Hungarian
Ügyszám:
.
1009/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 14/2002. (III. 20.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2002/101
.
A határozat kelte: Budapest, 03/19/2002
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !
                                 
    Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
    utólagos  vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában
    meghozta a következő

                            határozatot:
                                 
    1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
    szóló 1973. évi I. törvény 171. § (2) bekezdése és a 227. §-a
    alkotmányellenes,  ezért  azokat a  határozat  közzétételének
    napjával megsemmisíti.

    2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
    szóló   1998.   évi  XIX.  törvény  342.  §   (3)   bekezdése
    alkotmányellenes,  ezért azt megsemmisíti.  Ennek  folytán  a
    rendelkezés nem lép hatályba.

    Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a  Magyar   Közlönyben
    közzéteszi.
                                Indokolás
                                   
                                   I.
      1.  A Tapolcai Városi Bíróság bírája a lopás bűntette és  más
      bűncselekmény  miatt indított 1. B. 401/2000.  számú  büntető
      ügyben  –  az  eljárás felfüggesztése mellett  –  fordult  az
      Alkotmánybírósághoz.   A  bíróság   álláspontja   szerint   a
      büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban:
      Be.)  171. § (2) bekezdésének első mondata sérti az Alkotmány
      57.  §  (1) bekezdése által védett pártatlan bírósághoz  való
      alkotmányos jogot.

      Felfüggesztő végzésében a bíróság hivatkozott arra,  hogy  az
      Alkotmány  X. és XI. fejezete egymástól még szerkezetileg  is
      elkülönítve   határozza  meg  a  bíróság  és   az   ügyészség
      feladatait.  Az  Alkotmány 50. § (1)  bekezdése  a  bíróságok
      feladatává  a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését,  az
      51. § (2) bekezdése az ügyészség feladatává a bíróság előtt a
      vád  képviseletét teszi. Ezzel összhangban a  Be.  9.  §  (1)
      bekezdése   rögzíti   az  eljárási  feladatok   megosztásának
      alapelvét, amely szerint a büntetőeljárásban a vád, a védelem
      és  az  ítélkezés egymástól elkülönül; míg a (2)  bekezdés  a
      bíróság vádhoz kötöttségét írja elő. Ezzel szemben a Be. 171.
      §  (2)  bekezdés  “első  mondata, de  a  bíróság  álláspontja
      szerint   az  egész  /2/  bekezdés  maga  is”  összemossa   a
      vádhatóság és a bíróság feladatkörét, “a bíróságot kimozdítja
      abból  az alkotmányos alaphelyzetéből, amely azt tartalmazza,
      hogy  a  bíróság mintegy kívülállóként” döntsön a  vádról.  A
      bíróság  a hivatkozott rendelkezés következtében az ügyésznek
      a vád kiterjesztésére való felhívásával maga is vádlóként lép
      fel,  majd  utóbb saját prekoncepcióját bírálja felül.  Ennek
      folytán  a  támadott  rendelkezés  ellentétes  a  Be.   fenti
      alapelvével,  és sérti az Alkotmányban biztosított  pártatlan
      bírósághoz való jogot.

      2.  Az Alkotmánybíróság eljárásában beszerezte az igazságügy-
      miniszter véleményét.

      3. Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy  a
      bírói   kezdeményezéssel  érintett  jogszabályi   rendelkezés
      szoros   tartalmi  összefüggésben  áll  a  Be.   227.   §-ban
      foglaltakkal. Ezért az alkotmányossági vizsgálatot  az  eddig
      folytatott következetes gyakorlatának megfelelően  ez  utóbbi
      tekintetében  is  lefolytatta.  [pl.  3/1992.  (I.  23.)   AB
      határozat,  ABH  1992,  329,  330.;  6/1992.  (I.   30.)   AB
      határozat,  ABH  1992, 40, 41.; 54/1992. AB  határozat,  ABH,
      1992,  266, 268.; 60/1994. (XII. 24.) AB határozat, ABH 1994,
      342,  343.;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993,  188,
      193.;  26/1995. (V. 15.) AB határozat, ABH 1995,  123,  124.;
      31/1995.  AB  határozat, ABH 1995, 158, 159.; 81/1995.  (XII.
      21.) AB határozat, ABH 1995, 421, 423.; 4/1998. (III. 1.)  AB
      határozat,  ABH 1998, 71, 72.; 16/1998. (V. 8.) AB határozat,
      ABH  1998,  140,  153.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat,  ABK
      2001,  április, 171, 184.; 31/2001. (VII. 11.) AB  határozat,
      ABK 2001, június-július 329, 335.]

      Megállapította  továbbá az Alkotmánybíróság azt  is,  hogy  a
      2003.  január 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról  szóló
      1998.  évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) 342.  §  (3)
      bekezdése a jelenleg hatályban lévő eljárási törvény 227.  §-
      val   megegyező   rendelkezést   tartalmaz.   A   nyilvánvaló
      összefüggés  okán ezért az 5/1999. (III. 31.) AB határozatban
      (ABH  1999,  75, 86.) és a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban
      (ABH,  150,  158.)  követett  gyakorlatának  megfelelően   az
      alkotmányossági     vizsgálatot    e     rendelkezésre     is
      kiterjesztette.
                                   II.

      1.  Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései:

      “45. § (1) A Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást  a
      Magyar  Köztársaság Legfelsőbb Bírósága,  az  ítélőtáblák,  a
      Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a
      munkaügyi bíróságok gyakorolják.
      (2)  A  törvény  az  ügyek meghatározott  csoportjaira  külön
      bíróságok létesítését is elrendelheti.”

      “50.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  bíróságai  védik   és
      biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és
      törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.”

      “51.  §  (2)  Az  ügyészség törvényben meghatározott  jogokat
      gyakorol  a nyomozással összefüggésben, képviseli a  vádat  a
      bírósági eljárásban, továbbá felügyeletet gyakorol a büntetés-
      végrehajtás törvényessége felett.”

      “57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
      egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
      bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
      a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”

      2. A Be. - nek az indítvánnyal érintett rendelkezései:

      “9.  §  (1)  A  büntetőeljárásban a  vád,  a  védelem  és  az
      ítélkezés egymástól elkülönül.
      (2)  Bírósági eljárás csak törvényes vád alapján indulhat.  A
      bíróság  annak  a  személynek  a  büntetőjogi  felelősségéről
      dönthet,  aki  ellen vádat emeltek, és csak olyan  cselekmény
      alapján, amelyet a vád tartalmaz.
      (3)  A  bírósági eljárásban a bizonyítás során  a  vádlót,  a
      terheltet és a védőt azonos jogok illetik meg.”

