A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján – Dr. Bagi
István, Dr. Erdei Árpád, Dr. Harmathy Attila, Dr. Strausz
János, és Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók
különvéleményével – meghozta az alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Adó- és Pénzügyi
Ellenőrzési Hivatal egyes feladatairól szóló 1998. évi XCIII.
törvény 5. § (2)-(3) bekezdése, a 9. § (2) bekezdése, 20. §
(3) bekezdése, 20. § (4) bekezdés a) pontja és 20. § (5)
bekezdése, továbbá a bírói engedélyhez kötött különleges
eszközök és módszerek engedélyezésével, igénybevételével
kapcsolatos szabályokról szóló 11/1999. (V. 12.) PM rendelet
alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket 2002. december 31-
ei hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési
Hivatal egyes feladatairól szóló 1998. évi XCIII. törvény 15.
§ (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az indítványozók az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal
egyes feladatairól szóló 1998. évi XCIII. törvény (a
továbbiakban: Atv.) 5. § (2) bekezdése, 9. § (2) bekezdése és
15. § (2) bekezdése alkotmányossági vizsgálatát és
megsemmisítését kérték. Az Atv. vizsgálni kért rendelkezései
utaló szabályt tartalmaznak a Rendőrségről szóló 1994. évi
XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) szabályainak
alkalmazására. Az Atv. megtámadott szabályai felhatalmazzák
az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalt (a továbbiakban:
APEH), hogy - a rendőrséggel azonos módon - titkos
információgyűjtést folytathat.
Az indítványozók az Atv. jelölt rendelkezéseinek
alkotmányellenességét abban látják, hogy az Atv. (mint
egyszerű szótöbbséggel elfogadott törvény) az Rtv. (mint
minősített többséggel elfogadott törvény) rendelkezéseit
átveszi. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint -
érvelnek az indítványozók - megalkotásra került az Rtv.,
annak tartalmában az Országgyűlés megállapodott, így
rendelkezéseinek az Atv.-be - egyszerű szótöbbséggel
elfogadható törvénybe - való átvétele az Alkotmány fenti
rendelkezését sérti. Az indítványozók kérelmük
alátámasztására idéztek a 4/1993. (II. 12.) AB és az 1/1999.
(II. 23.) AB határozat megállapításaiból. Az indítványozók
kifejtették, hogy az Atv. által alkalmazott “törvényhozási
gyakorlat azt eredményezné, hogy alkotmányos alapjogoknak -
az Alkotmányban kifejezetten kétharmados törvény szabályozási
körébe utalt - korlátozására sor kerülhetne egyszerű
többséggel megalkotott törvényben is.”
Az indítványozók szerint a törvényhozási eljárás formai
szabályainak a megsértése az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe
foglalt jogállamiság elvével is ellentétes.
II.
1. Az indítvány által hivatkozott alkotmányi rendelkezések a
következők:
“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
“40/A. § (2) A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és
a belső rend védelme. A rendőrségről és a nemzetbiztonsági
tevékenységgel összefüggő részletes szabályokról szóló
törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazata szükséges.”
2. Az Atv. indítvánnyal érintett rendelkezései szerint:
“5. § (2) A Hivatal nyomozó hatósága a hatáskörébe tartozó
bűncselekmény elkövetésének megelőzése, felderítése,
megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, az
elkövető elfogása, a körözött személy felkutatása,
tartózkodási helyének megállapítása, továbbá a bizonyítékok
megszerzése céljából titkos információgyűjtést végezhet a
Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban:
Rtv.) VII. fejezetében meghatározott szabályok szerint.
(3) A bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtés
alkalmazását a bűnügyi igazgató, a bűnügyi igazgató
helyettese vagy a területi nyomozó hivatal vezetője
engedélyezi. A területi nyomozó hivatal vezetője által
kiadott engedélyt a bűnügyi igazgató vagy a bűnügyi igazgató
helyettese öt munkanapon belül jóváhagyja. A titkos
információgyűjtés végrehajtását az engedélyező ellenőrzi.”
“9. § (2) A Hivatal bűnüldözési tevékenysége és a titkos
információgyűjtés során végzett adatkezelésére az Rtv. VIII.
fejezete 76-89. §-ainak rendelkezéseit és az Rtv. VII.
fejezetének rendelkezéseit kell alkalmazni az e törvényben
foglalt eltérésekkel. Ennek során a Rendőrség alatt a Hivatal
Bűnügyi Igazgatóságát, rendőr alatt az adónyomozót,
feladatokon a Hivatal Bűnügyi Igazgatóságának e törvényben
előírt feladatait kell érteni.”
“15. § (2) A jelzés elhelyezésére és megszüntetésére az Rtv.
89. §-ának (2)-(4) bekezdéseit kell alkalmazni.”
“20. § (3) Felhatalmazást kap a Kormány, hogy megállapítsa a
Hivatal fedőintézmény létrehozásával, fenntartásával
kapcsolatos eljárásának részletes szabályait.
(4) Felhatalmazást kap a pénzügyminiszter, hogy rendeletben
határozza meg
a) a Legfelsőbb Bíróság elnökével egyetértésben a különleges
eszközök és más módszerek engedélyezésével és
igénybevételével kapcsolatos szabályokat,
(...)
(5) A titkos információgyűjtés eszközei, módszerei
(rendőrségi törvény VII. fejezet) alkalmazásának részletes
szabályait a pénzügyminiszter állapítja meg.”
III.
Az Alkotmánybíróság - az indítvány alapján - elsőként az
országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatához kötött
törvények alkotmányos funkcióját és az ennek értelmezésére
irányuló alkotmánybírósági gyakorlatot tekintette át.
1. Az 1989. évi XXXI. törvénnyel - 1989. október 23-án -
hatályba lépett, a jogállami értékeket megteremtő
alkotmánymódosítás, az “alkotmányerejű törvény” kategóriáját
vezette be. Az alkotmányerejű törvény az Alkotmány közvetlen
végrehajtására megalkotandó törvény volt (elfogadásához
ugyanolyan szavazatarányt kívánt meg az akkori Alkotmány 24.
§ (3) bekezdése, mint az Alkotmány módosításához). Ebben az
alkotmányos megoldásban az egyszerű többséggel elfogadható
törvények és az alkotmányerejű törvények között hierarchikus
viszony jött létre. Az akkori Alkotmány 8. § (2) bekezdése
szerint az alapjogokra vonatkozó bármilyen szabályozás
alkotmányerejű törvényt kívánt meg, a 8. § (3) bekezdése
értelmében pedig az alapjogok korlátozásának formai feltétele
volt, hogy a korlátozást alkotmányerejű törvényben kell
megállapítani. Lásd: 4/1990. (III. 4.) AB határozat, ABH
1990. 28.
Az Alkotmánynak az 1990. évi XL. törvénnyel történő
módosítása e közjogi megoldást lényegesen megváltoztatta. Az
alkotmányerejű törvény megszűnt, s helyette az Alkotmány - az
egyes alkotmányos szabályozási tárgykörökhöz kapcsolódóan - a
kétharmados szavazatarányú törvényhozást írta elő. Az 1990.
június 25-én hatályba lépett alkotmánymódosítás szerint a
kétharmados és az egyszerű szótöbbséggel elfogadható
törvények között (szemben az alkotmányerejű törvénnyel) nem
áll fenn hierarchikus kapcsolat. Az Alkotmány csupán eljárási
szempontból, a meghozatalukhoz szükséges minősített
többséggel különbözteti meg az egyéb törvényektől Lásd:
4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1992, 48., 63. . Ezzel
egy időben módosult az Alkotmány 8. §-a is.
E változás nyomán, a jelenleg hatályos megoldás szerint az
alapjogok korlátozásához az Alkotmány általában nem kíván
minősített többséget. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint
egyszerű szótöbbséggel elfogadott törvény az alapjogokat -
azok lényeges tartalmán kívüli körben - korlátozhatja. Az
alkotmánymódosítás során létrejött “új helyzetben” az
alapjogokra vonatkozó szabályozás alkotmányos
követelményrendszere részben elvált az alapjogok
korlátozásának formai feltételeitől, differenciáltabb lett.
Az Alkotmány egyes helyeken az alapjogokra (illetve
alkotmányos intézményekre) vonatkozó szabályozásnál a jelen
lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával
elfogadott törvényt követeli meg. Ahol nincs ilyen kitétel,
ott az Alkotmány 8. § (2) bekezdése az irányadó, amely
egyszerű szótöbbséggel elfogadandó törvényről szól. Az
alapjogokra vonatkozó szabályozást az alkotmánybírósági
gyakorlat tovább differenciálta azzal, hogy kimondta: az
alapjoggal kapcsolatos közvetett és távoli összefüggés esetén
- hangsúlyozandó, hogy kizárólag a szabályozásra és nem a
korlátozásra vonatkozóan - a rendeleti szabályozás is
elfogadható. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991.
297., 300. Tehát amíg a szabályozásra vonatkozó alkotmányos
előírások “többrétegűek” (minősített többségű törvény,
egyszerű szótöbbségű törvény és kivételesen rendelet) addig a
korlátozást érintően az Alkotmány törvényt, egyszerű
szótöbbségű törvényt kíván meg. Ez alól egy kivétel van: a
minősített többséghez kötött törvényekben szabályozott
alapjog-korlátozás. Ebben az esetben azonban a kétharmadosság
igénye immár nem azért áll fenn, mert az alapjog-korlátozás
alkotmányos garanciája a minősített többség követelménye,
hanem csupán azért, mert a korlátozás e körben (minősített
többségű törvényben) nyert szabályozást. Az Alkotmánybíróság
ezt a 4/1993. (II. 12.) AB határozatában (a továbbiakban:
Abh.1.) az alábbiak szerint foglalta össze: “Az "alapjog
korlátozása" nem külön minősített többséget kívánó
törvényhozási tárgy ..., vagyis nem hasonlítható az
Alkotmányban külön megnevezett, egy alapjog szabályozásán
belül kétharmados törvényt igénylő törvényhozási tárgyakhoz.
Mind az "alapjogról szóló", mind a külön megnevezett
tárgyakat szabályozó, minősített többséget kívánó törvényekre
vonatkozik ugyanis a szabály, hogy az alapjogok korlátozása
csakis kétharmados többséggel történhet, ha az alapjogot is
kétharmados többségű törvény szabályozza. (ABH 1993. 48.,
69.)
