A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnöknek az Országgyűlés
által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény egyes
rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálatára
benyújtott indítványa alapján – dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró párhuzamos indokolásával, valamint dr. Czúcz
Ottó, dr. Holló András, dr. Kiss László és dr. Kukorelli
István alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a
következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy alkotmányellenes a
válaszadás jogának a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi
IV. törvény 79. §-ának – az Országgyűlés 2001. május 29-i
ülésnapján elfogadott törvény 1. §-ával beiktatott – új (2)
bekezdésében meghatározott szabályozási módja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A köztársasági elnök – az Alkotmány 26. §-ának (4)
bekezdése alapján – nem írta alá a Polgári Törvénykönyvről
szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.)
módosítását meghatározó, az Országgyűlés 2001. május 29-i
ülésnapján elfogadott törvényt (a továbbiakban: PtkM.), hanem
azt az Alkotmánybíróságnak küldte meg véleményezésre. A
köztársasági elnök az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi
XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. §-ának a) pontjára,
21. §-a (1) bekezdésének b) pontjára és 35. §-ának (2)
bekezdésére hivatkozva indítványozta, hogy az
Alkotmánybíróság vizsgálja meg a PtkM. 1. és 2. §-a
aggályosnak tartott rendelkezéseit.
Az indítvány a következő megállapítást tartalmazta:
“A fent említett, kihirdetésre megküldött törvény 1. §-a a
Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 79. §-a
(2) bekezdését és 79. § (3) bekezdését megállapító részében,
valamint 2. §-a a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.
törvény 84. § (2) bekezdése utolsó mondatát megállapító
részében, megítélésem szerint alkotmányellenes.”
Az indítvány a megjelölt szabályokat az Alkotmány következő
rendelkezéseivel tartja ellentétesnek:
“A Ptk.-nak a PtkM. 1. §-ával megállapított 79. § (2)
bekezdése és 79. § (3) bekezdése a válaszadásra vonatkozó
részében véleményem szerint ellentétes az Alkotmány 61. § (2)
bekezdésében garantált sajtószabadsággal, a Ptk.-nak a PtkM.
2. §-ával megállapított 84. § (2) bekezdése utolsó mondata
pedig az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált
jogállamiság elvébe ütközik, valamint ellentétes az Alkotmány
61. § (1) és (2) bekezdéseibe foglalt véleménynyilvánítás
szabadságával és a sajtószabadsággal.”
A PtkM. rendelkezéseivel kapcsolatban több olyan személy
fordult az Alkotmánybírósághoz és fejtette ki álláspontját,
aki az Abtv. 21. §-ának (1) bekezdése szerint az Országgyűlés
által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény
rendelkezései alkotmányellenessége vizsgálatának
indítványozására nem jogosult. Ezek a beadványok nem önálló
indítványok, ezért ezekről az Alkotmánybíróság nem hozott
határozatot.
2. Az Alkotmánybíróság az Alkotmánynak a következő
rendelkezéseit vette alapul:
“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
“8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
“54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
“59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a
jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
“61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű
adatokat megismerje, illetőleg terjessze.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó
szabadságát.”
Az indítvány melléklete tartalmazza a törvény szövegét. Az
aggályosnak tartott rendelkezések – a megítélésnél figyelembe
veendő kapcsolódó szabályokkal együtt – a következők:
“2001. évi …… törvény
a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény
módosításáról
1. §
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Ptk.) 79. §-ának helyébe a következő
rendelkezés lép:
‘79. § (1) Ha valakiről napilap, folyóirat (időszaki lap),
rádió vagy televízió valótlan tényt közöl vagy híresztel,
illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel, – a
törvényben biztosított egyéb igényeken kívül – követelheti
olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a
közlemény mely tényállása valótlan, mely tényeket tüntet fel
hamis színben, illetőleg, melyek a való tények
(helyreigazítás).
(2) Akinek személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban
(időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely
vélemény vagy értékelés sérti, – a törvényben biztosított
egyéb igényeken kívül – követelheti saját véleményének vagy
értékelésének közzétételét is (válaszadás).
(3) A helyreigazítást, illetve válaszadást napilap esetében
az erre irányuló igény kézhezvételét követő nyolc napon
belül, folyóirat (időszaki lap) esetében a legközelebbi
számban azonos módon, rádió, illetőleg televízió esetében
pedig – ugyancsak nyolc napon belül – a sérelmes közléssel
azonos napszakban kell közölni.’
2. §
A Ptk. 84. § (2) bekezdés helyébe a következő rendelkezés
lép:
‘(2) Ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll
arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a
jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.
Ha a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki lap), rádió vagy
televízió útján történt, a bíróság a jogsértőre közérdekű
célra fordítható bírságot is kiszab. A közérdekű célra
fordítható bírság összegét úgy kell meghatározni, hogy az
visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől.’
3. §
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény a
következő 346/A. §-sal egészül ki:
‘346/A. § A válaszadás közlése (1959. évi IV. törvény 79. §
(2)-(3) bekezdése) iránti eljárásra a sajtóhelyreigazítási
eljárás szabályait kell megfelelően alkalmazni.’
4. §
Ez a törvény a kihirdetését követő nyolcadik napon lép
hatályba; rendelkezéseit a hatálybalépése után történt
jogsértésekre kell alkalmazni.”
II.
1. Az indítvány által aggályosnak tartott szabályok
alkotmányellenességének megítélésénél az Alkotmánybíróság
először a válaszadás jogáról szóló kifogásolt szabályt
vizsgálta meg.
A válaszadási jognak az indítvány által aggályosnak tartott
szabályai a Ptk. 79. §-át módosítják. A törvény a módosított
szabályokat a személyhez és a szellemi alkotásokhoz fűződő
jogokról szóló fejezetben helyezi el. A személyhez fűződő
jogok polgári jogi szabályai az alkotmányjog szintjén
anyajogként megjelenő “általános személyiségi jog”-hoz
kapcsolódnak, annak érvényesülését biztosítják. Az “általános
személyiségi jog” többféle jogosultságban fejeződik ki az
alkotmányjog síkján is, egyik megfogalmazása az emberi
méltósághoz való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, 1990,
42, 44-45.]. A válaszadás jogáról szóló szabályok az
Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdésében kimondott emberi
méltósághoz való joggal és 59. §-ának (1) bekezdésében
meghatározott jó hírnévhez való joggal állnak összefüggésben,
ezeknek az alapvető jogoknak a polgári jogi rendelkezések
segítségével történő érvényesítésében lehet szerepük.
2. Az aggályosnak tartott szabály elbírálásánál az
Alkotmánybíróság következő kérdésként azzal foglalkozott,
hogy milyen feltételek mellett kerülhet sor alapvető jog
korlátozására. Az indítvány szerint a válaszadásról szóló
rendelkezések ellentétesek az Alkotmány 61. § (2)
bekezdésében garantált sajtószabadsággal, alapvető jog
gyakorlásával szemben olyan eszköz alkalmazását jelentik,
amely jelentős jogsérelmet okoz és a kitűzött cél elérésére
igen kis mértékben alkalmas; így végeredményben ezek a
szabályok alapvető jog aránytalan korlátozását jelentik. Noha
az indítvány a sajtószabadság sérelmét jelölte meg, a
kiindulásnál, az általános szempontoknál az Alkotmánybíróság
a véleménynyilvánítás szabadságát is figyelembe vette, mert
ez az ugyancsak az Alkotmány 61. §-a alapján védett alapvető
jog az alkotmánybírósági gyakorlat szerint “a kommunikációs
alapjogok ’anyajoga’, belőle vezethető le többek között a
sajtószabadság alapjoga is” [37/1992. (VI. 10.) AB határozat,
ABH 1992, 227, 229.], a két alapvető jog között szoros
összefüggés van.
Az Alkotmány 8. §-a az alapvető jogok tiszteletben tartásának
kinyilatkoztatását követően a (2) bekezdésben előírja, hogy
az alapvető jogok szabályait törvény határozza meg. Ez a
rendelkezés egyúttal a törvényi szabályozás tartalmi határait
is megjelöli: a törvény alapvető jog lényeges tartalmát nem
korlátozhatja. Az Alkotmány 8. §-át értelmezve a 20/1990. (X.
4.) AB határozat – az Alkotmány 1990. júniusi módosítása után
– kifejtette, hogy az alapvető jog korlátozására akkor
kerülhet sor, ha erre nemcsak szükség van, hanem a
korlátozással elérni kívánt cél fontossága és az okozott
alapjog-sérelem súlya összhangban van egymással (ABH 1990,
69, 71.).
Az Alkotmány 8. §-ának (1) bekezdése szerint az államnak
nemcsak az a kötelessége, hogy tiszteletben tartsa az
alapvető jogokat, hanem az is, hogy védje ezeket a jogokat. A
64/1991. (XII. 17.) AB határozat megfogalmazása szerint az
államnak ki kell alakítania az egyes alapjogok
megvalósításához szükséges jogszabályi, valamint szervezeti
feltételeket és ennek során tekintettel kell lennie mind a
többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos
feladataira is. A létrehozandó jogi rendnek lehetővé kell
tennie az egyes jogok legkedvezőbb érvényesülését, az
alapjogok összhangját (ABH 1991, 297, 302-303.). A
véleménynyilvánítás jogával kapcsolatban mindezeket a
30/1992. (V. 26.) AB határozat úgy értelmezte, hogy az
Alkotmány 61. §-ából az egyéni véleménynyilvánítási szabadság
joga mellett “a demokratikus közvélemény kialakulása
feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására
irányuló állami kötelezettség” is következik. Ennek a
kötelezettségnek a teljesítése vezet el oda, hogy a
véleménynyilvánítási szabadság a többi védett érték között
kap helyet (ABH 1992, 167, 172.). Ezt a gondolatmenetet
folytatva vezeti le az említett határozat a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának a korlátozását
olyan esetekben, amikor e szabadságjogok gyakorlása emberek
meghatározott csoportjai ellen gyűlöletkeltést valósít meg.
Abban az esetben, ha a joggyakorlás alkotmányos védelmet
kapna, ahelyett, hogy a joggyakorlást korlátozzák, akkor
ellentmondás alakulna ki e védelem és többek között az
emberek egyenlőségének, méltóságának alkotmányos védelme
között. Ezen az alapon állapította meg az Alkotmánybíróság,
hogy “az emberi méltóság a véleménynyilvánítási szabadság
korlátja lehet” (ABH 1992, 167, 173-174.). Szintén a
véleménynyilvánítás büntetőjogi eszközökkel való védelmével
foglalkozva állapította meg a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat
azt, hogy az “alkotmányos védelem alatt álló emberi méltóság,
becsület, jóhírnév azonban az értékítéletben megnyilvánuló
véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és ezek
védelmében a büntetőjogi felelősség érvényesítése sem
tekinthető – általánosságban – aránytalannak, így
alkotmányellenesnek (ABH 1994, 219, 230.). A
véleménynyilvánítás szabadságának az emberi méltósághoz és az
Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdésében kimondott jó hírnévhez
való jog védelmében történő korlátozhatóságát állapította meg
a 33/1998. (VI. 25.) AB határozat is (ABH 1998, 256, 260.).
Az indítványban megjelölt aggály tekintetében az
Alkotmánybíróság gyakorlata alapján az állapítható meg tehát,
hogy a sajtószabadság korlátozása általában nem ellentétes az
Alkotmánnyal, ha ilyen rendelkezés szükséges és az elérni
kívánt cél fontossága arányban van az alapvető jog
sérelmével, az államnak egy másik alapvető jog védelmére
vonatkozó kötelezettsége pedig alapja lehet a sajtószabadság
korlátozásának.
3. Az Alkotmánybíróság gyakorlata az alapvető jog
korlátozásának vizsgálatánál meghatározó jelentőségűnek
tekinti azokat a nemzetközi kötelezettségeket, amelyeket
Magyarország nemzetközi egyezményekben vállalt [így már a
23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.]. A
30/1992. (V. 26.) AB határozat pedig kimondta: “A
véleménynyilvánítás és sajtószabadság korlátozásának
szükségessége következik a magyar állam nemzetközi
kötelezettségeiből is” (ABH 1992, 167, 174.).
Az Alkotmánybíróság a jelen ügy elbírálásánál a nemzetközi
egyezmények következő szabályait tekinti irányadónak:
a/ Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966.
december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány),
amelyet az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet hirdetett ki, a
19. cikk 2. bekezdésében deklarálta a véleménynyilvánítás és
a sajtó szabadságát. A 3. bekezdés szerint ezek a
szabadságjogok mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben
tartása érdekében korlátozhatók.
b/ Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről
szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a
továbbiakban: Egyezmény) – amelyet az 1993. évi XXXI. törvény
hirdetett ki – 10. cikkének 1. bekezdése kimondja, hogy
mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához (ez
kiterjed a sajtószabadságra is). A 2. bekezdés értelmében
ennek a jognak a gyakorlása mások jó hírneve vagy jogai
védelme érdekében korlátozható. Az Egyezmény 17. cikke
szerint az Egyezmény rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni,
hogy az bármely állam, csoport vagy személy számára jogot
biztosítson olyan tevékenység folytatására vagy olyan
cselekedet végrehajtására, amely az Egyezményben foglalt
jogok és szabadságok megsértésére vagy pedig az Egyezményben
meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozására irányul.