      “171.  § (2) Ha a vád kiterjesztésének lehet helye, a bíróság
      erre  az  ügyész  figyelmét felhívja. Felhívhatja  az  ügyész
      figyelmét  arra  is, hogy az ügy adatai a vád  tárgyává  tett
      cselekménnyel  szorosan  összefüggő bűncselekmény  miatt  más
      személlyel  szemben  is vádemelésre adnak  alapot.  Ebben  az
      esetben az iratokat az ügyésznek – indítványára – megküldi.”

      “227. § Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn,  és
      az  ügyész  nincs  jelen a tárgyaláson, erről  a  bíróság  az
      ügyészt  a  tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése
      mellett értesíti.”

      3. Az új Be. érintett rendelkezése:

      “342. § (3) Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn,
      és  az  ügyész nincs jelen a tárgyaláson, erről a bíróság  az
      ügyészt  a  tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése
      mellett értesíti.”

                                  III.
         
      Az indítvány megalapozott.

      1.  Az Alkotmánybíróság már számos határozatában vizsgálta  a
      bírói    hatalmi   ág   függetlenségének   és   a   bíróságok
      pártatlanságának   alkotmányos   követelményrendszerét,    az
      igazságszolgáltatás alkotmányjogi fogalmát, a bíróságoknak és
      az ügyészségeknek az ebben betöltött szerepét.

      Az  Alkotmánybíróság  az 53/1991. (X. 31.)  AB  határozatában
      kimondta:  “A  bírói  hatalom –  amely  a  magyar  parlamenti
      demokráciában  is  elválik  a  törvényhozó  és  a  végrehajtó
      hatalomtól – az állami hatalomnak az a megnyilvánulása,  mely
      az   erre  rendelt  szervezet  útján  a  vitássá  tett   vagy
      megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás  során  –
      kötelező  erővel dönt.” [53/1991. (X. 31.) AB határozat,  ABH
      1991,  266, 267.; továbbá 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997,
      767,  768.;  52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996,  159,
      161.]

      Leszögezte az Alkotmánybíróság azt is, hogy: “A bírói hatalom
      legfőbb sajátossága [...] az, hogy állandó és semleges. Ezt a
      semlegességet fogalmazza meg az Alkotmány 50. § (3) bekezdése
      annak  kimondásával,  hogy  a bírák  függetlenek  és  csak  a
      törvénynek   vannak  alávetve.”  [17/1994.  (III.   29.)   AB
      határozat, ABH 1994, 84, 85.]

      Az  52/1996. (XI. 14.) AB határozatában arra mutatott  rá  az
      Alkotmánybíróság,   hogy:  “Az  igazságszolgáltatásban   való
      részvétel  az ügyészség alkotmányos kötelessége. Az Alkotmány
      51.  §  (1)  bekezdése  szerint az ügyészség  gondoskodik  az
      állampolgárok   jogainak  védelméről  és  a   bűncselekmények
      üldözéséről. A bűnüldözés révén és a vádképviselet  útján  az
      ügyészség  önálló nevesített jogosítványokkal  (vádképviselet
      és   vádelv)   résztvevője   az  igazságszolgáltatásnak.   Az
      Alkotmány 51. § (2) bekezdése szerint az ügyészség ‘képviseli
      a  vádat  a bírósági eljárásban.’ A büntető eljárás  központi
      része a bírói eljárás ugyan, de az ítélő szakasz előkészítése
      is   része   az   igazságszolgáltatásnak,   mint   közhatalmi
      tevékenységnek.” [52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH  1996,
      159, 161.]

      2.  A  Be.  az  alapelvek  között a  9.  §  (1)  bekezdésében
      kimondja,  hogy  a  büntető  igazságszolgáltatás   során   az
      eljárási   feladatok:  a  vád,  a  védelem  és  az  ítélkezés
      egymástól    elkülönülnek.    A    jelen    eljárásban     az
      Alkotmánybíróság ezen elvből (funkciómegosztás) kiindulva,  a
      Be. 9. § (2) bekezdésében részletesen is meghatározott vádelv
      tartalmát és érvényesülésének következményeit vizsgálta.

      A  történetileg változó tartalmú és eltérő eljárási kereteket
      között  alkalmazott  vádelv lényegét a hatályos  Be.  szerint
      alapjában  véve  három  elem  alkotja:  a  perbeli   funkciók
      megosztása, a vádló váddal való rendelkezési joga, a  bíróság
      vádhoz   kötöttsége  mind  az  eljárás  bírósági  szakaszának
      megindítása,   mind  annak  lefolytatása,   mind   pedig   az
      ítélethozatal során.

      A  vád,  a  védelem és az ítélkezés elkülönítésének  elméleti
      absztrakcióját  a  büntető eljárási  törvény  normává  emeli,
      amikor   az   adott  típusú  eljárási  feladatokhoz   tételes
      szabályaival  konkrét  jogosultságokat  és  kötelezettségeket
      rendel,  továbbá az adott funkcióval összefüggésben határozza
      meg   a   hatásköri,   illetékességi,   összeférhetetlenségi,
      kizárási  szabályokat [Be. 17. §, 18. § (4) bekezdés,  20.  §
      (1) bekezdés].

      A  Be.  további rendelkezései szabják meg azokat a kereteket,
      amelyek között a rájuk ruházott feladatokat a bíróságok és az
      ügyészségek  ellátják, megjelölve azokat  az  eszközöket  is,
      melyeket  a konkrét eljárási jogosítványok és kötelezettségek
      teljesítése során alkalmazhatnak.

      Az  ügyész a Be. tételes szabályai által előírt módon köteles
      a   nyomozás  törvényességét  felügyelni  és  intézkedéseivel
      biztosítani  [18. § (1), (2), (3) bekezdés].  Önálló  döntési
      jogosultsága   van   a  nyomozás  megtagadása,   a   nyomozás
      megszüntetése, a megalapozatlan vagy szükségtelen vádemelések
      elkerülése   érdekében  a  nyomozás  –  megrovás  alkalmazása
      mellett  vagy  anélkül történő – megszüntetése,  a  vádemelés
      mellőzése és elhalasztása tekintetében [Be. 127. §  (2),  (3)
      bekezdés; 127/A. § (1) bekezdés; 129. § (1) bekezdés; 139.  §
      (2),  (3)  bekezdés;  140.  §  (1)  bekezdés;  141/C.  §  (1)
      bekezdés; 147. §; 147/A. §; 303/A. §].

      A  Be. rendszeréből következően a nyomozás befejezése után  a
      nyomozás  adatait értékelve kizárólag a közvádlói  funkcióval
      felruházott   ügyész  dönthet  a  büntető   eljárás   további
      sorsáról. Az ügyész mérlegelő tevékenységének egyik eredménye
      a  vádemelés,  amellyel közhatalmi jogosítványát  gyakorolja.
      Ennek   folytán   kerül  a  konkrét  ügy  az  érdemi   döntés
      meghozatalára kizárólagosan jogosult bíróság elé.

