English
Hungarian
Ügyszám:
.
1151/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1999/265
.
A döntés kelte: Budapest, 09/07/1999
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta  a
      következő

                               határozatot:

      1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló  1973.  évi I. törvény 92. § (1) bekezdés  c)  pontjának
      “újabb      bűncselekményt     követne     el”     szövegrésze
      alkotmányellenes,  ezért  azt  2000.  március   31.   napjával
      megsemmisíti.

      Az  1973.  év  I.  törvény 92. § (1) bekezdés c)  pontjának  a
      megsemmisítés      után     hatályban     maradó      szövege:
      /Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a  terhelt
      előzetes  letartóztatásának akkor  lehet  helye,  ha/  “c)  az
      eljárás    alatt    szabadságvesztéssel    büntetendő    újabb
      bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy
      szabadlábon  hagyása  esetén a megkísérelt  vagy  előkészített
      bűncselekményt véghezvinné.”

      2.  Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
      törvény  92. § (1) bekezdése bevezető rendelkezése, a)  és  b)
      pontja,   valamint  c)  pontjának  egyéb  rendelkezései,   (2)
      bekezdése,   továbbá  a  93-97.  §-ai  alkotmányellenességének
      megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló  indítványokat
      elutasítja.

      3.  Az  indítványok  azon  részeit,  amelyek  a  jogalkalmazói
      gyakorlat,   ezen   belül  a  Legfelsőbb  Bíróság   kollégiumi
      állásfoglalásban  adott iránymutatása és a vádirat  benyújtása
      előtti  előzetes letartóztatással kapcsolatos bírói  gyakorlat
      alkotmányellenességének   megállapítására    irányulnak,    az
      Alkotmánybíróság visszautasítja.

      4.  Az  Alkotmánybíróság  az őrizetnek,  illetve  az  előzetes
      letartóztatásnak  rendőrségi fogdában történő  végrehajtásáról
      szóló   11/1990.  (II.  18.)  BM  rendelet  2.  §  c)   pontja
      alkotmányellenességének  megállapítására   irányuló   eljárást
      megszünteti.

      Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1.   A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvény   (a
        továbbiakban:    Be.)    a   büntetőeljárásban    alkalmazható
        legsúlyosabb  kényszerintézkedés,  az  előzetes  letartóztatás
        elrendelésének és megszüntetésének okairól, a döntés  eljárási
        rendjéről,  valamint a hatóságok feladatairól és az előzetesen
        letartóztatott jogállásáról több helyen rendelkezik.

        A   jelen   határozatban  elbírált  indítványok  az   előzetes
        letartóztatásnak  a  Be.  92-97.  §-aiban,  a   büntetőeljárás
        általános  szabályain  belül, a kényszerintézkedések  (Be.  V.
        fejezet II. cím) között elhelyezett szabályait érintik. Ezek a
        következők:

        “92.  § (1) Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt
        a terhelt előzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha
        a)  megszökött,  a  hatóság  elől  elrejtőzött,  illetőleg   a
        bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a szökésétől
        vagy az elrejtőzésétől lehet tartani,
        b)  alaposan  feltehető, hogy szabadlábon  hagyása  esetén  az
        eljárást    meghiúsítaná    vagy   megnehezítené,    illetőleg
        veszélyeztetné,
        c)  az  eljárás  alatt  szabadságvesztéssel  büntetendő  újabb
        bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy
        szabadlábon  hagyása  esetén a megkísérelt  vagy  előkészített
        bűncselekményt  véghezvinné vagy újabb bűncselekményt  követne
        el.

        (2)  Az előzetes letartóztatás a magánindítvány előterjesztése
        előtt   nem   rendelhető   el,   ha   büntetőeljárásnak   csak
        magánindítványra van helye.

        93.  §  (1) Az előzetes letartóztatás elrendeléséről a bíróság
        végzéssel határoz.

        (2)   Az  előzetes  letartóztatás  elrendeléséről  a  nyomozás
        befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás befejezése  után  a
        vádirat  benyújtásáig az ügyész, a vádirat benyújtása  után  a
        bíróság  késedelem nélkül értesíti a terhelt  által  megjelölt
        hozzátartozót; ennek hiányában a terhelt által  megjelölt  más
        személy is értesíthető.

        (3)  A  katona  előzetes letartóztatásának elrendeléséről,  az
        előzetes     letartóztatásának     meghosszabbításáról      és
        megszüntetéséről a parancsnokát is értesíteni kell.

        94.  §  A  nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás
        befejezése  után a vádirat benyújtásáig az ügyész,  a  vádirat
        benyújtását  követően a bíróság, az előzetesen  letartóztatott
        meghallgatása után haladéktalanul, a felügyelet nélkül maradó
        a)  kiskorú  gyermekét gondozás céljából a  hozzátartozójának,
        illetőleg  az  arra alkalmas más személynek vagy  intézménynek
        átadja,  és  erről a gyámhatóságot, a terhelt által  gondozott
        más személyről a jegyzőt értesíti;
        b)    vagyonának   és   lakásának   biztonságba   helyezéséről
        gondoskodik.

        95.  §  (1)  A  vádirat  benyújtása előtt  elrendelt  előzetes
        letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás  előkészítése
        során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart.  Az
        előzetes   letartóztatást  a  helyi  bíróság  egy  alkalommal,
        legfeljebb   két  hónappal  meghosszabbíthatja.  Három   hónap
        eltelte  után  az  előzetes letartóztatást  a  megyei  bíróság
        egyesbíróként eljárva, két alkalommal, legfeljebb az  előzetes
        letartóztatás  elrendelésétől  számított  egy   év   elteltéig
        meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást  a
        Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthatja meg.

        (2)  A  vádirat  benyújtása után, az első fokú  bíróság  által
        elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az  elsőfokú
        bíróság   ügydöntő  határozatának  kihirdetéséig,  az   ezután
        elrendelt  vagy fenntartott előzetes letartóztatás az  eljárás
        jogerős befejezéséig, de legfeljebb az elsőfokú bíróság  által
        kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart.

        (3)  Ha  a  vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott
        előzetes letartóztatás tartama
        a) hat hónapot meghalad, és az elsőfokú bíróság még nem hozott
        ügydöntő határozatot, az elsőfokú bíróság,
        b) egy évet meghalad, a Legfelsőbb Bíróság
        az előzetes letartóztatás indokoltságát felülvizsgálja.

        96.  §  (1)  A  hatóságoknak arra kell  törekedniük,  hogy  az
        előzetes letartóztatás a lehető legrövidebb ideig tartson.  Ha
        a  terhelt  előzetes letartóztatásban van, az  eljárást  soron
        kívül kell lefolytatni.

        (2) Az előzetes letartóztatást nyomban meg kell szüntetni,  ha
        elrendelésének  oka  megszűnt,  vagy  tartama  meghosszabbítás
        nélkül  lejárt.  Az  előzetes letartóztatás megszüntetésére  a
        vádirat benyújtásáig az ügyész is jogosult.

