English

Hungarian
Ügyszám:
.
1009/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 14/2002. (III. 20.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2002/101
.
A döntés kelte: Budapest, 03/19/2002
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !
                                   
      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában
      meghozta a következő

                              határozatot:
                                   
      1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló 1973. évi I. törvény 171. § (2) bekezdése és a 227. §-a
      alkotmányellenes,  ezért  azokat a  határozat  közzétételének
      napjával megsemmisíti.

      2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló   1998.   évi  XIX.  törvény  342.  §   (3)   bekezdése
      alkotmányellenes,  ezért azt megsemmisíti.  Ennek  folytán  a
      rendelkezés nem lép hatályba.

      Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a  Magyar   Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás
                                     
                                     I.
        1.  A Tapolcai Városi Bíróság bírája a lopás bűntette és  más
        bűncselekmény  miatt indított 1. B. 401/2000.  számú  büntető
        ügyben  –  az  eljárás felfüggesztése mellett  –  fordult  az
        Alkotmánybírósághoz.   A  bíróság   álláspontja   szerint   a
        büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban:
        Be.)  171. § (2) bekezdésének első mondata sérti az Alkotmány
        57.  §  (1) bekezdése által védett pártatlan bírósághoz  való
        alkotmányos jogot.

        Felfüggesztő végzésében a bíróság hivatkozott arra,  hogy  az
        Alkotmány  X. és XI. fejezete egymástól még szerkezetileg  is
        elkülönítve   határozza  meg  a  bíróság  és   az   ügyészség
        feladatait.  Az  Alkotmány 50. § (1)  bekezdése  a  bíróságok
        feladatává  a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését,  az
        51. § (2) bekezdése az ügyészség feladatává a bíróság előtt a
        vád  képviseletét teszi. Ezzel összhangban a  Be.  9.  §  (1)
        bekezdése   rögzíti   az  eljárási  feladatok   megosztásának
        alapelvét, amely szerint a büntetőeljárásban a vád, a védelem
        és  az  ítélkezés egymástól elkülönül; míg a (2)  bekezdés  a
        bíróság vádhoz kötöttségét írja elő. Ezzel szemben a Be. 171.
        §  (2)  bekezdés  “első  mondata, de  a  bíróság  álláspontja
        szerint   az  egész  /2/  bekezdés  maga  is”  összemossa   a
        vádhatóság és a bíróság feladatkörét, “a bíróságot kimozdítja
        abból  az alkotmányos alaphelyzetéből, amely azt tartalmazza,
        hogy  a  bíróság mintegy kívülállóként” döntsön a  vádról.  A
        bíróság  a hivatkozott rendelkezés következtében az ügyésznek
        a vád kiterjesztésére való felhívásával maga is vádlóként lép
        fel,  majd  utóbb saját prekoncepcióját bírálja felül.  Ennek
        folytán  a  támadott  rendelkezés  ellentétes  a  Be.   fenti
        alapelvével,  és sérti az Alkotmányban biztosított  pártatlan
        bírósághoz való jogot.

        2.  Az Alkotmánybíróság eljárásában beszerezte az igazságügy-
        miniszter véleményét.

        3. Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy  a
        bírói   kezdeményezéssel  érintett  jogszabályi   rendelkezés
        szoros   tartalmi  összefüggésben  áll  a  Be.   227.   §-ban
        foglaltakkal. Ezért az alkotmányossági vizsgálatot  az  eddig
        folytatott következetes gyakorlatának megfelelően  ez  utóbbi
        tekintetében  is  lefolytatta.  [pl.  3/1992.  (I.  23.)   AB
        határozat,  ABH  1992,  329,  330.;  6/1992.  (I.   30.)   AB
        határozat,  ABH  1992, 40, 41.; 54/1992. AB  határozat,  ABH,
        1992,  266, 268.; 60/1994. (XII. 24.) AB határozat, ABH 1994,
        342,  343.;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993,  188,
        193.;  26/1995. (V. 15.) AB határozat, ABH 1995,  123,  124.;
        31/1995.  AB  határozat, ABH 1995, 158, 159.; 81/1995.  (XII.
        21.) AB határozat, ABH 1995, 421, 423.; 4/1998. (III. 1.)  AB
        határozat,  ABH 1998, 71, 72.; 16/1998. (V. 8.) AB határozat,
        ABH  1998,  140,  153.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat,  ABK
        2001,  április, 171, 184.; 31/2001. (VII. 11.) AB  határozat,
        ABK 2001, június-július 329, 335.]

        Megállapította  továbbá az Alkotmánybíróság azt  is,  hogy  a
        2003.  január 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról  szóló
        1998.  évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) 342.  §  (3)
        bekezdése a jelenleg hatályban lévő eljárási törvény 227.  §-
        val   megegyező   rendelkezést   tartalmaz.   A   nyilvánvaló
        összefüggés  okán ezért az 5/1999. (III. 31.) AB határozatban
        (ABH  1999,  75, 86.) és a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban
        (ABH,  150,  158.)  követett  gyakorlatának  megfelelően   az
        alkotmányossági     vizsgálatot    e     rendelkezésre     is
        kiterjesztette.
                                     II.

        1.  Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései:

        “45. § (1) A Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást  a
        Magyar  Köztársaság Legfelsőbb Bírósága,  az  ítélőtáblák,  a
        Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a
        munkaügyi bíróságok gyakorolják.
        (2)  A  törvény  az  ügyek meghatározott  csoportjaira  külön
        bíróságok létesítését is elrendelheti.”

        “50.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  bíróságai  védik   és
        biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és
        törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.”

        “51.  §  (2)  Az  ügyészség törvényben meghatározott  jogokat
        gyakorol  a nyomozással összefüggésben, képviseli a  vádat  a
        bírósági eljárásban, továbbá felügyeletet gyakorol a büntetés-
        végrehajtás törvényessége felett.”

        “57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
        egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
        bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
        a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság
        igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”

        2. A Be. - nek az indítvánnyal érintett rendelkezései:

        “9.  §  (1)  A  büntetőeljárásban a  vád,  a  védelem  és  az
        ítélkezés egymástól elkülönül.
        (2)  Bírósági eljárás csak törvényes vád alapján indulhat.  A
        bíróság  annak  a  személynek  a  büntetőjogi  felelősségéről
        dönthet,  aki  ellen vádat emeltek, és csak olyan  cselekmény
        alapján, amelyet a vád tartalmaz.
        (3)  A  bírósági eljárásban a bizonyítás során  a  vádlót,  a
        terheltet és a védőt azonos jogok illetik meg.”