      A bíróság igazságszolgáltatási tevékenységének előfeltétele a
      törvényes  vád  megléte.  A bíróság elsőként  hivatalból  azt
      vizsgálja,   hogy  a  vádnak  megvannak-e  a  büntetőeljárási
      törvényben meghatározott alaki és tartalmi kellékei.

      A  törvényes  vád  alaki feltétele, hogy a Be.-ben  a  vádlói
      jogosultságokkal  felruházott  ügyésztől  [Be.  18.   §   (4)
      bekezdés; 295. § (1) bekezdés; 333. § (1) bekezdés]  vagy  az
      ügyek  meghatározott körében a magánvádlótól [Be. 54.  §  (1)
      bekezdés]   származzék  (vádlói  legitimáció).  A   minimális
      tartalmi követelményeket a Be. 146. § (2) bekezdése a vádirat
      szükséges   elemeinek  szabályozásáról  szóló   rendelkezései
      között  határozza meg. A közvád képviselőjének minden esetben
      konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak a büntető  törvény
      szerinti  minősítését  is tartalmazó,  pontosan  azonosítható
      személy   felelősségre  vonására  irányuló  megalapozott,   a
      bizonyítékok megjelölését és indítványait is magában  foglaló
      összefoglalt  vádat  kell  a hatáskörrel  és  illetékességgel
      rendelkező bíróság elé terjesztenie.

      A  Be.  XVI.  fejezetében szabályozott  bíróság  elé  állítás
      intézményének alkalmazásakor a Be. 349. § (2) bekezdése a vád
      szóban történő előterjesztését kívánja meg, azonban a szóbeli
      formának  –  eltérő szabály híján – ugyanazokat  az  elemeket
      kell  tartalmaznia, mint az írásbeli vádnak. Tény az is, hogy
      az  egységesen kialakított országos ügyészi gyakorlat szerint
      ezekben az esetekben is készül egy írásbeli ún. “feljegyzés”,
      amely  a  vádlott  személyi adatait és a  vád  tárgyává  tett
      cselekmény   leírását,   illetve  a  cselekmény   minősítését
      tartalmazza.

      A  Be.  szerint  a  magánvád tartalmi  kellékei  a  közvádnál
      kevésbé    szigorúak,   azonban   a   vizsgált    rendelkezés
      szempontjából a magánvádas ügyeknek nincs jelentősége.

      A törvényes vádhoz a bíróság az eljárás során mindvégig kötve
      van,  csak  a megvádolt személy vád tárgyává tett cselekménye
      miatti  felelősségéről dönthet, ugyanakkor  a  vádat  köteles
      kimeríteni [Be. 163. § (2) bekezdés; 250. § III. pont]. A vád
      tárgyává tett tények köre határozza meg a bíróság hatáskörét,
      illetékességét,   az   eljárás  módját   (bűntetti,   vétségi
      eljárás),  az általa felvett bizonyítás irányait, terjedelmét
      és az ítélethozatal kereteit.

      A   vádfunkció  hatékony  gyakorlását  biztosítják   azok   a
      rendelkezések, amelyek a vád módosítását is lehetővé teszik a
      vádló  számára. Amennyiben az eredeti vádemelés után valamely
      új  elem  (új  bizonyíték  vagy a tények  jogi  megítélésének
      módosulása)  indokolja,  a vád megváltoztatható  (módosítható
      vagy kiterjeszthető).

      A    vád   megváltoztatását   és   tárgyi   értelemben   vett
      kiterjesztését  magába foglaló vádmódosítás  tekintetében  az
      ügyész közvádlói jogosultságainak kizárólagossága megtörik. A
      Be.   ezeket   a   lehetőségeket  az  első   fokú   határozat
      meghozatalát  megelőző  tanácsülésig  engedélyezi  az  ügyész
      számára  [Be. 209. § (2) bekezdés], azonban ezzel egyidejűleg
      a bíróság részére is hasonló tartalmú, a vádfunkcióhoz tapadó
      párhuzamos   jogosultságokat,   illetőleg   kötelezettségeket
      határoz  meg. A tárgyalás előkészítő szakaszában a bíróságnak
      a  Be. 171. § (2) bekezdésében, tárgyalási szakaszban pedig a
      227.   §-ban   megfogalmazott   rendelkezésből   következőleg
      kötelessége   a   tárgyi   értelemben  vett   vádkiterjesztés
      lehetőségére  felhívnia  az ügyész figyelmét.  A  vádlott(ak)
      mellett  további  személy(ek) elleni  vádemelés  lehetőségére
      történő  figyelemfelhívás az előkészítő szakaszban  ugyancsak
      kötelezettségként, míg a tárgyalási szakaszban  lehetőségként
      nyert szabályozást.

      Egészen  az  első  fokú bíróság ítéletének  meghozataláig  az
      ügyésznek  lehetősége  van  arra,  hogy  az  eredetileg   vád
      tárgyává  nem  tett  cselekmény(ek)  vonatkozásában  a  vádat
      jelentős mértékben átalakítsa, mi több, az eljárási szabályok
      megtartásával  akár  eredetileg  meg  nem  vádolt  személlyel
      szemben  is vádat emeljen. Ez az állam büntetőjogi  igényének
      érvényesítése és a pergazdaságosság biztosítása szempontjából
      egyaránt  indokolt.  A bíróság számára széles  körben  előírt
      “figyelemfelhívási”  kötelezettség  és  jog  azonban  azt  is
      jelenti, hogy a bíróság olyan jelentős befolyást szerezhet  a
      vád  felett,  amely  lehetővé  teszi,  hogy  a  vád  kereteit
      előzetesen saját “elképzelésének” megfelelően tágítsa ki.  Az
      ügyész   közvádlói  jogosítványainak  részbeni   átvétele   a
      pártatlan bíró helyett a vádló-bírót helyezi előtérbe, míg  a
      vádnak  a  bíróság igényeivel való előzetes megfeleltetése  a
      közvádló oldalán semmiféle kockázati tényezőt nem jelent.