        97.  §  (1)  Az előzetes letartóztatottal szemben  csak  olyan
        korlátozásoknak   van   helye,  amelyeket   a   büntetőeljárás
        feladatának  megvalósítása, vagy a letartóztatást foganatosító
        intézet  rendje szükségessé tesz. Az előzetesen letartóztatott
        eljárási  jogainak gyakorlásában, így különösen a  védekezésre
        való felkészülésben, nem korlátozható.

        (2) Az előzetesen letartóztatott
        a)
        b)  hozzátartozójával vagy más személlyel  akár  szóban,  akár
        írásban ellenőrzés mellett érintkezhet.”

        2.  Az  előzetes  letartóztatás e szabályai alkotmányosságának
        vizsgálatára  több indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság  az
        indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

        2.1.  Az indítványozó eredetileg a Be. 284. § (1) bekezdésének
        alkotmányossági  vizsgálatát kérte amiatt,  hogy  az  előzetes
        letartóztatással  kapcsolatos  bírósági  határozatok  esetében
        nincs  helye rendkívüli jogorvoslatnak. Álláspontja szerint  a
        felülvizsgálat kizártsága ellentétes az Alkotmány  55.  §-ának
        azon  rendelkezésével,  mely szerint mindenkinek  joga  van  a
        szabadságra  és  a személyi biztonságra, és senkit  nem  lehet
        személyi    szabadságától   másként,   mint    a    törvényben
        meghatározott  okokból  és a törvényben meghatározott  eljárás
        alapján megfosztani. Ezen indítványának indokolásaként, a  Be.
        konkrét rendelkezésének megjelölése nélkül bírálta az előzetes
        letartóztatás  elrendelésére és meghosszabbítására  a  vádirat
        benyújtása előtt alkalmazandó törvényi szabályokat, továbbá az
        előzetes   letartóztatás   elrendelését   megengedő   törvényi
        rendelkezések  túl  általános  voltát,  valamint  az  előzetes
        letartóztatás   elrendelésének  és   fenntartásának   bírósági
        gyakorlatát.

        Tekintettel   arra,   hogy   a  Be.-nek   a   felülvizsgálható
        határozatok    körét   kijelölő   284.   §    (1)    bekezdése
        alkotmányossági   vizsgálata   már   folyamatban   volt,    az
        Alkotmánybíróság  az  indítványnak e  rendelkezésre  vonatkozó
        részét  elkülönítette  és  –  a többi  indítvánnyal  együtt  –
        érdemben elbírálta (23/1995. (IV. 5.) AB határozat, ABH  1995,
        115,  117,  120).  Ugyanakkor az indítványozót  felszólította,
        hogy  jelölje  meg pontosan azokat az előzetes letartóztatásra
        vonatkozó törvényi rendelkezéseket, amelyek alkotmányosságának
        vizsgálatát  kéri. Az indítványozó a Be. 92-97. §-ait  jelölte
        meg,  és  nyilatkozatához két határozatot csatolt  a  bírósági
        gyakorlat alkotmánysértő voltának igazolására.

        2.2. Egy másik indítványozó a Be. 92. § (1) bekezdés a), b) és
        c)  pontjait  tartotta  az Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdésével
        ellentétesnek.  Álláspontja szerint az előzetes  letartóztatás
        okait   meghatározó  szabályok,  elsősorban   a   szökés,   az
        elrejtőzés  és a bűnismétlés veszélyére utaló rendelkezések  a
        kényszerintézkedés  önkényes alkalmazására adnak  lehetőséget.
        Indítványában    és    több    beadványában    az     előzetes
        letartóztatással   kapcsolatos   rendőrségi,   ügyészségi   és
        bírósági  gyakorlatot bírálta, részben saját  tapasztalataira,
        részben    a    kényszerintézkedés    alkalmazásáról     szóló
        publikációkra és statisztikai adatokra hivatkozva.

        2.3.  Több  indítványozó az Alkotmány 57. §  (2)  bekezdésében
        alapjogként  meghatározott  ártatlanság  vélelmével   tartotta
        ellentétesnek  az előzetes letartóztatásnak a Be.  92.  §  (1)
        bekezdés c) pontja egyes fordulataiban meghatározott okait.

        Az egyik indítványozó szerint ezen alkotmányos alapjog szenved
        sérelmet  azzal,  hogy  a  terhelt előzetes  letartóztatásának
        helye   van   akkor  is,  ha  “szabadságvesztéssel  büntetendő
        bűncselekmény  elkövetése, kísérlete vagy  előkészülete  miatt
        van  ellene eljárás folyamatban a konkrét eljáráson kívül  is,
        annak  ellenére, hogy bűnössége azokban megállapítást  jogerős
        ítélettel  nem  nyert”.  Ezért a Be. 92.  §  (1)  bekezdés  c)
        pontjának részbeni megsemmisítését indítványozta akként,  hogy
        a  sérelmezett  törvényhely  a  következő  szöveggel  maradjon
        hatályban:  “c)  alaposan feltehető, hogy szabadlábon  hagyása
        esetén újabb bűncselekményt követne el.”

        Az  Alkotmány  57.  §  (2)  bekezdésében  foglalt  rendelkezés
        megsértése  miatt  a másik indítványozó  éppen  a  92.  §  (1)
        bekezdés   c)   pontja  utolsó  fordulatának   megsemmisítését
        indítványozta.  Álláspontja szerint az  “újabb  bűncselekmény”
        elkövetésének  lehetőségére  utalás  “megelőlegezi”,  hogy   a
        terhelt  bűnös,  azaz bűncselekményt követett el,  holott  még
        csak eljárás alatt áll és bűnössége még nem bizonyított.

        2.4. Az előzetes letartóztatással személyében is érintett,  de
        utólagos  normakontrollra irányuló indítványt  előterjesztő  a
        Be.   92.  §-a,  valamint  a  Legfelsőbb  Bíróság  234.  számú
        kollégiumi        állásfoglalása       alkotmányellenességének
        megállapítását kérte az Alkotmány több rendelkezésének sérelme
        alapján.

        Az  indítványozó  a  Be.  92. §-át ellentétesnek  tartotta  az
        ártatlanság vélelmének az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében  és
        a Be. 3. § (1) bekezdésében rögzített jogelvével. Álláspontját
        e  kérdésben nem részletezte, azonban később utalt rá, hogy az
        előzetes letartóztatás különös okainak (92. § (1) bekezdés a),
        b),  c) pontjai) törvényi szabályozása azért alkotmányellenes,
        mert:   “Alapos   gyanúra   alapítva  büntetőjogi   felelősség
        megállapítása   törvénysértő,  azt  csak  perbíróság   jogerős
        határozata  állapíthatja meg.”, továbbá, hogy  a  “bűnismétlés
        vélelme egyértelműen sérti az ártatlanság vélelmét.”

