English
	Hungarian

Ügyszám: .	1151/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1999/265 .

A döntés kelte: Budapest, 09/07/1999 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta  a következő                          határozatot: 1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló  1973.  évi I. törvény 92. § (1) bekezdés  c)  pontjának “újabb      bűncselekményt     követne     el”     szövegrésze alkotmányellenes,  ezért  azt  2000.  március   31.   napjával megsemmisíti. Az  1973.  év  I.  törvény 92. § (1) bekezdés c)  pontjának  a megsemmisítés      után     hatályban     maradó      szövege: /Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a  terhelt előzetes  letartóztatásának akkor  lehet  helye,  ha/  “c)  az eljárás    alatt    szabadságvesztéssel    büntetendő    újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon  hagyása  esetén a megkísérelt  vagy  előkészített bűncselekményt véghezvinné.” 2.  Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény  92. § (1) bekezdése bevezető rendelkezése, a)  és  b) pontja,   valamint  c)  pontjának  egyéb  rendelkezései,   (2) bekezdése,   továbbá  a  93-97.  §-ai  alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló  indítványokat elutasítja. 3.  Az  indítványok  azon  részeit,  amelyek  a  jogalkalmazói gyakorlat,   ezen   belül  a  Legfelsőbb  Bíróság   kollégiumi állásfoglalásban  adott iránymutatása és a vádirat  benyújtása előtti  előzetes letartóztatással kapcsolatos bírói  gyakorlat alkotmányellenességének   megállapítására    irányulnak,    az Alkotmánybíróság visszautasítja. 4.  Az  Alkotmánybíróság  az őrizetnek,  illetve  az  előzetes letartóztatásnak  rendőrségi fogdában történő  végrehajtásáról szóló   11/1990.  (II.  18.)  BM  rendelet  2.  §  c)   pontja alkotmányellenességének  megállapítására   irányuló   eljárást megszünteti. Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. 1.   A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvény   (a továbbiakban:    Be.)    a   büntetőeljárásban    alkalmazható legsúlyosabb  kényszerintézkedés,  az  előzetes  letartóztatás elrendelésének és megszüntetésének okairól, a döntés  eljárási rendjéről,  valamint a hatóságok feladatairól és az előzetesen letartóztatott jogállásáról több helyen rendelkezik. A   jelen   határozatban  elbírált  indítványok  az   előzetes letartóztatásnak  a  Be.  92-97.  §-aiban,  a   büntetőeljárás általános  szabályain  belül, a kényszerintézkedések  (Be.  V. fejezet II. cím) között elhelyezett szabályait érintik. Ezek a következők: “92.  § (1) Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a terhelt előzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha a)  megszökött,  a  hatóság  elől  elrejtőzött,  illetőleg   a bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a szökésétől vagy az elrejtőzésétől lehet tartani, b)  alaposan  feltehető, hogy szabadlábon  hagyása  esetén  az eljárást    meghiúsítaná    vagy   megnehezítené,    illetőleg veszélyeztetné, c)  az  eljárás  alatt  szabadságvesztéssel  büntetendő  újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon  hagyása  esetén a megkísérelt  vagy  előkészített bűncselekményt  véghezvinné vagy újabb bűncselekményt  követne el. (2)  Az előzetes letartóztatás a magánindítvány előterjesztése előtt   nem   rendelhető   el,   ha   büntetőeljárásnak   csak magánindítványra van helye. 93.  §  (1) Az előzetes letartóztatás elrendeléséről a bíróság végzéssel határoz. (2)   Az  előzetes  letartóztatás  elrendeléséről  a  nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás befejezése  után  a vádirat  benyújtásáig az ügyész, a vádirat benyújtása  után  a bíróság  késedelem nélkül értesíti a terhelt  által  megjelölt hozzátartozót; ennek hiányában a terhelt által  megjelölt  más személy is értesíthető. (3)  A  katona  előzetes letartóztatásának elrendeléséről,  az előzetes     letartóztatásának     meghosszabbításáról      és megszüntetéséről a parancsnokát is értesíteni kell. 94.  §  A  nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás befejezése  után a vádirat benyújtásáig az ügyész,  a  vádirat benyújtását  követően a bíróság, az előzetesen  letartóztatott meghallgatása után haladéktalanul, a felügyelet nélkül maradó a)  kiskorú  gyermekét gondozás céljából a  hozzátartozójának, illetőleg  az  arra alkalmas más személynek vagy  intézménynek átadja,  és  erről a gyámhatóságot, a terhelt által  gondozott más személyről a jegyzőt értesíti; b)    vagyonának   és   lakásának   biztonságba   helyezéséről gondoskodik. 95.  §  (1)  A  vádirat  benyújtása előtt  elrendelt  előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás  előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart.  Az előzetes   letartóztatást  a  helyi  bíróság  egy  alkalommal, legfeljebb   két  hónappal  meghosszabbíthatja.  Három   hónap eltelte  után  az  előzetes letartóztatást  a  megyei  bíróság egyesbíróként eljárva, két alkalommal, legfeljebb az  előzetes letartóztatás  elrendelésétől  számított  egy   év   elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást  a Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthatja meg. (2)  A  vádirat  benyújtása után, az első fokú  bíróság  által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az  elsőfokú bíróság   ügydöntő  határozatának  kihirdetéséig,  az   ezután elrendelt  vagy fenntartott előzetes letartóztatás az  eljárás jogerős befejezéséig, de legfeljebb az elsőfokú bíróság  által kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart. (3)  Ha  a  vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartama a) hat hónapot meghalad, és az elsőfokú bíróság még nem hozott ügydöntő határozatot, az elsőfokú bíróság, b) egy évet meghalad, a Legfelsőbb Bíróság az előzetes letartóztatás indokoltságát felülvizsgálja. 96.  §  (1)  A  hatóságoknak arra kell  törekedniük,  hogy  az előzetes letartóztatás a lehető legrövidebb ideig tartson.  