      3.1.  Az  Alkotmánybíróság következetes  gyakorlata  szerint:
      “[...]      a     büntető     igazságszolgáltatást     érintő
      alkotmánybírósági  döntések elvi  alapja,  hogy  demokratikus
      jogállamban   a  büntető  hatalom  alkotmányosan  korlátozott
      közhatalmi jogosítvány és egyben alkotmányos kötelezettség. A
      büntető    hatalom    gyakorlásának,    a    büntető    igény
      érvényesítésének  intézmény-  és  eszközrendszere   közvetlen
      alkotmányos  jelentőséggel bír; a büntető felelősségre  vonás
      szabályai   alkotmányos   jelentőségűek.   A   büntetőeljárás
      közhatalmi  jellegéből, feladatának természetéből következően
      szükségképpen   érinti  az  egyének  alkotmányos   alapjogait
      [részletesen: 42/1993. (VI. 30.) AB hat., ABH 1993, 300., 304-
      305.].”  [49/1998.  (XI. 27.) AB határozat,  ABH  1998,  372,
      376.]

      Kifejtette  az Alkotmánybíróság azt is, hogy “a  jogállamiság
      és  jogbiztonság  elvéből  fakadnak  az  eljárási  garanciák,
      amelyek   alapvető  jelentőségűek  az  egyes   jogintézmények
      működésének kiszámíthatósága szempontjából. Az Alkotmány  nem
      biztosít  alanyi  jogot az anyagi igazság érvényesülésére,  a
      törvénysértő  bírósági ítéletek kizárására. Ezek  a  jogállam
      céljai   és   feladatai,   amelyek  megvalósulása   érdekében
      megfelelő   –  elsősorban  eljárási  garanciákat   nyújtó   –
      intézményeket kell létrehoznia és az érintett alanyi  jogokat
      garantálnia.  Az  Alkotmány tehát az anyagi igazság  érvényre
      juttatásához szükséges – és az esetek többségében alkalmas  –
      eljárásra ad jogot (ABH 1992, 65.).” [49/1998. (XI.  27.)  AB
      határozat, ABH 1998, 372, 376, 377.]

      A tisztességes eljárás követelményének alapfeltétele a vádlói
      és   az  igazságszolgáltatási  funkciók  szétválasztása.   Az
      ügyészség  és a bíróság feladatainak elkülönítése,  az  egyes
      tevékenységi   körökre  vonatkozó  részletes  szabályok,   az
      eljárás  alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre
      biztosított  jogosultságok konstrukciója eljárási garanciákat
      is jelent a védelem számára.

      A   büntetőeljárás   végső  szakaszában  a   bíróság   vádhoz
      kötöttsége   nemcsak  az  ügyész  és  a  bíróság  kapcsolatát
      határolja  be,  hanem  a  vádlott védekezéshez  való  jogának
      tartalma  szempontjából  is alapvető jelentőségű.  A  terhelt
      számára a jogszerű és eredményes védekezéshez elengedhetetlen
      annak  ismerete,  hogy  milyen tények, összefüggések,  adatok
      alapján, milyen bűncselekmény miatt kerül sor vele szemben  a
      felelősségre vonását célzó bírósági eljárás lefolytatására. A
      vád  pontos ismerete biztosíthatja a védelem számára – többek
      között – a bűnösség vagy a minősítő körülmények fennállásának
      hiányát jelentő, illetőleg a cselekmény privilegizált  esetét
      megalapozó  ok-okozati összefüggésekre vonatkozó bizonyítékok
      feltárását,  a  cselekmény elbírálása szempontjából  jelentős
      motívumokra,  enyhítő körülményekre történő  figyelemfelhívás
      lehetőségét.  Ennek hiányában nem áll módjában  az  ügyésszel
      egyenrangú félként érvei kifejtése, indítványainak megtétele,
      vagyis  a védekezés jogának a Be. 9. § (3) bekezdése szerinti
      tartalommal való kitöltése.

      Noha  a  hatályos szabályozásból következőleg a törvényes  és
      megalapozott   vád   központi  kérdés  az  eljárás   bírósági
      szakaszában,   ez  nem  jelenti  a  kontradiktórius   eljárás
      keretében  felvett  bizonyítás  eredményéhez  képest  a   vád
      megváltoztathatatlanságát. A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban
      az   Alkotmánybíróság  rámutatott  azonban  arra,   hogy   “a
      bűnüldözésnek  szigorú anyagi jogi és  eljárási  korlátok  és
      feltételek   között  kell  folynia,  s  hogy   a   bűnüldözés
      sikertelenségének   kockázatát  az  állam   viseli.   Ezt   a
      kockázatelosztást   az  ártatlanság  vélelmének   alkotmányos
      garanciája [57. § (2) bekezdés] külön szabályként kifejezésre
      is  juttatja.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH, 1992, 59,
      70.]  Alapvető kívánalom tehát, hogy a vád megváltoztatásának
      a  keretei, a terhelt által is előre számításba vehető  módon
      az  eljárási  törvényben előzetesen rögzítésre kerüljenek.  A
      szabályok   technikai  kiszámíthatósága  mellett  azonban   a
      vádlott  számára  az ügyészség és a bíróság  jogosítványainak
      tartalmilag   is  –  az  eljárási  törvényben   meghatározott
      feladatukkal  összhangban álló módon –  kalkulálhatónak  kell
      lenniük.  E  tekintetben meghatározó  kérdés  a  váddal  való
      rendelkezés  jogának és ezen belül is a vádkiterjesztésnek  a
      szabályozása.

      3.2.  Az Alkotmánnyal összhangban a büntető eljárásról  szóló
      törvény a közvádra üldözendő bűncselekmények miatti vádemelés
      tekintetében a döntés felelősségét kivételt nem tűrő módon az
      ügyészre  ruházza.  A  vádemeléssel az  ügyész  azt  juttatja
      kifejezésre, hogy a rendelkezésére bocsátott nyomozási iratok
      alapján  milyen,  a terhelt felelősségét megalapozó  tényeket
      állapított meg és ezekkel kapcsolatban mi a jogi álláspontja.
      A   vádképviselet  azzal  a  kötelezettséggel  jár,  hogy   a
      bizonyítás   eredményéhez  képest  az   ügyész   a   szakmai,
      hivatásbeli  felelősség  szabályai  szerint  eljárva  a   vád
      terjedelmében  változtatást  eszközöljön.  A  Be.   szabályai
      szerint  az ügyészi vádkiterjesztés esetén a terhelt  részére
      még  a  tárgyalás  elnapolása révén  is  biztosítani  kell  a
      védekezéshez  való  jog tényleges gyakorlását  az  újabb  vád
      vonatkozásában  [209. § (3) bekezdés], tekintettel  arra  is,
      hogy  a  bíróság  ítélkezésének  alapját  a  továbbiakban   a
      megváltoztatott vád képezi.

      A  büntető  ügyekben  a  bíróságnak az  Alkotmány  és  a  Be.
      szerinti  eljárási  feladata, hogy a vád  felől  tisztességes
      eljárás lefolytatása után pártatlan döntést hozzon.

