmányellenessége és
visszamenőleges hatállyal történő megsemmisítése iránt. Az
indítvány alapjául az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, az 55. §
(1) bekezdését, s az 57. § (1) bekezdését jelölte meg,
hivatkozva az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről
szóló a Rómában, 1950. november 4-én kelt és az 1993. évi
XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban:
Egyezmény) 6. cikkének tartalmára, illetve az Emberi Jogok
Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) ezzel kapcsolatos
döntéseire, valamint az Egyezségokmány 14. cikkére.
Indokolásában előadta, hogy az Alkotmányból, az
Egyezményből, az Egyezségokmányból és a Bíróság döntéseiből
következően az igazságos és nyilvános tárgyaláshoz való jog, a
védelem joga, a jogbiztonság követelménye, valamint a személyi
szabadsághoz és biztonsághoz való jog nemcsak az elsőfokú
tárgyalás során illeti meg a terheltet. A támadott rendelkezés
azonban mindezeket az Alkotmányban rögzített garanciákat
kirekeszti a másodfokú eljárásból. Lehetővé teszi ugyanis,
hogy a bíróság – akár a terhelt és védő kifejezett kérelme
ellenére – a teljes zártságot jelentő tanácsülésen hozzon
ügydöntő határozatot, melyet azután nyilvánosan nem is hirdet
ki. A megelőző indítványokhoz hasonló indokokra hivatkozással
utalt továbbá arra, hogy a jogerős döntés jellegével szemben
sem érvényesülnek korlátok, az éppenúgy lehet az első fokú
mtéletet helyben hagyó, mint súlyosító vagy enyhítő határozat.
Hangsúlyozottan sérelmezte, hogy a bíróságok a jelenlegi
szabályozás mellett a tanácsülést, mint döntéshozatali formát
az ügyhátralék ledolgozása érdekében, megengedhetetlenül
széles körben „használják”, noha ezen eljárási formának a
másodfokú bíróság előtti eljárásban történő alkalmazása a
nyilvános tárgyaláshoz való alkotmányos jogra figyelemmel
nyíltan alkotmányellenes.
5. A következő indítványozó a Be. 360. §-a egészét
érintően terjesztett elő alkotmányellenes mulasztás
megállapítására irányuló kérelmet. Álláspontja szerint a
törvényhozó nem szabályozta konkrétan és kizárólagosan azon
esetek körét, amikor a fellebbezés elintézésére tanácsülésen
kerülhet sor, s nem határozta meg azon mérlegelési
szempontokat sem, hogy mikor lehet, illetve kötelező áttérnie
a bíróságnak tanácsülésről nyilvános ülésre vagy tárgyalásra.
Nem írta elő továbbá, hogy az érintettek számára a bíróság
kötelezően adjon tájékoztatást a tanácsülés tényéről,
időpontjáról, valamint a fellebbezésre irányuló észrevételek
megtételéhez rendelkezésre álló időről. Mindez az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdésébe ütköző jogbiztonság elvét sérti.
Előadta, hogy a Be. tanácsülésről szóló szabályai a
törvényben szétszórva találhatók, minek folytán „tág határok
között mozog annak megállapíthatósága, hogy mely esetekben
tartható tanácsülés és mikor nem”. A Be. 360. § (1)
bekezdésének megfogalmazásából az következik, hogy a
törvényben alkalmanként külön is nevesített eseteken túl a
tanácsülés általános, a tárgyalással egyenértékű forma. E
bizonytalan tartalmú jogi szabályozást eredményező
törvényszerkesztés teret enged az önkényes bírói
jogértelmezésnek.
Nem hagyható figyelmen kívül – folytatta érvelését – hogy
a fellebbezési szakasz is alkotmányos garanciákkal
körülbástyázott alapvető jogokat érint, ám ezek nagy része
tanácsülésen nem érvényesül (pl. nyilvános tárgyaláshoz való
jog, védelemhez való jog). Végső soron mindez az Alkotmány 57.
§ (5) bekezdésében garantált jogorvoslathoz való jog
kiüresedéséhez vezet, hiszen a Be. a „védelemhez és a
nyilvános tárgyaláshoz való jog korlátozásával a terheltet
megfosztja a tisztességes jogorvoslati eljárás lehetőségétől”.
6. A tíz, túlnyomórészt hasonló érvelést tartalmazó – a
Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 29. Bf. 8790/2003.
számú, a 22. Bf. 9924/2003. számú, a 20 Bf. XI. 8046/2004.
számú és a 25. Bf. VIII. 8647/2004. számú, valamint a Borsod –
Abaúj – Zemplén Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 1. Bf.
996/2004. számú, valamint 1. Bf. 1905/2004 számú, a Jász-
Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság Bf.
671/2003. számú, a Komárom Esztergom Megyei Bíróság, mint
másodfokú bíróság 3. Bf. 328/2003. számú, a Vas Megyei
Bíróság, mint másodfokú bíróság Bf. 200/2004. számú, a Békés
Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 1. Bf. 184/2004/6.
számú döntései ellen irányuló – alkotmányjogi panasz a Be.
360. §-a alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését indítványozta. Az indítványozók valamennyien
kérték, hogy az Alkotmánybíróság rendelje el a már „jogerősen”
lezárt ügyek felülvizsgálatát. Hat panaszos egybehangzóan
sérelmezte, hogy a felmentésre, illetve az első fokú tárgyalás
után bekövetkezett változásokra figyelemmel bizonyítás
felvételére irányuló fellebbezésüket – kifejezett, tárgyalás
kitűzésére irányuló kérelem, s ebben a jogintézménnyel
szembeni alkotmányos aggályok kifejtése ellenére – a másodfokú
bíróság minden értesítés nélkül tanácsülésen bírálta el.
Többen azt is észrevételezték, hogy a tanácsülésen a másodfokú
bíróság a megalapozatlanság esetkörét is érintő olyan
bizonyítást vehet fel, amelyre legjobb esetben csak nyilvános
ülésen lett volna módja, s ennek fényében – ám a kontradikció
lehetőségének biztosítása nélkül – bírálta felül az első fokú
ítéletet.
Az alkotmányjogi panaszok szerint a támadott rendelkezés
sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság,
az 57. § (1) bekezdésében garantált tisztességes eljárás
követelményét, ütközik az 50. § (1) bekezdésében a bíróság
számára megfogalmazott alkotmányos feladatokkal, illetve a (3)
bekezdésben garantált bírói függetlenség követelményével.
Csorbítja továbbá az 57. § (3) bekezdésében biztosított
védelemhez és az (5) bekezdésben rögzített jogorvoslathoz való
jogot. Az egyik panaszos az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében
foglalt ártatlanság vélelmének sérelmét is állította. Az
indítványozók egy része – álláspontja alátámasztására –
szintén hivatkozott az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésére, a 3.
cikk. c) pontjára, valamint a Bíróság esetjogára.
A panaszosok kifejtették, hogy a tanácsülés következtében
a védekezés lehetősége „lezárul az elsőfokú bíróság előtt, a
másodfokú eljárás az ilyen ügyekben puszta formalitást
jelent”. A Be. még csak mérlegelési szempontokat sem ad annak
eldöntéséhez, hogy valamely ügyben mikor tarthat a bíróság
tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást. Az erről szóló
döntés kizárólag a másodfokú bíróság tanácselnökének
követhetetlenül egyedi, szubjektivitást sem kizáró
„mérlegelésén” alapszik, amely alkalmas a „pártatlan
bíráskodásba vetett hit aláásására”, a pártatlanság látszata
pedig mindenképpen elvész. Mindez többek között annak
következménye – állították – hogy a törvény nem írja körül a
tanácsülés fogalmát, nem határoz meg értesítési
kötelezettséget a tanácsülés tartásáról és az eljáró bíróság
összetételéről. A törvény 255. §-a alapján magáról a
tanácsülés megtartásáról, a jelenlévők személyéről, az ott
történt eseményekről jegyzőkönyv készítése sem kötelező. Így a
védelemnek még utólag sincs módja érvényesíteni a bírósággal
szemben esetleg fennálló kizáró okokat. Nem ellenőrizheti azt
sem, hogy a tanácsülést megtartották-e, ott a határozatban
feltüntetett összetételű tanács volt-e ténylegesen jelen. Ez
pedig adott esetben a rendkívüli perorvoslat megalapozását is
ellehetetleníti.
Az alkotmányjogi panaszt előterjesztők többsége – az 1.
pontban rögzítettekkel megegyező érvelést kifejtve – szintén
hivatkozott arra, hogy a tanács elnöke prejudikál az eljárási
forma megválasztásával. Néhányan hozzátették, hogy a védelem
joga ezek után csak látszat, hiszen a „bíróságnak” az érdemi
felülbírálatot megelőzően már egyértelmű álláspontja alakul ki
az ügyről. Egyikük sérelmezte továbbá, hogy a tanácsülés, mint
döntéshozatali forma megválasztása diszkriminatív lehet.
„Tökéletesen eshetőleges” ugyanis, hogy mely bíróság, mely
tanácsa éppen mikor alkalmazza ezt a lehetőséget, s így
előfordul, hogy az eljárás módjának megválasztása nem az
ügynek, nem is a terheltnek, hanem pl. a védőjének szól. Ezek
mellett az indítványozók – a 2. pontban kifejtettekkel
megegyezően – csaknem egybehangzóan állították, hogy
jogbiztonsági kérdést vet fel a határozat jogerőre
emelkedésének problémája.
Az alkotmányjogi panaszt előterjesztők egyike kifejtette,
hogy a tanácsülés, mint az érdemi döntés meghozatalának
lehetséges formája, nem illeszkedik a jogrendszerbe, nem felel
meg az Alkotmányi 57. §-ában foglaltaknak. Rámutatott, hogy
bár – megítélése szerint – a Be. 359. §-a taxatív felsorolást
tartalmaz a tanácsülés tartásának lehetséges eseteiről, a 360.
§ (1) bekezdése más (a gyakorlatban is meghonosodott)
értelmezésre szintén lehetőséget ad, s ez önmagában a
jogbiztonság követelményébe ütközik. A hiányos és hibás
szabályozás a jogorvoslati jog kiüresedése mellett az
ártatlanság vélelmének sérelmével is jár, mert a döntés
közlésének hiányában a terhelten olyan büntetést hajtanak
végre, amelyről nem is lehetett tudomása. A vádlott a vele
szemben alkalmazott jogkövetkezmény megváltozásáról
(súlyosbodásáról) még csak nem is az ítéletből, hanem a
büntetés-végrehajtás rendszere által vele szemben
foganatosított intézkedésekből szerez tudomást, minthogy az
írásba foglalt határozatot csak jóval ezután kaphatja meg.
Végül a panaszosok egyike kérte a Be. 360. § (1) bekezdése
nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását, azon az
alapon, hogy a tanácsülés intézménye sérti az Egyezmény 6. és
13. cikkét.
7. Az ügyben az Alkotmánybíróság beszerezte az igazságügy-
miniszter véleményét.
II.
Az indítványok elbírálásával az alábbi jogszabályi
rendelkezések állnak összefüggésben:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog
összhangját.
[…]”
„50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és
biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a
jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező
szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a
bűncselekmények elkövetőit.
[…]
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak
alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai
tevékenységet nem folytathatnak.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt
mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az
ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és
kötelességeit a törvény által felállított független és
pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja
el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek
mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős
határozata nem állapította meg.
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás
minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem
vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett
véleménye miatt.
(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel
sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a
magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak
szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági,
közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy
jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a
jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával
elfogadott törvény korlátozhatja.”
2. A Be. rendelkezései:
„360. § (1) A tanács elnöke az ügy érkezésétől számított
harminc napon belüli határnapra a fellebbezés elbírálására
tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást tűz ki.
(2) A tanács elnöke tanácsülésre tartozó ügyben nyilvános
ülést, illetőleg tárgyalást tűzhet ki, ha úgy látja, hogy a
fellebbezés csak nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson
bírálható el.
(3) A másodfokú bíróság a tanácsülésen hozható határozatot
nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson is meghozhatja, ha az
ennek alapjául szolgáló okot a nyilvános ülésen, illetőleg a
tárgyaláson észleli.”
„374. § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a 373. §
(1) bekezdésének I. a) pontja alapján szünteti meg, vagy az
eljárást a 188. § (1) bekezdésének b) pontjában írt okból
függeszti fel, az elsőfokú bíróság ítéletének az elkobzásra,
vagyonelkobzásra és a polgári jogi igény megállapítására
vonatkozó rendelkezését
a) hatályban tartja, ha ezekre nézve nem jelentettek be
fellebbezést, vagy az ezekre vonatkozó fellebbezés alaptalan,
b) megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő határozatot
hoz, ha az elsőfokú bíróság az ítéletében jogszabályt
helytelenül alkalmazott.
[…]”
III.
Döntése megalapozásához az Alkotmánybíróság áttekintette a
jogorvoslati joggal kapcsolatos korábbi gyakorlatát, valamint
– arra tekintettel, hogy indokolásában számos indítványozó
hivatkozott az Egyezmény szabályaira – az ide vonatkozó
strasbourgi ítélkezési gyakorlatot, illetve a támadott
jogintézmény történeti hátterét, fejlődését, s a hatályos
szabályozás szerinti tartalmát.
1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a
jogorvoslathoz való jog alkotmányjogi tartalmával és esetről
esetre munkálta ki az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből fakadó
követelmények rendszerét.
