English
Hungarian
Ügyszám:
.
476/B/2003
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 20/2005. (V. 26.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2005/202
.
A döntés kelte: Budapest, 05/23/2005
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                     
      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   nemzetközi   szerződésbe
      ütközésének,    valamint   alkotmányellenességének    utólagos
      vizsgálatára  és  megsemmisítésére,  illetve  alkotmányellenes
      mulasztás   megállapítására,  irányuló  indítványok,   továbbá
      alkotmányjogi  panaszok  elbírálása  tárgyában  –  dr.  Bihari
      Mihály és dr. Holló András alkotmánybírák különvéleményével  –
      meghozta a következő

                               határozatot:
                                     
      1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló  1998.  évi  XIX.  törvény  360.  §-ának  (1)  bekezdése
      alkotmányellenes,   ezért   azt  a  határozat   kihirdetésének
      napjával megsemmisíti.

      2.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló 1998. évi XIX. törvény 374. § (1) bekezdésének „vagy  az
      eljárást  a  188.  § (1) bekezdésének b) pontjában  írt  okból
      függeszti  fel,”, továbbá az a) pontnak a „  ,vagy  az  ezekre
      vonatkozó fellebbezés alaptalan,” szövegrésze, valamint  a  b)
      pontja    alkotmányellenes,   ezért   azokat    a    határozat
      kihirdetésének napjával megsemmisíti.

      A megsemmisítést követően a Be. 374. § (1) bekezdése az alábbi
      szöveggel marad hatályban:
      „374.  § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a 373.  §  (1)
      bekezdésének  I. a) pontja alapján szünteti meg,  az  elsőfokú
      bíróság  ítéletének  az  elkobzásra,  vagyonelkobzásra  és   a
      polgári jogi igény megállapítására vonatkozó rendelkezését
      a)  hatályban  tartja,  ha  ezekre nézve  nem  jelentettek  be
      fellebbezést.”

      3.   Az   Alkotmánybíróság   megállapítja:   az   Országgyűlés
      alkotmányellenes  mulasztást  követett  el   azzal,   hogy   a
      büntetőeljárásról   szóló  1998.  évi  XIX.   törvényben   nem
      szabályozta   a   jogbiztonság  és  a   tisztességes   eljárás
      követelményeinek  megfelelően  azon  esetek  körét,  amikor  a
      másodfokú   bírósági  eljárásban  a  fellebbezés  elintézésére
      tanácsülésnek van helye.

      Ezért  az  Alkotmánybíróság felhívja  az  Országgyűlést,  hogy
      jogalkotói  feladatának  2005.  október  31.  napjáig   tegyen
      eleget.

      4.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló   1998.   évi   XIX.  törvény  360.  §   (1)   bekezdése
      alkotmányellenes  volt,  ezért e rendelkezés  a  Jász-Nagykun-
      Szolnok  Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság  Bf.  671/2003.
      számú,  a  Fővárosi  Bíróság mint másodfokú  bíróság  29.  Bf.
      8790/2003.  számú,  a Fővárosi Bíróság mint másodfokú  bíróság
      22.  Bf.  9924/2003. számú, a Fővárosi Bíróság mint  másodfokú
      bíróság 20. Bf. XI. 8046/2004. számú, a Fővárosi Bíróság  mint
      másodfokú  bíróság 25. Bf. VIII. 8647/2004. számú,  a  Komárom
      Esztergom  Megyei  Bíróság  mint  másodfokú  bíróság  3.   Bf.
      328/2003.  számú, a Vas Megyei Bíróság mint másodfokú  bíróság
      Bf.  200/2004. számú, a Borsod- Abaúj- Zemplén Megyei  Bíróság
      mint  másodfokú bíróság 1. Bf. 996/2004. számú, és  a  Borsod-
      Abaúj-  Zemplén Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság  1.  Bf.
      1905/2004   számú,  valamint  a  Békés  Megyei  Bíróság   mint
      másodfokú  bíróság 1. Bf. 184/2004. számú jogerősen befejezett
      ügyeiben nem alkalmazható.

      5. Az Alkotmánybíróság a Borsod- Abaúj- Zemplén Megyei Bíróság
      mint   másodfokú  bíróság  1.  Bf.  1905/2004  számú   jogerős
      határozata   vonatkozásában  benyújtott,  a  büntetőeljárásról
      szóló  1998. évi XIX. törvény 360. § (1) bekezdése  nemzetközi
      szerződésbe  ütközésének vizsgálatára  irányuló  alkotmányjogi
      panaszt visszautasítja.

      6.  Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló  1998.  évi
      XIX.    törvény    360.    §    (2)    és    (3)    bekezdései
      alkotmányellenességének     utólagos     megállapítása      és
      megsemmisítése tárgyában benyújtott indítványokat elutasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás
                                       
                                      I.

            1. Az Alkotmánybírósághoz tizenhárom indítvány érkezett  a
        büntetőeljárás   során  benyújtott  fellebbezés   tanácsülésen
        történő  elbírálásával kapcsolatban. Az indítványozók  részben
        eltérő   érvek  alapján,  ám  többségükben  azonos  szempontok
        szerint  támadták  a büntetőeljárásról szóló  1998.  évi  XIX.
        törvénynek   (a  továbbiakban:  Be.)  a  másodfokú  eljárásban
        szereplő tanácsülés intézményére vonatkozó szabályozását.  Egy
        részük  a Be. 360. §-nak (1) bekezdése alkotmányellenességének
        megállapítását  és  –  esetenként  visszamenőleges  hatályú  –
        megsemmisítését kérte, mások az egész paragrafus  tekintetében
        indítványozták  ugyanezt,  míg  ismét  mások  alkotmányellenes
        mulasztások  kimondását, vagy azt is kérték. Az  alkotmányjogi
        panaszok  benyújtói  ezen kívül a konkrét ügyekben  kérték  az
        alkalmazási tilalom kimondását is.

            Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi
        panaszok  megfelelnek az Alkotmánybíróságról szóló  1989.  évi
        XXXII.   törvény  (a  továbbiakban:  Abtv.)  48.   §   (1)-(2)
        bekezdésében foglalt követelményeknek.

            Az   indítványok  tárgyának  azonosságára  tekintettel  az
        Alkotmánybíróság  az  ügyeket  egyesítette   és   azokat   egy
        eljárásban bírálta el.

            2.  Az egyik indítványozó mindenekelőtt arra mutatott  rá,
        hogy   a   fellebbezés  tanácsülésre  történő  kitűzésével   a
        másodfokú   bíróság  tanácselnöke  a  fellebbezés   eredményét
        meghatározó módon prejudikál, elvonva ezzel a tanács tagjainak
        jogkörét  is.  Az  eljárási törvény ugyanis  csak  részben  és
        hiányosan  ad  eligazítást az eljárási forma  megválasztásának
        szempontjait     illetően,    „behatárolhatatlanul”     széles
        mérlegelési jogkört biztosítva a tanácsülés, a nyilvános  ülés
        vagy  a  tárgyalás kitűzése felől dönteni jogosult tanácselnök
        számára.  A Be. további szabályaira is tekintettel az eljárási
        forma  megválasztása  olyan  előzetes  döntéshozatalt  jelent,
        amely   meghatározza  a  felülbírálat  körét,  a   fellebbezés
        elintézése során hozható határozatok fajtáját és tartalmát.  A
        tanács elnöke így – függetlenül a tanács értékítéletétől – már
        az  ügy kitűzésekor „egyszemélyben” előre kinyilvánítja,  hogy
        az  elsőfokú  bíróság  által megállapított  tényállást  tartja
        irányadónak,  kizártnak  tekint  minden  további  bizonyítást,
        feleslegesnek   ítéli   a  kontradikció   érvényesülését,   és
        mindezzel  előrevetíti a másodfokú eljárás végkimenetelét  is.
        Ez a megoldás a bíróság további tagjainak az ügy megismerésére
        nem  is  ad lehetőséget, minek folytán megalapozatlan döntések
        születhetnek.

            A    továbbiakban    rámutatott,   hogy    a    büntetőügy
        elintézésének, a vád kivizsgálásának alapvető, az Alkotmányban
        is  rögzített  formája a nyilvános tárgyalás, melynek  szerepe
        azonban  a  másodfokú  eljárásban indokolatlanul  másodlagossá
        válik.  A  terhelt  és  védője még a  tanácsülés  tényéről  és
        időpontjáról  sem  tudhat,  mert a  bíróságnak  ilyen  esetben
        értesítési  kötelezettsége  nincs,  de  a  tanácsülés  tartása
        fogalmilag  is kizárja a nyilvánosságot (tekintve,  hogy  azon
        csak  a bírák és a jegyzőkönyvvezető lehetnek jelen). Ez sérti
        az  Alkotmányban megfogalmazott nyilvános tárgyalás  elvét  és
        csorbítja a terhelt jogait. A Be. szabályozási hiányosságaiból
        adódóan  ugyanis  a  bíróság  a tanácsülésen  jogerős  döntést
        hozhat a terhelt bűnösségéről, a büntetés neméről, mértékéről,
        egy  olyan  eljárási rezsimben, amelyben a hibák korrigálására
        hivatott  rendkívüli  perorvoslat  hatóköre  is  igen   szűkre
        szabott.  Ez  a  szabályozás  –  az  indítványozó  szerint   –
        alkotmányellenes. A fair eljárás minimum követelménye  alapján
        –  írja – a Be-nek a Polgári perrendtartásról szóló 1952.  évi
        III.  törvényhez  (a továbbiakban: Pp). hasonlóan  lehetőséget
        kellene  biztosítani a terhelt és a védő számára  a  tárgyalás
        tartásának indítványozására. Ilyen jog azonban nem létezik.

            Összességében   az  indítványozó  arra  a   következetésre
        jutott,  hogy  a  jelenlegi szabályozás  mellett  a  másodfokú
        eljárás  a  tanácsülésre kitűzött ügyekben puszta formalitássá
        válik.  Ez sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében, valamint
        a  Polgári  és  Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya  (a
        továbbiakban:  Egyezségokmány) 14. cikkében  foglalt  jogokat.
        Ezért  a  Be.  360. § (1) bekezdésében a „tanácsülés  kitűzési
        lehetőségére    vonatkozó    fordulat”    alkotmányellenessége
        megállapítását és megsemmisítését indítványozta.

            3. Egy másik indítványozó utólagos normakontroll keretében
        a Be. 360. § és a 374. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a
        támadott  rendelkezések az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe,  az
        50.  §  (1)  és  (3) bekezdéseibe, valamint az 57.  §  (1)-(3)
        bekezdéseibe ütközően sértik a fair eljáráshoz, a független és
        pártatlan   bírósághoz,  a  védelemhez   való   jogot   és   a
        jogbiztonság    követelményét.   A   vitatott    rendelkezések
        megsemmisítésének     elmaradása     esetére     indítványozta
        alkotmányellenes  mulasztás megállapítását, mert  a  jogalkotó
        nem az Alkotmány általa felhívott rendelkezéseinek megfelelően
        szabályozta a tanácsülés intézményének működését.

            Részletes indokolásában kifejtette: azáltal, hogy a Be.  a
        vádlott  és  védője  értesítési  kötelezettsége  nélkül  teszi
        lehetővé    az    ügydöntő   határozatok   ellen    benyújtott
        jogorvoslatok  tanácsülésen történő  elbírálását,  az  eljárás
        résztvevői a bíróság összetételéről nem szerezhetnek tudomást.
        Következésképpen    a    kizárás    körében    nem    élhetnek
        indítványtételi  jogukkal olyan bíró  részvétele  esetén  sem,
        akivel szemben a törvényben meghatározott okok felmerülnek. Az
        így   meghozott   jogerős   határozat  legfeljebb   rendkívüli
        perorvoslattal  támadható, ez azonban az  ügyek  elhúzódásához
        vezet. Hozzátette még, hogy a tanácsülésen hozott határozat  a
        Be. rendelkezései alapján nem is emelkedhet jogerőre, minthogy
        „a tanácsülés eljárásjogi szabályozottsága a kihirdetés tényét
        eleve lehetetlenné teszi”, noha a Be. 588. § (3) bekezdése ezt
        a  jogerő  feltételéül szabja. Jelenleg a bíróságok  a  jogerő
        tényét  és időpontját önkényesen állapítják meg, ami önmagában
        is   jogbizonytalanságot  idéz  elő.  Végül  az   1.   pontban
        foglaltakkal tartalmilag megegyező érveléssel kiemelte, hogy a
        tanácsülés    mint   eljárási   forma,   az   ügyfélegyenlőség
        alkotmányos   garanciáját,  a  védelemhez   és   a   nyilvános
        tárgyaláshoz  való  jogot  egyformán  csorbítja.   Álláspontja
        szerint  az  Alkotmány hivatkozott rendelkezéseire figyelemmel
        ugyanis   az   ügyek   érdemi  elbírálására   csak   nyilvános
        tárgyaláson  kerülhet sor, a tanácsülés, mint  eljárási  forma
        önmagában alkotmányellenes.

            4.   Egy  további  indítványozó  egyedi  ügyből  kiindulva
        utólagos  normakontroll keretében terjesztett elő  kérelmet  a
        Be.   360.   §   (1)   bekezdésének  alkotmányellenessége   és
        visszamenőleges  hatállyal történő  megsemmisítése  iránt.  Az
        indítvány alapjául az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, az 55.  §
        (1)  bekezdését,  s  az  57.  § (1)  bekezdését  jelölte  meg,
        hivatkozva  az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről
        szóló  a  Rómában, 1950. november 4-én kelt és  az  1993.  évi
        XXXI.   törvénnyel  kihirdetett  Egyezmény  (a   továbbiakban:
        Egyezmény)  6.  cikkének tartalmára, illetve az  Emberi  Jogok
        Európai  Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) ezzel  kapcsolatos
        döntéseire, valamint az Egyezségokmány 14. cikkére.

            Indokolásában   előadta,   hogy   az   Alkotmányból,    az
        Egyezményből,  az  Egyezségokmányból és a Bíróság  döntéseiből
        következően az igazságos és nyilvános tárgyaláshoz való jog, a
        védelem joga, a jogbiztonság követelménye, valamint a személyi
        szabadsághoz  és  biztonsághoz való jog  nemcsak  az  elsőfokú
        tárgyalás során illeti meg a terheltet. A támadott rendelkezés
        azonban   mindezeket  az  Alkotmányban  rögzített  garanciákat
        kirekeszti  a  másodfokú eljárásból. Lehetővé  teszi  ugyanis,
        hogy  a  bíróság  – akár a terhelt és védő kifejezett  kérelme
        ellenére  –  a  teljes  zártságot jelentő tanácsülésen  hozzon
        ügydöntő határozatot, melyet azután nyilvánosan nem is  hirdet
        ki.  A megelőző indítványokhoz hasonló indokokra hivatkozással
        utalt  továbbá arra, hogy a jogerős döntés jellegével  szemben
        sem  érvényesülnek korlátok, az éppenúgy lehet  az  első  fokú
        mtéletet helyben hagyó, mint súlyosító vagy enyhítő határozat.
        Hangsúlyozottan  sérelmezte,  hogy  a  bíróságok  a  jelenlegi
        szabályozás mellett a tanácsülést, mint döntéshozatali  formát
        az   ügyhátralék   ledolgozása  érdekében,  megengedhetetlenül
        széles  körben  „használják”, noha ezen  eljárási  formának  a
        másodfokú  bíróság  előtti eljárásban  történő  alkalmazása  a
        nyilvános  tárgyaláshoz  való  alkotmányos  jogra  figyelemmel
        nyíltan alkotmányellenes.

            5.  A  következő  indítványozó  a  Be.  360.  §-a  egészét
        érintően    terjesztett    elő   alkotmányellenes    mulasztás
        megállapítására  irányuló  kérelmet.  Álláspontja  szerint   a
        törvényhozó  nem  szabályozta konkrétan és kizárólagosan  azon
        esetek  körét, amikor a fellebbezés elintézésére  tanácsülésen
        kerülhet   sor,   s   nem  határozta  meg   azon   mérlegelési
        szempontokat sem, hogy mikor lehet, illetve kötelező  áttérnie
        a  bíróságnak tanácsülésről nyilvános ülésre vagy tárgyalásra.
        Nem  írta  elő továbbá, hogy az érintettek számára  a  bíróság
        kötelezően   adjon   tájékoztatást  a   tanácsülés   tényéről,
        időpontjáról,  valamint a fellebbezésre irányuló  észrevételek
        megtételéhez rendelkezésre álló időről. Mindez az Alkotmány 2.
        § (1) bekezdésébe ütköző jogbiztonság elvét sérti.

            Előadta,  hogy  a  Be.  tanácsülésről  szóló  szabályai  a
        törvényben  szétszórva találhatók, minek folytán „tág  határok
        között  mozog  annak megállapíthatósága, hogy  mely  esetekben
        tartható  tanácsülés  és  mikor  nem”.  A  Be.  360.   §   (1)
        bekezdésének   megfogalmazásából   az   következik,   hogy   a
        törvényben  alkalmanként külön is nevesített  eseteken  túl  a
        tanácsülés  általános,  a tárgyalással  egyenértékű  forma.  E
        bizonytalan    tartalmú    jogi    szabályozást    eredményező
        törvényszerkesztés    teret   enged    az    önkényes    bírói
        jogértelmezésnek.

            Nem  hagyható figyelmen kívül – folytatta érvelését – hogy
        a    fellebbezési   szakasz   is   alkotmányos    garanciákkal
        körülbástyázott  alapvető jogokat érint, ám  ezek  nagy  része
        tanácsülésen  nem érvényesül (pl. nyilvános tárgyaláshoz  való
        jog, védelemhez való jog). Végső soron mindez az Alkotmány 57.
        §   (5)   bekezdésében  garantált  jogorvoslathoz   való   jog
        kiüresedéséhez  vezet,  hiszen  a  Be.  a  „védelemhez  és   a
        nyilvános  tárgyaláshoz  való jog korlátozásával  a  terheltet
        megfosztja a tisztességes jogorvoslati eljárás lehetőségétől”.