Mind az Egyezségokmány, mind az Egyezmény védi tehát a
becsületet és a jó hírnevet, kimondja továbbá, hogy a jó
hírnév védelme érdekében a véleménynyilvánítás és a sajtó
szabadsága korlátozható.
4. Az Alkotmánybíróság határozatai azonban nemcsak az
Egyezségokmányban és az Egyezményben megfogalmazott
szabályokra voltak tekintettel, hanem figyelembe vették az
Emberi Jogok Európai Bizottságának (a továbbiakban:
Bizottság), illetőleg az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a
továbbiakban: Bíróság) a gyakorlatában kialakult elveket is;
ez különösen elmondható volt a véleménynyilvánítás és a sajtó
szabadságára vonatkozó határozatokról.
A Bíróság az Egyezményt értelmezve kimondta azt az azóta is
irányadó elvet, amely szerint az államoknak alapul kell
venniük az Egyezményben meghatározott nemzetközi mércét (Case
“Relating to certain aspects of the laws on the use of
languages in education in Belgium”, 1967. február 9-i
határozat, Series A, no. 5. 19. o.). Az egyes államok az
adott időszak és hely sajátosságaira tekintettel az
Egyezményben meghatározott jogok gyakorlását korlátozó
szabályokat alkothatnak, de ezek a szabályok nem sérthetik e
jogok lényeges tartalmát; az Egyezmény az emberi jogok
hatékony védelme érdekében olyan általános szabályokat
tartalmaz, amelyek megfelelő egyensúlyt teremtenek a közérdek
és az emberi jogok védelme között [Case “Relating to certain
aspects of the laws on the use of languages in education in
Belgium” (merits), 1968. július 23-i határozat, Series A, no.
6. 32. o. 5. bek.].
A Bíróság a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságáról
számos határozatot hozott. Ezek közül az egyikben kimondta,
hogy a demokratikus rendszer egyik alapja a
véleménynyilvánítás szabadsága. Ez a szabadság kiterjed olyan
vélemények kifejtésére is, amelyek sértik vagy zavarják az
államot vagy a lakosság egy részét (Handyside ügy, 1976.
december 7-i határozat, Series A, no. 24. 23. o. 49. bek.,
Sunday Times v. The United Kingdom, 1979. április 26-i
határozat, Series A, no. 30. 40. o. 65. bek.). A Bíróság
szerint a véleménynyilvánítási szabadság alaptételétől eltérő
kivételeket szűkítően kell értelmezni [Sunday Times v. The
United Kingdom (no. 2.), 1991. november 26-i határozat,
Series A, no. 217. 29. o. 50. bek.]. A Bíróság rámutatott
egyébként arra is, hogy a sajtószabadság a közösségnek a
megfelelő tájékoztatáshoz való jogát is jelenti (az
előzőekben idézett Sunday Times ügy 41. o. 66. bek).
5. A Bíróság gyakorlatának alakulására befolyással volt az
amerikai felfogás. Az USA alkotmánya eredetileg nem
rendelkezett a véleménynyilvánítás szabadságáról; az egyebek
mellett a szólásszabadságról és a sajtószabadságról is szóló
rendelkezést tartalmazó első alkotmánymódosítást 1791-ben
fogadták el a szövetségi kormány korlátozása érdekében. Amint
azt az amerikai alkotmányjog szakértői kifejtik, a szabályok
értelmezése az idők folyamán jelentősen változott. Az USA-ban
a jelenlegi időszakban érvényesülő felfogás alaptételeit a
New York Times Co. v. Sullivan ügyben 1964-ben meghozott
bírósági határozatban mondta ki az Egyesült Államok
Legfelsőbb Bírósága. Ebben az ügyben a faji
megkülönböztetések miatt kirobbant összetűzések idején az
alabamai bíróság 500.000,- USD összegű kártérítési
kötelezettséget mondott ki egy olyan újságot kiadó társaság
terhére, amely újság fizetett hirdetésként tiltakozást tett
közzé Alabama állam egyik városa közigazgatási szerveinek
faji kérdésekkel kapcsolatos eljárása ellen és ez a
tiltakozás a város egyik tisztségviselőjét sértő, téves
megállapításokat tartalmazott. A tagállam bíróságának
kártérítési határozatát megváltoztatva az Egyesült Államok
Legfelsőbb Bírósága a sajtó szerepének fontosságát emelte ki.
Hangsúlyozta annak jelentőségét, hogy a tájékoztatás a
legkülönbözőbb forrásokból, egymástól gyökeresen eltérő
jelleggel történhessék meg. Ezzel a szereppel volna
ellentétes, ha a közigazgatást bíráló téves tartalmú vagy
sértő vélemény miatt büntető jellegű kártérítésre kötelezésre
kerülne sor, mégpedig a szándékosság vélelme alapján. Az
ilyen jogi megoldásnak a véleménynyilvánítástól visszatartó
hatása volna. Lehetséges, hogy a véleménynyilvánítás
szabadsága túlzásokhoz, visszaélésekhez, téves
megállapításokhoz vezet, de hosszú távon így alakul ki
demokráciában a tájékozott közvélemény (376 US 254 11 L ed 2d
686, a 699, 700-702, 708. oldalon).
Az európai gyakorlat az alapelvek tekintetében megegyezik a
jelzett amerikai ítélkezés fő tételeivel. Az európai jogi
megoldás mégis jelentősen eltér az amerikaitól, hiszen az
Egyezmény a véleménynyilvánítás szabadsága és a
sajtószabadság korlátozásának különböző eseteit kifejezetten
lehetővé teszi, továbbá az európai jogszabályok nem
tartalmaznak olyan büntető kártérítést, mint amilyen az
amerikai jogban alkalmazásra kerül; mindkét tényező erősen
befolyásolja a szabályozás alapvonásait. Az amerikai
gyakorlatnak vannak továbbá olyan elemei, amelyek a Bíróság
határozataiban már nem találhatók meg. Így a
véleménynyilvánítás szabadságának az amerikai gyakorlatban
érvényesülő elvével hozható összefüggésbe, hogy bírósági
határozatok nem látták lehetségesnek náci felvonulás
megakadályozását a holokauszt gyötrelmeit átélő személyek
által lakott városrészeken, valamint egy afro-amerikai család
háza előtt történt, Ku-Klux-Klanra emlékeztető keresztégetés
miatt való fellépést [National Socialist Party v. Village of
Skokie 432 US 43 (1977), National Socialist Party v. Village
of Skokie 434 US 1327 (1977); RAV v. City of St. Paul,
Minnesota 120 L. Ed. 2d 305 (1992)].
Az amerikai gyakorlattól való eltérés indoka az is, hogy a
véleménynyilvánítási jog korlátozására nemcsak az Egyezmény
10. cikkének idézett 2. bekezdése vonatkozik, hanem a 17.
cikke is. Az Egyezmény 17. cikke alapján döntött úgy a
Bizottság, hogy nem hivatkozhat az Egyezmény 9., 10. és 11.
cikkében meghatározott jogokra az, akinek célja diktatúra
bevezetése és az Egyezményben biztosított jogok
megsemmisítése. Szintén a 17. cikkre hivatkozott a Bizottság
annak a panasznak az elbírálásánál, amelynél faji
megkülönböztetést és uszítást állapított meg, és ezért a
véleménynyilvánítás korlátozását megalapozottnak találta (KPD
v. Germany, 250/57 sz. határozat, illetve Glimmerveen and
Hagenbeek v. The Netherlands 8348/78 sz. határozat, ld.
J.A.Frowein, W.Peukert, EMRK-Kommentar, Kehl-Straßburg-
Arlington, 2. Aufl. 1996. 492. o.). A Bíróság hasonló
álláspontra helyezkedett, amikor kimondta, hogy a fajgyűlölő
véleménynyilvánításra nem terjed ki az Egyezmény 10. cikkében
meghatározott védelem (Jersild v. Denmark, 1994. szeptember
23-i határozat, Series A no. 298, 35. bek., Bírósági
Határozatok 1996. évi 6. szám 473-477. o.), illetve, hogy
nácibarát politika igazolása nem élvezheti a 10. cikk
védelmét, mivel az Egyezmény alapvető értékei ellen irányuló
állítást jelent (Lehideux and Isorni v. France, 1998.
szeptember 23-i határozat, Bírósági Határozatok Emberi Jogi
Füzetek 1999/2. 61-63. o.).
6. A nemzetközi egyezményekkel és a Bíróság gyakorlatában
kialakult elvekkel összhangban mondta ki az Alkotmánybíróság
a véleménynyilvánítási szabadság lehetséges korlátozásáról,
hogy a szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe
van, csak kevés joggal szemben kell engednie, ha pedig ezt a
szabadságjogot törvény korlátozza, a korlátozást megszorítóan
kell értelmezni. A véleménynyilvánítás szabadsága a közlés
lehetőségét jelenti, ami nem függ a tartalomtól, annak
esetleges káros, sértő jellegétől. Alkotmányos védelmet a
véleménynyilvánítás a sajátosságainak megfelelően alakuló
közvéleménnyel való kölcsönhatásban, a lehető legszélesebb
körű tájékoztatás és tájékozódás keretében élvez. A magyar
történelmi körülményekre tekintettel fejtette ki az
Alkotmánybíróság, hogy politikai kultúra és egészségesen
reflektáló közvélemény csak szabad vitában, öntisztulással
alakulhat ki; aki gyalázkodik, magát bélyegzi meg, bírálatnak
teszi ki magát. Ebbe a folyamatba nem a büntetőjog
eszközeivel kell beavatkozni, hanem legfeljebb magas összegű
kártérítéssel [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167,
178-180].
Ezen az alapon állt a közszolgálati rádió és televízió
felügyeletével, a kereskedelmi rádió és televízió
engedélyezésével foglalkozó, 1992-ben hozott határozat. Ez a
határozat kimondta, hogy a sajtónak fontos feladata van a
véleményközlésen kívül a tájékoztatásban is. A
sajtószabadságot elsősorban az biztosítja, hogy az állam nem
avatkozik be sem tartalmi, sem lapalapítási kérdésekbe.
Demokratikus közvélemény csak teljes körű és tárgyilagos
tájékoztatás alapján jöhet létre [37/1992. (VI. 10.) AB
határozat, ABH 1992. 227, 229-230.].
A Bíróság gyakorlatára hivatkozva, azzal összhangban mondta
ki az Alkotmánybíróság azt is, hogy az Alkotmány 61. §-a
alapján nemcsak a véleménynyilvánítás szabadsága állapítható
meg, hanem a demokratikus közvélemény kialakulása és
folyamatos érvényesülése feltételeinek biztosítására irányuló
állami kötelezettség is. A véleménynyilvánítás joga
alkotmányos határainak megvonásánál ezért figyelembe kell
venni azokat a szempontokat is, amelyek a demokráciához
nélkülözhetetlenek [36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH
1994. 219, 222-223.].
Az Alkotmánybíróság fentiekben említett határozatai a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága korlátozásának a
demokratikus rendszer szempontjából lényeges kérdéseit
emelték ki. Ebben a körben ezeknek az alapvető jogoknak
politikai viszonylatban felmerülő korlátozása állt előtérben.
Külön meg kell vizsgálni azonban az említett alapjogok
korlátozásának lehetőségét akkor, ha a véleménynyilvánítás és
a sajtó szabadságának korlátozására nem politikai
viszonyokban, hanem alapvető jogok, mások jogai, jó hírneve,
emberi méltósága védelmében kerül sor.
7. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában kevéssé
jelentkeztek olyan ügyek, amelyekben a véleménynyilvánítás és
a sajtó szabadságának korlátozását személyek jó hírnevének,
az emberi méltóságnak a védelme indokolja és a korlátozás nem
az állam bírálatával áll összefüggésben.
a/ A strasbourgi Bíróság elé terjesztett ügyekben a
joggyakorlás korlátozásának ilyen esetei is megjelentek és
különböző esetcsoportok körvonalazódtak:
- A Bíróság határozataiban a jó hírnév védelmének egyéb
eseteitől elválasztotta azokat az eseteket, amelyekben
politikusok, köztisztséget betöltő, vagy a közéletben
szereplő személyek becsületének, méltóságának sérelmét
kellett megítélni. A Bíróság a politikai vita szabadságának
fontossága miatt megengedhetőnek tartja, hogy durvább
hangnemű kritikát fejtsenek ki politikusokkal szemben, mint
nem politikusokkal szemben (Lingens v. Austria, 1986. július
8-i határozat, Series A no. 103. 26. o. 42. bek., 27. o. 43-
44. bek., 28. o. 46. bek.; hasonló Oberschlick v. Austria,
1991. május 23-i határozat, Series A no. 204, Bírósági
Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 51. o.; Lopes Gomes
da Silva v. Portugal, 2000. szeptember 28-i határozat,
Bírósági Határozatok 2001. évi 7. szám 559-560. o.). A
személyeknek ennél a kategóriájánál is érvényesül azonban a
becsület védelme. A Bíróság több határozatban kifejtette,
hogy a tisztséget betöltő személyek bírálata nem mehet túl az
elfogadható kritika határain, nem sértheti a jó hírnevet
(Janowski ügyben hozott 1999. január 21-i határozat Reports
1999-I.; Wabl ügyben hozott 2000. február 29-i határozat,
Constantinescu ügyben 2000. június 27-i határozat,
Jääskeläinen ügyben 2000. május 4-én hozott határozat, ld.