E határozatoknak a jelenlegi vizsgálat szempontjából
releváns érvei röviden a következőkben foglalhatók össze: Az
Alkotmány 57. § (5) bekezdése által garantált jogorvoslathoz
való jog lényege, hogy „[...] a jogorvoslat fogalmilag és
szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát.”
A jogorvoslati jog alapvető sajátossága az érdemi határozatok
felett más szerv, vagy ugyanazon szerven belül magasabb fórum
döntési jogkörének biztosítása. Ennek elengedhetetlen
feltétele, hogy az érdekeltek tudomást szerezzenek a jogaikat,
jogos érdekeiket érintő határozatok tartalmáról [23/1998. (VI.
9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.; részletesen továbbá:
22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 110.;
49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999.
(VI. 25) AB határozat, ABH 1999, 150, 156.; 46/2003. (X. 16.)
AB határozat, ABH 2003, 488, 502-503.]. „[A] jogorvoslat
biztosítása a jogállam céljainak és feladatainak
megvalósítását szolgálja. Ezért kell az államnak olyan
jogszabályokat megalkotnia, amelyek eljárási garanciák
nyújtásával az alanyi jogok érvényesítésének lehetőségét
megteremtik” (602/D/1999. AB határozat, ABH 2004, 1353,
1356.).
Elvi éllel mutatott rá az Alkotmánybíróság arra, miszerint
az Alkotmány a különböző eljárási törvényekre bízza azon
szabályok kidolgozását, amelyek garantálják, hogy „az egyes
jogintézmények kapcsán a jogorvoslat útján a bármilyen
irányból bekövetkező jogsérelem valóban és érdemben
orvosolható legyen” [pl. 47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH
2003, 525, 544.]. A jogági sajátosságok figyelembevételével a
tételes jog feladata az e követelményeket kielégítő, az
Alkotmánynak megfelelő jogorvoslati formák, a jogorvoslattal
támadható érdemi határozatok rendszerének kidolgozása, a
jogorvoslati fórumok és a jogorvoslati rendszer fokozatainak
megállapítása [49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372,
382.; 46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003, 488, 502 –
503.].
A büntetőeljárás perorvoslati rendszerét az
Alkotmánybíróság külön is több határozatban vizsgálta. Bár
ezek a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a
továbbiakban: II. Be.) szabályait támadó indítványok alapján
születtek, az alkotmányossági mércét és elvi tételeiket
illetően a jelen ügy szempontjából is irányadók. Az
Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben is az Alkotmány 57. § (5)
bekezdése által megszabott követelményrendszerhez mérte a
tételes jog szabályait, s a jogorvoslattal támadható
büntetőeljárási határozatok köre, a jogorvoslati eljárás belső
rendje, a másodfokú bíróság feladatai – a részletszabályok
átalakulása és a négyszintű bírósági rendszer kialakítása
ellenére – lényegüket tekintve ma is változatlanok.
A megelőző döntések lényegét is összegző 49/1998. (XI.
27.) AB határozat kifejtette, hogy „a perorvoslat az a jogi
eszköz, amelynek segítségével a vád és a védelem az elsőfokú
bíróság határozatát és eljárását kifogásolhatja úgy, hogy a
magasabb bírói fórum annak felülvizsgálatára és az arról való
döntésre kötelezett. Sem a jogorvoslathoz való jog alkotmányos
tartalma, sem a jogorvoslati jogosultságnak a Be. 7. §-ában
rögzített garanciális eljárási alapelve nem biztosít alanyi
jogot arra, hogy a büntető felelősségre vonás alapjául
szolgáló tényállás-megállapítást minden esetben az elsőfokú
bíróság végezze, illetve hogy tényállási hiba esetén a
másodfokú bíróság korrigáló döntése ellen újabb jogorvoslati
lehetőség nyíljék, avagy ténykérdésekben a másodfokú bíróság
csupán korlátozott reformatórius jogkörrel vagy azzal sem
rendelkezzék.” Rámutatott továbbá, miszerint a perorvoslati
rend legrészletesebb szabályozása sem képes garantálni, hogy
minden ügyben az anyagi igazságnak megfelelő döntés szülessen
(ABH 1998, 372, 382.).
2. Az Egyezmény a jogorvoslathoz való jogot kezdetben nem
tartalmazta, a Bíróság az ezzel kapcsolatos sérelmeket is a 6.
cikk rendelkezései alapján bírálta el. A Strasbourgban, 1984.
november 22-én kelt Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikke
azonban ezt beépítette az Egyezmény rendelkezései közé (13.
cikk). Az ennek nyomán (is) újraformálódó Bírósági gyakorlat
kialakította azt az egységes álláspontot, hogy a jogorvoslati
eljárás biztosítása nem abszolút kívánalom, s az államok
élveznek bizonyos mérlegelési szabadságot a jogorvoslat
módozatainak kialakításában (pl. No. 26808/95, Dec. 16. 1.
96., D. R. 84-A p. 164.). Rámutatott azonban, hogy ahol
jogorvoslati fórumok működnek, a jogorvoslati eljárás
tekintetében is érvényesek az Egyezmény 6. cikkében foglalt
követelmények (Delcourt v. Belgium judgment of 17 January
1970, Series A no. 84.).
A Bíróság igen nagy számú döntésében vizsgálta a nyilvános
tárgyaláshoz és a nyilvános ítélethirdetéshez kapcsolódóan a
6. cikk. 1. bekezdését, összekapcsolva a „public hearing”
követelményét a jogorvoslat hatékonyságának, a tisztességes
eljárásnak és a védelemhez való jognak a kérdésével. A
döntések leszögezték, hogy a rendelkezés által megkövetelt
nyilvánosság minden ügyben, minden fokon és mindenféle
eljárási rendben a tisztességes eljárás olyan kiemelt
követelménye, amely megvédi az eljárás résztvevőit a titkos
eljárásoktól és ítéletektől, ugyanakkor növeli a bíróságokba
vetett bizalmat is (pl. Weber v. Switzerland judgment of 22
May 1990, Series A no. 177.). Fő szabályként, függetlenül
attól, hogy adott esetben jogorvoslati eljárásról van-e szó,
nyilvános „meghallgatást” kell tartani. A büntetőeljárás
egységes egésznek tekintendő, amely a jogerős döntéssel zárul
le, így a 6. cikk követelményei annak egész tartamára
irvényesek. A nyilvánosság alóli kivételek szűk körben
érvényesülnek, gyakorlatilag külön indokolási kötelezettség
alá tartoznak a jogalkotás és a jogalkalmazás szintjén
egyaránt (pl. No. 13800/88, Dec. 1. 7. 91., D. R., p. 94.;
Rolf Gustafson v. Sweden judgment of 1 July 1997, Reporst 1997
1997-IV, p. 1149.).
Az államonként is eltérő funkciókat betöltő és eltérő
sajátosságokkal rendelkező jogorvoslati eljárásban többnyire
igen kevés olyan lehetőség van, amely mentesíthet a
nyilvánosság követelménye alól. Erre legfeljebb akkor kerülhet
sor, ha a „vizsgálható körülmények” különösen szűkre
szabottak. Elfogadható a nyilvánosság mellőzése s az ítélet
nyilvános kihirdetése pl. akkor, ha a bíróság kompetenciája
csak az elbírált határozat hatályon kívül helyezésének
megítélésére, s az új eljárásra kötelezés kimondására, vagy a
fellebbezés elfogadására vagy elutasítására terjed ki (pl. No.
17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p. 76.; 172, pp. 13-14.;
Helmers v. Sweden judgement of 29 Ocober 1991, Series A no.
212-B.; Allan Jacobsson v. Sweden No. 2. judgment of 19
February 1998, Reports 1998-I, p. 154.). Elvi éllel mondta ki
azonban a Bíróság több esetben is, hogy a nyilvánosság
kérdésének szempontjából a felülvizsgálat szűkre szabottsága
nem dönthető el egyszerűen annak a kérdésnek a mentén, hogy
ennek terjedelme tény- vagy jogkérdésre terjed ki.
Mindenképpen szigorúbbak azonban a követelmények akkor, ha a
jogorvoslat elbírálása során ténykérdésékben is döntési
jogköre van a bíróságnak. Még e tekintetben is más azonban a
helyzet attól függően, ha a jogorvoslati fórum végleges
döntést hozhat, vagy ha – akár csak részben is – új eljárásra
kötelezést mondhat ki, továbbá ha megilleti a bizonyítás
felvételének joga, illetőleg ha ez csak korlátozottan
érvényesül (vö: No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p.
76.; Ekbatani v. Sweden judgment of 26 May 1998, Series A no.
134.).
A csak jogkérdésben történő döntéshozatal, illetve a
harmadfokú eljárás döntően csupán akkor viseli el a
nyilvánosság alóli kivételeket, ha a bíróságnak nincs széles
reformatórius jogköre (vö: Josef Prinz v. Austria judgment of
8 February 2000.). Még ekkor is vizsgálni kell a nyilvánosság
elmaradásából következő „várható vagy lehetséges” – és nem a
ténylegesen előforduló – érdeksérelem bekövetkezésének
lehetőségét. A 6. cikkben foglalt garanciákkal szemben ugyanis
követelmény, hogy jogoknak nem teoretikusan, hanem ténylegesen
és valóságosan kell érvényesülniük (vö: Fejde v. Sweden
judgment of 29 October 1991, Series A no. 212-C.; Meftah and
Others v. France judgment of 26 July 2002, Reports 2002-VII.).
A Bíróság rámutatott, hogy a tisztességes eljárás
követelményrendszerének egyes elemeit nem lehet egymástól
elszigetelten értékelni. A nyilvánosságból (közvetlenségből)
fakadó „előnyöket” még a fegyveregyenlőség biztosítása mellett
sem (azaz pl. a vád és a védelem egyidejű távoltartása a
bíróságtól) pótolja önmagában, hogy a feleknek jogukban áll
írásbeli észrevételt tenni az elsőfokú döntésre, vagy egymás
nyilatkozataira. Az állam pedig pusztán azzal nem mentheti ki
magát, hogy az elsőfokú bírósági szakaszban biztosította a
nyilvánosságot (pl. Ekbatani v. Sweden judgment of 26 May
1998, Series A no. 134). A tárgyalás tartásáról a felek csak
saját akaratukból mondhatnak le (pl. Hakansson and Sturesson
judgment of 21 February 1990, Series A no. 171.). A tárgyalás
tartására irányuló kérelem ellenben olyan pozitív
kötelezettséget ró az államra, mely szerint ilyen esetben
nemigen lehet alap annak mellőzésére. Amennyiben pedig ilyen
esetben a jogorvoslati fórumként eljáró bíróság
ténykérdésekben is jogosult az alapítélet felülbírálatára és
nem biztosítja a 6. cikk követelményeit, ez az Egyezmény
megsértését jelentheti, minthogy önmagában is alkalmas a
fellebbező fél oldalán jelentős érdeksérelem megállapítására
(részletesen pl. No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p.
76.; JanĹke Andersson v. Sweden judgment of 29 October 1991,
Series A no. 212-C.; 570.; Ekbatani v. Sweden judgment of 26
May 1998, Series A no. 134.).
Hangsúlyozta továbbá a Bíróság, hogy a nyilvánosság
kérdése szoros összefüggésben áll a 6. cikk egészével, így a
védelemhez való joggal is. A jogorvoslati eljárás nem lehet
„indokolatlanul formális” (unduly formalistic) és adott
esetben lehetővé kell tenni a védelem számára a szóbeli
érvelést ennek keretén belül is (pl. 10532/83, Dec. 15. 12.
87, D.R. 54, p. 19.; No. Van Geyseghem v. Belgium judgment of
21 January 1999, no. 26103/95.). A terhelt részvétele az
ellene folyó eljárásban fontos alapelv, s különösen ha súlyos
büntetés kiszabásának lehetősége áll fenn, nem fosztható meg a
személyes érvelés nyújtotta előnyöktől (pl.; Zana v. Turkey
judgment of 25 November 1997, Reports 1997-VII, p. 2533.).
Végül figyelmet érdemel az a követelmény, mely szerint a
bírósági út, illetve ezen belül az egyes fórumok/szintek
igénybevételével kapcsolatos szabályoknak egyértelműnek,
világosnak, precíznek kell lenniük, s a rájuk épülő
joggyakorlatnak mindezt vissza kell igazolnia. A jogbiztonság
sérelme adott esetben önmagában is előidézhet egyezménysértést
(pl. Geouffre de la Pradelle v. France judgment of 16 December
1992, Series A no. 253-B.; Serghides and Christoforou v.
Cyprus judgment of 5 May 2002.).
3. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc.
(a továbbiakban: I. Bp.) már ismerte a másodfokú eljárás során
válaszható tanácsülés intézményét. Erre vonatkozó szabályai
azonban a hatályos törvényben szereplő nyilvános ülés
fogalmának és követelményrendszerének feleltethetők meg,
azzal, hogy az itt meghozható döntések a kasszatórikus jogkör
gyakorlásán nem mentek túl. A tanácsülés mint eljárási forma,
biztosította az ügyfélnyilvánosságot, az „érdemi” döntés pedig
csupán abszolút (alaki) eljárási szabálysértések
következményeinek megállapítására, illetve szűk körben a
járulékos kérdések felülbírálatára szorítkozott.
Az újabb kori jogalkotásban a fellebbezés érdemi
elintézése során alkalmazható tanácsülés intézménye a
büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. számú törvényerejű
rendeletben (a továbbiakban: I. Be.) jelent meg először. Az I.