            6.  A tíz, túlnyomórészt hasonló érvelést tartalmazó  –  a
        Fővárosi  Bíróság, mint másodfokú bíróság 29.  Bf.  8790/2003.
        számú,  a  22.  Bf. 9924/2003. számú, a 20 Bf. XI.  8046/2004.
        számú és a 25. Bf. VIII. 8647/2004. számú, valamint a Borsod –
        Abaúj – Zemplén Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 1.  Bf.
        996/2004.  számú,  valamint 1. Bf. 1905/2004  számú,  a  Jász-
        Nagykun-Szolnok  Megyei Bíróság, mint  másodfokú  bíróság  Bf.
        671/2003.  számú,  a  Komárom Esztergom Megyei  Bíróság,  mint
        másodfokú  bíróság  3.  Bf.  328/2003.  számú,  a  Vas  Megyei
        Bíróság, mint másodfokú bíróság Bf. 200/2004. számú,  a  Békés
        Megyei  Bíróság,  mint másodfokú bíróság  1.  Bf.  184/2004/6.
        számú  döntései ellen irányuló – alkotmányjogi  panasz  a  Be.
        360.    §-a    alkotmányellenességének    megállapítását    és
        megsemmisítését  indítványozta. Az indítványozók  valamennyien
        kérték, hogy az Alkotmánybíróság rendelje el a már „jogerősen”
        lezárt  ügyek  felülvizsgálatát.  Hat  panaszos  egybehangzóan
        sérelmezte, hogy a felmentésre, illetve az első fokú tárgyalás
        után   bekövetkezett   változásokra   figyelemmel   bizonyítás
        felvételére  irányuló fellebbezésüket – kifejezett,  tárgyalás
        kitűzésére   irányuló  kérelem,  s  ebben  a   jogintézménnyel
        szembeni alkotmányos aggályok kifejtése ellenére – a másodfokú
        bíróság  minden  értesítés  nélkül  tanácsülésen  bírálta  el.
        Többen azt is észrevételezték, hogy a tanácsülésen a másodfokú
        bíróság   a   megalapozatlanság  esetkörét  is  érintő   olyan
        bizonyítást vehet fel, amelyre legjobb esetben csak  nyilvános
        ülésen  lett volna módja, s ennek fényében – ám a kontradikció
        lehetőségének biztosítása nélkül – bírálta felül az első  fokú
        ítéletet.

            Az  alkotmányjogi panaszok szerint a támadott  rendelkezés
        sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság,
        az  57.  §  (1)  bekezdésében garantált  tisztességes  eljárás
        követelményét,  ütközik  az 50. § (1) bekezdésében  a  bíróság
        számára megfogalmazott alkotmányos feladatokkal, illetve a (3)
        bekezdésben   garantált  bírói  függetlenség  követelményével.
        Csorbítja  továbbá  az  57.  §  (3)  bekezdésében  biztosított
        védelemhez és az (5) bekezdésben rögzített jogorvoslathoz való
        jogot.  Az  egyik panaszos az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében
        foglalt  ártatlanság  vélelmének  sérelmét  is  állította.  Az
        indítványozók  egy  része  –  álláspontja  alátámasztására   –
        szintén hivatkozott az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésére, a 3.
        cikk. c) pontjára, valamint a Bíróság esetjogára.

            A  panaszosok kifejtették, hogy a tanácsülés következtében
        a  védekezés lehetősége „lezárul az elsőfokú bíróság előtt,  a
        másodfokú   eljárás  az  ilyen  ügyekben  puszta   formalitást
        jelent”. A Be. még csak mérlegelési szempontokat sem ad  annak
        eldöntéséhez,  hogy valamely ügyben mikor  tarthat  a  bíróság
        tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást. Az  erről  szóló
        döntés   kizárólag   a   másodfokú   bíróság   tanácselnökének
        követhetetlenül    egyedi,    szubjektivitást    sem    kizáró
        „mérlegelésén”   alapszik,   amely   alkalmas   a   „pártatlan
        bíráskodásba  vetett hit aláásására”, a pártatlanság  látszata
        pedig   mindenképpen  elvész.  Mindez  többek   között   annak
        következménye – állították – hogy a törvény nem írja  körül  a
        tanácsülés    fogalmát,    nem    határoz    meg    értesítési
        kötelezettséget a tanácsülés tartásáról és az  eljáró  bíróság
        összetételéről.   A  törvény  255.  §-a  alapján   magáról   a
        tanácsülés  megtartásáról, a jelenlévők  személyéről,  az  ott
        történt eseményekről jegyzőkönyv készítése sem kötelező. Így a
        védelemnek  még utólag sincs módja érvényesíteni a  bírósággal
        szemben esetleg fennálló kizáró okokat. Nem ellenőrizheti  azt
        sem,  hogy  a  tanácsülést megtartották-e, ott a  határozatban
        feltüntetett összetételű tanács volt-e ténylegesen  jelen.  Ez
        pedig adott esetben a rendkívüli perorvoslat megalapozását  is
        ellehetetleníti.

            Az  alkotmányjogi panaszt előterjesztők többsége –  az  1.
        pontban  rögzítettekkel megegyező érvelést kifejtve –  szintén
        hivatkozott arra, hogy a tanács elnöke prejudikál az  eljárási
        forma  megválasztásával. Néhányan hozzátették, hogy a  védelem
        joga  ezek után csak látszat, hiszen a „bíróságnak” az  érdemi
        felülbírálatot megelőzően már egyértelmű álláspontja alakul ki
        az ügyről. Egyikük sérelmezte továbbá, hogy a tanácsülés, mint
        döntéshozatali   forma  megválasztása  diszkriminatív   lehet.
        „Tökéletesen  eshetőleges” ugyanis, hogy  mely  bíróság,  mely
        tanácsa  éppen  mikor  alkalmazza ezt  a  lehetőséget,  s  így
        előfordul,  hogy  az  eljárás módjának  megválasztása  nem  az
        ügynek, nem is a terheltnek, hanem pl. a védőjének szól.  Ezek
        mellett   az  indítványozók  –  a  2.  pontban  kifejtettekkel
        megegyezően   –   csaknem   egybehangzóan   állították,   hogy
        jogbiztonsági   kérdést   vet   fel   a   határozat   jogerőre
        emelkedésének problémája.

            Az  alkotmányjogi panaszt előterjesztők egyike kifejtette,
        hogy  a  tanácsülés,  mint  az  érdemi  döntés  meghozatalának
        lehetséges formája, nem illeszkedik a jogrendszerbe, nem felel
        meg  az  Alkotmányi 57. §-ában foglaltaknak. Rámutatott,  hogy
        bár  – megítélése szerint – a Be. 359. §-a taxatív felsorolást
        tartalmaz a tanácsülés tartásának lehetséges eseteiről, a 360.
        §   (1)   bekezdése  más  (a  gyakorlatban  is  meghonosodott)
        értelmezésre  szintén  lehetőséget  ad,  s  ez   önmagában   a
        jogbiztonság  követelményébe  ütközik.  A  hiányos  és   hibás
        szabályozás   a  jogorvoslati  jog  kiüresedése   mellett   az
        ártatlanság  vélelmének  sérelmével  is  jár,  mert  a  döntés
        közlésének  hiányában  a  terhelten olyan  büntetést  hajtanak
        végre,  amelyről nem is lehetett tudomása. A  vádlott  a  vele
        szemben     alkalmazott    jogkövetkezmény     megváltozásáról
        (súlyosbodásáról)  még  csak nem  is  az  ítéletből,  hanem  a
        büntetés-végrehajtás    rendszere    által    vele     szemben
        foganatosított  intézkedésekből szerez tudomást,  minthogy  az
        írásba foglalt határozatot csak jóval ezután kaphatja meg.

        Végül  a  panaszosok egyike kérte a Be. 360. §  (1)  bekezdése
        nemzetközi  szerződésbe  ütközésének megállapítását,  azon  az
        alapon, hogy a tanácsülés intézménye sérti az Egyezmény 6.  és
        13. cikkét.

            7. Az ügyben az Alkotmánybíróság beszerezte az igazságügy-
        miniszter véleményét.

                                      II.

            Az   indítványok   elbírálásával  az  alábbi   jogszabályi
        rendelkezések állnak összefüggésben:
            1. Az Alkotmány rendelkezései:

            „2.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság független, demokratikus
        jogállam.”

            „7.  §  (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan elismert  szabályait,  biztosítja
        továbbá  a  nemzetközi jogi kötelezettségek  és  a  belső  jog
        összhangját.
        […]”

            „50.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  bíróságai  védik  és
        biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek,  a
        jogi   személyek  és  a  jogi  személyiséggel  nem  rendelkező
        szervezetek   jogait   és  törvényes  érdekeit,   büntetik   a
        bűncselekmények elkövetőit.
        […]
            (3)  A  bírák  függetlenek  és csak  a  törvénynek  vannak
        alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és  politikai
        tevékenységet nem folytathatnak.”

            „57.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  a  bíróság  előtt
        mindenki  egyenlő,  és mindenkinek joga  van  ahhoz,  hogy  az
        ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait  és
        kötelességeit  a  törvény  által  felállított   független   és
        pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson  bírálja
        el.
            (2)  A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek
        mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét a  bíróság  jogerős
        határozata nem állapította meg.
            (3)  A  büntetőeljárás  alá vont  személyeket  az  eljárás
        minden  szakaszában  megilleti a  védelem  joga.  A  védő  nem
        vonható   felelősségre  a  védelem  ellátása  során  kifejtett
        véleménye miatt.
            (4)  Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel
        sújtani  olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a
        magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
            (5)  A  Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak
        szerint  mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
        közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy
        jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
        időn  belüli  elbírálásának érdekében,  azzal  arányosan  –  a
        jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával
        elfogadott törvény korlátozhatja.”

            2. A Be. rendelkezései:

            „360.  §  (1) A tanács elnöke az ügy érkezésétől számított
        harminc  napon  belüli  határnapra a fellebbezés  elbírálására
        tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást tűz ki.
            (2)  A tanács elnöke tanácsülésre tartozó ügyben nyilvános
        ülést,  illetőleg tárgyalást tűzhet ki, ha úgy látja,  hogy  a
        fellebbezés   csak  nyilvános  ülésen,  illetőleg  tárgyaláson
        bírálható el.
            (3) A másodfokú bíróság a tanácsülésen hozható határozatot
        nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson is meghozhatja, ha  az
        ennek  alapjául szolgáló okot a nyilvános ülésen, illetőleg  a
        tárgyaláson észleli.”

            „374.  § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a  373.  §
        (1)  bekezdésének I. a) pontja alapján szünteti meg,  vagy  az
        eljárást  a  188.  § (1) bekezdésének b) pontjában  írt  okból
        függeszti  fel, az elsőfokú bíróság ítéletének az  elkobzásra,
        vagyonelkobzásra  és  a  polgári  jogi  igény  megállapítására
        vonatkozó rendelkezését
            a)  hatályban  tartja, ha ezekre nézve nem jelentettek  be
        fellebbezést, vagy az ezekre vonatkozó fellebbezés alaptalan,
            b)  megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő  határozatot
        hoz,   ha   az  elsőfokú  bíróság  az  ítéletében  jogszabályt
        helytelenül alkalmazott.
        […]”

                                     III.

            Döntése megalapozásához az Alkotmánybíróság áttekintette a
        jogorvoslati joggal kapcsolatos korábbi gyakorlatát,  valamint
        –  arra  tekintettel,  hogy indokolásában számos  indítványozó
        hivatkozott  az  Egyezmény  szabályaira  –  az  ide  vonatkozó
        strasbourgi   ítélkezési  gyakorlatot,  illetve   a   támadott
        jogintézmény  történeti  hátterét, fejlődését,  s  a  hatályos
        szabályozás szerinti tartalmát.

            1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a
        jogorvoslathoz való jog alkotmányjogi tartalmával  és  esetről
        esetre  munkálta ki az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből fakadó
        követelmények rendszerét.

            E   határozatoknak  a  jelenlegi  vizsgálat  szempontjából
        releváns  érvei röviden a következőkben foglalhatók össze:  Az
        Alkotmány  57.  § (5) bekezdése által garantált jogorvoslathoz
        való  jog  lényege,  hogy „[...] a jogorvoslat  fogalmilag  és
        szubsztanciálisan  tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát.”
        A  jogorvoslati jog alapvető sajátossága az érdemi határozatok
        felett más szerv, vagy ugyanazon szerven belül magasabb  fórum
        döntési    jogkörének   biztosítása.   Ennek   elengedhetetlen
        feltétele, hogy az érdekeltek tudomást szerezzenek a jogaikat,
        jogos érdekeiket érintő határozatok tartalmáról [23/1998. (VI.
        9.)  AB  határozat, ABH 1998, 182, 186.; részletesen  továbbá:
        22/1995.  (III.  31.)  AB  határozat,  ABH  1995,  108,  110.;
        49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999.
        (VI.  25) AB határozat, ABH 1999, 150, 156.; 46/2003. (X. 16.)
        AB  határozat,  ABH  2003,  488, 502-503.].  „[A]  jogorvoslat
        biztosítása    a    jogállam   céljainak    és    feladatainak
        megvalósítását   szolgálja.  Ezért  kell  az  államnak   olyan
        jogszabályokat   megalkotnia,   amelyek   eljárási   garanciák
        nyújtásával   az  alanyi  jogok  érvényesítésének  lehetőségét
        megteremtik”  (602/D/1999.  AB  határozat,  ABH  2004,   1353,
        1356.).

            Elvi éllel mutatott rá az Alkotmánybíróság arra, miszerint
        az  Alkotmány  a  különböző eljárási  törvényekre  bízza  azon
        szabályok  kidolgozását, amelyek garantálják, hogy  „az  egyes
        jogintézmények  kapcsán  a  jogorvoslat  útján   a   bármilyen
        irányból    bekövetkező   jogsérelem   valóban   és   érdemben
        orvosolható  legyen” [pl. 47/2003. (X. 27.) AB határozat,  ABH
        2003, 525, 544.]. A jogági sajátosságok figyelembevételével  a
        tételes  jog  feladata  az  e  követelményeket  kielégítő,  az
        Alkotmánynak  megfelelő jogorvoslati formák, a  jogorvoslattal
        támadható  érdemi  határozatok  rendszerének  kidolgozása,   a
        jogorvoslati  fórumok és a jogorvoslati rendszer  fokozatainak
        megállapítása [49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372,
        382.;  46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003,  488,  502  –
        503.].

            A     büntetőeljárás    perorvoslati     rendszerét     az
        Alkotmánybíróság  külön  is több határozatban  vizsgálta.  Bár
        ezek  a  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvény  (a
        továbbiakban:  II. Be.) szabályait támadó indítványok  alapján
        születtek,   az  alkotmányossági  mércét  és  elvi  tételeiket
        illetően   a   jelen  ügy  szempontjából  is   irányadók.   Az
        Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben is az Alkotmány 57. § (5)
        bekezdése  által  megszabott  követelményrendszerhez  mérte  a
        tételes   jog   szabályait,   s  a  jogorvoslattal   támadható
        büntetőeljárási határozatok köre, a jogorvoslati eljárás belső
        rendje,  a  másodfokú bíróság feladatai –  a  részletszabályok
        átalakulása  és  a  négyszintű bírósági  rendszer  kialakítása
        ellenére – lényegüket tekintve ma is változatlanok.

            A  megelőző  döntések lényegét is összegző  49/1998.  (XI.
        27.)  AB határozat kifejtette, hogy „a perorvoslat az  a  jogi
        eszköz,  amelynek segítségével a vád és a védelem az  elsőfokú
        bíróság  határozatát és eljárását kifogásolhatja úgy,  hogy  a
        magasabb bírói fórum annak felülvizsgálatára és az arról  való
        döntésre kötelezett. Sem a jogorvoslathoz való jog alkotmányos
        tartalma,  sem a jogorvoslati jogosultságnak a Be.  7.  §-ában
        rögzített  garanciális eljárási alapelve nem  biztosít  alanyi
        jogot   arra,  hogy  a  büntető  felelősségre  vonás  alapjául
        szolgáló  tényállás-megállapítást minden esetben  az  elsőfokú
        bíróság  végezze,  illetve  hogy  tényállási  hiba  esetén   a
        másodfokú  bíróság korrigáló döntése ellen újabb  jogorvoslati
        lehetőség  nyíljék, avagy ténykérdésekben a másodfokú  bíróság
        csupán  korlátozott  reformatórius jogkörrel  vagy  azzal  sem
        rendelkezzék.”  Rámutatott továbbá, miszerint  a  perorvoslati
        rend  legrészletesebb szabályozása sem képes garantálni,  hogy
        minden  ügyben az anyagi igazságnak megfelelő döntés szülessen
        (ABH 1998, 372, 382.).

