A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezés
alkotmányellenességének utólagos megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítvány alapján meghozta a
következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a közúti közlekedés szabályairól szóló
1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet 48. § (5) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványt elutasítja.
Indokolás
I.
Az indítványozó a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975.
(II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (a továbbiakban: KRESZ) 48. §
(5) bekezdésének megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól,
mert álláspontja szerint a gépjárművekben a biztonsági öv
kötelezően előírt használata, valamint a használat
elmulasztásának szankcionálása alkotmányellenes.
Annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a biztonsági öv
becsatolásakor még nem tudható előre, lesz-e szükség rá,
bekövetkezik-e baleset, egyébként pedig „csak bizonyos
esetekben óv meg, más esetekben lehet éppen a halál oka”,
továbbá a légzsák esetében is ugyanez a helyzet. Ezért hamisnak
vélte az élet védelmére való hivatkozást.
Kifejtette azt a nézetét, hogy a biztonsági öv csak az
esetleges baleset bekövetkeztével, a baleset során fejti ki
hatását, amikor a gépjárművezetőnek már nincs befolyása az
eseményekre, továbbá, hogy használatának elmulasztása más
személynek nem okoz kárt, nem is veszélyezteti, vagyis nem
állítható megalapozottan, hogy e mulasztás veszélyes a
társadalomra; sértené vagy veszélyeztetné a Magyar Köztársaság
állami, társadalmi, vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok
személyét vagy javait, akadályozná a közigazgatás működését.
Az indítvány arra is utalt, hogy a biztonsági öv használata nem
tekinthető olyan kötelezettségnek, amely elengedhetetlen volna
valamely foglalkozás vagy tevékenység gyakorlásához, egyébként
maga a támadott jogszabályhely sem teszi feltétlenül
kötelezővé, ugyanis meghatároz kivételeket. Az indítványozó
szerint a fentiekből az következik, hogy a biztonsági öv
használatának elmulasztását nem lehet a társadalomra veszélyes
cselekmény gyanánt bűncselekményként, avagy szabálysértésként
meghatározni, ennek ellenére szabálysértésnek minősül, és mint
ilyen, szankcióval jár.
Az indítványozó azt is hangsúlyozta, hogy az egészségügyi
törvény nevesíti az állampolgárok önrendelkezési jogát, az
állampolgárok szabadon választhatják meg, milyen kezelést
fogadnak el, melyiket utasítják vissza, ezzel pedig saját
életesélyeikről is döntenek, avagy – másik példával élve – a
dohányzás súlyos egészségkárosító hatása közismert, ám saját
gépkocsijában, lakásában mindenki szabadon dohányozhat. De
hasonlónak látta a helyzetet a vágóhidakon kötelezően használt
acél védő kesztyű használatával is, amely a háztartásokban
tetszés szerint mellőzhető. Ezért úgy vélte, hogy az állam – a
cigarettás dobozok figyelmeztető felirataihoz hasonlóan –
csupán a figyelem felhívás, a veszélyre való figyelmeztetés
eszközével élhet, a szankcionálás azonban már nélkülözi az
alkotmányos alapokat.
Mindezek alapján kérte a támadott rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítását, illetőleg a
megsemmisítését, mert az „sérti a büntetés tilalmát, az
önrendelkezés jogát és az egyenlő bánásmód elvét”.
II.
1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései az
alábbiak:
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen,
megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen
tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos
kísérletet végezni.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.”
2. A KRESZ indítvánnyal támadott rendelkezése „[A]
közlekedésben való részvétel külön feltételei” cím alatt
lelhető fel és a következőket rögzíti:
„48. § (5) Olyan gépkocsival, amelynek meghatározott
üléseit biztonsági övvel kell felszerelni, továbbá olyan
gépkocsival, amelynek hátsó üléseit biztonsági övvel szerelték
fel, csak abban az esetben szabad közlekedni, ha a biztonsági
övvel felszerelt ülésen utazó személy becsatolt biztonsági
övvel van rögzítve. A személygépkocsi hátsó ülésén utazó, 12.