Bp.-t felváltó, a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi
III. törvény (a továbbiakban II. Bp.), illetve a módosításáról
szóló 1954. V. törvény (a továbbiakban: Bpn. I) ugyanis akként
rendelkezett, hogy másodfokon minden ügyet tárgyalásra kell
kitűzni [Bp. 194. § (2) bekezdés, Bpn. I. 76. §]. A II. Bp.
módosításáról szóló 1958. évi 16. sz. törvényerejű rendelet
néhány, érdemi felülbírálatot nem jelentő kérdésben (áttétel,
eljárási akadályok miatti megszüntetés) megengedte az ún. zárt
ülés tartását, a tanácsülést pedig a tárgyalás előkészítésére
szolgáló formaként tartotta fenn. Az elsőfokú határozat érdemi
felülvizsgálata minden esetben tárgyalás tartását kívánta meg.
Az I. Be. a törvényben taxatíve meghatározott esetekben az
eljárás egyszerűsítése érdekében tette lehetővé a fellebbezés
tanácsülésen való elbírálását. A döntés csak a járulékos
kérdésekben jelenthetett tényleges revíziót. Tanácsülésen
csupán az eljárás – törvényben körülírt esetekben történő –
megszüntetéséről, felfüggesztéséről, vagy az ítélet abszolút
eljárási hibák miatti hatályon kívül helyezéséről lehetett
határozni (244. §, 246. §). Az ülés még ezekben az esetekben
is nyilvános, az eljárás fő szereplőinek részvételét és jogaik
gyakorlását biztosító eljárási módot, mintegy „egyszerűsített
tárgyalást” jelentett (245. §).
A II. Be. (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény)
a tanácsülésen hozható határozatok körét voltaképpen az I. Be-
vel megegyezően szabályozta, pontosan felsorolva az e formában
eldönthető kérdések körét. Az elsőfokú döntéssel kapcsolatos
reformatórius jogkör érdemi gyakorlására továbbra is csak
járulékos kérdésekben kerülhetett sor. Ekkor változott azonban
a tanácsülés zárt üléssé, azon már csak a tanács tagjai és a
jegyzőkönyvvezető lehettek jelen.
4. A Be. az ülés zárt formáját megtartva, jelentősen
bővítette a tanácsülésen meghozható határozatok körét, anélkül
azonban, hogy áttekinthető, világos rendszerben tartalmazná a
tanácsülés tartásának lehetséges eseteit. A jogszabály az
eljárás formáját nem köti össze az ott hozható határozatok
típusával sem. A legfontosabb változást azonban az jelenti,
hogy a büntetőjogi főkérdésekben is lehetőség nyílt
tanácsülésen a reformatórius jogkör gyakorlására is. Az ülés
zárt jellegére figyelemmel viszont a döntés kihirdetésre nem
kerül, a tanácsülés tényéről és időpontjáról a felek
előzetesen nem értesülnek, s jegyzőkönyv hiányában nem is áll
módjukban az ott történtek ellenőrzése.
A hatályos törvény szerint a másodfokú bíróságot a korábbi
szabályozáshoz hasonlóan széles revíziós jogkör illeti meg az
elsőfokú bíróság érdemi határozataival szemben: azt a megelőző
eljárással együtt felülbírálja. A döntés megalapozottságára, a
bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a
jogkövetkezmények alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket arra
tekintet nélkül vizsgálja, hogy ki és milyen okból
fellebbezett. Ellenőrzi továbbá az eljárás szabályszerű
lefolytatásához fűződő legfőbb követelmények megtartását, s
hivatalból dönt a járulékos kérdésekben [Be. 348. § (1)
bekezdés].
Tartalmát és következményeit tekintve a másodfokú bíróság
az első fokú döntéssel kapcsolatban továbbra is öt féle
határozatot hozhat: a fellebbezést elutasíthatja, az ítéletet
helyben hagyhatja, megváltoztathatja, a határozatot hatályon
kívül helyezheti és az eljárást megszüntetheti, vagy az
elsőfokú bíróságot az eljárás megismétlésre utasít[hat]ja. A
döntés formájára nézve a Be. 370. § (2) bekezdése csupán azt
írja elő, hogy az ítélet megváltoztatása esetén ítélettel,
minden más esetben végzéssel kell dönteni. Ebből következően a
reformatórius döntés mindig ítéleti formát igényel. A
határozat formájának megválasztása önmagában csak dogmatikai
kérdés. Alkotmányossági problémává azzal válik, miszerint a
törvény egyetlen szabálya sem tartalmazza, hogy ítéletet csak
tárgyaláson lehet hozni, s ezzel megnyílik az út a reformációs
jogkör akár tanácsülésen történő gyakorlása előtt is.
A fellebbezés elbírálásának kereteit a hatályos Be. egyfelől a
bíróság eljárásának – részben – új formáihoz: tárgyalás,
nyilvános ülés, tanácsülés, másfelől pedig a másodfokú döntés
típusához köti. Az eljárási forma kiválasztása tekintetében
még a reformatórius jogkör gyakorlásának szükségessége esetén
is csupán annak lehet – nem minden esetben meghatározó –
szerepe, hogy a másodfokú bíróság tanács elnöke szerint
szükséges-e a tényállást érintő bizonyítás felvétele. Az ilyen
bizonyítás felvételére tárgyalást kell kitűzni, s még a
nyilvános ülésen is legfeljebb a büntetéskiszabási
körülményekre lehet a vádlottat meghallgatni (Be. 353. §).
Az eljárási formákról a Be. egységesen a tárgyalási
szakaszra vonatkozó – s így a másodfokú eljárásban is irányadó
– általános szabályok között rendelkezik. A terminológiai
azonosság ellenére azonban az egyes eljárási formák a bírósági
eljárás különböző szakaszaiban eltérő funkciókat töltenek be.
Az eltérő szerep viszont a törvény tételes szabályaiban csak
eseti jelleggel jelenik meg, főként ha a Be. a garanciális
szempontból „alacsonyabb szintű” formát is megengedhetőnek,
esetleg célszerűnek tartja némely döntés meghozatalához. A
különböző eljárási formában meghozható határozatok között
azonban – néhány kivételtől eltekintve – a törvény súlyuk és
az ügyre gyakorolt hatásuk szerint nem tesz különbséget.
Figyelembe véve a másodfokú, a külön és a különleges
eljárásokra, továbbá a rendkívüli perorvoslatokra vonatkozó
szabályokat is, „egyszerűsített” formában (tanácsülésen,
nyilvános ülésen) egyaránt sor kerülhet az eljárás ügydöntő
határozattal történő végleges lezárására, ebben (akár új)
jogkövetkezmény alkalmazására, az eljárás továbbfolytatásának
elrendelésére, eljárási szankció kiszabására, vagy pervezető
jellegű döntés meghozatalára.
Ennek következtében – a korlátozó szabályokat is
figyelembe véve – a másodfokú eljárásban tág tere marad az
eljárási forma bíróság (illetve a tanács elnöke) általi, a Be.
360. § (1) bekezdésére alapított választhatóságának. A
másodfokú eljárásra irányadó szabályok ugyanis nem zárják ki a
tárgyaláson kívüli elintézési módot akkor sem, ha a
felülbírálat során azonos tényállás alapján felmentés helyett
bűnösség megállapítására kerül sor, a cselekmény minősítése
módosul, s ha ebből az okból, vagy más indokkal a büntetés
mértékén kíván változtatni a bíróság. A Be. szabályaiból tehát
az eljárási formák alkalmazhatóságát illetően nem vezethetők
le olyan rendező elvek, amelyek kétség esetén a formaválasztás
kérdésében hibátlanul eligazíthatnák a jogalanyokat és a
jogalkalmazókat.
A tárgyalási szakaszra vonatkozó általános szabályok
szűkszavúan csak azt rögzítik, hogy a bíróság tárgyalást tart,
ha a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítására
bizonyítást kell felvenni. Minden más esetben ülés, tanácsülés
vagy nyilvános ülés tartását teszik lehetővé [234. § (1) – (2)
bekezdés]. Ez a rendelkezés az ügy érdemi elbírálására – egyes
külön eljárásokat kivéve – a tárgyalás tartását tekinti
általános formának, lévén, hogy a büntetőjogi felelősség
fennállásáról, vagy hiányáról a bíróság fő szabályként az
általa lefolytatott bizonyítást követően dönt. A szabály
érvényesülése azonban a másodfokú eljárásban (és a rendkívüli
perorvoslatok esetén is) számos ponton megtörik.
A másodfokú eljárásra irányadó szabályok a bizonyítás
felvételének lehetőségét szűkítik, lényegében a
ténymegállapítás egyes gyakorlati teendőire korlátozzák. A
másodfokú bíróság fő szabályként kötve van az elsőfokú bíróság
által megállapított tényálláshoz (tényálláshoz kötöttség).
Bizonyításnak az első fokú ítélet tényállásának
megalapozatlansága esetén, illetőleg akkor van helye, ha a
fellebbezésben új tényt állítottak vagy új bizonyítékra
hivatkoztak [323. § (3) bekezdés, 345. §, 351. § (1) bekezdés,
353. § (1) bekezdés]. A törvény behatárolja a tényállás
megalapozatlanságának ismérveit, s körülírja azt is, hogy
ennek mely típusai küszöbölhetők ki bizonyítással [351. § (2)
bekezdés; 353. § (2) bekezdés]. A további rendelkezések
tartalmazzák, hogy ezen belül mely esetekben szükséges
tárgyalást, illetve nyilvános ülést tartani [361. § (1)
bekezdés, 363. § (2) bekezdés].
A tényállás megalapozatlanságához kapcsolódó – néhány
nevesített esetkörökön túlmenően – a Be. 360. § (1) bekezdése
a másodfokú tanács elnökének mérlegelési jogkörébe utalja,
hogy a tanácsülés, a nyilvános ülés avagy a tárgyalás mellett
döntsön, s ezzel meghatározza az első fokú (érdemi) határozat
felülbírálatának kereteit. A törvény nem állít korlátokat a
tanácsülés alkalmazása elé akkor sem, ha a másodfokú
határozatban a bűnösség, a büntethetőség, a minősítés, a
büntetések vagy intézkedések tekintetében kerül(het) sor
eltérő döntés meghozatalára, s hasonlóképpen nem „rangsorolja”
kihatásuk szerint az itt meghozható járulékos kérdésekre
vonatkozó esetköröket sem. A Be. 360. § (1) bekezdésének
rangsorából, s a miniszteri indokolásból egyenesen az
következik, hogy a tanácsülés az elsődleges döntéshozatali
forma. A másodfokon meghozható határozatok formája a döntés
jellegére szintén nincs befolyással.
IV.
Az indítványok részben megalapozottak.
1. A büntetőeljárás garanciarendszere szerteágazó. A
törvényi garanciák egy része közvetlenül az Alkotmányból
származó, vagy annak egyes rendelkezéseiből levezethető, sok
esetben a Be. alapvető rendelkezéseiben külön is megerősített
szabályokat tartalmaz. Az alkotmányi garanciákat a jogalkotó
még törvényben sem zárhatja ki, nem korlátozhatja és nem
függesztheti fel, mert ez alapvető jog lényeges tartalmának
korlátozását jelentené, s így az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe ütközően alkotmányellenes [42/1993. (VI. 30.) AB
határozat, ABH 1993, 304.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat,
ABH 372, 377.]. Következésképpen a Be. egyes jogintézményekre
vonatkozó rendelkezéseiben ezeknek közvetlenül tükröződniük és
alkotmányos tartalommal érvényesülniük kell. Ilyen
mindenekelőtt az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és a 2. § (1)
bekezdése egymásra vonatkoztatásával megállapított – az
Egyezmény 6. cikkében szabályozott – tisztességes eljárás, a
független, pártatlan bíróság követelménye, az Alkotmány 57. §
(3) bekezdésében foglalt – a 6. cikk. 3. bekezdése által
körülírt – védelemhez, valamint a 13. cikkel közel azonos
szabályozást tartalmazó, az 57. § (5) bekezdésben foglalt
jogorvoslathoz való jog elve.
Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint: „A
’tisztességes eljárás’ (fair trial) követelménye nem
egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak itt megkövetelt
tulajdonságai közül (ti. mint ’igazságos tárgyalás’), hanem az
idézett, az Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai
Egyezményének – az Alkotmány alkotmányi rendelkezésben foglalt
követelményeken túl – különösen a büntetőjogra és – eljárásra
vonatkozóan – az 57. § többi garanciájának teljesedését is
átfogja. Sőt az 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát
adó – eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában
elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség,
amelyet az eljárás egészének és körülményeinek
figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes
részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes
részletszabály betartása dacára lehet az eljárás
’méltánytalan’ vagy ’igazságtalan’, avagy ’nem tisztességes”
[6/1998. (III. 11) AB határozat, ABH 1998, 91, 95.].
A 14/2004. (V. 7.) AB határozat az Alkotmánybíróságnak a
tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó gyakorlatát
összegezve megállapította, hogy „a tisztességes eljáráshoz
való jog abszolút jog, amellyel szemben nem létezik
mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már
maga is mérlegelés eredménye. A büntetőeljárás szempontjából
ezek a tételek a büntető igazságszolgáltatás történeti
rendszereinek felhalmozódott tapasztalatán alapulnak.