2. A jelzett alkotmánymódosítás után az alkotmányossági
vizsgálat elsősorban a minősített többség szabályozásbeli
követelményeinek való megfelelőség vizsgálatára irányult. Az
Alkotmánybíróság - e helyzetnek megfelelően - az Abh.1.-ben
hangsúlyozta, hogy a kétharmados szabályozáson kívül, az
adott tárgykört érintően a végrehajtásra vagy további
garanciák kiépítésére az egyszerű szótöbbséggel meghozott
törvény is elfogadható. (ABH 1993. 48., 62.) Mindennek
következménye, hogy a minősített többség alkotmányossági
megítélése során alapvető jelentőségű: az alkotmányi
felhatalmazás alapján megalkotott alapjogi vagy intézményi
tárgyköröket szabályozó kétharmados törvény tartalmát az
Országgyűlés miként alakítja ki (a szabályozási köre mire
terjed ki, milyen kérdéseket rendez a minősített többség
igényével). Ezt követően azonban - amelyet a formális
jogállamiság elveinek a megtartása is megkövetel - a
törvényhozás korábbi döntéséhez kötve van. Az Abh.1. e
kérdésben addig ment el, hogy egyszerű többségű törvénnyel a
minősített többségű törvényt nem lehet módosítani. (ABH 1993.
48., 69.)
Az Abh.1. a kérdés másik oldalát úgy fogalmazta meg, hogy az
egyszerű többséggel elfogadható törvénynek “a kétharmados
törvényre tartozó koncepcionális kérdéseken kívül”-i körben
van helye. (ABH 1993. 48., 62.)
Az Abh.1. meghozatalának időszakában a minősített többség
problémája abban a kontextusban is felmerült, hogy ezidőben
az alkotmányi felhatalmazásoknak megfelelő törvények egy
része még nem született meg. Így hiányoztak - a jelen ügy
által érintett - az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerinti
rendőrségi és nemzetbiztonsági törvények is. Mára ez a
helyzet annyiban megváltozott, hogy az Alkotmány által
megkívánt minősített többségű törvények megalkotásra
kerültek. Az alkotmányossági problémák ezáltal szükségképpen
átkerültek azon kérdéskörbe, hogy a már meglévő kétharmados
törvényeket az egyszerű szótöbbséggel elfogadható törvények
akár tartalmilag (pl. eltérő rendelkezéseket fogalmaz meg),
akár formailag (pl. tételesen módosítja, hatályon kívül
helyezi) miként érinthetik. A formai kérdéseket is tisztázta
az 1/1999. (II. 24.) AB határozat (a továbbiakban: Abh.2.).
Az Alkotmánybíróság e döntés rendelkező részében mondta ki,
hogy “a minősített többség követelménye nemcsak az adott
alkotmányi rendelkezés közvetlen végrehajtásaként kiadott
törvény megalkotására vonatkozik, hanem e törvény
módosítására (rendelkezéseinek megváltoztatására,
kiegészítésére) és hatályon kívül helyezésére is. Az
Alkotmány rendelkezése alapján minősített többséggel
elfogadott törvényt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel
nem lehet módosítani, vagy hatályon kívül helyezni.” (ABH
1999. 25.).
Tehát e döntés a kétharmados törvény Abh.1.-ben meghatározott
módosításának - feles törvényben történő - tilalmát
pontosította, kimondta, hogy ugyanolyan szavazatarányú
törvényben kell módosítani (megváltoztatni, kiegészíteni) és
hatályon kívül helyezni is.
Az Abh.2. a formai ismérvek részletezésével lényegében a már
meglévő szabályozási “állapot” védelmét fogalmazta meg, így e
döntésben benne rejlik a már meglévő (minősített többséggel
meghatározott) szabályozási koncepció védelme az egyszerű
többséggel elfogadott törvény általi módosítástól. Ugyanakkor
a Abh.2. nem zárta ki az Abh.1.-ben is hangsúlyozott azon
lehetőséget, hogy egyszerű szótöbbséggel megalkotandó
törvények - a kétharmados törvények normatartalmát nem érintő
módon - az alapjog érvényesítéséhez vagy alkotmányos
intézmény működéséhez kapcsolódó részletszabályokat, további
garanciákat megállapítsanak (ABH 1999. 25., 40.).
A bemutatott alkotmányi változások, illetve alkotmánybírósági
gyakorlat alapján megállapítható, hogy azokban az esetekben,
amikor az a probléma, hogy az egyszerű szótöbbséggel
elfogadott törvény a minősített többségű törvényt (a fogalmat
tágan értelmezve) módosította-e - és formálisan
(szövegszerűen) nem egyértelmű a módosítás (megváltoztatás,
kiegészítés) és a hatályon kívül helyezés -, minden esetben
vizsgálandó az is, hogy mi a kétharmados törvény által
meghatározott szabályozási koncepció lényegi eleme, azaz
érinti-e a lényeges normatartalmat az egyszerű szótöbbséggel
megalkotott törvény.
3. A minősített többség igényének a vizsgálatánál nem
hagyható továbbá figyelmen kívül “a minősített többség
funkciója” sem. Az 1990. évi XL. törvénnyel történő
alkotmánymódosítás - az alkotmányerejű törvény kiiktatása a
jogforrási rendszerből - közismert oka az ország
kormányozhatóságának és a kormányzati felelősség egyértelművé
tételének a biztosítása volt. Az Alkotmánybíróság
tevékenységének kezdetétől hangsúlyt helyezett a
parlamentáris rendszer működőképességének fenntartására, az
Országgyűlés döntéshozatali képességének megőrzésére, a
szilárd és hatékony kormányzás igényére Lásd: 3/1991. (II.
7.) AB határozat, ABH 1991. 15., 17.. A minősített többséghez
kötött törvényekkel összefüggésben felmerült alkotmányossági
problémák kapcsán az Alkotmánybíróság az alkotmányos
berendezkedés stabilitását hangsúlyozta. (ABH 1993. 48., 62,;
ABH 1999. 25., 38.) Az alkotmányerejű törvényt felváltó
(szűkebb körű és kevesebb szavazatot igénylő) kétharmados
törvényi szabályozás iránti igény ugyanis éppen a
kormányozhatóság biztosítása érdekében született.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az alkotmányerejű
törvénynek közjogi funkciója az adott szabályozási tárgyaknak
(alapjogoknak) és intézményeknek (pl. Alkotmánybíróságnak)
kiemelkedő jelentőségét hangsúlyozandó, az Alkotmány rangjára
emelése volt. Az alkotmányerejű törvény hierarchikus
elhelyezkedéséből következően az egyszerű szótöbbséggel
elfogadott törvény felett állt. 4/1990. (III. 4.) AB
határozat, ABH 1990. 28., 30.
Az alkotmánymódosítást követő kétharmados szótöbbséggel
elfogadandó törvénynek azonban más a közjogi szerepe,
nevezetesen az, hogy a szabályozás az országgyűlési
képviselők széles körű megegyezésén nyugodjon (lásd: ABH
1993. 48., 61-62.). A konszenzuskényszeren nyugvó ezen
alkotmányos garanciát az Abh.2. a következőképpen foglalta
össze: “Az Alkotmánybíróság megállapítja: valamely, az
Alkotmány által meghatározott törvény elfogadásához megkívánt
minősített többség nem egyszerűen a törvényalkotási eljárás
formai előírása, hanem olyan alkotmányos garancia, amelynek
lényeges tartalma az országgyűlési képviselők közötti széles
körű egyetértés.” (ABH 1999. 25.)
A minősített többség ezen széleskörű egyetértést igénylő
funkciójából adódóan a kétharmados szavazatarány
szükségességének a vizsgálata során elkerülhetetlen annak
elemzése, hogy a széleskörű konszenzus igénye az adott
tárgykörben mire vonatkozott. Ez adott esetben megköveteli az
alkotmányozó hatalom szándékának, a kialakult szabályozás
történetiségének az elemzését is. Ezt a módszert az
Alkotmánybíróság – döntése meghozatalánál – már alkalmazta.
Lásd pl.: 4/1997. (I. 22.) AB határozat, ABH 1997. 41., 45.;
66/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997. 397., 402-403.;
4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 52., 57-59.
Mindemellett természetesen érvényesülnie kell annak, hogy “az
Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában az a
körülmény, hogy a hatályos Alkotmány szerinti minősített
többséget igénylő alapjogok és alapintézmények körének
kialakításában politikai megfontolások játszottak szerepet,
nem csökkenti az adott alkotmányos rendelkezések kötelező
erejét; azok az Alkotmánybíróságot ugyanúgy kötik, mint az
Alkotmány egyéb szabályai.” (ABH 1999. 25., 38.)
A föntiek alapján az Alkotmánybíróságnak jelen ügyben két
szempontot szükséges megvizsgálni. Egyrészt azt, hogy az
Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésébe foglalt, a jelenlévő
országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatarányához
kötött törvény milyen tárgykörű szabályozásra vonatkozik,
másrészt azt, hogy az ennek alapján létrejött hatályos
szabályozás (rendőrségi és nemzetbiztonsági törvények)
koncepciójának melyek a lényegi elemei. (ABH 1993. 48., 62.)
Ezek alapján dönthető el az APEH-nek biztosított titkos
eszközök és módszerek használatát lehetővé tevő törvényi
rendelkezések alkotmányossága.
IV.
1. Az 1989. évi XXXI. törvénnyel történő alkotmánymódosítás
az Alkotmány 40/A. §-át a következőképpen állapította meg.:
“40/A. § (1) A fegyveres erők (Magyar Néphadsereg,
Határőrség) alapvető kötelessége a haza katonai védelme. A
fegyveres erők feladatait és a rájuk vonatkozó részletes
szabályokat alkotmányerejű törvény határozza meg.
(2) A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső
rend védelme. A rendőrséggel és az állam biztonságával
összefüggő részletes szabályokat alkotmányerejű törvény
határozza meg.”
Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésének a közvetlen
végrehajtására született a különleges titkosszolgálati
eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti
szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény. E jogszabály
alkotmányerejű törvény volt, a törvényjavaslat indokolása
szerint nemcsak a törvényben lehetővé tett alapjog-korlátozás
miatt kellett e jogforrási szinten szabályozni, hanem az
Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésének végrehajtása miatt is. A
törvény 1990. február 14-én lépett hatályba.
Ezt követően az Alkotmány 40/A. §-ának (1) bekezdését az
1990. évi XVI. törvény 5. §-ával és az 1990. évi XL. törvény
32. § (1) bekezdésével történő, az Alkotmány 40/A. § (2)
bekezdését pedig az 1990. évi XL. törvény 32. § (2)
bekezdésével történő alkotmánymódosítás változtatta meg. Az
Alkotmány 40/A. § (1) bekezdése a későbbiekben az 1993. évi
CVII. törvény 2. §-ával és a 2000. évi XCI. törvény 5. §-ával
tovább módosult. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésének jelen
ügyben releváns szövege az 1990. évi XL. törvény 32. § (2)
bekezdése alapján megállapított tartalommal változatlan
maradt.
A fenti változások alapján, az Alkotmány 40/A. §-ának
hatályos szövege a következőképpen rendelkezik:
“40/A. § (1) A fegyveres erők (Magyar Honvédség,
Határőrség) alapvető kötelessége a haza katonai védelme,
valamint nemzetközi szerződésből eredő kollektív védelmi
feladatok ellátása. A Határőrség rendészeti feladatkörében
ellátja az államhatár őrzését, a határforgalom ellenőrzését
és a határrend fenntartását. A fegyveres erők feladatairól és
a rájuk vonatkozó részletes szabályokról szóló törvény
elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazata szükséges.