Case Law Concerning Article 10 of the European Convention on
Human Rights, Council of Europe 2001. 62-64. o.).
— A Bíróság gyakorlata az Egyezmény 10. cikkének 2. bekezdése
alapján a közszereplőktől, állami tisztségviselőktől,
politikusoktól, állami intézményektől eltérően kezeli a
bírákat, bíróságokat és elismeri a véleménynyilvánítás és a
sajtó szabadságának korlátozását a bíróságok tekintélyének és
pártatlanságának védelmében (így Barfod v. Denmark, 1989.
február 22-i határozat, Series A no. 149, ld. Bírósági
Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 47-48. o.; Prager and
Oberschlick v. Austria, 1995. április 26-i határozat, Series
A, no. 313. 35-38. bek.; Worm v. Austria, 1997. augusztus 29-
i határozat, R. 1997-V. 50. bek, ld. Bírósági Határozatok
Emberi Jogi Füzetek 1998/4. 6-7. o.).
— Azokban az esetekben, amelyekben a véleménynyilvánítás és a
sajtó szabadságának korlátozása az Egyezmény 10. cikkének 2.
bekezdése alapján mások jó hírneve és jogai védelme érdekében
történik, a Bíróság több tényezőt mérlegelve dönt a
korlátozás megengedettségéről. Az egyik esetben az érintett
ország kártérítési gyakorlatának vizsgálata alapján, a
becsléssel megállapított kártérítés kirívóan magas összege
(1,5 millió angol font) alapján született döntés (Tolstoy
Miloslavsky v. The United Kingdom, 1995. július 13-i
határozat, Series A no. 316-B, 41, 51, 55. bek., Bírósági
Határozatok melléklete 1996/2. 44-46. o.). A gazdasági
verseny keretei között tett nyilatkozatoknál, megjelentetett
közleményeknél pedig a Bíróság részben az érintett országok
versenyszabályaira, részben az európai országokban szokásos
versenyjogi megoldásokra alapozza a döntést (Markt Intern
Verlag GmbH and Klaus Beerman v. Germany, 1989. március 30-i
határozat, Series A no.165, 34, 35, 37. bek.; Jacubowski v.
Germany, 1994. június 23-i határozat, Series A no. 291-A, 26-
28. bek., Bírósági Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 78-
81. o.; Hertel v. Switzerland, 1998. augusztus 25-i
határozat, 47-51. bek., Bírósági Határozatok Emberi Jogi
Füzetek 1999/2. 35-37. o.; Commission’s report of 8 January
1960, 263. bek.).
b/ Az Alkotmánybíróság 1994-ben hozott egyik határozatában,
büntetőjogi szabályok alkotmányosságát vizsgálva, hivatkozott
a Bíróság addig közzétett határozataira és a politikusokkal
szemben elkövetett becsületsértés, rágalmazás bűncselekmények
tekintetében a Bírósághoz hasonló álláspontot fogalmazott
meg. Kimondta, hogy a közhatalom gyakorlóinak védelmében
kisebb mértékben korlátozható a véleménynyilvánítás
szabadsága, mint más esetekben. Az állami és önkormányzati
intézmények szabad bírálata a demokrácia lényegi eleme. Az
Alkotmánybíróság határozata szerint az értékítéletek körében
nem büntethető a hatósággal vagy hivatalos személlyel,
valamint a közszereplő politikussal szemben kifejtett túlzó,
felfokozott, gyalázkodó véleménynyilvánítás, de a mindenkit
megillető büntetőjogi védelem ezekre a személyekre is
kiterjed, ha a nyilatkozat nem a közszereplő politikusi
minőségére vonatkozik. A rágalmazás és a becsületsértés
általános, bármely sértett esetére meghatározott szabályának
alkalmazásánál ennek megfelelően alkotmányos követelmény,
hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és így a nem büntethető
véleménynyilvánítás köre tágabb legyen a közhatalmat gyakorló
személyekkel, intézményekkel, valamint közszereplő
politikusokkal szemben, mint más személyekkel szemben
[36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 219, 230-231.].
8. Az indítvány alapján vizsgált kérdésekkel kapcsolatban a
fentiekben elmondottak szerint az Alkotmány 8. §-ának (2)
bekezdése, 54. §-ának (1) bekezdése, 59. §-ának (1)
bekezdése, 61. §-ának (1) és (2) bekezdése, valamint az
alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága – ha ez nem jár e
jogok lényeges tartalmának megsértésével – törvénnyel
kivételesen korlátozható. Általában azonban a korlátozás
alkotmányosságának a megítélésénél a kiindulási pontot a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának a demokratikus
rendszer fenntartásában, a közösség tájékoztatásában és a
közvélemény kialakulásában játszott különösen fontos szerepe
jelenti. Ez a szerep előtérben áll és ezért e szabadságjogok
korlátozása szűk körben lehetséges olyankor, ha politikai
vitáról, az állam bírálatáról van szó. Nem vagy alig jelenik
meg azonban a véleménynyilvánításnak és a sajtónak a
demokrácia védelmében játszott szerepe azokban az esetekben,
amelyekben a közleményt gazdasági érdekből a gazdasági élet
egyik résztvevője teszi gazdasági verseny keretei között a
gazdasági élet másik résztvevőjéről; ilyenkor e
szabadságjogok korlátozása tágabb körben lehetséges. A
korlátozást szükségessé teheti alapvető jog védelme, a
demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és
működése fenntartásának biztosítására irányuló állami
kötelezettség.
9. A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának
korlátozásáról eddig tett megállapítások után meg kell
vizsgálni, hogy a válaszadási jog általában, valamint az
indítványban kifogásolt konkrét szabály olyan korlátozást
jelent-e, amely az Alkotmány alapján elfogadható vagy
alkotmányellenesnek minősül.
A válaszadási jog az időszaki lap, a rádió, a televízió
tekintetében a válasz közlésének kötelezettségét jelenti.
Olyan közlemény közreadására való kényszerítés, amely
közleményt esetleg szabad döntés alapján nem közvetítenének,
a sajtószabadságnak, ezen belül a szerkesztés szabadságának
korlátozását jelenti. Ez egyúttal azt is maga után vonhatja,
hogy nem tesznek közzé olyan véleményt, amelynél fennáll a
veszélye a válaszközlési kötelezettségnek. Ilyen módon,
közvetetten jelentkezhet a sajtószabadság részeként is
megjelenő véleményközlési szabadság korlátozása. A
válaszadási kötelezettség továbbá terhet jelent, költséget és
bevételcsökkenést okoz; ennek a hátránynak a kilátásba
helyezése a véleményközlés tekintetében visszatartó hatással
járhat. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapítja,
hogy a válaszközlési kötelezettség a sajtó, valamint
közvetetten a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását
jelenti.
A korlátozás szükségességének és arányosságának megítélésénél
fontos annak tisztázása, hogy mi a szerepe a válaszadás
jogának. A válaszadás joga a helyreigazítással együtt azt a
célt szolgálja, hogy az emberi méltóság, a jó hírnév sérelmét
okozó közlemény az adott kérdésben ne maradjon kizárólagos
ismeretforrás a külvilág számára, hanem ugyanazok számára,
akik az első nyilatkozattal, közleménnyel megismerkedhettek,
kapjanak tájékoztatást a valós tényekről, illetve az érintett
személy álláspontjáról. A jó hírnév és az emberi méltóság
védelme mellett azt is figyelembe kell venni, hogy a
közvélemény informálása is a teljes körű tájékoztatást
indokolja. A sajtó szabadsága a szabad véleménynyilvánítás
mellett a véleményformáláshoz szükséges információszerzéshez
való jogot is magába foglalja [61/1995. (X. 6.) AB határozat,
ABH 1995, 317, 318.].
Az adott kérdésnél különösen jelentős 30/1992. (V. 26.) AB
határozat azt emelte ki, hogy “a vélemény szabadságával
szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha
közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére
szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely
’intézmény’ közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán
valamely elvont érték önmagában a tárgya” (ABH 1992, 167,
178.). A 36/1994. (VI. 24.) AB határozat pedig rámutatott
arra, hogy a véleménynyilvánítási szabadság korlátozásánál
indokolt ugyan különbséget tenni értékítélet és tényközlés
tekintetében, de “a szintén alkotmányos oltalom alatt álló
emberi méltóság, becsület, jó hírnév … az értékítéletben
megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja
lehet, és ezek védelmében a büntetőjogi felelősség
érvényesítése sem tekinthető – általánosságban –
aránytalannak, így alkotmányellenesnek” (ABH 1994, 219,
230.). Az idézett határozat tekintettel van arra, hogy a
megjelenő közlemények különböző fajtái nemcsak a jó hírnév
sérelmét idézhetik elő, hanem a jó hírnévtől függetlenül is
sérthetik az emberi méltóságot. Ennek megfelelően a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának joga
összeütközésbe kerülhet a jó hírnévhez való jogon kívül az
emberi méltósághoz való joggal is. Az emberi méltósághoz való
jog pedig — az Alkotmánybíróság kezdettől fogva követett
gyakorlata szerint — különösen nagy fontosságú alapjog
[23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.].
10. A válaszadási jog általános megítéléséhez segítséget
jelent a külföldi tapasztalatok figyelembevétele is. A
válaszadásról szóló szabály sok országban ismert.
Franciaországban 1819-ben az állami tisztségviselőknek adták
meg azt a jogot, hogy a tevékenységükről szóló téves
tájékoztatást kijavíttassák, majd 1822-től a válaszadás joga
mindenkit megilletett. A most is alkalmazandó 1881. évi
sajtótörvény 13. cikkének 2. és 3. bekezdése előírja, hogy az
időszakos kiadványok kötelesek közölni a kiadványban
megnevezett személy válaszát. A válaszközlési
kötelezettségnek a szöveg szerint nem feltétele a jogsértés,
és nincs különbség a tényközlés és a vélemény között, de a
válasz terjedelmét a törvény korlátozza. A francia
szabályozás példáját követi a spanyol 2/1984. számú organikus
törvény. A német szabályozás ezzel szemben 1874. óta csak a
tényközlés esetére adja meg az érintett személynek a
válaszadás jogát. Ezt az elvet követik ma is a Német
Szövetségi Köztársaságban a Landok szintjén megalkotott
törvények. A válaszadás joga azonban erősen korlátozott
terjedelmében is, formájában is (Baden-Württemberg 1964.
január 14-i sajtótörvényének 11. §-a, bajor 1964. december 2-
i sajtótörvény 10. §-a, Nordrhein-Westphalen 1966. május 24-i
sajtótörvényének 11. §-a, stb.). A válaszadás jogának
alkotmányosságával a német Alkotmánybíróság is foglalkozott
és kimondta a törvényalkotónak azt a kötelességét, hogy
gondoskodjék a személyiség védelméről a médiumokkal szemben
is. A válaszadási jog ilyen védelmi eszköz, amely egyébként a
közvélemény formálása szempontjából is fontos, mert több
forrásból biztosítja a tájékoztatást (BVerfG 1998. január 14-
i határozat, Europäische Grundrechte Zeitschrift 1998. 227-
234. o.). A svájci Polgári Törvénykönyv vonatkozó szabályai
(28g-l. cikkek) a némethez hasonló megoldást tartalmaznak.
Az Emberi Jogok 1969. évi Amerikai Egyezményének 14. cikke is
kimondja — a törvény által meghatározott feltételek mellett —
a válaszadás jogát. Az USA nem ratifikálta ugyan az
egyezményt, ennek ellenére a válaszadás joga nem ismeretlen
ott sem. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy 1968-ban hozott
határozata szerint nem áll fenn a véleménynyilvánítás
szabadságának és a sajtószabadságnak a sérelme annál a
jogszabálynál, amely meghatározott körben kimondta a
válaszadás jogát (Red Lion Broadcasting Co. v. F.C.C. 395 US
367, 23 L Ed 2d 371, 89 S Ct 1794, 380-382. o.). Bár néhány
év múlva, 1973-ban a Legfelsőbb Bíróság nem ismételte meg ezt
az álláspontját, de ennél az újabb döntésnél feltehetőleg
szerepet játszott az a körülmény, hogy a válaszadás jogának
választási kampány keretében történő felhasználási
lehetőségéről volt szó. A határozat indokolása kifejtette,
hogy az első alkotmánymódosítás óta eltelt idő alatt
kommunikációs forradalom ment végbe, megváltozott a
kommunikációs piac és ma már nincs mindenkinek esélye
álláspontjának nehézség nélkül történő közlésére, a közlési
eszközökkel rendelkező társaságok pedig koncentrálódtak,
kevesek döntenek különböző kommunikációs csatornák
hasznosításáról; másoktól eltérő lehetőségekkel rendelkezik
azonban az a személy, aki választási kampányt folytat (The
Miami Herald Publishing Company v. Pat L. Tornillo, Jr. 418
US 241, 41 L Ed 2d 730, 94 S Ct 2831, 735-741. o.).