Eszerint: az igazság feltárásának az a legmegfelelőbb módja,
ha az ítélkezésben független és pártatlan bíróság nyilvános
tárgyaláson, a bizonyítás tekintetében egyenlő jogokkal
résztvevő felek aktív közreműködésével lefolytatott eljárás
eredményeként, közvetlen észlelése útján szerzett bizonyítékok
szabad mérlegelésével állapítja meg a büntető felelősségre
vonás eldöntéséhez szükséges tényeket.” Hangsúlyozta továbbá,
hogy a büntetőeljárás szabályrendszerének megalkotásakor a
tisztességes eljárás követelményei az eljárás szereplőinek
jogai és védelme érdekében olyan garanciákat is megkívánnak
amelyek, még az igazság megállapításának lehetőségeit is
szűkíthetik (ABH 2004, 241, 266.).
Mindazonáltal az Alkotmánybíróság több döntésében is
elismerte az eljárás egyszerűsítésének lehetőségét, s
hangsúlyozta az időszerűség követelményének fontosságát.
Minden esetben kitért azonban arra is, hogy gazdaságossági és
célszerűségi okokból az eljárási, s főként a közvetlen
alkotmányi garanciák érvényesítéséről ezen eljárások során is
gondoskodni kell, s erre az érdekeltek akaratának tiszteletben
tartása mellett kerülhet sor [részletesen: pl. 5/1999. (III.
31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 88-89.; 422/B/1999. AB
határozat, ABH 2004, 1316, 1320, 1322.]. A kiindulópont
ugyanis minden esetben csak az Alkotmány 57. § (1) bekezdése
lehet, mely szerint mindenkinek joga van az igazságos,
nyilvános tárgyaláshoz és független, pártatlan bírósághoz.
2. Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljárás
követelményeivel szorosan összefüggő jogbiztonságra vonatkozó
döntéseiben azt is hangsúlyozta, hogy az Alkotmány 2. § (1)
bekezdése nemcsak „egyes normák egyértelműségét követeli meg,
de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is
[…].” [összefoglalóan: 47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH
2003, 525, 535.]. A kiszámíthatóság követelményei között első
helyen említette a jogalkalmazásnak, különösen a bírósági
eljárásnak a kiszámítható és következetes működését, a döntést
befolyásoló processzuális szabályoknak félreérthetetlen, a
gyakorlatban érvényesülő mérlegelési szempontok határait
kijelölő megfogalmazását [pl. 9/1992. (I. 30.) AB határozat,
ABH 1992, 50, 59, 70.]. A 47/2003. (X. 27.) AB határozatában
pedig arra mutatott rá, hogy: „[a]z alkotmányosan is
elfogadott rendszerképző jogértelmezésnek megvannak a határai:
ez nem kerülhet szembe a jogbiztonság követelményével. A
jogalkalmazói jogértelmezés ezért csak olyan működőképes
jogszabályra épülhet, amely világosan kijelöli az adott
jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait és
rendjét, az alkalmazásával érintettek körét, azok jogait és
kötelezettségeit és az intézménnyel összefüggésben igénybe
vehető jogorvoslati rendet” (ABH 2003, 525, 549.).
Ahogyan azt a III. fejezet 4. pontja részletesen
tartalmazza, az eljárási formák választhatósága körében a Be.
360. § (1) bekezdése, illetve a másodfokú eljárás
lefolytatásával kapcsolatos rendelkezései nem tartalmaznak
egyértelmű szabályokat. A törvénynek valamennyi, a mérlegelési
jogkört behatároló szabályát figyelembe véve is fennmarad az
ügyek igen széles köre, amelyekben kizárólag a tanácselnök
döntése határozza meg a másodfokú eljárás alkalmazandó
formáját. A döntést meghatározó tartalmi kritériumok azonban a
törvényből még áttételesen sem állapíthatók meg, csupán az
eljárási formák felsorolásának sorrendjéből következik, hogy a
tanácsülés az elsődleges forma. A Be. ugyanis sem pozitív sem
negatív megfogalmazásban nem tartalmaz semmiféle, az ügy
típusához, a bűncselekmény tárgyi súlyához, a kiszabható
büntetés vagy a változtatás lehetséges mértékéhez, illetve
(egyes bizonyítási korlátokon túl) bármely más szemponthoz
igazodó előírást.
A fentiekben részletezett hiányos, s ekként eltérő
értelmezésre lehetőséget kínáló szabályozási mód közvetlenül
sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság
követelményét, s kiszámíthatatlan hatást gyakorol a
jogorvoslathoz való jog tartalmi érvényesülésére, mert szinte
bírósági tanácsonként más-más gyakorlat követését teszi
lehetővé. Mindez alapjogi sérelmeket okoz és a tisztességes
eljárás további követelményeinek sérülését is előidézi.
3.1 A bírósági jogalkalmazásnak egyaránt része a
tényállás és az alkalmazandó jog megállapítása, valamint a
jogkövetkezmények meghatározása. Ezen összetett folyamat,
eljárási periódusoktól függetlenül magában foglalja a jogilag
releváns tények objektív feltárását, összegezését, értékelését
és a jogkérdések megismerését. A bíró belső meggyőződése,
amely lehetővé teszi számára – a bírói függetlenség
alkotmányos elve által oltalmazott – a lelkiismeretének
megfelelő döntés meghozatalát, ezen tényezők hatására alakul
ki. A büntetőeljárási törvénynek tehát az ehhez szükséges
eljárási kereteket és módszereket biztosítania kell valamennyi
bíró számára.
Az Alkotmány 46. § (1) bekezdésében rögzített és a Be-ben
is főszabálynak tekintett társasbíráskodás elvéből következően
a jogerős döntés meghozatalára rendelt másodfokú eljárásban a
ténymegállapítás, a jogértelmezés és a döntés a bírói tanács
tagjait közösen illeti meg és őket együttes tevékenységre
kötelezi. A Be. rendelkezéseiből, szóhasználatából ez
félreérthetetlen, minthogy az elsőfokú döntés felülbírálatát a
három szakbíróból álló tanácsra bízza.
A társasbíráskodás és a bírói függetlenség egymást
kiegészítő és a tisztességes eljárás követelményével szoros
összefüggésben lévő alkotmányi követelmények. A bíróság
függetlenségének ereje mutatkozik meg és a tisztességes
eljárás fokozott garanciája fejeződik ki abban, hogy a külön-
külön lelkiismeretének megfelelő törvényes döntés
meghozatalára feljogosított bírákból álló bírói tanács
mérlegelő tevékenységének eredményeképpen születik meg a
jogerős döntés, melynek meghozatalához legalább két bíró
egyetértése szükséges. Ez azonban csak akkor biztosított, ha a
tanács minden tagja a döntésnek keretet adó eljárási kérdések
megítélésére is egyenrangú befolyást gyakorolhat, s ezen
keresztül egyenlő esélyt kap mindazon eljárási módszerek
gyakorlására és bizonyítási eszközök igénybevételére, amelyek
az első fokú határozat felülvizsgálatához szükséges ismeretek
megszerzését lehetővé teszik számára.
A Be. 360. § (1) bekezdése azonban az alkalmazandó
eljárási forma felőli döntést kizárólag a tanács elnökének
döntési jogkörébe utalja. Ekként a társasbíráskodás alkotmányi
– és a Be. szabályai szerint másodfokon kivételt nem tűrő –
elve ellenére az eljárási formára vonatkozó, mérlegelési
szempontok nélküli diszkrecionális jogkörben, „egyesbíróként”
meghozott tanácselnöki elhatározás az érdemi határozatra
közvetlenül kiható, a bírói függetlenség követelményét sértő
döntéssé is válhat.
3.2. Az Alkotmánybíróság működésének kezdetétől
különbséget tett a bírói függetlenség külső és belső
aspektusai között. „A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában –
vsszegezve addigi gyakorlatát – az Alkotmánybíróság elvi éllel
állapította meg, hogy „a bírói hatalom, amelyhez a bírói
függetlenség kapcsolódik döntően az ítélkezésben ölt testet. A
bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további
státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez
szükségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól is –
függetlennek kell lennie, függetlenségét garanciáknak kell
biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár az
külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a bírósági
szervezeten belülről. A bírói függetlenség egyedi aspektusában
[…] a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját
jelenti, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták
eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező
erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyásolástól
mentesen, a törvények, illetve általában a jogszabályok
alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.” (ABH 1999,
150, 153.)
A Be. 360. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés –
megfelelő korlátozás nélkül – a kifejtett kívánalmakkal
ellentétes hatás kiváltását eredményezheti.
A tanácselnöki státus a bíróságok szervezetéről és
igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény, továbbá a bírák
jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII.
törvény alapján is pusztán olyan igazgatási feladatok
ellátását jelenti, amelynek tartalmát az egyes bíróságok
szervezeti és működési szabályai részletezik. Az igazgatási
státusból levezethető hatáskörök semmiképpen nem válhatnak a
bírói függetlenség gátjává. E tevékenység nem gyakorolhat az
ügy érdemére kiható befolyást, illetőleg nem teremthet a bírói
meggyőződés kialakulását akadályozó kényszerhelyzetet,
amelyben a tanács tagjainak a függetlensége sérelmet
szenvedhet.
A jogorvoslati eljárás megteremtése azt bizonyítja, hogy
a jogalkotó számol az első fokú eljárás, s az ítélet
meghozatala során elkövethető hibákkal. Az a tény pedig, hogy
szűkre szabott rendkívüli jogorvoslati rezsim mellett, a
jogorvoslati eljárásban kivétel nélkül az egyenrangú
„szakbírói” státus elvén alapuló társasbíráskodás
érvényesülését tartja megfelelőnek, kifejezi annak az igénynek
az érvényesülését, hogy a jogerős határozatokban körültekintő,
a lehető legmagasabb szintű jogalkalmazói tudást és
értékítéletet szintetizáló döntések tükröződjenek. A
tisztességes eljárás követelményeiből kiindulva ezzel a
másodfokú ítélkezési tevékenységet – az egyes bírák esetén –
akadályozó körülmények nem férnek össze, s alkotmányosan
elfogadhatatlan az olyan szabályozás, amely alkalmas lehet a
bírói függetlenség sérelmének előidézésére.
A látszólag csupán az eljárási formát meghatározó, ám a
törvény további szabályai következtében a „jogorvoslás”
mélységére is kiható előzetes tanácselnöki értékelés valójában
szervezeten belüli „hatáskörelvonást” jelent. A Be.
rendszerében az eljárási forma megválasztása ugyanis mintegy
előkérdése annak, hogy az elsőfokú döntés felülvizsgálata
során a tételes jog mely további rendelkezései kerülhetnek
alkalmazásra, milyen hatókörű lesz a jogorvoslat. A
tanácselnöki „választás” előzetesen eldönti, hogy helytállóak-
e a megalapozatlanságra hivatkozó indítványok, a reformatórius
jogkör gyakorlására sor kerülhet-e, s ha igen, milyen
terjedelemben, indokolt-e a büntetéskiszabási körülményekre
vonatkozó adatok kiegészítése, sor kerülhet-e a minősítés
megváltoztatására, stb. Ilyen módon a másodfokú bírói munka
érdemét jelentő, a jogorvoslás lényegére vonatkozó kérdések
megállapítására a tanács elnöke egyszemélyben válik
jogosulttá, a tanács tagjai esetleges eltérő álláspontjuk
ellenére is csak az általa előzetesen meghatározott körben és
kijelölt irányban láthatják el bírói feladataikat. Az eljárási
kérdésekben diszkrecionális döntésre jogosító tanácselnöki
státus tehát végső soron lehetőséget teremt tartalmi
kérdésekben a döntés jogának a tanács tagjaitól történő
elvonására, s gátolhatja az ügy jogilag releváns
körülményeinek a bírói meggyőződés kialakításához szükséges
mértékű megismerését. Az így kialakult helyzet pedig a bírói
függetlenség mellett a tisztességes eljárás követelményeinek
érvényesülését is veszélyezteti, mert torzulásokat okozhat a
jogorvoslás folyamatában, minthogy a különböző eljárási formák
már a fellebbezés megalapozottságának vizsgálatára sem
nyújtanak azonos esélyt.
Az Alkotmánybíróság ismételten leszögezi, hogy a bírói
függetlenség egyetlen korlátja a törvényeknek való
alávetettség lehet, nem pedig a szervezeten belüli praktikus
szempontokon alapuló, vagy a szervezeten kívülről érkező
nyomás kielégítésére törekvő célszerűségi indíttatású
megfontolás [részletesen pl.: 53/1991. (X. 31.) AB határozat,
ABH 1991, 266, 267.; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH
1993, 256, 261.; 45/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994,
254, 256.; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769.]. A
jogalkotóra mindez azt a kötelezettséget hárítja, hogy az
ítélkezési tevékenységgel szorosan összefüggő igazgatási
szabályok megalkotása során is az Alkotmány rendelkezéseinek
megfelelően járjon el. Így az eljárási törvény szintjén nem
teremthető olyan helyzet, amely a jogalkalmazás folyamatában
lehetőséget nyújt a döntési kompetenciákra vonatkozó elvek és
a „hatáskört-telepítő” szabályok tartalmának kiüresítésére,
korlátokat állítva ezáltal alkotmányi garanciák érvényesülése
elé.