Ha a  terhelt  előzetes letartóztatásban van, az  eljárást  soron kívül kell lefolytatni. (2) Az előzetes letartóztatást nyomban meg kell szüntetni,  ha elrendelésének  oka  megszűnt,  vagy  tartama  meghosszabbítás nélkül  lejárt.  Az  előzetes letartóztatás megszüntetésére  a vádirat benyújtásáig az ügyész is jogosult. 97.  §  (1)  Az előzetes letartóztatottal szemben  csak  olyan korlátozásoknak   van   helye,  amelyeket   a   büntetőeljárás feladatának  megvalósítása, vagy a letartóztatást foganatosító intézet  rendje szükségessé tesz. Az előzetesen letartóztatott eljárási  jogainak gyakorlásában, így különösen a  védekezésre való felkészülésben, nem korlátozható. (2) Az előzetesen letartóztatott a) b)  hozzátartozójával vagy más személlyel  akár  szóban,  akár írásban ellenőrzés mellett érintkezhet.” 2.  Az  előzetes  letartóztatás e szabályai alkotmányosságának vizsgálatára  több indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság  az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el. 2.1.  Az indítványozó eredetileg a Be. 284. § (1) bekezdésének alkotmányossági  vizsgálatát kérte amiatt,  hogy  az  előzetes letartóztatással  kapcsolatos  bírósági  határozatok  esetében nincs  helye rendkívüli jogorvoslatnak. Álláspontja szerint  a felülvizsgálat kizártsága ellentétes az Alkotmány  55.  §-ának azon  rendelkezésével,  mely szerint mindenkinek  joga  van  a szabadságra  és  a személyi biztonságra, és senkit  nem  lehet személyi    szabadságától   másként,   mint    a    törvényben meghatározott  okokból  és a törvényben meghatározott  eljárás alapján megfosztani. Ezen indítványának indokolásaként, a  Be. konkrét rendelkezésének megjelölése nélkül bírálta az előzetes letartóztatás  elrendelésére és meghosszabbítására  a  vádirat benyújtása előtt alkalmazandó törvényi szabályokat, továbbá az előzetes   letartóztatás   elrendelését   megengedő   törvényi rendelkezések  túl  általános  voltát,  valamint  az  előzetes letartóztatás   elrendelésének  és   fenntartásának   bírósági gyakorlatát. Tekintettel   arra,   hogy   a  Be.-nek   a   felülvizsgálható határozatok    körét   kijelölő   284.   §    (1)    bekezdése alkotmányossági   vizsgálata   már   folyamatban   volt,    az Alkotmánybíróság  az  indítványnak e  rendelkezésre  vonatkozó részét  elkülönítette  és  –  a többi  indítvánnyal  együtt  – érdemben elbírálta (23/1995. (IV. 5.) AB határozat, ABH  1995, 115,  117,  120).  Ugyanakkor az indítványozót  felszólította, hogy  jelölje  meg pontosan azokat az előzetes letartóztatásra vonatkozó törvényi rendelkezéseket, amelyek alkotmányosságának vizsgálatát  kéri. Az indítványozó a Be. 92-97. §-ait  jelölte meg,  és  nyilatkozatához két határozatot csatolt  a  bírósági gyakorlat alkotmánysértő voltának igazolására. 2.2. Egy másik indítványozó a Be. 92. § (1) bekezdés a), b) és c)  pontjait  tartotta  az Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdésével ellentétesnek.  Álláspontja szerint az előzetes  letartóztatás okait   meghatározó  szabályok,  elsősorban   a   szökés,   az elrejtőzés  és a bűnismétlés veszélyére utaló rendelkezések  a kényszerintézkedés  önkényes alkalmazására adnak  lehetőséget. Indítványában    és    több    beadványában    az     előzetes letartóztatással   kapcsolatos   rendőrségi,   ügyészségi   és bírósági  gyakorlatot bírálta, részben saját  tapasztalataira, részben    a    kényszerintézkedés    alkalmazásáról     szóló publikációkra és statisztikai adatokra hivatkozva. 2.3.  Több  indítványozó az Alkotmány 57. §  (2)  bekezdésében alapjogként  meghatározott  ártatlanság  vélelmével   tartotta ellentétesnek  az előzetes letartóztatásnak a Be.  92.  §  (1) bekezdés c) pontja egyes fordulataiban meghatározott okait. Az egyik indítványozó szerint ezen alkotmányos alapjog szenved sérelmet  azzal,  hogy  a  terhelt előzetes  letartóztatásának helye   van   akkor  is,  ha  “szabadságvesztéssel  büntetendő bűncselekmény  elkövetése, kísérlete vagy  előkészülete  miatt van  ellene eljárás folyamatban a konkrét eljáráson kívül  is, annak  ellenére, hogy bűnössége azokban megállapítást  jogerős ítélettel  nem  nyert”.  Ezért a Be. 92.  §  (1)  bekezdés  c) pontjának részbeni megsemmisítését indítványozta akként,  hogy a  sérelmezett  törvényhely  a  következő  szöveggel  maradjon hatályban:  “c)  alaposan feltehető, hogy szabadlábon  hagyása esetén újabb bűncselekményt követne el.” Az  Alkotmány  57.  §  (2)  bekezdésében  foglalt  rendelkezés megsértése  miatt  a másik indítványozó  éppen  a  92.  §  (1) bekezdés   c)   pontja  utolsó  fordulatának   megsemmisítését indítványozta.  Álláspontja szerint az  “újabb  bűncselekmény” elkövetésének  lehetőségére  utalás  “megelőlegezi”,  hogy   a terhelt  bűnös,  azaz bűncselekményt követett el,  holott  még csak eljárás alatt áll és bűnössége még nem bizonyított. 2.4. Az előzetes letartóztatással személyében is érintett,  de utólagos  normakontrollra irányuló indítványt  előterjesztő  a Be.   92.  §-a,  valamint  a  Legfelsőbb  Bíróság  234.  számú kollégiumi        állásfoglalása       alkotmányellenességének megállapítását kérte az Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján. Az  indítványozó  a  Be.  92. §-át ellentétesnek  tartotta  az ártatlanság vélelmének az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében  és a Be. 3. § (1) bekezdésében rögzített jogelvével. Álláspontját e  kérdésben nem részletezte, azonban később utalt rá, hogy az előzetes letartóztatás különös okainak (92. § (1) bekezdés a), b),  c) pontjai) törvényi szabályozása azért alkotmányellenes, mert:   “Alapos   gyanúra   alapítva  büntetőjogi   felelősség megállapítása   törvénysértő,  azt  csak  perbíróság   jogerős határozata  állapíthatja meg.”, továbbá, hogy  a  “bűnismétlés vélelme egyértelműen sérti az ártatlanság vélelmét.” Szerinte a 92. § (1) bekezdés a), b), és c) pontjai sértik  az Alkotmány 55. § (1) bekezdését (“jog a szabadságra”) és az 55. §   (2)   bekezdését  is.  