életévét még be nem töltött és 150 cm-nél alacsonyabb gyermeket
biztonsági gyermekülésben kell rögzíteni.
a) Nem kell becsatolni a biztonsági övet:
aa) a hátramenetben közlekedő gépkocsi vezetőjének;
ab) a taxi gépkocsi vezetőjének, ha taxi üzemmódban utast
szállít;
ac) a mentő gépkocsi betegellátó terében utazóknak, ha a
becsatolás a beteg állapotának romlását okozhatja, a
betegellátást akadályozza;
ad) a járművezetés oktatása és az azt követő gyakorlati
vizsga során az oktatónak.
b) A személygépkocsi hátsó ülésén utazó 12. életévét még be
nem töltött és 150 cm-nél alacsonyabb gyermeket nem kell
biztonsági gyermekülésben rögzíteni, ha:
ba) a biztonsági gyermekülés beszerelésére a személygépkocsi
gyári kialakítása alapján nem alkalmas;
bb) a gyermek az üléshez beszerelt biztonsági övvel
megfelelően, biztonságosan rögzíthető;
bc) a 46. § (2) bekezdése alapján és a szállított személyek
számából következően egy ülőhelyen két gyermek foglal helyet;
bd) az egyidőben szállítani kívánt gyermekek száma miatt a
biztonsági gyermekülésben történő rögzítés nem oldható meg;
be) a szállítás taxi üzemmódban használt taxi gépkocsival,
személygépkocsis személyszállítást végző gépkocsival,
rendvédelmi szervek gépkocsijával vagy a mentőgépkocsi
betegellátó terében történik.”
III.
1. Az Alkotmánybíróság 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában
fejtette ki, hogy az emberi méltósághoz való jog lényegében
azonos az általános személyiségi joggal, annak egyik
megfogalmazása. (ABH 1990, 42, 44.) Az Alkotmánybíróság
személyiségi jogként nevesítette egyebek közt az önrendelkezési
jogot is, állandó gyakorlata az egyéni önrendelkezéshez való
jogként értelmezi az emberi méltósághoz való jogot, amely
elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban áll az élethez való
joggal. A 23/1990. (X. 31.) AB határozatban foglaltak szerint
az emberi élet és az emberi méltóság „elválaszthatatlan
egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az
emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet
alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely
számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élet és
méltóság egységéből fakadó alapjogokat az alkotmányos jogállam
a vonatkozó nemzetközi egyezmények és az alapvető jogelvek
figyelembevételével az Alkotmányban meghatározott közösségi és
egyéni érdekek szolgálatában hivatott szabályozni.” (ABH 1990,
88, 93.)
A 60/1993. (XI. 29.) AB határozat rámutatott arra, hogy az
államnak az élethez, egészséghez, biztonsághoz való jog
tiszteletben tartására és védelmére irányuló kötelezettségéből
számos, a közúti közlekedés szabályaiba foglalt korlátozó
jellegű előírás megalkotásának szükségessége következik. (ABH
1993, 507, 510.)
Az említett ügyekben vizsgált, a közúti közlekedéssel
összefüggő normák vizsgálata abban a vonatkozásban feltétlenül
eltérő volt, amelyet a jelen ügyben benyújtott indítvány az
önrendelkezési jog sérelmeként emelt ki, nevezetesen, hogy a
biztonsági öv használata látszólag más személyét, javait nem
érinti, használatának elmulasztása folytán látszólag csupán az
érintett személy károsodik. Az indítványozó – társadalomra
veszélyesség, továbbá szabálysértési tényállás alapjául
szolgáló cél hiányában – ezért nem látja megalapozottnak az öv
használatának hatósági ellenőrzését, illetve szankció útján
történő kikényszerítését. Az indítványban kifejtett nézet
szerint ez egyik itt említett céllal sem igazolható, de az
érintett életének, testi épségének, egészségének szempontja sem
alapozhatja meg, hiszen számos balesetnél épp a biztonsági öv
használata vezet súlyosabb következményekre.
Az Alkotmánybíróság több határozatában rámutatott arra, hogy
„nem vizsgálhatja a támadott jogszabályok célszerűségének és
igazságosságának a kérdéseit, mert az nem tartozik a
hatáskörébe.” [772/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 447, 449.;
26/1993. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1993, 196, 203.]