4. Az Egyezségokmány, valamint az Egyezmény a tárgyalás
nyilvánosságát az igazságszolgáltatás működésének alapvető
követelményeként határozzák meg, s az minden modern
büntetőeljárás olyan eminens rendelkezései közé tartozik,
amely csak indokolt esetben és szűk körben korlátozható. A
tárgyalási elv, az ehhez kapcsolódó nyilvánosság, a
közvetlenség és a szóbeliség az Alkotmány és a Be. alapján is
a büntetőeljárás elsőrendű garanciális követelménye.
Az Alkotmánybíróság az 58/1995. (IX. 15.) AB határozatban
kifejtette: a büntetőeljárásban elsősorban a tárgyalás
nyilvánossága és a bírósági döntés nyilvános kihirdetése
jelenti az eljárás nyilvánosságát. Ez egyfelől a társadalom
részéről biztosítja az igazságszolgáltatás működésének
ellenőrzését, másfelől pedig „a büntető felelősségre vonás
nyilvánossága az egyik útja annak, hogy a büntetőjog parancsai
és tilalmai eljussanak a közösség tagjaihoz. […] Az Alkotmány
a nyilvánosság garanciális oldalára helyezi a hangsúlyt,
amikor az alapvető jogok között rögzíti mindenki jogát ahhoz,
hogy az ellene emelt vádat a bíróság igazságos és nyilvános
tárgyaláson bírálja el [57. § (1) bek.].” Hangsúlyozta
továbbá, hogy a nyilvánosság korlátozhatósága körében az
Egyezségokmány és az Egyezmény szabályai lehetnek irányadók.
Következésképpen arra csak erkölcsi okból, a közrend, az
állambiztonság, az államtitok vagy a felek magánéletének
védelme okán, illetve esetenként mérlegelendő, a felek oldalán
felmerülő különleges körülmények folytán, illetve más
alapjogok védelme érdekében kerülhet sor. Ám az ítéletet még
ezen esetekben is nyilvánosan kell kihirdetni (ABH 1995, 289,
292-293.).
A már hivatkozott döntések a nemzetközi dokumentumokkal és
a Bíróság határozataival megegyezően a bírósági eljárást
egységes egésznek tekintik, s a nyilvánossággal összefüggő
követelmények érvényesülését nem szorítják az elsőfokú
bírósági szakaszra. Az ellenkező felfogás azt jelentené, hogy
az elsőfokú bírósági eljárást követően az ügy a nyomozási
szakaszhoz hasonlatos „inkvizitórius” fázisba jutna, sőt még
ahhoz képest is fokozottan lehetővé válnék az érintettek
kirekesztése az eljárásból.
A másodfokú bírósági eljárásban döntően az elsőfokú
határozat felülbírálatára kerül sor, ám a felülbírálat nem
csupán a döntést, hanem az annak meghozatalához vezető eljárás
felülvizsgálatát is jelenti. Az eljárás jogorvoslati joggal
rendelkező résztvevői formálisan az első fokú határozatot
támadják, de túlnyomórészt az ügy végleges eldöntését kérik. A
másodfokú bíróságnak pedig a fellebbezés kereteit meghaladóan
hivatalból is jogában áll számos kérdésben új döntést hozni,
vagy az elmulasztott rendelkezéseket pótolni. Az eldönthető
anyagi- és eljárásjogi kérdések skálája széles, a mérlegelést
igénylő büntetőjogi főkérdésektől (bűnösség, büntetés) a
törvény kötelező rendelkezésein alapuló járulékos kérdésekig
(pl. lefoglalás megszüntetése) terjedhet. A jogalkotónak van
mérlegelési szabadsága a tekintetben, hogy ezek közül melyek
és milyen esetben nem kívánják meg a nyilvános tárgyalás
megtartását, mikor célszerű ennek mellőzése. Ennek során
azonban figyelembe kell venni, hogy a másodfokú bíróság
eljárása – a hatályon kívül helyezés kivételével – az ügyet
véglegesen lezárja. Ez a döntés a kivételesnek számító, a
határozat végrehajtására még az engedélyezhető esetekben sem
feltétlenül halasztó hatályú rendkívüli perorvoslatokon kívül
más módon nem támadható. Az új eljárást eredményező tiszta
kasszáción, a fellebbezésnek a formai okból történő
elutasításán, vagy az eljárásnak a Büntető Törvénykönyvről
szóló 1978. évi IV. törvényben (a továbbiakban: Btk.)
nevesített büntethetőséget megszüntető okból (halál, elévülés,
kegyelem) történő megszüntetésén túlmenően az „eljárás
résztvevői nélküli döntéshozatal” lehetővé tétele szemben áll
az Alkotmány 57. § (1) bekezdése által garantált nyilvános
tárgyalás követelményével.
A büntetőjogi főkérdések és az ezek eldöntése által
befolyásolt járulékos kérdések esetében – függetlenül a
másodfokú ügydöntő határozat tartalmától (megváltoztatás vagy
helybenhagyás) – nem hozható fel alkotmányosan is elfogadható
érv amellett, hogy a súlyos jogkövetkezmények alkalmazásával
járó büntető ügyekben a szűkebb körű, legalább az érintettek
részvételét biztosító nyilvánosság követelményét korlátozni
lehetne. Ez ugyanis az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében
foglalt nyilvános tárgyaláshoz való jog sérelmén kívül további
alapjogi sérelmekhez vezet.
5. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a
jogállami büntetőeljárás tisztességes voltának lényeges eleme
a nyilvánosság kérdéséhez szorosan kapcsolódó pártatlan
bírósághoz való jog, a védelemhez való jog érvényesülése és a
fegyverek egyenlőségének elve. A nyilvánosság teljes
kizárásával folyó eljárásban ezen utóbbi alkotmányi
követelmények vagy nyíltan is sérülnek, vagy a rájuk vonatkozó
eljárási szabályok betartásának ellenőrizhetetlensége folytán
sérelmet szenvedhetnek, ami ugyancsak alkotmányellenes.
5.1. A büntetőeljárásban részt vevők alkotmányos jogait
korlátozza, hogy amikor a másodfokú bíróság tanácselnöke a
tanácsülési elbírálást tartja indokoltnak, ők erről a
fellebbezés elbírálásának egész tartama alatt sem értesülnek.
Kétségtelen, a törvény nem zárja ki, hogy az eljárás alanyai
az eljárási formára vonatkozóan indítványt tegyenek. Az
indítvány azonban egyfelől nem köti a bíróságot, másfelől
pedig nincs olyan szabály, amelynek alapján az indítvány
elutasításáról a bíróságnak az ügydöntő határozatot megelőzően
külön rendelkeznie, s arról az eljárás alanyait értesítenie
kellene. Emellett a vádló, a vádlott, a védő, s a további
érintettek (magánfél, egyéb érdekelt) még csak abban a
helyzetben sincsenek, hogy egymás esetleges írásbeli
fellebbezéseire, az azokhoz benyújtott további észrevételekre,
a későbbiek során tett indítványokra írásban reflektáljanak. A
törvény csupán az ügyészi fellebbezésnek, illetve a
főügyészség átiratának a vádlott részére történő kiadásáról
rendelkezik, arról azonban nem, hogy a megküldést követően az
észrevételek megtétele céljából a másodfokú bíróság várakozási
időt iktasson be. Tartalmilag tehát ez a „megismerési jog”
üres, mert nem garantálja, hogy a védelem álláspontja még a
döntés előtt megjelenjen a másodfokú tanács előtt.
Ez a helyzet a vádlott oldalán már önmagában a védelemhez
való jog sérelmével jár, de indokolatlanul hátrányos helyzetbe
hozhatja mind az állam büntető igényének érvényesítésére
hivatott közvádlót, mind pedig a pótmagánvádlót és a
magánvádlót is. (A magánfél és az egyéb érdekelt
vonatkozásában pedig még – a bármely oldalról érkező – a
fellebbezés rájuk vonatkozó részének puszta közlése sem
kívánalom, mint ahogyan az ő részükről érkező jogorvoslati
kérelem sem kerül kiadásra az eljárás fő személyeinek.)
Ekként, az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt
tisztességes eljárás lényegéhez tartozó fegyverek
egyenlőségének követelménye még látszólag sem jut érvényre,
vagy legfeljebb csak „annyiban”, hogy a kontradikció
lehetőségének tökéletes kiiktatásával a törvény a másodfokú
eljárástól valamennyi fellebbezésre jogosultat „egyformán
távol tartja”. E szabályozás, szemben áll a „fair eljárás”
minden elemével, tartalmilag akadályozza az
igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, s vákuumot
keletkeztet a hatékony jogorvoslathoz való jog
érvényesülésében. Az eljárási határidőkre, az ügymenetre
vonatkozó, részben eljárási, részben ügyviteli szabályok
egymásra vonatkoztatott értelmezéséből ugyanis az állapítható
meg, hogy az eljárás alanyainak oldalán ezek újabb korlátokat
szabnak az iratok időben történő megismerésének, némely
esetben még az ezekhez való hozzáférésnek is, s ezen keresztül
akadályozzák jogaik tényleges gyakorlását. A bírósággal
szemben viszont nem fogalmaznak meg olyan követelményeket,
amelyek alkalmasak lehetnének ennek kompenzálására.
5.2. A fellebbezés tanácsülésen történő elbírálásakor
ellehetetlenül a törvényesség, a pártatlan bíráskodás
követelményeinek ellenőrzése, s végső soron az ezek sérelmére
alapított rendkívüli jogorvoslathoz való jog gyakorlása is.
A Be. szabályai szerint a tanácsülés kitűzéséről, az
eljáró tanács összetételéről az eljárás részt vevőit
értesíteni nem kell, a tanácsülésen pedig – a hozzáfűződő
joghatások ellenére – jegyzőkönyv sem készül. Mindezek
hiányában a bíróság összetétele csak a határozat aláírásából
és csak utólag állapítható meg. Így a tisztességes eljárás egy
további aspektusának, a pártatlanság követelményének érvényre
jutása szintén veszélybe kerül, s alkalmazhatatlanná válnak az
eljárás résztvevőinek a kizárás érvényesíthetőségével
kapcsolatos eljárási jogosítványai, ideértve a rendkívüli
perorvoslatok egyes eseteinek kezdeményezését is.
Az Alkotmánybíróság a 67/1995. (XII. 7.) AB határozatában
fejtette ki részletesen a bíróság pártatlanságával kapcsolatos
álláspontját. „A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog
az eljárás alá vont személy iránti előítéletmentesség és
elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben.
Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával,
hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás
szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell
kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a
bíró pártatlansága tekintetében” (ABH 1995, 346, 347.).
Leszögezte továbbá azt is, hogy a pártatlanság kérdését
objektív és szubjektív nézőpontból egyaránt vizsgálni kell. „A
pártatlanság […] egyrészt azt a követelményt támasztja, hogy a
bíróság tagjai személyes előítéletektől mentesek legyenek,
másrészt – objektív nézőpontból vizsgálva – megvan-e a
pártatlanság megfelelő látszata.” [részletesen továbbá: pl.
32/2002. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2002, 153, 161.; 17/2001.
(VI. 1.) AB határozat, ABH 2001, 222, 227-228.]
A tanácsülés szabályozása egyik tekintetben sem felel meg
a hivatkozott határozatokban kifejtett, az Alkotmány 57. § (1)
bekezdéséből fakadó követelményeknek.
A korábbiakban már részletezettek alapján (IV/2. pont), a
kitűzéskor irányadó mérlegelési szempontok hiánya
sugalmazhatja olyan következtetés levonását, mely szerint a
másodfokú bíróság az eljárási forma megválasztásával eleve
kialakította álláspontját az ügy érdeméről. Ez már önmagában
is kétségbe vonhatja a bíróság pártatlanságát. Hasonlóképpen
aggályos, hogy a tanács összetételéről szóló információ híján
a fellebbezésre jogosultak nem élhetnek a kizárási indítvány
előterjesztésének lehetőségével, s jegyzőkönyv hiányában
utólag sem áll módjukban az erre alapított utólagos
jogkövetkezmények (felülvizsgálat) érvényesítése sem.
A jegyzőkönyv a büntetőeljárás minden szakaszában olyan
közokiratnak minősül, amely hitelt érdemlően tanúsítja, hogy
az eljárási cselekmények lefolytatására a törvény
rendelkezéseinek megtartásával került sor és azoknál kik,
milyen minőségben voltak jelen. A Be. szabályainak megfelelően
készült jegyzőkönyv az eljárás alanyainak távollétében
megtartható bármely bíróság előtti eljárási cselekmény esetén
az egyetlen hiteles bizonyítéka az előírások betartásának.
Hiányában a büntetőeljárás szabályszerű menete nem
ellenőrizhető, következésképpen még az abszolút eljárási
szabályszegések miatti jogkövetkezmények sem érvényesíthetők.
A közokirat hiánya végső soron a tanácsülés tényleges
megtartását is vitathatóvá teheti.
Az Alkotmánybíróság már számos döntésében hangsúlyozta,
hogy a jogbiztonság szabályszerű jogalkotást és jogalkalmazást
kíván meg. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének érvényesüléséhez
hozzátartozik, hogy „csak az eljárási normák betartásával
működnek alkotmányosan a jogintézmények [...]” [9/1992. (I.
30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az alkotmányos működés
kontrollálásának és kikényszeríthetőségének pedig alapvető
feltétele a tisztességes eljárás követelményeinek valódi
érvényesülését garantáló eljárási jogszabályok megtartásának
ellenőrizhetősége. Ez azonban – a legfeljebb a tanács
elnökének külön rendelkezése alapján eseti jelleggel
készítendő, az eljárás résztvevői számára pedig
hozzáférhetetlen – jegyzőkönyv hiányában nem lehetséges.
