English
	Hungarian

Ügyszám: .	1009/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 14/2002. (III. 20.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2002/101 .

A döntés kelte: Budapest, 03/19/2002 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !                               Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában meghozta a következő                         határozatot:                               1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 171. § (2) bekezdése és a 227. §-a alkotmányellenes,  ezért  azokat a  határozat  közzétételének napjával megsemmisíti. 2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló   1998.   évi  XIX.  törvény  342.  §   (3)   bekezdése alkotmányellenes,  ezért azt megsemmisíti.  Ennek  folytán  a rendelkezés nem lép hatályba. Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a  Magyar   Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                                                            I. 1.  A Tapolcai Városi Bíróság bírája a lopás bűntette és  más bűncselekmény  miatt indított 1. B. 401/2000.  számú  büntető ügyben  –  az  eljárás felfüggesztése mellett  –  fordult  az Alkotmánybírósághoz.   A  bíróság   álláspontja   szerint   a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.)  171. § (2) bekezdésének első mondata sérti az Alkotmány 57.  §  (1) bekezdése által védett pártatlan bírósághoz  való alkotmányos jogot. Felfüggesztő végzésében a bíróság hivatkozott arra,  hogy  az Alkotmány  X. és XI. fejezete egymástól még szerkezetileg  is elkülönítve   határozza  meg  a  bíróság  és   az   ügyészség feladatait.  Az  Alkotmány 50. § (1)  bekezdése  a  bíróságok feladatává  a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését,  az 51. § (2) bekezdése az ügyészség feladatává a bíróság előtt a vád  képviseletét teszi. Ezzel összhangban a  Be.  9.  §  (1) bekezdése   rögzíti   az  eljárási  feladatok   megosztásának alapelvét, amely szerint a büntetőeljárásban a vád, a védelem és  az  ítélkezés egymástól elkülönül; míg a (2)  bekezdés  a bíróság vádhoz kötöttségét írja elő. Ezzel szemben a Be. 171. §  (2)  bekezdés  “első  mondata, de  a  bíróság  álláspontja szerint   az  egész  /2/  bekezdés  maga  is”  összemossa   a vádhatóság és a bíróság feladatkörét, “a bíróságot kimozdítja abból  az alkotmányos alaphelyzetéből, amely azt tartalmazza, hogy  a  bíróság mintegy kívülállóként” döntsön a  vádról.  A bíróság  a hivatkozott rendelkezés következtében az ügyésznek a vád kiterjesztésére való felhívásával maga is vádlóként lép fel,  majd  utóbb saját prekoncepcióját bírálja felül.  Ennek folytán  a  támadott  rendelkezés  ellentétes  a  Be.   fenti alapelvével,  és sérti az Alkotmányban biztosított  pártatlan bírósághoz való jogot. 2.  Az Alkotmánybíróság eljárásában beszerezte az igazságügy- miniszter véleményét. 3. Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy  a bírói   kezdeményezéssel  érintett  jogszabályi   rendelkezés szoros   tartalmi  összefüggésben  áll  a  Be.   227.   §-ban foglaltakkal. Ezért az alkotmányossági vizsgálatot  az  eddig folytatott következetes gyakorlatának megfelelően  ez  utóbbi tekintetében  is  lefolytatta.  [pl.  3/1992.  (I.  23.)   AB határozat,  ABH  1992,  329,  330.;  6/1992.  (I.   30.)   AB határozat,  ABH  1992, 40, 41.; 54/1992. AB  határozat,  ABH, 1992,  266, 268.; 60/1994. (XII. 24.) AB határozat, ABH 1994, 342,  343.;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993,  188, 193.;  26/1995. (V. 15.) AB határozat, ABH 1995,  123,  124.; 31/1995.  AB  határozat, ABH 1995, 158, 159.; 81/1995.  (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 421, 423.; 4/1998. (III. 1.)  AB határozat,  ABH 1998, 71, 72.; 16/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH  1998,  140,  153.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat,  ABK 2001,  április, 171, 184.; 31/2001. (VII. 11.) AB  határozat, ABK 2001, június-július 329, 335.] Megállapította  továbbá az Alkotmánybíróság azt  is,  hogy  a 2003.  január 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról  szóló 1998.  évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) 342.  §  (3) bekezdése a jelenleg hatályban lévő eljárási törvény 227.  §- val   megegyező   rendelkezést   tartalmaz.   A   nyilvánvaló összefüggés  okán ezért az 5/1999. (III. 31.) AB határozatban (ABH  1999,  75, 86.) és a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban (ABH,  150,  158.)  követett  gyakorlatának  megfelelően   az alkotmányossági     vizsgálatot    e     rendelkezésre     is kiterjesztette.                              II. 1.  Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései: “45. § (1) A Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást  a Magyar  Köztársaság Legfelsőbb Bírósága,  az  ítélőtáblák,  a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a munkaügyi bíróságok gyakorolják. (2)  A  törvény  az  ügyek meghatározott  csoportjaira  külön bíróságok létesítését is elrendelheti.” “50.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  bíróságai  védik   és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.” “51.  §  (2)  Az  ügyészség törvényben meghatározott  jogokat gyakorol  a nyomozással összefüggésben, képviseli a  vádat  a bírósági eljárásban, továbbá felügyeletet gyakorol a büntetés- végrehajtás törvényessége felett.” “57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.” 