        “171.  § (2) Ha a vád kiterjesztésének lehet helye, a bíróság
        erre  az  ügyész  figyelmét felhívja. Felhívhatja  az  ügyész
        figyelmét  arra  is, hogy az ügy adatai a vád  tárgyává  tett
        cselekménnyel  szorosan  összefüggő bűncselekmény  miatt  más
        személlyel  szemben  is vádemelésre adnak  alapot.  Ebben  az
        esetben az iratokat az ügyésznek – indítványára – megküldi.”

        “227. § Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn,  és
        az  ügyész  nincs  jelen a tárgyaláson, erről  a  bíróság  az
        ügyészt  a  tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése
        mellett értesíti.”

        3. Az új Be. érintett rendelkezése:

        “342. § (3) Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn,
        és  az  ügyész nincs jelen a tárgyaláson, erről a bíróság  az
        ügyészt  a  tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése
        mellett értesíti.”

                                    III.
           
        Az indítvány megalapozott.

        1.  Az Alkotmánybíróság már számos határozatában vizsgálta  a
        bírói    hatalmi   ág   függetlenségének   és   a   bíróságok
        pártatlanságának   alkotmányos   követelményrendszerét,    az
        igazságszolgáltatás alkotmányjogi fogalmát, a bíróságoknak és
        az ügyészségeknek az ebben betöltött szerepét.

        Az  Alkotmánybíróság  az 53/1991. (X. 31.)  AB  határozatában
        kimondta:  “A  bírói  hatalom –  amely  a  magyar  parlamenti
        demokráciában  is  elválik  a  törvényhozó  és  a  végrehajtó
        hatalomtól – az állami hatalomnak az a megnyilvánulása,  mely
        az   erre  rendelt  szervezet  útján  a  vitássá  tett   vagy
        megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás  során  –
        kötelező  erővel dönt.” [53/1991. (X. 31.) AB határozat,  ABH
        1991,  266, 267.; továbbá 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997,
        767,  768.;  52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996,  159,
        161.]

        Leszögezte az Alkotmánybíróság azt is, hogy: “A bírói hatalom
        legfőbb sajátossága [...] az, hogy állandó és semleges. Ezt a
        semlegességet fogalmazza meg az Alkotmány 50. § (3) bekezdése
        annak  kimondásával,  hogy  a bírák  függetlenek  és  csak  a
        törvénynek   vannak  alávetve.”  [17/1994.  (III.   29.)   AB
        határozat, ABH 1994, 84, 85.]

        Az  52/1996. (XI. 14.) AB határozatában arra mutatott  rá  az
        Alkotmánybíróság,   hogy:  “Az  igazságszolgáltatásban   való
        részvétel  az ügyészség alkotmányos kötelessége. Az Alkotmány
        51.  §  (1)  bekezdése  szerint az ügyészség  gondoskodik  az
        állampolgárok   jogainak  védelméről  és  a   bűncselekmények
        üldözéséről. A bűnüldözés révén és a vádképviselet  útján  az
        ügyészség  önálló nevesített jogosítványokkal  (vádképviselet
        és   vádelv)   résztvevője   az  igazságszolgáltatásnak.   Az
        Alkotmány 51. § (2) bekezdése szerint az ügyészség ‘képviseli
        a  vádat  a bírósági eljárásban.’ A büntető eljárás  központi
        része a bírói eljárás ugyan, de az ítélő szakasz előkészítése
        is   része   az   igazságszolgáltatásnak,   mint   közhatalmi
        tevékenységnek.” [52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH  1996,
        159, 161.]

        2.  A  Be.  az  alapelvek  között a  9.  §  (1)  bekezdésében
        kimondja,  hogy  a  büntető  igazságszolgáltatás   során   az
        eljárási   feladatok:  a  vád,  a  védelem  és  az  ítélkezés
        egymástól    elkülönülnek.    A    jelen    eljárásban     az
        Alkotmánybíróság ezen elvből (funkciómegosztás) kiindulva,  a
        Be. 9. § (2) bekezdésében részletesen is meghatározott vádelv
        tartalmát és érvényesülésének következményeit vizsgálta.

        A  történetileg változó tartalmú és eltérő eljárási kereteket
        között  alkalmazott  vádelv lényegét a hatályos  Be.  szerint
        alapjában  véve  három  elem  alkotja:  a  perbeli   funkciók
        megosztása, a vádló váddal való rendelkezési joga, a  bíróság
        vádhoz   kötöttsége  mind  az  eljárás  bírósági  szakaszának
        megindítása,   mind  annak  lefolytatása,   mind   pedig   az
        ítélethozatal során.

        A  vád,  a  védelem és az ítélkezés elkülönítésének  elméleti
        absztrakcióját  a  büntető eljárási  törvény  normává  emeli,
        amikor   az   adott  típusú  eljárási  feladatokhoz   tételes
        szabályaival  konkrét  jogosultságokat  és  kötelezettségeket
        rendel,  továbbá az adott funkcióval összefüggésben határozza
        meg   a   hatásköri,   illetékességi,   összeférhetetlenségi,
        kizárási  szabályokat [Be. 17. §, 18. § (4) bekezdés,  20.  §
        (1) bekezdés].

        A  Be.  további rendelkezései szabják meg azokat a kereteket,
        amelyek között a rájuk ruházott feladatokat a bíróságok és az
        ügyészségek  ellátják, megjelölve azokat  az  eszközöket  is,
        melyeket  a konkrét eljárási jogosítványok és kötelezettségek
        teljesítése során alkalmazhatnak.

        Az  ügyész a Be. tételes szabályai által előírt módon köteles
        a   nyomozás  törvényességét  felügyelni  és  intézkedéseivel
        biztosítani  [18. § (1), (2), (3) bekezdés].  Önálló  döntési
        jogosultsága   van   a  nyomozás  megtagadása,   a   nyomozás
        megszüntetése, a megalapozatlan vagy szükségtelen vádemelések
        elkerülése   érdekében  a  nyomozás  –  megrovás  alkalmazása
        mellett  vagy  anélkül történő – megszüntetése,  a  vádemelés
        mellőzése és elhalasztása tekintetében [Be. 127. §  (2),  (3)
        bekezdés; 127/A. § (1) bekezdés; 129. § (1) bekezdés; 139.  §
        (2),  (3)  bekezdés;  140.  §  (1)  bekezdés;  141/C.  §  (1)
        bekezdés; 147. §; 147/A. §; 303/A. §].

        A  Be. rendszeréből következően a nyomozás befejezése után  a
        nyomozás  adatait értékelve kizárólag a közvádlói  funkcióval
        felruházott   ügyész  dönthet  a  büntető   eljárás   további
        sorsáról. Az ügyész mérlegelő tevékenységének egyik eredménye
        a  vádemelés,  amellyel közhatalmi jogosítványát  gyakorolja.
        Ennek   folytán   kerül  a  konkrét  ügy  az  érdemi   döntés
        meghozatalára kizárólagosan jogosult bíróság elé.