      A  6/1998.  (III.  11.) AB határozatában az  Alkotmánybíróság
      elvi  éllel  szögezte  le:  “A ’tisztességes  eljárás’  (fair
      trial)  követelménye nem egyszerűen egy a  bíróságnak  és  az
      eljárásnak  itt  megkövetelt tulajdonságai  közül  (ti.  mint
      ‘igazságos   tárgyalás’),   hanem   az   idézett   alkotmányi
      rendelkezésben  foglalt követelményeken  túl  —  különösen  a
      büntetőjogra  és  eljárásra vonatkozóan  —  az  57.  §  többi
      garanciájának    teljesedését    is    átfogja.    Sőt,    az
      Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének  —
      az  Alkotmány 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó
      — eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott
      értelmezése  szerint a fair trial olyan minőség,  amelyet  az
      eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet
      csupán  megítélni.  Ezért  egyes  részletek  hiánya  ellenére
      éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára  lehet
      az  eljárás  ‘méltánytalan’ vagy ‘igazságtalan’,  avagy  «nem
      tisztességes»”. [6/1998. (III. 11.) AB határozat,  ABH  1998,
      91, 95.]

      A  tisztességes eljárásnak számos nem nevesített, de elismert
      és  több kifejezetten nevesített összetevője van. Ez utóbbiak
      közül az egyik a bíróság pártatlanságának kívánalma, amelynek
      a védelemhez való joggal összefüggésben is kiemelt a szerepe.

      Az  Alkotmánybíróság  a  bíróság pártatlanságának  alkotmányi
      követelményrendszerét első ízben vizsgáló 67/1995. (XII.  7.)
      AB  határozatában  rámutatott, hogy: “A pártatlan  bírósághoz
      való  alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy  iránti
      előítéletmentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja
      a  bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a  bíró
      magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt  az
      eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény:  el
      kell  kerülni  minden olyan helyzetet, amely  jogos  kétséget
      kelt a bíró pártatlansága tekintetében.” [67/1995. (XII.  7.)
      AB határozat, ABH 1995, 346, 347.]

      Ugyanezen  határozatában  az  Alkotmánybíróság  elemezte   az
      Emberi  Jogok  Európai  Bírósága által  az  emberi  jogok  és
      alapvető  szabadságok védelméről szóló  az  1993.  évi  XXXI.
      törvénnyel kihirdetett Egyezmény 6. cikk 1. pontjában foglalt
      fair  eljárás  érvényesülésének vizsgálata során  alkalmazott
      ún.  kettős  tesztet. Az Európai Bíróság a  szubjektív  teszt
      keretében  az eljáró bíró személyes magatartását, vagyis  azt
      vizsgálja,   hogy   volt   e   az   eljárás   során    “olyan
      megnyilvánulása, amelyből a pártatlanságának  hiányára  lehet
      következtetni.” [67/1995. (XII. 7.) AB határozat,  ABH  1995,
      346, 347.] Az objektív megközelítés pedig: “annak vizsgálata,
      hogy   függetlenül   a  bíró  személyes   magatartásától,   a
      folyamodónak volt-e jogos, indokolt, objektíve igazolható oka
      a  pártatlanság  hiányának feltételezésére. Ehhez  a  Bíróság
      részletesen  vizsgálja, hogy az adott  jogrendszer  szabályai
      szerint  a  bíró  korábban milyen jellegű eljárásban,  milyen
      feladatokat látott el, és milyen annak a szervezetnek a belső
      felépítése,  amelynek  keretében a pártatlanságát  kétségessé
      tevő  döntések születtek.” [67/1995. (XII. 7.) AB  határozat,
      ABH 1995, 346, 348.]

      Az  Emberi  Jogok  Európai Bíróságának az  objektív  teszttel
      kapcsolatos  gyakorlatából  egyértelműen  kitűnik,  hogy   az
      eljárás  során  a  bíró  által ellátott  funkciók  vizsgálata
      alapvető  kérdés.  A  funkcióhalmozódás,  vagyis  azon  eset,
      amikor  a  bíró  ítélkezésen kívüli, a  vizsgálattal  vagy  a
      váddal  kapcsolatos feladatokat is ellát, a  Bíróság  szerint
      jogos  kételyeket  ébreszt  a pártatlanságával  kapcsolatban.
      Alapvető  kérdés,  hogy a bíró, aki a  felek  felett  áll,  a
      felektől  különüljön el. A büntető eljárás feltétele  a  vád,
      amelyet  a  védelem  támad, ezért a bíró  elkülönültsége  úgy
      biztosítható,  ha  a  vádat nem ő fogalmazza  meg,  a  váddal
      kapcsolatos feladatokat egy tőle elkülönült személy látja el.
      A vád és az ítélkezés feladatainak egy eljáráson belül azonos
      személy  által  történő ellátása önmagában  alkalmas  a  bíró
      pártatlanságának megkérdőjelezésére, függetlenül attól,  hogy
      milyen  személyes magatartást tanúsított. [Eur. Court H.  R.,
      Case  of De Cubber v. Belgium, Ser. A-86.; Eur. Court H.  R.,
      Case of Piersack v. Belgium, Ser. A-53.]

      Több  ízben vizsgálta az Emberi Jogok Európai Bírósága  és  a
      Bizottság     a     bíróság    előtti    eljárás     tartalmi
      kiszámíthatóságának feltételrendszerét is. Ennek során többek
      között  –  éppen  egy  Magyarországgal kapcsolatos  ügyben  –
      kifejtette,  hogy a vádlottnak a vádról történő értesítése  a
      tisztességes  eljárás kívánalma szerint  nem  pusztán  formai
      követelmény.

      “A  bűncselekmény tényállási elemei döntő fontosságú szerepet
      játszanak  a  büntetőeljárásban, amennyiben az e  tényállások
      megvalósulását  állító  irat  kézbesítésének  pillanata   az,
      amelytől  fogva a gyanúsítottat úgy kell tekinteni, mint  aki
      formálisan  kézhez kapta az ellene felhozott  vádak  tény  és
      jogbeli alapját tartalmazó írásos értesítést (Eur. Court  HR,
      Kamasinski v. Austria judgement, of 19 December 1989,  Series
      A  no.  168,  pp.  36-37, § 79.). Az Egyezmény  6.  cikke  3.
      bekezdésének  (a)  pontja nemcsak azt a  jogot  biztosítja  a
      vádlott  számára,  hogy  a  vád ‘okáról’  –  azaz  azokról  a
      cselekményekről, amelyeket a vádlott állítólagosan elkövetett
      és  amelyeken a vád alapul – tájékoztatást kapjon, hanem  azt
      is,  hogy  a terhére rótt cselekmények jogi minősítéséről  is
      tájékoztassák.  A  tájékoztatásnak részletesnek  kell  lennie
      [Eur. Court HR, Pélissier és Sassi v. France (GC), judgement,
      of  25  March  1999, 25444/94, § 51, ECHR 1999-II].  [...]  A
      Bíróság   továbbá  emlékeztet  arra,  hogy  a  6.   cikk   3.
      bekezdésének (a) és (b) pontja egymással összefügg és hogy  a
      vád  természetére  és  okára vonatkozó  tájékoztatáshoz  való
      jogot  a  vádlott  védekezésre  való  felkészüléséhez  fűződő
      jogának  fényében kell megítélni.” (Eur. Court H.R., Case  of
      Zoltán  Dallos  v.  Hungary, judgement, of 8  February  2001,
      29082/95, § 47, ECHR 2001-II; magyar nyelvű kivonat: Bírósági
      Határozatok, 2001/5, 392, 396.)