2. A Be. - nek az indítvánnyal érintett rendelkezései: “9.  §  (1)  A  büntetőeljárásban a  vád,  a  védelem  és  az ítélkezés egymástól elkülönül. (2)  Bírósági eljárás csak törvényes vád alapján indulhat.  A bíróság  annak  a  személynek  a  büntetőjogi  felelősségéről dönthet,  aki  ellen vádat emeltek, és csak olyan  cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz. (3)  A  bírósági eljárásban a bizonyítás során  a  vádlót,  a terheltet és a védőt azonos jogok illetik meg.” “171.  § (2) Ha a vád kiterjesztésének lehet helye, a bíróság erre  az  ügyész  figyelmét felhívja. Felhívhatja  az  ügyész figyelmét  arra  is, hogy az ügy adatai a vád  tárgyává  tett cselekménnyel  szorosan  összefüggő bűncselekmény  miatt  más személlyel  szemben  is vádemelésre adnak  alapot.  Ebben  az esetben az iratokat az ügyésznek – indítványára – megküldi.” “227. § Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn,  és az  ügyész  nincs  jelen a tárgyaláson, erről  a  bíróság  az ügyészt  a  tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése mellett értesíti.” 3. Az új Be. érintett rendelkezése: “342. § (3) Ha a vád kiterjesztésének feltételei állnak fenn, és  az  ügyész nincs jelen a tárgyaláson, erről a bíróság  az ügyészt  a  tárgyalás elnapolása vagy az eljárás elkülönítése mellett értesíti.”                             III.     Az indítvány megalapozott. 1.  Az Alkotmánybíróság már számos határozatában vizsgálta  a bírói    hatalmi   ág   függetlenségének   és   a   bíróságok pártatlanságának   alkotmányos   követelményrendszerét,    az igazságszolgáltatás alkotmányjogi fogalmát, a bíróságoknak és az ügyészségeknek az ebben betöltött szerepét. Az  Alkotmánybíróság  az 53/1991. (X. 31.)  AB  határozatában kimondta:  “A  bírói  hatalom –  amely  a  magyar  parlamenti demokráciában  is  elválik  a  törvényhozó  és  a  végrehajtó hatalomtól – az állami hatalomnak az a megnyilvánulása,  mely az   erre  rendelt  szervezet  útján  a  vitássá  tett   vagy megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás  során  – kötelező  erővel dönt.” [53/1991. (X. 31.) AB határozat,  ABH 1991,  266, 267.; továbbá 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767,  768.;  52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996,  159, 161.] Leszögezte az Alkotmánybíróság azt is, hogy: “A bírói hatalom legfőbb sajátossága [...] az, hogy állandó és semleges. Ezt a semlegességet fogalmazza meg az Alkotmány 50. § (3) bekezdése annak  kimondásával,  hogy  a bírák  függetlenek  és  csak  a törvénynek   vannak  alávetve.”  [17/1994.  (III.   29.)   AB határozat, ABH 1994, 84, 85.] Az  52/1996. (XI. 14.) AB határozatában arra mutatott  rá  az Alkotmánybíróság,   hogy:  “Az  igazságszolgáltatásban   való részvétel  az ügyészség alkotmányos kötelessége. Az Alkotmány 51.  §  (1)  bekezdése  szerint az ügyészség  gondoskodik  az állampolgárok   jogainak  védelméről  és  a   bűncselekmények üldözéséről. A bűnüldözés révén és a vádképviselet  útján  az ügyészség  önálló nevesített jogosítványokkal  (vádképviselet és   vádelv)   résztvevője   az  igazságszolgáltatásnak.   Az Alkotmány 51. § (2) bekezdése szerint az ügyészség ‘képviseli a  vádat  a bírósági eljárásban.’ A büntető eljárás  központi része a bírói eljárás ugyan, de az ítélő szakasz előkészítése is   része   az   igazságszolgáltatásnak,   mint   közhatalmi tevékenységnek.” [52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH  1996, 159, 161.] 2.  A  Be.  az  alapelvek  között a  9.  §  (1)  bekezdésében kimondja,  hogy  a  büntető  igazságszolgáltatás   során   az eljárási   feladatok:  a  vád,  a  védelem  és  az  ítélkezés egymástól    elkülönülnek.    A    jelen    eljárásban     az Alkotmánybíróság ezen elvből (funkciómegosztás) kiindulva,  a Be. 9. § (2) bekezdésében részletesen is meghatározott vádelv tartalmát és érvényesülésének következményeit vizsgálta. A  történetileg változó tartalmú és eltérő eljárási kereteket között  alkalmazott  vádelv lényegét a hatályos  Be.  szerint alapjában  véve  három  elem  alkotja:  a  perbeli   funkciók megosztása, a vádló váddal való rendelkezési joga, a  bíróság vádhoz   kötöttsége  mind  az  eljárás  bírósági  szakaszának megindítása,   mind  annak  lefolytatása,   mind   pedig   az ítélethozatal során. A  vád,  a  védelem és az ítélkezés elkülönítésének  elméleti absztrakcióját  a  büntető eljárási  törvény  normává  emeli, amikor   az   adott  típusú  eljárási  feladatokhoz   tételes szabályaival  konkrét  jogosultságokat  és  kötelezettségeket rendel,  továbbá az adott funkcióval összefüggésben határozza meg   a   hatásköri,   illetékességi,   összeférhetetlenségi, kizárási  szabályokat [Be. 17. §, 18. § (4) bekezdés,  20.  § (1) bekezdés]. A  Be.  további rendelkezései szabják meg azokat a kereteket, amelyek között a rájuk ruházott feladatokat a bíróságok és az ügyészségek  ellátják, megjelölve azokat  az  eszközöket  is, melyeket  a konkrét eljárási jogosítványok és kötelezettségek teljesítése során alkalmazhatnak. Az  ügyész a Be. tételes szabályai által előírt módon köteles a   nyomozás  törvényességét  felügyelni  és  intézkedéseivel biztosítani  [18. § (1), (2), (3) bekezdés].  Önálló  döntési jogosultsága   van   a  nyomozás  megtagadása,   a   nyomozás megszüntetése, a megalapozatlan vagy szükségtelen vádemelések elkerülése   érdekében  a  nyomozás  –  megrovás  alkalmazása mellett  vagy  anélkül történő – megszüntetése,  a  vádemelés mellőzése és elhalasztása tekintetében [Be. 127. §  (2),  (3) bekezdés; 127/A. § (1) bekezdés; 129. § (1) bekezdés; 139.  § (2),  (3)  bekezdés;  140.  §  (1)  bekezdés;  141/C.  §  (1) bekezdés; 147. §; 147/A. §; 303/A. §]. A  Be. rendszeréből következően a nyomozás befejezése után  a nyomozás  adatait értékelve kizárólag a közvádlói  funkcióval felruházott   ügyész  dönthet  a  büntető   eljárás   további sorsáról. Az ügyész mérlegelő tevékenységének egyik eredménye a  vádemelés,  amellyel közhatalmi jogosítványát  gyakorolja. Ennek   folytán   kerül  a  konkrét  ügy  az  érdemi   döntés meghozatalára kizárólagosan jogosult bíróság elé. A bíróság igazságszolgáltatási tevékenységének előfeltétele a törvényes  vád  megléte.  A bíróság elsőként  hivatalból  azt vizsgálja,   hogy  a  vádnak  megvannak-e  a  büntetőeljárási törvényben meghatározott alaki és tartalmi kellékei. A  törvényes  vád  alaki feltétele, hogy a Be.-ben  a  vádlói jogosultságokkal  felruházott  ügyésztől  [Be.  18.   §   (4) bekezdés; 295. § (1) bekezdés; 333. § (1) bekezdés]  vagy  az ügyek  meghatározott körében a magánvádlótól [Be. 54.  §  (1) bekezdés]   származzék  (vádlói  legitimáció).  A   minimális tartalmi követelményeket a Be. 146. § (2) bekezdése a vádirat szükséges   elemeinek  szabályozásáról  szóló   rendelkezései között  határozza meg. A közvád képviselőjének minden esetben konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak a büntető  törvény szerinti  minősítését  is tartalmazó,  pontosan  azonosítható személy   felelősségre  vonására  irányuló  megalapozott,   a bizonyítékok megjelölését és indítványait is magában  foglaló összefoglalt  vádat  kell  a hatáskörrel  és  illetékességgel rendelkező bíróság elé terjesztenie. A  Be.  XVI.  fejezetében szabályozott  bíróság  elé  állítás intézményének alkalmazásakor a Be. 349. § (2) bekezdése a vád szóban történő előterjesztését kívánja meg, azonban a szóbeli formának  –  eltérő szabály híján – ugyanazokat  az  elemeket kell  tartalmaznia, mint az írásbeli vádnak. Tény az is, hogy az  egységesen kialakított országos ügyészi gyakorlat szerint ezekben az esetekben is készül egy írásbeli ún. “feljegyzés”, amely  a  vádlott  személyi adatait és a  vád  tárgyává  tett cselekmény   leírását,   illetve  a  cselekmény   minősítését tartalmazza. A  Be.  szerint  a  magánvád tartalmi  kellékei  a  közvádnál kevésbé    szigorúak,   azonban   a   vizsgált    rendelkezés szempontjából a magánvádas ügyeknek nincs jelentősége. A törvényes vádhoz a bíróság az eljárás során mindvégig kötve van,  csak  a megvádolt személy vád tárgyává tett cselekménye miatti  felelősségéről dönthet, ugyanakkor  a  vádat  köteles kimeríteni [Be. 163. § (2) bekezdés; 250. § III. pont]. A vád tárgyává tett tények köre határozza meg a bíróság hatáskörét, illetékességét,   az   eljárás  módját   (bűntetti,   vétségi eljárás),  az általa felvett bizonyítás irányait, terjedelmét és az ítélethozatal kereteit. A   vádfunkció  hatékony  gyakorlását  biztosítják   azok   a rendelkezések, amelyek a vád módosítását is lehetővé teszik a vádló  számára. Amennyiben az eredeti vádemelés után valamely új  elem  (új  bizonyíték  vagy a tények  jogi  megítélésének módosulása)  indokolja,  a vád megváltoztatható  (módosítható vagy kiterjeszthető). A    vád   megváltoztatását   és   tárgyi   értelemben   vett kiterjesztését  magába foglaló vádmódosítás  tekintetében  az ügyész közvádlói jogosultságainak kizárólagossága megtörik. A Be.   ezeket   a   lehetőségeket  az  első   fokú   határozat meghozatalát  megelőző  tanácsülésig  engedélyezi  az  ügyész számára  [Be. 209. § (2) bekezdés], azonban ezzel egyidejűleg a bíróság részére is hasonló tartalmú, a vádfunkcióhoz tapadó párhuzamos   jogosultságokat,   illetőleg   kötelezettségeket határoz  meg. A tárgyalás előkészítő szakaszában a bíróságnak a  Be. 171. § (2) bekezdésében, tárgyalási szakaszban pedig a 227.   §-ban   megfogalmazott   rendelkezésből   következőleg kötelessége   a   tárgyi   értelemben  vett   vádkiterjesztés lehetőségére  felhívnia  az ügyész figyelmét.  A  vádlott(ak) mellett  további  személy(ek) elleni  vádemelés  lehetőségére történő  figyelemfelhívás az előkészítő szakaszban  ugyancsak kötelezettségként, míg a tárgyalási szakaszban  lehetőségként nyert szabályozást. Egészen  az  első  fokú bíróság ítéletének  meghozataláig  az ügyésznek  lehetősége  van  arra,  hogy  az  eredetileg   vád tárgyává  nem  tett  cselekmény(ek)  vonatkozásában  a  vádat jelentős mértékben átalakítsa, mi több, az eljárási szabályok megtartásával  akár  eredetileg  meg  nem  vádolt  személlyel szemben  is vádat emeljen. Ez az állam büntetőjogi  igényének érvényesítése és a pergazdaságosság biztosítása szempontjából egyaránt  indokolt.  A bíróság számára széles  körben  előírt “figyelemfelhívási”  kötelezettség  és  jog  azonban  azt  is jelenti, hogy a bíróság olyan jelentős befolyást szerezhet  a vád  felett,  amely  lehetővé  teszi,  hogy  a  vád  kereteit előzetesen saját “elképzelésének” megfelelően tágítsa ki.  Az ügyész   közvádlói  jogosítványainak  részbeni   átvétele   a pártatlan bíró helyett a vádló-bírót helyezi előtérbe, míg  a vádnak  a  bíróság igényeivel való előzetes megfeleltetése  a közvádló oldalán semmiféle kockázati tényezőt nem jelent. 3.1.  Az  Alkotmánybíróság következetes  gyakorlata  szerint: “[...]      