            2.  Az Egyezmény a jogorvoslathoz való jogot kezdetben nem
        tartalmazta, a Bíróság az ezzel kapcsolatos sérelmeket is a 6.
        cikk  rendelkezései alapján bírálta el. A Strasbourgban, 1984.
        november  22-én kelt Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyv  2.  cikke
        azonban  ezt beépítette az Egyezmény rendelkezései  közé  (13.
        cikk).  Az  ennek nyomán (is) újraformálódó Bírósági gyakorlat
        kialakította  azt az egységes álláspontot, hogy a jogorvoslati
        eljárás  biztosítása  nem  abszolút kívánalom,  s  az  államok
        élveznek   bizonyos  mérlegelési  szabadságot  a   jogorvoslat
        módozatainak  kialakításában (pl. No. 26808/95,  Dec.  16.  1.
        96.,  D.  R.  84-A  p.  164.). Rámutatott azonban,  hogy  ahol
        jogorvoslati   fórumok   működnek,  a   jogorvoslati   eljárás
        tekintetében  is  érvényesek az Egyezmény 6. cikkében  foglalt
        követelmények  (Delcourt v. Belgium  judgment  of  17  January
        1970, Series A no. 84.).

            A Bíróság igen nagy számú döntésében vizsgálta a nyilvános
        tárgyaláshoz  és a nyilvános ítélethirdetéshez kapcsolódóan  a
        6.  cikk.  1.  bekezdését, összekapcsolva a  „public  hearing”
        követelményét  a jogorvoslat hatékonyságának,  a  tisztességes
        eljárásnak  és  a  védelemhez  való  jognak  a  kérdésével.  A
        döntések  leszögezték,  hogy a rendelkezés  által  megkövetelt
        nyilvánosság   minden  ügyben,  minden  fokon  és   mindenféle
        eljárási   rendben  a  tisztességes  eljárás   olyan   kiemelt
        követelménye,  amely megvédi az eljárás résztvevőit  a  titkos
        eljárásoktól  és ítéletektől, ugyanakkor növeli a  bíróságokba
        vetett  bizalmat is (pl. Weber v. Switzerland judgment  of  22
        May  1990,  Series  A  no. 177.). Fő szabályként,  függetlenül
        attól,  hogy adott esetben jogorvoslati eljárásról van-e  szó,
        nyilvános   „meghallgatást”  kell  tartani.  A  büntetőeljárás
        egységes egésznek tekintendő, amely a jogerős döntéssel  zárul
        le,   így  a  6.  cikk  követelményei  annak  egész  tartamára
        irvényesek.   A  nyilvánosság  alóli  kivételek  szűk   körben
        érvényesülnek,  gyakorlatilag külön  indokolási  kötelezettség
        alá   tartoznak  a  jogalkotás  és  a  jogalkalmazás  szintjén
        egyaránt  (pl. No. 13800/88, Dec. 1. 7. 91., D.  R.,  p.  94.;
        Rolf Gustafson v. Sweden judgment of 1 July 1997, Reporst 1997
        1997-IV, p. 1149.).

            Az  államonként  is  eltérő funkciókat betöltő  és  eltérő
        sajátosságokkal  rendelkező jogorvoslati eljárásban  többnyire
        igen   kevés   olyan  lehetőség  van,  amely   mentesíthet   a
        nyilvánosság követelménye alól. Erre legfeljebb akkor kerülhet
        sor,   ha   a   „vizsgálható  körülmények”  különösen   szűkre
        szabottak.  Elfogadható a nyilvánosság mellőzése s  az  ítélet
        nyilvános  kihirdetése  pl. akkor, ha a bíróság  kompetenciája
        csak   az   elbírált  határozat  hatályon  kívül  helyezésének
        megítélésére, s az új eljárásra kötelezés kimondására, vagy  a
        fellebbezés elfogadására vagy elutasítására terjed ki (pl. No.
        17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p. 76.; 172, pp.  13-14.;
        Helmers  v. Sweden judgement of 29 Ocober 1991, Series  A  no.
        212-B.;  Allan  Jacobsson v. Sweden  No.  2.  judgment  of  19
        February 1998, Reports 1998-I, p. 154.). Elvi éllel mondta  ki
        azonban  a  Bíróság  több  esetben  is,  hogy  a  nyilvánosság
        kérdésének  szempontjából a felülvizsgálat szűkre  szabottsága
        nem  dönthető  el egyszerűen annak a kérdésnek a mentén,  hogy
        ennek   terjedelme   tény-   vagy   jogkérdésre   terjed   ki.
        Mindenképpen szigorúbbak azonban a követelmények akkor,  ha  a
        jogorvoslat  elbírálása  során  ténykérdésékben   is   döntési
        jogköre  van a bíróságnak. Még e tekintetben is más azonban  a
        helyzet  attól  függően,  ha  a  jogorvoslati  fórum  végleges
        döntést  hozhat, vagy ha – akár csak részben is – új eljárásra
        kötelezést  mondhat  ki,  továbbá ha  megilleti  a  bizonyítás
        felvételének   joga,   illetőleg  ha  ez  csak   korlátozottan
        érvényesül (vö: No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D.  R.  75,  p.
        76.; Ekbatani v. Sweden judgment of 26 May 1998, Series A  no.
        134.).

            A  csak  jogkérdésben  történő  döntéshozatal,  illetve  a
        harmadfokú   eljárás  döntően  csupán  akkor   viseli   el   a
        nyilvánosság  alóli kivételeket, ha a bíróságnak nincs  széles
        reformatórius jogköre (vö: Josef Prinz v. Austria judgment  of
        8  February 2000.). Még ekkor is vizsgálni kell a nyilvánosság
        elmaradásából következő „várható vagy lehetséges” – és  nem  a
        ténylegesen   előforduló   –   érdeksérelem   bekövetkezésének
        lehetőségét. A 6. cikkben foglalt garanciákkal szemben ugyanis
        követelmény, hogy jogoknak nem teoretikusan, hanem ténylegesen
        és  valóságosan  kell  érvényesülniük  (vö:  Fejde  v.  Sweden
        judgment  of 29 October 1991, Series A no. 212-C.; Meftah  and
        Others v. France judgment of 26 July 2002, Reports 2002-VII.).

            A   Bíróság   rámutatott,  hogy  a  tisztességes   eljárás
        követelményrendszerének  egyes  elemeit  nem  lehet  egymástól
        elszigetelten  értékelni. A nyilvánosságból  (közvetlenségből)
        fakadó „előnyöket” még a fegyveregyenlőség biztosítása mellett
        sem  (azaz  pl.  a  vád és a védelem egyidejű  távoltartása  a
        bíróságtól)  pótolja önmagában, hogy a feleknek  jogukban  áll
        írásbeli  észrevételt tenni az elsőfokú döntésre, vagy  egymás
        nyilatkozataira. Az állam pedig pusztán azzal nem mentheti  ki
        magát,  hogy  az  elsőfokú bírósági szakaszban biztosította  a
        nyilvánosságot  (pl. Ekbatani v. Sweden  judgment  of  26  May
        1998,  Series A no. 134). A tárgyalás tartásáról a felek  csak
        saját  akaratukból mondhatnak le (pl. Hakansson and  Sturesson
        judgment  of 21 February 1990, Series A no. 171.). A tárgyalás
        tartására    irányuló   kérelem   ellenben    olyan    pozitív
        kötelezettséget  ró  az  államra, mely szerint  ilyen  esetben
        nemigen  lehet alap annak mellőzésére. Amennyiben pedig  ilyen
        esetben    a    jogorvoslati    fórumként    eljáró    bíróság
        ténykérdésekben  is jogosult az alapítélet felülbírálatára  és
        nem  biztosítja  a  6. cikk követelményeit,  ez  az  Egyezmény
        megsértését  jelentheti,  minthogy  önmagában  is  alkalmas  a
        fellebbező  fél  oldalán jelentős érdeksérelem megállapítására
        (részletesen pl. No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R.  75,  p.
        76.;  JanĹke Andersson v. Sweden judgment of 29 October  1991,
        Series A no. 212-C.; 570.; Ekbatani v. Sweden judgment  of  26
        May 1998, Series A no. 134.).

            Hangsúlyozta   továbbá  a  Bíróság,  hogy  a  nyilvánosság
        kérdése szoros összefüggésben áll a 6. cikk egészével,  így  a
        védelemhez  való joggal is. A jogorvoslati eljárás  nem  lehet
        „indokolatlanul  formális”  (unduly  formalistic)   és   adott
        esetben  lehetővé  kell  tenni a  védelem  számára  a  szóbeli
        érvelést  ennek keretén belül is (pl. 10532/83, Dec.  15.  12.
        87, D.R. 54, p. 19.; No. Van Geyseghem v. Belgium judgment  of
        21  January  1999,  no.  26103/95.). A terhelt  részvétele  az
        ellene  folyó eljárásban fontos alapelv, s különösen ha súlyos
        büntetés kiszabásának lehetősége áll fenn, nem fosztható meg a
        személyes  érvelés nyújtotta előnyöktől (pl.; Zana  v.  Turkey
        judgment of 25 November 1997, Reports 1997-VII, p. 2533.).

            Végül  figyelmet érdemel az a követelmény, mely szerint  a
        bírósági  út,  illetve  ezen belül  az  egyes  fórumok/szintek
        igénybevételével   kapcsolatos   szabályoknak   egyértelműnek,
        világosnak,   precíznek  kell  lenniük,  s   a   rájuk   épülő
        joggyakorlatnak mindezt vissza kell igazolnia. A  jogbiztonság
        sérelme adott esetben önmagában is előidézhet egyezménysértést
        (pl. Geouffre de la Pradelle v. France judgment of 16 December
        1992,  Series  A  no.  253-B.; Serghides and  Christoforou  v.
        Cyprus judgment of 5 May 2002.).

            3.  A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc.
        (a továbbiakban: I. Bp.) már ismerte a másodfokú eljárás során
        válaszható  tanácsülés intézményét. Erre  vonatkozó  szabályai
        azonban   a   hatályos  törvényben  szereplő  nyilvános   ülés
        fogalmának   és  követelményrendszerének  feleltethetők   meg,
        azzal,  hogy az itt meghozható döntések a kasszatórikus jogkör
        gyakorlásán nem mentek túl. A tanácsülés mint eljárási  forma,
        biztosította az ügyfélnyilvánosságot, az „érdemi” döntés pedig
        csupán     abszolút     (alaki)    eljárási    szabálysértések
        következményeinek  megállapítására,  illetve  szűk  körben   a
        járulékos kérdések felülbírálatára szorítkozott.

            Az   újabb   kori   jogalkotásban  a  fellebbezés   érdemi
        elintézése   során   alkalmazható  tanácsülés   intézménye   a
        büntetőeljárásról  szóló  1962.  évi  8.  számú   törvényerejű
        rendeletben (a továbbiakban: I. Be.) jelent meg először. Az I.
        Bp.-t  felváltó,  a büntető perrendtartásról szóló  1951.  évi
        III. törvény (a továbbiakban II. Bp.), illetve a módosításáról
        szóló 1954. V. törvény (a továbbiakban: Bpn. I) ugyanis akként
        rendelkezett,  hogy másodfokon minden ügyet  tárgyalásra  kell
        kitűzni  [Bp. 194. § (2) bekezdés, Bpn. I. 76. §]. A  II.  Bp.
        módosításáról  szóló  1958. évi 16. sz. törvényerejű  rendelet
        néhány,  érdemi felülbírálatot nem jelentő kérdésben (áttétel,
        eljárási akadályok miatti megszüntetés) megengedte az ún. zárt
        ülés  tartását, a tanácsülést pedig a tárgyalás előkészítésére
        szolgáló formaként tartotta fenn. Az elsőfokú határozat érdemi
        felülvizsgálata minden esetben tárgyalás tartását kívánta meg.

            Az I. Be. a törvényben taxatíve meghatározott esetekben az
        eljárás  egyszerűsítése érdekében tette lehetővé a fellebbezés
        tanácsülésen  való  elbírálását. A  döntés  csak  a  járulékos
        kérdésekben   jelenthetett  tényleges  revíziót.  Tanácsülésen
        csupán  az  eljárás – törvényben körülírt esetekben történő  –
        megszüntetéséről, felfüggesztéséről, vagy az  ítélet  abszolút
        eljárási  hibák  miatti  hatályon kívül helyezéséről  lehetett
        határozni  (244. §, 246. §). Az ülés még ezekben az  esetekben
        is nyilvános, az eljárás fő szereplőinek részvételét és jogaik
        gyakorlását  biztosító eljárási módot, mintegy „egyszerűsített
        tárgyalást” jelentett (245. §).

            A II. Be. (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény)
        a tanácsülésen hozható határozatok körét voltaképpen az I. Be-
        vel megegyezően szabályozta, pontosan felsorolva az e formában
        eldönthető  kérdések körét. Az elsőfokú döntéssel  kapcsolatos
        reformatórius  jogkör  érdemi gyakorlására  továbbra  is  csak
        járulékos kérdésekben kerülhetett sor. Ekkor változott azonban
        a  tanácsülés zárt üléssé, azon már csak a tanács tagjai és  a
        jegyzőkönyvvezető lehettek jelen.

            4.  A  Be.  az  ülés  zárt formáját megtartva,  jelentősen
        bővítette a tanácsülésen meghozható határozatok körét, anélkül
        azonban, hogy áttekinthető, világos rendszerben tartalmazná  a
        tanácsülés  tartásának  lehetséges eseteit.  A  jogszabály  az
        eljárás  formáját  nem köti össze az ott  hozható  határozatok
        típusával  sem. A legfontosabb változást azonban  az  jelenti,
        hogy   a   büntetőjogi   főkérdésekben  is   lehetőség   nyílt
        tanácsülésen a reformatórius jogkör gyakorlására is.  Az  ülés
        zárt  jellegére figyelemmel viszont a döntés kihirdetésre  nem
        kerül,   a  tanácsülés  tényéről  és  időpontjáról   a   felek
        előzetesen nem értesülnek, s jegyzőkönyv hiányában nem is  áll
        módjukban az ott történtek ellenőrzése.

            A hatályos törvény szerint a másodfokú bíróságot a korábbi
        szabályozáshoz hasonlóan széles revíziós jogkör illeti meg  az
        elsőfokú bíróság érdemi határozataival szemben: azt a megelőző
        eljárással együtt felülbírálja. A döntés megalapozottságára, a
        bűnösség  megállapítására,  a  bűncselekmény  minősítésére,  a
        jogkövetkezmények alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket arra
        tekintet   nélkül   vizsgálja,  hogy  ki   és   milyen   okból
        fellebbezett.   Ellenőrzi  továbbá  az  eljárás   szabályszerű
        lefolytatásához  fűződő legfőbb követelmények  megtartását,  s
        hivatalból  dönt  a  járulékos kérdésekben  [Be.  348.  §  (1)
        bekezdés].

            Tartalmát és következményeit tekintve a másodfokú  bíróság
        az  első  fokú  döntéssel kapcsolatban  továbbra  is  öt  féle
        határozatot hozhat: a fellebbezést elutasíthatja, az  ítéletet
        helyben  hagyhatja, megváltoztathatja, a határozatot  hatályon
        kívül  helyezheti  és  az  eljárást  megszüntetheti,  vagy  az
        elsőfokú  bíróságot az eljárás megismétlésre utasít[hat]ja.  A
        döntés  formájára nézve a Be. 370. § (2) bekezdése csupán  azt
        írja  elő,  hogy  az ítélet megváltoztatása esetén  ítélettel,
        minden más esetben végzéssel kell dönteni. Ebből következően a
        reformatórius   döntés  mindig  ítéleti  formát   igényel.   A
        határozat  formájának megválasztása önmagában csak  dogmatikai
        kérdés.  Alkotmányossági problémává azzal válik,  miszerint  a
        törvény egyetlen szabálya sem tartalmazza, hogy ítéletet  csak
        tárgyaláson lehet hozni, s ezzel megnyílik az út a reformációs
        jogkör akár tanácsülésen történő gyakorlása előtt is.

        A fellebbezés elbírálásának kereteit a hatályos Be. egyfelől a
        bíróság  eljárásának  –  részben –  új  formáihoz:  tárgyalás,
        nyilvános ülés, tanácsülés, másfelől pedig a másodfokú  döntés
        típusához  köti.  Az eljárási forma kiválasztása  tekintetében
        még  a reformatórius jogkör gyakorlásának szükségessége esetén
        is  csupán  annak  lehet  – nem minden esetben  meghatározó  –
        szerepe,  hogy  a  másodfokú  bíróság  tanács  elnöke  szerint
        szükséges-e a tényállást érintő bizonyítás felvétele. Az ilyen
        bizonyítás  felvételére  tárgyalást  kell  kitűzni,  s  még  a
        nyilvános    ülésen    is   legfeljebb   a   büntetéskiszabási
        körülményekre lehet a vádlottat meghallgatni (Be. 353. §).

            Az  eljárási  formákról  a  Be.  egységesen  a  tárgyalási
        szakaszra vonatkozó – s így a másodfokú eljárásban is irányadó
        –  általános  szabályok  között rendelkezik.  A  terminológiai
        azonosság ellenére azonban az egyes eljárási formák a bírósági
        eljárás különböző szakaszaiban eltérő funkciókat töltenek  be.
        Az  eltérő szerep viszont a törvény tételes szabályaiban  csak
        eseti  jelleggel  jelenik meg, főként ha a Be.  a  garanciális
        szempontból  „alacsonyabb szintű” formát  is  megengedhetőnek,
        esetleg  célszerűnek  tartja némely döntés  meghozatalához.  A
        különböző  eljárási  formában  meghozható  határozatok  között
        azonban  – néhány kivételtől eltekintve – a törvény súlyuk  és
        az  ügyre  gyakorolt  hatásuk szerint  nem  tesz  különbséget.
        Figyelembe   véve  a  másodfokú,  a  külön  és  a   különleges
        eljárásokra,  továbbá  a rendkívüli perorvoslatokra  vonatkozó
        szabályokat   is,  „egyszerűsített”  formában   (tanácsülésen,
        nyilvános  ülésen) egyaránt sor kerülhet az  eljárás  ügydöntő
        határozattal  történő  végleges lezárására,  ebben  (akár  új)
        jogkövetkezmény  alkalmazására, az eljárás továbbfolytatásának
        elrendelésére,  eljárási szankció kiszabására, vagy  pervezető
        jellegű döntés meghozatalára.