Álláspontja  szerint  az   előzetes letartóztatás   különös   okainak  szabályozása   a   személyi szabadságtól    történő    megfosztás    önkényes    eseteinek felsorolását adja, mert “a) Hatóság előtti idézésre kötelesség megjelenni,  ha  nem  teszi előállítható, kényszertartózkodása kijelölhető, azonban vallomást nem köteles tenni, ezért b)  Az eljárás megnehezítésének feltételezése önkényes, a gyanúsított minden   törvényes  védekezési  eljárást  felhasználhat,   nem korlátozható.” Véleménye szerint a személyi szabadság korlátozásának a 92.  § (1)  bekezdés a), b) és c) pontjai alapján történő korlátozása a  jogegyenlőség (Alkotmány 57. § (1) bekezdés) sérelmével  is jár,   mivel   a   “szabadságtól  megfosztás   törvényi   oka” elbírálásában  a  gyanúsított jogegyenlőségét  korlátozza,  az eljárásban  a  vádhatóságot  a  védelem  hátrányára   előnyben részesíti.  Az  indítványozó a Legfelsőbb Bíróság  234.  számú kollégiumi  állásfoglalására hivatkozott, ilyen számú  büntető kollégiumi   állásfoglalás   azonban   nincs.   Az   indítvány tartalmából  kikövetkeztethető ugyanakkor,  hogy  valójában  a Legfelsőbb  Bíróság BK 122. számú kollégiumi állásfoglalásának azon iránymutatásait sérelmezte, amelyek a Be.-nek az előzetes letartóztatás    vádemelést   megelőző   bírósági    eljárását szabályozó  379/A.  és  379/B. §-ainak  rendelkezéseire,  ezen belül  pedig a bíróság bizonyítékokat mérlegelő tevékenységére vonatkoznak. Az  indítványozó szintén sérelmezte, és az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében  biztosított  jogorvoslati  jog  alkotmányellenes korlátozásának  tartotta  azt, hogy nincs  helye  az  előzetes letartóztatást    elrendelő   jogerős    bírósági    határozat felülvizsgálatának. E kérdésben az Alkotmánybíróság a 23/1995. (IV.  5.)  AB határozatban (ABH 1995, 115, 120) már  elutasító döntést hozott. Ugyanezen  indítványozó kiegészítésként az őrizetnek,  illetve az   előzetes  letartóztatásnak  rendőrségi  fogdában  történő végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2.  §  c) pontja  alkotmányellenességének megállapítását  indítványozta, mivel   álláspontja   szerint  az  a  jogegyenlőséget   és   a jogbiztonságot   sértő   módon   szűkítette   az    előzetesen letartóztatott  és a hozzátartozón kívüli más személy  közötti írásbeli  érintkezésnek a Be. 97. § (1) bekezdés b)  pontjában szabályozott lehetőségét. 2.5.  Az  egyik indítványozó – saját ügye alapján, de utólagos normakontroll  formájában – a Be. 92. § (1) és  (2)  bekezdése alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  a Be.-nek    a    szakértői   eljárásban   való    közreműködési kötelezettséget  szabályozó 73. § (1) és (2) bekezdésével,  az elmeállapot megfigyelése érdekében elmegyógyintézetbe  utalást lehetővé  tevő 74. § (1) bekezdésével, valamint a  bizonyítási indítvány elutasítása elleni jogorvoslatot szabályozó  206.  § (4)  bekezdésével együttesen indítványozta. Az indítványozó  e rendelkezéseket  “a  megtámadott  jogszabályok”   gyűjtőnévvel jelölte és álláspontja szerint e rendelkezések az Alkotmány 2. §   (1)   bekezdésébe  (demokratikus  jogállam),  57.  §   (1) bekezdésébe  (bírósághoz  való jog),  57.  §  (2)  bekezdésébe (ártatlanság  vélelme),  59. § (1) bekezdésébe  (jó  hírnévhez való   jog),   61.  §  (1)  bekezdésébe  (véleménynyilvánítási szabadság és a közérdekű adatok megismerésének joga), 70/G.  § (1)  bekezdésébe  (a tudományos és művészeti élet  szabadsága, tanszabadság  és a tanítás szabadsága), 54. § (1)  bekezdésébe (élethez  és emberi méltósághoz való jog), valamint az  54.  § (2)   bekezdésébe  (kínzás,  kegyetlen,  embertelen,  megalázó bánásmód  és büntetés, valamint a hozzájárulás nélküli  orvosi és tudományos kísérletek tilalma) ütköznek. Az Alkotmánybíróság a “megtámadott jogszabályok” vizsgálatát – tárgyuk különbözőségére tekintettel – elkülönítette, és  jelen eljárásban  csupán  a  Be.  92.  §  (1)  és  (2)  bekezdésével kapcsolatos   indítványi  részt  bírálta  el.   Az   indítvány indokolásából kivehetően az előzetes letartóztatásra vonatkozó e  rendelkezéseket  az  indítványozó az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésével (rágalmazási perben az első fokon eljáró bíró,  a tárgyaláson   történő  bizonyítás  előtt  letartóztathatja   a vádlottat),  és  az  57.  §  (2) bekezdésével  (a  bíróság  az intézkedéseket annak a feltételezésnek alapján teszi meg, hogy a  magánvádló igazat állít, vagyis feltételezi, hogy a vádlott bűncselekményt követett el) tartotta ellentétesnek.                                                               II. Az indítványok többsége részben megalapozott. 1.   Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  előzetes letartóztatás  mint  büntetőeljárási  kényszerintézkedés   nem ellentétes az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében, az alkotmányos alapjogok között szereplő ártatlanság vélelmével, és nem sérti az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  normatív  tartalommal meghatározott jogállamiságot sem. 1.1.  Az  Alkotmány  57.  §  (2) bekezdése  szerint  a  Magyar Köztársaságban  senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig,  amíg büntetőjogi  felelősségét  a bíróság  jogerős  határozata  nem állapította   meg.   Az   ártatlanság   vélelmét   a   Be.   a büntetőeljárás  alapelvei  között  azonosan  fogalmazza   meg, azonban kiegészíti az ártatlanság vélelmének lényegéből fakadó alapvető szabállyal: a bűnösség bizonyítása a büntető ügyekben eljáró   hatóságokat  terheli;  a  terhelt   nem   kötelezhető ártatlanságának  bizonyítására  (Be.  3.  §).  Az  ártatlanság vélelméből következik az a bizonyítási részlet-szabály,  amely szerint  a  kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a  terhelt terhére értékelni nem lehet (Be. 61. § (4) bekezdés). Az  Alkotmánybíróság az ártatlanság vélelmét a jogállam  egyik alapelvének (63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997,  361, 372),   az   alkotmányos  büntetőjog  olyan  alapintézményének tekinti,   amelyet  “nem  lehet  más  alkotmányos  jog   miatt korlátozni,   de  fogalmilag  sem  lehetséges   nem   teljesen érvényesíteni” (11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 83).  