      Mindebből  az  következik, hogy az  ügyészség  és  a  bíróság
      feladatainak   elkülönítése  nem  pusztán   a   vádemelés   –
      vádképviselet szabályainak formális betartását jelenti, hanem
      súlyozott   szerepe  van  a  vád  tartalmi  értelemben   vett
      törvényessége   szempontjából  is.   A   bírói   és   ügyészi
      tevékenységre  vonatkozó  részletes  eljárási  szabályok,  az
      eljárás  alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre
      biztosított   jogosultságok  konstrukciója   a   tisztességes
      eljárás  követelménye szempontjából alapvető jelentőségű.  Az
      eljárási   funkciók   közötti  “átjárhatóság”   lehetőségének
      megteremtése,  sőt kötelezettségként történő előírása,  amely
      az eljárás teljes bírósági szakaszában töretlenül érvényesül,
      a vád tartalmi törvényességét kérdőjelezi meg és ekként sérti
      a tisztességes eljárás követelményét.

      3.3. A Be. vizsgált szabályai a bírót arra kötelezik, hogy az
      eléje  kerülő konkrét ügyben a vád oldalán, az adott  terhelt
      ellenében  avatkozzék  be  a  felek  kapcsolatába,   sőt   az
      eljárásban  addig  nem  is  szereplő  személlyel  szemben   –
      előzetes eljárás nélkül – a vádemelést szorgalmazza. Ezzel  a
      beavatkozással  megbomlik  a  funkciómegosztásból   következő
      egyensúly,  a  bíróság pedig átlép azon a határon,  amely  az
      Alkotmányban   és  a  Be.-ben  megfogalmazott  feladatköréből
      következik.   A  vád  kompetenciájába  tartozó  jogosultságok
      gyakorlása,  amely már előkészítő szakaszban az eléje  kerülő
      ügyben előzetesen kinyilvánítandó állásfoglalásra készteti  a
      bírót,   egyfelől  ténylegesen  alkalmas  lehet  arra,   hogy
      elfogulttá  váljék,  másfelől  pedig  ennek  következtében  a
      pártatlansága a látszat szerint kétségbe vonhatóvá  válik.  A
      vádkiterjesztés  lehetőségének a bíró  általi  megfogalmazása
      azt   a   feltételezést  vonhatja  maga  után,  hogy  már   a
      bizonyítási  eljárás  megkezdése  előtt  döntött  a  bűnösség
      kérdésében,  sőt  az  eredeti vádban megfogalmazott  mértéken
      túlmenően  is  felelősnek  tartja a  vádlottat.  Mindezek  az
      aggályok  fokozottan  jelentkeznek abban  az  esetben,  ha  a
      bíróság  felhívása  nyomán  az  ügyész  olyan  személy  ellen
      emelhet  vádat,  akivel  szemben eredetileg  nem  is  kívánta
      érvényesíteni  a  vádemelés közhatalmi jogosultságát,  akivel
      szemben esetleg nyomozás nem is folyt.

      Nem  változtat  ezen  az a tény sem, hogy  a  bíró  felhívása
      ellenére  az  ügyész  a vádat nem köteles  kiterjeszteni.  Mi
      több,    a   szabályozásnak   ez   a   módja   az   eljárásba
      megengedhetetlen  bizonytalansági tényezőt  épít  be.  A  vád
      képviselőjének  nyilatkozatától függetlenül  az  ügy  uraként
      eljáró  bíróság  valódi  álláspontja  a  terhelt  előtt   már
      ismertté  vált,  s ez jogosan ébreszthet kételyeket  benne  a
      további bizonyítási eljárás irányultsága tekintetében  is.  A
      védelem szempontjából ez esetben nem tekinthető minden alapot
      nélkülözőnek  az  a  feltételezés, hogy  az  ügyész  nemleges
      nyilatkozata  ellenére a bíróság az eljárás  során  mégiscsak
      megkísérli a vádkiterjesztésben megfogalmazott álláspontjának
      az  alátámasztását,  vagy a büntetés  kiszabása  során  vonja
      értékelési   körébe   azokat   a   tényezőket,   amelyek    a
      vádkiterjesztésre történő felhívást eredetileg  megalapozták.
      Miután  annak nincs eljárási akadálya, hogy vádhatóság  utóbb
      változtasson    a   vádkiterjesztés   kérdésében    elfoglalt
      álláspontján,  mind  az  ügyész,  mind  a  bíróság   működése
      tartalmilag,  az eljárási funkciókat tekintve  is  a  védelem
      szempontjából kiszámíthatatlanná válik.

      A közvádlói és a bírói szerep összemosása, a bíróságnak a vád
      oldalán  történő  beavatkozása az  eljárásba,  a  szabályozás
      lényegéből  fakadóan  alkalmas lehet  arra,  hogy  kételyeket
      ébresszen    a   bíróság   pártatlansága   tekintetében.    E
      vonatkozásban  pedig az Alkotmánybíróság – az  ide  vonatkozó
      gyakorlatát  legutóbb  összegző  –  17/2001.  (VI.   1.)   AB
      határozatában  elvi éllel szögezte le, hogy  alkotmányellenes
      egy  eljárásjogi intézmény olyan szabályozása, amely azon elv
      ellen  hat “hogy a bírónak nem csak pártatlannak kell lennie,
      hanem pártatlannak is kell látszania.” [17/2001. (VI. 1.)  AB
      határozat, ABK 2001, május, 248, 250.]

      A   33/2001.  (VII.  11.)  AB  határozatában  kifejtette   az
      Alkotmánybíróság   azt   is,  hogy  a  pártatlanság   elvének
      következetes   érvényesülését  sérti  az  olyan  jogintézmény
      puszta  léte, amely “beleütközik a bíróság előtti  egyenlőség
      elvébe”  azáltal,  hogy az eljárás egyik  résztvevőjének,  az
      ügyésznek   “többletjogokat  biztosít,  amellyel  szemben   a
      terhelt  [...] lépéshátrányba kerül.” [részletesen:  33/2001.
      (VII.  11.) AB határozat, ABK 2001. június-július, 347,  348,
      349.]