            Ennek   következtében   –  a  korlátozó   szabályokat   is
        figyelembe  véve – a másodfokú eljárásban tág  tere  marad  az
        eljárási forma bíróság (illetve a tanács elnöke) általi, a Be.
        360.   §  (1)  bekezdésére  alapított  választhatóságának.   A
        másodfokú eljárásra irányadó szabályok ugyanis nem zárják ki a
        tárgyaláson   kívüli  elintézési  módot  akkor   sem,   ha   a
        felülbírálat során azonos tényállás alapján felmentés  helyett
        bűnösség  megállapítására kerül sor, a  cselekmény  minősítése
        módosul,  s  ha ebből az okból, vagy más indokkal  a  büntetés
        mértékén kíván változtatni a bíróság. A Be. szabályaiból tehát
        az  eljárási formák alkalmazhatóságát illetően nem  vezethetők
        le olyan rendező elvek, amelyek kétség esetén a formaválasztás
        kérdésében  hibátlanul  eligazíthatnák  a  jogalanyokat  és  a
        jogalkalmazókat.

            A   tárgyalási  szakaszra  vonatkozó  általános  szabályok
        szűkszavúan csak azt rögzítik, hogy a bíróság tárgyalást tart,
        ha   a   vádlott  büntetőjogi  felelősségének  megállapítására
        bizonyítást kell felvenni. Minden más esetben ülés, tanácsülés
        vagy nyilvános ülés tartását teszik lehetővé [234. § (1) – (2)
        bekezdés]. Ez a rendelkezés az ügy érdemi elbírálására – egyes
        külön  eljárásokat  kivéve  –  a  tárgyalás  tartását  tekinti
        általános  formának,  lévén,  hogy  a  büntetőjogi  felelősség
        fennállásáról,  vagy  hiányáról a bíróság  fő  szabályként  az
        általa  lefolytatott  bizonyítást  követően  dönt.  A  szabály
        érvényesülése azonban a másodfokú eljárásban (és a  rendkívüli
        perorvoslatok esetén is) számos ponton megtörik.

            A  másodfokú  eljárásra  irányadó szabályok  a  bizonyítás
        felvételének     lehetőségét    szűkítik,     lényegében     a
        ténymegállapítás  egyes  gyakorlati teendőire  korlátozzák.  A
        másodfokú bíróság fő szabályként kötve van az elsőfokú bíróság
        által  megállapított  tényálláshoz  (tényálláshoz  kötöttség).
        Bizonyításnak    az    első    fokú    ítélet    tényállásának
        megalapozatlansága esetén, illetőleg akkor  van  helye,  ha  a
        fellebbezésben  új  tényt  állítottak  vagy  új   bizonyítékra
        hivatkoztak [323. § (3) bekezdés, 345. §, 351. § (1) bekezdés,
        353.  §  (1)  bekezdés].  A  törvény behatárolja  a  tényállás
        megalapozatlanságának  ismérveit, s  körülírja  azt  is,  hogy
        ennek mely típusai küszöbölhetők ki bizonyítással [351. §  (2)
        bekezdés;  353.  §  (2)  bekezdés].  A  további  rendelkezések
        tartalmazzák,   hogy  ezen  belül  mely  esetekben   szükséges
        tárgyalást,  illetve  nyilvános  ülést  tartani  [361.  §  (1)
        bekezdés, 363. § (2) bekezdés].

            A  tényállás  megalapozatlanságához  kapcsolódó  –  néhány
        nevesített esetkörökön túlmenően – a Be. 360. § (1)  bekezdése
        a  másodfokú  tanács elnökének mérlegelési  jogkörébe  utalja,
        hogy  a tanácsülés, a nyilvános ülés avagy a tárgyalás mellett
        döntsön,  s ezzel meghatározza az első fokú (érdemi) határozat
        felülbírálatának  kereteit. A törvény nem állít  korlátokat  a
        tanácsülés   alkalmazása  elé  akkor  sem,  ha   a   másodfokú
        határozatban  a  bűnösség,  a büntethetőség,  a  minősítés,  a
        büntetések  vagy  intézkedések  tekintetében  kerül(het)   sor
        eltérő döntés meghozatalára, s hasonlóképpen nem „rangsorolja”
        kihatásuk  szerint  az  itt  meghozható  járulékos  kérdésekre
        vonatkozó  esetköröket  sem. A Be.  360.  §  (1)  bekezdésének
        rangsorából,   s  a  miniszteri  indokolásból   egyenesen   az
        következik,  hogy  a  tanácsülés az elsődleges  döntéshozatali
        forma.  A  másodfokon meghozható határozatok formája a  döntés
        jellegére szintén nincs befolyással.

                                      IV.

            Az indítványok részben megalapozottak.

            1.  A  büntetőeljárás  garanciarendszere  szerteágazó.   A
        törvényi  garanciák  egy  része  közvetlenül  az  Alkotmányból
        származó,  vagy annak egyes rendelkezéseiből levezethető,  sok
        esetben  a Be. alapvető rendelkezéseiben külön is megerősített
        szabályokat  tartalmaz. Az alkotmányi garanciákat a  jogalkotó
        még  törvényben  sem  zárhatja ki, nem  korlátozhatja  és  nem
        függesztheti  fel,  mert ez alapvető jog lényeges  tartalmának
        korlátozását  jelentené,  s  így  az  Alkotmány   8.   §   (2)
        bekezdésébe ütközően alkotmányellenes [42/1993. (VI.  30.)  AB
        határozat,  ABH 1993, 304.; 49/1998. (XI. 27.)  AB  határozat,
        ABH  372, 377.]. Következésképpen a Be. egyes jogintézményekre
        vonatkozó rendelkezéseiben ezeknek közvetlenül tükröződniük és
        alkotmányos    tartalommal    érvényesülniük    kell.    Ilyen
        mindenekelőtt az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és a 2.  §  (1)
        bekezdése  egymásra  vonatkoztatásával  megállapított   –   az
        Egyezmény  6. cikkében szabályozott – tisztességes eljárás,  a
        független, pártatlan bíróság követelménye, az Alkotmány 57.  §
        (3)  bekezdésében  foglalt  – a 6. cikk.  3.  bekezdése  által
        körülírt  –  védelemhez, valamint a 13.  cikkel  közel  azonos
        szabályozást  tartalmazó,  az 57. §  (5)  bekezdésben  foglalt
        jogorvoslathoz való jog elve.

            Az  Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint:  „A
        ’tisztességes   eljárás’   (fair   trial)   követelménye   nem
        egyszerűen  egy a bíróságnak és az eljárásnak itt  megkövetelt
        tulajdonságai közül (ti. mint ’igazságos tárgyalás’), hanem az
        idézett,  az  Egyezségokmánynak és  az  Emberi  Jogok  Európai
        Egyezményének – az Alkotmány alkotmányi rendelkezésben foglalt
        követelményeken túl – különösen a büntetőjogra és –  eljárásra
        vonatkozóan  –  az 57. § többi garanciájának  teljesedését  is
        átfogja.  Sőt  az 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez  mintát
        adó   –   eljárási  garanciákat  tartalmazó  cikkei  általában
        elfogadott  értelmezése szerint a fair  trial  olyan  minőség,
        amelyet     az    eljárás    egészének    és    körülményeinek
        figyelembevételével  lehet  csupán  megítélni.   Ezért   egyes
        részletek    hiánya   ellenére   éppúgy,   mint   az    összes
        részletszabály    betartása   dacára    lehet    az    eljárás
        ’méltánytalan’  vagy ’igazságtalan’, avagy ’nem  tisztességes”
        [6/1998. (III. 11) AB határozat, ABH 1998, 91, 95.].

            A  14/2004. (V. 7.) AB határozat az Alkotmánybíróságnak  a
        tisztességes  eljáráshoz  való  jogra  vonatkozó   gyakorlatát
        összegezve  megállapította,  hogy „a  tisztességes  eljáráshoz
        való   jog   abszolút  jog,  amellyel  szemben   nem   létezik
        mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél,  mert  már
        maga  is  mérlegelés eredménye. A büntetőeljárás szempontjából
        ezek   a   tételek  a  büntető  igazságszolgáltatás  történeti
        rendszereinek    felhalmozódott    tapasztalatán    alapulnak.
        Eszerint:  az igazság feltárásának az a legmegfelelőbb  módja,
        ha  az  ítélkezésben független és pártatlan bíróság  nyilvános
        tárgyaláson,   a  bizonyítás  tekintetében  egyenlő   jogokkal
        résztvevő  felek  aktív közreműködésével lefolytatott  eljárás
        eredményeként, közvetlen észlelése útján szerzett bizonyítékok
        szabad  mérlegelésével  állapítja meg a  büntető  felelősségre
        vonás  eldöntéséhez szükséges tényeket.” Hangsúlyozta továbbá,
        hogy  a  büntetőeljárás szabályrendszerének  megalkotásakor  a
        tisztességes  eljárás  követelményei az  eljárás  szereplőinek
        jogai  és  védelme érdekében olyan garanciákat is  megkívánnak
        amelyek,  még  az  igazság  megállapításának  lehetőségeit  is
        szűkíthetik (ABH 2004, 241, 266.).

            Mindazonáltal  az  Alkotmánybíróság  több  döntésében   is
        elismerte   az   eljárás  egyszerűsítésének   lehetőségét,   s
        hangsúlyozta   az  időszerűség  követelményének   fontosságát.
        Minden esetben kitért azonban arra is, hogy gazdaságossági  és
        célszerűségi  okokból  az  eljárási,  s  főként  a   közvetlen
        alkotmányi garanciák érvényesítéséről ezen eljárások során  is
        gondoskodni kell, s erre az érdekeltek akaratának tiszteletben
        tartása  mellett kerülhet sor [részletesen: pl. 5/1999.  (III.
        31.)  AB  határozat,  ABH  1999, 75,  88-89.;  422/B/1999.  AB
        határozat,  ABH  2004,  1316,  1320,  1322.].  A  kiindulópont
        ugyanis  minden esetben csak az Alkotmány 57. § (1)  bekezdése
        lehet,   mely  szerint  mindenkinek  joga  van  az  igazságos,
        nyilvános tárgyaláshoz és független, pártatlan bírósághoz.

            2.    Az    Alkotmánybíróság   a   tisztességes    eljárás
        követelményeivel szorosan összefüggő jogbiztonságra  vonatkozó
        döntéseiben azt is hangsúlyozta, hogy az Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdése nemcsak „egyes normák egyértelműségét követeli  meg,
        de  az  egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát  is
        […].”  [összefoglalóan: 47/2003. (X. 27.)  AB  határozat,  ABH
        2003, 525, 535.]. A kiszámíthatóság követelményei között  első
        helyen  említette  a  jogalkalmazásnak, különösen  a  bírósági
        eljárásnak a kiszámítható és következetes működését, a döntést
        befolyásoló  processzuális  szabályoknak  félreérthetetlen,  a
        gyakorlatban   érvényesülő  mérlegelési  szempontok   határait
        kijelölő  megfogalmazását [pl. 9/1992. (I. 30.) AB  határozat,
        ABH  1992,  50, 59, 70.]. A 47/2003. (X. 27.) AB határozatában
        pedig   arra   mutatott  rá,  hogy:  „[a]z  alkotmányosan   is
        elfogadott rendszerképző jogértelmezésnek megvannak a határai:
        ez  nem  kerülhet  szembe  a jogbiztonság  követelményével.  A
        jogalkalmazói  jogértelmezés  ezért  csak  olyan   működőképes
        jogszabályra  épülhet,  amely  világosan  kijelöli  az   adott
        jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait  és
        rendjét,  az alkalmazásával érintettek körét, azok  jogait  és
        kötelezettségeit  és  az  intézménnyel összefüggésben  igénybe
        vehető jogorvoslati rendet” (ABH 2003, 525, 549.).

            Ahogyan   azt   a  III.  fejezet  4.  pontja   részletesen
        tartalmazza, az eljárási formák választhatósága körében a  Be.
        360.   §   (1)   bekezdése,  illetve   a   másodfokú   eljárás
        lefolytatásával  kapcsolatos  rendelkezései  nem  tartalmaznak
        egyértelmű szabályokat. A törvénynek valamennyi, a mérlegelési
        jogkört  behatároló szabályát figyelembe véve is fennmarad  az
        ügyek  igen  széles köre, amelyekben kizárólag  a  tanácselnök
        döntése   határozza  meg  a  másodfokú  eljárás   alkalmazandó
        formáját. A döntést meghatározó tartalmi kritériumok azonban a
        törvényből  még  áttételesen sem állapíthatók meg,  csupán  az
        eljárási formák felsorolásának sorrendjéből következik, hogy a
        tanácsülés az elsődleges forma. A Be. ugyanis sem pozitív  sem
        negatív  megfogalmazásban  nem  tartalmaz  semmiféle,  az  ügy
        típusához,  a  bűncselekmény  tárgyi  súlyához,  a  kiszabható
        büntetés  vagy  a  változtatás lehetséges mértékéhez,  illetve
        (egyes  bizonyítási  korlátokon túl) bármely  más  szemponthoz
        igazodó előírást.

            A   fentiekben  részletezett  hiányos,  s  ekként   eltérő
        értelmezésre  lehetőséget kínáló szabályozási mód  közvetlenül
        sérti  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság
        követelményét,   s   kiszámíthatatlan   hatást   gyakorol    a
        jogorvoslathoz való jog tartalmi érvényesülésére, mert  szinte
        bírósági   tanácsonként  más-más  gyakorlat  követését   teszi
        lehetővé.  Mindez alapjogi sérelmeket okoz és  a  tisztességes
        eljárás további követelményeinek sérülését is előidézi.

             3.1   A   bírósági  jogalkalmazásnak  egyaránt  része   a
        tényállás  és  az alkalmazandó jog megállapítása,  valamint  a
        jogkövetkezmények  meghatározása.  Ezen  összetett   folyamat,
        eljárási periódusoktól függetlenül magában foglalja a  jogilag
        releváns tények objektív feltárását, összegezését, értékelését
        és  a  jogkérdések  megismerését. A bíró  belső  meggyőződése,
        amely   lehetővé   teszi  számára  –  a   bírói   függetlenség
        alkotmányos   elve  által  oltalmazott  –  a  lelkiismeretének
        megfelelő  döntés meghozatalát, ezen tényezők hatására  alakul
        ki.  A  büntetőeljárási törvénynek tehát  az  ehhez  szükséges
        eljárási kereteket és módszereket biztosítania kell valamennyi
        bíró számára.

            Az  Alkotmány 46. § (1) bekezdésében rögzített és a Be-ben
        is főszabálynak tekintett társasbíráskodás elvéből következően
        a  jogerős döntés meghozatalára rendelt másodfokú eljárásban a
        ténymegállapítás, a jogértelmezés és a döntés a  bírói  tanács
        tagjait  közösen  illeti  meg és őket  együttes  tevékenységre
        kötelezi.   A   Be.   rendelkezéseiből,  szóhasználatából   ez
        félreérthetetlen, minthogy az elsőfokú döntés felülbírálatát a
        három szakbíróból álló tanácsra bízza.

            A   társasbíráskodás  és  a  bírói  függetlenség   egymást
        kiegészítő  és  a tisztességes eljárás követelményével  szoros
        összefüggésben  lévő  alkotmányi  követelmények.   A   bíróság
        függetlenségének  ereje  mutatkozik  meg  és  a   tisztességes
        eljárás fokozott garanciája fejeződik ki abban, hogy a  külön-
        külön     lelkiismeretének    megfelelő    törvényes    döntés
        meghozatalára   feljogosított  bírákból  álló   bírói   tanács
        mérlegelő  tevékenységének  eredményeképpen  születik  meg   a
        jogerős  döntés,  melynek  meghozatalához  legalább  két  bíró
        egyetértése szükséges. Ez azonban csak akkor biztosított, ha a
        tanács  minden tagja a döntésnek keretet adó eljárási kérdések
        megítélésére  is  egyenrangú  befolyást  gyakorolhat,  s  ezen
        keresztül  egyenlő  esélyt  kap  mindazon  eljárási  módszerek
        gyakorlására és bizonyítási eszközök igénybevételére,  amelyek
        az  első fokú határozat felülvizsgálatához szükséges ismeretek
        megszerzését lehetővé teszik számára.

            A  Be.  360.  §  (1)  bekezdése  azonban  az  alkalmazandó
        eljárási  forma  felőli döntést kizárólag a  tanács  elnökének
        döntési jogkörébe utalja. Ekként a társasbíráskodás alkotmányi
        –  és  a Be. szabályai szerint másodfokon kivételt nem tűrő  –
        elve  ellenére  az  eljárási  formára  vonatkozó,  mérlegelési
        szempontok  nélküli diszkrecionális jogkörben, „egyesbíróként”
        meghozott   tanácselnöki  elhatározás  az  érdemi  határozatra
        közvetlenül  kiható, a bírói függetlenség követelményét  sértő
        döntéssé is válhat.