(2) A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső
rend védelme. A rendőrségről és a nemzetbiztonsági
tevékenységgel összefüggő részletes szabályokról szóló
törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazata szükséges.”
Az előbb említett – az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésének
felhatalmazása alapján született – 1990. évi X. törvényre az
Alkotmány fenti módosításai közvetlenül nem hatottak ki, a
titkos információgyűjtés alkalmazásának lehetőségét 1996.
március 26-áig e törvény szabályozta. Az Alkotmány – 1990.
évi XL. törvény 32. § (2) bekezdésével megállapított – 40/A.
§ (2) bekezdése szerinti minősített többség követelményének
az 1990. évi X. törvény nyilvánvalóan eleget tett, a
módosított alkotmánynak megfelelő törvények később kerültek
megalkotásra: először a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
törvény, majd a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995.
évi CXXV. törvény. Mindkét törvény a jelenlévő országgyűlési
képviselők kétharmadának szavazatához kötött törvény, és
mindkettőben szabályozásra került a titkos információgyűjtés.
Az 1990. évi X. törvényt a nemzetbiztonsági szolgálatokról
szóló 1995. évi CXXV. törvény 79. § a) pontja helyezte
hatályon kívül.
A fentiek alapján megállapítható, hogy az Alkotmány 40/A. §
(2) bekezdésének “eredeti tartalma” a titkos eszközök és
módszerek alkalmazására vonatkozó minősített többséghez
kötött törvényi szabályozás formájában hatályosult a magyar
jogrendszerben. Kezdetben alkotmányerejű, majd később az
országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával
elfogadott törvények formájában. A fentebb bemutatott 1994-es
és 1995-ös jogalkotás nem szakított azzal a korábbi
szándékkal, hogy a titkos információgyűjtés – mint
tevékenység – kiemelt jelentőséget kapjon. Az alkotmányerejű
törvény közjogi súlyát, a minősített többség funkciója: az
országgyűlési képviselők széleskörű egyetértése váltotta fel.
2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta az Rtv. és a Nbtv.
szabályozási koncepcióját is. Ennek jelentősége – mint a
föntiekből kiderül – azért kiemelt, mert ha a törvényhozás a
minősített többség kérdését érintően már szabályozott (tehát
a szabályozás tartalmában megegyezett), úgy ebben a körben a
megváltoztatás is ugyanilyen szavazatarányt kíván meg. E
követelmény az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint vonatkozik
a tételes megváltoztatásra, és vonatkozik a szabályozási
koncepció lényeges elemére.
Az Nbtv. 1. §-a pontosan meghatározza a törvény szervezeti
hatályát, tételesen felsorolja, hogy mely szerveket kell a
nemzetbiztonsági szolgálatok alatt érteni. E szerint “a
Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági szolgálatai: a) az
Információs Hivatal, b) a Nemzetbiztonsági Hivatal, c) a
Katonai Felderítő Hivatal, d) a Katonai Biztonsági Hivatal,
e) a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (a továbbiakban együtt:
nemzetbiztonsági szolgálatok)”.
Megállapítható továbbá, hogy az Nbtv. szabályozási
koncepciójának központi eleme – csakúgy, mint a korábban
hatályban lévő 1990. évi X. törvénynek volt – a titkos
módszerekkel való információgyűjtés (a törvény lényegében
ennek, a nemzetbiztonsági szolgálatokra vonatkozó részletes
szabályait tartalmazza).
Az Rtv. szervezeti hatálya – az Alkotmány megfogalmazásából
eredően is – alapvetően a Rendőrségre vonatkozik, a Rendőrség
jogállását, szervezetét és működését szabályozza. Az Rtv., a
Rendőrség működésére irányadó szabályozás keretében egy külön
fejezetet szán a titkos információgyűjtésnek. Ennek keretében
a Rendőrség mellett feladatot kap az ügyészség és a bíróság.
Az Rtv. 63. § (5) bekezdése szerint “a Rendőrség erre
felhatalmazott szerve, valamint a beszerzett adat és az
információgyűjtés ténye tekintetében az ügyész és a bíró a
titkos információgyűjtés során külön engedély nélkül
megismerheti a védett államtitok tartalmát.” A titkos
információgyűjtés feladatával összefüggésben bizonyos
tevékenységek csak az ügyész engedélyével és hozzájárulásával
végezhetőek pl.:64. § (1) bekezdés f) pont, 67. § (1)
bekezdés, a titkos információgyűjtés egy része pedig bírói
engedélyhez kötött. 69-75. §-ok. A titkos információgyűjtésre
is vonatkozik az Rtv. VIII., a “Rendőrség adatkezelése” címet
viselő fejezete.
Megállapítható, hogy a titkos információgyűjtés az Rtv.
szabályozási koncepciójának lényeges eleme, egy önálló és
egységes, körülhatárolható tárgykör a törvény egészén belül.
Az Rtv. VII. fejezetében meghatározottak részét képezik a
Rendőrség működésének, csakúgy mint az Rtv. VIII. fejezetébe
foglalt adatkezelési szabályok.
V.
A jelen ügyben vizsgált probléma lényege, hogy az Atv. – mint
egyszerű szótöbbséggel elfogadott törvény – az 5. § (2)
bekezdésében, a 9. § (2) bekezdésében és a 15. § (2)
bekezdésében a minősített többséget igénylő és az így
elfogadott Rtv.-ből rendelkezéseket vesz át.
1. Az Alkotmánybíróság sem az Abh.1.-ben, sem az Abh.2.-ben
nem foglalkozott kifejezetten azzal a problémával, amikor
egyszerű szótöbbséggel elfogadott törvény minősített többségű
törvény rendelkezéseit veszi át. Az Alkotmánybíróság az
Abh.2.-ben a minősített többségű törvény (tételes)
módosítására (a rendelkezések megváltoztatására,
kiegészítésére), illetve hatályon kívül helyezésére
irányadóan mondta ki, hogy mindezek is minősített többséget
igényelnek. Az Abh.2. hangsúlyozta, hogy ez a követelmény, ha
tételes módosításról van szó, a részletszabályok tekintetében
is irányadó. (ABH 1999. 25., 39.) Egyébiránt pedig az Abh.2.
rámutatott a következőkre: “Az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a kétharmados törvények közvetlen (tételes)
módosítása a kétharmados törvény szabályozási köréhez
közelálló, azzal esetleg részben egybevágó, másik, egyszerű
többséggel meghozható önálló törvény módosításával, vagy új
törvény alkotásával alkotmányosan nem kerülhető meg. Mindez
ugyanis odavezethetne, hogy a kétharmados törvények formális
érintetlenül hagyása ellenére az alapjogi, illetve az
alapintézményi törvény a módosított, illetve újonnan alkotott
– formálisan egyszerű többséghez kötött – törvényekhez képest
elveszítené alkotmányosan meghatározó jelentőségét. Az, hogy
egy adott törvény módosítása vagy megalkotása ténylegesen
ezzel a következménnyel jár-e, csak tartalmi vizsgálat
alapján állapítható meg.” (ABH 1999. 25., 41.)
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kétharmadosság
alkotmányos védelmére vonatkozó elvi álláspont ugyanúgy
irányadó a kétharmados törvényből az egyszerű törvénybe
történő átemelést realizáló törvényalkotási eljárásra, mint
az Abh.2. által részletezett eljárásra. A kétharmadosság
megkerülésének alkotmányos tilalma ugyanúgy vonatkozik a
módosítás (megváltoztatás, kiegészítés) és hatályon kívül
helyezés mellett az ún. átemelés egyes eseteire is.
Az Alkotmánybíróság ezért a jelen ügyben tartalmi vizsgálatot
folytatott le. Az Alkotmánybíróság e tartalmi vizsgálat
szempontját akként határozta meg, hogy vizsgálja: az egyszerű
szótöbbséggel meghozott törvény a minősített többségű törvény
koncepciójának lényeges elemét (tartalmát) érinti-e, továbbá
– történeti megközelítés alapján – vizsgálja, hogy az
egyszerű szótöbbséggel elfogadott törvénynek milyen a
viszonya az alkotmányi felhatalmazás alapján a jogrendszerben
minősített többségű tárgykörként hatályosult normákhoz.
2. Az Atv. az APEH szervezetét és különösképpen működését,
továbbá feladatait szabályozza. A szabályozás irányát és
koncepcióját tekintve az Rtv. is szervezeti és működési
kérdéseket szabályoz a rendőrség tekintetében. Az
Alkotmánybíróság a minősített többség alkotmányos
intézményének az elemzésekor rámutatott, hogy “egy állami
szerv organizációját és működési alapelveit tartalmazó
törvény nem azonos a szervezet hatáskörét megállapító
törvényi szabályozással. 26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH
1992. 143. A minősített többség követelményével érintett
szervezetek tekintetében a szervezeti felépítés és a működési
rend lényeges szabályozási elemeit (mint kétharmados
tárgykört) az Alkotmánybíróság az Abh.2.-ben is hangsúlyozta
(ABH 1999. 25., 41.). Jelen esetben az Atv.-ben az Rtv. által
a rendőrség “működése” körében meghatározott szabályok
átvételéről van szó. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint
ennek azért van alkotmányos jelentősége, mert a probléma
közjogi megítélésétől különálló kérdés, hogy az APEH
nyomozóhatósági jogkörrel rendelkezik (Atv. 18. §-a), így
önmagában nincs relevanciája annak, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1973. évi I. törvény (Be.) alkalmazása során az APEH
mint nyomozó hatóság jár el, ilyen hatásköröket gyakorol.
3. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Atv. 5. § (2)
bekezdése és 9. § (2) bekezdése alkotmányellenes.
3.1. Az Atv. fenti rendelkezései sértik az Alkotmány 40/A. §
(2) bekezdését, mert az Rtv. szabályozási koncepciójának
lényeges elemeit – a szabályozás fő irányába tartozó
kérdéseket a maguk egészében és teljességében – veszik át. Az
Atv. nem az APEH működéséhez igazodóan szabályoz, hanem a
rendőrség működésével szorosan összefüggő titkos
információgyűjtést adaptálja teljes egészében. Ez az
adaptálás az Rtv. két fejezetére vonatkozik. Mivel a
rendőrség működése minősített többséghez kötött szabályozási
tárgykör, ezért annak – a feladatellátással összefüggő
szervezeti kapcsolat hiányában történő – átvétele minősített
többséget kíván. Az APEH nem az Alkotmányban nevesített
szerv, az Rtv. mint kétharmados törvény a titkos
információgyűjtés körében nem biztosít érdemi feladatot az
APEH-nak. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdés első mondata
szerint “a rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a
belső rend védelme”, az APEH mint szervezet ezen alkotmányos
feladatellátásban közvetlenül nem vesz részt, ilyen
feladatokkal nem rendelkezik (az APEH feladata az
államháztartás törvényes bevételeinek biztosítása). Az
alkotmányellenesség megállapításánál az Alkotmánybíróság
figyelembe vette azt is, hogy az átvett tárgykör a titkos
információgyűjtésre vonatkozik. Ennek azért van hatása a
kérdés megítélésére, mert – mind az alkotmányi, mind a
törvényi szabályozás történetiségét tekintve – a magyar
közjogi berendezkedésben olyan tevékenységről van szó,
amelynek lényeges kérdéseit érintő szabályozása alapvetően az
országgyűlési képviselők széleskörű egyetértését igényelte.