      Az ügyész “közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi
      szakmai  felelősség  követelményeit  is  szem  előtt   tartva
      köteles   eljárni.”  [34/B/1996.  AB  határozat,  ABK   2001,
      április,   190,   192.]  A  váddal  való   rendelkezési   jog
      gyakorlásával összefüggő, szakmai kötelezettségeit  a  Magyar
      Köztársaság  ügyészségéről szóló  1972.  évi  V.  törvény  (a
      továbbiakban: Ütv.) III. fejezete a bírósági eljárásban  való
      részvétel  tekintetében külön is szabályozza.  Az  ügyészségi
      szolgálati  viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről  szóló
      1994. évi LXXX. törvény 53. § (1) bekezdés a) pontja pedig  –
      többek  között az Ütv.-ben szabályozott – hivatali kötelesség
      vétkes  megszegése esetére biztosítja az ügyésszel szemben  a
      fegyelmi felelősségre vonás lehetőségét.

      A  Be.  szabályai szerint a vádfunkcióból következő feladatok
      gyakorlása  elválaszthatatlanul az ügyészhez tapad.  Mivel  a
      váddal való rendelkezés teljes körűen az ügyészt illeti  meg,
      a bíróság nincs is olyan jogi eszközök birtokában, amelyekkel
      a  vádemelést vagy a vádmódosítást akár vétlen,  akár  vétkes
      mulasztás    esetén   kikényszeríthetné.    Ilyen    eszközök
      biztosítása a funkciók egyesítését vonná magával,  amely  már
      súlyosan  sértené a pártatlan bírósághoz való jog  alkotmányi
      követelményét.

      A   váddal  való  rendelkezésből  fakadó  eljárási  feladatok
      teljesítése vagy elmulasztása kizárólag az ügyész hivatásbeli
      felelőssége.   Az  ügyésznek  az  e  feladat   teljesítéséhez
      szükséges  jelenléti,  kérdezési,  indítványtételi  és  egyéb
      jogát  a  Be. a bírósági eljárásban teljes körűen biztosítja.
      Annak  vizsgálata  pedig,  hogy az ez  irányú  felelősségéből
      fakadó   kötelezettségeinek  az   ügyész   tárgyaláson   vagy
      tárgyaláson  kívül  hogyan  tesz  eleget,  milyen  szempontok
      vezérlik  a tárgyaláson való részvétel jogának gyakorlásánál,
      kizárólag célszerűségi kérdés, s mint ilyen, nem tartozik  az
      Alkotmánybíróság  által  értékelendő  szempontok  sorába.  Az
      állami  büntető  igény  érvényesítése az  ügyész  alkotmányos
      kötelezettsége  és ennek a szakmai, hivatásbeli  mulasztásból
      eredő  elenyészése kockázatát is az ügyész viseli. A kockázat
      csökkentéséhez fűződő érdek semmiképp nem lehet erősebb, mint
      a   tisztességes   eljáráshoz  való  jog  érvényesítése.   Ez
      utóbbinak viszont alapvető feltétele az eljárásbeli  funkciók
      tiszta elkülönítése.

      3.4.   Az  Alkotmánybíróság  a  bírói  szervezetre  vonatkozó
      határozataiban következetesen hangsúlyozta, hogy az Alkotmány
      2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság egyik alkotó
      eleméből a hatalommegosztás alkotmányi elvéből következően “a
      hatalmi  ágak  elválasztásának  alkotmányos  szerkezetében  a
      bírói  hatalom  függetlenségének  kitüntetett  szerepe  van.”
      [17/1994.  (III.  29.) AB határozat, ABH  1994,  84,  85.]  A
      hatalommegosztás elvéből következik a bíróságnak az Alkotmány
      45.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  igazságszolgáltatási
      monopóliuma, amely végső soron az egyedi ügyekben,  a  46.  §
      (1)    bekezdésében    rögzített    ítélkezési    tevékenység
      kizárólagosságában ölt testet.

      Az   Alkotmánybíróság  az  igazságszolgáltatás  alkotmányjogi
      fogalmát  több, egymáshoz szervesen kapcsolódó  határozatában
      bontotta   ki.   Az   52/1996.  (XI.  14)  AB   határozatában
      leszögezte:  “A  bírói  hatalomhoz  kapcsolódó,  az  eljárási
      törvényben    szabályozott    közhatalmi    tevékenység    az
      igazságszolgáltatás.” [52/1996. (XI. 14.) AB  határozat,  ABH
      1996,  159,  161.] Az 1481/B/1992. AB határozatban ugyanakkor
      arra  utalt,  hogy:  “Az ‘igazságszolgáltatás’  alkotmányjogi
      fogalma  nem  értelmezhető  úgy, hogy  az  csakis  a  konkrét
      ügyekben    való   ítélkezésre   vonatkozik,   hanem    ennél
      szükségképpen szélesebb kört ölel fel.” (ABH 1993, 756, 757.)

      A    folyamatában    vizsgált   büntető   igazságszolgáltatás
      rendszerében  a bíróságon kívül más szervezetek és  személyek
      is  részt  vesznek.  A  résztvevő szervezetekhez  (rendőrség,
      ügyészség,  bíróság)  a  büntető eljárás  egyes  szakaszaiban
      eltérő  feladatok  kapcsolódnak,  amelyek  teljesítésében  az
      eljárási  és  a  rájuk vonatkozó szervezeti  törvények  által
      meghatározott   jogszabályi  kereteken   és   elveken   belül
      önállóak.  A büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó  egyes
      funkciókat  az  Alkotmány is elkülöníti,  s  a  már  említett
      ítélkezési  tevékenységen kívül az  51.  §  (2)  bekezdésében
      nevesíti   az  ügyészség  vádmonopóliumát,  az  57.   §   (3)
      bekezdésében pedig a védelemhez való jogot. A Be.  9.  §  (1)
      bekezdésében   rögzített   funkciómegosztás   elvének   tehát
      közvetlenül   alkotmányi  alapja  van.  Ezek  az   alkotmányi
      rendelkezések egyben olyan garanciái is az ítélkezés,  a  vád
      és  védelem  közötti  egyensúlyteremtésnek,  amelyek  a  fair
      eljárás  alapvető  biztosítékai,  s  amelyeknek  az  eljárási
      törvényben is töretlenül érvényesülniük kell.