             3.2.    Az    Alkotmánybíróság   működésének   kezdetétől
        különbséget   tett  a  bírói  függetlenség  külső   és   belső
        aspektusai  között. „A 19/1999. (VI. 25.) AB  határozatában  –
        vsszegezve addigi gyakorlatát – az Alkotmánybíróság elvi éllel
        állapította  meg,  hogy  „a bírói hatalom,  amelyhez  a  bírói
        függetlenség kapcsolódik döntően az ítélkezésben ölt testet. A
        bírói   függetlenség  az  ítélkezésre  vonatkozik;  a  további
        státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez
        szükségesek.  A  bírónak  mindenkitől  –  más  bírótól  is   –
        függetlennek  kell  lennie, függetlenségét  garanciáknak  kell
        biztosítani  minden  befolyásolás ellen,  származzék  akár  az
        külső   hatalmi   jogkör  gyakorlásától,   akár   a   bírósági
        szervezeten belülről. A bírói függetlenség egyedi aspektusában
        […]  a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját
        jelenti,  annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a  jogviták
        eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező
        erejű  és  végrehajtható  döntését mindenféle  befolyásolástól
        mentesen,   a  törvények,  illetve  általában  a  jogszabályok
        alapján,  belső  meggyőződése szerint hozza meg.”  (ABH  1999,
        150, 153.)

             A  Be.  360.  §  (1) bekezdésében foglalt  rendelkezés  –
        megfelelő   korlátozás  nélkül  –  a  kifejtett  kívánalmakkal
        ellentétes hatás kiváltását eredményezheti.

            A   tanácselnöki  státus  a  bíróságok  szervezetéről   és
        igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény, továbbá  a  bírák
        jogállásáról  és  javadalmazásáról  szóló  1997.  évi   LXVII.
        törvény   alapján   is  pusztán  olyan  igazgatási   feladatok
        ellátását  jelenti,  amelynek  tartalmát  az  egyes  bíróságok
        szervezeti  és  működési szabályai részletezik. Az  igazgatási
        státusból  levezethető hatáskörök semmiképpen nem válhatnak  a
        bírói  függetlenség gátjává. E tevékenység nem gyakorolhat  az
        ügy érdemére kiható befolyást, illetőleg nem teremthet a bírói
        meggyőződés    kialakulását   akadályozó    kényszerhelyzetet,
        amelyben   a   tanács   tagjainak  a  függetlensége   sérelmet
        szenvedhet.

             A  jogorvoslati eljárás megteremtése azt bizonyítja, hogy
        a   jogalkotó  számol  az  első  fokú  eljárás,  s  az  ítélet
        meghozatala során elkövethető hibákkal. Az a tény pedig,  hogy
        szűkre  szabott  rendkívüli  jogorvoslati  rezsim  mellett,  a
        jogorvoslati   eljárásban   kivétel   nélkül   az   egyenrangú
        „szakbírói”     státus    elvén    alapuló    társasbíráskodás
        érvényesülését tartja megfelelőnek, kifejezi annak az igénynek
        az érvényesülését, hogy a jogerős határozatokban körültekintő,
        a   lehető   legmagasabb   szintű  jogalkalmazói   tudást   és
        értékítéletet    szintetizáló   döntések   tükröződjenek.    A
        tisztességes  eljárás  követelményeiből  kiindulva   ezzel   a
        másodfokú ítélkezési tevékenységet – az egyes bírák  esetén  –
        akadályozó  körülmények  nem  férnek  össze,  s  alkotmányosan
        elfogadhatatlan az olyan szabályozás, amely alkalmas  lehet  a
        bírói függetlenség sérelmének előidézésére.

             A  látszólag csupán az eljárási formát meghatározó, ám  a
        törvény   további  szabályai  következtében  a   „jogorvoslás”
        mélységére is kiható előzetes tanácselnöki értékelés valójában
        szervezeten   belüli   „hatáskörelvonást”   jelent.   A    Be.
        rendszerében  az eljárási forma megválasztása ugyanis  mintegy
        előkérdése  annak,  hogy  az elsőfokú  döntés  felülvizsgálata
        során  a  tételes  jog mely további rendelkezései  kerülhetnek
        alkalmazásra,   milyen   hatókörű  lesz   a   jogorvoslat.   A
        tanácselnöki „választás” előzetesen eldönti, hogy helytállóak-
        e a megalapozatlanságra hivatkozó indítványok, a reformatórius
        jogkör   gyakorlására  sor  kerülhet-e,  s  ha  igen,   milyen
        terjedelemben,  indokolt-e  a büntetéskiszabási  körülményekre
        vonatkozó  adatok  kiegészítése, sor  kerülhet-e  a  minősítés
        megváltoztatására,  stb. Ilyen módon a másodfokú  bírói  munka
        érdemét  jelentő,  a jogorvoslás lényegére vonatkozó  kérdések
        megállapítására   a   tanács   elnöke   egyszemélyben    válik
        jogosulttá,  a  tanács  tagjai esetleges  eltérő  álláspontjuk
        ellenére is csak az általa előzetesen meghatározott körben  és
        kijelölt irányban láthatják el bírói feladataikat. Az eljárási
        kérdésekben  diszkrecionális  döntésre  jogosító  tanácselnöki
        státus   tehát   végső  soron  lehetőséget   teremt   tartalmi
        kérdésekben  a  döntés  jogának  a  tanács  tagjaitól  történő
        elvonására,    s   gátolhatja   az   ügy   jogilag    releváns
        körülményeinek  a  bírói meggyőződés kialakításához  szükséges
        mértékű  megismerését. Az így kialakult helyzet pedig a  bírói
        függetlenség  mellett a tisztességes eljárás  követelményeinek
        érvényesülését is veszélyezteti, mert torzulásokat  okozhat  a
        jogorvoslás folyamatában, minthogy a különböző eljárási formák
        már   a   fellebbezés  megalapozottságának  vizsgálatára   sem
        nyújtanak azonos esélyt.

             Az  Alkotmánybíróság ismételten leszögezi, hogy  a  bírói
        függetlenség    egyetlen   korlátja   a   törvényeknek    való
        alávetettség  lehet, nem pedig a szervezeten belüli  praktikus
        szempontokon  alapuló,  vagy  a  szervezeten  kívülről  érkező
        nyomás    kielégítésére   törekvő   célszerűségi   indíttatású
        megfontolás [részletesen pl.: 53/1991. (X. 31.) AB  határozat,
        ABH  1991,  266,  267.; 38/1993. (VI. 11.) AB  határozat,  ABH
        1993,  256,  261.; 45/1994. (X. 21.) AB határozat,  ABH  1994,
        254,  256.; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769.].  A
        jogalkotóra  mindez  azt a kötelezettséget  hárítja,  hogy  az
        ítélkezési   tevékenységgel  szorosan  összefüggő   igazgatási
        szabályok  megalkotása során is az Alkotmány  rendelkezéseinek
        megfelelően  járjon el. Így az eljárási törvény  szintjén  nem
        teremthető  olyan helyzet, amely a jogalkalmazás  folyamatában
        lehetőséget nyújt a döntési kompetenciákra vonatkozó elvek  és
        a  „hatáskört-telepítő”  szabályok tartalmának  kiüresítésére,
        korlátokat  állítva ezáltal alkotmányi garanciák érvényesülése
        elé.

            4.  Az  Egyezségokmány, valamint az Egyezmény a  tárgyalás
        nyilvánosságát  az  igazságszolgáltatás  működésének  alapvető
        követelményeként   határozzák  meg,   s   az   minden   modern
        büntetőeljárás  olyan  eminens  rendelkezései  közé  tartozik,
        amely  csak  indokolt esetben és szűk körben  korlátozható.  A
        tárgyalási   elv,   az   ehhez  kapcsolódó   nyilvánosság,   a
        közvetlenség és a szóbeliség az Alkotmány és a Be. alapján  is
        a büntetőeljárás elsőrendű garanciális követelménye.

            Az  Alkotmánybíróság az 58/1995. (IX. 15.) AB határozatban
        kifejtette:   a  büntetőeljárásban  elsősorban   a   tárgyalás
        nyilvánossága  és  a  bírósági  döntés  nyilvános  kihirdetése
        jelenti  az  eljárás nyilvánosságát. Ez egyfelől a  társadalom
        részéről   biztosítja   az   igazságszolgáltatás   működésének
        ellenőrzését,  másfelől  pedig „a büntető  felelősségre  vonás
        nyilvánossága az egyik útja annak, hogy a büntetőjog parancsai
        és  tilalmai eljussanak a közösség tagjaihoz. […] Az Alkotmány
        a  nyilvánosság  garanciális  oldalára  helyezi  a  hangsúlyt,
        amikor  az alapvető jogok között rögzíti mindenki jogát ahhoz,
        hogy  az  ellene emelt vádat a bíróság igazságos és  nyilvános
        tárgyaláson   bírálja  el  [57.  §  (1)  bek.].”  Hangsúlyozta
        továbbá,  hogy  a  nyilvánosság  korlátozhatósága  körében  az
        Egyezségokmány  és az Egyezmény szabályai lehetnek  irányadók.
        Következésképpen  arra  csak erkölcsi  okból,  a  közrend,  az
        állambiztonság,  az  államtitok  vagy  a  felek  magánéletének
        védelme okán, illetve esetenként mérlegelendő, a felek oldalán
        felmerülő   különleges   körülmények  folytán,   illetve   más
        alapjogok  védelme érdekében kerülhet sor. Ám az ítéletet  még
        ezen  esetekben is nyilvánosan kell kihirdetni (ABH 1995, 289,
        292-293.).

            A már hivatkozott döntések a nemzetközi dokumentumokkal és
        a  Bíróság  határozataival  megegyezően  a  bírósági  eljárást
        egységes  egésznek  tekintik, s a  nyilvánossággal  összefüggő
        követelmények   érvényesülését  nem  szorítják   az   elsőfokú
        bírósági szakaszra. Az ellenkező felfogás azt jelentené,  hogy
        az  elsőfokú  bírósági eljárást követően az  ügy  a  nyomozási
        szakaszhoz hasonlatos „inkvizitórius” fázisba jutna,  sőt  még
        ahhoz  képest  is  fokozottan lehetővé  válnék  az  érintettek
        kirekesztése az eljárásból.

            A   másodfokú  bírósági  eljárásban  döntően  az  elsőfokú
        határozat  felülbírálatára kerül sor, ám  a  felülbírálat  nem
        csupán a döntést, hanem az annak meghozatalához vezető eljárás
        felülvizsgálatát  is  jelenti. Az eljárás jogorvoslati  joggal
        rendelkező  résztvevői  formálisan az  első  fokú  határozatot
        támadják, de túlnyomórészt az ügy végleges eldöntését kérik. A
        másodfokú  bíróságnak pedig a fellebbezés kereteit meghaladóan
        hivatalból  is jogában áll számos kérdésben új döntést  hozni,
        vagy  az  elmulasztott rendelkezéseket pótolni. Az  eldönthető
        anyagi-  és eljárásjogi kérdések skálája széles, a mérlegelést
        igénylő  büntetőjogi  főkérdésektől  (bűnösség,  büntetés)   a
        törvény  kötelező rendelkezésein alapuló járulékos  kérdésekig
        (pl.  lefoglalás megszüntetése) terjedhet. A jogalkotónak  van
        mérlegelési  szabadsága a tekintetben, hogy ezek közül  melyek
        és  milyen  esetben  nem  kívánják meg a  nyilvános  tárgyalás
        megtartását,  mikor  célszerű  ennek  mellőzése.  Ennek  során
        azonban  figyelembe  kell  venni,  hogy  a  másodfokú  bíróság
        eljárása  – a hatályon kívül helyezés kivételével –  az  ügyet
        véglegesen  lezárja.  Ez  a döntés a kivételesnek  számító,  a
        határozat  végrehajtására még az engedélyezhető esetekben  sem
        feltétlenül halasztó hatályú rendkívüli perorvoslatokon  kívül
        más  módon  nem  támadható. Az új eljárást eredményező  tiszta
        kasszáción,   a   fellebbezésnek  a   formai   okból   történő
        elutasításán,  vagy  az  eljárásnak a Büntető  Törvénykönyvről
        szóló   1978.  évi  IV.  törvényben  (a  továbbiakban:   Btk.)
        nevesített büntethetőséget megszüntető okból (halál, elévülés,
        kegyelem)   történő  megszüntetésén  túlmenően   az   „eljárás
        résztvevői nélküli döntéshozatal” lehetővé tétele szemben  áll
        az  Alkotmány  57.  § (1) bekezdése által garantált  nyilvános
        tárgyalás követelményével.

            A  büntetőjogi  főkérdések  és  az  ezek  eldöntése  által
        befolyásolt  járulékos  kérdések  esetében  –  függetlenül   a
        másodfokú ügydöntő határozat tartalmától (megváltoztatás  vagy
        helybenhagyás) – nem hozható fel alkotmányosan is  elfogadható
        érv  amellett,  hogy a súlyos jogkövetkezmények alkalmazásával
        járó  büntető ügyekben a szűkebb körű, legalább az  érintettek
        részvételét  biztosító  nyilvánosság követelményét  korlátozni
        lehetne.  Ez  ugyanis  az  Alkotmány 57.  §  (1)  bekezdésében
        foglalt nyilvános tárgyaláshoz való jog sérelmén kívül további
        alapjogi sérelmekhez vezet.

            5.  Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint  a
        jogállami büntetőeljárás tisztességes voltának lényeges  eleme
        a   nyilvánosság  kérdéséhez  szorosan  kapcsolódó   pártatlan
        bírósághoz való jog, a védelemhez való jog érvényesülése és  a
        fegyverek   egyenlőségének   elve.   A   nyilvánosság   teljes
        kizárásával   folyó   eljárásban   ezen   utóbbi    alkotmányi
        követelmények vagy nyíltan is sérülnek, vagy a rájuk vonatkozó
        eljárási szabályok betartásának ellenőrizhetetlensége  folytán
        sérelmet szenvedhetnek, ami ugyancsak alkotmányellenes.

            5.1.  A  büntetőeljárásban részt vevők alkotmányos  jogait
        korlátozza,  hogy  amikor a másodfokú bíróság  tanácselnöke  a
        tanácsülési  elbírálást  tartja  indokoltnak,   ők   erről   a
        fellebbezés  elbírálásának egész tartama alatt sem értesülnek.
        Kétségtelen,  a törvény nem zárja ki, hogy az eljárás  alanyai
        az   eljárási  formára  vonatkozóan  indítványt  tegyenek.  Az
        indítvány  azonban  egyfelől nem köti  a  bíróságot,  másfelől
        pedig  nincs  olyan  szabály, amelynek  alapján  az  indítvány
        elutasításáról a bíróságnak az ügydöntő határozatot megelőzően
        külön  rendelkeznie,  s arról az eljárás alanyait  értesítenie
        kellene.  Emellett  a vádló, a vádlott, a védő,  s  a  további
        érintettek  (magánfél,  egyéb  érdekelt)  még  csak  abban   a
        helyzetben   sincsenek,   hogy   egymás   esetleges   írásbeli
        fellebbezéseire, az azokhoz benyújtott további észrevételekre,
        a későbbiek során tett indítványokra írásban reflektáljanak. A
        törvény   csupán   az   ügyészi  fellebbezésnek,   illetve   a
        főügyészség  átiratának a vádlott részére  történő  kiadásáról
        rendelkezik, arról azonban nem, hogy a megküldést követően  az
        észrevételek megtétele céljából a másodfokú bíróság várakozási
        időt  iktasson  be.  Tartalmilag tehát ez a „megismerési  jog”
        üres,  mert nem garantálja, hogy a védelem álláspontja  még  a
        döntés előtt megjelenjen a másodfokú tanács előtt.

            Ez  a helyzet a vádlott oldalán már önmagában a védelemhez
        való jog sérelmével jár, de indokolatlanul hátrányos helyzetbe
        hozhatja  mind  az  állam  büntető  igényének  érvényesítésére
        hivatott   közvádlót,  mind  pedig  a  pótmagánvádlót   és   a
        magánvádlót   is.   (A   magánfél   és   az   egyéb   érdekelt
        vonatkozásában  pedig  még – a bármely  oldalról  érkező  –  a
        fellebbezés  rájuk  vonatkozó  részének  puszta  közlése   sem
        kívánalom,  mint  ahogyan az ő részükről  érkező  jogorvoslati
        kérelem sem kerül kiadásra az eljárás fő személyeinek.)

            Ekként,  az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdésében  foglalt
        tisztességes    eljárás    lényegéhez    tartozó     fegyverek
        egyenlőségének  követelménye még látszólag sem  jut  érvényre,
        vagy   legfeljebb   csak  „annyiban”,  hogy   a   kontradikció
        lehetőségének  tökéletes kiiktatásával a törvény  a  másodfokú
        eljárástól   valamennyi  fellebbezésre  jogosultat  „egyformán
        távol  tartja”.  E szabályozás, szemben áll a  „fair  eljárás”
        minden      elemével,     tartalmilag      akadályozza      az
        igazságszolgáltatáshoz    való   hozzáférést,    s    vákuumot
        keletkeztet    a    hatékony    jogorvoslathoz    való     jog
        érvényesülésében.  Az  eljárási  határidőkre,  az   ügymenetre
        vonatkozó,  részben  eljárási,  részben  ügyviteli   szabályok
        egymásra  vonatkoztatott értelmezéséből ugyanis az állapítható
        meg,  hogy az eljárás alanyainak oldalán ezek újabb korlátokat
        szabnak  az  iratok  időben  történő  megismerésének,   némely
        esetben még az ezekhez való hozzáférésnek is, s ezen keresztül
        akadályozzák   jogaik  tényleges  gyakorlását.  A   bírósággal
        szemben  viszont  nem  fogalmaznak meg olyan  követelményeket,
        amelyek alkalmasak lehetnének ennek kompenzálására.

            5.2.  A  fellebbezés  tanácsülésen  történő  elbírálásakor
        ellehetetlenül   a   törvényesség,  a   pártatlan   bíráskodás
        követelményeinek ellenőrzése, s végső soron az ezek  sérelmére
        alapított rendkívüli jogorvoslathoz való jog gyakorlása is.