Tehát a minősített többségű törvényből átvett rendelkezés
“koncepcionális jellegét” a történeti értelmezés is
alátámasztja. Az Rtv.-ben nincs utalás arra, hogy az APEH
titkos eszközöket alkalmazhat, az APEH e tevékenység
ellátásában semmilyen érdemi szerepet nem kap.
3.2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Rtv.-ben
szabályozott titkos információgyűjtésre vonatkozó szabályok
átvétele az egyszerű szótöbbséggel elfogadott Atv.-be azért
is sérti az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdését, mert a
minősített többséggel elfogadott törvény lényeges elemének
átvétele a szabályozás eredményét tekintve – közvetett módon
– kiterjeszti az Rtv. szervezeti hatályát. Az
Alkotmánybíróság fentebb már kifejtette, hogy az Rtv.
(illetve az Rtv.-ben szabályozott és az abból átvett
rendelkezések) alapvetően a rendőrségre vonatkoznak. E
tevékenységgel összefüggésben feladatot – a rendőrségen kívül
– az ügyészség és a bíróság kap. Az Rtv. szervezeti hatályára
vonatkozó rendelkezések ugyanúgy részei a kétharmados
szabályozási tárgykörnek, mint az Rtv. egyéb rendelkezései.
Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése alapján létrejött
minősített többségű törvény szervezeti hatályának
módosításához, megváltoztatásához is minősített többség
szükséges. Az Atv. 9. § (2) bekezdése az Rtv. módosítását
tételesen is elvégzi, amikor úgy rendelkezik, hogy rendőrség
alatt a Hivatal Bűnügyi Igazgatóságát, rendőr alatt az
adónyomozót (...) kell érteni. Az Atv. tehát azzal, hogy az
Rtv.-ből rendelkezéseket vett át, a kétharmados szabályozási
tárgykörben meghatározott rendelkezések alkalmazási körét
megváltoztatta, mégpedig az Rtv. koncepciójához tartozó
szabályok körében. Az Atv. 5. § (2) bekezdése megalkotásával
és 9. § (2) bekezdése az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése
ezáltal is sérül.
3.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Atv. 5. § (2)
bekezdésében és 9. § (2) bekezdésében alkalmazott átvétel az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogbiztonságot is
sérti. Az Alkotmánybíróság a törvényhozási eljárás
garanciális kérdéseivel már több határozatában foglalkozott.
lásd: 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992. 77., 85.;
29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997. 122.; 52/1997. (X.
14.) AB határozat ABH 1997. 332.; 66/1997. (XII. 29.) AB
határozat ABH 1997. 397., 401. stb. Az Alkotmánybíróság e
határozataiban kifejtette, hogy a formalizált eljárás
garanciális szabályainak figyelmen kívül hagyása az Alkotmány
2. § (1) bekezdésének sérelmén keresztül a norma
megsemmisítéséhez vezet.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmányban a
kétharmadossággal hangsúlyozott törvény nem tekinthető a
törvényhozói akarat olyan “általános megelőlegezésének”,
amely ezáltal automatikusan biztosítja a kétharmados törvény
normatartalmának a rendes törvényalkotási eljárásba hozott
törvényekbe való átvételének, beépítésének lehetőségét. Ahogy
az Alkotmánybíróság a fentiekben kifejtette, a kétharmados
törvényhez koncepcionálisan kapcsolódó rendelkezések, illetve
a törvény lényegéhez tartozó normák átvétele általában
ugyanazt a kétharmados többségű törvényhozói döntést igényli,
mint amit az Alkotmány a kétharmados körben eredetileg
előírt. Az átvett kétharmados törvényi rendelkezés egy
minőségileg új szabályozási összefüggés részévé válik, része
lesz egy új törvényalkotási eljárásnak. Az egyszerű többségű
törvényhozói akarat nem olvaszthatja magába az eredetileg
minősített törvényhozói akaratot. Amennyiben – általános
gyakorlatként – a kétharmados törvény egyszerű többséggel
elfogadott törvényekbe illesztve “szétszedésre” kerülne, az
Alkotmányban előírt “kétharmadosság”, a kiemelt törvényhozási
tárgy értelmezése relativizálódna, s az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésének sérelmét előidézve, elvesztené garanciális
jelentőségét.
Lényegében ezt a megállapítást tartalmazza az Abh.2. is,
amikor az alkotmánysértés veszélyét feltételezi, ha a
kétharmados törvények “formális érintetlenül hagyása
ellenére” az újonnan alkotott egyszerű többséghez kötött
törvényekhez képest “elvesztené alkotmányosan meghatározó
jelentőségét.” (ABH 1999. 25., 41.)
Az Alkotmánybíróság ezért úgy ítélte meg, hogy az Atv. 5. §
(2) bekezdésébe és a 9. § (2) bekezdésébe foglalt, az Rtv.
VII. fejezetének és VIII. fejezete 76-89. §-ainak átvétele a
törvényhozási eljárás minősített többséghez kötött
garanciáját lerontja, ezért az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésével is ellentétben áll.
Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy az
Atv. 5. § (2) bekezdése és 9. § (2) bekezdése az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdését és 40/A. § (2) bekezdését egyaránt sérti,
ezért az Atv. e rendelkezéseit – élve az Alkotmánybíróságról
szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. §
(4) bekezdésében biztosított jogával – 2002. december 31-i
hatállyal megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság eddigi
gyakorlatának megfelelően lásd: 6/1992. (I. 30.) AB határozat
ABH 1992. 40., 41.; 25/1993. (IV. 23.) AB határozat ABH 1993.
188., 193.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat ABH 1998. 71.,
72.; 16/1998. (V. 8.) AB határozat ABH 1998. 140., 173. stb.;
10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABK 2001. április, 171.,
184. a szoros összefüggés okán – szintén 2002. december 31-i
hatállyal – megsemmisítette az Atv. 5. § (3) bekezdésében
található – az 1999. évi XCIX. törvény által megállapított –
a bírói engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtést
érintő szabályt, továbbá a 20. § (3) bekezdésében a 20. § (4)
bekezdés a) pontjában és 20. § (5) bekezdésében található, a
titkos információgyűjtés további szabályozásra felhatalmazó
rendelkezéseket, illetve a 20. § (4) bekezdés a) pontja
alapján megalkotott, a bírói engedélyhez kötött különleges
eszközök és módszerek engedélyezésével, igénybevételével
kapcsolatos szabályokról szóló 11/1999. (V. 12.) PM
rendeletet. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Atv. 5.
§ (2) bekezdésének és a 9. § (2) bekezdésének a
megsemmisítésével az Atv. jelölt rendelkezései és az annak
alapján megalkotásra került PM rendelet önállóan nem
alkalmazható, ezért a jogbiztonságra tekintettel a
megsemmisítés hatályát e rendelkezésekre is kiterjesztette.
Az Alkotmánybíróság szerint az a törvényhozói cél, hogy az
adóbűncselekmények hatékonyabb felderítése érdekében az APEH
rendelkezzék bizonyos titkos eszközökkel és módszerekkel,
önmagában, alkotmányossági szempontból nem kifogásolható.
Ennek megvalósítására a törvényhozásnak több lehetősége is
van. Az Alkotmánybíróság jelen határozatában formai okból, a
minősített többséghez kapcsolódó garanciális rendelkezések
megsértése miatt állapított meg alkotmányellenességet.
Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy az Atv.
elfogadását követően más törvényekbe is bekerült az Atv.-ben
jelenleg vizsgált szabállyal hasonló tartalmú rendelkezés. Az
Alkotmánybíróság mégsem tartotta indokoltnak az eljárás
kiterjesztését, mert – ahogy e határozatban is kifejtésre
került – a minősített többségű törvényből történő átvétel
alkotmányossága külön-külön, eseti vizsgálat alapján dönthető
el.
4. Az Alkotmánybíróság az Atv. 15. § (2) bekezdése
alkotmányellenességét nem állította meg.
Az Atv. 15. §-a értelmében: “(1) A Hivatal Bűnügyi
Igazgatósága, illetőleg területi nyomozó hivatala nyomozati
tevékenységének elősegítése és a bűncselekmény felderítése
céljából jelzés elhelyezését rendelheti el a személyi adatok
és lakcímek nyilvántartásában, valamint a határforgalom
ellenőrzését szolgáló nyilvántartási rendszerekben, a
cégnyilvántartásban, az egyéni vállalkozók nyilvántartásában,
a társadalombiztosítási nyilvántartásban, valamint az
adóigazgatási nyilvántartásban.
(2) A jelzés elhelyezésére és megszüntetésére az Rtv. 89. §-
ának (2)-(4) bekezdéseit kell alkalmazni.”
Mindenek előtt az állapítható meg, hogy az Atv. 15. §-a
szerinti átvétel az Rtv. 89. § (1) bekezdésére nem
vonatkozik. Az Rtv. 89. § (1) bekezdése meghatározza, hogy a
rendőrség a bűnüldözési feladatainak ellátása érdekében mely
esetekben, milyen érdekből és milyen nyilvántartási
rendszerekben helyezhet el jelzést. Az Rtv. e rendelkezései
89. § (1) bekezdés kizárólag a rendőrségre irányadóak, az
Atv. rendelkezései 15. § (1) bekezdés pedig kizárólag az APEH
Bűnügyi Igazgatóságát érintik. Az Atv. 15. § (1) bekezdésében
a jelzés elhelyezése az adónyomozás sajátosságaihoz igazodik
(pl. egyéni vállalkozók nyilvántartása,
társadalombiztosítási, adóigazgatási nyilvántartás
eseteiben), a szabályozott tényállás tehát nem azonos az Rtv.-
ben és az Atv.-ben.
Az Atv. 15. § (2) bekezdése az Rtv.-ből a jelzés
elhelyezéséhez kapcsolódó, a jogintézmény lényegét nem érintő
technikai szabályokat vesz át. Az Rtv. 89. §-ának további
rendelkezései értelmében:
“(2) A jelzés elhelyezésének megszüntetését a Rendőrség
köteles kezdeményezni, illetőleg megszüntetni, ha az arra
okot adó körülmény megszűnt.