      Az   eljárás   bírósági   szakaszában   a   vádrendszerű   és
      kontradiktórius  eljárás lényegéből fakadó követelmény,  hogy
      az  Alkotmány  szerint az igazságszolgáltatás  monopóliumával
      rendelkező  bíróság  és  a közvádlói  hatalmat  kizárólagosan
      birtokló   ügyészség   hatásköre,  tevékenysége,   mozgástere
      egyaránt  átlátható, kiszámítható legyen. A  funkciómegosztás
      elvét  és  az  Alkotmány  45.  §  (1),  valamint  51.  §  (2)
      bekezdését  egyaránt sérti az a megoldás,  amely  az  eljárás
      bármely  résztvevőjének jogi helyzetét lerontva,  lehetőséget
      teremt  az  eljárás során az eljárás bármely  alanyától  való
      feladatkör     elvonásra.     Az    Alkotmány     hivatkozott
      rendelkezéseiből  az  következik, hogy  az  ügyész  közvádlói
      monopóliumának éppúgy töretlennek kell lennie,  mint  ahogyan
      az  ítélkezésben  a bírói függetlenséget és a  pártatlanságot
      megtestesítő állásfoglalásnak kell kifejezésre jutnia.

      Kétségtelen tény, hogy az ügyész közvádlói monopóliuma járhat
      olyan    hátrányos   következményekkel   (pl.   a   vádemelés
      elmulasztása,  vagy  indokolatlan  vádelejtés),   amelyek   a
      sértettek  érdekeit  hátrányosan befolyásolhatják.  Az  ilyen
      hibák elhárításának és hiányosságok kiküszöbölésének módja  a
      jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere  útján
      lehetséges   (pl.   az   új   Be.  által   ismét   bevezetett
      pótmagánvád).  A  közvádló  oldalán  jelentkező  vétkes  vagy
      vétlen  mulasztások, esetleges szakmai hibák  kiküszöbölésére
      szolgáló     korrektívumok    azonban     semmiképpen     sem
      eredményezhetik  a  vád és az ítélkezés eljárási  funkcióinak
      összemosását.

      Az  Alkotmánybíróság már a 9/1992. (I. 30.) AB  határozatában
      kifejtette,   hogy   a   jogállamiság  alapvető   ismérve   a
      jogbiztonság,  amely nemcsak “az egyes normák egyértelműségét
      követeli   meg,   de  az  egyes  jogintézmények   működésének
      kiszámíthatóságát is.” (ABH 1992, 59, 65.) A  közvádló  és  a
      bíróság viszonyában alapvető kívánalom, hogy az egyes konkrét
      eljárások  során  ne  váljon  megkérdőjelezhetővé   a   bírák
      függetlensége  és  pártatlansága, de a  közvádlói  monopólium
      belső lényege sem. Ez csak akkor valósulhat meg, ha a büntető
      eljárásban  részt vevő hatóságok működése tartalmi értelemben
      kiszámítható, ha a bíróság és az ügyészség által az  eljárási
      törvény   rendelkezései  következtében  ténylegesen  ellátott
      feladatok  megfelelnek  az  Alkotmány  által  rájuk  ruházott
      közhatalmi funkcióknak.

      Az  Alkotmány ide vonatkozó rendelkezései, így:  a  bíróságok
      igazságszolgáltatási monopóliumát rögzítő 45. § (1) bekezdése
      és  az  ehhez  szorosan  tapadó,  az  ítélkezési  tevékenység
      kizárólagosságára vonatkozó 46. § (1) bekezdése, az ügyészség
      vádmonopóliumát meghatározó 51. § (2) bekezdése,  valamint  a
      védelemhez való jogot garantáló 57. § (3) bekezdése éppen  az
      ügyek  tisztességes  eljárás  keretében  történő,  előítélet-
      mentes,   pártatlan   eldöntését  hivatottak   szolgálni.   A
      pártatlanság  viszont az egyik alapfeltétele annak,  hogy  az
      ügyekben helyes és megalapozott ítélet szülessen.

      A    fenti    indokokra   figyelemmel   az   Alkotmánybíróság
      megállapította, hogy a vizsgált rendelkezések szemben  állnak
      a    büntető    igazságszolgáltatáshoz    kapcsolódó    egyes
      feladatoknak  közvetlenül az Alkotmányból levezethető,  és  a
      Be.  9.  §-ában külön is nevesített funkciómegosztás elvével,
      minek  folytán  alapjaiban sértik a  tisztességes  eljáráshoz
      való  jog elvének garanciális szabályait. Az Alkotmánybíróság
      már a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában kifejtette, hogy az
      Alkotmány  57.  §-ában foglalt elvek képezik  a  tisztességes
      eljáráshoz  való  jognak  a gerincét,  azonban  a  “tárgyalás
      tisztessége”  ezek  betartásában  nem  merül  ki.  Leszögezte
      továbbá azt is, hogy: “Nincs olyan szükségesség, amely  miatt
      a   tárgyalás  ‘tisztességes’  voltát  arányosan  ugyan,   de
      korlátozni lehetne.” (ABH 1998, 91, 95, 99.)

      A  fentebb kifejtettekből az is következik, hogy a bíróságnak
      a  Be.  171.  § (2) bekezdésében és 227. §-ban megfogalmazott
      vádkiterjesztéssel   kapcsolatos  kötelezettsége   sérti   az
      Alkotmány   57.   §  (1)  bekezdésében  rögzített   pártatlan
      bírósághoz  való jog alkotmányos elvét. A szabályozás  nyomán
      előálló  jogbizonytalanság folytán sérül továbbá az Alkotmány
      57.  § (3) bekezdése által garantált védelemhez való jog elve
      is.   Erre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság   a   vizsgált
      rendelkezéseket az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
      törvény  (a  továbbiakban:  Abtv.)  42.  §  (1)  bekezdésében
      foglaltaknak megfelelően a határozat közzétételének  napjával
      megsemmisítette.

      Az   új   Be.   342.   §   (3)  bekezdése   ugyanazon   okból
      alkotmányellenes,   mint   a   Be.   227.   §-a.    Így    az
      Alkotmánybíróság  az  Abtv.  42.  §  (2)  bekezdése   alapján
      megállapította, hogy a már kihirdetett, de még  hatályba  nem
      lépett törvény ezen rendelkezése 2003. január 1-jével nem lép
      hatályba.

      Az Alkotmánybíróság határozatának közzétételét az Abtv. 41. §-
      a alapján rendelte el.
                              Dr. Németh János
                         az Alkotmánybíróság elnöke
                                     
           Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                     
           Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
           alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró
                                     
           Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                     
           Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                     
           Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        14/2002. (III. 20.)
        Date of the decision:
        .
        03/19/2002
        .
        .