A Be. felfogásában az ártatlanság vélelme, a büntetőjogi felelősség  megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos alapjog,  egyrészt  parancs a büntetőügyben eljáró  valamennyi hatóság (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) számára, hogy  a terheltet  mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el  nem  ítéli, nem  kezelheti bűnösként. Módot kell adni számára ahhoz,  hogy valamennyi  eljárási jogosultságával megfelelően élhessen,  az alkalmazott eljárási kényszercselekményeknek szükségeseknek és arányosaknak   kell  lenniük.  Függetlenül   attól,   hogy   a felelősségének  megállapítása  alapjául  szolgáló  tényeket  a hatóságok    már    feltárták,    a    bűnösségre    vonatkozó meggyőződésüket  eljárási  aktusokban  rögzítették   (nyomozás befejezése,   vádemelés,  első  fokú  bűnösséget   megállapító ítélet),   a  bűnösség  megállapításával  együtt   járó   jogi következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre emelkedéséig  nem  befolyásolhatják.  A  bűnösség  –  kétséget kizáró  módon  történő  – bizonyítása, vagyis  az  ártatlanság vélelmének   megdöntése  a  büntető  ügyekben  eljáró   állami szerveket   terheli,   a   büntetőjogi   felelősségre    vonás sikertelensége  az  állam  kockázata.  (9/1992.  (I.  30.)  AB határozat, ABH 1992, 59, 70). Ugyanakkor     az    Alkotmánybíróság    több    határozatában hangsúlyozta, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány   rendelkezéseiből  levezethető   joga   és   egyben kötelezettsége  van az állami büntető hatalom gyakorlására,  a büntető  igény érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt,  hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az  állami büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a  rendelkezésükre  (ABK  1999. március,  69,  73).  Ez  pedig szükségképpen  együtt  jár  a büntetőjogi  felelősségre  vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban  olyan eljárási   cselekmények,   ezen   belül   kényszercselekmények alkalmazásának  megengedésével,  amelyek  lényegüket  tekintve súlyosan  jogkorlátozóak, érintik a  büntetőeljárás  alá  vont személy alkotmányos jogait is (részletesen: 42/1993 (VI.  30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305). A   bűncselekmény  alapos  gyanújával  terhelt,  de  egyébként bűnösnek nem tekinthető egyén személyi szabadságának a jogerős |gydöntő  határozat meghozatalát megelőző  bírói  elvonása,  a legsúlyosabb       személyes       szabadságot       korlátozó kényszerintézkedés.   Az   előzetes   letartóztatás    azonban fogalmilag  nem  büntetés,  hanem  a  büntető  igény  hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását  és  a büntetés  esetleges végrehajthatóságát célzó  intézkedés,  így nem ellentétes az ártatlanság vélelmével.   Ez következik az Alkotmány rendelkezéseinek összevetéséből is. Maga  az  Alkotmány  rendelkezik arról, hogy  a  bűncselekmény elkövetésével    gyanúsított   személy    szabadsága    miként korlátozható.  Az  Alkotmány 55. §  (2)  bekezdése  szerint  a bűncselekmény  elkövetésével  gyanúsított  és  őrizetbe   vett személyt  a  lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon  kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az  elé állított   személyt  meghallgatni  és  írásbeli   indokolással ellátott    határozatban   szabadlábra    helyezéséről    vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Hasonló   következtetésre  lehet  jutni  az   Alkotmánybíróság gyakorlatában  az  alkotmányossági vizsgálat szempontjából  is mércét  jelentő  két nemzetközi egyezmény,  az  1976.  évi  8. törvényerejű  rendelettel  kihirdetett  Polgári  és  Politikai Jogok  Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Polgári  és Politikai Jogok Egyezségokmánya) 9. cikkének és 14.  cikke  2. pontjának, valamint az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az  emberi  jogok és az alapvető szabadságok védelméről  szóló Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 5. cikkének   és   6.   cikke  2.  pontjának  egybevetéséből.   E rendelkezések egyrészről a szabadságtól megfosztás  lehetséges okairól    és    garanciális   szabályairól,   másrészről    a bűncselekmény  elkövetésével vádolt, illetve  bűncselekménnyel gyanúsított személyt megillető ártatlanság vélelméről szólnak. Az előzetes fogva tartás törvényi szabályozására és gyakorlati alkalmazására     az     ártatlanság    vélelméből     háramló követelményekkel     az     Európa    Tanács     dokumentumai, leghangsúlyosabban  az Európa Tanács Parlamenti  Közgyűlésének 1245/1994.  számú  Ajánlása  foglalkozik.  A  Be.  92.  §  (1) bekezdésének  alkotmányossági megítélésénél e dokumentumot  az Alkotmánybíróság  is  az egyik értékelési  szempontként  vette figyelembe. Az  Alkotmánybíróság ugyan csak érintőlegesen, de már korábban is  utalt  arra, hogy az előzetes letartóztatás intézménye  az ártatlanság vélelmével nem ellentétes (1406/B/1991, ABH  1992, 497, 502; 3/1998. (II. 11.) AB határozat, ABH 1998, 61, 67). 1.2.  Az  ártatlanság  vélelmének előbb kifejtett  tartalmára, valamint arra tekintettel, hogy az előzetes letartóztatás  nem büntetőjogi  szankció, hanem az eljárás sikerének biztosítását szolgáló,  részben  preventív jellegű  kényszerintézkedés,  az előzetes  letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdés c)  pontja három  fordulatában  meghatározott különös  feltételei  és  az ártatlanság  vélelmének alapjoga között nincs  alkotmányossági szempontból    értékelhető    összefüggés;    a     fordulatok megfogalmazása nem jelenti a bűnösség vélelmét. 2.   Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  előzetes letartóztatásnak   a   Be.  92.  §  (1)   bekezdése   bevezető rendelkezésében meghatározott általános feltétele, valamint  a Be.  92.  §  (1) bekezdés a), b) és c) pontjában meghatározott különös feltételei – a c) pont utolsó fordulatának kivételével –   nem   ellentétesek   a  személyes  szabadság   alkotmányos alapjogának  korlátozásával szemben az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdése   és   a   8.  §  (1)-(2)  bekezdése  összevetéséből levezethető  követelményekkel. Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság megítélése  szerint  a  Be. 92. § (1)  bekezdés  c)  pontjának harmadik    fordulatában   megfogalmazott   különös   feltétel (alaposan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén újabb   bűncselekményt   követne   el),   szükségtelenül    és aránytalanul korlátozza a szabadsághoz való jogot. 2.1.  Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításánál  –  az Alkotmány   7.   §-ának   (1)  bekezdésében   foglaltakra   is tekintettel  –  figyelemmel volt a Polgári és Politikai  Jogok Egyezségokmányának rendelkezéseire, valamint az  Emberi  Jogok Európai   Egyezménye   releváns  rendelkezéseivel   összefüggő dokumentumokra,  amelyeket  az Európa  Tanács  szervezetei  az előzetes  fogva  tartás  tekintetében  tagállamaikkal  szemben elvárásként  megfogalmaztak.  Az  Alkotmánybíróság  megítélése szerint  a  Be.  szabályozása  általában  megfelel  azoknak  a követelményeknek,   amelyeket  a   törvényhozás   szintjén   a nemzetközi   kötelezettségekből  adódóan   az   alkotmányosság megkövetel. A  Polgári  és Politikai Jogok Egyezségokmánya 9. cikkének  1. pontja  szerint:  “Mindenkinek joga van  a  szabadságra  és  a személyi  biztonságra.  Senkit sem lehet  önkényesen  őrizetbe venni  vagy  letartóztatni.  Senkit  sem  lehet  szabadságától másként,  mint  a  törvényben  meghatározott  okokból   és   a törvényben  meghatározott  eljárás  alapján  megfosztani.”  Az Egyezségokmány  3.  pontja  második  mondatában  rögzíti:  ”Az általános  szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra  váró személyt   őrizetben  kell  tartani,  azonban  a   szabadlábra helyezést  függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól,  amelyek szavatolják,  hogy  az  érintett  személy  a  tárgyaláson,   a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.” Az  Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikkében rendelkezik  a szabadsághoz  és a biztonsághoz való jogról. Az 5.  cikk  1/c. pont   alapján  a  szabadságtól  megfosztás  esete  lehet   “a törvényes  letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból  a  célból, hogy  e  bűncselekmény  elkövetése  alapos  gyanúja  miatt  az illetékes  hatóság  elé állítsák, vagy  amikor  ésszerű  oknál fogva    szükséges,    hogy   megakadályozzák    bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben.”  Az  5. cikk  3.  pont  előírja,  hogy  “E  cikk  1.  c)  bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe  vett minden személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell  állítani, és  a  letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek  joga  van arra,  hogy  ésszerű  időhatáron  belül  tárgyalást  tartsanak ügyében   vagy   a   tárgyalásig  szabadlábra   helyezzék.   A szabadlábra  helyezés  olyan  feltételekhez  köthető,   melyek biztosítják  a  tárgyaláson  való  megjelenést.”   Ez   utóbbi rendelkezésnek  azért  van  jelentősége,  mert  a  strasbourgi szervek joggyakorlatában e két rendelkezés alapján alakult  ki az  az  esetjog, amely szigorította a letartóztatás materiális feltételeit,   és  korrigálta  azt,  hogy  az  Egyezmény   nem tartalmaz   nevesített   letartóztatási   okokat   és    annak korlátozását,   hogy   milyen   súlyú   bűncselekmény   esetén alkalmazható a kényszerintézkedés. Az   5.   cikk  az  Egyezmény  egyik  leggyakrabban   vizsgált rendelkezése. Mégis az Emberi Jogok Európai Bizottsága  és  az Emberi  Jogok  Európai Bírósága részéről  a  konkrét  ügyekben körvonalazódó   állásfoglalásoknál  jelen  esetben   biztosabb absztrakt   mércét   jelentenek  az   előzetes   letartóztatás tárgyában   a   tagállamok   számára  ajánlásokat   tartalmazó dokumentumok: az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának  1965. évi  11.  számú Határozata [Resolution (65) 11], a  Miniszteri Bizottságnak  R  (80)  11.  számú Ajánlása  az  ítélethozatalt megelőző  fogva tartásról, továbbá az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének  1245. számú Ajánlása (1994)  az  ítélethozatalt megelőző letartóztatásról. Az 1965. évi határozat a szabályozásnál követendő elvek között rögzíti,   hogy   az   előzetes   letartóztatás   ne    legyen automatikusan  kötelező,  a bíróságoknak  az  eset  tényei  és körülményei fényében kell a határozatot meghozni. Az  előzetes letartóztatást kivételes eszköznek kell tekinteni, akkor lehet elrendelni és fenntartani, amikor az feltétlenül szükségszerű. Sohasem szolgálhat büntetési célokat. Az  Európa  Tanács  Miniszteri Bizottsága  R  (80)  11.  számú Ajánlása    az   ítélethozatalt   megelőző   fogva   tartásról (Recommendation No. R (80) 11 concerning custody pending trial –  Emberi  Jogi  Füzetek,  A Bírósági  Határozatok  melléklete 1997/2)  bevezetőjében  megállapítja,  hogy  emberiességi   és szociális    okokból    az   igazságszolgáltatás    érdekeivel összeegyeztethető minimumra kívánatos csökkenteni az  ítéletet megelőző fogva tartást. Általános  alapelvként fogalmazza meg  a  dokumentum,  hogy  a bűnösség      bizonyításáig      ártatlannak      vélelmezett, bűncselekménnyel  vádolt személy is csak akkor  helyezhető  az ítéletig    előzetes   letartóztatásba,   ha   a   körülmények feltétlenül  szükségessé  teszik.  Az  előzetes  letartóztatás kivételes  intézkedésnek tekintendő, soha nem lehet  kötelező, és   nem   alkalmazható   büntetési  célokból.   Az   előzetes letartóztatást elrendelő döntésekre alkalmazandó elvek  között az  elrendelés feltételei tekintetében megállapítja,  hogy  az ítéletet  megelőző őrizet csak akkor rendelhető el, ha  alapos gyanú   forog  fenn  arra  nézve,  hogy  az  érintett  személy elkövette az állított bűncselekményt, és ha valós okai  vannak azon  vélekedésnek, hogy az alábbi indokok közül egy vagy több fennáll:  így  a  szökés veszélye; a beavatkozás  veszélye  az igazságszolgáltatás     menetébe;     súlyos     bűncselekmény elkövetésének  veszélye  (II/3. pont).  