(3) A jelzés elhelyezésének elrendeléséért és
megszüntetéséért, illetve a kért intézkedéséért a jelzés
elhelyezését kérő rendőri szerv vezetője a felelős.
(4) A jelzés elhelyezéséről, annak okáról és a jelzés alapján
tett intézkedésről – bűnüldözési érdekből – a Rendőrség és a
jelzést tartalmazó nyilvántartást kezelő szerv az érintettet
nem tájékoztathatja.”
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Atv. 15. § (2)
bekezdésében szereplő átvétel alkotmányellenessége nem
állapítható meg, hiszen önmagában a “jelzés elhelyezése” mint
jogintézmény nem tekinthető az Rtv. szabályozási koncepciója
lényeges elemének, az átvétel továbbá nem is a jogintézmény
egészét érinti, hanem csupán annak egyes részletszabályait,
technikai rendelkezéseit.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság Atv. 15. § (2) bekezdése
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való
közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Németh János Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke Alkotmánybíróság elnöke
az aláírásban akadályozott az aláírásban akadályozott
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró helyett alkotmánybíró helyett
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye
Álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak az indítványt el
kellett volna utasítania.
1. A hatályos Alkotmány szerint nincs hierarchikus viszony az
egyszerű, illetve a minősített szavazattöbbséggel meghozható
törvények között. Az eltérő szavazattöbbséghez kötött
törvények viszonyrendszeréből levonható az a következtetés
is, hogy egy adott alapjog vagy intézmény alkotmányosan
kiemelkedő fontossága önmagában nem alapozza meg az erről
szóló vagy ezt érintő törvénynek a kétharmados szabályozási
körbe utalását. A szabályozás fontossága egyedül nem
kényszerítheti ki a törvényalkotás során a széleskörű
egyetértés megteremtésének kötelezettségét, s erre vonatkozó
alkotmányi előírás hiányában ezt a követelményt az
Alkotmánybíróság sem állapíthatja meg. Az Atv.-nek az
indítvánnyal támadott, az Rtv.-ből átvett rendelkezései
kétségkívül érintenek alkotmányos alapjogokat, de ez a tény –
az előzőekben kifejtettek szerint – nem eredményezi
automatikusan azt, hogy a vitatott rendelkezéseket csak
minősített többséggel lehet meghozni.
Az Abh.1.-ben az Alkotmánybíróság leszögezte: “A hatályos
Alkotmány kifejezi azt a szándékot, hogy bizonyos
alapintézmények és bizonyos – főleg politikai – alapjogok
szabályozása széles körű megegyezéssel történjék. Ez a cél
megvalósul, ha – az Alkotmány szövegének megfelelően – az
illető intézményről vagy alapjogról szóló törvényt
kétharmados szavazataránnyal fogadják el.” (ABH 1993, 48., 61-
62.)
Az idézett megállapítás szerint a minősített többség
elérésének követelménye nem valamely törvényhozási tárgyra
vonatkozik, hanem azt csak az Alkotmányban tételesen
megjelölt törvény elfogadására – megszorítóan – kell érteni.
Az Alkotmány az Atv.-t, vagyis a központi adóhatóság egyes
feladatairól szóló törvényt nem sorolja a minősített
többséghez kötött törvényekhez.
Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben fejtette ki a kétharmados
és az egyszerű többséghez kötött törvények viszonyrendszerét.
Eszerint: “A hatályos rendszer elvileg különbözik a korábbi,
alkotmányerejű törvényeket ismerő rendszertől. Az
alkotmányerejű törvények valamennyi alapvető jogra, továbbá
ezek bármely szabályozására a kizárólagosság
kötelezettségével vonatkoztak. Az Alkotmány és az
alkotmányerejű törvények egyfelől, illetve az egyszerű
többséggel elfogadható törvények másfelől, tartalmilag és
formailag is tiszta hierarchikus rendet alkottak.
Amióta azonban a hatályos Alkotmány egyes alapjogokról
hozandó törvényekre kétharmados többséget írt elő, az
alkotmányos alapjogok között többféle, egymást nem fedő
fontossági rend is megállapítható. Nem szerepel a minősített
törvények között a legfontosabb alapjogok szabályozása: sem
az élethez és az emberi méltósághoz való jog, sem a
jogképesség, sem a személyes szabadság és biztonság – köztük
a szabadságtól való megfosztás – alapvető garanciái. Hiányzik
közülük a bírósági eljáráshoz, valamint a jogorvoslathoz való
jog; ugyanígy hiányoznak az elemi büntetőjogi biztosítékok:
az ártatlanság vélelme, a védelem joga, a nullum crimen és
nulla poena sine lege elve is, továbbá nem tartozik közéjük a
tulajdonjog sem. Mindezek a jogok tehát egyszerű többséggel
szabályozhatók. Az Alkotmány 8. § (4) bekezdésében különleges
garanciával (azzal, hogy gyakorlásuk szükségállapot idején
sem korlátozható) megkülönböztetett jogok közül is csupán
háromhoz járul kétharmados törvény (vallásszabadság, nemzeti
és etnikai kisebbségek jogai, állampolgárság – 60., 68., 69.
§), míg többségükhöz elég az egyszerű többséggel meghozott
törvény (54-56. §, 57. § (2)-(4) bekezdés, 66., 67., 70/E.
§). A jelenlegi kétharmados kiemelés nem állapít meg tehát az
alapjogok között elvileg megalapozott hierarchiát; pusztán
politikai fontosságukat jelzi az alkotmánymódosításban
megállapodó politikai erők számára.” (ABH 1993, 48., 59-60.)
Saját álláspontom megegyezik az idézett okfejtéssel.
2. Az Abh.2.-ben foglaltakra figyelemmel abban kellett volna
az Alkotmánybíróságnak állást foglalnia, hogy az Atv.
indítvánnyal érintett rendelkezései módosítják-e az Rtv.-t,
helyeznek-e hatályon kívül Rtv.-beli rendelkezéseket, illetve
ezeken túlmenően tartalmaz-e az Atv. olyan szabályozást,
amely ugyan nem sérti meg a minősített többséghez kötött
törvényekkel kapcsolatos eljárás rendjét, de tartalmilag
mégis ütközik a széleskörű konszenzus megteremtésének az
Alkotmány 40/A. §-ában foglalt követelményével.
Az Abh.2. ugyanis a következőképpen fogalmaz: “Az
Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kétharmados törvények
közvetlen (tételes) módosítása a kétharmados törvény
szabályozási köréhez közelálló, azzal esetleg részben
egybevágó, másik, egyszerű többséggel meghozható önálló
törvény módosításával, vagy új törvény alkotásával
alkotmányosan nem kerülhető meg. Mindez ugyanis
odavezethetne, hogy a kétharmados törvények formális
érintetlenül hagyása ellenére az alapjogi, illetve az
alapintézményi törvény a módosított, illetve újonnan alkotott
– formálisan egyszerű többséghez kötött – törvényekhez képest
elveszítené alkotmányosan meghatározó jelentőségét. Az, hogy
egy adott törvény módosítása vagy megalkotása ténylegesen
ezzel a következménnyel jár-e, csak tartalmi vizsgálat
alapján állapítható meg.” (ABH 1999, 25., 40-41.)
Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésének második mondata a
rendőrség, mint szervezet tekintetében állapítja meg a
kétharmados szavazattöbbséghez kötöttséget. Az Alkotmány ezen
rendelkezése magát a rendőrséget határozza meg olyan
szervezetnek, amelyre vonatkozóan megköveteli, hogy a róla
szóló törvény elfogadása során széleskörű – az egyszerű
többséget meghaladó – konszenzust kell elérni. A jogalkotó
akkor térne el ezen alkotmányos kötöttségtől, ha a
rendőrségre vonatkozó szabályok megalkotásakor, azok
módosításakor vagy az ilyen szabályok hatályon kívül
helyezésekor hagyná figyelmen kívül a minősített többség
elérésének követelményét.
Az Atv. esetében ezt a követelményt a jogalkotó nem sértette
meg. Az Atv. ugyanis a kétharmados szavazattöbbséggel
elfogadott Rtv. egyes rendelkezéseit nem módosította, azokat
nem helyezte hatályon kívül, hanem bizonyos Rtv.-beli
szabályokat átvett egy másik szervezet szabályozásába. Arról
sincs továbbá szó, hogy az Atv.-vel, mint egyszerű többséggel
elfogadott törvénnyel a jogalkotó megkerülte volna a
kétharmados törvényi szabályozás alá vont normatartalmat,
mert az Atv. a rendőrség tekintetében a már korábban
elfogadott szabályozáshoz képest további rendelkezést
egyáltalán nem tartalmaz. Tekintettel arra, hogy az Atv.-nek
nincs a rendőrséggel kapcsolatos újonnan megállapított
normatartalma, az Abh.2.-ben jelzett tartalmi vizsgálat nem
folytatható le. Erre akkor nyílt volna lehetőség, ha az Atv.
– mint egyszerű szótöbbségű törvény – a rendőrségre is
vonatkozó szabályokat állapított volna meg.
3. A tartalmi vizsgálatnak ugyanakkor véleményem szerint is
helye volt. Annak ellenére, hogy az indítvány által
kifogásolt helyzet az Abh.2.-ben körülírt szituációra nem
vonatkoztatható, az Alkotmánybíróságnak a következőket
kellett volna figyelembe vennie az Atv. indítvánnyal támadott
rendelkezései anyagi alkotmányellenességét illetően:
Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint a rendőrség
alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme, míg
a rendőrség nyomozási tevékenységéről az Alkotmány külön nem
szól. Ezen alkotmányi rendelkezésből egyenesen következik,
hogy a rendőrség és ezzel együtt az Rtv. – mint kétharmados
törvény – alkotmányosan meghatározó jelentőségét elsődlegesen
nem a nyomozási tevékenység és az ehhez kapcsolódó jogkörök
határozzák meg, hanem a szervezet állami, fegyveres
rendvédelmi jellege. Az Alkotmány alapján a fegyveres
rendfenntartás – a szükségállapot idejétől eltekintve – a
rendőrség kizárólagos jogköre. Ebből következően az olyan
törvényi rendelkezés, amely ezt a jogkört akárcsak
részlegesen egy másik szervhez telepítené,
alkotmányellenesnek minősülne. Nem ez a helyzet a nyomozási
tevékenységet illetően.
Az Alkotmánybíróság a 152/B/1998. AB határozatban
megállapította: “Az Alkotmányból nem vezethető le olyan
követelmény, amely alapján a nyomozási hatáskört kizárólag a
rendőrség gyakorolhatná, e hatáskört nem nevesíti sem a
fegyveres erők, sem a rendőrség feladatai között. Az
Alkotmány az ügyészség jogai között rendelkezik a
nyomozásról; kimondja, hogy az ügyészség törvényben
meghatározott jogokat gyakorol a nyomozással összefüggésben,
képviseli a vádat a bírósági eljárásban [51. § (2)
bekezdés].” (ABH 1999, 653., 656.)