        A bíróság igazságszolgáltatási tevékenységének előfeltétele a
        törvényes  vád  megléte.  A bíróság elsőként  hivatalból  azt
        vizsgálja,   hogy  a  vádnak  megvannak-e  a  büntetőeljárási
        törvényben meghatározott alaki és tartalmi kellékei.

        A  törvényes  vád  alaki feltétele, hogy a Be.-ben  a  vádlói
        jogosultságokkal  felruházott  ügyésztől  [Be.  18.   §   (4)
        bekezdés; 295. § (1) bekezdés; 333. § (1) bekezdés]  vagy  az
        ügyek  meghatározott körében a magánvádlótól [Be. 54.  §  (1)
        bekezdés]   származzék  (vádlói  legitimáció).  A   minimális
        tartalmi követelményeket a Be. 146. § (2) bekezdése a vádirat
        szükséges   elemeinek  szabályozásáról  szóló   rendelkezései
        között  határozza meg. A közvád képviselőjének minden esetben
        konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak a büntető  törvény
        szerinti  minősítését  is tartalmazó,  pontosan  azonosítható
        személy   felelősségre  vonására  irányuló  megalapozott,   a
        bizonyítékok megjelölését és indítványait is magában  foglaló
        összefoglalt  vádat  kell  a hatáskörrel  és  illetékességgel
        rendelkező bíróság elé terjesztenie.

        A  Be.  XVI.  fejezetében szabályozott  bíróság  elé  állítás
        intézményének alkalmazásakor a Be. 349. § (2) bekezdése a vád
        szóban történő előterjesztését kívánja meg, azonban a szóbeli
        formának  –  eltérő szabály híján – ugyanazokat  az  elemeket
        kell  tartalmaznia, mint az írásbeli vádnak. Tény az is, hogy
        az  egységesen kialakított országos ügyészi gyakorlat szerint
        ezekben az esetekben is készül egy írásbeli ún. “feljegyzés”,
        amely  a  vádlott  személyi adatait és a  vád  tárgyává  tett
        cselekmény   leírását,   illetve  a  cselekmény   minősítését
        tartalmazza.

        A  Be.  szerint  a  magánvád tartalmi  kellékei  a  közvádnál
        kevésbé    szigorúak,   azonban   a   vizsgált    rendelkezés
        szempontjából a magánvádas ügyeknek nincs jelentősége.

        A törvényes vádhoz a bíróság az eljárás során mindvégig kötve
        van,  csak  a megvádolt személy vád tárgyává tett cselekménye
        miatti  felelősségéről dönthet, ugyanakkor  a  vádat  köteles
        kimeríteni [Be. 163. § (2) bekezdés; 250. § III. pont]. A vád
        tárgyává tett tények köre határozza meg a bíróság hatáskörét,
        illetékességét,   az   eljárás  módját   (bűntetti,   vétségi
        eljárás),  az általa felvett bizonyítás irányait, terjedelmét
        és az ítélethozatal kereteit.

        A   vádfunkció  hatékony  gyakorlását  biztosítják   azok   a
        rendelkezések, amelyek a vád módosítását is lehetővé teszik a
        vádló  számára. Amennyiben az eredeti vádemelés után valamely
        új  elem  (új  bizonyíték  vagy a tények  jogi  megítélésének
        módosulása)  indokolja,  a vád megváltoztatható  (módosítható
        vagy kiterjeszthető).

        A    vád   megváltoztatását   és   tárgyi   értelemben   vett
        kiterjesztését  magába foglaló vádmódosítás  tekintetében  az
        ügyész közvádlói jogosultságainak kizárólagossága megtörik. A
        Be.   ezeket   a   lehetőségeket  az  első   fokú   határozat
        meghozatalát  megelőző  tanácsülésig  engedélyezi  az  ügyész
        számára  [Be. 209. § (2) bekezdés], azonban ezzel egyidejűleg
        a bíróság részére is hasonló tartalmú, a vádfunkcióhoz tapadó
        párhuzamos   jogosultságokat,   illetőleg   kötelezettségeket
        határoz  meg. A tárgyalás előkészítő szakaszában a bíróságnak
        a  Be. 171. § (2) bekezdésében, tárgyalási szakaszban pedig a
        227.   §-ban   megfogalmazott   rendelkezésből   következőleg
        kötelessége   a   tárgyi   értelemben  vett   vádkiterjesztés
        lehetőségére  felhívnia  az ügyész figyelmét.  A  vádlott(ak)
        mellett  további  személy(ek) elleni  vádemelés  lehetőségére
        történő  figyelemfelhívás az előkészítő szakaszban  ugyancsak
        kötelezettségként, míg a tárgyalási szakaszban  lehetőségként
        nyert szabályozást.

        Egészen  az  első  fokú bíróság ítéletének  meghozataláig  az
        ügyésznek  lehetősége  van  arra,  hogy  az  eredetileg   vád
        tárgyává  nem  tett  cselekmény(ek)  vonatkozásában  a  vádat
        jelentős mértékben átalakítsa, mi több, az eljárási szabályok
        megtartásával  akár  eredetileg  meg  nem  vádolt  személlyel
        szemben  is vádat emeljen. Ez az állam büntetőjogi  igényének
        érvényesítése és a pergazdaságosság biztosítása szempontjából
        egyaránt  indokolt.  A bíróság számára széles  körben  előírt
        “figyelemfelhívási”  kötelezettség  és  jog  azonban  azt  is
        jelenti, hogy a bíróság olyan jelentős befolyást szerezhet  a
        vád  felett,  amely  lehetővé  teszi,  hogy  a  vád  kereteit
        előzetesen saját “elképzelésének” megfelelően tágítsa ki.  Az
        ügyész   közvádlói  jogosítványainak  részbeni   átvétele   a
        pártatlan bíró helyett a vádló-bírót helyezi előtérbe, míg  a
        vádnak  a  bíróság igényeivel való előzetes megfeleltetése  a
        közvádló oldalán semmiféle kockázati tényezőt nem jelent.