A válaszadás jogáról szóló szabálynak a Római Egyezmény
alapján való megengedhetőségét a Bizottság konkrét esetben
meg is vizsgálta. Válaszadásra kötelezés miatt az Egyezmény
10. cikkének megsértésére hivatkozással benyújtott kérelemmel
kapcsolatban a Bizottság kimondta, hogy a spanyol 2/1984. sz.
organikus törvényben előírt válaszadási jog a kérelmező
véleménynyilvánítási jogát korlátozza ugyan, de mivel ez a
korlátozás mások jó hírnevének védelmében történt, szükséges
és arányos intézkedésnek kell tekinteni. A Bizottság azt is
kimondta, hogy a válasz közzététele a közvélemény teljesebb
tájékoztatását szolgálja, több forrásból biztosítja az
információt (Ediciones Tiempo S. A. v. Spain, 1989. július 12-
i határozat, no. 13010/87, DR 62. 247). Részben a Bizottság
döntésén alapuló, tekintélyes álláspont az államok olyan
kötelezettségét is levezethetőnek tartotta az Egyezmény 10.
cikkéből, hogy válaszadási jogról vagy helyreigazításról
szóló szabályokat alkossanak (P. van Dijk, G.J.H. van Hoof,
Theory and Practice of the European Convention on Human
Rights, Deventer, Boston, 1990. 412-413.).
A Bizottság említett határozata egyébként összhangban van az
Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1974. július 2-i
határozatával, amelyben a válaszadásra vonatkozó szabályokról
szóló ajánlást fogadtak el. Az ajánlás szövege a jó hírnevet,
becsületet, emberi méltóságot sértő tényközlésekkel és
véleménynyilvánításokkal szemben szükséges védelmet mondja ki
és igényli ehhez megfelelő jogi eszköz megteremtését. A
határozat mellékletében szereplő minimum szabályok szerint
válaszadási jog illeti meg azt, akire vonatkozóan időszaki
sajtóban, rádióban, televízióban olyan tényeket közöltek,
amelyek nem valósak. Az ajánlás meghatározza azokat az
okokat, amelyek alapján a válasz közlését meg lehet tagadni.
Ilyen ok a válasz közlésének nem ésszerű rövid időn belül
történő kérése, a válasz hossza meghaladja azt a terjedelmet,
amely szükséges az információ korrigálásához, a válasz nem
korlátozódik a vitatott tényekre, a tartalma miatt közlése
bűncselekményt valósít meg, harmadik személyek törvényesen
védett érdekeit sérti, a válasz közlését kérő személy nem
tudja törvényes érdekét igazolni [Resolution (74) 26 on the
Right of Reply – Position of the Individual in Relation to
the Press (adopted by the Committee of Ministers on 2 July
1974 at the 233rd meeting of the Minister’s Deputies)].
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének az 1993. július 1-
jén elfogadott, az újságírói etikáról szóló 1003. számú
határozatának 27. pontja felhívta a tagországokat, hogy az
egységes szabályozás érdekében hajtsák végre a Miniszteri
Bizottságnak a válaszadás jogáról szóló, az előzőekben
említett határozatát. A határozat megkülönböztette a
tényközlést és a véleménynyilvánítást (4. és 5. pont).
Kiemelte azonban, hogy “a törvényesen cselekvő tényfeltáró
újságírást tehát az információk és vélemények
valósághűségének és tisztességének követelménye korlátozza, s
nem egyeztethető össze az előzetesen elfogadott álláspontok
és különféle érdekek alapján folytatott újságírói
kampányokkal” (21. pont). A 26. pont felszólította a hírközlő
szerveket az általuk közölt hamis vagy téves hír és vélemény
gyors helyesbítésére, a nemzeti törvényhozást pedig arra,
hogy “megfelelő szankciókat és – ahol lehet – kártérítési
lehetőségeket” biztosítsanak (Bírósági Határozatok Emberi
Jogi Füzetek 1997/1. 87-90. o.).
11. A fentiek alapján a tág értelemben felfogott válaszadási
jogról az állapítható meg, hogy a jó hírnevet, emberi
méltóságot sértő közleményre adandó válasz közlésének
kötelezettsége a sajtószabadságnak (elsődlegesen a
szerkesztés szabadságának), valamint közvetetten a
véleménynyilvánítás szabadságának olyan korlátozását
valósítja meg, amely az Alkotmányban rögzített alapvető jogok
– ezek között a különösen nagy súllyal rendelkező emberi
méltóság – védelmét szolgálja. Ez az eszköz akkor is
szükséges, ha egyébként az emberi méltóság, a jó hírnév, a
becsület megsértőjével szemben büntetőjogi szankciókat
alkalmaznak, mert ez a nem büntetőjogi szabály biztosíthatja
a közleményről tudomást szerzők tájékoztatását a sértett
álláspontjáról. A válasz közlésének kötelezettsége az
alapvető jog védelmében segítséget nyújt azoknak, akik
egyébként gyengébb pozícióban vannak, mint a
tömegtájékoztatási eszközök fölött rendelkezők. Olyan
esetekben pedig, amelyekben a közlemény nem sért alapvető
jogot, a válasz célja a valós tényeknek, az érintett személy
saját véleményének a külvilággal történő megismertetése; a
válaszadási kötelezettséget tehát a közvélemény minél
szélesebb alapon történő formálása, a több forrásból származó
tájékoztatás indokolja. A válaszadási jog (válaszközlési
kötelezettség) mellett szól az Európa Tanács keretében
megfogalmazott elvárás is.
Minderre tekintettel az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése,
54. §-ának (1) bekezdése, 59. §-ának (1) bekezdése, 61. §-
ának (1) és (2) bekezdése, valamint az Alkotmánybíróság
gyakorlata alapján megállapítható, hogy a tág értelemben vett
válaszadás joga általában a véleménynyilvánítás és a sajtó
szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása. A válaszadási
jogról (válaszközlési kötelezettségről) szóló konkrét
rendelkezés alapján lehet azonban csak eldönteni, hogy az
adott szabályozási keretek között, e jog gyakorlásának
megszabott módja mellett arányos-e az elérni kívánt eredmény
az okozott jogsérelemmel.
12. Annak tisztázása után, hogy a válaszadás joga általában
nem alkotmányellenes, meg kell vizsgálni, hogy a PtkM.-nek az
indítvány által aggályosnak tartott szabálya a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának olyan
korlátozását jelenti-e, amelynél az elérni kívánt eredmény
arányos az alapvető jog sérelmével.
A PtkM. kérdéses szabálya a Ptk. 79. §-át módosítja. A 79. §
a személyhez és a szellemi alkotásokhoz fűződő jogokról szóló
fejezetben helyezkedik el. Ez a fejezet a Ptk. 1959-ben
megalkotott szövege szerint kevés szabályt tartalmazott. A
személyhez fűződő jogok, így az emberi méltóság és a jó
hírnév védelmére a második világháború után a jogi
szabályozás, valamint a gyakorlat kevés figyelmet fordított.
A Ptk. 1959-ben – a svájci Polgári Törvénykönyvhöz hasonló
megoldást követő 1928. évi törvényjavaslatra támaszkodva –
kimondta ugyan a személyhez fűződő jogok védelmének általános
szabályát, de az általános szabályon kívül kevés
részletszabályt határozott meg. A Ptk. 1977. évi
módosításakor – a közjogi területen akkor meg nem tehető
lépések egy részét pótolva – a személyhez fűződő jogokról
szóló fejezetbe több új szabály került be. Ekkor jelent meg a
79. §-ban a helyreigazításról szóló szabályozás és vált
anyagi jogi szabállyá a korábban eljárásjogi rendelkezés,
amely mellett megmaradt az eljárásjogi rendezés is.
A fentiekben a tág értelemben vett válaszadásról volt szó. A
Ptk. 79. §-a azonban a helyreigazítás jogáról rendelkezik,
tehát a tág értelemben vett válaszadásnál szűkebb kört fog
át. A helyreigazítás csak tényközlésre vonatkozik, vélemény
közlésére nem. Ezen kívül a helyreigazításként megjelenő
közlemény esetén nem a helyreigazításra jogosult által adott
megfogalmazásról van szó, bár nincs kizárva, hogy a
helyreigazítást önként vállaló jogalany vagy a
helyreigazítást elrendelő bíróság elfogadja a jogosult által
megfogalmazott szöveget.
A Ptk. 79. §-a (2) bekezdésének a PtkM. 1. §-ával
meghatározott szövege szerint a válaszadás joga nem a
helyreigazítási jog helyébe lép, hanem azt kiegészíti,
többletet teremt. Ennek a szabályozásnak az az egyik
sajátossága, hogy változatlanul fenntartja a tényközléssel
szemben a végső fokon bírósági döntéstől függő tartalmú
helyreigazítást. Egy további sajátosság az, hogy a PtkM.
által meghatározott szabály a véleményközléssel szemben
állapítja meg a válaszadás jogát, de nem automatikus alapon,
hanem jogsértés esetén, ami ismét bírósági döntést feltételez
az esetek túlnyomó részében. A PtkM.-ben található
szabályozás további sajátos vonása az, hogy a válaszadás
jogát nem korlátozza, általában a bíróság sem szabhatná meg a
joggyakorlás határait (pl. maga a válasz is lehet sértő,
lehet az alapközleményt lényegesen meghaladó terjedelmű,
tartalmában az alapközleményen túlterjedő, több érintett
személy esetén valamennyi érdekelt által külön-külön,
korlátok nélkül megadott válasz). Az alapvető jogoknak a
vizsgált szabály által megvalósított korlátozása
arányosságának vizsgálatánál figyelembe veendő továbbá, hogy
a Ptk. 84. §-a (2) bekezdésének a PtkM. 2. §-ával
meghatározott új rendelkezése közérdekű célra fordítható
bírság kötelező kiszabását is előírja többletszankcióként. A
helyreigazítási kötelezettség mellé lépő válaszközlési
kötelezettség, a válaszadási jog gyakorlásának korlátozása
nélkül történő meghatározása a sajtószabadság (szerkesztési
szabadság) jelentős sérelmét idézi elő. Emellett a nehezen
kiszámítható súlyú jogkövetkezmények a vélemények közlésével
szemben is visszatartó hatással járnak.
A fentiek alapján az állapítható meg, hogy a PtkM. 1. §-a
által meghatározott szabály nem teremt arányosságot egyrészt
az emberi méltóság és a jó hírnév alapvető jogának védelmére
biztosított válaszadásról szóló szabály által elérhető
eredmény, másrészt a sajtó és a véleménynyilvánítás
szabadsága alapvető jogának korlátozásával előidézett hátrány
között. A PtkM. 1. §-ában megfogalmazott az a szabály, amely
az egyébként meglévő jogi védelmi eszközök mellé illeszti be
a válaszadás jogát, nem határozza meg e jog gyakorlásának a
korlátait és egyidejűleg kötelezően alkalmazandó bírságot is
előír, olyan mértékben korlátozza a sajtó, valamint
közvetetten a véleménynyilvánítás szabadságát, amit nem
indokol az emberi méltóság és a jó hírnév védelme. Ezért az
Alkotmánybíróság megállapítja, hogy alkotmányellenes a
válaszadás jogának a Ptk. 79. §-a – PtkM. 1. §-ával
beiktatott – új (2) bekezdésében meghatározott szabályozási
módja.
A Ptk. 79. §-a (3) bekezdésének a válaszadásra vonatkozó – a
PtkM. 1. §-a által megállapított – új része csak
következménye a (2) bekezdésben meghatározott szabálynak, a
(2) bekezdéstől függő eljárási kérdést rendez. Az önálló
rendelkezést nem tartalmazó kiegészítés önmagában nincs
alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatban az Alkotmány 61. §-
ának (2) bekezdésével, ezért erről az Alkotmánybíróság nem
határozott.
III.
1. Az indítvány a Ptk. 84. §-a (2) bekezdésének a PtkM. 2. §-
ával meghatározott utolsó mondata alkotmányossági vizsgálatát
kezdeményezi. A PtkM. 2. §-a kiegészíti a Ptk. 84. §-a (2)
bekezdésének a közérdekű célra fordítható bírság kiszabásáról
szóló szabályát. A beiktatott második mondat a meghatározott
jogsértés minden esetére bírói mérlegeléstől függetlenül
kiszabandó bírságot ír elő. A (2) bekezdés módosítással
megállapított utolsó mondata pedig a közérdekű célra
fordítható bírság legmagasabb összegét nem jelöli meg, hanem
a bírság esetenként megállapítandó összegét a várható
visszatartó hatástól teszi függővé. Az indítvány a bírság
jogi természetét szabálysértési jellegűnek tekintve
kifogásolja, hogy nem került sor a bírság összege felső
határának meghatározására és az új szabályt nem tartja
összeegyeztethetőnek a jogállam elemeként megjelenő
jogbiztonság követelményével, elrettentő hatása miatt pedig a
véleménynyilvánítási szabadsággal és a sajtószabadsággal.