            A  Be.  szabályai  szerint  a tanácsülés  kitűzéséről,  az
        eljáró   tanács   összetételéről  az  eljárás   részt   vevőit
        értesíteni  nem  kell, a tanácsülésen pedig  –  a  hozzáfűződő
        joghatások   ellenére  –  jegyzőkönyv  sem  készül.   Mindezek
        hiányában  a  bíróság összetétele csak a határozat aláírásából
        és csak utólag állapítható meg. Így a tisztességes eljárás egy
        további  aspektusának, a pártatlanság követelményének érvényre
        jutása szintén veszélybe kerül, s alkalmazhatatlanná válnak az
        eljárás    résztvevőinek   a   kizárás   érvényesíthetőségével
        kapcsolatos  eljárási  jogosítványai,  ideértve  a  rendkívüli
        perorvoslatok egyes eseteinek kezdeményezését is.

            Az  Alkotmánybíróság a 67/1995. (XII. 7.) AB határozatában
        fejtette ki részletesen a bíróság pártatlanságával kapcsolatos
        álláspontját. „A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog
        az  eljárás  alá  vont  személy iránti  előítéletmentesség  és
        elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal  szemben.
        Ez   egyrészt   magával  a  bíróval,  a  bíró  magatartásával,
        hozzáállásával   szembeni   elvárás,   másrészt   az   eljárás
        szabályozásával  kapcsolatos  objektív  követelmény:  el  kell
        kerülni  minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget  kelt  a
        bíró   pártatlansága  tekintetében”  (ABH  1995,  346,  347.).
        Leszögezte  továbbá  azt  is,  hogy  a  pártatlanság  kérdését
        objektív és szubjektív nézőpontból egyaránt vizsgálni kell. „A
        pártatlanság […] egyrészt azt a követelményt támasztja, hogy a
        bíróság  tagjai  személyes előítéletektől  mentesek  legyenek,
        másrészt  –  objektív  nézőpontból  vizsgálva  –  megvan-e   a
        pártatlanság  megfelelő látszata.” [részletesen  továbbá:  pl.
        32/2002.  (VI. 4.) AB határozat, ABH 2002, 153, 161.; 17/2001.
        (VI. 1.) AB határozat, ABH 2001, 222, 227-228.]

            A  tanácsülés szabályozása egyik tekintetben sem felel meg
        a hivatkozott határozatokban kifejtett, az Alkotmány 57. § (1)
        bekezdéséből fakadó követelményeknek.

            A  korábbiakban már részletezettek alapján (IV/2. pont), a
        kitűzéskor    irányadó    mérlegelési    szempontok     hiánya
        sugalmazhatja  olyan következtetés levonását, mely  szerint  a
        másodfokú  bíróság  az  eljárási forma megválasztásával  eleve
        kialakította  álláspontját az ügy érdeméről. Ez már  önmagában
        is  kétségbe  vonhatja a bíróság pártatlanságát. Hasonlóképpen
        aggályos, hogy a tanács összetételéről szóló információ  híján
        a  fellebbezésre jogosultak nem élhetnek a kizárási  indítvány
        előterjesztésének   lehetőségével,  s  jegyzőkönyv   hiányában
        utólag   sem   áll   módjukban  az  erre  alapított   utólagos
        jogkövetkezmények (felülvizsgálat) érvényesítése sem.

            A  jegyzőkönyv  a büntetőeljárás minden szakaszában  olyan
        közokiratnak  minősül, amely hitelt érdemlően tanúsítja,  hogy
        az    eljárási   cselekmények   lefolytatására    a    törvény
        rendelkezéseinek  megtartásával került  sor  és  azoknál  kik,
        milyen minőségben voltak jelen. A Be. szabályainak megfelelően
        készült   jegyzőkönyv   az  eljárás  alanyainak   távollétében
        megtartható bármely bíróság előtti eljárási cselekmény  esetén
        az  egyetlen  hiteles  bizonyítéka az előírások  betartásának.
        Hiányában    a   büntetőeljárás   szabályszerű   menete    nem
        ellenőrizhető,  következésképpen  még  az  abszolút   eljárási
        szabályszegések  miatti jogkövetkezmények sem érvényesíthetők.
        A   közokirat  hiánya  végső  soron  a  tanácsülés   tényleges
        megtartását is vitathatóvá teheti.

             Az  Alkotmánybíróság már számos döntésében  hangsúlyozta,
        hogy a jogbiztonság szabályszerű jogalkotást és jogalkalmazást
        kíván meg. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének érvényesüléséhez
        hozzátartozik,  hogy  „csak  az eljárási  normák  betartásával
        működnek  alkotmányosan a jogintézmények [...]”  [9/1992.  (I.
        30.)  AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az alkotmányos működés
        kontrollálásának  és  kikényszeríthetőségének  pedig  alapvető
        feltétele  a  tisztességes  eljárás  követelményeinek   valódi
        érvényesülését  garantáló eljárási jogszabályok  megtartásának
        ellenőrizhetősége.  Ez  azonban  –  a  legfeljebb   a   tanács
        elnökének   külön   rendelkezése   alapján   eseti   jelleggel
        készítendő,    az    eljárás    résztvevői    számára    pedig
        hozzáférhetetlen – jegyzőkönyv hiányában nem lehetséges.

            5.3. A III. 4. pontban az Alkotmánybíróság már utalt arra,
        hogy az eljárási formákra vonatkozó szabályok nem tükrözik azt
        a   funkcionális  különbséget,  amelyek  az  egyes  fázisokban
        hozzájuk   tapadnak.  Amennyiben  pedig  ugyanazon   elnevezés
        szerinti   forma  eltérő  rendeltetést  tölt  be  a  különböző
        eljárási szinteken, az egységes szabályozás nem minden  –  így
        jelen  –  esetben sem alkalmas a jogbiztonság követelményeinek
        kielégítésére. Az eljárási formák célra rendeltségének szükség
        esetén   meg  kell  mutatkoznia  a  rájuk  vonatkozó  eljárási
        szabályok tartalmi különbözőségében, méghozzá olyan mértékben,
        amely  a jogbiztonság mellett a védelem jogának érvényesülését
        is garantáló fair eljárás követelményeit is kielégíti.

            „A   védelemhez   való  jog  alkotmányos   büntetőeljárási
        alapelve     az    eljárás    egész    menetében     számtalan
        részletszabályban ölt testet [ami] a büntetőeljárás  alá  vont
        személy    azon    jogaiban,   illetve   a   hatóságok    azon
        kötelezettségeiben realizálódik, amelyek biztosítják,  hogy  a
        vele  szemben  érvényesített  büntetőjogi  igényt  megismerje,
        arról  álláspontját kifejthesse, az igénnyel  szembeni  érveit
        felhozhassa,    a   hatóságok   tevékenységével    kapcsolatos
        iszrevételeit és indítványait előterjeszthesse,  továbbá  védő
        segítségét  vehesse igénybe. A védelemhez való  jog  tartalmát
        képezik   a  védő  azon  eljárási  jogosítványai,  illetve   a
        hatóságok  azon  kötelezettségei, amelyek részéről  a  védelem
        ellátását  lehetővé teszik.” [25/1991. (V. 18.) AB  határozat,
        ABH  1991, 414, 415.]. A 6/1998 (III. 11.) AB határozatban  az
        Alkotmánybíróság   kifejtette  azt  is,  hogy   az   Alkotmány
        rendelkezéseinek  csak  az „eredményes  működésében  tekintett
        védelemhez való jog” felel meg, mely csak az elkerülhetetlenül
        szükséges és arányos mértékben, a lényeges tartalmat  illetően
        pedig nem korlátozható (ABH 1998, 91, 94.).

            A védelemhez való jog természetszerűleg az ellenérdekű fél
        előadásaira   és  indítványaira  a  közvetlen   reagálást,   a
        személyes  jelenlétben megnyilvánuló meggyőző  erőt  biztosító
        tárgyalási részvétel útján gyakorolható a leghatékonyabban.  A
        kontradiktórius  tárgyalási szakaszban ettől csak  kivételesen
        indokolt  eltekinteni,  pl.  ha a  terhelt  kivonja  magát  az
        eljárásból, vagy ha mások jogainak védelme (pl. tanú), s  ezen
        keresztül  az  állam büntető igényének hatékony  érvényesítése
        ezt  megkívánja.  Még  ezekben az esetekben  is  eltérő  lehet
        azonban  a  vádlott és a védő jelenlétének  megítélése,  s  ez
        számos tekintetben tükröződik is a Be. szabályaiban.

            A   védelem  gyakorlásának  további  részjogosítványai   a
        tájékoztatáshoz,  a védekezésre való felkészüléshez  szükséges
        idő  biztosításához, a szükséges iratok birtoklásához, az  ügy
        megismeréséhez    való   mindazon   jogok,   amelyek    szoros
        összefüggésben  állnak a tisztességes eljárás követelményével.
        Ezek    korlátozhatóságára   ugyancsak    szigorú    szabályok
        vonatkoznak [részletesen: 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH
        1998,   91,  94-96.].  Érvényesítésüknek  feltétele  pedig   a
        működésében független és pártatlan bíróság.

            Az     Alkotmánybíróság    a    védelemhez    való     jog
        korlátozhatóságát     a     szükségesség     és     arányosság
        követelményeiből  kiindulva  vizsgálja.  A  korlátozás   akkor
        alkotmányellenes, ha az azzal elérni kívánt  cél,  vagy  annak
        módja  nem  felel  meg az Alkotmány 8. § (1)-(2)  bekezdéseire
        alapozottan  kialakított  szükségességi  –  arányossági  teszt
        követelményeinek. Az Alkotmánybíróság következetes  gyakorlata
        szerint  az  állam  ugyanis  csak  akkor  nyúlhat  az  alapjog
        korlátozásának  eszközéhez, ha azt  másik  alapvető  jog  vagy
        szabadság   védelme  vagy  érvényesülése,  egyéb   alkotmányos
        értékek védelme, illetve valamilyen alkotmányos cél indokolja.
        Vizsgálni   kell   továbbá   a  korlátozással   elérhető   cél
        fontosságának  és az alapjogi sérelem súlyának egymáshoz  való
        viszonyát is. „Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása,
        ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, […] nem
        elkerülhetetlenül  szükséges, […] a  korlátozás  által  elérni
        kívánt célhoz aránytalan [65/2002. (XII. 3.) AB határozat, ABH
        2002, 357, 361-362.].

            A   másodfokú   eljárás  formáira  vonatkozó   szabályozás
        következtében a védelemhez való jog az Alkotmány 57. § (1)  és
        (3)  bekezdésébe  ütköző  módon  számos  tekintetben  sérelmet
        szenved.  Szükségtelen,  tehát  alkotmányosan  elfogadhatatlan
        korlátozást jelent, hogy a bíróság a tanácsülés megtartásáról,
        annak   időpontjáról  sem  a  terheltet,  sem  a   védőt   nem
        tájékoztatja,  ha  az  eljárás formájával kapcsolatos  védelmi
        indítványokat megfelelő időben nem bírálja el, vagy  erről  az
        érintetteket nem értesíti. Ugyancsak megengedhetetlen, hogy  a
        már   kifejtett,  a  határidőkre,  a  kézbesítési  szabályokra
        vonatkozó anomáliák folytán a terheltnek s a védőnek  nem  áll
        rendelkezésre  kellő  idő  a  védelemre  való  felkészüléshez.
        Hasonlóképpen   e   rendelkezésbe   is   ütközik,    hogy    a
        jegyzőkönyvezés  szabályai  nem  megoldottak,  a  pártatlanság
        követelményével  összefüggő igények  érvényesítése  tanácsülés
        esetén   úgyszólván  lehetetlen.  Ezen  túlmenően  is  azonban
        azokban az esetekben, amikor az eljárás végleges lezárására  a
        büntetőjogi  felelősség érdemi vizsgálata mellett  kerül  sor,
        nincs  alkotmányosan elfogadható indoka a személyesen  történő
        védekezéstől megfosztásnak sem.

            Indifferens e tekintetben az is, hogy a másodfokú  eljárás
        végeredményeképpen reformatórius döntésre, avagy  az  elsőfokú
        határozat helybenhagyására kerül-e sor. A másodfokú bíróságnak
        mindkét    esetben   az   a   feladata,   hogy   a    bűnösség
        megállapítására, a jogkövetkezmények alkalmazására  vonatkozó,
        valamint az ezekhez kapcsolódó járulékos kérdéseket a megelőző
        eljárással   együtt,  részben  a  fellebbezésre   figyelemmel,
        részben pedig hivatalból megvizsgálja. A törvény szerint annak
        sincs  akadálya,  hogy az eredeti keretek  között,  a  bármely
        oldalról  benyújtott  fellebbezés tartalma,  indokolása  annak
        bejelentése   után,   egészen  a   másodfokú   bíróság   által
        megtartandó  tanácskozásig módosuljon,  vagy  megváltozzék.  A
        tárgyalás   tisztességéhez  hozzátartozik  az   is,   hogy   a
        bíróságnak  még  a  csak  hivatalból  vizsgálandó  kérdésekben
        felmerülő  aggályokat is láthatóvá kell  tenni.  Erről  a  Be.
        szabályai a bizonyítás anyagának a tárgyalás részévé  tételére
        vonatkozó  szabályai  megfelelő  kereteket  is  teremtenek.  A
        vádlottnak  s  a  védőnek a másodfokú eljárás érdemi  részétől
        való  távoltartása  azonban  megakadályozza,  hogy  a  változó
        érvekre  és  körülményekre  a védelem  megfelelően  reagáljon,
        megfosztva  egyúttal a bíróságot is attól a  támogatottságtól,
        amelyet    a    közvetlenség   és   szóbeliség   a    döntések
        megalapozásában jelent.

            A    védelem    jogához   kapcsolódó   fentebb   megjelölt
        korlátozások  mögött semmilyen felismerhető alkotmányos-  vagy
        elfogadható  államcél,  nyomós közérdek,  nem  ismerhető  fel,
        következésképpen  ezek  szükségesnek nem  tekinthetők.  Bár  a
        bíróság   munkaterhének   csökkentése   –   az   „időszerűség”
        támogatására   alkalmas  –  fontos  körülmény   lehet,   olyan
        szempontnak  tekinthető  csupán, amely  alkotmányos  alapjogok
        korlátozását nem indokolja.

            A tisztességes eljárás követelményeinek széles értelmezése
        magában    foglalja   az   ésszerű   időn   belüli   elbírálás
        követelményét,  ami  igazolhatja  az  egyszerűsített  eljárási
        formák  meghonosítását és bizonyos körben akár  a  tárgyaláson
        kívüli  ügyintézést  is. Az időszerűség  követelménye  azonban
        csak egy a tisztességes eljárás elmei közül, amelynek érvényre
        juttatása  végletekig  nem fokozható, s amely  a  tisztességes
        eljárás  további  szempontjai fölött  nem  szerezhet  uralkodó
        befolyást,  más  alapjogot pedig semmiképpen  nem  sérthet.  A
        védelem   jogainak  korlátozásából  eredő  „időnyereség”   nem
        tekinthető  olyan  számottevő értéknek, amely  az  alkotmányos
        jogok  és  követelmények  megszorítását  indokolhatná.  Ez   a
        megfontolás  az  igazságszolgáltatás  Alkotmánynak   megfelelő
        működéséhez    méltatlan,   merőben   praktikus    szempontnak
        tekinthető, amellyel szemben áll a bíróságnak az ügyek  alapos
        felderítésére,  a  bizonyítékok körültekintő mérlegelésére,  a
        súlyosító  és  enyhítő körülmények hibátlan felderítésére,  az
        igazságos  és a jogszabályoknak megfelelő döntés meghozatalára
        vonatkozó kötelezettsége, összefoglalóan: a büntető igénynek a
        tisztességes   eljárás  követelményrendszere  keretei   között
        történő  érvényesítése. Hatékony jogorvoslat a védelem jogának
        ellehetetlenítését   eredményező   formalista   megközelítésén
        nyugvó,  tartalmilag  azonban üres  szabályozás  mentén  pedig
        elképzelhetetlen.

            6.  A tanácsülésen hozott határozat problémákat vet fel  a
        határozat jogereje szempontjából is.

            Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint  a  jogerő
        intézménye a jogbiztonság szempontjából alapvető fontosságú. A
        9/1992. (I. 30) AB határozat elvi éllel állapította meg,  hogy
        „a  jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való  pontos
        meghatározottsága   a   jogállamiság   részeként   alkotmányos
        követelmény.    Az   Alkotmánynak   megfelelően    biztosított
        jogorvoslati  lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben
        tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja.” (ABH 1992,
        59, 65-66.)

            A  jogerőnek ezen, a jogállamiság szempontjából kiemelkedő
        jelentősége   miatt  a  jogerő  feltételeinek  és   beálltának
        megállapíthatósága    ugyancsak    kiemelkedő    fontosságúnak
        tekintendő.   A   másodfokú   bíróság   tanácsülésen    hozott
        határozatai   jogerejének   beálltát   azonban   a    hatályos
        rendelkezések  nem teszik megállapíthatóvá.  E  tény  mind  az
        elsőfokú  határozatot  megváltoztató (reformatórius),  mind  a
        helybenhagyó  tanácsülési határozatok  esetében  alkotmányosan
        elfogadhatatlan következményekhez vezet.

            A  Be.  szabályai  szerint  a másodfokú  bíróság  ügydöntő
        határozata  a kihirdetéssel emelkedik jogerőre. A tanácsülésen
        hozott ítélet, s az azzal egyenértékű ügydöntőnek minősülő, az
        első  fokú  ítélet  helybenhagyásáról  szóló  végzés  jogerőre
        emelkedésének  kérdését  az eljárási  mód  teszi  vitathatóvá,
        hiszen ott a tanács tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kívül  más
        nem  lehet  jelen,  azaz  a kihirdetés fogalmilag  kizárt.  Ez
        azonban a jogbiztonság jelentős csorbulását is jelenti, hiszen
        kérdésessé   válik,   hogy  az  egyes,   tanácsülésen   hozott
        határozatok milyen joghatások kiváltására alkalmasak, minthogy
        a  jogerő  megállapítására  gyakorlatilag  a  törvény  tételes
        szabályainak mellőzésével kerülhet csak sor.