Az Alkotmánybíróság az 1/1995. (II. 8.) AB határozatában is
hangsúlyozta: „[A]z Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, nem
vizsgálhatja a jogszabályok szükségességét, célszerűségét, de
igazságosságát sem. Önmagában az anyagi igazság, az
igazságosság érvényesülésére nem biztosít alanyi jogot az
Alkotmány. A részleges és szubjektív igazságosság
követelményével szemben az Alkotmány által biztosított
joguralmi elv előbbre való” (ABH 1995, 31, 52.) Az
Alkotmánybíróság más esetekben – úgy a büntetőjogi, mint a
szabálysértési felelősséget megállapító normák vizsgálata során
– ugyancsak arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem jogosult
a jogalkotói mérlegelés célszerűségi szempontú felülbírálatára
és az egyes koncepciók értéktartalmának minősítésére, az ezért
való politikai és jogpolitikai felelősséget a törvényhozó
viseli. Az Alkotmánybíróság a semlegesség talaján állva csupán
azt látta vizsgálhatónak, hogy a szabályok megállapítására
vonatkozó diszkrecionális jogával összefüggésben „a jogalkotó
mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az
Alkotmány valamely rendelkezésével” [13/2002. (III. 20.) AB
határozat, ABH 2002, 85, 93. és 71/2002. (XII. 17.) AB
határozat, ABH 2002, 417, 429–430.].
A fenti megállapításokat az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is
irányadónak tekintette. Az állam az alkotmányos határok között
szabadon dönthet arról, hogy a közúti közlekedésben való
részvétellel kapcsolatban az életet, testi épséget, egészséget
védelmező milyen biztonsági szabályokat tart ésszerűnek
bevezetni, ezek közül melyek betartását látja ellenőrizhetőnek,
illetőleg mely szabályok végrehajtását látja célszerűnek –
szükség esetén hatósági kényszer útján is – biztosítani. A
biztonsági öv használatának szakmailag kimutatható előnyei,
illetőleg hátrányai, a baleset alkalmával valószínűnek
mutatkozó következmények felmérésére irányuló statisztikai és
egyéb elemzések, a közlekedés biztonságával összefüggő szakmai
megállapítások – vagyis a célszerűség szempontjai – a jelen
ügyben sem szolgálhatnak az alkotmányosság megítélésének
alapjául.
Mindezek alapján tehát nem állapítható meg, hogy a sérelmezett
rendelkezés ellentétes az emberi méltósághoz való joggal, az
érintettek önrendelkezési jogával, ezért az Alkotmánybíróság az
indítványt elutasította.
2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az indítvánnyal
támadott jogszabályhely, valamint az Alkotmány 54. § (2)
bekezdésében meghatározott tilalom – a kínzás, kegyetlen,
embertelen, megalázó elbánás vagy büntetés tilalma – között nem
lelhető fel tartalmi összefüggés, ennek hiányában az indítványt
elutasította.
3. Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte a
hátrányos megkülönböztetésnek az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt
tilalmát. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e
rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó
alkotmányi követelményként értelmezte. Kimondta, hogy az
alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok
tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az
esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy az alapvető
állampolgári jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás
alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi
méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi
gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte
alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha
a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget
az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990.
(IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB
határozat, ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB
határozat, ABH 1992, 280, 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB
határozat, ABH 1994, 197, 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 130, 138-140.; 2/2000. (II. 25.) AB
határozat, ABH 2000, 255, 34.; stb.]
Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció tilalmát vizsgálva a
43/B/1992. AB határozatában is rámutatott, hogy személyek
közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha valamely
személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő
személyekkel vagy csoporttal történt összehasonlításban
kezelnek hátrányosabb módon (ABH 1994, 744, 745.).
Az indítványozó abban látja a diszkrimináció megnyilvánulását,
hogy maga a támadott bekezdés határoz meg kivételként olyan
eseteket, amikor az öv használata nem kötelező. Az
Alkotmánybíróság megítélése szerint a törvényhozó nem
önkényesen, így nem az Alkotmányban tilalmazott módon emelt ki
egyes csoportokat a szabályozással érintett alanyok közül,
hanem külön meghatározott, sajátos élethelyzetek alapján. Ezen
csoportok tevékenysége a gépjármű vezetés során előforduló,
általánosnak tekintett (biztonsági öv használatának
kötelezettségével járó) helyzethez képest a jármű jellegére,
vagy a jármű segítségével végzett feladatra tekintettel olyan
eltérést mutat, amely eltérés folytán az ilyen gépjármű-
vezetési helyzetben lévők nem tekinthetők azonos csoportnak
valamennyi más gépjárművezetővel, így a csoport képzés nem
tekinthető önkényesnek, ezen túlmenően a szabályozás tárgyára
és tartalmára, továbbá a fent kifejtettekre tekintettel
alkotmányjogi szempontból hátrányos kezelés sem mutatható ki.
Mivel a szabályozás hátrányos megkülönböztetést nem valósít
meg, az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
Dr. Bagi István Dr. Erdei Árpád
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr.Harmathy Attila
alkotmánybíró
. |