Az Alkotmánybíróság az Abtv. 35. §-ának (1) bekezdése alapján
alkotmányellenesség előzetes vizsgálatát indítványra, az
aggályosnak tartott rendelkezés tekintetében végzi. Az
indítvány a 84. § (2) bekezdésének utolsó mondatára
vonatkozott, de nem terjedt ki a PtkM. 2. §-a által
meghatározott második mondatra, és nem kezdeményezte a Ptk.
84. §-a (2) bekezdésében a PtkM.-től függetlenül meglévő
bírságról szóló szabály alkotmányosságának utólagos
vizsgálatát. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság csak a 84.
§ (2) bekezdésének utolsó mondatával foglalkozott.
2. A jogállam értelmezését adta – egyebek mellett – az
Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) AB határozata is. Más
országok jogának összehasonlító vizsgálatát elvégezve
kimondta, hogy a nullum crimen és a nulla poena sine lege
elve az államot terhelő alkotmányos kötelezettség. Eredeti
jelentése: az állam büntetőhatalma gyakorlásának feltételeit
törvényben előre kell rögzíteni. Ez a követelmény ma már azt
jelenti, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásnak, az
elítélésnek és megbüntetésnek törvényen alapulónak kell
lennie (ABH 1992, 77, 86.).
A jogállam elvét az Alkotmánybíróság gyakorlata elsősorban az
Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével összhangban
vizsgálja. Jelen esetben a vizsgálat a véleménynyilvánítás
szabadságáról és a sajtószabadságról szóló rendelkezésekkel
összefüggésben történik. A jogbiztonságot az Alkotmánybíróság
határozatai kezdettől fogva a jogállam lényeges elemének
tekintik. A jogbiztonság jelentése fontos részének tartják,
hogy a jog egésze és az egyes jogszabályok kiszámíthatók,
előreláthatók legyenek a norma címzettjei számára. A
jogbiztonság nemcsak a jogszabály szövegének egyértelmű
megfogalmazását követeli meg, hanem a jogintézmények
megvalósulásának kiszámíthatóságát is. Az előreláthatóság és
kiszámíthatóság azonban nem zárja ki azt, hogy a jogalkotónak
és a jogalkalmazónak ne lenne mérlegelési lehetősége [9/1992.
(I. 30.) AB határozat, ABH 1992. 59, 65.]. Az
Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy a jogbiztonságot
csorbíthatja, ha egy jogszabály tényállása elvont, túl
általános, mert az ilyen megfogalmazás lehetőséget teremt a
szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók
eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára (1160/B/1992. AB
határozat, ABH 1993, 607, 608.).
Az Alkotmánybíróság ebben a kérdésben is figyelembe vette és
figyelembe veszi a Bíróság gyakorlatát. Az
Alkotmánybíróságnak a jogbiztonságra kialakított elve és
gyakorlata megegyezik a Bíróságnak azzal a következetesen
alkalmazott követelményével, amelyet az Egyezmény 8-11.
cikkében meghatározott jogok törvényben történő lehetséges
korlátozásának ellenőrzésénél alkalmaz. Eszerint a
korlátozásnak olyan világosan meghatározottnak kell lennie,
hogy az állampolgár ehhez tudja igazítani magatartását, előre
felmérhetőnek kell lennie valamely cselekmény
következményének. Lehetséges azonban, hogy ez az
előreláthatóság csak megfelelő jogi tanácsadó segítségével
érhető el. A Bíróság kiemelte azt is, hogy a változó
körülményekhez a jognak alkalmazkodnia kell, ezért abszolút
kiszámíthatóság nem valósítható meg, gyakran szükség van
bizonytalan tartalmú, általános megfogalmazású szabályokra,
amelyeknek értelmezése esetenként történik meg (Sunday Times
v. The United Kingdom, 1979. április 26-i határozat, Series
A, no. 30. 31. o. 49. bek.).
A jogkövetkezmény mértékének előreláthatóságát vizsgálta a
Bíróság a Tolstoy Miloslavsky ügyben. Megismételte azt a
korábban, más határozatban már kimondott álláspontot, hogy
eleget tesz az előreláthatóság követelményének az a
jogszabály is, amely a bíró mérlegelésére bízza a döntést, ha
a mérlegelés szempontjai eléggé meghatározottak, tehát az
egyén nincs kiszolgáltatva a döntéshozó kénye-kedvének.
Különösen fennáll az előre kiszámíthatóság hiánya a
kártérítésnél, ahol a kártérítés összegének utólagos
meghatározása a jogterület természetéből következik. A
Bíróság minderre tekintettel nem a szabálynak az Egyezménnyel
való összeegyeztethetetlenségét állapította meg, hanem azt,
hogy az angol bírói gyakorlatban kirívóan magas, 1,5 millió Ł
összegű kártérítésre kötelezés nem volt arányban azzal a
törvényes céllal, amely miatt a kártérítés alkalmazásra kerül
(Tolstoy Miloslavsky v. The United Kingdom, 1995. július 13-i
határozat, Series A no. 316-B, 41-42, 55. bek., Bírósági
Határozatok melléklete 1996/2. 44-46. o.).
Mindezek alapján a jogszabályokkal szemben a jogállam elve
alapján támasztott az a követelmény, hogy a jogkövetkezmény
előrelátható legyen, nem zárja ki a jogalkalmazói
mérlegelést, de az alkalmazás szempontjainak elég
határozottaknak kell lenniük, és az előreláthatóság a
jogkövetkezmény sajátosságától is függ.
Az elmondottakra tekintettel kell vizsgálni, hogyan
értékelendő az a szabály, amely a közérdekű célra fordítható
bírság kiszabásának szempontjait határozza meg, de nem
állapítja meg a bírság összegének felső határát.
3. A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény 1. §-a
szerint ugyanúgy, mint az 1999. évi LXIX. törvény 1. §-ának
(1) bekezdése szerint akkor van szó szabálysértésről, ha
törvény valamely jogellenes cselekményt szabálysértéssé
minősít. A szabálysértéssé minősítésnek eljárásjogi és
végrehajtási következményei is vannak.
A közérdekű célra kiszabható bírság a Ptk. szövegébe 1977-ben
került. Előzménye a szerzői jogról szóló 1969. évi III.
törvény 53. §-ának (2) bekezdése volt, amely elrendelte a
szerzői mű jogosulatlan felhasználása esetén a szerzőt
megillető díjon és kártérítésen felül a szerzői díjnak
megfelelő bírság kiszabását, ha a jogsértés a felhasználónak
felróható. A Ptk. 1977. évi módosításakor – a szellemi
alkotások jogi szabályozásával való szorosabb kapcsolat ilyen
módon való kifejezéseként is – átvették a szerzői jogi
törvény bírságról szóló szabályát és kiterjesztették annak
hatályát a személyhez fűződő jogok megsértésére, továbbá
valamennyi szellemi alkotáshoz fűződő jog megsértésére. Sem
az 1969. évi szerzői jogi törvény, sem a Ptk. módosításáról
szóló 1977. évi IV. törvény, sem a PtkM. nem minősített
cselekményeket szabálysértéssé. A közérdekű célra fordítható
bírságról a bíróság a polgári peres eljárás keretében, a
kártérítéssel együtt, a kártérítés mértékének
figyelembevételével dönt. A megítélt és ki nem fizetett
bírság végrehajtása pedig szintén a megítélt polgári jogi
követelések végrehajtásához igazodik. A bírság nem azonos
ugyan a kártérítéssel, de a polgári jogi viszonyok
szabályozása során alkalmazott szokatlan jogkövetkezmény
ugyanúgy nem teszi a személyhez fűződő jogok megsértését
szabálysértéssé, mint a szerződés érvénytelenségéhez vezető
egyes magatartásokat a Ptk. 237. §-ának (4) bekezdése szerint
az állam javára történő marasztalás, amit szintén pénzben
kell megfizetni.
4. A közérdekű célokra fordítható bírság megjelenése a magyar
jogban azzal áll összefüggésben, hogy a személyhez fűződő
jogok megsértése esetén a vagyoni kár vagy nem mutatható ki,
vagy csekély összegű, ezzel szemben az okozott
kellemetlenség, sérelem gyakran nagy. Ilyen esetekben sor
kerülhet nem vagyoni kár megítélésére. 1953-ban azonban a
Legfelsőbb Bíróság III. sz. Polgári Elvi Döntése megszüntette
a nem vagyoni kártérítést és 1959-ben a Ptk. nem tette
lehetővé a sértettnek az ilyen módon történő
elégtételnyújtást. A Ptk. 1977. évi módosításakor vezették be
ismét szűk alkalmazási körben a nem vagyoni kártérítést, a
bírói gyakorlat azonban az 1953. óta ismeretlenné vált
intézményt korlátozva alkalmazta. A nem vagyoni kártérítés
hiánya volt az alapja annak, hogy az 1969. évi szerzői jogi
törvény pótlékként a közérdekű célra fordítható bírságot
vezette be (a nem vagyoni kártérítés akkori tagadása miatt az
összeget nem lehetett a sértettnek juttatni). A nem vagyoni
kártérítéssel szemben meglévő ellenérzések és bizonytalanság
miatt a bírság 1977. után is fennmaradt. A nem vagyoni
kártérítés szabályainak és gyakorlatának nem kielégítő
voltával magyarázható a sajtóról szóló 1986. évi II.
törvénynek az 1990. évi módosításával beiktatott 19. § (4)
bekezdése is, amely kimondta, hogy a sajtóhelyreigazítási
vagy a sajtóval szemben indított más polgári perben a bíróság
a törvényben meghatározott szerveket közérdekű célra
fordítható bírsággal sújthatja. A rendelkezés hatályosságának
ideje alatt hozott eseti határozatában a Legfelsőbb Bíróság
kifejtette, hogy a bírság a társadalom rosszallását fejezi
ki, általános védekezésül szolgál a hasonló cselekményektől
való visszatartás érdekében (Bírósági Határozatok 1991/9.
szám 353.).
Az Alkotmánybíróság már 1992-ben a nem vagyoni kártérítéssel
kapcsolatos gyakorlat megváltoztatását igényelte [34/1992.
(VI. 1.) AB határozat, ABH 1992. 192, 201-202.]. A
véleménynyilvánítási szabadságról hozott határozat pedig azt
fejtette ki, hogy a gyalázkodó nyilatkozatokra nem a
büntetőjogi eszközökkel kell reagálni, hanem bírálattal, de a
folyamatba a magas összegű kártérítésnek is bele kell
tartoznia [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167,
180.].
5. A jelentősebb jogrendszerek megoldása azt jelzi, hogy a
személyhez fűződő jogok, — különösen a jó hírnév — megsértése
esetén nem vagyoni kártérítést alkalmaznak. A megtérítendő
nem vagyoni kár összegének meghatározásánál pedig jelentős
szerepet kap a sértettnek nyújtandó elégtétel, valamint a
hasonló jogsértésektől való visszatartás szempontja.
A svájci Kötelmi Törvénynek az 1983. december 16-i
módosítással meghatározott 49. cikke 1. bekezdésében
kimondja, hogy a személyhez fűződő jog megsértése esetén
megfelelő összegű elégtételt kell fizetni, ha a jogsértés
súlya ezt indokolja és más módon nem lehet a helyreállításról
gondoskodni. A francia bírói gyakorlat a vagyoni kártérítésen
túlmenően nem vagyoni kártérítést akkor ítél meg, ha a
károkozó magatartása a “magánbüntetést” indokolja. A német
BGB 253. §-a szerint nem vagyoni kártérítésre csak akkor
lehet kötelezni, ha ezt a törvény külön előírja. A 847. §
ennek alapján nem vagyoni kártérítési természetű fájdalomdíj
fizetési kötelezettségét meghatározott néhány esetben
állapítja meg. A német Legfelsőbb Bíróságnak a II.
világháború után kialakult gyakorlata a személyhez fűződő
jogok sérelme alapján a törvénykönyvben fel nem sorolt
esetekben is megítéli a fájdalomdíjat. A német
Alkotmánybíróság a személyiségi jog védelme érdekében
alkalmazott fájdalomdíjat az Alkotmánnyal
összeegyeztethetőnek ítélte (BGH, Neue Juristische
Wochenschrift 1965, 685. o.; BVerfGE 34, 269. o.). A német
Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint a pénzbírságot a
károkozó vétkességének súlyára és a beavatkozás mértékére
tekintettel kell alkalmazni. Az elégtétel nyújtásával ez az
intézmény a magánbüntetéshez áll közel. Az angol jogban a jó
hírnév megsértésének kártérítés a szankciója, ebben az
esetben az összeg meghatározásánál, ha burkoltan is, a
jogsértéstől való visszariasztás jelenik meg. A kártérítésnek
két fajtáját különböztetik meg: az egyik a keletkezett kár
kiegyenlítésére irányul, a másik viszont a büntetést
szolgálja (B. S. Markesinis, S. F. Deakin, Tort Law, Oxford,
1996. 3rd ed. 600-601. o.). Az USA bírói gyakorlatában magas
kártérítési összegek megállapítása szokásos. Az amerikai jog
büntető kártérítési kategóriát is használ meghatározott
esetekben, így a jó hírnév sérelme esetén is. Egy 1986-ban
hozott határozat tisztázta a büntető kártérítési felelősség
több alapkérdését (Philadelphia Newspapers, Inc. v. Maurice
S. Hepps et al., 475 US 767, 89 L Ed 2d 783, 106 S Ct 1558,
790-793.).