        Szerinte a 92. § (1) bekezdés a), b), és c) pontjai sértik  az
        Alkotmány 55. § (1) bekezdését (“jog a szabadságra”) és az 55.
        §   (2)   bekezdését  is.  Álláspontja  szerint  az   előzetes
        letartóztatás   különös   okainak  szabályozása   a   személyi
        szabadságtól    történő    megfosztás    önkényes    eseteinek
        felsorolását adja, mert “a) Hatóság előtti idézésre kötelesség
        megjelenni,  ha  nem  teszi előállítható, kényszertartózkodása
        kijelölhető, azonban vallomást nem köteles tenni, ezért b)  Az
        eljárás megnehezítésének feltételezése önkényes, a gyanúsított
        minden   törvényes  védekezési  eljárást  felhasználhat,   nem
        korlátozható.”

        Véleménye szerint a személyi szabadság korlátozásának a 92.  §
        (1)  bekezdés a), b) és c) pontjai alapján történő korlátozása
        a  jogegyenlőség (Alkotmány 57. § (1) bekezdés) sérelmével  is
        jár,   mivel   a   “szabadságtól  megfosztás   törvényi   oka”
        elbírálásában  a  gyanúsított jogegyenlőségét  korlátozza,  az
        eljárásban  a  vádhatóságot  a  védelem  hátrányára   előnyben
        részesíti.  Az  indítványozó a Legfelsőbb Bíróság  234.  számú
        kollégiumi  állásfoglalására hivatkozott, ilyen számú  büntető
        kollégiumi   állásfoglalás   azonban   nincs.   Az   indítvány
        tartalmából  kikövetkeztethető ugyanakkor,  hogy  valójában  a
        Legfelsőbb  Bíróság BK 122. számú kollégiumi állásfoglalásának
        azon iránymutatásait sérelmezte, amelyek a Be.-nek az előzetes
        letartóztatás    vádemelést   megelőző   bírósági    eljárását
        szabályozó  379/A.  és  379/B. §-ainak  rendelkezéseire,  ezen
        belül  pedig a bíróság bizonyítékokat mérlegelő tevékenységére
        vonatkoznak.

        Az  indítványozó szintén sérelmezte, és az Alkotmány 57. § (5)
        bekezdésében  biztosított  jogorvoslati  jog  alkotmányellenes
        korlátozásának  tartotta  azt, hogy nincs  helye  az  előzetes
        letartóztatást    elrendelő   jogerős    bírósági    határozat
        felülvizsgálatának. E kérdésben az Alkotmánybíróság a 23/1995.
        (IV.  5.)  AB határozatban (ABH 1995, 115, 120) már  elutasító
        döntést hozott.

        Ugyanezen  indítványozó kiegészítésként az őrizetnek,  illetve
        az   előzetes  letartóztatásnak  rendőrségi  fogdában  történő
        végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2.  §  c)
        pontja  alkotmányellenességének megállapítását  indítványozta,
        mivel   álláspontja   szerint  az  a  jogegyenlőséget   és   a
        jogbiztonságot   sértő   módon   szűkítette   az    előzetesen
        letartóztatott  és a hozzátartozón kívüli más személy  közötti
        írásbeli  érintkezésnek a Be. 97. § (1) bekezdés b)  pontjában
        szabályozott lehetőségét.

        2.5.  Az  egyik indítványozó – saját ügye alapján, de utólagos
        normakontroll  formájában – a Be. 92. § (1) és  (2)  bekezdése
        alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  a
        Be.-nek    a    szakértői   eljárásban   való    közreműködési
        kötelezettséget  szabályozó 73. § (1) és (2) bekezdésével,  az
        elmeállapot megfigyelése érdekében elmegyógyintézetbe  utalást
        lehetővé  tevő 74. § (1) bekezdésével, valamint a  bizonyítási
        indítvány elutasítása elleni jogorvoslatot szabályozó  206.  §
        (4)  bekezdésével együttesen indítványozta. Az indítványozó  e
        rendelkezéseket  “a  megtámadott  jogszabályok”   gyűjtőnévvel
        jelölte és álláspontja szerint e rendelkezések az Alkotmány 2.
        §   (1)   bekezdésébe  (demokratikus  jogállam),  57.  §   (1)
        bekezdésébe  (bírósághoz  való jog),  57.  §  (2)  bekezdésébe
        (ártatlanság  vélelme),  59. § (1) bekezdésébe  (jó  hírnévhez
        való   jog),   61.  §  (1)  bekezdésébe  (véleménynyilvánítási
        szabadság és a közérdekű adatok megismerésének joga), 70/G.  §
        (1)  bekezdésébe  (a tudományos és művészeti élet  szabadsága,
        tanszabadság  és a tanítás szabadsága), 54. § (1)  bekezdésébe
        (élethez  és emberi méltósághoz való jog), valamint az  54.  §
        (2)   bekezdésébe  (kínzás,  kegyetlen,  embertelen,  megalázó
        bánásmód  és büntetés, valamint a hozzájárulás nélküli  orvosi
        és tudományos kísérletek tilalma) ütköznek.

        Az Alkotmánybíróság a “megtámadott jogszabályok” vizsgálatát –
        tárgyuk különbözőségére tekintettel – elkülönítette, és  jelen
        eljárásban  csupán  a  Be.  92.  §  (1)  és  (2)  bekezdésével
        kapcsolatos   indítványi  részt  bírálta  el.   Az   indítvány
        indokolásából kivehetően az előzetes letartóztatásra vonatkozó
        e  rendelkezéseket  az  indítványozó az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésével (rágalmazási perben az első fokon eljáró bíró,  a
        tárgyaláson   történő  bizonyítás  előtt  letartóztathatja   a
        vádlottat),  és  az  57.  §  (2) bekezdésével  (a  bíróság  az
        intézkedéseket annak a feltételezésnek alapján teszi meg, hogy
        a  magánvádló igazat állít, vagyis feltételezi, hogy a vádlott
        bűncselekményt követett el) tartotta ellentétesnek.
                                       
                                      II.

        Az indítványok többsége részben megalapozott.

        1.   Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  előzetes
        letartóztatás  mint  büntetőeljárási  kényszerintézkedés   nem
        ellentétes az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében, az alkotmányos
        alapjogok között szereplő ártatlanság vélelmével, és nem sérti
        az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  normatív  tartalommal
        meghatározott jogállamiságot sem.

        1.1.  Az  Alkotmány  57.  §  (2) bekezdése  szerint  a  Magyar
        Köztársaságban  senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig,  amíg
        büntetőjogi  felelősségét  a bíróság  jogerős  határozata  nem
        állapította   meg.   Az   ártatlanság   vélelmét   a   Be.   a
        büntetőeljárás  alapelvei  között  azonosan  fogalmazza   meg,
        azonban kiegészíti az ártatlanság vélelmének lényegéből fakadó
        alapvető szabállyal: a bűnösség bizonyítása a büntető ügyekben
        eljáró   hatóságokat  terheli;  a  terhelt   nem   kötelezhető
        ártatlanságának  bizonyítására  (Be.  3.  §).  Az  ártatlanság
        vélelméből következik az a bizonyítási részlet-szabály,  amely
        szerint  a  kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a  terhelt
        terhére értékelni nem lehet (Be. 61. § (4) bekezdés).