        3.1.  Az  Alkotmánybíróság következetes  gyakorlata  szerint:
        “[...]      a     büntető     igazságszolgáltatást     érintő
        alkotmánybírósági  döntések elvi  alapja,  hogy  demokratikus
        jogállamban   a  büntető  hatalom  alkotmányosan  korlátozott
        közhatalmi jogosítvány és egyben alkotmányos kötelezettség. A
        büntető    hatalom    gyakorlásának,    a    büntető    igény
        érvényesítésének  intézmény-  és  eszközrendszere   közvetlen
        alkotmányos  jelentőséggel bír; a büntető felelősségre  vonás
        szabályai   alkotmányos   jelentőségűek.   A   büntetőeljárás
        közhatalmi  jellegéből, feladatának természetéből következően
        szükségképpen   érinti  az  egyének  alkotmányos   alapjogait
        [részletesen: 42/1993. (VI. 30.) AB hat., ABH 1993, 300., 304-
        305.].”  [49/1998.  (XI. 27.) AB határozat,  ABH  1998,  372,
        376.]

        Kifejtette  az Alkotmánybíróság azt is, hogy “a  jogállamiság
        és  jogbiztonság  elvéből  fakadnak  az  eljárási  garanciák,
        amelyek   alapvető  jelentőségűek  az  egyes   jogintézmények
        működésének kiszámíthatósága szempontjából. Az Alkotmány  nem
        biztosít  alanyi  jogot az anyagi igazság érvényesülésére,  a
        törvénysértő  bírósági ítéletek kizárására. Ezek  a  jogállam
        céljai   és   feladatai,   amelyek  megvalósulása   érdekében
        megfelelő   –  elsősorban  eljárási  garanciákat   nyújtó   –
        intézményeket kell létrehoznia és az érintett alanyi  jogokat
        garantálnia.  Az  Alkotmány tehát az anyagi igazság  érvényre
        juttatásához szükséges – és az esetek többségében alkalmas  –
        eljárásra ad jogot (ABH 1992, 65.).” [49/1998. (XI.  27.)  AB
        határozat, ABH 1998, 372, 376, 377.]

        A tisztességes eljárás követelményének alapfeltétele a vádlói
        és   az  igazságszolgáltatási  funkciók  szétválasztása.   Az
        ügyészség  és a bíróság feladatainak elkülönítése,  az  egyes
        tevékenységi   körökre  vonatkozó  részletes  szabályok,   az
        eljárás  alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre
        biztosított  jogosultságok konstrukciója eljárási garanciákat
        is jelent a védelem számára.

        A   büntetőeljárás   végső  szakaszában  a   bíróság   vádhoz
        kötöttsége   nemcsak  az  ügyész  és  a  bíróság  kapcsolatát
        határolja  be,  hanem  a  vádlott védekezéshez  való  jogának
        tartalma  szempontjából  is alapvető jelentőségű.  A  terhelt
        számára a jogszerű és eredményes védekezéshez elengedhetetlen
        annak  ismerete,  hogy  milyen tények, összefüggések,  adatok
        alapján, milyen bűncselekmény miatt kerül sor vele szemben  a
        felelősségre vonását célzó bírósági eljárás lefolytatására. A
        vád  pontos ismerete biztosíthatja a védelem számára – többek
        között – a bűnösség vagy a minősítő körülmények fennállásának
        hiányát jelentő, illetőleg a cselekmény privilegizált  esetét
        megalapozó  ok-okozati összefüggésekre vonatkozó bizonyítékok
        feltárását,  a  cselekmény elbírálása szempontjából  jelentős
        motívumokra,  enyhítő körülményekre történő  figyelemfelhívás
        lehetőségét.  Ennek hiányában nem áll módjában  az  ügyésszel
        egyenrangú félként érvei kifejtése, indítványainak megtétele,
        vagyis  a védekezés jogának a Be. 9. § (3) bekezdése szerinti
        tartalommal való kitöltése.

        Noha  a  hatályos szabályozásból következőleg a törvényes  és
        megalapozott   vád   központi  kérdés  az  eljárás   bírósági
        szakaszában,   ez  nem  jelenti  a  kontradiktórius   eljárás
        keretében  felvett  bizonyítás  eredményéhez  képest  a   vád
        megváltoztathatatlanságát. A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban
        az   Alkotmánybíróság  rámutatott  azonban  arra,   hogy   “a
        bűnüldözésnek  szigorú anyagi jogi és  eljárási  korlátok  és
        feltételek   között  kell  folynia,  s  hogy   a   bűnüldözés
        sikertelenségének   kockázatát  az  állam   viseli.   Ezt   a
        kockázatelosztást   az  ártatlanság  vélelmének   alkotmányos
        garanciája [57. § (2) bekezdés] külön szabályként kifejezésre
        is  juttatja.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH, 1992, 59,
        70.]  Alapvető kívánalom tehát, hogy a vád megváltoztatásának
        a  keretei, a terhelt által is előre számításba vehető  módon
        az  eljárási  törvényben előzetesen rögzítésre kerüljenek.  A
        szabályok   technikai  kiszámíthatósága  mellett  azonban   a
        vádlott  számára  az ügyészség és a bíróság  jogosítványainak
        tartalmilag   is  –  az  eljárási  törvényben   meghatározott
        feladatukkal  összhangban álló módon –  kalkulálhatónak  kell
        lenniük.  E  tekintetben meghatározó  kérdés  a  váddal  való
        rendelkezés  jogának és ezen belül is a vádkiterjesztésnek  a
        szabályozása.

        3.2.  Az Alkotmánnyal összhangban a büntető eljárásról  szóló
        törvény a közvádra üldözendő bűncselekmények miatti vádemelés
        tekintetében a döntés felelősségét kivételt nem tűrő módon az
        ügyészre  ruházza.  A  vádemeléssel az  ügyész  azt  juttatja
        kifejezésre, hogy a rendelkezésére bocsátott nyomozási iratok
        alapján  milyen,  a terhelt felelősségét megalapozó  tényeket
        állapított meg és ezekkel kapcsolatban mi a jogi álláspontja.
        A   vádképviselet  azzal  a  kötelezettséggel  jár,  hogy   a
        bizonyítás   eredményéhez  képest  az   ügyész   a   szakmai,
        hivatásbeli  felelősség  szabályai  szerint  eljárva  a   vád
        terjedelmében  változtatást  eszközöljön.  A  Be.   szabályai
        szerint  az ügyészi vádkiterjesztés esetén a terhelt  részére
        még  a  tárgyalás  elnapolása révén  is  biztosítani  kell  a
        védekezéshez  való  jog tényleges gyakorlását  az  újabb  vád
        vonatkozásában  [209. § (3) bekezdés], tekintettel  arra  is,
        hogy  a  bíróság  ítélkezésének  alapját  a  továbbiakban   a
        megváltoztatott vád képezi.

        A  büntető  ügyekben  a  bíróságnak az  Alkotmány  és  a  Be.
        szerinti  eljárási  feladata, hogy a vád  felől  tisztességes
        eljárás lefolytatása után pártatlan döntést hozzon.