6. A magyar jogban sem a vagyoni, sem a nem vagyoni
kártérítésnél törvény nem határozza meg előre a fizetendő
kártérítés összegét. A törvény a kártérítési kötelezettség
feltételeit is csak általános jelleggel állapítja meg. Az
alkalmazott joghátrány mértékének előre meg nem határozott
volta a jogkövetkezmény sajátosságával függ össze, ezen az
alapon a jogállamiság sérelme nem állapítható meg. Ehhez a
sajátossághoz igazodott a Ptk. 84. §-a (2) bekezdésének
hatályos szövegében szereplő közérdekű célra fordítható
bírság, amelyet akkor szabhat ki a bíróság, ha a kártérítés
címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható
magatartás súlyosságával. Ezt a szabályt egészítette ki a
PtkM. 2. §-a a bíróság által kötelezően kiszabandó bírsággal.
Az 1270/B/1997. AB határozat már foglalkozott a gazdasági
reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény 15. §-
ának (3) bekezdésével, amely szerint a bíróság szintén a
törvényben meg nem határozott összegű bírságot szabhat ki.
Ebben a határozatban azonban a jogbiztonság kérdéséről nem
volt szó, más kérdéseket vizsgálva utasította el az
Alkotmánybíróság a rendelkezést támadó indítványt (ABH 2000,
713.).
Az elmondottak alapján a Ptk. 84. §-a (2) bekezdésének a
PtkM. 2. §-a által beiktatott új utolsó mondata nem
minősíthető a jogállam elvével ellentétesnek azon az alapon,
hogy a kártérítés szabályozásához igazított, közérdekű célra
fordítható bírságnak az utolsó mondatban szereplő esetében
sincs meghatározva a bírság összegének felső határa. Minden
szankciónak valamilyen mértékben van olyan hatása, hogy az
okozott hátránnyal visszatart hasonló cselekményektől. Emiatt
a polgári jogi szankciók nem tekinthetők
alkotmányelleneseknek, és nem lehet ellenkező következtetésre
jutni a szokásos polgári jogi szankciónak nem tekinthető (de
bizonyos mértékig polgári jogi szankció szerepét betöltő)
közérdekű célra fordítható bírságnál sem.
A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságával nincs
alkotmányos összefüggésben a Ptk. 84. §-a (2) bekezdése
utolsó mondatának a PtkM. 2. §-ával meghatározott az a
szabálya, amely a bírság összegének kiszabási elveként a
jogsértőre gyakorolt visszatartó hatást állapította meg. A
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságával szemben magának
a bírságnak van korlátozó hatása. Ehhez viszonyítva nincs
külön szerepe annak, hogy a bírság összegének kiszabása a
felróható magatartás súlyához vagy a várható visszatartó
hatáshoz igazodik.
A fentiek szerint az Alkotmánybíróság a Ptk. 84. §-a (2)
bekezdése utolsó mondatának alkotmányellenességét nem
állapította meg.
7. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatot a benne foglalt
álláspont elvi jelentőségére tekintettel a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr.Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A többségi határozattal egyetértek. Egyetértek a többségi
határozat Indokolása II/11. pontjának azon megállapításával
is, hogy “(...) a tág értelemben vett válaszadás joga (...) a
sajtó szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása. A
válaszadási jogról (válaszközlési kötelezettségről) szóló
konkrét rendelkezés alapján lehet azonban csak eldönteni,
hogy az adott szabályozási keretek között, e jog
gyakorlásának megszabott módja mellett arányos-e az elérni
kívánt eredmény az okozott jogsérelemmel.” A többségi
határozat indokolásával kapcsolatban azonban az alábbi
kiegészítést tartom szükségesnek.
1. A válaszadás törvényben biztosított joga és a válaszközlés
törvényi kötelezettsége a sajtóban megjelenő vélemények
pluralitásának biztosítását, a véleménymonopólium
kialakulásának megakadályozását, a nem egyenlő eszközökkel
folytatott nyilvános viták során a véleménypluralitást, s
mindezek által a sajtószabadság érvényesülését szolgálja. A
sajtószabadságot és a vélemények pluralitását azonban nem a
válaszadás joga biztosítja elsősorban. A válaszadás
intézménye ugyanis csak végső eszközként garantálja a
sajtóban megjelenő vélemények pluralitását és a sajtóban
folyó nyilvános vitatkozás növekedését.
A válaszadás joga és a válaszközlési kötelezettség
elválaszthatatlanok egymástól. Míg a válaszadás joga a
vélemények pluralitásának és a vélemények sajátos eszközben,
a sajtóban való megjelenésének a szabadságát kívánja
biztosítani, addig a válaszközlési kötelezettség a
sajtószabadságot korlátozza, pontosabban a sajtószabadság
egyik összetevőjét, a sajtószerkesztés szabadságát.
Ugyanakkor önmagában a válaszközlési kötelezettség –
álláspontom szerint – nem korlátozza a véleménynyilvánítási
szabadságot. A sajtó szerzőinek ugyanis joguk van a
válaszadásra reflektálni, a válaszadásra újabb válaszadással
folyamatosan is reagálni.
A sajtószabadság a demokratikus és alkotmányos politikai
rendszerek egyik legfontosabb intézménye, garanciája és
eszköze. A sajtószabadság komplex, több összetevőből álló
szabadságjog. A sajtószabadság legfontosabb összetevői: a
sajtóalapítás szabadsága, a sajtó-előállítás szabadsága, a
sajtóterjesztés szabadsága, a sajtószerkesztés szabadsága,
valamint az újságírók és szerkesztők sajtóban megjelenő
véleményének a szabadsága.
Az egyes konkrét sajtótermékeken belül megjelenő vélemények,
értékelések alá vannak rendelve a rovatvezetői, szerkesztői,
főszerkesztői, végső soron tulajdonosi akaratnak, akik
nemcsak az adott sajtóban megjelenő vélemények ütköztetésének
a szempontjait veszik figyelembe, hanem az adott sajtóorgánum
arculatának, sajátos szellemiségének a megőrzését, a
sajtóorgánum eladhatóságát és nyereséges működtetésének a
követelményét is érvényesítik. Ezt korlátozza a válaszközlési
kötelezettség, amelynek alapján az újabb és újabb válaszok
megjelentetése folyamatos és vég nélküli is lehet. Ezért a
válaszközlési kötelezettség azt is eredményezheti, hogy egy
adott sajtóorgánum elveszíti sajátos arculatát, politikai
beállítottságát. Ez pedig a sajtót fenntartó, a sajtót
megvásárló közönség elvesztéséhez is vezethet. Mindazonáltal
a válaszadás intézménye nem szolgálhat az egyes konkrét
sajtóterméken belüli véleménypluralitás olyan
kikényszerítésére, amely a szerkesztési szabadság aránytalan
korlátozását eredményezné azáltal, hogy az adott
sajtóorgánumban a válaszközlési kötelezettség révén
rendszeresen közölni kellene a szerkesztő, a szerkesztőség
véleményével ellentétes tartalmú véleményeket.
Mivel a válaszadás jogának megteremtése, illetve a sajtóban
megjelenő vélemények pluralitásának a biztosítása a
sajtószerkesztési szabadság jelentős korlátozását
valósíthatja meg, ezért különösen fontos, hogy a korlátozás
ne legyen olyan mértékű, ami az adott sajtóorgánum sajátos
profiljának, arculatának elvesztését, valamint a saját
véleményével ellentétes vélemények folyamatosan és nagy
terjedelemben való közlésének kötelezettségét eredményezi. A
sajtószerkesztés szabadságának a véleménypluralitás érdekében
történő korlátozása tehát meg kell, hogy feleljen az
Alkotmány 8. §-ából az Alkotmánybíróság korai tevékenysége
során levezetett és azóta is következetesen alkalmazott azon
követelménynek, hogy “az elérni kívánt cél fontossága és az
ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyen egymással.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat,
ABH 1992, 167, 171.] Ezért a válaszadás jogának a
megteremtésével egyidejűleg a válaszadási jog korlátait is
meg kellett volna állapítani a szerkesztői szabadság védelme
érdekében.
Kétségtelen tény, hogy rendkívül egyenlőtlen helyzet
teremtődhet a sajtónyilvánossággal rendelkezők véleménye,
valamint e vélemények által érintett, és a sajtó eszközeivel,
a sajtóban megjelenés lehetőségével nem rendelkező érintettek
véleménye között. Ennek ellenére a válaszadás joga
semmiképpen sem lehet abszolút és parttalan. A Polgári
Törvénykönyvet módosító törvény szerinti válaszadási jog
korlátlan szabadsága a sajtószerkesztési szabadság
aránytalan, illetve akár lényeges tartalmát is érintő
korlátozását jelenti. A sajtószerkesztés szabadságának a
válaszközlési kötelezettséggel való korlátozása arányban
kell, hogy álljon azzal a céllal – a véleménypluralitás
biztosításával –, amelyre a válaszadás intézményét
létrehozták. A véleménynyilvánítás szabadságának
korlátozásához hasonlóan, a válaszadás jogának a korlátait is
– a válaszadás intézményének megteremtésével egyidejűleg –
meg kell határozni. Ezek nélkül a korlátok nélkül a
válaszadás joga az Alkotmány 8. §-át sérti. A Polgári
Törvénykönyv módosításával létrehozott válaszadás intézménye
tehát alkotmányellenesen korlátozza a sajtószerkesztés
szabadságát, mert a válaszadási jog korlátait – a
szerkesztési szabadság védelme érdekében – nem határozza meg.
2. A válaszadás jogának szabályozási módjával szoros
összefüggésben van a Polgári Törvénykönyv 84. § új
(2) bekezdése szerinti, a sajtóorgánumokkal szemben
kiszabandó közérdekű célra fordítható bírság intézménye. A
bírság ugyanis a válaszközlési kötelezettséggel összefüggő,
azt meghaladó szankciót tartalmaz. Ezért a válaszadás
intézményének alkotmányossági vizsgálata során a bírság
intézményét is figyelembe kell venni. Álláspontom szerint a
közérdekű célra rendelt bírsággal szankcionált válaszközlési
kötelezettség a sajtószabadságot aránytalanul korlátozza. Az
aránytalanság a következőképpen indokolható:
A Polgári Törvénykönyv 84. § új (2) bekezdésének második
mondata a közérdekű célra fordítható bírság kiszabását a
sajtó által megvalósított jogsértés megállapítása esetén
kötelezővé teszi a bíróság számára. A bíróságnak tehát nincs
mérlegelési joga arra vonatkozóan, hogy a bírságot kiszabja-e
vagy sem. Azt a jogsértés megállapítása esetén a
válaszközlési kötelezettség elrendelésével együttesen minden
esetben ki kell szabnia.
A személyhez fűződő jog vélemény vagy értékelés útján történő
megsértése miatt a közérdekű célra fordítható bírságot csak a
sajtóval szemben kell kiszabni. A válaszadót hasonló
jogsértés esetén semmiféle szankció (a Büntető
Törvénykönyvben meghatározott becsületsértés és rágalmazás
kivételével) nem sújtaná. Ennélfogva a közérdekű célra
fordítható bírság alkalmazása során egyoldalúan, csak a
sajtóval szemben érvényesül a személyhez fűződő jog
megsértésétől való visszatartás követelménye. A sértő
vélemények közlésének egyoldalú megtiltása és szankcionálása
a sajtóban megjelenő véleménypluralitásnak a szükségesnél
nagyobb mértékű és aránytalan korlátozását valósítja meg, és
így a sajtószabadságot sérti.
Összességében tehát a válaszadás intézményének a bevezetését
általában nem tartom alkotmányellenesnek. A Polgári
Törvénykönyv módosításaként elfogadott új rendelkezés azonban
nem felel meg az Alkotmány 8. §-a szerinti követelménynek,
mert a véleménypluralitás megvalósítása érdekében elfogadott
válaszközlési kötelezettséggel okozott alapjogsérelem súlya
aránytalan, illetve a sajtószabadság lényeges tartalmának
korlátozását is eredményezheti. Mindezek alapján
alkotmányellenes a válaszadás jogára vonatkozó konkrét
rendelkezés.
Budapest, 2001. december 4.
Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a többségi döntéssel elfogadott határozatnak
azzal az elemével, amely alkotmányosnak ítélte a PtkM. 2. §-
ával beiktatni kívánt Ptk. 84. §-a (2) bekezdése utolsó
mondatában megjelölt közérdekű célra fordítandó bírság
összegének ott meghatározott megállapítási módját. Véleményem
szerint ezt a megoldást is alkotmányellenesnek kellett volna
nyilvánítani, s a határozat rendelkező részében az erről
szóló megállapításnak is szerepelnie kellene.