        Az  Alkotmánybíróság az ártatlanság vélelmét a jogállam  egyik
        alapelvének (63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997,  361,
        372),   az   alkotmányos  büntetőjog  olyan  alapintézményének
        tekinti,   amelyet  “nem  lehet  más  alkotmányos  jog   miatt
        korlátozni,   de  fogalmilag  sem  lehetséges   nem   teljesen
        érvényesíteni” (11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77,
        83).  A Be. felfogásában az ártatlanság vélelme, a büntetőjogi
        felelősség  megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos
        alapjog,  egyrészt  parancs a büntetőügyben eljáró  valamennyi
        hatóság (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) számára, hogy  a
        terheltet  mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el  nem  ítéli,
        nem  kezelheti bűnösként. Módot kell adni számára ahhoz,  hogy
        valamennyi  eljárási jogosultságával megfelelően élhessen,  az
        alkalmazott eljárási kényszercselekményeknek szükségeseknek és
        arányosaknak   kell  lenniük.  Függetlenül   attól,   hogy   a
        felelősségének  megállapítása  alapjául  szolgáló  tényeket  a
        hatóságok    már    feltárták,    a    bűnösségre    vonatkozó
        meggyőződésüket  eljárási  aktusokban  rögzítették   (nyomozás
        befejezése,   vádemelés,  első  fokú  bűnösséget   megállapító
        ítélet),   a  bűnösség  megállapításával  együtt   járó   jogi
        következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre
        emelkedéséig  nem  befolyásolhatják.  A  bűnösség  –  kétséget
        kizáró  módon  történő  – bizonyítása, vagyis  az  ártatlanság
        vélelmének   megdöntése  a  büntető  ügyekben  eljáró   állami
        szerveket   terheli,   a   büntetőjogi   felelősségre    vonás
        sikertelensége  az  állam  kockázata.  (9/1992.  (I.  30.)  AB
        határozat, ABH 1992, 59, 70).

        Ugyanakkor     az    Alkotmánybíróság    több    határozatában
        hangsúlyozta, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az
        Alkotmány   rendelkezéseiből  levezethető   joga   és   egyben
        kötelezettsége  van az állami büntető hatalom gyakorlására,  a
        büntető  igény érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999.
        (III. 31.) AB határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta:
        indokolt,  hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az  állami
        büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak
        a  rendelkezésükre  (ABK  1999. március,  69,  73).  Ez  pedig
        szükségképpen  együtt  jár  a büntetőjogi  felelősségre  vonás
        törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban  olyan
        eljárási   cselekmények,   ezen   belül   kényszercselekmények
        alkalmazásának  megengedésével,  amelyek  lényegüket  tekintve
        súlyosan  jogkorlátozóak, érintik a  büntetőeljárás  alá  vont
        személy alkotmányos jogait is (részletesen: 42/1993 (VI.  30.)
        AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305).

        A   bűncselekmény  alapos  gyanújával  terhelt,  de  egyébként
        bűnösnek nem tekinthető egyén személyi szabadságának a jogerős
        |gydöntő  határozat meghozatalát megelőző  bírói  elvonása,  a
        legsúlyosabb       személyes       szabadságot       korlátozó
        kényszerintézkedés.   Az   előzetes   letartóztatás    azonban
        fogalmilag  nem  büntetés,  hanem  a  büntető  igény  hatékony
        érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását  és  a
        büntetés  esetleges végrehajthatóságát célzó  intézkedés,  így
        nem ellentétes az ártatlanság vélelmével.
         
        Ez következik az Alkotmány rendelkezéseinek összevetéséből is.
        Maga  az  Alkotmány  rendelkezik arról, hogy  a  bűncselekmény
        elkövetésével    gyanúsított   személy    szabadsága    miként
        korlátozható.  Az  Alkotmány 55. §  (2)  bekezdése  szerint  a
        bűncselekmény  elkövetésével  gyanúsított  és  őrizetbe   vett
        személyt  a  lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon  kell
        bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az  elé
        állított   személyt  meghallgatni  és  írásbeli   indokolással
        ellátott    határozatban   szabadlábra    helyezéséről    vagy
        letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.

        Hasonló   következtetésre  lehet  jutni  az   Alkotmánybíróság
        gyakorlatában  az  alkotmányossági vizsgálat szempontjából  is
        mércét  jelentő  két nemzetközi egyezmény,  az  1976.  évi  8.
        törvényerejű  rendelettel  kihirdetett  Polgári  és  Politikai
        Jogok  Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Polgári  és
        Politikai Jogok Egyezségokmánya) 9. cikkének és 14.  cikke  2.
        pontjának, valamint az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett,
        az  emberi  jogok és az alapvető szabadságok védelméről  szóló
        Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 5.
        cikkének   és   6.   cikke  2.  pontjának  egybevetéséből.   E
        rendelkezések egyrészről a szabadságtól megfosztás  lehetséges
        okairól    és    garanciális   szabályairól,   másrészről    a
        bűncselekmény  elkövetésével vádolt, illetve  bűncselekménnyel
        gyanúsított személyt megillető ártatlanság vélelméről szólnak.
        Az előzetes fogva tartás törvényi szabályozására és gyakorlati
        alkalmazására     az     ártatlanság    vélelméből     háramló
        követelményekkel     az     Európa    Tanács     dokumentumai,
        leghangsúlyosabban  az Európa Tanács Parlamenti  Közgyűlésének
        1245/1994.  számú  Ajánlása  foglalkozik.  A  Be.  92.  §  (1)
        bekezdésének  alkotmányossági megítélésénél e dokumentumot  az
        Alkotmánybíróság  is  az egyik értékelési  szempontként  vette
        figyelembe.

        Az  Alkotmánybíróság ugyan csak érintőlegesen, de már korábban
        is  utalt  arra, hogy az előzetes letartóztatás intézménye  az
        ártatlanság vélelmével nem ellentétes (1406/B/1991, ABH  1992,
        497, 502; 3/1998. (II. 11.) AB határozat, ABH 1998, 61, 67).

        1.2.  Az  ártatlanság  vélelmének előbb kifejtett  tartalmára,
        valamint arra tekintettel, hogy az előzetes letartóztatás  nem
        büntetőjogi  szankció, hanem az eljárás sikerének biztosítását
        szolgáló,  részben  preventív jellegű  kényszerintézkedés,  az
        előzetes  letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdés c)  pontja
        három  fordulatában  meghatározott különös  feltételei  és  az
        ártatlanság  vélelmének alapjoga között nincs  alkotmányossági
        szempontból    értékelhető    összefüggés;    a     fordulatok
        megfogalmazása nem jelenti a bűnösség vélelmét.

        2.   Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  előzetes
        letartóztatásnak   a   Be.  92.  §  (1)   bekezdése   bevezető
        rendelkezésében meghatározott általános feltétele, valamint  a
        Be.  92.  §  (1) bekezdés a), b) és c) pontjában meghatározott
        különös feltételei – a c) pont utolsó fordulatának kivételével
        –   nem   ellentétesek   a  személyes  szabadság   alkotmányos
        alapjogának  korlátozásával szemben az  Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdése   és   a   8.  §  (1)-(2)  bekezdése  összevetéséből
        levezethető  követelményekkel. Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság
        megítélése  szerint  a  Be. 92. § (1)  bekezdés  c)  pontjának
        harmadik    fordulatában   megfogalmazott   különös   feltétel
        (alaposan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén
        újabb   bűncselekményt   követne   el),   szükségtelenül    és
        aránytalanul korlátozza a szabadsághoz való jogot.