Tekintettel arra, hogy nyomozási tevékenységet a rendőrségen
kívül más szerv is végezhet, az Alkotmánybíróságnak a jelen
eljárásban azt kellett volna vizsgálnia, hogy az APEH
nyomozóhatósági jogkörrel, és ebből következően bizonyos, a
nyomozás eredményességéhez kötődő eszközökkel történő
felruházása jelenti-e az Rtv. alkotmányosan meghatározó
súlyának az Alkotmány, valamint a kétharmados törvény védelme
szempontjából releváns csökkenését.
A hatályos magyar jog szerint az a szervezet tekintendő
nyomozó hatóságnak, amelyet a büntető eljárásról szóló 1973.
évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) annak nyilvánít. A Be.
többszörösen módosított 16. §-a szerint az általános nyomozó
hatóság a rendőrség és az ügyészség. Speciális nyomozó
hatóság a Vám-és Pénzügyőrség, a Határőrség, az APEH nyomozó
hatósága, valamint bizonyos esetekben a hajó, illetőleg a
légi jármű parancsnoka. (A katonai nyomozó hatóságokat a Be.
XV. fejezete nevezi meg.)
Az elfogadását tekintve egyszerű szavazattöbbséghez kötött
Be. nemcsak a nyomozó hatósági jogkört telepíti, hanem
egyúttal meghatározza azokat a garanciákat, amelyek az
állampolgárokkal kapcsolatos legsúlyosabb korlátozások
alkalmazása törvényességét biztosítják. Azzal, hogy az Atv.
18. §-a módosította a Be. 16. §-át, amellyel az APEH nyomozó
hatóságát beemelte a nyomozó hatóságok körébe, egyúttal a
büntető eljárás szabályrendszerét is kiterjesztette az új
szervezetre. Mindez azt jelenti, hogy ezen “új” nyomozó
hatóság által igénybe vehető eszközök alkalmazásának
törvényességét a Be. az ügyészi felügyelettel, illetőleg a
súlyosabb jogkorlátozás esetkörében a bírói engedélyhez
kötéssel biztosítja. Ezen garanciális szabályok minden
nyomozó hatóság tekintetében egyaránt érvényesülnek.
A Be.-vel való összefüggésen túlmenően hangsúlyozandónak
tartom azt is, hogy a kétharmados többséggel elfogadott Rtv.-
ben a jogalkotó a titkos információgyűjtés külön garanciáit
is meghatározta. A bírói engedélyhez nem kötött ilyen
tevékenység esetén a beszerzett adatok nem hozhatók
nyilvánosságra, a rendőrség csak az ügyész hozzájárulásával
állapodhat meg a bűncselekmény elkövetőjével, úgyszintén
ügyészi jóváhagyás szükséges a más adatkezelőktől való
adatszolgáltatás igénylésére, stb.
Az előzőekben kifejtettek azt mutatják, hogy az APEH nyomozó
hatósága csak olyan jogosítványokat kapott, amilyenekkel a
rendőrségen kívül más nyomozó hatóság is rendelkezik, a
tevékenysége vonatkozásában pedig a többi nyomozó hatósággal
azonos, a Be. szabályozása szerinti kontroll érvényesül.
Külön kiemelendő, hogy a titkos információgyűjtésre a bírói
engedélyezés követelménye is teljes egészében vonatkozik. A
titkos információgyűjtés során elkövethető jogalkalmazói
visszaélések (pl. az ilyen eszközök indokolatlan
igénybevétele) ellen a valódi garanciát nem a szabályok
megalkotásához megkövetelt minősített többség, hanem a bírói
kontroll (engedélyhez kötés) megteremtése biztosítja. Ez
pedig az APEH nyomozó hatósága esetében is előírás.
Az Atv. megalkotásakor a törvényalkotó figyelemmel volt arra
is, hogy az APEH nyomozó hatósága nem általános, hanem
speciális nyomozási hatáskörrel felruházott szervezet, ezért
az Rtv.-ből átvett rendelkezések egy részét (adatkezelés)
csak az adóhatóság által végzett nyomozó hatósági
tevékenységgel összefüggésben engedi alkalmazni.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróságnak azt kellett volna
megállapítania, hogy a szabályozás átvétele nem vezetett az
Rtv. alkotmányosan meghatározó jelentőségének anyagi
alkotmányellenességet eredményező csökkenéséhez.
4. A jelen eljárás során az Alkotmánybíróságnak egy további –
a gyakorlatában eddig még fel nem merült – kérdésben kellett
állást foglalnia: azt kellett eldöntenie, hogy alkotmányosan
elfogadható-e az a módszer, amellyel a jogalkotó a
kétharmados törvény szabályozási tartalmát egyszerű
szavazattöbbséggel elfogadott törvénybe emeli át.
Egy korábban elfogadott jogszabályra, vagy jogszabályi
rendelkezésre való utalás, annak hivatkozásszerű beemelése az
új jogszabályba általánosan bevett jogtechnikai megoldásként
érvényesül a jogalkotásban. Ezen jogtechnikai megoldás
konkrét eseteit elemezve megállapítható, hogy egyaránt
előfordul azonos, illetve eltérő szavazattöbbséghez kötött
törvények esetén.
Az első esetkörnek tekinthető az, amikor a törvényalkotó
kétharmados törvényben egy másik kétharmados törvényre
hivatkozik vissza. Így pl. a határőrizetről és a
Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 54. §-a a
következőképpen rendelkezik: “A Határőrség a határrendészeti
feladatkör ellátása során a Rendőrségről szóló 1994. évi
XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) IV-IX. fejezeteinek
rendelkezéseit az e törvényben meghatározott eltérésekkel
alkalmazza. Ennek során a Rendőrség alatt Határőrséget,
rendőr alatt határőrt, feladatokon a Határőrség e törvényben
előírt feladatait kell érteni.”
A következő esetkör, amikor kétharmados törvény egyszerű
szavazattöbbséghez kötött, már korábban elfogadott törvényre,
vagy annak rendelkezésére utal vissza, és emeli be így azt a
saját szabályozásába. Így pl. a helyi önkormányzatokról szóló
1990. évi LXV. törvény 111. §-a szerint: “E törvény alapján
indított perben – a 33/B. § kivételével – a polgári
perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény XX. fejezetének
rendelkezéseit kell alkalmazni.”
Harmadik esetkörként határozható meg az, amikor az utalás,
illetve az átvétel egyszerű szavazattöbbségű törvények között
történik. Így pl. az alkalmi munkavállalói könyvvel történő
foglalkoztatásról és az ahhoz kapcsolódó közterhek
egyszerűsített befizetéséről szóló 1997. évi LXXIV. törvény
11. § (1) bekezdése szerint: “Az e törvény szerinti alkalmi
foglalkoztatás esetén az Mt. szabályai közül a) az Mt.
Harmadik rész VI. fejezetéből a 123-125. §, 130-137. §, 138.
§ (1)-(4) bekezdése, 139. §, 140. §, a VII. fejezet 142. §,
145. §, 148. § rendelkezéseit nem kell, b) a Harmadik rész,
VII. fejezet egyéb rendelkezéseit az e törvényben foglalt
eltérésekkel kell alkalmazni.”
A negyedik esetkörben egyszerű szavazattöbbségű törvény
inkorpolálja korábban hatályba lépett kétharmados törvény
szabályozási tartalmát. A jelen eljárásban vizsgált Atv.
rendelkezései ezt teszik, de ugyanez a megoldás érvényesül
pl. a vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról
szóló 1995. évi C. törvény 174. § (4) bekezdésében is: “A Vám-
és Pénzügyőrségnek az országos parancsnok által kijelölt
nyomozó hatóságai a büntetőeljárásról szóló törvény alapján a
vámszervezet nyomozó hatósági hatáskörébe tartozó
bűncselekmények elkövetésének megelőzése, felderítése,
megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, az
elkövető elfogása, a körözött személy felkutatása,
tartózkodási helyének megállapítása, továbbá a bizonyítékok
megszerzése céljából a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
törvény (a továbbiakban: rendőrségi törvény) VII. fejezetében
meghatározottak szerint titkos információgyűjtést végeznek. A
rendőrségi törvény 68/D. § (1) bekezdésének alkalmazása
szempontjából a 173. § (1) bekezdésében foglaltakat kell
kivételként tekinteni.” Úgyszintén ez a megfogalmazás a helyi
önkormányzatok adósságrendezési eljárásáról szóló 1996. évi
XXV. törvényben: “36. § Az adósságrendezési eljárás alatt a
helyi önkormányzat működésére az Ötv. rendelkezéseit az e
törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.” A Magyar
Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény, az
ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi
adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény, valamint egyéb
törvények módosításáról szóló 2001. évi XXXI. törvény 5. §-a
ugyanezt a módszert követi az ügyészség titkos
információgyűjtési jogkörrel történő felruházásakor, azaz
utal az Rtv. VII. fejezetében foglaltakra.
A vizsgált jogtechnikai megoldásról összefoglalóan
megállapítható: a jogalkotó ilyenkor utal arra a szabályra,
amit már korábban megfogalmazott, habár azt is megtehetné,
hogy a rendelkezést az eredeti megfogalmazás helyére történő
utalás nélkül, szövegszerűen megismétli. A jogrendszer
ugyanis – a maga tagoltságában – egységes egész. A rendszeren
belüli – az egyes jogszabályok közötti – átjárhatóság
(utalás, átemelés) biztosítása a koherencia megteremtésének
egyik fontos eszköze. A kétharmados szavazattöbbséghez kötött
törvényeknek e tekintetben nincs mereven elkülönített
normatartalma. A jogrendszer egyes elemeiben kimutatható akár
véletlen, akár szándékolt szövegegybeesések vagy
szövegösszefüggések önmagukban nem vezetnek
alkotmányellenességhez. Az alkotmányellenesség akkor
következik be, ha a normaátvétel tételesen megfogalmazott
tilalomba (pl. jogforrási hierarchia nem megfelelő szintje, a
jogalkotó kizárja a további szabályozás lehetőségét) ütközik,
illetve e nélkül is, ha az Alkotmány valamely rendelkezését
egyébként megsérti.
Az Atv.-be átemelt Rtv.-beli rendelkezésekre vonatkozóan a
törvényalkotó átvételi tilalmat nem állapított meg. Az Rtv.
elfogadásakor a széleskörű egyetértés nem foglalta magába
külön azt a korlátozást, hogy a jelen eljárásban vizsgált
normatartalom csak és kizárólag a rendőrségre
vonatkoztatható. A törvényalkotó a jelenlegi helyzetet
bármikor megváltoztathatja, ha az Rtv. módosításával, a
széleskörű konszenzus ismételt megteremtésével a
normaátvételi tilalmat vagy korlátozást megállapítja.