        A  6/1998.  (III.  11.) AB határozatában az  Alkotmánybíróság
        elvi  éllel  szögezte  le:  “A ’tisztességes  eljárás’  (fair
        trial)  követelménye nem egyszerűen egy a  bíróságnak  és  az
        eljárásnak  itt  megkövetelt tulajdonságai  közül  (ti.  mint
        ‘igazságos   tárgyalás’),   hanem   az   idézett   alkotmányi
        rendelkezésben  foglalt követelményeken  túl  —  különösen  a
        büntetőjogra  és  eljárásra vonatkozóan  —  az  57.  §  többi
        garanciájának    teljesedését    is    átfogja.    Sőt,    az
        Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének  —
        az  Alkotmány 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó
        — eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott
        értelmezése  szerint a fair trial olyan minőség,  amelyet  az
        eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet
        csupán  megítélni.  Ezért  egyes  részletek  hiánya  ellenére
        éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára  lehet
        az  eljárás  ‘méltánytalan’ vagy ‘igazságtalan’,  avagy  «nem
        tisztességes»”. [6/1998. (III. 11.) AB határozat,  ABH  1998,
        91, 95.]

        A  tisztességes eljárásnak számos nem nevesített, de elismert
        és  több kifejezetten nevesített összetevője van. Ez utóbbiak
        közül az egyik a bíróság pártatlanságának kívánalma, amelynek
        a védelemhez való joggal összefüggésben is kiemelt a szerepe.

        Az  Alkotmánybíróság  a  bíróság pártatlanságának  alkotmányi
        követelményrendszerét első ízben vizsgáló 67/1995. (XII.  7.)
        AB  határozatában  rámutatott, hogy: “A pártatlan  bírósághoz
        való  alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy  iránti
        előítéletmentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja
        a  bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a  bíró
        magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt  az
        eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény:  el
        kell  kerülni  minden olyan helyzetet, amely  jogos  kétséget
        kelt a bíró pártatlansága tekintetében.” [67/1995. (XII.  7.)
        AB határozat, ABH 1995, 346, 347.]

        Ugyanezen  határozatában  az  Alkotmánybíróság  elemezte   az
        Emberi  Jogok  Európai  Bírósága által  az  emberi  jogok  és
        alapvető  szabadságok védelméről szóló  az  1993.  évi  XXXI.
        törvénnyel kihirdetett Egyezmény 6. cikk 1. pontjában foglalt
        fair  eljárás  érvényesülésének vizsgálata során  alkalmazott
        ún.  kettős  tesztet. Az Európai Bíróság a  szubjektív  teszt
        keretében  az eljáró bíró személyes magatartását, vagyis  azt
        vizsgálja,   hogy   volt   e   az   eljárás   során    “olyan
        megnyilvánulása, amelyből a pártatlanságának  hiányára  lehet
        következtetni.” [67/1995. (XII. 7.) AB határozat,  ABH  1995,
        346, 347.] Az objektív megközelítés pedig: “annak vizsgálata,
        hogy   függetlenül   a  bíró  személyes   magatartásától,   a
        folyamodónak volt-e jogos, indokolt, objektíve igazolható oka
        a  pártatlanság  hiányának feltételezésére. Ehhez  a  Bíróság
        részletesen  vizsgálja, hogy az adott  jogrendszer  szabályai
        szerint  a  bíró  korábban milyen jellegű eljárásban,  milyen
        feladatokat látott el, és milyen annak a szervezetnek a belső
        felépítése,  amelynek  keretében a pártatlanságát  kétségessé
        tevő  döntések születtek.” [67/1995. (XII. 7.) AB  határozat,
        ABH 1995, 346, 348.]

        Az  Emberi  Jogok  Európai Bíróságának az  objektív  teszttel
        kapcsolatos  gyakorlatából  egyértelműen  kitűnik,  hogy   az
        eljárás  során  a  bíró  által ellátott  funkciók  vizsgálata
        alapvető  kérdés.  A  funkcióhalmozódás,  vagyis  azon  eset,
        amikor  a  bíró  ítélkezésen kívüli, a  vizsgálattal  vagy  a
        váddal  kapcsolatos feladatokat is ellát, a  Bíróság  szerint
        jogos  kételyeket  ébreszt  a pártatlanságával  kapcsolatban.
        Alapvető  kérdés,  hogy a bíró, aki a  felek  felett  áll,  a
        felektől  különüljön el. A büntető eljárás feltétele  a  vád,
        amelyet  a  védelem  támad, ezért a bíró  elkülönültsége  úgy
        biztosítható,  ha  a  vádat nem ő fogalmazza  meg,  a  váddal
        kapcsolatos feladatokat egy tőle elkülönült személy látja el.
        A vád és az ítélkezés feladatainak egy eljáráson belül azonos
        személy  által  történő ellátása önmagában  alkalmas  a  bíró
        pártatlanságának megkérdőjelezésére, függetlenül attól,  hogy
        milyen  személyes magatartást tanúsított. [Eur. Court H.  R.,
        Case  of De Cubber v. Belgium, Ser. A-86.; Eur. Court H.  R.,
        Case of Piersack v. Belgium, Ser. A-53.]

        Több  ízben vizsgálta az Emberi Jogok Európai Bírósága  és  a
        Bizottság     a     bíróság    előtti    eljárás     tartalmi
        kiszámíthatóságának feltételrendszerét is. Ennek során többek
        között  –  éppen  egy  Magyarországgal kapcsolatos  ügyben  –
        kifejtette,  hogy a vádlottnak a vádról történő értesítése  a
        tisztességes  eljárás kívánalma szerint  nem  pusztán  formai
        követelmény.

        “A  bűncselekmény tényállási elemei döntő fontosságú szerepet
        játszanak  a  büntetőeljárásban, amennyiben az e  tényállások
        megvalósulását  állító  irat  kézbesítésének  pillanata   az,
        amelytől  fogva a gyanúsítottat úgy kell tekinteni, mint  aki
        formálisan  kézhez kapta az ellene felhozott  vádak  tény  és
        jogbeli alapját tartalmazó írásos értesítést (Eur. Court  HR,
        Kamasinski v. Austria judgement, of 19 December 1989,  Series
        A  no.  168,  pp.  36-37, § 79.). Az Egyezmény  6.  cikke  3.
        bekezdésének  (a)  pontja nemcsak azt a  jogot  biztosítja  a
        vádlott  számára,  hogy  a  vád ‘okáról’  –  azaz  azokról  a
        cselekményekről, amelyeket a vádlott állítólagosan elkövetett
        és  amelyeken a vád alapul – tájékoztatást kapjon, hanem  azt
        is,  hogy  a terhére rótt cselekmények jogi minősítéséről  is
        tájékoztassák.  A  tájékoztatásnak részletesnek  kell  lennie
        [Eur. Court HR, Pélissier és Sassi v. France (GC), judgement,
        of  25  March  1999, 25444/94, § 51, ECHR 1999-II].  [...]  A
        Bíróság   továbbá  emlékeztet  arra,  hogy  a  6.   cikk   3.
        bekezdésének (a) és (b) pontja egymással összefügg és hogy  a
        vád  természetére  és  okára vonatkozó  tájékoztatáshoz  való
        jogot  a  vádlott  védekezésre  való  felkészüléséhez  fűződő
        jogának  fényében kell megítélni.” (Eur. Court H.R., Case  of
        Zoltán  Dallos  v.  Hungary, judgement, of 8  February  2001,
        29082/95, § 47, ECHR 2001-II; magyar nyelvű kivonat: Bírósági
        Határozatok, 2001/5, 392, 396.)