5.3. A III. 4. pontban az Alkotmánybíróság már utalt arra,
hogy az eljárási formákra vonatkozó szabályok nem tükrözik azt
a funkcionális különbséget, amelyek az egyes fázisokban
hozzájuk tapadnak. Amennyiben pedig ugyanazon elnevezés
szerinti forma eltérő rendeltetést tölt be a különböző
eljárási szinteken, az egységes szabályozás nem minden – így
jelen – esetben sem alkalmas a jogbiztonság követelményeinek
kielégítésére. Az eljárási formák célra rendeltségének szükség
esetén meg kell mutatkoznia a rájuk vonatkozó eljárási
szabályok tartalmi különbözőségében, méghozzá olyan mértékben,
amely a jogbiztonság mellett a védelem jogának érvényesülését
is garantáló fair eljárás követelményeit is kielégíti.
„A védelemhez való jog alkotmányos büntetőeljárási
alapelve az eljárás egész menetében számtalan
részletszabályban ölt testet [ami] a büntetőeljárás alá vont
személy azon jogaiban, illetve a hatóságok azon
kötelezettségeiben realizálódik, amelyek biztosítják, hogy a
vele szemben érvényesített büntetőjogi igényt megismerje,
arról álláspontját kifejthesse, az igénnyel szembeni érveit
felhozhassa, a hatóságok tevékenységével kapcsolatos
iszrevételeit és indítványait előterjeszthesse, továbbá védő
segítségét vehesse igénybe. A védelemhez való jog tartalmát
képezik a védő azon eljárási jogosítványai, illetve a
hatóságok azon kötelezettségei, amelyek részéről a védelem
ellátását lehetővé teszik.” [25/1991. (V. 18.) AB határozat,
ABH 1991, 414, 415.]. A 6/1998 (III. 11.) AB határozatban az
Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy az Alkotmány
rendelkezéseinek csak az „eredményes működésében tekintett
védelemhez való jog” felel meg, mely csak az elkerülhetetlenül
szükséges és arányos mértékben, a lényeges tartalmat illetően
pedig nem korlátozható (ABH 1998, 91, 94.).
A védelemhez való jog természetszerűleg az ellenérdekű fél
előadásaira és indítványaira a közvetlen reagálást, a
személyes jelenlétben megnyilvánuló meggyőző erőt biztosító
tárgyalási részvétel útján gyakorolható a leghatékonyabban. A
kontradiktórius tárgyalási szakaszban ettől csak kivételesen
indokolt eltekinteni, pl. ha a terhelt kivonja magát az
eljárásból, vagy ha mások jogainak védelme (pl. tanú), s ezen
keresztül az állam büntető igényének hatékony érvényesítése
ezt megkívánja. Még ezekben az esetekben is eltérő lehet
azonban a vádlott és a védő jelenlétének megítélése, s ez
számos tekintetben tükröződik is a Be. szabályaiban.
A védelem gyakorlásának további részjogosítványai a
tájékoztatáshoz, a védekezésre való felkészüléshez szükséges
idő biztosításához, a szükséges iratok birtoklásához, az ügy
megismeréséhez való mindazon jogok, amelyek szoros
összefüggésben állnak a tisztességes eljárás követelményével.
Ezek korlátozhatóságára ugyancsak szigorú szabályok
vonatkoznak [részletesen: 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH
1998, 91, 94-96.]. Érvényesítésüknek feltétele pedig a
működésében független és pártatlan bíróság.
Az Alkotmánybíróság a védelemhez való jog
korlátozhatóságát a szükségesség és arányosság
követelményeiből kiindulva vizsgálja. A korlátozás akkor
alkotmányellenes, ha az azzal elérni kívánt cél, vagy annak
módja nem felel meg az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdéseire
alapozottan kialakított szükségességi – arányossági teszt
követelményeinek. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata
szerint az állam ugyanis csak akkor nyúlhat az alapjog
korlátozásának eszközéhez, ha azt másik alapvető jog vagy
szabadság védelme vagy érvényesülése, egyéb alkotmányos
értékek védelme, illetve valamilyen alkotmányos cél indokolja.
Vizsgálni kell továbbá a korlátozással elérhető cél
fontosságának és az alapjogi sérelem súlyának egymáshoz való
viszonyát is. „Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása,
ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, […] nem
elkerülhetetlenül szükséges, […] a korlátozás által elérni
kívánt célhoz aránytalan [65/2002. (XII. 3.) AB határozat, ABH
2002, 357, 361-362.].
A másodfokú eljárás formáira vonatkozó szabályozás
következtében a védelemhez való jog az Alkotmány 57. § (1) és
(3) bekezdésébe ütköző módon számos tekintetben sérelmet
szenved. Szükségtelen, tehát alkotmányosan elfogadhatatlan
korlátozást jelent, hogy a bíróság a tanácsülés megtartásáról,
annak időpontjáról sem a terheltet, sem a védőt nem
tájékoztatja, ha az eljárás formájával kapcsolatos védelmi
indítványokat megfelelő időben nem bírálja el, vagy erről az
érintetteket nem értesíti. Ugyancsak megengedhetetlen, hogy a
már kifejtett, a határidőkre, a kézbesítési szabályokra
vonatkozó anomáliák folytán a terheltnek s a védőnek nem áll
rendelkezésre kellő idő a védelemre való felkészüléshez.
Hasonlóképpen e rendelkezésbe is ütközik, hogy a
jegyzőkönyvezés szabályai nem megoldottak, a pártatlanság
követelményével összefüggő igények érvényesítése tanácsülés
esetén úgyszólván lehetetlen. Ezen túlmenően is azonban
azokban az esetekben, amikor az eljárás végleges lezárására a
büntetőjogi felelősség érdemi vizsgálata mellett kerül sor,
nincs alkotmányosan elfogadható indoka a személyesen történő
védekezéstől megfosztásnak sem.
Indifferens e tekintetben az is, hogy a másodfokú eljárás
végeredményeképpen reformatórius döntésre, avagy az elsőfokú
határozat helybenhagyására kerül-e sor. A másodfokú bíróságnak
mindkét esetben az a feladata, hogy a bűnösség
megállapítására, a jogkövetkezmények alkalmazására vonatkozó,
valamint az ezekhez kapcsolódó járulékos kérdéseket a megelőző
eljárással együtt, részben a fellebbezésre figyelemmel,
részben pedig hivatalból megvizsgálja. A törvény szerint annak
sincs akadálya, hogy az eredeti keretek között, a bármely
oldalról benyújtott fellebbezés tartalma, indokolása annak
bejelentése után, egészen a másodfokú bíróság által
megtartandó tanácskozásig módosuljon, vagy megváltozzék. A
tárgyalás tisztességéhez hozzátartozik az is, hogy a
bíróságnak még a csak hivatalból vizsgálandó kérdésekben
felmerülő aggályokat is láthatóvá kell tenni. Erről a Be.
szabályai a bizonyítás anyagának a tárgyalás részévé tételére
vonatkozó szabályai megfelelő kereteket is teremtenek. A
vádlottnak s a védőnek a másodfokú eljárás érdemi részétől
való távoltartása azonban megakadályozza, hogy a változó
érvekre és körülményekre a védelem megfelelően reagáljon,
megfosztva egyúttal a bíróságot is attól a támogatottságtól,
amelyet a közvetlenség és szóbeliség a döntések
megalapozásában jelent.
A védelem jogához kapcsolódó fentebb megjelölt
korlátozások mögött semmilyen felismerhető alkotmányos- vagy
elfogadható államcél, nyomós közérdek, nem ismerhető fel,
következésképpen ezek szükségesnek nem tekinthetők. Bár a
bíróság munkaterhének csökkentése – az „időszerűség”
támogatására alkalmas – fontos körülmény lehet, olyan
szempontnak tekinthető csupán, amely alkotmányos alapjogok
korlátozását nem indokolja.
A tisztességes eljárás követelményeinek széles értelmezése
magában foglalja az ésszerű időn belüli elbírálás
követelményét, ami igazolhatja az egyszerűsített eljárási
formák meghonosítását és bizonyos körben akár a tárgyaláson
kívüli ügyintézést is. Az időszerűség követelménye azonban
csak egy a tisztességes eljárás elmei közül, amelynek érvényre
juttatása végletekig nem fokozható, s amely a tisztességes
eljárás további szempontjai fölött nem szerezhet uralkodó
befolyást, más alapjogot pedig semmiképpen nem sérthet. A
védelem jogainak korlátozásából eredő „időnyereség” nem
tekinthető olyan számottevő értéknek, amely az alkotmányos
jogok és követelmények megszorítását indokolhatná. Ez a
megfontolás az igazságszolgáltatás Alkotmánynak megfelelő
működéséhez méltatlan, merőben praktikus szempontnak
tekinthető, amellyel szemben áll a bíróságnak az ügyek alapos
felderítésére, a bizonyítékok körültekintő mérlegelésére, a
súlyosító és enyhítő körülmények hibátlan felderítésére, az
igazságos és a jogszabályoknak megfelelő döntés meghozatalára
vonatkozó kötelezettsége, összefoglalóan: a büntető igénynek a
tisztességes eljárás követelményrendszere keretei között
történő érvényesítése. Hatékony jogorvoslat a védelem jogának
ellehetetlenítését eredményező formalista megközelítésén
nyugvó, tartalmilag azonban üres szabályozás mentén pedig
elképzelhetetlen.
6. A tanácsülésen hozott határozat problémákat vet fel a
határozat jogereje szempontjából is.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogerő
intézménye a jogbiztonság szempontjából alapvető fontosságú. A
9/1992. (I. 30) AB határozat elvi éllel állapította meg, hogy
„a jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos
meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos
követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően biztosított
jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben
tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja.” (ABH 1992,
59, 65-66.)
A jogerőnek ezen, a jogállamiság szempontjából kiemelkedő
jelentősége miatt a jogerő feltételeinek és beálltának
megállapíthatósága ugyancsak kiemelkedő fontosságúnak
tekintendő. A másodfokú bíróság tanácsülésen hozott
határozatai jogerejének beálltát azonban a hatályos
rendelkezések nem teszik megállapíthatóvá. E tény mind az
elsőfokú határozatot megváltoztató (reformatórius), mind a
helybenhagyó tanácsülési határozatok esetében alkotmányosan
elfogadhatatlan következményekhez vezet.
A Be. szabályai szerint a másodfokú bíróság ügydöntő
határozata a kihirdetéssel emelkedik jogerőre. A tanácsülésen
hozott ítélet, s az azzal egyenértékű ügydöntőnek minősülő, az
első fokú ítélet helybenhagyásáról szóló végzés jogerőre
emelkedésének kérdését az eljárási mód teszi vitathatóvá,
hiszen ott a tanács tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kívül más
nem lehet jelen, azaz a kihirdetés fogalmilag kizárt. Ez
azonban a jogbiztonság jelentős csorbulását is jelenti, hiszen
kérdésessé válik, hogy az egyes, tanácsülésen hozott
határozatok milyen joghatások kiváltására alkalmasak, minthogy
a jogerő megállapítására gyakorlatilag a törvény tételes
szabályainak mellőzésével kerülhet csak sor.
A tanácsülésen meghozott, az első fokú ítéletet hatályon
kívül helyező végzés ugyancsak nem kerül kihirdetésre. Ekkor
azonban egyrészt nem ügydöntő határozatról van szó, másrészt
pedig kellő garanciát jelent a tárgyalás megismétlése. A
reformatórius jogkörben hozott ítélet viszont az első fokú
döntéshez képest tartalmilag is új döntést jelent. A
helybenhagyó végzés sem pusztán deklaratív döntést tartalmaz,
része lehet ennek új kötelezés megállapítása is (pl. bűnügyi
költség), s hasonló a helyzet az anyagi jogi okból hozott
megszüntető, illetve a formai okból történő elutasító
határozat esetében is.
Ennek folytán a jogállamiság követelményéből eredően a
jogbiztonság egyik alappillérét is jelentő, az érdemi
határozat jogerejének megállapítására vonatkozó eljárási
rendelkezések nem tekinthetők „csökkent értékűnek”,
megtartásuk nem mellőzhető. Az ezzel kapcsolatos törvényi
előírások olyan tartalmi követelmények, amelyektől bírói
mérlegeléssel, célszerűségi szempontok alapján nem lehet
eltérni. A Be. tanácsülés tartására vonatkozó szabályai, az
ott hozható határozatok jellege és a határozatok jogerejére
vonatkozó rendelkezések között viszont olyan, az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdését sértő alkotmányosan megengedhetetlen
ellentmondás van, amely meghaladja a jogalkalmazói
jogértelmezés lehetőségét.
7. A határozatban kifejtett érvekre figyelemmel az
Alkotmánybíróság megállapította, hogy a tanácsülés
intézményének jelenlegi szabályozása a támadott rendelkezések
tekintetében sérti a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez
való jog, a bírói függetlenség és a jogbiztonság alkotmányi
követelményét. Alkotmányellenes, hogy a tanács elnökének a
360. § (1) bekezdésében biztosított, az eljárási formát
meghatározó, kellően be nem határolt döntési joga folytán
lehetőség nyílik a másodfokú tanácsülésen reformatórius jogkör
gyakorlására és az elsőfokú ítélet helyben hagyására.