Nem tudom elfogadni az indoklás azon összefoglaló
következtetését, mely szerint a közérdekű célra fordítható
bírság a kártérítés szabályozásához igazított jogintézmény, s
így, ha a polgári jogi szankciók nem tekinthetők
alkotmányellenesnek, akkor “nem lehet ellenkező
következtetésre jutni a szokásos polgári jogi szankciónak nem
tekinthető (de bizonyos mértékig polgári jogi szankció
szerepét betöltő) közérdekű célra fordítható bírságnál sem.”
(Indoklás III/6. pontjának harmadik bekezdése.) Megítélésem
szerint a két jogintézmény rendeltetése és jogi jellege
között lényegesebb különbségek vannak annál, hogy ezeket
ilyen mértékig egymással felcserélhetőnek tekinthessük.
Az Alkotmánybíróság már 1992-ben foglalkozott a nem vagyoni
kártérítések alkotmányossági kérdéseivel. Akkori döntésében
megállapította: a nem vagyoni kártérítéseknek az a funkciója,
hogy “az elszenvedett sérelem hozzávetőleges
kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával
gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül
egyenértékű más nemű előnyt nyújt.” [34/1992. (VI. 1.) AB
határozat, ABH 1992. 192, 195.] Ebből adódóan az
Alkotmánybíróság felfogása szerint ennek az intézménynek
nyilvánvalóan az az alapvető funkciója, hogy a kárt
szenvedett oldalán felmerülő hátrányokat orvosolja.
Egészen más a rendeltetése ezzel szemben a PtkM. által
bevezetni kívánt kötelező bírságnak. Ennek kiszabandó
mértékéről maga a tervezett módosítás úgy rendelkezik, hogy
annak “… összegét úgy kell meghatározni, hogy az visszatartsa
a jogsértőt a további jogsértésektől.” Itt tehát már nem a
felek egyikét ért hátrányok másik fél által történő
kiegyenlítéséről van szó, hanem az állam közhatalmi
eszközeinek alkalmazásáról abból a célból, hogy a jogsérelmet
elkövető felet magatartásának megváltoztatására szorítsák. Az
ilyen represszív célú jogintézmények tipikusan más
jogterületek (pl. a büntetőjog, szabálysértési eljárások)
szabályozási körébe tartoznak. Az egymással mellérendeltségi
viszonyban álló felek viszonyai szabályozására hívatott
polgári jogi kapcsolatokban az ilyen közhatalmi
megfontolásokat tükröző szankcióknak (a szerzői jogi törvény
1969-es elfogadása óta) egyre szélesebb körű alkalmazása az
állam különféle funkciójú fellépési formái közötti
keveredéshez, szerepzavarokhoz vezethetnek, s ezért —
megítélésem szerint — az állam (állampolgáraival szembeni)
kiszámítható magatartása, illetve a jogbiztonság szempontjai
alapján önmagában is problematikusnak tekinthetők.
Különösen aggályos azonban ez a megoldás, ha az említett
represszív célú szankciók alkalmazásához az eljáró bíróságok
számára nem rögzítik azokat a kereteket, amelyek között a
bírság kiszabási hatáskörüket gyakorolhatják. E határok
nélkül túlzottan tág tere nyílik a bírói mérlegelésnek
(esetleg a bírói önkénynek) ami az adott jogszabály
érintettre gyakorolt hatásának kiszámíthatóságát-, illetve a
norma címzettje számára a következmények előre látható voltát
veszélyezteti. Ez pedig nem egyeztethető össze az Alkotmány
2. § (1) bekezdésében rögzített jogállamiság elvéből
levezethető jogbiztonság követelményével.
Mindezt tovább súlyosbítja, ha a közérdekű bírságot olyan
magatartások befolyásolására, alakítására kívánják
felhasználni, amelyek szoros összefüggésben állnak — az
alkotmányos védelem alatt álló, s az Alkotmánybíróság korábbi
döntése szerint [30/1992 (VI. 26.) AB határozat ABH 167,
170.] az alapjogok között is kitüntetett szereppel bíró —
szabad véleménynyilvánítási joghoz kapcsolódó
sajtószabadsággal. Az ilyen alapjogi védelmet élvező
életviszonyokban különösen fontos, hogy az egyes
magatartásokhoz hátrányos jogkövetkezményt fűző norma
címzettje ismerhesse a magatartásához fűződő lehetséges
szankciókat is.
Ellenkező esetben — mint azt az előzetes normakontrollt
kezdeményező Köztársasági Elnök úr indítványa is kifejti —
“az érintett nincs abban a helyzetben, hogy cselekményének
következményeit kellően mérlegelni tudja.” Ez pedig
“kiszámíthatatlansága folytán olyan mértékű fenyegetést
jelent az érintett alapjogok jogosultjaira, hogy az az
alapjog által elismert és védett gyakorlásától is
elriaszthatja őket.” Ez pedig sérti az Alkotmány 61. § (1) és
(2) bekezdését és egyben ellentétes az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében írt jogállamiság elvével is.
Mindezek miatt az Alkotmánybíróságnak azon túl, hogy
alkotmányellenesnek minősítette a válaszadás jogának a PtkM.-
ben meghatározott változatát (amely döntéssel egyébként
egyetértek) — megítélésem szerint — meg kellett volna
állapítani a korlátok nélküli bírság kiszabása lehetőségének
a jogbiztonságot, illetve az Alkotmány 61. § (1) és (2)
bekezdésébe ütköző voltát is, s erről a rendelkező részben
szólnia kellett volna.
Budapest, 2001. december 4.
Dr. Czúcz Ottó
alkotmánybíró
Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a határozatnak azzal a leszűkítő
álláspontjával, hogy kizárólag a válaszadás jogának a
“Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 79. §-
ára — az Országgyűlés 2001. május 29-i ülésnapján elfogadott
törvény 1. §-ába beiktatott — új (2) bekezdésében
meghatározott szabályozási módja” alkotmányellenes; továbbá
nem értek egyet a 84. § (2) bekezdésébe beiktatott utolsó
mondat tekintetében az indítvány elutasításával.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata alapján azt kellett
volna megállapítani, hogy a válaszadás joga a
véleménynyilvánítás szabadságát, s ezen belül annak
meghatározó jelentőségű intézményes formáját a
sajtószabadságot nemcsak a vizsgált szabályozási tartalmában
aránytalanul, hanem mint új jogintézmény a szükséges mértéken
túl is korlátozza.
1. Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás- és sajtó
szabadságát értelmező határozataiban ezeknek az alapjogoknak
kiemelt alkotmányos értéket tulajdonított, s ezáltal — önmaga
számára — különös jelentőséggel bíró alkotmányvédelmi
feladatot is meghatározott.
Az Alkotmánybíróság ezt az álláspontját e jogoknak a
demokratikus társadalom életében, a társadalmi folyamatokban
betöltött meghatározó szerepével részletesen indokolta.
[30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167, a
továbbiakban: I.ABh; 36/1994. (VI. 26.) AB határozat, ABH
1997. 219, a továbbiakban: II.ABh]
Kétségtelen, hogy a véleménynyilvánítási és a
sajtószabadságot értelmező — hivatkozott — alaphatározatok a
Btk. egyes rendelkezései alkotmányosságának vizsgálata
eredményeként születtek, de a határozatokban megfogalmazott
elvi tételek, alkotmányossági mércék, az alapjogkorlátozás
alkotmányossági vizsgálatánál általánosságban is irányadóak.
Nevezetesen:
— a véleményszabadságot korlátozó törvényeket
megszorítóan kell értelmezni, a véleményszabadságnak “...
igen kevés joggal szemben kell engednie...” (I.ABh, 1992.
178.);
— “A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt
annak érték- és igazságtartalma nélkül védi.” (I.ABh, 1992.
179.)
Ezeknek az értékelési szempontoknak a figyelembevételével
kell megvizsgálni, hogy — a határozat kifejezését használva:
— a “többlet korlátozások” a véleményszabadság, illetőleg
ezen belül: a sajtószabadság lényeges tartalmát érintő
korlátozásoknak minősülnek e vagy sem.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében megfogalmazott korlátozási
tilalom érvényesülése az alapjog lényeges tartalmának
alkotmányossági védelme, az Alkotmánybíróság gyakorlatában —
működésének első évében kialakított — ún. alapjogi teszt
alkalmazásának, a korlátozás szükségességének-arányosságának
vizsgálatát jelenti. (20/1990. (X. 4.) AB hat. ABH 1990. 69;
I.ABh; II.ABh.) Eszerint az alapjog törvényi korlátozása
alkotmányosan csak akkor lehetséges, ha más alapjog védelme,
vagy alkotmányos érték, alkotmányos cél másként nem
valósítható meg; az ilyen ismérveknek megfelelő, s emiatt
szükséges korlátozásnak meg kell felelnie az arányosság
követelményének is: a törvényhozó a cél eléréséhez a
legenyhébb eszközt köteles kiválasztani úgy, hogy az elérni
kívánt cél és az okozott alapjogsérelem arányban álló legyen.
Az Alkotmánybíróság tehát a korlátozás esetenkénti tartalmi
vizsgálata alapján az alapjogi tesztet, mint mérlegelési
szempontokat alkalmazva, a mérlegelés eredményeként
fogalmazza meg álláspontját az adott alapjog tartalmát érintő
korlátozás alkotmányosan elfogadható vagy alkotmányosan nem
indokolható mértékéről. Az I.ABh. alapján a mérce tartalmi
aspektusai még: a véleményszabadság által veszélyeztetett
alkotmányos értékek, elsősorban az alapjogok közvetlen
veszélyeztetettsége és a veszélyeztetettség
visszaigazolhatósága, a reális veszély indokolhatósága.
Jelen ügyben tehát az alkotmányossági vizsgálat elsődleges
kérdése az, hogy a válaszadási jog a sajtószabadságnak a
másik alapvető jog, az emberi méltósághoz való jog, mint
általános személyiségi jog, illetve annak részelemei, a
becsület és a jó hírnév védelme érdekében történő
elkerülhetetlen, más módon meg nem valósítható, szükséges
korlátozásának minősül -e?
A vizsgált törvényi rendelkezések Ptk.-ba illesztésének
törvényalkotási célja: a személyhez fűződő jogok sérelmének
reparációja s a jövőbeli jogsértések megelőzése. Ugyanez a
törvényalkotói cél motiválta a sajtószabadság valamennyi
külső korlátját jelentő — meglévő — a büntető- és polgárjog
területén működő intézmények kiépítését.
Az emberi méltósághoz való jognak, s részelemeinek a
becsületnek és a jó hírnévnek védelmét szolgálják a
tisztességes, valósághű tájékoztatás védelme érdekében
kialakított jogintézmények: a Btk.-ban megfogalmazott
tényállások, a sajtóhelyreigazítási eljárás, a nem vagyoni
kártérítés és a közérdekű bírság intézménye.
Álláspontom szerint az alapjog többrétegű korlátozása esetén,
a további korlátozás törvényi tényállásának alkotmánybírósági
vizsgálatát a szükségessség-arányosság mércéjének
alkalmazását, nem önmagában az új törvényi korlátozás
tekintetében kell elvégezni, hanem a meglévő és az új
korlátozások komplex, egymásra vonatkoztatott értékelése
alapján. Méginkább indokolt e vizsgálati módszer a
véleménynyilvánítási jog, illetőleg a sajtószabadság
tekintetében az általuk védett (egy demokratikus
társadalomban kiemelt fontosságú) értékek miatt. A jelen
esetben tehát az új törvényi korlátozásokat — a válaszadás
jogát, valamint a közérdekű bírságra vonatkozó új törvényi
rendelkezéseket (kötelező bírság, felső határ nélkül
kiszabható bírság) — a meglévő, hatályos törvényi
korlátozások, jogi eljárások tükrében kell vizsgálni.
Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint az Alkotmány a
szabad kommunikációt biztosítja, ami alatt mind az “egyéni
magatartás”, mind a “társadalmi folyamat” értendő. A
véleménynyilvánítás joga nem a vélemény tartalmára
vonatkozik: “Ebben a processzusban helye van minden
véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek
egyaránt — különösen azért, mert maga a vélemény minősítése
is e folyamat terméke. Az általa helyesnek tartott
véleményeket mindenki — az állam is — támogatja, s a
helytelennek tartott ellen felléphet mindaddig, amíg ezzel
más jogot nem sért olyan mértékben, hogy az előtt a
véleményszabadságnak is vissza kell vonulnia.” (II.ABh. 1994.
219., 223.)
A törvényhozó feladata, s egyben kötelessége, hogy az
alapjogkorlátozás különböző lehetséges eszközei között
mérlegelve a cél elérésére alkalmas legkisebb
alapjogsérelemmel járó eszközt — “legenyhébb eszközt” —
válassza. (I. ABh., 1992. 171.)
A válaszadás jogára vonatkozó szabályozás a sajtószabadság
elé a tényállítás és az értékítélet közötti különbséget
figyelmen kívül hagyva emel korlátot. A tényállítás
tekintetében a valótlan tényállítás a helyreigazítással
reparálható és ezáltal orvoslást nyer az emberi méltóság,
becsület, jó hírnév sérelme is. A valótlan állítások, vagy
valós állítások hamis színbe történő megfogalmazása az
alapjogsérelem reális veszélyét, veszélyeztetettségét
jelenti. A helyreigazítási eljárás, mint alapjogvédelmi
eszköz, mint a sajtószabadság külső korlátja lényegében
lefedi, reparálja a védendő, megsérült alapjogot. Ami ezen
felül marad — a szubjektív értékítélet, vélemény általi
alapjogsérelem (ami elsősorban a feltételezhetően és
jellemzően érintett kör közéleti szerepének rangját védendő
szempont, s ez inkább a méltóságon túli értékelési tartomány
...) — a további korlátozást, a válaszadási jog biztosítását,
álláspontom szerint nem teszi elkerülehetetlenül szükségessé.