a     büntető     igazságszolgáltatást     érintő alkotmánybírósági  döntések elvi  alapja,  hogy  demokratikus jogállamban   a  büntető  hatalom  alkotmányosan  korlátozott közhatalmi jogosítvány és egyben alkotmányos kötelezettség. A büntető    hatalom    gyakorlásának,    a    büntető    igény érvényesítésének  intézmény-  és  eszközrendszere   közvetlen alkotmányos  jelentőséggel bír; a büntető felelősségre  vonás szabályai   alkotmányos   jelentőségűek.   A   büntetőeljárás közhatalmi  jellegéből, feladatának természetéből következően szükségképpen   érinti  az  egyének  alkotmányos   alapjogait [részletesen: 42/1993. (VI. 30.) AB hat., ABH 1993, 300., 304- 305.].”  [49/1998.  (XI. 27.) AB határozat,  ABH  1998,  372, 376.] Kifejtette  az Alkotmánybíróság azt is, hogy “a  jogállamiság és  jogbiztonság  elvéből  fakadnak  az  eljárási  garanciák, amelyek   alapvető  jelentőségűek  az  egyes   jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából. Az Alkotmány  nem biztosít  alanyi  jogot az anyagi igazság érvényesülésére,  a törvénysértő  bírósági ítéletek kizárására. Ezek  a  jogállam céljai   és   feladatai,   amelyek  megvalósulása   érdekében megfelelő   –  elsősorban  eljárási  garanciákat   nyújtó   – intézményeket kell létrehoznia és az érintett alanyi  jogokat garantálnia.  Az  Alkotmány tehát az anyagi igazság  érvényre juttatásához szükséges – és az esetek többségében alkalmas  – eljárásra ad jogot (ABH 1992, 65.).” [49/1998. (XI.  27.)  AB határozat, ABH 1998, 372, 376, 377.] A tisztességes eljárás követelményének alapfeltétele a vádlói és   az  igazságszolgáltatási  funkciók  szétválasztása.   Az ügyészség  és a bíróság feladatainak elkülönítése,  az  egyes tevékenységi   körökre  vonatkozó  részletes  szabályok,   az eljárás  alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre biztosított  jogosultságok konstrukciója eljárási garanciákat is jelent a védelem számára. A   büntetőeljárás   végső  szakaszában  a   bíróság   vádhoz kötöttsége   nemcsak  az  ügyész  és  a  bíróság  kapcsolatát határolja  be,  hanem  a  vádlott védekezéshez  való  jogának tartalma  szempontjából  is alapvető jelentőségű.  A  terhelt számára a jogszerű és eredményes védekezéshez elengedhetetlen annak  ismerete,  hogy  milyen tények, összefüggések,  adatok alapján, milyen bűncselekmény miatt kerül sor vele szemben  a felelősségre vonását célzó bírósági eljárás lefolytatására. A vád  pontos ismerete biztosíthatja a védelem számára – többek között – a bűnösség vagy a minősítő körülmények fennállásának hiányát jelentő, illetőleg a cselekmény privilegizált  esetét megalapozó  ok-okozati összefüggésekre vonatkozó bizonyítékok feltárását,  a  cselekmény elbírálása szempontjából  jelentős motívumokra,  enyhítő körülményekre történő  figyelemfelhívás lehetőségét.  Ennek hiányában nem áll módjában  az  ügyésszel egyenrangú félként érvei kifejtése, indítványainak megtétele, vagyis  a védekezés jogának a Be. 9. § (3) bekezdése szerinti tartalommal való kitöltése. Noha  a  hatályos szabályozásból következőleg a törvényes  és megalapozott   vád   központi  kérdés  az  eljárás   bírósági szakaszában,   ez  nem  jelenti  a  kontradiktórius   eljárás keretében  felvett  bizonyítás  eredményéhez  képest  a   vád megváltoztathatatlanságát. A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban az   Alkotmánybíróság  rámutatott  azonban  arra,   hogy   “a bűnüldözésnek  szigorú anyagi jogi és  eljárási  korlátok  és feltételek   között  kell  folynia,  s  hogy   a   bűnüldözés sikertelenségének   kockázatát  az  állam   viseli.   Ezt   a kockázatelosztást   az  ártatlanság  vélelmének   alkotmányos garanciája [57. § (2) bekezdés] külön szabályként kifejezésre is  juttatja.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH, 1992, 59, 70.]  Alapvető kívánalom tehát, hogy a vád megváltoztatásának a  keretei, a terhelt által is előre számításba vehető  módon az  eljárási  törvényben előzetesen rögzítésre kerüljenek.  A szabályok   technikai  kiszámíthatósága  mellett  azonban   a vádlott  számára  az ügyészség és a bíróság  jogosítványainak tartalmilag   is  –  az  eljárási  törvényben   meghatározott feladatukkal  összhangban álló módon –  kalkulálhatónak  kell lenniük.  E  tekintetben meghatározó  kérdés  a  váddal  való rendelkezés  jogának és ezen belül is a vádkiterjesztésnek  a szabályozása. 3.2.  Az Alkotmánnyal összhangban a büntető eljárásról  szóló törvény a közvádra üldözendő bűncselekmények miatti vádemelés tekintetében a döntés felelősségét kivételt nem tűrő módon az ügyészre  ruházza.  A  vádemeléssel az  ügyész  azt  juttatja kifejezésre, hogy a rendelkezésére bocsátott nyomozási iratok alapján  milyen,  a terhelt felelősségét megalapozó  tényeket állapított meg és ezekkel kapcsolatban mi a jogi álláspontja. A   vádképviselet  azzal  a  kötelezettséggel  jár,  hogy   a bizonyítás   eredményéhez  képest  az   ügyész   a   szakmai, hivatásbeli  felelősség  szabályai  szerint  eljárva  a   vád terjedelmében  változtatást  eszközöljön.  A  Be.   szabályai szerint  az ügyészi vádkiterjesztés esetén a terhelt  részére még  a  tárgyalás  elnapolása révén  is  biztosítani  kell  a védekezéshez  való  jog tényleges gyakorlását  az  újabb  vád vonatkozásában  [209. § (3) bekezdés], tekintettel  arra  is, hogy  a  bíróság  ítélkezésének  alapját  a  továbbiakban   a megváltoztatott vád képezi. A  büntető  ügyekben  a  bíróságnak az  Alkotmány  és  a  Be. szerinti  eljárási  feladata, hogy a vád  felől  tisztességes eljárás lefolytatása után pártatlan döntést hozzon. A  6/1998.  (III.  11.) AB határozatában az  Alkotmánybíróság elvi  éllel  szögezte  le:  “A ’tisztességes  eljárás’  (fair trial)  követelménye nem egyszerűen egy a  bíróságnak  és  az eljárásnak  itt  megkövetelt tulajdonságai  közül  (ti.  mint ‘igazságos   tárgyalás’),   hanem   az   idézett   alkotmányi rendelkezésben  foglalt követelményeken  túl  —  különösen  a büntetőjogra  és  eljárásra vonatkozóan  —  az  57.  §  többi garanciájának    teljesedését    is    átfogja.    Sőt,    az Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének  — az  Alkotmány 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó — eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése  szerint a fair trial olyan minőség,  amelyet  az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán  megítélni.  Ezért  egyes  részletek  hiánya  ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára  lehet az  eljárás  ‘méltánytalan’ vagy ‘igazságtalan’,  avagy  «nem tisztességes»”. [6/1998. (III. 11.) AB határozat,  ABH  1998, 91, 95.] A  tisztességes eljárásnak számos nem nevesített, de elismert és  több kifejezetten nevesített összetevője van. Ez utóbbiak közül az egyik a bíróság pártatlanságának kívánalma, amelynek a védelemhez való joggal összefüggésben is kiemelt a szerepe. Az  Alkotmánybíróság  a  bíróság pártatlanságának  alkotmányi követelményrendszerét első ízben vizsgáló 67/1995. (XII.  7.) AB  határozatában  rámutatott, hogy: “A pártatlan  bírósághoz való  alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy  iránti előítéletmentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a  bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a  bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt  az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény:  el kell  kerülni  minden olyan helyzetet, amely  jogos  kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében.” [67/1995. (XII.  7.) AB határozat, ABH 1995, 346, 347.] Ugyanezen  határozatában  az  Alkotmánybíróság  elemezte   az Emberi  Jogok  Európai  Bírósága által  az  emberi  jogok  és alapvető  szabadságok védelméről szóló  az  1993.  évi  XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény 6. cikk 1. pontjában foglalt fair  eljárás  érvényesülésének vizsgálata során  alkalmazott ún.  kettős  tesztet. Az Európai Bíróság a  szubjektív  teszt keretében  az eljáró bíró személyes magatartását, vagyis  azt vizsgálja,   hogy   volt   e   az   eljárás   során    “olyan megnyilvánulása, amelyből a pártatlanságának  hiányára  lehet következtetni.” [67/1995. (XII. 7.) AB határozat,  ABH  1995, 346, 347.] Az objektív megközelítés pedig: “annak vizsgálata, hogy   függetlenül   a  bíró  személyes   magatartásától,   a folyamodónak volt-e jogos, indokolt, objektíve igazolható oka a  pártatlanság  hiányának feltételezésére. Ehhez  a  Bíróság részletesen  vizsgálja, hogy az adott  jogrendszer  szabályai szerint  a  bíró  korábban milyen jellegű eljárásban,  milyen feladatokat látott el, és milyen annak a szervezetnek a belső felépítése,  amelynek  keretében a pártatlanságát  kétségessé tevő  döntések születtek.” [67/1995. (XII. 7.) AB  határozat, ABH 1995, 346, 348.] Az  Emberi  Jogok  Európai Bíróságának az  objektív  teszttel kapcsolatos  gyakorlatából  egyértelműen  kitűnik,  hogy   az eljárás  során  a  bíró  által ellátott  funkciók  vizsgálata alapvető  kérdés.  A  funkcióhalmozódás,  vagyis  azon  eset, amikor  a  bíró  ítélkezésen kívüli, a  vizsgálattal  vagy  a váddal  kapcsolatos feladatokat is ellát, a  Bíróság  szerint jogos  kételyeket  ébreszt  a pártatlanságával  kapcsolatban. Alapvető  kérdés,  hogy a bíró, aki a  felek  felett  áll,  a felektől  különüljön el. A büntető eljárás feltétele  a  vád, amelyet  a  védelem  támad, ezért a bíró  elkülönültsége  úgy biztosítható,  ha  a  vádat nem ő fogalmazza  meg,  a  váddal kapcsolatos feladatokat egy tőle elkülönült személy látja el. A vád és az ítélkezés feladatainak egy eljáráson belül azonos személy  által  történő ellátása önmagában  alkalmas  a  bíró pártatlanságának megkérdőjelezésére, függetlenül attól,  hogy milyen  személyes magatartást tanúsított. [Eur. Court H.  R., Case  of De Cubber v. Belgium, Ser. A-86.; Eur. Court H.  R., Case of Piersack v. Belgium, Ser. A-53.] Több  ízben vizsgálta az Emberi Jogok Európai Bírósága  és  a Bizottság     a     bíróság    előtti    eljárás     tartalmi kiszámíthatóságának feltételrendszerét is. Ennek során többek között  –  éppen  egy  Magyarországgal kapcsolatos  ügyben  – kifejtette,  hogy a vádlottnak a vádról történő értesítése  a tisztességes  eljárás kívánalma szerint  nem  pusztán  formai követelmény. “A  bűncselekmény tényállási elemei döntő fontosságú szerepet játszanak  a  büntetőeljárásban, amennyiben az e  tényállások megvalósulását  állító  irat  kézbesítésének  pillanata   az, amelytől  fogva a gyanúsítottat úgy kell tekinteni, mint  aki formálisan  kézhez kapta az ellene felhozott  vádak  tény  és jogbeli alapját tartalmazó írásos értesítést (Eur. Court  HR, Kamasinski v. Austria judgement, of 19 December 1989,  Series A  no.  168,  pp.  36-37, § 79.). Az Egyezmény  6.  