        Mindebből  az  következik, hogy az  ügyészség  és  a  bíróság
        feladatainak   elkülönítése  nem  pusztán   a   vádemelés   –
        vádképviselet szabályainak formális betartását jelenti, hanem
        súlyozott   szerepe  van  a  vád  tartalmi  értelemben   vett
        törvényessége   szempontjából  is.   A   bírói   és   ügyészi
        tevékenységre  vonatkozó  részletes  eljárási  szabályok,  az
        eljárás  alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre
        biztosított   jogosultságok  konstrukciója   a   tisztességes
        eljárás  követelménye szempontjából alapvető jelentőségű.  Az
        eljárási   funkciók   közötti  “átjárhatóság”   lehetőségének
        megteremtése,  sőt kötelezettségként történő előírása,  amely
        az eljárás teljes bírósági szakaszában töretlenül érvényesül,
        a vád tartalmi törvényességét kérdőjelezi meg és ekként sérti
        a tisztességes eljárás követelményét.

        3.3. A Be. vizsgált szabályai a bírót arra kötelezik, hogy az
        eléje  kerülő konkrét ügyben a vád oldalán, az adott  terhelt
        ellenében  avatkozzék  be  a  felek  kapcsolatába,   sőt   az
        eljárásban  addig  nem  is  szereplő  személlyel  szemben   –
        előzetes eljárás nélkül – a vádemelést szorgalmazza. Ezzel  a
        beavatkozással  megbomlik  a  funkciómegosztásból   következő
        egyensúly,  a  bíróság pedig átlép azon a határon,  amely  az
        Alkotmányban   és  a  Be.-ben  megfogalmazott  feladatköréből
        következik.   A  vád  kompetenciájába  tartozó  jogosultságok
        gyakorlása,  amely már előkészítő szakaszban az eléje  kerülő
        ügyben előzetesen kinyilvánítandó állásfoglalásra készteti  a
        bírót,   egyfelől  ténylegesen  alkalmas  lehet  arra,   hogy
        elfogulttá  váljék,  másfelől  pedig  ennek  következtében  a
        pártatlansága a látszat szerint kétségbe vonhatóvá  válik.  A
        vádkiterjesztés  lehetőségének a bíró  általi  megfogalmazása
        azt   a   feltételezést  vonhatja  maga  után,  hogy  már   a
        bizonyítási  eljárás  megkezdése  előtt  döntött  a  bűnösség
        kérdésében,  sőt  az  eredeti vádban megfogalmazott  mértéken
        túlmenően  is  felelősnek  tartja a  vádlottat.  Mindezek  az
        aggályok  fokozottan  jelentkeznek abban  az  esetben,  ha  a
        bíróság  felhívása  nyomán  az  ügyész  olyan  személy  ellen
        emelhet  vádat,  akivel  szemben eredetileg  nem  is  kívánta
        érvényesíteni  a  vádemelés közhatalmi jogosultságát,  akivel
        szemben esetleg nyomozás nem is folyt.

        Nem  változtat  ezen  az a tény sem, hogy  a  bíró  felhívása
        ellenére  az  ügyész  a vádat nem köteles  kiterjeszteni.  Mi
        több,    a   szabályozásnak   ez   a   módja   az   eljárásba
        megengedhetetlen  bizonytalansági tényezőt  épít  be.  A  vád
        képviselőjének  nyilatkozatától függetlenül  az  ügy  uraként
        eljáró  bíróság  valódi  álláspontja  a  terhelt  előtt   már
        ismertté  vált,  s ez jogosan ébreszthet kételyeket  benne  a
        további bizonyítási eljárás irányultsága tekintetében  is.  A
        védelem szempontjából ez esetben nem tekinthető minden alapot
        nélkülözőnek  az  a  feltételezés, hogy  az  ügyész  nemleges
        nyilatkozata  ellenére a bíróság az eljárás  során  mégiscsak
        megkísérli a vádkiterjesztésben megfogalmazott álláspontjának
        az  alátámasztását,  vagy a büntetés  kiszabása  során  vonja
        értékelési   körébe   azokat   a   tényezőket,   amelyek    a
        vádkiterjesztésre történő felhívást eredetileg  megalapozták.
        Miután  annak nincs eljárási akadálya, hogy vádhatóság  utóbb
        változtasson    a   vádkiterjesztés   kérdésében    elfoglalt
        álláspontján,  mind  az  ügyész,  mind  a  bíróság   működése
        tartalmilag,  az eljárási funkciókat tekintve  is  a  védelem
        szempontjából kiszámíthatatlanná válik.

        A közvádlói és a bírói szerep összemosása, a bíróságnak a vád
        oldalán  történő  beavatkozása az  eljárásba,  a  szabályozás
        lényegéből  fakadóan  alkalmas lehet  arra,  hogy  kételyeket
        ébresszen    a   bíróság   pártatlansága   tekintetében.    E
        vonatkozásban  pedig az Alkotmánybíróság – az  ide  vonatkozó
        gyakorlatát  legutóbb  összegző  –  17/2001.  (VI.   1.)   AB
        határozatában  elvi éllel szögezte le, hogy  alkotmányellenes
        egy  eljárásjogi intézmény olyan szabályozása, amely azon elv
        ellen  hat “hogy a bírónak nem csak pártatlannak kell lennie,
        hanem pártatlannak is kell látszania.” [17/2001. (VI. 1.)  AB
        határozat, ABK 2001, május, 248, 250.]

        A   33/2001.  (VII.  11.)  AB  határozatában  kifejtette   az
        Alkotmánybíróság   azt   is,  hogy  a  pártatlanság   elvének
        következetes   érvényesülését  sérti  az  olyan  jogintézmény
        puszta  léte, amely “beleütközik a bíróság előtti  egyenlőség
        elvébe”  azáltal,  hogy az eljárás egyik  résztvevőjének,  az
        ügyésznek   “többletjogokat  biztosít,  amellyel  szemben   a
        terhelt  [...] lépéshátrányba kerül.” [részletesen:  33/2001.
        (VII.  11.) AB határozat, ABK 2001. június-július, 347,  348,
        349.]