            A  tanácsülésen meghozott, az első fokú ítéletet  hatályon
        kívül  helyező végzés ugyancsak nem kerül kihirdetésre.  Ekkor
        azonban  egyrészt nem ügydöntő határozatról van szó,  másrészt
        pedig  kellő  garanciát  jelent a  tárgyalás  megismétlése.  A
        reformatórius  jogkörben hozott ítélet viszont  az  első  fokú
        döntéshez   képest  tartalmilag  is  új  döntést   jelent.   A
        helybenhagyó végzés sem pusztán deklaratív döntést  tartalmaz,
        része  lehet ennek új kötelezés megállapítása is (pl.  bűnügyi
        költség),  s  hasonló a helyzet az anyagi  jogi  okból  hozott
        megszüntető,   illetve  a  formai  okból   történő   elutasító
        határozat esetében is.

            Ennek  folytán  a jogállamiság követelményéből  eredően  a
        jogbiztonság   egyik  alappillérét  is  jelentő,   az   érdemi
        határozat   jogerejének  megállapítására  vonatkozó   eljárási
        rendelkezések    nem    tekinthetők   „csökkent    értékűnek”,
        megtartásuk  nem  mellőzhető. Az  ezzel  kapcsolatos  törvényi
        előírások  olyan  tartalmi  követelmények,  amelyektől   bírói
        mérlegeléssel,  célszerűségi  szempontok  alapján  nem   lehet
        eltérni.  A  Be. tanácsülés tartására vonatkozó szabályai,  az
        ott  hozható  határozatok jellege és a határozatok  jogerejére
        vonatkozó rendelkezések között viszont olyan, az Alkotmány  2.
        §   (1)   bekezdését   sértő  alkotmányosan   megengedhetetlen
        ellentmondás    van,   amely   meghaladja   a    jogalkalmazói
        jogértelmezés lehetőségét.

            7.   A  határozatban  kifejtett  érvekre  figyelemmel   az
        Alkotmánybíróság    megállapította,    hogy    a    tanácsülés
        intézményének  jelenlegi szabályozása a támadott rendelkezések
        tekintetében  sérti a tisztességes eljáráshoz és a  védelemhez
        való  jog,  a bírói függetlenség és a jogbiztonság  alkotmányi
        követelményét.  Alkotmányellenes, hogy a  tanács  elnökének  a
        360.  §  (1)  bekezdésében  biztosított,  az  eljárási  formát
        meghatározó,  kellően  be nem határolt  döntési  joga  folytán
        lehetőség nyílik a másodfokú tanácsülésen reformatórius jogkör
        gyakorlására és az elsőfokú ítélet helyben hagyására.

            Alkotmányellenes  mulasztás  áll  fenn  amiatt,  hogy   az
        eljárási formák közötti választáshoz a Be. nem kellő mértékben
        határoz   meg   mérlegelési   szempontokat.   Alkotmányellenes
        helyzetet  eredményez az is, hogy a Be.  nem  tartalmaz  olyan
        előírásokat,  amelyek  alapján a  tanácsülés  megtartásáról  a
        bíróságnak  az  eljárás  alanyait  értesítenie  kellene,   nem
        gyakorolhatják   alapvető,   az  Alkotmányban   is   garantált
        jogaikat,   különös  tekintettel  a  védelemhez   való   egyes
        aspektusaira, nem érvényesülnek a bíróság pártatlanságához, az
        eljárás  szabályszerű lefolytatásához kapcsolódó garanciák,  s
        így  sérülnek  a  tisztességes eljárás  követelményei.  Mindez
        kiüresíti  a  hatékony jogorvoslathoz való jog  tartalmát  is.
        Szintén  alkotmányellenes, hogy a tanácsülésen hozott ügydöntő
        határozat  jogerejének kérdése és a jogerőhöz  fűződő  hatások
        alkalmazhatósága bizonytalan és tisztázatlan.

            A  vizsgált esetben – a rendelkezésre álló adatokból:  így
        az  alkotmányjogi  panaszok  dokumentációiból,  az  ítélkezési
        gyakorlatot tükröző és egyben alakító esetjogból,  illetve  az
        azt    feldolgozó   kommentárokból   –   az   Alkotmánybíróság
        megállapította,  hogy  a jogintézményre vonatkozó  szabályozás
        súlyos   fogyatékosságokban  szenved,  amely  alkotmányellenes
        helyzetet  idéz elő a gyakorlati alkalmazás során.  Elsődleges
        okai   ennek  mindazok  az  Alkotmányban  biztosított  jogokat
        (jogbiztonság,  tisztességes eljáráshoz való  jog,  védelemhez
        való   jog,   független,   pártatlan  bírósághoz   való   jog,
        jogorvoslathoz   való  jog)  érintő  jogalkotói   mulasztások,
        amelyeket   a   határozat  a  IV.  fejezet   2-6.   pontjaiban
        részletesen  kifejtett.  Ezen jogok  gyakorlását  a  megfelelő
        keretek  között az eljárás résztvevőinek azokban az  esetekben
        is  biztosítani  kell  (pl. értesítéssel,  az  indítványok  és
        iratok   hozzáférhetővé  tételével,  a  tanácsülésről  felvett
        jegyzőkönyvvel  stb.),  amikor  egyébként  a  fellebbezés   az
        Alkotmány további rendelkezéseinek sérelme nélkül tanácsülésen
        is elintézhető.

            Az  alkotmányellenes  helyzetben  tartalmilag  közvetlenül
        alkotmánysértővé   vált  a  Be.  360.   §   (1)   bekezdésének
        felhatalmazó  értelmű  és  a törvény más  rendelkezéseivel  is
        kollíziót  előidéző  szabálya, amely előzetesen  meghatározott
        szempontok nélküli, egyszemélyi tanácselnöki jogkörbe adja  az
        eljárási  formák közötti választás lehetőségét. Ez  pedig  azt
        eredményezi,   hogy  a  rendelkezés  folytán   a   mulasztáson
        túlmenően is – annak fennállásáig – sérül a jogbiztonság és  a
        bírói függetlenség követelménye.

            A  360.  §  (1) bekezdésében foglalt – az eljárási  formák
        szabad választhatóságát megengedő rendelkezés következtében  –
        azáltal,  hogy  büntetőjogi főkérdések eldöntésére  és  érdemi
        határozatok  meghozatalára tanácsülésen van mód –  közvetlenül
        sérül  az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében garantált nyilvános
        tárgyaláshoz való jog. Ez az alkotmányellenesség a mulasztások
        megszüntetésétől  és  bírói  függetlenség  sérelmét   előidéző
        rendelkezések megváltozásától függetlenül is fennáll.

            Mindenekelőtt  a jogbiztonság követelményét  is  kielégítő
        módon, a jogalkotás szintjén kell tisztázni azon feltételeket,
        amikor  a  felülbírálat során a számos garanciális  elemnek  –
        köztük  a  nyilvánosságnak  –  híján  lévő  tanácsülés,   mint
        döntéshozatali   forma   alkalmazható.  Elsődlegesen   ugyanis
        törvényhozói  kompetenciába tartozik az egyensúly megteremtése
        az  alkotmányos  elveket  tükröző  eljárási  garanciák  és  az
        időszerűség  követelményét  támogató  egyszerűsített  eljárási
        formák  között. A jogalkalmazási harmónia csak olyan szabályok
        mellett  alakulhat  ki,  amelyek eleve  kizárják  a  jelenlegi
        egymástól  rendkívül távoleső, az Alkotmány 57. § (1)  és  (3)
        bekezdését sértő jogértelmezés lehetőségét.

            8.  A  Be. 374. § (1) bekezdése sérti a vádlotton kívül  a
        magánfél  és az egyéb érdekeltek hatékony jogorvoslathoz  való
        alkotmányos jogát is, s helyzetükben jogbizonytalanságot  idéz
        elő.  Tanácsülés esetén számukra a törvény még olyan mértékben
        sem  biztosítja  a  megfelelő tájékoztatáshoz,  tájékozódáshoz
        való  jogot,  mint  pl. a vádlott esetében, lehetetlenné  téve
        ezáltal,    hogy    a   fellebbezés   őket   érintő    részére
        észrevételeiket, indítványaikat megtegyék, érveiket kifejtsék,
        rendelkezési  jogukat  gyakorolják.  Sőt,  őket   a   támadott
        rendelkezés  –  a  tanácselnöki mérlegeléstől függetlenül  is,
        esetükben   valóban   a  tanácsülést  avatva   főszabállyá   –
        eredendően marginális szerepre kárhoztatja.

            Az  egyéb  érdekeltek  részére a törvény  (Be.  55.  §)  a
        tárgyaláson történő megjelenést is biztosító erős pozíciót ad,
        az   alkotmányos   védelem   alatt  álló   tulajdoni   igényük
        érvényesítését  pedig  – a tanácsülés  esetében  csak  nehezen
        irtelmezhető  – jogerőhöz köti. A bűncselekmény  következtében
        kárt   szenvedett  sértettnek  magánféli  pozíciót  biztosítva
        számára  a  törvény kedvező helyzetet kívánt teremteni  azzal,
        hogy  esetében  a  büntetőeljárás keretén belül  biztosítja  a
        bűncselekménnyel   okozott  kár  megtérítését.   Az   adhéziós
        eljárásban  a  kártérítési  igény elbírálásának  természetéből
        következően  a  bíróságnak alapvetően a  Be.  szabályait  kell
        követnie,  a  Pp. előírásait csak kisegítő jelleggel,  s  csak
        annyiban alkalmazhatja, amennyiben azok nem ellentétesek a Be.
        rendelkezéseivel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével.

            A Pp. a feleknek az eljárás formájának megválasztásában is
        rendelkezési  jogot biztosít. Ennek részeként a Pp.  256/A.  §
        (1)  bekezdés  e)  és f) pontjában, illetve (2)  bekezdésében,
        valamint  (4)  bekezdésében foglaltak  alapján  a  fellebbezés
        elbírálására tárgyaláson kívül csak a fél döntése alapján  van
        mód.  A bíróság (és nem a tanács elnöke) mérlegelheti ugyan  a
        tárgyaláson  kívüli elintézési módot, azonban a  (3)  bekezdés
        rendelkezése  szerint  ehhez kötelező jelleggel  a  fellebbező
        hozzájárulását   kell   kérnie.  A  Be.  szerinti   tanácsülés
        szabályozása  azonban mindezen jogok gyakorlását kizárja,  sőt
        az elsőfokú eljárás lezárása után lényegében minden információ
        nélkül  „hagyja”, szinte kirekeszti az ügyből  –  az  adhéziós
        eljárás  szabályaira  figyelemmel a fél  pozíciójában  lévő  –
        magánfelet.

            Végeredményben  ez  azt jelenti, hogy  a  magánfél  a  két
        eljárási típus közötti különbözőségek folytán alkotmányos  jog
        gyakorlásának lehetőségétől esik el, noha a jogrend a  polgári
        jogi    igény    büntető   ügyben   történő   érvényesítésének
        lehetőségével  – az időszerűség követelményeit is  szem  előtt
        tartva  –  az  azonos  pozíció  megteremtését  célozza.  Ez  a
        követelmény  – ahogyan azt az Alkotmánybíróság az 1167/B/1997.
        AB határozatban összefoglalóan kifejtette – része az Alkotmány
        57. § (1) bekezdésében foglalt bíróság előtti egyenlőségnek. A
        határozat   hangsúlyozta,   hogy  a  kétféle   szabályrendszer
        különbözőségéből  fakadóan  a  kártérítési  szabályok  közötti
        különbségtétel   nem  alkotmányellenes,  ám   a   jogviszonyok
        tartalmi    és   tárgyi   azonossága   esetén    „a    bíróság
        igénybevételére vonatkozó alkotmányos jogoknak egyformán  kell
        érvényesülnie” (ABH 2004, 1179, 1181-1182.). A  26/1990.  (XI.
        8.)  AB  határozatban  és az 1/1994. (I. 7.)  AB  határozatban
        kifejtette  azt  is,  hogy  a  rendelkezési  jog  indokolatlan
        korlátozása  az  Alkotmányba ütközik (részletesen:  ABH  1990,
        120, 121.; ABH 1994, 29, 35, 37).

            Minderre  figyelemmel az Alkotmánybíróság  megállapította,
        hogy  a  Be.  támadott,  374. § (1)  bekezdésének  szabálya  a
        rendelkezési     jog     indokolatlan    korlátozásával     és
        gyakorolhatóságának elbizonytalanításával sérti  az  Alkotmány
        2.  §  (1) bekezdésében és az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében
        foglalt jogokat és ezért alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság
        legutóbb  éppen  a jogbiztonsággal összefüggésben  a  42/2004.
        (XI.   9.)   AB   határozatban  fejtette  ki:  a  jogorvoslati
        eljárásban  a  törvény szabályainak „azt kell  a  fél  számára
        lehetővé  és  a jogorvoslati fórumra nézve kötelezővé”  tenni,
        hogy hibás döntés esetén a sérelem valóban orvosolható legyen.
        Amennyiben  pedig egy jogintézmény – jelesül  a  tanácsülés  –
        megfelelő  eljárási garanciák nélkül működik,  a  jogbiztonság
        sérelmet  szenved (ABH 2004. 551, 574.). Jelen  esetben  ez  a
        sérelem    áttevődik    a    bírósági    eljárással    szemben
        követelményként   felállított,  az   Alkotmány   57.   §   (1)
        bekezdésében meghatározott minőségére, kétségessé téve  a  Be.
        374.  § (1) bekezdése által érintettek hatékony jogorvoslathoz
        való jogának érvényesülését is.

            Utal   arra  is  az  Alkotmánybíróság,  hogy  a  jelenlegi
        szabályozás a sértettek esetén szemben áll a büntetőeljárásban
        a  sértett  jogállásáról szóló, a Tanács  2001.  március  15-i
        2001/220/IB  számú,  kerethatározatában  foglaltakkal  is.   A
        kerethatározat kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy  a
        nemzeti     büntetőjog    rendszerében    a    bűncselekmények
        sértettjeinek  „igényeit  átfogó és  összehangolt  módon  kell
        megközelíteni   és   kezelni,   elkerülve   a   részleges   és
        következetlen megoldásokat […]. Ennek érdekében a  tagállamnak
        biztosítania kell, hogy a sértettek a büntetőjogi  rendszerben
        „tényleges és megfelelő szereppel rendelkezzenek”, joguk van a
        meghallgatáshoz   és  bizonyítékok  szolgáltatásához,   és   a
        „bűnüldöző  szervekkel  történő  első  érintkezéstől   kezdve”
        minden  az  érdekeik védelmét biztosító információhoz  történő
        hozzáféréshez,   és   kártérítési   igényük   érvényesítéséhez
        (bevezető  rendelkezések,  2. cikk,  3.  cikk,  4.  cikk).  (A
        jogharmonizáció határideje e cikkek tekintetében 2002. március
        22-ével letelt.)

            9.1.    A    határozatban    kifejtettek    alapján     az
        Alkotmánybíróság a Be. 360. § (1) bekezdését, illetve a 374. §
        (1)    bekezdésének   b)   pontját,   továbbá   a)   pontjának
        alkotmányellenes szövegrészeit megsemmisítette, s rendelkezett
        mindazon  mulasztások pótlásának kötelezettségéről, amelyek  a
        jogintézmény  alkotmányos  működéséhez  elengedhetetlenek.   A
        megsemmisítés  időpontját az Alkotmánybíróságról  szóló  1989.
        évi   XXXII.  törvény  (a  továbbiakban:  Abtv.)  42.  §   (1)
        bekezdésének megfelelően állapította meg.

            A  64/1997. (XII. 17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
        részletezte,  hogy  az  ex nunc hatályú megsemmisítéstől  csak
        akkor   lehet  eltérni,  „ha  jogbiztonság  vagy  az  eljárást
        kezdeményező  különösen fontos érdeke indokolja.”  (ABH  1997,
        380,   388.)   A   66/1997.   (XII.   29.)   AB   határozatban
        megerősítette,   hogy  az  Abtv.  42.   §   (1)   bekezdéséből
        következően „főszabály nem a jövőbeni, hanem az ex nunc,  azaz
        az  alkotmánybírósági határozat közzététele  napjától  történő
        megsemmisítés[...]” (ABH 1997, 397, 407.).

            Az  ex  nunc  hatályú  megsemmisítés  következtében  sincs
        akadálya  annak,  hogy  a  törvényben  meghatározott  mindazon
        esetekben,    amelyek    a   tanácsülés    alkalmazására    az
        indítványokban   nem  támadott  esetekben  jogosítja   fel   a
        bíróságot,  továbbra is választható legyen ezen eljárási  mód.
        Nem  kerülhet  azonban sor a fellebbezés ezen  keretek  között
        történő  elbírálására  azokban  az  esetekben,  amikor  ez  az
        alkotmányos jogok sérelmét idézné elő.

            9.2. Az Alkotmánybíróság a vizsgálat során megállapította,
        hogy  a  támadott  rendelkezések és az  Alkotmány  50.  §  (1)
        bekezdésében meghatározott bírósághoz való jog, illetve az 57.
        §  (2) bekezdésében rögzített ártatlanság vélelme, valamint  a
        (4)  bekezdésben  tilalmazott visszaható hatály  között  nincs
        alkotmányi összefüggés.