Alkotmányellenes mulasztás áll fenn amiatt, hogy az
eljárási formák közötti választáshoz a Be. nem kellő mértékben
határoz meg mérlegelési szempontokat. Alkotmányellenes
helyzetet eredményez az is, hogy a Be. nem tartalmaz olyan
előírásokat, amelyek alapján a tanácsülés megtartásáról a
bíróságnak az eljárás alanyait értesítenie kellene, nem
gyakorolhatják alapvető, az Alkotmányban is garantált
jogaikat, különös tekintettel a védelemhez való egyes
aspektusaira, nem érvényesülnek a bíróság pártatlanságához, az
eljárás szabályszerű lefolytatásához kapcsolódó garanciák, s
így sérülnek a tisztességes eljárás követelményei. Mindez
kiüresíti a hatékony jogorvoslathoz való jog tartalmát is.
Szintén alkotmányellenes, hogy a tanácsülésen hozott ügydöntő
határozat jogerejének kérdése és a jogerőhöz fűződő hatások
alkalmazhatósága bizonytalan és tisztázatlan.
A vizsgált esetben – a rendelkezésre álló adatokból: így
az alkotmányjogi panaszok dokumentációiból, az ítélkezési
gyakorlatot tükröző és egyben alakító esetjogból, illetve az
azt feldolgozó kommentárokból – az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy a jogintézményre vonatkozó szabályozás
súlyos fogyatékosságokban szenved, amely alkotmányellenes
helyzetet idéz elő a gyakorlati alkalmazás során. Elsődleges
okai ennek mindazok az Alkotmányban biztosított jogokat
(jogbiztonság, tisztességes eljáráshoz való jog, védelemhez
való jog, független, pártatlan bírósághoz való jog,
jogorvoslathoz való jog) érintő jogalkotói mulasztások,
amelyeket a határozat a IV. fejezet 2-6. pontjaiban
részletesen kifejtett. Ezen jogok gyakorlását a megfelelő
keretek között az eljárás résztvevőinek azokban az esetekben
is biztosítani kell (pl. értesítéssel, az indítványok és
iratok hozzáférhetővé tételével, a tanácsülésről felvett
jegyzőkönyvvel stb.), amikor egyébként a fellebbezés az
Alkotmány további rendelkezéseinek sérelme nélkül tanácsülésen
is elintézhető.
Az alkotmányellenes helyzetben tartalmilag közvetlenül
alkotmánysértővé vált a Be. 360. § (1) bekezdésének
felhatalmazó értelmű és a törvény más rendelkezéseivel is
kollíziót előidéző szabálya, amely előzetesen meghatározott
szempontok nélküli, egyszemélyi tanácselnöki jogkörbe adja az
eljárási formák közötti választás lehetőségét. Ez pedig azt
eredményezi, hogy a rendelkezés folytán a mulasztáson
túlmenően is – annak fennállásáig – sérül a jogbiztonság és a
bírói függetlenség követelménye.
A 360. § (1) bekezdésében foglalt – az eljárási formák
szabad választhatóságát megengedő rendelkezés következtében –
azáltal, hogy büntetőjogi főkérdések eldöntésére és érdemi
határozatok meghozatalára tanácsülésen van mód – közvetlenül
sérül az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében garantált nyilvános
tárgyaláshoz való jog. Ez az alkotmányellenesség a mulasztások
megszüntetésétől és bírói függetlenség sérelmét előidéző
rendelkezések megváltozásától függetlenül is fennáll.
Mindenekelőtt a jogbiztonság követelményét is kielégítő
módon, a jogalkotás szintjén kell tisztázni azon feltételeket,
amikor a felülbírálat során a számos garanciális elemnek –
köztük a nyilvánosságnak – híján lévő tanácsülés, mint
döntéshozatali forma alkalmazható. Elsődlegesen ugyanis
törvényhozói kompetenciába tartozik az egyensúly megteremtése
az alkotmányos elveket tükröző eljárási garanciák és az
időszerűség követelményét támogató egyszerűsített eljárási
formák között. A jogalkalmazási harmónia csak olyan szabályok
mellett alakulhat ki, amelyek eleve kizárják a jelenlegi
egymástól rendkívül távoleső, az Alkotmány 57. § (1) és (3)
bekezdését sértő jogértelmezés lehetőségét.
8. A Be. 374. § (1) bekezdése sérti a vádlotton kívül a
magánfél és az egyéb érdekeltek hatékony jogorvoslathoz való
alkotmányos jogát is, s helyzetükben jogbizonytalanságot idéz
elő. Tanácsülés esetén számukra a törvény még olyan mértékben
sem biztosítja a megfelelő tájékoztatáshoz, tájékozódáshoz
való jogot, mint pl. a vádlott esetében, lehetetlenné téve
ezáltal, hogy a fellebbezés őket érintő részére
észrevételeiket, indítványaikat megtegyék, érveiket kifejtsék,
rendelkezési jogukat gyakorolják. Sőt, őket a támadott
rendelkezés – a tanácselnöki mérlegeléstől függetlenül is,
esetükben valóban a tanácsülést avatva főszabállyá –
eredendően marginális szerepre kárhoztatja.
Az egyéb érdekeltek részére a törvény (Be. 55. §) a
tárgyaláson történő megjelenést is biztosító erős pozíciót ad,
az alkotmányos védelem alatt álló tulajdoni igényük
érvényesítését pedig – a tanácsülés esetében csak nehezen
irtelmezhető – jogerőhöz köti. A bűncselekmény következtében
kárt szenvedett sértettnek magánféli pozíciót biztosítva
számára a törvény kedvező helyzetet kívánt teremteni azzal,
hogy esetében a büntetőeljárás keretén belül biztosítja a
bűncselekménnyel okozott kár megtérítését. Az adhéziós
eljárásban a kártérítési igény elbírálásának természetéből
következően a bíróságnak alapvetően a Be. szabályait kell
követnie, a Pp. előírásait csak kisegítő jelleggel, s csak
annyiban alkalmazhatja, amennyiben azok nem ellentétesek a Be.
rendelkezéseivel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével.
A Pp. a feleknek az eljárás formájának megválasztásában is
rendelkezési jogot biztosít. Ennek részeként a Pp. 256/A. §
(1) bekezdés e) és f) pontjában, illetve (2) bekezdésében,
valamint (4) bekezdésében foglaltak alapján a fellebbezés
elbírálására tárgyaláson kívül csak a fél döntése alapján van
mód. A bíróság (és nem a tanács elnöke) mérlegelheti ugyan a
tárgyaláson kívüli elintézési módot, azonban a (3) bekezdés
rendelkezése szerint ehhez kötelező jelleggel a fellebbező
hozzájárulását kell kérnie. A Be. szerinti tanácsülés
szabályozása azonban mindezen jogok gyakorlását kizárja, sőt
az elsőfokú eljárás lezárása után lényegében minden információ
nélkül „hagyja”, szinte kirekeszti az ügyből – az adhéziós
eljárás szabályaira figyelemmel a fél pozíciójában lévő –
magánfelet.
Végeredményben ez azt jelenti, hogy a magánfél a két
eljárási típus közötti különbözőségek folytán alkotmányos jog
gyakorlásának lehetőségétől esik el, noha a jogrend a polgári
jogi igény büntető ügyben történő érvényesítésének
lehetőségével – az időszerűség követelményeit is szem előtt
tartva – az azonos pozíció megteremtését célozza. Ez a
követelmény – ahogyan azt az Alkotmánybíróság az 1167/B/1997.
AB határozatban összefoglalóan kifejtette – része az Alkotmány
57. § (1) bekezdésében foglalt bíróság előtti egyenlőségnek. A
határozat hangsúlyozta, hogy a kétféle szabályrendszer
különbözőségéből fakadóan a kártérítési szabályok közötti
különbségtétel nem alkotmányellenes, ám a jogviszonyok
tartalmi és tárgyi azonossága esetén „a bíróság
igénybevételére vonatkozó alkotmányos jogoknak egyformán kell
érvényesülnie” (ABH 2004, 1179, 1181-1182.). A 26/1990. (XI.
8.) AB határozatban és az 1/1994. (I. 7.) AB határozatban
kifejtette azt is, hogy a rendelkezési jog indokolatlan
korlátozása az Alkotmányba ütközik (részletesen: ABH 1990,
120, 121.; ABH 1994, 29, 35, 37).
Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította,
hogy a Be. támadott, 374. § (1) bekezdésének szabálya a
rendelkezési jog indokolatlan korlátozásával és
gyakorolhatóságának elbizonytalanításával sérti az Alkotmány
2. § (1) bekezdésében és az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében
foglalt jogokat és ezért alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság
legutóbb éppen a jogbiztonsággal összefüggésben a 42/2004.
(XI. 9.) AB határozatban fejtette ki: a jogorvoslati
eljárásban a törvény szabályainak „azt kell a fél számára
lehetővé és a jogorvoslati fórumra nézve kötelezővé” tenni,
hogy hibás döntés esetén a sérelem valóban orvosolható legyen.
Amennyiben pedig egy jogintézmény – jelesül a tanácsülés –
megfelelő eljárási garanciák nélkül működik, a jogbiztonság
sérelmet szenved (ABH 2004. 551, 574.). Jelen esetben ez a
sérelem áttevődik a bírósági eljárással szemben
követelményként felállított, az Alkotmány 57. § (1)
bekezdésében meghatározott minőségére, kétségessé téve a Be.
374. § (1) bekezdése által érintettek hatékony jogorvoslathoz
való jogának érvényesülését is.
Utal arra is az Alkotmánybíróság, hogy a jelenlegi
szabályozás a sértettek esetén szemben áll a büntetőeljárásban
a sértett jogállásáról szóló, a Tanács 2001. március 15-i
2001/220/IB számú, kerethatározatában foglaltakkal is. A
kerethatározat kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy a
nemzeti büntetőjog rendszerében a bűncselekmények
sértettjeinek „igényeit átfogó és összehangolt módon kell
megközelíteni és kezelni, elkerülve a részleges és
következetlen megoldásokat […]. Ennek érdekében a tagállamnak
biztosítania kell, hogy a sértettek a büntetőjogi rendszerben
„tényleges és megfelelő szereppel rendelkezzenek”, joguk van a
meghallgatáshoz és bizonyítékok szolgáltatásához, és a
„bűnüldöző szervekkel történő első érintkezéstől kezdve”
minden az érdekeik védelmét biztosító információhoz történő
hozzáféréshez, és kártérítési igényük érvényesítéséhez
(bevezető rendelkezések, 2. cikk, 3. cikk, 4. cikk). (A
jogharmonizáció határideje e cikkek tekintetében 2002. március
22-ével letelt.)
9.1. A határozatban kifejtettek alapján az
Alkotmánybíróság a Be. 360. § (1) bekezdését, illetve a 374. §
(1) bekezdésének b) pontját, továbbá a) pontjának
alkotmányellenes szövegrészeit megsemmisítette, s rendelkezett
mindazon mulasztások pótlásának kötelezettségéről, amelyek a
jogintézmény alkotmányos működéséhez elengedhetetlenek. A
megsemmisítés időpontját az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (1)
bekezdésének megfelelően állapította meg.
A 64/1997. (XII. 17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
részletezte, hogy az ex nunc hatályú megsemmisítéstől csak
akkor lehet eltérni, „ha jogbiztonság vagy az eljárást
kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja.” (ABH 1997,
380, 388.) A 66/1997. (XII. 29.) AB határozatban
megerősítette, hogy az Abtv. 42. § (1) bekezdéséből
következően „főszabály nem a jövőbeni, hanem az ex nunc, azaz
az alkotmánybírósági határozat közzététele napjától történő
megsemmisítés[...]” (ABH 1997, 397, 407.).
Az ex nunc hatályú megsemmisítés következtében sincs
akadálya annak, hogy a törvényben meghatározott mindazon
esetekben, amelyek a tanácsülés alkalmazására az
indítványokban nem támadott esetekben jogosítja fel a
bíróságot, továbbra is választható legyen ezen eljárási mód.
Nem kerülhet azonban sor a fellebbezés ezen keretek között
történő elbírálására azokban az esetekben, amikor ez az
alkotmányos jogok sérelmét idézné elő.
9.2. Az Alkotmánybíróság a vizsgálat során megállapította,
hogy a támadott rendelkezések és az Alkotmány 50. § (1)
bekezdésében meghatározott bírósághoz való jog, illetve az 57.
§ (2) bekezdésében rögzített ártatlanság vélelme, valamint a
(4) bekezdésben tilalmazott visszaható hatály között nincs
alkotmányi összefüggés.
Az a tény, hogy a tanácsülés intézményének szabályozására
a fentebb megállapítottak szerint egyébként az Alkotmány egyes
rendelkezéseinek megsértésével került sor, önmagában nincs
hatással a bírósághoz fordulás jogára. A jogerő kérdésével
összefüggésben megállapított alkotmányellenesség a fentebb
kifejtettek szerint a jogbiztonság sérelmét és nem az
ártatlanság vélelmének megsértését eredményezi.
9.3. Az egyes indítványozók által szintén támadott a Be.
360. § (2) és (3) bekezdése tekintetében az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy tartalmuk nem csorbítja az eljárásban
részt vevőknek az indítványozók által megjelölt jogait, hiszen
azok nem megszorító, hanem megengedő jellegű szabályokat
tartalmaznak. Eszerint a bíróság az ügy elintézésére, illetve
a határozat kihirdetésére az eredetitől eltérő, többlet
garanciákat biztosító eljárási formát is alkalmazhat, vagyis
tanácsülés helyett nyilvános ülést, ez utóbbi helyett pedig
tárgyalást tarthat. Így az indítványokat e tekintetben
elutasította.