        Az ügyész “közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi
        szakmai  felelősség  követelményeit  is  szem  előtt   tartva
        köteles   eljárni.”  [34/B/1996.  AB  határozat,  ABK   2001,
        április,   190,   192.]  A  váddal  való   rendelkezési   jog
        gyakorlásával összefüggő, szakmai kötelezettségeit  a  Magyar
        Köztársaság  ügyészségéről szóló  1972.  évi  V.  törvény  (a
        továbbiakban: Ütv.) III. fejezete a bírósági eljárásban  való
        részvétel  tekintetében külön is szabályozza.  Az  ügyészségi
        szolgálati  viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről  szóló
        1994. évi LXXX. törvény 53. § (1) bekezdés a) pontja pedig  –
        többek  között az Ütv.-ben szabályozott – hivatali kötelesség
        vétkes  megszegése esetére biztosítja az ügyésszel szemben  a
        fegyelmi felelősségre vonás lehetőségét.

        A  Be.  szabályai szerint a vádfunkcióból következő feladatok
        gyakorlása  elválaszthatatlanul az ügyészhez tapad.  Mivel  a
        váddal való rendelkezés teljes körűen az ügyészt illeti  meg,
        a bíróság nincs is olyan jogi eszközök birtokában, amelyekkel
        a  vádemelést vagy a vádmódosítást akár vétlen,  akár  vétkes
        mulasztás    esetén   kikényszeríthetné.    Ilyen    eszközök
        biztosítása a funkciók egyesítését vonná magával,  amely  már
        súlyosan  sértené a pártatlan bírósághoz való jog  alkotmányi
        követelményét.

        A   váddal  való  rendelkezésből  fakadó  eljárási  feladatok
        teljesítése vagy elmulasztása kizárólag az ügyész hivatásbeli
        felelőssége.   Az  ügyésznek  az  e  feladat   teljesítéséhez
        szükséges  jelenléti,  kérdezési,  indítványtételi  és  egyéb
        jogát  a  Be. a bírósági eljárásban teljes körűen biztosítja.
        Annak  vizsgálata  pedig,  hogy az ez  irányú  felelősségéből
        fakadó   kötelezettségeinek  az   ügyész   tárgyaláson   vagy
        tárgyaláson  kívül  hogyan  tesz  eleget,  milyen  szempontok
        vezérlik  a tárgyaláson való részvétel jogának gyakorlásánál,
        kizárólag célszerűségi kérdés, s mint ilyen, nem tartozik  az
        Alkotmánybíróság  által  értékelendő  szempontok  sorába.  Az
        állami  büntető  igény  érvényesítése az  ügyész  alkotmányos
        kötelezettsége  és ennek a szakmai, hivatásbeli  mulasztásból
        eredő  elenyészése kockázatát is az ügyész viseli. A kockázat
        csökkentéséhez fűződő érdek semmiképp nem lehet erősebb, mint
        a   tisztességes   eljáráshoz  való  jog  érvényesítése.   Ez
        utóbbinak viszont alapvető feltétele az eljárásbeli  funkciók
        tiszta elkülönítése.

        3.4.   Az  Alkotmánybíróság  a  bírói  szervezetre  vonatkozó
        határozataiban következetesen hangsúlyozta, hogy az Alkotmány
        2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság egyik alkotó
        eleméből a hatalommegosztás alkotmányi elvéből következően “a
        hatalmi  ágak  elválasztásának  alkotmányos  szerkezetében  a
        bírói  hatalom  függetlenségének  kitüntetett  szerepe  van.”
        [17/1994.  (III.  29.) AB határozat, ABH  1994,  84,  85.]  A
        hatalommegosztás elvéből következik a bíróságnak az Alkotmány
        45.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  igazságszolgáltatási
        monopóliuma, amely végső soron az egyedi ügyekben,  a  46.  §
        (1)    bekezdésében    rögzített    ítélkezési    tevékenység
        kizárólagosságában ölt testet.

        Az   Alkotmánybíróság  az  igazságszolgáltatás  alkotmányjogi
        fogalmát  több, egymáshoz szervesen kapcsolódó  határozatában
        bontotta   ki.   Az   52/1996.  (XI.  14)  AB   határozatában
        leszögezte:  “A  bírói  hatalomhoz  kapcsolódó,  az  eljárási
        törvényben    szabályozott    közhatalmi    tevékenység    az
        igazságszolgáltatás.” [52/1996. (XI. 14.) AB  határozat,  ABH
        1996,  159,  161.] Az 1481/B/1992. AB határozatban ugyanakkor
        arra  utalt,  hogy:  “Az ‘igazságszolgáltatás’  alkotmányjogi
        fogalma  nem  értelmezhető  úgy, hogy  az  csakis  a  konkrét
        ügyekben    való   ítélkezésre   vonatkozik,   hanem    ennél
        szükségképpen szélesebb kört ölel fel.” (ABH 1993, 756, 757.)

        A    folyamatában    vizsgált   büntető   igazságszolgáltatás
        rendszerében  a bíróságon kívül más szervezetek és  személyek
        is  részt  vesznek.  A  résztvevő szervezetekhez  (rendőrség,
        ügyészség,  bíróság)  a  büntető eljárás  egyes  szakaszaiban
        eltérő  feladatok  kapcsolódnak,  amelyek  teljesítésében  az
        eljárási  és  a  rájuk vonatkozó szervezeti  törvények  által
        meghatározott   jogszabályi  kereteken   és   elveken   belül
        önállóak.  A büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó  egyes
        funkciókat  az  Alkotmány is elkülöníti,  s  a  már  említett
        ítélkezési  tevékenységen kívül az  51.  §  (2)  bekezdésében
        nevesíti   az  ügyészség  vádmonopóliumát,  az  57.   §   (3)
        bekezdésében pedig a védelemhez való jogot. A Be.  9.  §  (1)
        bekezdésében   rögzített   funkciómegosztás   elvének   tehát
        közvetlenül   alkotmányi  alapja  van.  Ezek  az   alkotmányi
        rendelkezések egyben olyan garanciái is az ítélkezés,  a  vád
        és  védelem  közötti  egyensúlyteremtésnek,  amelyek  a  fair
        eljárás  alapvető  biztosítékai,  s  amelyeknek  az  eljárási
        törvényben is töretlenül érvényesülniük kell.