        2.1.  Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításánál  –  az
        Alkotmány   7.   §-ának   (1)  bekezdésében   foglaltakra   is
        tekintettel  –  figyelemmel volt a Polgári és Politikai  Jogok
        Egyezségokmányának rendelkezéseire, valamint az  Emberi  Jogok
        Európai   Egyezménye   releváns  rendelkezéseivel   összefüggő
        dokumentumokra,  amelyeket  az Európa  Tanács  szervezetei  az
        előzetes  fogva  tartás  tekintetében  tagállamaikkal  szemben
        elvárásként  megfogalmaztak.  Az  Alkotmánybíróság  megítélése
        szerint  a  Be.  szabályozása  általában  megfelel  azoknak  a
        követelményeknek,   amelyeket  a   törvényhozás   szintjén   a
        nemzetközi   kötelezettségekből  adódóan   az   alkotmányosság
        megkövetel.

        A  Polgári  és Politikai Jogok Egyezségokmánya 9. cikkének  1.
        pontja  szerint:  “Mindenkinek joga van  a  szabadságra  és  a
        személyi  biztonságra.  Senkit sem lehet  önkényesen  őrizetbe
        venni  vagy  letartóztatni.  Senkit  sem  lehet  szabadságától
        másként,  mint  a  törvényben  meghatározott  okokból   és   a
        törvényben  meghatározott  eljárás  alapján  megfosztani.”  Az
        Egyezségokmány  3.  pontja  második  mondatában  rögzíti:  ”Az
        általános  szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra  váró
        személyt   őrizetben  kell  tartani,  azonban  a   szabadlábra
        helyezést  függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól,  amelyek
        szavatolják,  hogy  az  érintett  személy  a  tárgyaláson,   a
        bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben
        az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.”

        Az  Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikkében rendelkezik  a
        szabadsághoz  és a biztonsághoz való jogról. Az 5.  cikk  1/c.
        pont   alapján  a  szabadságtól  megfosztás  esete  lehet   “a
        törvényes  letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból  a  célból,
        hogy  e  bűncselekmény  elkövetése  alapos  gyanúja  miatt  az
        illetékes  hatóság  elé állítsák, vagy  amikor  ésszerű  oknál
        fogva    szükséges,    hogy   megakadályozzák    bűncselekmény
        elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben.”  Az  5.
        cikk  3.  pont  előírja,  hogy  “E  cikk  1.  c)  bekezdésének
        rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe  vett
        minden személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói
        hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell  állítani,
        és  a  letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek  joga  van
        arra,  hogy  ésszerű  időhatáron  belül  tárgyalást  tartsanak
        ügyében   vagy   a   tárgyalásig  szabadlábra   helyezzék.   A
        szabadlábra  helyezés  olyan  feltételekhez  köthető,   melyek
        biztosítják  a  tárgyaláson  való  megjelenést.”   Ez   utóbbi
        rendelkezésnek  azért  van  jelentősége,  mert  a  strasbourgi
        szervek joggyakorlatában e két rendelkezés alapján alakult  ki
        az  az  esetjog, amely szigorította a letartóztatás materiális
        feltételeit,   és  korrigálta  azt,  hogy  az  Egyezmény   nem
        tartalmaz   nevesített   letartóztatási   okokat   és    annak
        korlátozását,   hogy   milyen   súlyú   bűncselekmény   esetén
        alkalmazható a kényszerintézkedés.

        Az   5.   cikk  az  Egyezmény  egyik  leggyakrabban   vizsgált
        rendelkezése. Mégis az Emberi Jogok Európai Bizottsága  és  az
        Emberi  Jogok  Európai Bírósága részéről  a  konkrét  ügyekben
        körvonalazódó   állásfoglalásoknál  jelen  esetben   biztosabb
        absztrakt   mércét   jelentenek  az   előzetes   letartóztatás
        tárgyában   a   tagállamok   számára  ajánlásokat   tartalmazó
        dokumentumok: az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának  1965.
        évi  11.  számú Határozata [Resolution (65) 11], a  Miniszteri
        Bizottságnak  R  (80)  11.  számú Ajánlása  az  ítélethozatalt
        megelőző  fogva tartásról, továbbá az Európa Tanács Parlamenti
        Közgyűlésének  1245. számú Ajánlása (1994)  az  ítélethozatalt
        megelőző letartóztatásról.

        Az 1965. évi határozat a szabályozásnál követendő elvek között
        rögzíti,   hogy   az   előzetes   letartóztatás   ne    legyen
        automatikusan  kötelező,  a bíróságoknak  az  eset  tényei  és
        körülményei fényében kell a határozatot meghozni. Az  előzetes
        letartóztatást kivételes eszköznek kell tekinteni, akkor lehet
        elrendelni és fenntartani, amikor az feltétlenül szükségszerű.
        Sohasem szolgálhat büntetési célokat.

        Az  Európa  Tanács  Miniszteri Bizottsága  R  (80)  11.  számú
        Ajánlása    az   ítélethozatalt   megelőző   fogva   tartásról
        (Recommendation No. R (80) 11 concerning custody pending trial
        –  Emberi  Jogi  Füzetek,  A Bírósági  Határozatok  melléklete
        1997/2)  bevezetőjében  megállapítja,  hogy  emberiességi   és
        szociális    okokból    az   igazságszolgáltatás    érdekeivel
        összeegyeztethető minimumra kívánatos csökkenteni az  ítéletet
        megelőző fogva tartást.

        Általános  alapelvként fogalmazza meg  a  dokumentum,  hogy  a
        bűnösség      bizonyításáig      ártatlannak      vélelmezett,
        bűncselekménnyel  vádolt személy is csak akkor  helyezhető  az
        ítéletig    előzetes   letartóztatásba,   ha   a   körülmények
        feltétlenül  szükségessé  teszik.  Az  előzetes  letartóztatás
        kivételes  intézkedésnek tekintendő, soha nem lehet  kötelező,
        és   nem   alkalmazható   büntetési  célokból.   Az   előzetes
        letartóztatást elrendelő döntésekre alkalmazandó elvek  között
        az  elrendelés feltételei tekintetében megállapítja,  hogy  az
        ítéletet  megelőző őrizet csak akkor rendelhető el, ha  alapos
        gyanú   forog  fenn  arra  nézve,  hogy  az  érintett  személy
        elkövette az állított bűncselekményt, és ha valós okai  vannak
        azon  vélekedésnek, hogy az alábbi indokok közül egy vagy több
        fennáll:  így  a  szökés veszélye; a beavatkozás  veszélye  az
        igazságszolgáltatás     menetébe;     súlyos     bűncselekmény
        elkövetésének  veszélye  (II/3. pont).  Az  ítéletet  megelőző
        őrizet  nem  rendelhető  el, ha a szabadságelvonás  nem  állna
        arányban   az   állított   bűncselekmény   jellegével   és   a
        bűncselekményre alkalmazható büntetéssel (II/7.p.).

        Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az Emberi Jogok Európai
        Egyezményének    és   a   tagállamok   nemzeti    törvényeinek
        összehasonlító  elemezése alapján készített  jelentés  alapján
        fogadta  el az 1245/1994. számú Ajánlását az ítéletet megelőző
        fogva  tartásról (Recommendation 1245 (1994) on the  detention
        of  persons  pending trial – Emberi Jogi Füzetek,  a  Bírósági
        Határozatok  melléklete  1997/2). A bevezetőben  megállapítja,
        hogy  bár  az előzetes letartóztatás “kényszerítő és károsító”
        intézmény, az ítéletet megelőző fogva tartás bizonyos ügyekben
        elengedhetetlen,  sőt nélkülözhetetlen az  igazságszolgáltatás
        során.  (1.,  2.,  6.  pont).  Jelen  vizsgálat  szempontjából
        releváns  annak  az  elvnek  a  kívánalma,  hogy  az  ítéletet
        megelőző fogva tartás mindig választható és kivételes  legyen,
        és  csak  akkor legyen elrendelhető, ha a kiszabható minimális
        büntetés jelentős (I/a) pont).

        2.2.  Az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdése  szerint  a  Magyar
        Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és   a
        személyi  biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként,
        mint   törvényben  meghatározott  okokból  és   a   törvényben
        meghatározott eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmány 8.  §-
        ában  rögzíti,  hogy a Magyar Köztársaság  elismeri  az  ember
        sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,   ezek
        tiszteletben   tartása   és   védelme   az   állam   elsőrendű
        kötelessége.  Az alapvető jogokra és kötelességekre  vonatkozó
        szabályokat  törvény  állapítja  meg,  alapvető  jog  lényeges
        tartalmát  azonban nem korlátozhatja. A személyes szabadságtól
        való   megfosztás  okainak  és  eljárásának  törvényi   szintű
        szabályozása  még  rendkívüli  állapot,  szükségállapot   vagy
        vészhelyzet idején sem függeszthető fel vagy korlátozható.

        A  személyes  szabadság alapjoga korlátozására az  55.  §  (1)
        bekezdésében  adott  felhatalmazást  az  Alkotmánybíróság  nem
        önmagában,  hanem az Alkotmány 8. §-ában foglalt  szabályokkal
        együtt  és  egymásra vonatkoztatva vizsgálta. Ennek alapja  az
        Alkotmánybíróság   gyakorlatában   következetesen    képviselt
        felfogás,  hogy  az Alkotmány 8. §-a az állami  büntetőhatalom
        gyakorlására   irányadó   azon   alaprendelkezés,   amely    a
        jogállamiság általános normatív tartalmán túl védi az egyént a
        büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása
        ellen.  Ezzel az alkotmányos tétellel kell összhangban lenniük
        a   büntetőjogi   szabályrendszer  mindazon  alapelveinek   és
        garanciális  rendelkezéseinek,  amelyek  nem  nyertek  tételes
        megfogalmazást  az Alkotmány egyéb rendelkezéseiben  (11/1992.
        (III.  5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85; 42/1993. (VI.  30.)
        AB  határozat,  ABH  1993, 300, 304;  6/1998.  (III.  11.)  AB
        határozat,  ABH 1998, 91, 99; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat,
        ABH 1998, 372, 377).

        Az  Alkotmánybíróság  az 5/1999. (III.  31.)  AB  határozatban
        összegezte  az  Alkotmány  55. §  (1)  bekezdésének  tartalmát
        érintő  alkotmánybírósági határozatokat és azok  lényegét:  az
        Alkotmány  csak  úgy  teszi  lehetővé  a  személyes  szabadság
        elvonása   okainak  és  az  azzal  kapcsolatos  eljárásnak   a
        szabályozását,   hogy   ez   a  szabályozás   nem   korlátozza
        szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való
        jogot  (ABK,  1999.  március, 69, 74;  19/1999  (VI.  25.)  AB
        határozat, ABK 1999. június-július, 225, 228).

        Az  állami  büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom
        védelme,  a közérdek szempontjából alkotmányosan is  szükséges
        és   indokolt  annak  lehetővé  tétele,  hogy   az   állam   a
        bűncselekmény alapos gyanújával terhelt személyt szabadságától
        időlegesen   megfossza   a  büntetőjogi   felelősségre   vonás
        meghiúsításának   megakadályozása   érdekében.   A    személyi
        szabadság   ilyen   korlátozásának   alkotmányos   lehetőségét
        közvetve  az  Alkotmány  55. § (2)  bekezdése  is  kifejezésre
        juttatja  az  előzetes letartóztatás tárgyában  történő  bírói
        döntés garanciáinak megfogalmazásával.

        A  személyes szabadságnak a jogerős ítélet előtti megvonására,
        az  előzetes letartóztatásra azonban csak akkor kerülhet  sor,
        ha  céljai – a büntető igény érvényesítése érdekében a terhelt
        jelenlétének, illetve az eljárás sikerének biztosítása  –  más
        eszközökkel   nem   valósíthatók   meg.   Ez   következik   az
        Alkotmánybíróság szintén következetes gyakorlatából, miszerint
        az  alapjog  korlátozásának alkotmányosságához  önmagában  nem
        elegendő, ha az alkotmányosan elismert cél érdekében történik,
        hanem  szükségesnek és arányosnak kell lennie: a korlátozással
        elérni  kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott
        alapjogsérelemnek egymással arányban kell állnia.

        A   jelen  vizsgálat  tárgyát  képező  előzetes  letartóztatás
        esetében az arányosság elvont, a törvényi szabályozás szintjén
        történő   megteremtése  egyrészt  az  előzetes   letartóztatás
        általános és különös feltételeinek, másrészt a döntési eljárás
        garanciális szabályainak meghatározásával biztosítható.

        A  hatályos szabályozást a fenti szempontok alapján értékelve,
        az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem alkotmányellenes,
        hogy     az    előzetes    letartóztatás    elvileg    bármely
        szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény  alapos  gyanúja
        miatt   indult   eljárás  terheltjével  szemben  elrendelhető,
        vagyis,  hogy e kényszerintézkedés lehetőségét a  törvény  nem
        köti  a  szabadságvesztés  meghatározott  mértékéhez  vagy   a
        bűncselekmények  egyéb  súly  szerinti  meghatározásához,  így
        például a bűntetti vagy vétségi felosztásához.

        A  bűncselekmények  absztrakt súlyának  értékelése,  az  adott
        időszakban      büntetendővé     nyilvánított     magatartások
        súlyosságának egymáshoz viszonyítása a törvényalkotó feladata.
        A  Btk.-ban  ez  az  értékelés alapvetően a bűncselekményeknek
        bűntettekre  és vétségekre felosztásában, illetve  a  relatíve
        határozott  büntetési  tétel-rendszeren belüli  elhelyezésében
        fejeződik ki. A Btk. büntetési rendszerében a szabadságvesztés-
        büntetés legenyhébb fokozata két hónaptól egy évig terjed.

        Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint megfelel az arányosság
        követelményének,   ha  az  előzetes  letartóztatás,   mint   a
        személyes     szabadságot     korlátozó     kényszerintézkedés
        arányosságát  a  törvényalkotó oly módon kívánja  biztosítani,
        hogy    alkalmazásának   lehetőségét   a   szabadságvesztéssel
        fenyegetett  bűncselekményekre korlátozza.  E  megítélést  nem
        befolyásolja  az,  hogy a törvényhozó az  adott  időszakban  a
        büntető  törvényben a bűncselekmények milyen  körénél  helyezi
        kilátásba    a    szabadságvesztés-büntetést.    Az     egyedi
        büntetőeljárás  alapjául szolgáló bűncselekmény  és  az  adott
        terhelt  előzetes letartóztatása közötti konkrét arányosságot,
        illetve az előzetes letartóztatás szükségességét az indítványt
        tevő    ügyésznek   és   a   kényszerintézkedés   elrendelése,
        fenntartása  és  meghosszabbítása kérdésében döntő  bíróságnak
        kell mérlegelnie. A jogalkalmazói gyakorlat alkotmányosságának
        biztosítása  a büntető ügyekben eljáró hatóságok tevékenységét
        a   büntetőeljárás   garanciális  rendszerében,   illetve   az
        irányítás közjogi rendszerében felülvizsgálni jogosult  állami
        szervek feladata.

        A  vizsgált  kényszerintézkedésnek  a  büntető  igény  sikeres
        érvényesítését   szolgáló  céljából   következik,   hogy   nem
        tekinthető     szükségtelennek    és    aránytalannak,     így
        alkotmányellenesnek  sem  az  előzetes  letartóztatás  különös
        feltételeinek  olyan meghatározása, amely nem csupán  egy,  az
        eljárás   sikerét  veszélyeztető  már  bekövetkezett  eseményt
        követően teszi lehetővé a személyi szabadságtól megfosztást (a
        terhelt megszökött, a hatóság elől elrejtőzött), hanem  a  nem
        kívánatos  esemény  – tényekre alapozottan –  valószínűsíthető
        bekövetkezésének   megakadályozására   is   (a   bűncselekmény
        súlyossága folytán vagy egyéb okból a terhelt szökésétől  vagy
        az  elrejtőzésétől  lehet  tartani; alaposan  feltehető,  hogy
        szabadlábon  hagyása esetén a terhelt az eljárást meghiúsítaná
        vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné).

        Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  az  állami  büntető
        hatalomból adódóan az alkotmányos rend, a polgárok személyének
        és  jogainak  védelme a bűnözéssel szemben  az  állam  közjogi
        kötelezettsége.   Az   előzetes  letartóztatásnak   tehát   az
        alkotmányosság szempontjából elfogadható célja  lehet  az  is,
        hogy a bűncselekmény alapos gyanúja miatt büntetőeljárás alatt
        álló személyt megakadályozza az előkészített vagy megkísérelt,
        vagy   más,   szabadságvesztéssel  fenyegetett   bűncselekmény
        elkövetésében.  Ezért  a Be. 92. § (1) bekezdés  c)  pontjának
        első   és  második  fordulata  (a  terhelt  az  eljárás  alatt
        szabadságvesztéssel  büntetendő újabb bűncselekményt  követett
        el,  illetőleg  alaposan feltehető, hogy  szabadlábon  hagyása
        esetén   a   megkísérelt   vagy  előkészített   bűncselekményt
        véghezvinné) nem alkotmányellenes.

        A   törvényhely   harmadik  fordulata   azonban   nem   csupán
        szabadságvesztéssel   fenyegetett,   hanem    bármely    újabb
        bűncselekmény  megakadályozására lehetővé  teszi  a  személyes
        szabadságtól   megfosztást,  ami  már   aránytalan   eszköznek
        minősül,   így  alkotmányellenes.  Az  Alkotmánybíróság   ezen
        álláspontját   e   tekintetben  sem   befolyásolta,   hogy   a
        törvényhozó  a  bűncselekmények  milyen  körénél   nem   teszi
        lehetővé a szabadságvesztés alkalmazását.

        2.3.  Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatásnak  a  Be.
        92.  §  (1) bekezdésében meghatározott okai alkotmányosságának
        értékelésénél   sajátos  helyzetben  volt.  A   hatályos   jog
        alkotmányosságát attól függetlenül kellett megítélnie, hogy  a
        törvényhozó  a  büntetőeljárásról szóló  kihirdetett,  de  még
        hatályba nem lépett 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban:
        új  Be.),  figyelembe  véve a nemzetközi kötelezettségeket  és
        tapasztalatokat,     valamint    értékelve     az     előzetes
        letartóztatással  kapcsolatos – a törvény  indokolása  szerint
        bizonyos okok esetében mechanikus – jogalkalmazói gyakorlatot,
        újraszabályozta   az   előzetes  letartóztatás   feltételeinek
        rendszerét. Az Alkotmánybíróság áttekintette az új Be.-nek  az
        előzetes  letartóztatásra,  és  azon  intézményekre  vonatkozó
        szabályozását,   amelyek   hozzájárulhatnak   a   legsúlyosabb
        eljárási     kényszerintézkedés    kiváltásához:     így     a
        lakhelyelhagyási  tilalom  új  szabályozását  (új  Be.   VIII.
        Fejezet   III.  Cím),  a  bíróság  rendelkezését  az   útlevél
        elvételéről (új Be. VIII. Fejezet V. Cím), valamint az  óvadék
        intézményét (új Be. VIII. Fejezet VI. Cím). A hatályos  és  az
        új.  Be.  szabályozásának összevetése alapján, a  törvényhozói
        szándékot    tükröző    indokolásra   is    figyelemmel,    az
        Alkotmánybíróság   úgy   ítélte   meg,   hogy   az    előzetes
        letartóztatás  feltételei  részben  szűkültek  és  pontosabban
        megfogalmazottak;   az   új  Be.  az  előzetes   letartóztatás
        elrendelése, meghosszabbítása, illetve fenntartása  kérdésében
        indítványt tevő ügyészt és döntést hozó bíróságot a  kivételes
        kényszerintézkedés   szükségessége   tekintetében   a   tények
        körültekintőbb, alaposabb mérlegelésére, az indítvány, illetve
        a  döntés ellenőrizhetőbb indokolására kényszeríti. Figyelemre
        méltóak  az  előzetes letartóztatás indokoltságának  időszakos
        “hivatalbóli”  felülvizsgálatára, illetve  “majdnem  abszolút”
        határidejének meghatározására vonatkozó szabályok (új Be. 132.
        §).

        Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   ugyanakkor   a
        garanciális   igényeket   jobban  kielégítő   új   szabályozás
        önmagában  a  hatályos szabályozás alkotmányossági értékelését
        nem  befolyásolhatta, mivel azt kizárólag az Alkotmány, és nem
        az   adott  tárgyat  újraszabályozó  törvény  rendelkezéseinek
        mércéje szerint kellett elvégezni.

        2.4. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  (a
        továbbiakban:    Abtv.)    alapján   az    alkotmányellenesség
        megállapítása   esetén   főszabály  a   vizsgált   rendelkezés
        megsemmisítése  és  az,  hogy a megsemmisített  rendelkezés  a
        határozat közzétételének napján veszti hatályát (Abtv.  42.  §
        (1)  bekezdés, 43. § (1) bekezdés). Az Alkotmánybíróság  ettől
        eltérően is meghatározhatja a megsemmisítés időpontját, ha ezt
        a jogbiztonság indokolja (Abtv. 43. § (4) bekezdés).

        Az Alkotmánybíróság döntésénél egyrészt mérlegelte, hogy a Be.
        92.  §  (1)  bekezdés  c) pont harmadik fordulatának  azonnali
        megsemmisítése következményeként olyan esetekben  sem  lehetne
        az   előzetes  letartóztatást  elrendelni,  amikor  az   állam
        bűnmegelőzési  kötelezettségéből adódóan e  kényszerintézkedés
        alkalmazása indokolt. Másrészt az Alkotmánybíróság  figyelembe
        vette,   hogy  a  törvényalkotónak  több  lehetősége  van   az
        alkotmányellenesség  megszüntetésére. A szükséges  jogszabály-
        módosításra  az Alkotmánybíróság az Országgyűlésnek  megfelelő
        időt kívánt biztosítani.

        Az  új Be. az 1998. évi XIX. törvény 605. §-ának (1) bekezdése
        alapján  2000.  január 1-jén lép hatályba. Az Alkotmánybíróság
        azonban  figyelemmel volt az ítélőtáblák  és  a  fellebbviteli
        főügyészségek  felállításával kapcsolatos  feladatokról  szóló
        80/1998.  (XII. 16.) OGY határozatra is. Ebben az Országgyűlés
        felkérte   a  Kormányt,  hogy  a  büntetőeljárás  jogorvoslati
        rendszerének   átgondolását   is   tartalmazó   felülvizsgálat
        eredményeképp     1999.    június    30-ig     nyújtson     be
        törvényjavaslatot. A folyamatban lévő törvényelőkészítő  munka
        egyik  következménye  lehet, hogy  a  törvényhozó  az  új  Be.
        hatálybalépésének  időpontját későbbre  halasztja.  Mindezekre
        figyelemmel  az  Alkotmánybíróság a  megsemmisítés  időpontját
        2000. március 31. napjában jelölte meg.

        3. Az Alkotmánybíróság minden alapot nélkülözőnek találta, így
        elutasította,  hogy  az  Alkotmány  55.  §  (1)   bekezdésével
        ellentétesek lennének a Be. 92. § (2) bekezdésében, 93-94.  §-
        ában, valamint 96-97. §-ában foglalt rendelkezések.

        A   Be.  95.  §-a  az  előzetes  letartóztatás  tartamáról,  a
        meghosszabbítás   és   a  hivatalból  történő   felülvizsgálat
        időpontjairól   és   bírósági  szintjeiről   rendelkezik.   Az
        Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőeljárás hatályos
        rendszerében kialakított döntéshozatali rend nem ellentétes az
        Alkotmány 55. § (1) bekezdésével összefüggésben megfogalmazott
        alkotmányossági  követelményekkel.  A  Be.  mind   a   vádirat
        benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás esetén, mind
        pedig  a  vádirat  benyújtása után elrendelt vagy  fenntartott
        előzetes letartóztatás esetén egy év után a Legfelsőbb Bíróság
        hatáskörébe  utalja az előzetes letartóztatás  indokoltságának
        vizsgálatát.  A  vádirat  benyújtása  előtt  rövid  tartamokat
        követően emeli meg a bírósági döntés szintjét, és biztosítja a
        bírósági  eljárásban is az egy éven belüli hivatalból  történő
        felülvizsgálat    kötelezettségét.   Erre    tekintettel    az
        Alkotmánybíróság   az   alkotmányellenesség    megállapítására
        vonatkozó, egyébként külön nem indokolt indítványt a Be. 95. §-
        a tekintetében is elutasította.

        4.  Az  Alkotmánybíróság – hatáskörének hiánya miatt –  érdemi
        vizsgálat nélkül visszautasította az indítványok azon részeit,
        amelyek   a  nyomozó  hatóság,  az  ügyészség  és  a   bíróság
        eljárására,   az   előzetes  letartóztatás  indítványozásának,
        elrendelésének és meghosszabbításának gyakorlatára, valamint a
        Legfelsőbb   Bíróság  e  tárgykörben  kiadott   iránymutatásai
        alkotmányosságának vizsgálatára irányultak.

        5.  Az  Alkotmánybíróság  az  érdemi  vizsgálat  céljából  nem
        különítette el azt az indítványt, amely az őrizetnek,  illetve
        az   előzetes  letartóztatásnak  rendőrségi  fogdában  történő
        végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2.  §  c)
        pontja alkotmányellenességének megállapítására irányult a  Be.
        97.  §-a  b)  pontjával  való ellentéte miatt.  A  sérelmezett
        jogszabályt a rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII.
        13.)  BM  rendelet 38. § (1) bekezdése hatályon kívül helyezte
        1996. január 1-jével.

        Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint (647/E/1997. AB
        végzés,   ABK  1999.  május,  206)  hatályon  kívül  helyezett
        jogszabály  alkotmányosságát csak az Abtv.  38.  §-a  szerinti
        bírósági    kezdeményezés,   illetőleg   48.   §-a    szerinti
        alkotmányjogi  panasz esetében vizsgálja. Jelen esetben  ennek
        feltételei  hiányoznak,  így az Alkotmánybíróság  az  eljárást
        megszüntette.

        6.  A  határozat közzétételének elrendelése az Abtv. 41.  §-án
        alapul.
                                 Dr. Németh János
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
           Dr. Bagi István                             Dr. Bihari Mihály
           alkotmánybíró                                   alkotmánybíró
                                         
           Dr. Czúcz Ottó                                Dr. Erdei Árpád
           alkotmánybíró                            előadó alkotmánybíró
                                         
           Dr. Harmathy Attila                          Dr. Holló András
           alkotmánybíró                                   alkotmánybíró
                                         
           Dr. Kiss László                          Dr. Kukorelli István
           alkotmánybíró                                   alkotmánybíró
                                         
           Dr. Strausz János          Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
           alkotmánybíró                                   alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          A provision of the Code of Criminal Procedure, according to which custody pending trial can be ordered if the person is accused of committing a crime which can be punished with imprisonment and there is a reasonable suspicion that they would commit another crime if they were released
          Number of the Decision:
          .
          26/1999. (IX. 8.)
          Date of the decision:
          .
          09/07/1999
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1999-3-008?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .
          en_0026_1999.pdfen_0026_1999.pdf