            Az  a tény, hogy a tanácsülés intézményének szabályozására
        a fentebb megállapítottak szerint egyébként az Alkotmány egyes
        rendelkezéseinek  megsértésével került  sor,  önmagában  nincs
        hatással  a  bírósághoz fordulás jogára. A  jogerő  kérdésével
        összefüggésben  megállapított  alkotmányellenesség  a  fentebb
        kifejtettek  szerint  a  jogbiztonság  sérelmét  és   nem   az
        ártatlanság vélelmének megsértését eredményezi.

            9.3.  Az egyes indítványozók által szintén támadott a  Be.
        360.  §  (2) és (3) bekezdése tekintetében az Alkotmánybíróság
        megállapította,  hogy  tartalmuk nem csorbítja  az  eljárásban
        részt vevőknek az indítványozók által megjelölt jogait, hiszen
        azok  nem  megszorító,  hanem  megengedő  jellegű  szabályokat
        tartalmaznak. Eszerint a bíróság az ügy elintézésére,  illetve
        a   határozat  kihirdetésére  az  eredetitől  eltérő,  többlet
        garanciákat  biztosító eljárási formát is alkalmazhat,  vagyis
        tanácsülés  helyett nyilvános ülést, ez utóbbi  helyett  pedig
        tárgyalást   tarthat.  Így  az  indítványokat  e   tekintetben
        elutasította.

            9.4.  Az  egyik indítványozó a Be. 360. § (1) bekezdésének
        nemzetközi    szerződésbe   ütközését   is    állította.    Az
        alkotmányjogi   panasz   előterjesztője   azonban   jogszabály
        nemzetközi      szerződésbe     ütközésének      vizsgálatának
        indítványozására  –  az Abtv. 21. § (3)  bekezdése  értelmében
        jogosultsággal nem rendelkezik. Ezért az Alkotmánybíróság – az
        Alkotmánybíróság    ideiglenes    ügyrendjéről    és     annak
        közzétételéről  szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe
        foglalt  3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontjára  is
        figyelemmel   –   a  Be.  360.  §  (1)  bekezdése   nemzetközi
        szerződésekbe  ütközésének vizsgálatára irányuló alkotmányjogi
        panaszt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.

            9.5.  Az indítványozók az Abtv. 48. §-a szerint benyújtott
        alkotmányjogi  panaszokban az Abtv.  43.  §  (4)  bekezdésében
        foglaltak  alapján kérték, hogy ügyeikben az  Alkotmánybíróság
        mondja   ki   az  alkotmányellenes  rendelkezések  alkalmazási
        tilalmát  is.  E  kérelmek  megalapozottak,  minthogy  a   Be.
        támadott  rendelkezésének  alkalmazására  –  az  alkotmányjogi
        panaszok  benyújtóinak  jelentős  érdeksérelmet  okozva  –  az
        alkotmányellenesség kimondását is eredményező több  alkotmányi
        rendelkezés megsértésével került sor. Ennek orvoslására a  Be.
        406.  §  (1)  bekezdés a) pontja és (2) bekezdése alapján  van
        lehetőség.

            9.6.  A  határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés  az
        Abtv. 41. §-án alapul.
                                 Dr. Holló András
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                Dr. Bagi István                  Dr. Bihari Mihály
                alkotmánybíró                        alkotmánybíró
                                         
                Dr. Erdei Árpád                 Dr. Harmathy Attila
                előadó alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                         
                Dr. Kiss László                Dr. Kukorelli István
                alkotmánybíró                        alkotmánybíró
                                         
                        Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                   alkotmánybíró
          Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye

              1.  A  többségi  határozat rendelkező részének  1.  és  2.
          pontjában  foglalt megsemmisítésekkel valamint  a  4.  pontban
          foglalt  alkalmazási tilalom elrendelésével nem  értek  egyet.
          Egyetértek ugyanakkor a többségi határozat rendelkező részének
          3.     pontjában     foglalt    mulasztásban     megnyilvánuló
          alkotmányellenesség megállapításával, az  5.  pontban  foglalt
          visszautasítással és a 6. pontban foglalt elutasítással.
             
              2.  A  többségi határozat rendelkező részének 1. pontjában
          az  Alkotmánybíróság „ex nunc” hatállyal megsemmisítette a Be.
          360.  §  (1) bekezdésében foglalt – a tanácsülés, a  nyilvános
          ülés  és  a  tárgyalás kitűzésére vonatkozó  –  azon  törvényi
          rendelkezést,  amely  a  tanács elnöke  számára  –  a  Be.-ben
          foglalt törvényi keretek között – lehetővé tette, hogy az  ügy
          érkezésétől  számított  harminc  napon  belüli  határnapra   a
          fellebbezés  elbírálására tanácsülést,  nyilvános  ülést  vagy
          tárgyalást tűzzön ki.
             
              Álláspontom  szerint a megsemmisített törvényi rendelkezés
          önmagában    (tartalmilag)    nem   alkotmányellenes,    ebből
          következően  azt  nem  kellett  volna  az  Alkotmánybíróságnak
          megsemmisíteni.
             
              A  többségi  határozat azon érvelésével, amely  szerint  a
          jogalkotót  terhelő alkotmányellenességet előidéző mulasztások
          következtében előállt alkotmányellenes helyzetben a Be. 360. §
          (1)     bekezdése    maga    is    tartalmilag     közvetlenül
          alkotmányellenessé vált nem értek egyet.
              Álláspontom  szerint  az,  hogy  a  többségi  határozatban
          felhívott   alkotmányos   jogok   maradéktalan   érvényesülése
          érdekében   a  Be.-nek  a  fellebbezés  tanácsülésen   történő
          elbírálására  vonatkozó  hatályos  szabályozása  pontosítására
          szorul,  differenciáltabb és több eljárási garanciát biztosító
          további  törvényi  rendelkezések  megalkotására  van  szükség,
          önmagában  még  nem  teszi  a támadott  törvényi  rendelkezést
          tartalmilag  közvetlenül alkotmányellenessé,  és  nem  szolgál
          alapul  a  tartalmilag egyébként nem alkotmányellenes törvényi
          rendelkezés megsemmisítésére.
             
              A  többségi  határozat  rendelkező részének  3.  pontjában
          foglalt,  az Országgyűlést terhelő alkotmányellenes  mulasztás
          megállapításával   magam   is   egyetértek,   a   jogalkotónak
          differenciáltabb,   egyértelműbb   és   világosabb    eljárási
          szabályokon  keresztül kell meghatároznia, azon esetek  körét,
          amikor   a   másodfokú  bíróság  a  fellebbezés   elintézésére
          tanácsülést tarthat, mert csak az ilyen szabályozás felel  meg
          a  jogállamiság  részét képező jogbiztonság és a  tisztességes
          eljárás alkotmányos követelményeinek.
             
              Álláspontom   szerint  ugyanakkor  az  Alkotmánybíróságnak
          fokozott  körültekintéssel  kell  eljárnia  a  kódex   jellegű
          törvények  –  ezek  támadott rendelkezései  –  alkotmányossági
          vizsgálata  során,  és  a normák lehetséges  kíméletének  szem
          előtt  tartásával, a döntést úgy kell meghozni, hogy  annak  a
          kódex  szabályozásának egészére kiható következményeivel előre
          számolni  kell. Az Alkotmánybíróságnak az adekvát és megfelelő
          súlyú  alkotmányos eszköz megválasztásával kell az alkotmányos
          jogsérelmet  orvosolni,  és  kizárólag  a  támadott   törvényi
          rendelkezés  közvetlen  tartalmi  alkotmányellenessége  esetén
          indokolt a legsúlyosabb eszközhöz, a megsemmisítéshez nyúlni.
             
              A  jelen  ügyben  a többségi határozat az alkotmányellenes
          helyzet  kialakulásának elsődleges okaként az általa felhívott
          alkotmányos  jogokat  (jogbiztonság,  tisztességes  eljáráshoz
          való  jog, védelemhez való jog, független pártatlan bírósághoz
          való   jog,  jogorvoslathoz  való  jog)  érintő  (a   többségi
          határozat   IV.   fejezetének   2-6   pontjaiban   részletesen
          kifejtett) jogalkotói mulasztásokat jelölte meg.
              Megítélésem   szerint   –  erre  is   figyelemmel   –   az
          alkotmányellenes   helyzet  felszámolásához   elegendő   súlyú
          alkotmányos  eszköz lett volna a rendelkező rész 3.  pontjában
          foglalt   mulasztás   –   esetleg   ehhez   kapcsolódóan   egy
          jogfejlesztő funkciójú alkotmányos követelmény – megállapítása
          is.
             
              A  Be.  360.  §  (1)  bekezdésének  a  megsemmisítése  azt
          eredményezi,   hogy   a   fellebbezés   tanácsülésen   történő
          elbírálására – meghatározott esetekben – nem kerülhet sor, ezt
          a  Be.-ben  szabályozott eljárási formát tehát  a  fellebbezés
          elbírálása  során  nem  alkalmazhatják (választhatják)  minden
          esetben az eljáró bíróságok.
              Ezzel lényegében az Alkotmánybíróság egy – nézetem szerint
          –   tartalmilag  közvetlenül  nem  alkotmányellenes   törvényi
          szabály   megsemmisítésével  „beleír”  a  Be.  szabályozásába,
          leszűkíti   egy   a   Be.-ben  szabályozott   eljárási   forma
          (tanácsülésen     történő    döntéshozatal)     alkalmazásának
          lehetőségét.
             
              Megítélésem szerint a megsemmisített törvényi rendelkezést
          a  Be.  egészének  a rendszerében elhelyezve  annak  az  adott
          jogintézményt  (tanácsülés)  szabályozó  –  de   különösen   a
          fellebbezés  elbírálására vonatkozó  –  eljárási  szabályaival
          kölcsönhatásban kellett volna vizsgálni, előre felmérve az „ex
          nunc”   hatályú   megsemmisítésnek  a   kódex   szabályozására
          gyakorolt várható hatásait.
             
              A  Be.  360.  § (1) bekezdése nem csak a tanácsülés  de  a
          nyilvános  ülés  és  a  tárgyalás  kitűzésére  vonatkozóan  is
          egyértelműen  meghatározta  azt, hogy  ki  (a  tanács  elnöke)
          illetve  milyen határidőn belül (az ügy érkezésétől  számított
          harminc   napon  belüli  határnapra)  kell,  hogy  kitűzze   a
          fellebbezés elbírálására ezen eljárási formák valamelyikét.  A
          megsemmisítés   következtében   a   fellebbezés   előkészítése
          keretében az utóbbi két eljárási forma tekintetében (nyilvános
          ülés,    illetve    tárgyalás)    nem    látom    egyértelműen
          szabályozottnak a fenti kérdéseket.
              A megsemmisítés következtében szabályozatlannak látom azt,
          hogy  a  többségi határozat indokolásában is hivatkozott  azon
          esetekben,   amikor   a   fellebbezés   tanácsülésen   történő
          elbírálása nem idézi elő alkotmányos jogok sérelmét  ki  által
          és   milyen   határidőn  belül,  kerülhet  sor  a   tanácsülés
          kitűzésére.
             
              A  fentieken túlmenően nem tartom meggyőzőnek  és  kellően
          alátámasztottnak  a  többségi  határozatnak  a  Be.   360.   §
          (1)  bekezdését  megsemmisítő rendelkező részi rendelkezéséhez
          kapcsolódó  indokolását, különösen ennek azt a  részét,  amely
          azt  kívánja alátámasztani, hogy a Be. 360. § (1) bekezdésének
          az  alkalmazásával  kitűzött  tanácsülésen  az  előterjesztett
          fellebbezés  alapján  sor kerülhet a büntetőjogi  főkérdést  –
          tehát  nem csak a járulékos, illetve egyéb eljárási kérdéseket
          –  érintően  az elsőfokú ítéletben foglaltaktól eltérő  érdemi
          döntés meghozatalára is.
             
              Ellentmondásosnak érzem továbbá, hogy a többségi határozat
          lényegében  azonos érvekkel kívánja alátámasztani a rendelkező
          rész  1.  és  2.  pontjaiban foglalt megsemmisítéseket  és  az
          alkotmányellenes mulasztás megállapítását.
             
              3.  A  rendelkező rész 2. pontjában foglalt megsemmisítést
          szintén   nem   tartom  megalapozottnak,  az  ezt  alátámasztó
          indokolást  nem látom meggyőzőnek és kellően alátámasztottnak.
          Álláspontom  szerint a többségi határozat rendelkező  részének
          2.  pontjában megsemmisített törvényi rendelkezések  közvetlen
          tartalmi  alkotmányellenessége – a Be. megsemmisített  360.  §
          (1) bekezdéséhez hasonlóan – nem áll fenn.
             
              A  magánfél  és  az egyéb érdekeltek eljárási  helyzetében
          jelentkező   szabályozási  hiányokat  (bizonytalanságokat)   a
          rendelkező  rész  3. pontjában megállapított  alkotmányellenes
          mulasztások jogalkotó által történő megszüntetésével orvosolni
          lehet.
             
              Véleményem   szerint  a  Be.  360.  §   (1)   bekezdéséhez
          kapcsolódóan   a   bíróságok   joggyakorlatában   megmutatkozó
          bizonytalanságokat,  jogértelmezési problémákat  a  jogegységi
          eljárás,  míg  a  differenciálatlan és hiányos  –  a  többségi
          határozatban  felhívott alkotmányos jogok sérelmére  vezető  –
          szabályozási   elégtelenségeket   (kodifikációs   hibákat)   a
          jogalkotó kell, hogy kiküszöbölje.
             
              Egyedi  ügyekben meghozott bírói ítéletek alkotmányosságát
          alkotmányjogi   panaszok   esetén   sem   bírálhatja   el   az
          Alkotmánybíróság,  és  a  jogalkotót  terhelő  –  sok  esetben
          szakmai vitákkal terhes – kodifikációs feladatokat sem  veheti
          át az Alkotmánybíróság a jogalkotótól.
             
              A jelen ügyben a többségi határozat rendelkező részének 3.
          pontjában  foglalt alkotmányellenes mulasztás megállapításával
          is   a   jogalkotó   arra   történő  felhívásával,   hogy   az
          alkotmányellenes   mulasztást   az   Alkotmánybíróság    által
          meghatározott    határidőn    belül    szüntesse    meg     az
          Alkotmánybíróság   megtette   az   alkotmányellenes    helyzet
          felszámolásához szükséges és elégséges intézkedést, azonban  a
          tartalmilag   közvetlenül   nem   alkotmányellenes    törvényi
          rendelkezések megsemmisítésére – a fent kifejtettek szerint  –
          már nem kellett volna, hogy sor kerüljön.
             
              Tekintettel  arra,  hogy a rendelkező  rész  1.  pontjában
          foglalt  megsemmisítéssel nem értek egyet,  így  a  rendelkező
          rész  4.  pontjában elrendelt alkalmazási tilalmat  sem  látom
          elrendelhetőnek.

          Budapest, 2005. május 23.
                                                       Dr. Bihari Mihály
                                                           alkotmánybíró
          Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye
                                         
              Nem  értek egyet a Határozat rendelkező részének 1. és  az
          ezzel  összefüggő  –  az  alkalmazási tilalmat  kimondó  –  4.
          pontjával.
              A  Be.-  360.  §  (1)  bekezdése nem  alkotmányellenes:  a
          megsemmisítésére   irányuló  indítványt   el   kellett   volna
          utasítani. A hivatkozott törvényi rendelkezés szerint a tanács
          elnöke az ügy érkezésétől számított 30 napon belüli határnapra
          a  fellebbezés elbírálására tanácsülést, nyilvános ülést, vagy
          tárgyalást tűz ki. Ez a törvényi előírás – álláspontom szerint
          – egy igazgatási jellegű norma, amely felsorolja a fellebbezés
          elbírálásának lehetséges ítélkezési formáit. Az elnök  döntése
          tehát  igazgatási döntés; a törvény alapján kell kiválasztania
          a megfelelő ítélkezési formát.
             
              Ehhez  képest  a  Be.  360.  §  (1)  bekezdése  nem  sérti
          Alkotmány    50.   §   (3)   bekezdésében   deklarált    bírói
          függetlenséget,   amely   –   az   Alkotmánybíróság    korábbi
          határozataiban  kifejtett értelmezése szerint  –  az  ítélkező
          tevékenységben,  azaz  itt  a  Be.  360.  §  (1)  bekezdésében
          meghatározott mindhárom formában érvényesül(het).
              A   hivatkozott   törvényi  szabályban  a   felsorolás   –
          álláspontom  szerint, szemben a Határozatban kifejtettekkel  –
          nem  rangsor; a megfelelő forma kiválasztásának a  Be.-n  kell
          alapulnia.
             
              Amennyiben a Be. 360. § (1) bekezdésének alkalmazásánál  a
          bírói  gyakorlatban  merül fel probléma  (erre  van  utalás  a
          Határozatban), annak elhárítására lehetőséget ad  a  bíróságok
          szervezetéről  és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI.  törvény
          III. fejezete.
             
              Az   Alkotmánybíróság  gyakorlatára  utalva,  elképzelhető
          megoldás  lehetett  volna alkotmányos  követelmény  kimondása,
          miszerint  a Be. 360. § (1) bekezdés alkalmazásánál az  elnöki
          (igazgatási)   döntés,   az  ítélkezési   forma   kiválasztása
          kizárólag a Be. rendelkezésein alapulhat.

          Budapest, 2005. május 23.
                                                        Dr. Holló András
                                                           alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Section 360 para. (1) and Section 374 para. (1) in Act XIX of 1998 on Criminal Procedure
            Number of the Decision:
            .
            20/2005. (V. 26.)
            Date of the decision:
            .
            05/23/2005
            .
            .
            en_0020_2005.pdfen_0020_2005.pdf