        Az   eljárás   bírósági   szakaszában   a   vádrendszerű   és
        kontradiktórius  eljárás lényegéből fakadó követelmény,  hogy
        az  Alkotmány  szerint az igazságszolgáltatás  monopóliumával
        rendelkező  bíróság  és  a közvádlói  hatalmat  kizárólagosan
        birtokló   ügyészség   hatásköre,  tevékenysége,   mozgástere
        egyaránt  átlátható, kiszámítható legyen. A  funkciómegosztás
        elvét  és  az  Alkotmány  45.  §  (1),  valamint  51.  §  (2)
        bekezdését  egyaránt sérti az a megoldás,  amely  az  eljárás
        bármely  résztvevőjének jogi helyzetét lerontva,  lehetőséget
        teremt  az  eljárás során az eljárás bármely  alanyától  való
        feladatkör     elvonásra.     Az    Alkotmány     hivatkozott
        rendelkezéseiből  az  következik, hogy  az  ügyész  közvádlói
        monopóliumának éppúgy töretlennek kell lennie,  mint  ahogyan
        az  ítélkezésben  a bírói függetlenséget és a  pártatlanságot
        megtestesítő állásfoglalásnak kell kifejezésre jutnia.

        Kétségtelen tény, hogy az ügyész közvádlói monopóliuma járhat
        olyan    hátrányos   következményekkel   (pl.   a   vádemelés
        elmulasztása,  vagy  indokolatlan  vádelejtés),   amelyek   a
        sértettek  érdekeit  hátrányosan befolyásolhatják.  Az  ilyen
        hibák elhárításának és hiányosságok kiküszöbölésének módja  a
        jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere  útján
        lehetséges   (pl.   az   új   Be.  által   ismét   bevezetett
        pótmagánvád).  A  közvádló  oldalán  jelentkező  vétkes  vagy
        vétlen  mulasztások, esetleges szakmai hibák  kiküszöbölésére
        szolgáló     korrektívumok    azonban     semmiképpen     sem
        eredményezhetik  a  vád és az ítélkezés eljárási  funkcióinak
        összemosását.

        Az  Alkotmánybíróság már a 9/1992. (I. 30.) AB  határozatában
        kifejtette,   hogy   a   jogállamiság  alapvető   ismérve   a
        jogbiztonság,  amely nemcsak “az egyes normák egyértelműségét
        követeli   meg,   de  az  egyes  jogintézmények   működésének
        kiszámíthatóságát is.” (ABH 1992, 59, 65.) A  közvádló  és  a
        bíróság viszonyában alapvető kívánalom, hogy az egyes konkrét
        eljárások  során  ne  váljon  megkérdőjelezhetővé   a   bírák
        függetlensége  és  pártatlansága, de a  közvádlói  monopólium
        belső lényege sem. Ez csak akkor valósulhat meg, ha a büntető
        eljárásban  részt vevő hatóságok működése tartalmi értelemben
        kiszámítható, ha a bíróság és az ügyészség által az  eljárási
        törvény   rendelkezései  következtében  ténylegesen  ellátott
        feladatok  megfelelnek  az  Alkotmány  által  rájuk  ruházott
        közhatalmi funkcióknak.

        Az  Alkotmány ide vonatkozó rendelkezései, így:  a  bíróságok
        igazságszolgáltatási monopóliumát rögzítő 45. § (1) bekezdése
        és  az  ehhez  szorosan  tapadó,  az  ítélkezési  tevékenység
        kizárólagosságára vonatkozó 46. § (1) bekezdése, az ügyészség
        vádmonopóliumát meghatározó 51. § (2) bekezdése,  valamint  a
        védelemhez való jogot garantáló 57. § (3) bekezdése éppen  az
        ügyek  tisztességes  eljárás  keretében  történő,  előítélet-
        mentes,   pártatlan   eldöntését  hivatottak   szolgálni.   A
        pártatlanság  viszont az egyik alapfeltétele annak,  hogy  az
        ügyekben helyes és megalapozott ítélet szülessen.

        A    fenti    indokokra   figyelemmel   az   Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy a vizsgált rendelkezések szemben  állnak
        a    büntető    igazságszolgáltatáshoz    kapcsolódó    egyes
        feladatoknak  közvetlenül az Alkotmányból levezethető,  és  a
        Be.  9.  §-ában külön is nevesített funkciómegosztás elvével,
        minek  folytán  alapjaiban sértik a  tisztességes  eljáráshoz
        való  jog elvének garanciális szabályait. Az Alkotmánybíróság
        már a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában kifejtette, hogy az
        Alkotmány  57.  §-ában foglalt elvek képezik  a  tisztességes
        eljáráshoz  való  jognak  a gerincét,  azonban  a  “tárgyalás
        tisztessége”  ezek  betartásában  nem  merül  ki.  Leszögezte
        továbbá azt is, hogy: “Nincs olyan szükségesség, amely  miatt
        a   tárgyalás  ‘tisztességes’  voltát  arányosan  ugyan,   de
        korlátozni lehetne.” (ABH 1998, 91, 95, 99.)

        A  fentebb kifejtettekből az is következik, hogy a bíróságnak
        a  Be.  171.  § (2) bekezdésében és 227. §-ban megfogalmazott
        vádkiterjesztéssel   kapcsolatos  kötelezettsége   sérti   az
        Alkotmány   57.   §  (1)  bekezdésében  rögzített   pártatlan
        bírósághoz  való jog alkotmányos elvét. A szabályozás  nyomán
        előálló  jogbizonytalanság folytán sérül továbbá az Alkotmány
        57.  § (3) bekezdése által garantált védelemhez való jog elve
        is.   Erre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság   a   vizsgált
        rendelkezéseket az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
        törvény  (a  továbbiakban:  Abtv.)  42.  §  (1)  bekezdésében
        foglaltaknak megfelelően a határozat közzétételének  napjával
        megsemmisítette.

        Az   új   Be.   342.   §   (3)  bekezdése   ugyanazon   okból
        alkotmányellenes,   mint   a   Be.   227.   §-a.    Így    az
        Alkotmánybíróság  az  Abtv.  42.  §  (2)  bekezdése   alapján
        megállapította, hogy a már kihirdetett, de még  hatályba  nem
        lépett törvény ezen rendelkezése 2003. január 1-jével nem lép
        hatályba.

        Az Alkotmánybíróság határozatának közzétételét az Abtv. 41. §-
        a alapján rendelte el.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
             Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
             alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró
                                       
             Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Section 171 para. (2) and Section 227 of Act I of 1973 on Criminal Procedure and Section 342 para. (3) of Act XIX of 1998 on Criminal Procedure
          Number of the Decision:
          .
          14/2002. (III. 20.)
          Date of the decision:
          .
          03/19/2002
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2002-1-001?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .
          en_0014_2002.pdfen_0014_2002.pdf