Az  ítéletet  megelőző őrizet  nem  rendelhető  el, ha a szabadságelvonás  nem  állna arányban   az   állított   bűncselekmény   jellegével   és   a bűncselekményre alkalmazható büntetéssel (II/7.p.). Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az Emberi Jogok Európai Egyezményének    és   a   tagállamok   nemzeti    törvényeinek összehasonlító  elemezése alapján készített  jelentés  alapján fogadta  el az 1245/1994. számú Ajánlását az ítéletet megelőző fogva  tartásról (Recommendation 1245 (1994) on the  detention of  persons  pending trial – Emberi Jogi Füzetek,  a  Bírósági Határozatok  melléklete  1997/2). A bevezetőben  megállapítja, hogy  bár  az előzetes letartóztatás “kényszerítő és károsító” intézmény, az ítéletet megelőző fogva tartás bizonyos ügyekben elengedhetetlen,  sőt nélkülözhetetlen az  igazságszolgáltatás során.  (1.,  2.,  6.  pont).  Jelen  vizsgálat  szempontjából releváns  annak  az  elvnek  a  kívánalma,  hogy  az  ítéletet megelőző fogva tartás mindig választható és kivételes  legyen, és  csak  akkor legyen elrendelhető, ha a kiszabható minimális büntetés jelentős (I/a) pont). 2.2.  Az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdése  szerint  a  Magyar Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és   a személyi  biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint   törvényben  meghatározott  okokból  és   a   törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmány 8.  §- ában  rögzíti,  hogy a Magyar Köztársaság  elismeri  az  ember sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,   ezek tiszteletben   tartása   és   védelme   az   állam   elsőrendű kötelessége.  Az alapvető jogokra és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,  alapvető  jog  lényeges tartalmát  azonban nem korlátozhatja. A személyes szabadságtól való   megfosztás  okainak  és  eljárásának  törvényi   szintű szabályozása  még  rendkívüli  állapot,  szükségállapot   vagy vészhelyzet idején sem függeszthető fel vagy korlátozható. A  személyes  szabadság alapjoga korlátozására az  55.  §  (1) bekezdésében  adott  felhatalmazást  az  Alkotmánybíróság  nem önmagában,  hanem az Alkotmány 8. §-ában foglalt  szabályokkal együtt  és  egymásra vonatkoztatva vizsgálta. Ennek alapja  az Alkotmánybíróság   gyakorlatában   következetesen    képviselt felfogás,  hogy  az Alkotmány 8. §-a az állami  büntetőhatalom gyakorlására   irányadó   azon   alaprendelkezés,   amely    a jogállamiság általános normatív tartalmán túl védi az egyént a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása ellen.  Ezzel az alkotmányos tétellel kell összhangban lenniük a   büntetőjogi   szabályrendszer  mindazon  alapelveinek   és garanciális  rendelkezéseinek,  amelyek  nem  nyertek  tételes megfogalmazást  az Alkotmány egyéb rendelkezéseiben  (11/1992. (III.  5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85; 42/1993. (VI.  30.) AB  határozat,  ABH  1993, 300, 304;  6/1998.  (III.  11.)  AB határozat,  ABH 1998, 91, 99; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 377). Az  Alkotmánybíróság  az 5/1999. (III.  31.)  AB  határozatban összegezte  az  Alkotmány  55. §  (1)  bekezdésének  tartalmát érintő  alkotmánybírósági határozatokat és azok  lényegét:  az Alkotmány  csak  úgy  teszi  lehetővé  a  személyes  szabadság elvonása   okainak  és  az  azzal  kapcsolatos  eljárásnak   a szabályozását,   hogy   ez   a  szabályozás   nem   korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot  (ABK,  1999.  március, 69, 74;  19/1999  (VI.  25.)  AB határozat, ABK 1999. június-július, 225, 228). Az  állami  büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom védelme,  a közérdek szempontjából alkotmányosan is  szükséges és   indokolt  annak  lehetővé  tétele,  hogy   az   állam   a bűncselekmény alapos gyanújával terhelt személyt szabadságától időlegesen   megfossza   a  büntetőjogi   felelősségre   vonás meghiúsításának   megakadályozása   érdekében.   A    személyi szabadság   ilyen   korlátozásának   alkotmányos   lehetőségét közvetve  az  Alkotmány  55. § (2)  bekezdése  is  kifejezésre juttatja  az  előzetes letartóztatás tárgyában  történő  bírói döntés garanciáinak megfogalmazásával. A  személyes szabadságnak a jogerős ítélet előtti megvonására, az  előzetes letartóztatásra azonban csak akkor kerülhet  sor, ha  céljai – a büntető igény érvényesítése érdekében a terhelt jelenlétének, illetve az eljárás sikerének biztosítása  –  más eszközökkel   nem   valósíthatók   meg.   Ez   következik   az Alkotmánybíróság szintén következetes gyakorlatából, miszerint az  alapjog  korlátozásának alkotmányosságához  önmagában  nem elegendő, ha az alkotmányosan elismert cél érdekében történik, hanem  szükségesnek és arányosnak kell lennie: a korlátozással elérni  kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással arányban kell állnia. A   jelen  vizsgálat  tárgyát  képező  előzetes  letartóztatás esetében az arányosság elvont, a törvényi szabályozás szintjén történő   megteremtése  egyrészt  az  előzetes   letartóztatás általános és különös feltételeinek, másrészt a döntési eljárás garanciális szabályainak meghatározásával biztosítható. A  hatályos szabályozást a fenti szempontok alapján értékelve, az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem alkotmányellenes, hogy     az    előzetes    letartóztatás    elvileg    bármely szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény  alapos  gyanúja miatt   indult   eljárás  terheltjével  szemben  elrendelhető, vagyis,  hogy e kényszerintézkedés lehetőségét a  törvény  nem köti  a  szabadságvesztés  meghatározott  mértékéhez  vagy   a bűncselekmények  egyéb  súly  szerinti  meghatározásához,  így például a bűntetti vagy vétségi felosztásához. A  bűncselekmények  absztrakt súlyának  értékelése,  az  adott időszakban      büntetendővé     nyilvánított     magatartások súlyosságának egymáshoz viszonyítása a törvényalkotó feladata. A  Btk.