9.4. Az egyik indítványozó a Be. 360. § (1) bekezdésének
nemzetközi szerződésbe ütközését is állította. Az
alkotmányjogi panasz előterjesztője azonban jogszabály
nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatának
indítványozására – az Abtv. 21. § (3) bekezdése értelmében
jogosultsággal nem rendelkezik. Ezért az Alkotmánybíróság – az
Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak
közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe
foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontjára is
figyelemmel – a Be. 360. § (1) bekezdése nemzetközi
szerződésekbe ütközésének vizsgálatára irányuló alkotmányjogi
panaszt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.
9.5. Az indítványozók az Abtv. 48. §-a szerint benyújtott
alkotmányjogi panaszokban az Abtv. 43. § (4) bekezdésében
foglaltak alapján kérték, hogy ügyeikben az Alkotmánybíróság
mondja ki az alkotmányellenes rendelkezések alkalmazási
tilalmát is. E kérelmek megalapozottak, minthogy a Be.
támadott rendelkezésének alkalmazására – az alkotmányjogi
panaszok benyújtóinak jelentős érdeksérelmet okozva – az
alkotmányellenesség kimondását is eredményező több alkotmányi
rendelkezés megsértésével került sor. Ennek orvoslására a Be.
406. § (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése alapján van
lehetőség.
9.6. A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az
Abtv. 41. §-án alapul.
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye
1. A többségi határozat rendelkező részének 1. és 2.
pontjában foglalt megsemmisítésekkel valamint a 4. pontban
foglalt alkalmazási tilalom elrendelésével nem értek egyet.
Egyetértek ugyanakkor a többségi határozat rendelkező részének
3. pontjában foglalt mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapításával, az 5. pontban foglalt
visszautasítással és a 6. pontban foglalt elutasítással.
2. A többségi határozat rendelkező részének 1. pontjában
az Alkotmánybíróság „ex nunc” hatállyal megsemmisítette a Be.
360. § (1) bekezdésében foglalt – a tanácsülés, a nyilvános
ülés és a tárgyalás kitűzésére vonatkozó – azon törvényi
rendelkezést, amely a tanács elnöke számára – a Be.-ben
foglalt törvényi keretek között – lehetővé tette, hogy az ügy
érkezésétől számított harminc napon belüli határnapra a
fellebbezés elbírálására tanácsülést, nyilvános ülést vagy
tárgyalást tűzzön ki.
Álláspontom szerint a megsemmisített törvényi rendelkezés
önmagában (tartalmilag) nem alkotmányellenes, ebből
következően azt nem kellett volna az Alkotmánybíróságnak
megsemmisíteni.
A többségi határozat azon érvelésével, amely szerint a
jogalkotót terhelő alkotmányellenességet előidéző mulasztások
következtében előállt alkotmányellenes helyzetben a Be. 360. §
(1) bekezdése maga is tartalmilag közvetlenül
alkotmányellenessé vált nem értek egyet.
Álláspontom szerint az, hogy a többségi határozatban
felhívott alkotmányos jogok maradéktalan érvényesülése
érdekében a Be.-nek a fellebbezés tanácsülésen történő
elbírálására vonatkozó hatályos szabályozása pontosítására
szorul, differenciáltabb és több eljárási garanciát biztosító
további törvényi rendelkezések megalkotására van szükség,
önmagában még nem teszi a támadott törvényi rendelkezést
tartalmilag közvetlenül alkotmányellenessé, és nem szolgál
alapul a tartalmilag egyébként nem alkotmányellenes törvényi
rendelkezés megsemmisítésére.
A többségi határozat rendelkező részének 3. pontjában
foglalt, az Országgyűlést terhelő alkotmányellenes mulasztás
megállapításával magam is egyetértek, a jogalkotónak
differenciáltabb, egyértelműbb és világosabb eljárási
szabályokon keresztül kell meghatároznia, azon esetek körét,
amikor a másodfokú bíróság a fellebbezés elintézésére
tanácsülést tarthat, mert csak az ilyen szabályozás felel meg
a jogállamiság részét képező jogbiztonság és a tisztességes
eljárás alkotmányos követelményeinek.
Álláspontom szerint ugyanakkor az Alkotmánybíróságnak
fokozott körültekintéssel kell eljárnia a kódex jellegű
törvények – ezek támadott rendelkezései – alkotmányossági
vizsgálata során, és a normák lehetséges kíméletének szem
előtt tartásával, a döntést úgy kell meghozni, hogy annak a
kódex szabályozásának egészére kiható következményeivel előre
számolni kell. Az Alkotmánybíróságnak az adekvát és megfelelő
súlyú alkotmányos eszköz megválasztásával kell az alkotmányos
jogsérelmet orvosolni, és kizárólag a támadott törvényi
rendelkezés közvetlen tartalmi alkotmányellenessége esetén
indokolt a legsúlyosabb eszközhöz, a megsemmisítéshez nyúlni.
A jelen ügyben a többségi határozat az alkotmányellenes
helyzet kialakulásának elsődleges okaként az általa felhívott
alkotmányos jogokat (jogbiztonság, tisztességes eljáráshoz
való jog, védelemhez való jog, független pártatlan bírósághoz
való jog, jogorvoslathoz való jog) érintő (a többségi
határozat IV. fejezetének 2-6 pontjaiban részletesen
kifejtett) jogalkotói mulasztásokat jelölte meg.
Megítélésem szerint – erre is figyelemmel – az
alkotmányellenes helyzet felszámolásához elegendő súlyú
alkotmányos eszköz lett volna a rendelkező rész 3. pontjában
foglalt mulasztás – esetleg ehhez kapcsolódóan egy
jogfejlesztő funkciójú alkotmányos követelmény – megállapítása
is.
A Be. 360. § (1) bekezdésének a megsemmisítése azt
eredményezi, hogy a fellebbezés tanácsülésen történő
elbírálására – meghatározott esetekben – nem kerülhet sor, ezt
a Be.-ben szabályozott eljárási formát tehát a fellebbezés
elbírálása során nem alkalmazhatják (választhatják) minden
esetben az eljáró bíróságok.
Ezzel lényegében az Alkotmánybíróság egy – nézetem szerint
– tartalmilag közvetlenül nem alkotmányellenes törvényi
szabály megsemmisítésével „beleír” a Be. szabályozásába,
leszűkíti egy a Be.-ben szabályozott eljárási forma
(tanácsülésen történő döntéshozatal) alkalmazásának
lehetőségét.
Megítélésem szerint a megsemmisített törvényi rendelkezést
a Be. egészének a rendszerében elhelyezve annak az adott
jogintézményt (tanácsülés) szabályozó – de különösen a
fellebbezés elbírálására vonatkozó – eljárási szabályaival
kölcsönhatásban kellett volna vizsgálni, előre felmérve az „ex
nunc” hatályú megsemmisítésnek a kódex szabályozására
gyakorolt várható hatásait.
A Be. 360. § (1) bekezdése nem csak a tanácsülés de a
nyilvános ülés és a tárgyalás kitűzésére vonatkozóan is
egyértelműen meghatározta azt, hogy ki (a tanács elnöke)
illetve milyen határidőn belül (az ügy érkezésétől számított
harminc napon belüli határnapra) kell, hogy kitűzze a
fellebbezés elbírálására ezen eljárási formák valamelyikét. A
megsemmisítés következtében a fellebbezés előkészítése
keretében az utóbbi két eljárási forma tekintetében (nyilvános
ülés, illetve tárgyalás) nem látom egyértelműen
szabályozottnak a fenti kérdéseket.
A megsemmisítés következtében szabályozatlannak látom azt,
hogy a többségi határozat indokolásában is hivatkozott azon
esetekben, amikor a fellebbezés tanácsülésen történő
elbírálása nem idézi elő alkotmányos jogok sérelmét ki által
és milyen határidőn belül, kerülhet sor a tanácsülés
kitűzésére.
A fentieken túlmenően nem tartom meggyőzőnek és kellően
alátámasztottnak a többségi határozatnak a Be. 360. §
(1) bekezdését megsemmisítő rendelkező részi rendelkezéséhez
kapcsolódó indokolását, különösen ennek azt a részét, amely
azt kívánja alátámasztani, hogy a Be. 360. § (1) bekezdésének
az alkalmazásával kitűzött tanácsülésen az előterjesztett
fellebbezés alapján sor kerülhet a büntetőjogi főkérdést –
tehát nem csak a járulékos, illetve egyéb eljárási kérdéseket
– érintően az elsőfokú ítéletben foglaltaktól eltérő érdemi
döntés meghozatalára is.
Ellentmondásosnak érzem továbbá, hogy a többségi határozat
lényegében azonos érvekkel kívánja alátámasztani a rendelkező
rész 1. és 2. pontjaiban foglalt megsemmisítéseket és az
alkotmányellenes mulasztás megállapítását.
3. A rendelkező rész 2. pontjában foglalt megsemmisítést
szintén nem tartom megalapozottnak, az ezt alátámasztó
indokolást nem látom meggyőzőnek és kellően alátámasztottnak.
Álláspontom szerint a többségi határozat rendelkező részének
2. pontjában megsemmisített törvényi rendelkezések közvetlen
tartalmi alkotmányellenessége – a Be. megsemmisített 360. §
(1) bekezdéséhez hasonlóan – nem áll fenn.
A magánfél és az egyéb érdekeltek eljárási helyzetében
jelentkező szabályozási hiányokat (bizonytalanságokat) a
rendelkező rész 3. pontjában megállapított alkotmányellenes
mulasztások jogalkotó által történő megszüntetésével orvosolni
lehet.
Véleményem szerint a Be. 360. § (1) bekezdéséhez
kapcsolódóan a bíróságok joggyakorlatában megmutatkozó
bizonytalanságokat, jogértelmezési problémákat a jogegységi
eljárás, míg a differenciálatlan és hiányos – a többségi
határozatban felhívott alkotmányos jogok sérelmére vezető –
szabályozási elégtelenségeket (kodifikációs hibákat) a
jogalkotó kell, hogy kiküszöbölje.
Egyedi ügyekben meghozott bírói ítéletek alkotmányosságát
alkotmányjogi panaszok esetén sem bírálhatja el az
Alkotmánybíróság, és a jogalkotót terhelő – sok esetben
szakmai vitákkal terhes – kodifikációs feladatokat sem veheti
át az Alkotmánybíróság a jogalkotótól.
A jelen ügyben a többségi határozat rendelkező részének 3.
pontjában foglalt alkotmányellenes mulasztás megállapításával
is a jogalkotó arra történő felhívásával, hogy az
alkotmányellenes mulasztást az Alkotmánybíróság által
meghatározott határidőn belül szüntesse meg az
Alkotmánybíróság megtette az alkotmányellenes helyzet
felszámolásához szükséges és elégséges intézkedést, azonban a
tartalmilag közvetlenül nem alkotmányellenes törvényi
rendelkezések megsemmisítésére – a fent kifejtettek szerint –
már nem kellett volna, hogy sor kerüljön.
Tekintettel arra, hogy a rendelkező rész 1. pontjában
foglalt megsemmisítéssel nem értek egyet, így a rendelkező
rész 4. pontjában elrendelt alkalmazási tilalmat sem látom
elrendelhetőnek.
Budapest, 2005. május 23.
Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró
Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a Határozat rendelkező részének 1. és az
ezzel összefüggő – az alkalmazási tilalmat kimondó – 4.
pontjával.
A Be.- 360. § (1) bekezdése nem alkotmányellenes: a
megsemmisítésére irányuló indítványt el kellett volna
utasítani. A hivatkozott törvényi rendelkezés szerint a tanács
elnöke az ügy érkezésétől számított 30 napon belüli határnapra
a fellebbezés elbírálására tanácsülést, nyilvános ülést, vagy
tárgyalást tűz ki. Ez a törvényi előírás – álláspontom szerint
– egy igazgatási jellegű norma, amely felsorolja a fellebbezés
elbírálásának lehetséges ítélkezési formáit. Az elnök döntése
tehát igazgatási döntés; a törvény alapján kell kiválasztania
a megfelelő ítélkezési formát.
Ehhez képest a Be. 360. § (1) bekezdése nem sérti
Alkotmány 50. § (3) bekezdésében deklarált bírói
függetlenséget, amely – az Alkotmánybíróság korábbi
határozataiban kifejtett értelmezése szerint – az ítélkező
tevékenységben, azaz itt a Be. 360. § (1) bekezdésében
meghatározott mindhárom formában érvényesül(het).
A hivatkozott törvényi szabályban a felsorolás –
álláspontom szerint, szemben a Határozatban kifejtettekkel –
nem rangsor; a megfelelő forma kiválasztásának a Be.-n kell
alapulnia.
Amennyiben a Be. 360. § (1) bekezdésének alkalmazásánál a
bírói gyakorlatban merül fel probléma (erre van utalás a
Határozatban), annak elhárítására lehetőséget ad a bíróságok
szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény
III. fejezete.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatára utalva, elképzelhető
megoldás lehetett volna alkotmányos követelmény kimondása,
miszerint a Be. 360. § (1) bekezdés alkalmazásánál az elnöki
(igazgatási) döntés, az ítélkezési forma kiválasztása
kizárólag a Be. rendelkezésein alapulhat.
Budapest, 2005. május 23.
Dr. Holló András
alkotmánybíró
. |