Az Alkotmánybíróság direkt normaátvételi korlátozást nem
mondhat ki. A minősített szavazattöbbséghez kötött
törvényekkel kapcsolatban azt köteles vizsgálni, hogy a
törvényalkotó az elfogadás illetőleg a módosítás során
figyelembe vette-e az Abh.1.-ben és az Abh.2.-ben
összefoglalt követelményeket, valamint azt, hogy a
kétharmados normatartalom átvétele eredményez-e anyagi
alkotmányellenességet. Az Alkotmánybíróságnak ezt a
vizsgálatot kellett volna elvégeznie, és ennek alapján
megállapítania, hogy az Atv.-nek az indítvánnyal érintett
rendelkezései nem sértik az Alkotmány 40/A. § (2)
bekezdésében foglaltakat.
5. Nem osztom a többségi álláspontot a vizsgálat tárgyává
tett rendelkezéseknek a jogállamiság elvéből fakadó
alkotmányos követelményekbe való ütközését illetően sem.
A jogállamiság tartalmáról az Alkotmánybíróság kifejtette:
“Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése kimondja, hogy ‘a Magyar
Köztársaság független, demokratikus jogállam’. Az
Alkotmánynak ez az általános rendelkezése a köztársaság
alapértékeit nyilvánítja ki: a függetlenséget, a demokráciát
és a jogállamiságot. A jogállamiság elvét az alaptörvény
további rendelkezései részletezik, e szabályok ugyanakkor nem
töltik ki teljes egészében ezen alapérték tartalmát, ezért a
jogállam fogalom értelmezése az Alkotmánybíróság egyik fontos
feladata. A jogállamiság alapértékét kitöltő elveket az
Alkotmánybíróság egy-egy konkrét ügy kapcsán, fokozatosan
fejti ki. Noha az Alkotmánybíróság a jogszabályok
alkotmányossági felülvizsgálata során a vizsgált
rendelkezésnek elsősorban az Alkotmány valamely konkrét
rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez nem jelenti
azt, hogy az általános rendelkezéseket formális deklarációnak
tekinti, s az alapelveknek pusztán kisegítő, másodlagos
szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen szereplő jogállam
alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely
jogszabály alkotmányellenességét.” [9/1992. (I. 30.) AB
határozat, ABH 1992, 59., 64-65.]
Ennek megfelelően a vizsgálat eredményeképpen azt a kérdést
kellett volna az Alkotmánybíróságnak eldöntenie, hogy az Atv.
indítvánnyal támadott rendelkezései – függetlenül az Rtv.-vel
való összefüggéstől – tartalmukat tekintve megkívánják-e a
minősített szavazattöbbség elérését. A válasz annak alapján
adható meg, hogy van-e az Alkotmánynak kétharmados
szavazattöbbség elérését előíró olyan rendelkezése, amely
vonatkoztatható az indítvánnyal érintett szabályozásra.
Áttekintve az Alkotmány minősített szavazattöbbséget előíró
rendelkezéseit, megállapítható: az Atv. indítvánnyal érintett
szabályozása ezek közül az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdésében
foglaltakkal, azon belül is a nemzetbiztonsági
tevékenységgel, valamint az 59. § (2) bekezdésében
meghatározottakkal, vagyis a személyes adatok védelmével
hozható összefüggésbe. A tartalmi összefüggés megállapítását
egyrészt az alapozza meg, hogy a titkos információgyűjtés a
nemzetbiztonsági szolgálatok egyik eszközrendszere, másrészt
az, hogy az APEH nyomozó hatósága által végzett adatkezelés
feltétlenül érint személyes adatokat.
Elsőként azt a kérdést indokolt feltenni, hogy az alkotmányi
rendelkezések végrehajtására megalkotott kétharmados
szavazattöbbséghez kötött törvények, vagyis a
nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény
(a továbbiakban: Nt.), illetve a személyes adatok védelméről
és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII.
törvény (a továbbiakban: Avtv.) szabályozása mennyire
megengedő az esetleges további szabályozás tekintetében.
Az Nt. 8. § (1) bekezdés a) és b) pontja szerint a
Nemzetbiztonsági Szakszolgálat a jogszabályok keretei között
a titkos információgyűjtés különleges eszközeivel és
módszereivel – írásbeli megkeresésre – szolgáltatást végez
törvény által erre feljogosított szervezetek titkos
információgyűjtő tevékenységéhez; törvény által feljogosított
szervezetek igényei alapján biztosítja a titkos
információgyűjtő tevékenységhez szükséges különleges
technikai eszközöket és anyagokat. Az Atv. megalkotásával a
törvényalkotó egy ilyen “feljogosított” szervet hozott létre.
Az Avtv. 3. § (1) bekezdése szerint személyes adat akkor
kezelhető, ha ahhoz az érintett hozzájárul, vagy azt törvény
vagy – törvény felhatalmazása alapján, az abban meghatározott
körben – helyi önkormányzat rendelete elrendeli. Ugyanezen
szakasz (2) bekezdésének értelmében különleges adat – többek
között – akkor kezelhető, ha a bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés
irdekében törvény elrendeli. Ennek alapján megállapítható,
hogy az Atv. vizsgált szabályozása ezen követelményeknek
megfelel. Ugyanerre a következtetésre lehet jutni az Avtv.-
nek az adatfeldolgozásra, az adatkezelés célhoz kötöttségére,
az adattovábbításra és az adatbiztonságra vonatkozó
rendelkezései áttekintése után is.
A hivatkozott rendelkezésekben a “törvény”-re való utalás
értelemszerűen egyszerű szavazattöbbséghez kötött törvényt
jelent, hiszen a minősített többség elérésének követelményét
kizárólag az Alkotmány határozhatja meg. Ebből az következik,
hogy az Nt. és az Avtv. mint kétharmados törvények bizonyos
szabályozási tartalom kibontását további, egyszerű
szavazattöbbséghez kötött törvények tárgykörébe utalják. Az
Atv. vizsgált szabályozása is ilyen tárgykörnek minősül.
Az Alkotmánybíróságnak a fentiekben kifejtettekre tekintettel
azt kellett volna megállapítania, hogy az Atv. indítvánnyal
érintett rendelkezései szabályozási tartalmuk alapján sem
tartoznak minősített többséghez kötött törvényalkotási
tárgykörbe, így azok ebben az összefüggésben sem
alkotmányellenesek.
Budapest, 2001. július 9.
Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Bagi István Dr. Strausz János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
Álláspontom szerint el kell utasítani azt az indítványt,
amely arra irányul, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az
Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (a továbbiakban: APEH)
egyes feladatairól szóló 1998. évi XCIII. törvény (a
továbbiakban: Atv.) 5. §-a (2) bekezdésének, 9. §-a (2)
bekezdésének, valamint 15. §-a (2) bekezdésének
alkotmányellenességét és semmisítse meg ezeket a
rendelkezéseket.
Indokaim a következők:
I.
Az indítvány szerint az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében
kimondott jogállamiság elvével ellentétes az Atv.-ben
alkalmazott az a megoldás, hogy a jelenlévő képviselők
egyszerű többségének szavazatával elfogadott törvény részévé
tették a Rendőrségről szóló, minősített többséggel
megalkotott 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.)
rendelkezéseit.
II.
1. Az Atv. támadott szabályai nem tartalmaznak részletes
meghatározást, hanem az Rtv. különböző rendelkezéseire
hivatkozással szabják meg,
– milyen esetekben és milyen feltételek mellett végezhet az
APEH titkos információgyűjtést,
– miként kell az APEH-nek a bűnüldözési tevékenység és a
titkos információgyűjtés során az adatokat kezelnie,
– miként helyezhet el és szüntethet meg az APEH jelzéseket.
2. Az Alkotmánybíróság működésének kezdeti időszakától kezdve
követett gyakorlata szerint a jogállam alapvető kritériuma a
jogrendszerre vonatkozó elvek érvényesülése. A jogállamiság
sérelme önmagában alapja lehet valamely jogszabály
alkotmányellenessége kimondásának [11/1992. AB határozat, ABH
1992, 77., 81., 84.]. A támadott jogszabályok
alkotmányellenessége megállapítható tehát, ha ezeket a
szabályokat egyszerű többséggel elfogadott törvény
tartalmazza annak ellenére, hogy az Alkotmány minősített
többséggel történő elfogadást írt elő.
3. Meghatározott törvények minősített többséggel történő
elfogadásának követelménye a rendszerváltás időszakára
vezethető vissza. Az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi
XXXI. törvény számos új szabályt határozott meg és
rendelkezett az úgynevezett alkotmányerejű (az összes
országgyűlési képviselő kétharmadának szavazatával
elfogadott) törvényekről. Ez a törvény iktatta be az
Alkotmányba a fegyveres erőkről és a rendőrségről szóló VIII.
fejezetet is. Az Alkotmánynak a módosítással megállapított
40/A. §-a mondta ki, hogy alkotmányerejű törvény határozza
meg egyrészt a fegyveres erők feladatait és a rájuk vonatkozó
részletes szabályokat, másrészt a rendőrséggel és az állam
biztonságával összefüggő részletes szabályokat.
Az Alkotmány alapvető jogokról szóló 8. §-ának az 1989. évi
XXXI. törvénnyel megállapított szövege szerint csak
alkotmányerejű törvény határozhatott meg alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat. Az alapvető jogok
korlátozása szintén csak alkotmányerejű törvényben
történhetett meg. A korlátozásnak az volt a feltétele, hogy
az állam biztonsága, a belső rend, a közbiztonság, a
közegészség, a közerkölcs vagy mások alapvető jogainak és
szabadságának védelme érdekében a korlátozás szükséges
legyen.
Az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény
megszüntette az alkotmányerejű törvény kategóriáját. Ennek a
módosításnak eredményeként a törvények elfogadásához
általában egyszerű szótöbbség kell, az Alkotmány kivételként,
esetenként jelöli meg, hogy egy törvényjavaslatnál minősített
többségi szavazatra van szükség. Az alkotmánymódosításra
irányuló törvényjavaslat indokolása azt emelte ki, hogy
azoknak a nem kormányzati kérdésekre vonatkozó törvényeknek a
meghozatalánál követelmény a jelenlévő képviselők
kétharmadának igenlő szavazata, amelyeknél fokozottan
figyelembe kell venni az ellenzék véleményét. Az indokolás
ugyanebbe a csoportba tartozóként jelölte meg az egyes emberi
szabadságjogokról, valamint egyéb fontos kérdésekről szóló
szabályokat is.
Az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény
hatályon kívül helyezte az Alkotmány 8. §-a (3) bekezdésének
azt a szabályát, amely szerint az alapvető jogok csak az
országgyűlési képviselők kétharmadának igenlő szavazatával
elfogadott törvénnyel korlátozhatók, és olyan szabályozást
alakított ki, amelyben az alapvető jogokra vonatkozó
szabályok megalkotásához (ideértve a jogok korlátozását is)
általános jelleggel elég a jelenlévő képviselők egyszerű
többsége által történő elfogadás. Az Alkotmány 40/A. §-a úgy
módosult, hogy a rendőrségről és a nemzetbiztonsági
tevékenységgel összefüggő részletes szabályokról szóló
törvény elfogadásához szükséges a jelenlévő országgyűlési
képviselők kétharmadának igenlő szavazata.