-ban  ez  az  értékelés alapvetően a bűncselekményeknek bűntettekre  és vétségekre felosztásában, illetve  a  relatíve határozott  büntetési  tétel-rendszeren belüli  elhelyezésében fejeződik ki. A Btk. büntetési rendszerében a szabadságvesztés- büntetés legenyhébb fokozata két hónaptól egy évig terjed. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint megfelel az arányosság követelményének,   ha  az  előzetes  letartóztatás,   mint   a személyes     szabadságot     korlátozó     kényszerintézkedés arányosságát  a  törvényalkotó oly módon kívánja  biztosítani, hogy    alkalmazásának   lehetőségét   a   szabadságvesztéssel fenyegetett  bűncselekményekre korlátozza.  E  megítélést  nem befolyásolja  az,  hogy a törvényhozó az  adott  időszakban  a büntető  törvényben a bűncselekmények milyen  körénél  helyezi kilátásba    a    szabadságvesztés-büntetést.    Az     egyedi büntetőeljárás  alapjául szolgáló bűncselekmény  és  az  adott terhelt  előzetes letartóztatása közötti konkrét arányosságot, illetve az előzetes letartóztatás szükségességét az indítványt tevő    ügyésznek   és   a   kényszerintézkedés   elrendelése, fenntartása  és  meghosszabbítása kérdésében döntő  bíróságnak kell mérlegelnie. A jogalkalmazói gyakorlat alkotmányosságának biztosítása  a büntető ügyekben eljáró hatóságok tevékenységét a   büntetőeljárás   garanciális  rendszerében,   illetve   az irányítás közjogi rendszerében felülvizsgálni jogosult  állami szervek feladata. A  vizsgált  kényszerintézkedésnek  a  büntető  igény  sikeres érvényesítését   szolgáló  céljából   következik,   hogy   nem tekinthető     szükségtelennek    és    aránytalannak,     így alkotmányellenesnek  sem  az  előzetes  letartóztatás  különös feltételeinek  olyan meghatározása, amely nem csupán  egy,  az eljárás   sikerét  veszélyeztető  már  bekövetkezett  eseményt követően teszi lehetővé a személyi szabadságtól megfosztást (a terhelt megszökött, a hatóság elől elrejtőzött), hanem  a  nem kívánatos  esemény  – tényekre alapozottan –  valószínűsíthető bekövetkezésének   megakadályozására   is   (a   bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a terhelt szökésétől  vagy az  elrejtőzésétől  lehet  tartani; alaposan  feltehető,  hogy szabadlábon  hagyása esetén a terhelt az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné). Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  az  állami  büntető hatalomból adódóan az alkotmányos rend, a polgárok személyének és  jogainak  védelme a bűnözéssel szemben  az  állam  közjogi kötelezettsége.   Az   előzetes  letartóztatásnak   tehát   az alkotmányosság szempontjából elfogadható célja  lehet  az  is, hogy a bűncselekmény alapos gyanúja miatt büntetőeljárás alatt álló személyt megakadályozza az előkészített vagy megkísérelt, vagy   más,   szabadságvesztéssel  fenyegetett   bűncselekmény elkövetésében.  Ezért  a Be. 92. § (1) bekezdés  c)  pontjának első   és  második  fordulata  (a  terhelt  az  eljárás  alatt szabadságvesztéssel  büntetendő újabb bűncselekményt  követett el,  illetőleg  alaposan feltehető, hogy  szabadlábon  hagyása esetén   a   megkísérelt   vagy  előkészített   bűncselekményt véghezvinné) nem alkotmányellenes. A   törvényhely   harmadik  fordulata   azonban   nem   csupán szabadságvesztéssel   fenyegetett,   hanem    bármely    újabb bűncselekmény  megakadályozására lehetővé  teszi  a  személyes szabadságtól   megfosztást,  ami  már   aránytalan   eszköznek minősül,   így  alkotmányellenes.  Az  Alkotmánybíróság   ezen álláspontját   e   tekintetben  sem   befolyásolta,   hogy   a törvényhozó  a  bűncselekmények  milyen  körénél   nem   teszi lehetővé a szabadságvesztés alkalmazását. 2.3.  Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatásnak  a  Be. 92.  §  (1) bekezdésében meghatározott okai alkotmányosságának értékelésénél   sajátos  helyzetben  volt.  A   hatályos   jog alkotmányosságát attól függetlenül kellett megítélnie, hogy  a törvényhozó  a  büntetőeljárásról szóló  kihirdetett,  de  még hatályba nem lépett 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: új  Be.),  figyelembe  véve a nemzetközi kötelezettségeket  és tapasztalatokat,     valamint    értékelve     az     előzetes letartóztatással  kapcsolatos – a törvény  indokolása  szerint bizonyos okok esetében mechanikus – jogalkalmazói gyakorlatot, újraszabályozta   az   előzetes  letartóztatás   feltételeinek rendszerét. Az Alkotmánybíróság áttekintette az új Be.-nek  az előzetes  letartóztatásra,  és  azon  intézményekre  vonatkozó szabályozását,   amelyek   hozzájárulhatnak   a   legsúlyosabb eljárási     kényszerintézkedés    kiváltásához:     így     a lakhelyelhagyási  tilalom  új  szabályozását  (új  Be.   VIII. Fejezet   III.  Cím),  a  bíróság  rendelkezését  az   útlevél elvételéről (új Be. VIII. Fejezet V. Cím), valamint az  óvadék intézményét (új Be. VIII. Fejezet VI. Cím). A hatályos  és  az új.  Be.  szabályozásának összevetése alapján, a  törvényhozói szándékot    tükröző    indokolásra   is    figyelemmel,    az Alkotmánybíróság   úgy   ítélte   meg,   hogy   az    előzetes letartóztatás  feltételei  részben  szűkültek  és  pontosabban megfogalmazottak;   az   új  Be.  az  előzetes   letartóztatás elrendelése, meghosszabbítása, illetve fenntartása  kérdésében indítványt tevő ügyészt és döntést hozó bíróságot a  kivételes kényszerintézkedés   szükségessége   tekintetében   a   tények körültekintőbb, alaposabb mérlegelésére, az indítvány, illetve a  döntés ellenőrizhetőbb indokolására kényszeríti. Figyelemre méltóak  az  előzetes letartóztatás indokoltságának  időszakos “hivatalbóli”  felülvizsgálatára, illetve  “majdnem  abszolút” határidejének meghatározására vonatkozó szabályok (új Be. 132. §). Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   ugyanakkor   a garanciális   igényeket   jobban  kielégítő   új   szabályozás önmagában  a  hatályos szabályozás alkotmányossági értékelését nem  befolyásolhatta, mivel azt kizárólag az Alkotmány, és nem az   adott  tárgyat  újraszabályozó  törvény  rendelkezéseinek mércéje szerint kellett elvégezni. 2.4. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  (a továbbiakban:    Abtv.)    alapján   az    alkotmányellenesség megállapítása   esetén   főszabály  a   vizsgált   rendelkezés megsemmisítése  és  az,  hogy a megsemmisített  rendelkezés  a határozat közzétételének napján veszti hatályát (Abtv.  42.  § (1)  bekezdés, 43. § (1) bekezdés). Az Alkotmánybíróság  ettől eltérően is meghatározhatja a megsemmisítés időpontját, ha ezt a jogbiztonság indokolja (Abtv. 43. § (4) bekezdés). Az Alkotmánybíróság döntésénél egyrészt mérlegelte, hogy a Be. 92.  §  (1)  bekezdés  c) pont harmadik fordulatának  azonnali megsemmisítése következményeként olyan esetekben  sem  lehetne az   előzetes  letartóztatást  elrendelni,  amikor  az   állam bűnmegelőzési  kötelezettségéből adódóan e  kényszerintézkedés alkalmazása indokolt. Másrészt az Alkotmánybíróság  figyelembe vette,   hogy  a  törvényalkotónak  több  lehetősége  van   az alkotmányellenesség  megszüntetésére. A szükséges  jogszabály- módosításra  az Alkotmánybíróság az Országgyűlésnek  megfelelő időt kívánt biztosítani. Az  új Be. az 1998. évi XIX. törvény 605. §-ának (1) bekezdése alapján  2000.  január 1-jén lép hatályba. Az Alkotmánybíróság azonban  figyelemmel volt az ítélőtáblák  és  a  fellebbviteli főügyészségek  felállításával kapcsolatos  feladatokról  szóló 80/1998.  (XII. 16.) OGY határozatra is. Ebben az Országgyűlés felkérte   a  Kormányt,  hogy  a  büntetőeljárás  jogorvoslati rendszerének   átgondolását   is   tartalmazó   felülvizsgálat eredményeképp     1999.    június    30-ig     nyújtson     be törvényjavaslatot. A folyamatban lévő törvényelőkészítő  munka egyik  következménye  lehet, hogy  a  törvényhozó  az  új  Be. hatálybalépésének  időpontját későbbre  halasztja.  Mindezekre figyelemmel  az  Alkotmánybíróság a  megsemmisítés  időpontját 2000. március 31. napjában jelölte meg. 3. Az Alkotmánybíróság minden alapot nélkülözőnek találta, így elutasította,  hogy  az  Alkotmány  55.  §  (1)   bekezdésével ellentétesek lennének a Be. 92. § (2) bekezdésében, 93-94.  §- ában, valamint 96-97. §-ában foglalt rendelkezések. A   Be.  95.  §-a  az  előzetes  letartóztatás  tartamáról,  a meghosszabbítás   és   a  hivatalból  történő   felülvizsgálat időpontjairól   és   bírósági  szintjeiről   rendelkezik.   Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőeljárás hatályos rendszerében kialakított döntéshozatali rend nem ellentétes az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével összefüggésben megfogalmazott alkotmányossági  követelményekkel.  A  Be.  mind   a   vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás esetén, mind pedig  a  vádirat  benyújtása után elrendelt vagy  fenntartott előzetes letartóztatás esetén egy év után a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe  utalja az előzetes letartóztatás  indokoltságának vizsgálatát.  A  vádirat  benyújtása  előtt  rövid  tartamokat követően emeli meg a bírósági döntés szintjét, és biztosítja a bírósági  eljárásban is az egy éven belüli hivatalból  történő felülvizsgálat    kötelezettségét.   Erre    tekintettel    az Alkotmánybíróság   az   alkotmányellenesség    megállapítására vonatkozó, egyébként külön nem indokolt indítványt a Be. 95. §- a tekintetében is elutasította. 4.  Az  Alkotmánybíróság – hatáskörének hiánya miatt –  érdemi vizsgálat nélkül visszautasította az indítványok azon részeit, amelyek   a  nyomozó  hatóság,  az  ügyészség  és  a   bíróság eljárására,   az   előzetes  letartóztatás  indítványozásának, elrendelésének és meghosszabbításának gyakorlatára, valamint a Legfelsőbb   Bíróság  e  tárgykörben  kiadott   iránymutatásai alkotmányosságának vizsgálatára irányultak. 5.  Az  Alkotmánybíróság  az  érdemi  vizsgálat  céljából  nem különítette el azt az indítványt, amely az őrizetnek,  illetve az   előzetes  letartóztatásnak  rendőrségi  fogdában  történő végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2.  §  c) pontja alkotmányellenességének megállapítására irányult a  Be. 97.  §-a  b)  pontjával  való ellentéte miatt.  A  sérelmezett jogszabályt a rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.)  BM  rendelet 38. § (1) bekezdése hatályon kívül helyezte 1996. január 1-jével. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint (647/E/1997. AB végzés,   ABK  1999.  május,  206)  hatályon  kívül  helyezett jogszabály  alkotmányosságát csak az Abtv.  38.  §-a  szerinti bírósági    kezdeményezés,   illetőleg   48.   §-a    szerinti alkotmányjogi  panasz esetében vizsgálja. Jelen esetben  ennek feltételei  hiányoznak,  így az Alkotmánybíróság  az  eljárást megszüntette. 6.  A  határozat közzétételének elrendelése az Abtv. 41.  §-án alapul.                        Dr. Németh János                   az Alkotmánybíróság elnöke                                  Dr. Bagi István                             Dr. Bihari Mihály  alkotmánybíró                                   alkotmánybíró                                  Dr. Czúcz Ottó                                Dr. Erdei Árpád  alkotmánybíró                            előadó alkotmánybíró                                  Dr. Harmathy Attila                          Dr. Holló András  alkotmánybíró                                   alkotmánybíró                                  Dr. Kiss László                          Dr. Kukorelli István  alkotmánybíró                                   alkotmánybíró                                  Dr. Strausz János          Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva  alkotmánybíró                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	A provision of the Code of Criminal Procedure, according to which custody pending trial can be ordered if the person is accused of committing a crime which can be punished with imprisonment and there is a reasonable suspicion that they would commit another crime if they were released
Number of the Decision: .	26/1999. (IX. 8.)
Date of the decision: .	09/07/1999
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1999-3-008?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0026_1999.pdf