cikke  3. bekezdésének  (a)  pontja nemcsak azt a  jogot  biztosítja  a vádlott  számára,  hogy  a  vád ‘okáról’  –  azaz  azokról  a cselekményekről, amelyeket a vádlott állítólagosan elkövetett és  amelyeken a vád alapul – tájékoztatást kapjon, hanem  azt is,  hogy  a terhére rótt cselekmények jogi minősítéséről  is tájékoztassák.  A  tájékoztatásnak részletesnek  kell  lennie [Eur. Court HR, Pélissier és Sassi v. France (GC), judgement, of  25  March  1999, 25444/94, § 51, ECHR 1999-II].  [...]  A Bíróság   továbbá  emlékeztet  arra,  hogy  a  6.   cikk   3. bekezdésének (a) és (b) pontja egymással összefügg és hogy  a vád  természetére  és  okára vonatkozó  tájékoztatáshoz  való jogot  a  vádlott  védekezésre  való  felkészüléséhez  fűződő jogának  fényében kell megítélni.” (Eur. Court H.R., Case  of Zoltán  Dallos  v.  Hungary, judgement, of 8  February  2001, 29082/95, § 47, ECHR 2001-II; magyar nyelvű kivonat: Bírósági Határozatok, 2001/5, 392, 396.) Mindebből  az  következik, hogy az  ügyészség  és  a  bíróság feladatainak   elkülönítése  nem  pusztán   a   vádemelés   – vádképviselet szabályainak formális betartását jelenti, hanem súlyozott   szerepe  van  a  vád  tartalmi  értelemben   vett törvényessége   szempontjából  is.   A   bírói   és   ügyészi tevékenységre  vonatkozó  részletes  eljárási  szabályok,  az eljárás  alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre biztosított   jogosultságok  konstrukciója   a   tisztességes eljárás  követelménye szempontjából alapvető jelentőségű.  Az eljárási   funkciók   közötti  “átjárhatóság”   lehetőségének megteremtése,  sőt kötelezettségként történő előírása,  amely az eljárás teljes bírósági szakaszában töretlenül érvényesül, a vád tartalmi törvényességét kérdőjelezi meg és ekként sérti a tisztességes eljárás követelményét. 3.3. A Be. vizsgált szabályai a bírót arra kötelezik, hogy az eléje  kerülő konkrét ügyben a vád oldalán, az adott  terhelt ellenében  avatkozzék  be  a  felek  kapcsolatába,   sőt   az eljárásban  addig  nem  is  szereplő  személlyel  szemben   – előzetes eljárás nélkül – a vádemelést szorgalmazza. Ezzel  a beavatkozással  megbomlik  a  funkciómegosztásból   következő egyensúly,  a  bíróság pedig átlép azon a határon,  amely  az Alkotmányban   és  a  Be.-ben  megfogalmazott  feladatköréből következik.   A  vád  kompetenciájába  tartozó  jogosultságok gyakorlása,  amely már előkészítő szakaszban az eléje  kerülő ügyben előzetesen kinyilvánítandó állásfoglalásra készteti  a bírót,   egyfelől  ténylegesen  alkalmas  lehet  arra,   hogy elfogulttá  váljék,  másfelől  pedig  ennek  következtében  a pártatlansága a látszat szerint kétségbe vonhatóvá  válik.  A vádkiterjesztés  lehetőségének a bíró  általi  megfogalmazása azt   a   feltételezést  vonhatja  maga  után,  hogy  már   a bizonyítási  eljárás  megkezdése  előtt  döntött  a  bűnösség kérdésében,  sőt  az  eredeti vádban megfogalmazott  mértéken túlmenően  is  felelősnek  tartja a  vádlottat.  Mindezek  az aggályok  fokozottan  jelentkeznek abban  az  esetben,  ha  a bíróság  felhívása  nyomán  az  ügyész  olyan  személy  ellen emelhet  vádat,  akivel  szemben eredetileg  nem  is  kívánta érvényesíteni  a  vádemelés közhatalmi jogosultságát,  akivel szemben esetleg nyomozás nem is folyt. Nem  változtat  ezen  az a tény sem, hogy  a  bíró  felhívása ellenére  az  ügyész  a vádat nem köteles  kiterjeszteni.  Mi több,    a   szabályozásnak   ez   a   módja   az   eljárásba megengedhetetlen  bizonytalansági tényezőt  épít  be.  A  vád képviselőjének  nyilatkozatától függetlenül  az  ügy  uraként eljáró  bíróság  valódi  álláspontja  a  terhelt  előtt   már ismertté  vált,  s ez jogosan ébreszthet kételyeket  benne  a további bizonyítási eljárás irányultsága tekintetében  is.  A védelem szempontjából ez esetben nem tekinthető minden alapot nélkülözőnek  az  a  feltételezés, hogy  az  ügyész  nemleges nyilatkozata  ellenére a bíróság az eljárás  során  mégiscsak megkísérli a vádkiterjesztésben megfogalmazott álláspontjának az  alátámasztását,  vagy a büntetés  kiszabása  során  vonja értékelési   körébe   azokat   a   tényezőket,   amelyek    a vádkiterjesztésre történő felhívást eredetileg  megalapozták. Miután  annak nincs eljárási akadálya, hogy vádhatóság  utóbb változtasson    a   vádkiterjesztés   kérdésében    elfoglalt álláspontján,  mind  az  ügyész,  mind  a  bíróság   működése tartalmilag,  az eljárási funkciókat tekintve  is  a  védelem szempontjából kiszámíthatatlanná válik. A közvádlói és a bírói szerep összemosása, a bíróságnak a vád oldalán  történő  beavatkozása az  eljárásba,  a  szabályozás lényegéből  fakadóan  alkalmas lehet  arra,  hogy  kételyeket ébresszen    a   bíróság   pártatlansága   tekintetében.    E vonatkozásban  pedig az Alkotmánybíróság – az  ide  vonatkozó gyakorlatát  legutóbb  összegző  –  17/2001.  (VI.   1.)   AB határozatában  elvi éllel szögezte le, hogy  alkotmányellenes egy  eljárásjogi intézmény olyan szabályozása, amely azon elv ellen  hat “hogy a bírónak nem csak pártatlannak kell lennie, hanem pártatlannak is kell látszania.” [17/2001. (VI. 1.)  AB határozat, ABK 2001, május, 248, 250.] A   33/2001.  (VII.  11.)  AB  határozatában  kifejtette   az Alkotmánybíróság   azt   is,  hogy  a  pártatlanság   elvének következetes   érvényesülését  sérti  az  olyan  jogintézmény puszta  léte, amely “beleütközik a bíróság előtti  egyenlőség elvébe”  azáltal,  hogy az eljárás egyik  résztvevőjének,  az ügyésznek   “többletjogokat  biztosít,  amellyel  szemben   a terhelt  [...] lépéshátrányba kerül.” [részletesen:  33/2001. (VII.  11.) AB határozat, ABK 2001. június-július, 347,  348, 349.] Az ügyész “közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai  felelősség  követelményeit  is  szem  előtt   tartva köteles   eljárni.”  [34/B/1996.  AB  határozat,  ABK   2001, április,   190,   192.]  A  váddal  való   rendelkezési   jog gyakorlásával összefüggő, szakmai kötelezettségeit  a  Magyar Köztársaság  ügyészségéről szóló  1972.  évi  V.  törvény  (a továbbiakban: Ütv.) III. fejezete a bírósági eljárásban  való részvétel  tekintetében külön is szabályozza.  Az  ügyészségi szolgálati  viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről  szóló 1994. évi LXXX. törvény 53. § (1) bekezdés a) pontja pedig  – többek  között az Ütv.-ben szabályozott – hivatali kötelesség vétkes  megszegése esetére biztosítja az ügyésszel szemben  a fegyelmi felelősségre vonás lehetőségét. A  Be.  szabályai szerint a vádfunkcióból következő feladatok gyakorlása  elválaszthatatlanul az ügyészhez tapad.  Mivel  a váddal való rendelkezés teljes körűen az ügyészt illeti  meg, a bíróság nincs is olyan jogi eszközök birtokában, amelyekkel a  vádemelést vagy a vádmódosítást akár vétlen,  akár  vétkes mulasztás    esetén   kikényszeríthetné.    Ilyen    eszközök biztosítása a funkciók egyesítését vonná magával,  amely  már súlyosan  sértené a pártatlan bírósághoz való jog  alkotmányi követelményét. A   váddal  való  rendelkezésből  fakadó  eljárási  feladatok teljesítése vagy elmulasztása kizárólag az ügyész hivatásbeli felelőssége.   Az  ügyésznek  az  e  feladat   teljesítéséhez szükséges  jelenléti,  kérdezési,  indítványtételi  és  egyéb jogát  a  Be. a bírósági eljárásban teljes körűen biztosítja. Annak  vizsgálata  pedig,  hogy az ez  irányú  felelősségéből fakadó   kötelezettségeinek  az   ügyész   tárgyaláson   vagy tárgyaláson  kívül  hogyan  tesz  eleget,  milyen  szempontok vezérlik  a tárgyaláson való részvétel jogának gyakorlásánál, kizárólag célszerűségi kérdés, s mint ilyen, nem tartozik  az Alkotmánybíróság  által  értékelendő  szempontok  sorába.  Az állami  büntető  igény  érvényesítése az  ügyész  alkotmányos kötelezettsége  és ennek a szakmai, hivatásbeli  mulasztásból eredő  elenyészése kockázatát is az ügyész viseli. A kockázat csökkentéséhez fűződő érdek semmiképp nem lehet erősebb, mint a   tisztességes   eljáráshoz  való  jog  érvényesítése.   Ez utóbbinak viszont alapvető feltétele az eljárásbeli  funkciók tiszta elkülönítése. 3.4.   Az  Alkotmánybíróság  a  bírói  szervezetre  vonatkozó határozataiban következetesen hangsúlyozta, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság egyik alkotó eleméből a hatalommegosztás alkotmányi elvéből következően “a hatalmi  ágak  elválasztásának  alkotmányos  szerkezetében  a bírói  hatalom  függetlenségének  kitüntetett  szerepe  van.” [17/1994.  (III.  29.) AB határozat, ABH  1994,  84,  85.]  A hatalommegosztás elvéből következik a bíróságnak az Alkotmány 45.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  igazságszolgáltatási monopóliuma, amely végső soron az egyedi ügyekben,  a  46.  § (1)    bekezdésében    rögzített    ítélkezési    tevékenység kizárólagosságában ölt testet. Az   Alkotmánybíróság  az  igazságszolgáltatás  alkotmányjogi fogalmát  több, egymáshoz szervesen kapcsolódó  határozatában bontotta   ki.   Az   52/1996.  (XI.  14)  AB   határozatában leszögezte:  “A  bírói  hatalomhoz  kapcsolódó,  az  eljárási törvényben    szabályozott    közhatalmi    tevékenység    az igazságszolgáltatás.” [52/1996. (XI. 14.) AB  határozat,  ABH 1996,  159,  161.] Az 1481/B/1992. AB határozatban ugyanakkor arra  utalt,  hogy:  “Az ‘igazságszolgáltatás’  alkotmányjogi fogalma  nem  értelmezhető  úgy, hogy  az  csakis  a  konkrét ügyekben    való   ítélkezésre   vonatkozik,   hanem    ennél szükségképpen szélesebb kört ölel fel.” (ABH 1993, 756, 757.) A    folyamatában    vizsgált   büntető   igazságszolgáltatás rendszerében  a bíróságon kívül más szervezetek és  személyek is  részt  vesznek.  A  résztvevő szervezetekhez  (rendőrség, ügyészség,  bíróság)  a  büntető eljárás  egyes  szakaszaiban eltérő  feladatok  kapcsolódnak,  amelyek  teljesítésében  az eljárási  és  a  rájuk vonatkozó szervezeti  törvények  által meghatározott   jogszabályi  kereteken   és   elveken   belül önállóak.  A büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó  egyes funkciókat  az  Alkotmány is elkülöníti,  s  a  már  említett ítélkezési  tevékenységen kívül az  51.  §  (2)  bekezdésében nevesíti   az  ügyészség  vádmonopóliumát,  az  57.   §   (3) bekezdésében pedig a védelemhez való jogot. A Be.  9.  §  (1) bekezdésében   rögzített   funkciómegosztás   elvének   tehát közvetlenül   alkotmányi  alapja  van.  Ezek  az   alkotmányi rendelkezések egyben olyan garanciái is az ítélkezés,  a  vád és  védelem  közötti  egyensúlyteremtésnek,  amelyek  a  fair eljárás  alapvető  biztosítékai,  s  amelyeknek  az  eljárási törvényben is töretlenül érvényesülniük kell. Az   eljárás   bírósági   szakaszában   a   vádrendszerű   és kontradiktórius  eljárás lényegéből fakadó követelmény,  hogy az  Alkotmány  szerint az igazságszolgáltatás  monopóliumával rendelkező  bíróság  és  a közvádlói  hatalmat  kizárólagosan birtokló   ügyészség   hatásköre,  tevékenysége,   mozgástere egyaránt  átlátható, kiszámítható legyen. A  funkciómegosztás elvét  és  az  Alkotmány  45.  §  (1),  valamint  51.  §  (2) bekezdését  egyaránt sérti az a megoldás,  amely  az  eljárás bármely  résztvevőjének jogi helyzetét lerontva,  lehetőséget teremt  az  eljárás során az eljárás bármely  alanyától  való feladatkör     elvonásra.     Az    Alkotmány     hivatkozott rendelkezéseiből  az  következik, hogy  az  ügyész  közvádlói monopóliumának éppúgy töretlennek kell lennie,  mint  ahogyan az  ítélkezésben  a bírói függetlenséget és a  pártatlanságot megtestesítő állásfoglalásnak kell kifejezésre jutnia. Kétségtelen tény, hogy az ügyész közvádlói monopóliuma járhat olyan    hátrányos   következményekkel   (pl.   a   vádemelés elmulasztása,  vagy  indokolatlan  vádelejtés),   amelyek   a sértettek  érdekeit  hátrányosan befolyásolhatják.  Az  ilyen hibák elhárításának és hiányosságok kiküszöbölésének módja  a jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere  útján lehetséges   (pl.   az   új   Be.  által   ismét   bevezetett pótmagánvád).  A  közvádló  oldalán  jelentkező  vétkes  vagy vétlen  mulasztások, esetleges szakmai hibák  kiküszöbölésére szolgáló     korrektívumok    azonban     semmiképpen     sem eredményezhetik  a  vád és az ítélkezés eljárási  funkcióinak összemosását. Az  Alkotmánybíróság már a 9/1992. (I. 30.) AB  határozatában kifejtette,   hogy   a   jogállamiság  alapvető   ismérve   a jogbiztonság,  amely nemcsak “az egyes normák egyértelműségét követeli   meg,   de  az  egyes  jogintézmények   működésének kiszámíthatóságát is.” (ABH 1992, 59, 65.) A  közvádló  és  a bíróság viszonyában alapvető kívánalom, hogy az egyes konkrét eljárások  során  ne  váljon  megkérdőjelezhetővé   a   bírák függetlensége  és  pártatlansága, de a  közvádlói  monopólium belső lényege sem. Ez csak akkor valósulhat meg, ha a büntető eljárásban  részt vevő hatóságok működése tartalmi értelemben kiszámítható, ha a bíróság és az ügyészség által az  eljárási törvény   rendelkezései  következtében  ténylegesen  ellátott feladatok  megfelelnek  az  Alkotmány  által  rájuk  ruházott közhatalmi funkcióknak. Az  Alkotmány ide vonatkozó rendelkezései, így:  a  bíróságok igazságszolgáltatási monopóliumát rögzítő 45. § (1) bekezdése és  az  ehhez  szorosan  tapadó,  az  ítélkezési  tevékenység kizárólagosságára vonatkozó 46. § (1) bekezdése, az ügyészség vádmonopóliumát meghatározó 51. § (2) bekezdése,  valamint  a védelemhez való jogot garantáló 57. § (3) bekezdése éppen  az ügyek  tisztességes  eljárás  keretében  történő,  előítélet- mentes,   pártatlan   eldöntését  hivatottak   szolgálni.   A pártatlanság  viszont az egyik alapfeltétele annak,  hogy  az ügyekben helyes és megalapozott ítélet szülessen. A    fenti    indokokra   figyelemmel   az   Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált rendelkezések szemben  állnak a    büntető    igazságszolgáltatáshoz    kapcsolódó    egyes feladatoknak  közvetlenül az Alkotmányból levezethető,  és  a Be.  9.  §-ában külön is nevesített funkciómegosztás elvével, minek  folytán  alapjaiban sértik a  tisztességes  eljáráshoz való  jog elvének garanciális szabályait. Az Alkotmánybíróság már a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány  57.  §-ában foglalt elvek képezik  a  tisztességes eljáráshoz  való  jognak  a gerincét,  azonban  a  “tárgyalás tisztessége”  ezek  betartásában  nem  merül  ki.  Leszögezte továbbá azt is, hogy: “Nincs olyan szükségesség, amely  miatt a   tárgyalás  ‘tisztességes’  voltát  arányosan  ugyan,   de korlátozni lehetne.” (ABH 1998, 91, 95, 99.) A  fentebb kifejtettekből az is következik, hogy a bíróságnak a  Be.  171.  § (2) bekezdésében és 227. §-ban megfogalmazott vádkiterjesztéssel   kapcsolatos  kötelezettsége   sérti   az Alkotmány   57.   §  (1)  bekezdésében  rögzített   pártatlan bírósághoz  való jog alkotmányos elvét. A szabályozás  nyomán előálló  jogbizonytalanság folytán sérül továbbá az Alkotmány 57.  § (3) bekezdése által garantált védelemhez való jog elve is.   Erre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság   a   vizsgált rendelkezéseket az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  (a  továbbiakban:  Abtv.)  42.  §  (1)  bekezdésében foglaltaknak megfelelően a határozat közzétételének  napjával megsemmisítette. Az   új   Be.   342.   §   (3)  bekezdése   ugyanazon   okból alkotmányellenes,   mint   a   Be.   227.   §-a.    Így    az Alkotmánybíróság  az  Abtv.  42.  §  (2)  bekezdése   alapján megállapította, hogy a már kihirdetett, de még  hatályba  nem lépett törvény ezen rendelkezése 2003. január 1-jével nem lép hatályba. Az Alkotmánybíróság határozatának közzétételét az Abtv. 41. §- a alapján rendelte el.                       Dr. Németh János                  az Alkotmánybíróság elnöke                                  Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád    alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró                                  Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva    alkotmánybíró                             alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Section 171 para. (2) and Section 227 of Act I of 1973 on Criminal Procedure and Section 342 para. (3) of Act XIX of 1998 on Criminal Procedure
Number of the Decision: .	14/2002. (III. 20.)
Date of the decision: .	03/19/2002
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2002-1-001?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0014_2002.pdf