4. A rendőrségről és a nemzetbiztonsági tevékenységgel
összefüggő szabályokról szóló törvény elfogadásához
megkövetelt szavazati arány kérdésével az Alkotmánybíróság
már foglalkozott. Az Alkotmánybíróság ebben a korábbi
határozatában az alapjogok szabályozásához szükséges
kétharmados többség kérdését vizsgálta és rámutatott, hogy az
Alkotmány azoknak az egyes eseteknek a meghatározása mellett,
amelyekben az alapjog szabályozásához minősített többség
szükséges, több esetben még egyes olyan szabályozási témákat
is megjelöl, amelyeknél szintén a törvény elfogadásának
feltételévé teszi a jelenlévő képviselők kétharmadának igenlő
szavazatát. Ennek a szabályozási módnak – és egyéb
szempontoknak – az alapján az Alkotmánybíróság arra a
következtetésre jutott, hogy nincs szükség a jogi rendezés
minden részleténél kétharmados szavazati támogatásra akkor
sem, ha a kérdéskört az Alkotmány minősített többséggel
szabályozandóként jelöli meg. Ezzel kapcsolatban az
Alkotmánybíróság arra is hivatkozott, hogy ha az Alkotmány
40/A. §-ának a fegyveres erőkről és a rendőrségről szóló
részletes szabályok megalkotására vonatkozó rendelkezése a
szabályozás minden részleténél kétharmados szavazati
többséget igényelne, akkor nem kellene külön előírni a 40/B.
§-ban [a határozat meghozatalakor hatályos (4) bekezdés
szövegében] kétharmados többséggel megalkotott törvényt a
fegyveres erők és a rendőrség tényleges állományú tagja
pártban való tevékenységének korlátozására [4/1993. (II. 12.)
AB határozat, ABH 1993, 48., 61.].
Az Alkotmánybíróság később hozott határozatában is
megismételte azt az álláspontját, hogy az Alkotmány által
minősített többséggel szabályozandó kérdés részletszabályait
egyszerű többséggel meghozott törvény is meghatározhatja
abban az esetben, ha ezek a részletszabályok nem tartoznak a
kétharmados szótöbbséggel rendezendő körbe. Tartalmi
vizsgálatnak kell eldöntenie, hogy egy adott törvény
megalkotása vagy módosítása melyik körbe tartozik, elegendő-e
a törvény elfogadásához az egyszerű szótöbbség vagy
minősített többségre van szükség [1/1999. (II. 24.) AB
határozat, ABH 1999, 25., 40-41.].
5. Az Alkotmány 40/A. §-a (2) bekezdésének értelmezéséhez
figyelembe kell venni a szabály keletkezésének történelmi
körülményeit.
A rendszerváltozás időszakában a hatályos jogszabályok több
kérdésben együtt kezelték a fegyveres erőket és a fegyveres
testületeket. Ez található meg a fegyveres erők és fegyveres
testületek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról
szóló 1971. évi 10. törvényerejű rendeletben. Ennek a
törvényerejű rendeletnek a 2. §-a szerint fegyveres erőnek a
néphadsereg és a határőrség, fegyveres testületnek pedig a
rendőrség, munkásőrség és a büntetés-végrehajtási testület
minősült. Az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17.
törvényerejű rendelet szerint az állam- és közbiztonság
védelmében és fenntartásában a fegyveres erők és a fegyveres
testületek működnek közre; a Belügyminisztérium szerveiként
pedig a rendőrséget, a határőrséget és a Tűzoltóság Országos
Parancsnokságát tüntették fel [3. § (2) bekezdése, 11. § (2)
bekezdése]. A törvényerejű rendelet az állam- és közbiztonság
védelme és fenntartása körébe tartozó feladatként jelölte meg
az állam belső rendjének védelmét, a bűnözés elleni harcot, a
közrend védelmét, a közlekedés rendjének biztosítását, az
igazgatásrendészet ellátását, az államhatár őrzését, az
országos tűzvédelmet (2. §), tehát politikai súly
tekintetében eltérő teendőket.
Az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény
iktatta be a 40/A. §-t és határozta meg szövegét oly módon,
hogy a rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső
rend védelme; a rendőrséggel és az állam biztonságával
összefüggő részletes szabályokat alkotmányerejű törvény
határozza meg. Az alkotmányerejű törvény kifejezés helyébe
lépett az Alkotmány 1990. évi XL. törvénnyel történt
módosításának következtében a jelenlévő országgyűlési
képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény
követelménye. A rendőrségről szóló részletes szabályok
tekintetében az alkotmányerejű törvény követelményét a
rendőrség fegyveres testületi minősége és ennek megfelelő
politikai jelentősége alapozta meg. A rendőrség bűnüldöző
tevékenysége azonban – egyes kivételektől eltekintve – nem
tartozik az állambiztonság védelmének körébe.
Az Atv. támadott szabályainak vizsgálatánál figyelembe veendő
az is, hogy a különleges titkosszolgálati eszközök és
módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló
1990. évi X. törvény javaslatához készült miniszteri
indokolás az Alkotmány 8. §-ának (3) bekezdésére és 40/A. §-
ának (2) bekezdésére hivatkozással állapította meg az
alkotmányerejű törvényben való rendezés szükségességét:
egyrészt alapvető állampolgári jogokat korlátozhat a
titkosszolgálati eszközök, módszerek alkalmazása, másrészt az
állam biztonságával összefüggő szabályokról van szó. A
törvényjavaslat indokolása nem tesz említést a rendőrségre
vonatkozó különleges szabályozási előírásról.
Az 1990. évi X. törvény jelentős részben a nemzetbiztonsági
szolgálatokról szólt, a nemzetbiztonsági szolgálatok
szervezetének változását rendezte és csak e szervezetnek a
rendőrséggel korábban fennállott kapcsolata megszüntetésének
kiegészítéseként mondta ki, hogy a rendőrség bűnüldöző
tevékenységének meghatározott eseteiben titkosszolgálati
eszközöket is alkalmazhat (6. §). A törvény kimondta, hogy a
nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos és polgári állományú
tagjának a rendőrséggel fennálló szolgálati, illetőleg
munkaviszonya megszűnt, a nemzetbiztonsági szolgálat ettől
kezdve nem a belügyminiszter irányítása alá tartozott (7-9.
§).
6. Az elmondottak szerint az Alkotmány 40/A. §-ának (2)
bekezdése nem támasztja alá azt, hogy az Atv. támadott
szabályainál azért volna szükség minősített többséggel
megszavazott törvényre, mert a titkosszolgálati eszközök és
módszerek alkalmazása elválaszthatatlanul kapcsolódik a
rendőrséghez. A titkosszolgálati eszközök és módszerek
alkalmazásáról szóló rendelkezések nem tartoznak a
rendőrségről szóló szabályozást meghatározó elvek körébe.
A vizsgált témával kapcsolatban figyelembe veendő egyébként,
hogy a titkosszolgálati eszközök alkalmazásával kapcsolatban
az ügyészségnek is jelentkeztek feladatai (1989-ben már az
ügyészségi kizárólagos nyomozási hatáskörbe tartoztak többek
között a rendőrség, a nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos
állományú tagjai által elkövetett bűncselekmények.) Mindennek
ellenére az Alkotmány 53. §-ának (4) bekezdése szerint az
ügyészségről szóló szabályokat egyszerű többséggel
megalkotandó törvény állapítja meg. Az 1990. évi XL.
törvénnyel történt alkotmánymódosítás itt sem tartotta fenn a
minősített többséggel megalkotandó törvény követelményét.
7. Az Atv. támadott szabályai nem módosítják a minősített
többséggel elfogadott Rtv. szövegét. Egyes szabályok teljes
körű megismétlése helyett utaló rendelkezéssel való átvétele
pedig olyan jogalkotási technika alkalmazása, amely nem teszi
szükségessé a minősített többséggel való elfogadást abban az
esetben, ha maguk az átvett szabályok nem tartoznak a
kétharmados többséggel megalkotandó szabályok körébe. Az Rtv.-
nek a titkos információgyűjtésre, adatkezelésre, jelzések
elhelyezésére és megszüntetésére vonatkozó szabályai a
fentiek szerint nem tekinthetők a rendőrségről, mint a
közbiztonság és belső rend védelmét ellátó fegyveres
testületről szóló szabályozási koncepciót meghatározó
elemeknek, és ezért az Atv. támadott szabályai a kialakult
alkotmánybírósági gyakorlat szerint még akkor sem
igényelnének minősített többséggel elfogadott törvényben való
szabályozást, ha módosítanák az Rtv.-t [4/1993. (II. 12.) AB
határozat, ABH 1993, 48., 62.].
III.
Az Atv. támadott szabályaival szemben az indítvány nem
hivatkozik arra, hogy ezek a szabályok – az Alkotmány 40/A. §-
ának (2) bekezdésétől függetlenül – nem jelentik-e valamely
alapjog olyan korlátozását, amely csak minősített többséggel
elfogadott törvényben lehetséges. Megjegyzendő, hogy a 8. §
(3) bekezdésének hatályon kívül helyezése óta az alapjogok
korlátozásával szemben nincs ilyen általános védelem. A
figyelembe veendő alapjogok közül a személyes adatok
védelméről szóló törvény megalkotásához írja elő az Alkotmány
59. §-ának (2) bekezdése a minősített többséget. A személyes
adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról
szóló 1992. évi LXIII. törvény azonban lehetővé teszi, hogy
törvény (itt nem az Alkotmányban előírt minősített többséggel
elfogadott törvényről van szó) a személyes adatokkal
kapcsolatos jogokat korlátozza, különösen akkor, ha a
bűnüldözés, bűnmegelőzés, az állam pénzügyi érdekei ezt
indokolják (16. §).
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában mindig nagy jelentősége
volt az Országgyűlés döntéshozatali képessége megőrzésének, a
szilárd és hatékony kormányzásnak [4/1993. (II. 12.) AB
határozat, ABH 1993, 48., 62., 1/1999. (II. 24.) AB
határozat, ABH 1999, 25., 38.]. Ennek megfelelően a
kétharmados szótöbbséggel megalkotandó törvények funkcióját,
alkotmányos célját alapul véve nem indokolt a kétharmados
szavazati követelményt kiterjeszteni kétharmados igenlő
szavazattal elfogadott törvényben megtalálható olyan
szabályoknak egy másik törvénybe utaló szabállyal való
átvételére, amelyek a minősített többségű elfogadással
történő szabályozás iránya szempontjából nem voltak
meghatározók.
Budapest, 2001. július 9.
Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
. |