A médiában szereplő (érintett) személy becsületét és jó
hírnevét a valótlan állítással szemben a helyreigazítási
eljárás biztosítja. Ezzel az eljárással az érintett személy a
kedvezőtlen társadalmi megítélését ellensúlyozta, méltóságán
esett csorba orvoslást kapott. Az ezzel párhuzamosan
megítélhető nem vagyoni kártérítésnek pedig erkölcsi
értékalkotó funkciója van. A sajtóbeli vélemény, értékelés a
helyreigazítással — ha olyan tartalmú — már a közvéleményben
átértékelésre kerül, s egyben jellemzi annak szerzőjét. A
fennmaradó alapjogsérelem feltételezett, reális veszélye
nehezen igazolható. [Zárójelben jegyzem meg, hogy a
határozatban bemutatott nemzetközi gyakorlat túlnyomó
többségben a tényállítás tekintetében biztosítja a válaszadás
jogát.]
A helyreigazítás szűkebb, vagy tágabb értelmezése a bírói
gyakorlatra tartozó kérdés. A tényállításokkal szoros
összefüggésben levő vélemény leválasztása helyett az együttes
reagálás lehetőségének biztosítása még értelmezhető a
helyreigazítási eljárás iránti igénynek.
Más oldalról: önmagában az értékítélet szükségszerűen
szubjektív reagálásokat involvál a közlés befogadóinál. A
befogadó tehát maga dönt és minősít: azonosul a véleménnyel,
vagy elveti azt. Ezért valószínűsíthető — állapítja meg
helyesen az indítvány — hogy “az elfogadott társadalmi
diskurzus kereteit túllépő értékítélet nem talál elfogadásra
a közvéleményben.”
A sajtószabadság alkotmányos garanciát “az állam tartalmi be
nem avatkozása” biztosítja. (37/1992. (VI. 10.) AB hat., ABH
1992. 227. 229.) Az ún. védelmi jogi megközelítés mellett, a
sajtószabadság szubjektív jogi aspektusa: a sajtótermék
arculatának, szemléletének, nézetrendszerének kiépítése, a
szerkesztés szabadsága. A szerkesztési szabadság alapjog
értékű eleme a sajtószabadságnak. Meghatározott vélemény,
értékítélet közlésére való kötelezés éppen a sajtó
legszubjektívebb tartományát, a véleményformálást a tényekből
vett adatokból levonható értékelő munkáját érinti. A
válaszadási jog (tehát olyan többletkorlátozás, ami)
szükségtelen mértékben korlátozza a szerkesztés szabadságát,
ezáltal a sajtószabadság lényeges tartalmát. Nincs olyan
súlyos, reális, közvetlen alapjogsérelmi veszély és ehhez
kapcsolható reparációs cél, ami a helyreigazításon,
esetenként a nem vagyoni kártérítési igény
érvényesíthetőségén túli — azt kiegészítő — intézményes
korlátozást alkotmányosan indokolná.
Preventív alapjogvédelmi eszközeként sem igazolható a
választás jogának alkotmányossága, a hatályos jogi eszköz
(külső korlát) közérdekű bírság, mint szankciójellegű
intézmény létezése mellett, ugyanis nem felel meg az
Alkotmánybíróság által az alapjogi korlátozás egyik
mércéjeként megfogalmazott alkotmányos követelménynek, a
legenyhébb eszköz alkalmazásának. A kártérítés és a bírság
együttesen megfelelő visszatartó hatással bír és a
válaszadási joghoz képest kevésbé korlátozza a
sajtószabadságot.
2. Nem értek egyet a Ptk. 84. § (2) bekezdésének az 1.
pontban részletezett (vizsgált) törvény 2. §-ával beiktatott
utolsó mondata alkotmányellenességének megállapítására
irányuló indítvány elutasításával, miszerint: a kérdéses
szabály “... amely a bírság összegének kiszabási elveként a
jogsértőre gyakorolt visszatartó hatást állapította meg...”
“... a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságával nincs
alkotmányos összefüggésben...”
A vizsgált törvény a Ptk. 84. § (2) bekezdését az alábbi két
mondattal egészítette ki: “Ha a jogsértés napilap, folyóirat
(időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt, a bíróság
a jogsértőnek közérdekű célra fordítható bírságot is kiszab.
A közérdekű célra fordítható bírság összegét úgy kell
meghatározni, hogy az visszatartsa a jogsértőt a további
jogsértésektől.”
A közérdekű bírság a nem vagyoni kártérítésből jellegében
eltérő intézmény, egy sajátos represszív-preventív szankció.
A polgári jogi kártérítés összege nyilvánvalóan az
elszenvedett kár bírói mérlegelésének a függvénye. Ezzel
szemben a közérdekű bírság — mint adott sajtó- magatartással
szembeni társadalmi rosszallást kifejező szankció —
kiszabásának “felső határaként”, annak összegszerűsége
helyett egy elvont törvényalkotói célt, a megelőzést elvét
meghatározni, ellenkezik a jogállam — az Alkotmánybíróság
gyakorlatában — “nélkülözhetetlen elemeként” (9/1992. (I.
30.) AB hat., ABH 1992. 59. 65.) számon tartott jogbiztonság
követelményével. Ugyanakkor — egyetértve az indítványozóval —
“kiszámíthatatlansága folytán” jelentős befolyásoló szereppel
bír a sajtószabadság lényeges tartalmára, a szerkesztés
szabadságára, megsérti ezáltal az Alkotmány 61. § (1)
bekezdését.
3. A határozat szorosan értelmezi az Alkotmánybíróságról
szóló 1989. évi XXXII. törvény (Abtv.) 35. §-át, ezért
kizárólag a Ptk. 84. § (2) bekezdésének új utolsó mondatát
tekintette az indítvány tárgyának.
Az Abtv. 35. § (1) bekezdése szerint: “a köztársasági elnök
indítványára az Alkotmánybíróság az Országgyűlés által
elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény aggályosnak
tartott rendelkezését megvizsgálja.”
Álláspontom szerint az “aggályosnak tartott rendelkezés”
törvényi kitételét, az Alkotmánybíróság általános
alkotmányvédelmi pozíciójából kiindulva, az adott vizsgálandó
normán belüli szoros összefüggésre, s e hatáskör speciális,
preventív jellegére, valamint az alkotmányos szervek
együttműködési kötelezettségére is tekintettel (52/1997. (X.
14.) AB hat., ABH 1997. 331. 345.) — tágan kellett volna
értelmezni és az alkotmánybírósági vizsgálat körébe vonni a
Ptk. 84. § (2) bekezdés utolsó előtti új mondatát is.
Eszerint, ha a nem vagyoni kártérítés napilap, folyóirat
(időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt a bíróság
köteles közérdekű bírságot kiszabni. Ez azt jelenti, hogy a
negatív sajtómagatartással arányos kártérítés mellé — a
jogsértés minden esetére — automatikus bírság kiszabása
járul. Az arányosság bírói mérlegelését a törvény kizárja. A
két új rendelkezés együttesen már olyan súlyos
veszélyeztetettséget jelenthet, ami a sajtószabadság
gyakorlásától való elrettentés szintjét is elérheti. E külső
korlátok létezése elsősorban nem a feltételezett jogsértések
megelőzését szolgálná, hanem nagyobb hatásfokkal inkább
befolyásolná a szerkesztési koncepció esetenkénti
kialakítását, mivel olyan kényszeres megfontolásra késztetést
jelentene, ami jelentős mértékben, szükségtelenül korlátozná
a szerkesztés szabadságát.
Összegezve: a sajtószabadság új külső (többlet-) korlátai a
válaszadás jogintézménye, a kötelezően kiszabandó és felső
határ nélküli összegben kiszabható közérdekű bírság a meglévő
külső korlátokra is tekintettel, a szükséges mértéken túl
korlátozzák a sajtószabadságot (a szerkesztés szabadságát),
megsértve ezáltal az alapjog alkotmányban védett lényeges
tartalmát.
Budapest, 2001. december 4.
Dr. Holló András
alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
I.
1. Más okból, de egyetértek a többségi határozatnak azzal
a megállapításával, amely szerint alkotmányellenes a
válaszadás jogának az a szabálya, amelyet az Országgyűlés
a 2001. május 29-i ülésnapján elfogadott törvény 1. §-
ával a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.
törvény (a továbbiakban: Ptk.) 79. §-ának új, (2)
bekezdésében meghatározott.
2. Nem értek egyet ugyanakkor azzal, hogy a többségi
határozat nem állapította meg a Ptk. 84. § (2)
bekezdésében foglalt új rendelkezés
alkotmányellenességét.
II.
Álláspontom részletesebb kifejtése előtt két általános
körülményre utalok:
1. Úgy ítélem meg, hogy a jelen indítvánnyal kapcsolatban
sokkal többről van szó, mint a Ptk.-t módosítani kívánó
rendelkezések alkotmányosságáról. Az alapvető gondok
eredőit magam mindenesetre abban látom, hogy az
Országgyűlés mindmáig nem alkotta meg az Alkotmány 61. §
(3) bekezdésében 2/3-os szavazattöbbségű szabályozási
körébe utalt, sajtószabadságról szóló törvényt. Így
nyílik mód és lehetőség arra, hogy a széles konszenzuson
alapuló “alkotmányos sajtójog” hiányában az Országgyűlés
egyszerű többséggel elfogadott törvényekkel (itt: a Ptk.
módosításával) szabályozzon olyan viszonyokat, amelyek
sokkal inkább az Alkotmány 61. § (3) bekezdésében előírt,
minősített többséget igénylő sajtótörvénybe
kívánkoznának. A polgári jogi keret a jelen esetben nem
más mint kényszerzubbony, amely elvileg és gyakorlatilag
is természetén és hatókörén kívül eső viszonyokat
szabályoz. Itt egy rendszerváltás előtti jogi konstrukció
fennmaradásáról és továbbéltetéséről van szó, amely
változatlanul azt juttatja kifejezésre, hogy az egyén, a
személyiség védelme — legalábbis a most vizsgált körben —
csak a Ptk.-beli szabályozással érhető el.
A kor sajátosságait figyelembe véve, a sajtó-
helyreigazítás 1977-ban történt Ptk.-ba emelése — jóval
az 1986. évi II. törvény előtt, más személyiség-védelmi
rendelkezésekkel együtt — progresszív lépés volt. A
személyeket védő alkotmányos garanciák megteremtéséről
akkor szó sem lehetett, a személyiség védelmét annak
idején a polgári jog vállalta fel. Abból azonban, hogy
egy jogintézmény vagy jogi konstrukció 1977-ban
progresszív volt, még nem következik, hogy az marad egy
másik, alkotmányos berendezkedésben is. Erre tekintettel
meggyőződéssel állítom, hogy az “alkotmányos
sajtótörvény” közvetítése nélkül a Ptk. jelenleg hatályos
helyreigazítási szabályai sem állnák ki az alkotmányosság
próbáját.
Az indítványozó a “sajtószabadság sérelmét” állítja a
Ptkm.-mel kapcsolatban. Ez nemcsak úgy valósulhat meg,
hogy az Alkotmány 61. § (2) bekezdését felhívva a Magyar
Köztársaság nem védi kellő súllyal a sajtó szabadságát,
mert szükségtelenül és aránytalan sérelmet okozva
korlátozza ezt a szabadságot, hanem úgy is, hogy a
sajtószabadságot (itt: a szerkesztési szabadságot) érintő
törvényt nem az Alkotmányban előírt módon alkotják meg.
Álláspontom szerint tehát a “sajtószabadság sérelmének”
vizsgálatába az Alkotmány 61. § (3) bekezdése is
bevonandó lett volna.
2. A kétharmadosság vizsgálatán túl, a közérdekű bírság
intézményének alkotmányossági megítélésénél is
jelentőséget tulajdonítok az indítványhoz kötöttség
kérdésének.
Az indítvány kifejezetten csak azt kéri, hogy az
Alkotmánybíróság állapítsa meg a Ptk. Ptkm. 2. §-ával
megállapított 84. § (2) bekezdése utolsó mondatának
alkotmányellenességét. Kérdéses lehet tehát ezúttal is
az, túlterjeszkedhet-e az Alkotmánybíróság az
indítványozó kérelmén. E tekintetben álláspontom ugyanaz,
mint a 2/2001. (I. 17.) AB határozathoz fűzött párhuzamos
indokolásomban is volt. Azaz: a köztársasági elnök
előzetes normakontrollra irányuló indítványa esetén is
módja van az Alkotmánybíróságnak az indítvánnyal érintett
jogszabályi környezet teljesebb körű feltárására. [Csak
emlékeztetőül: éppen a sajtóról szóló 1986. évi II.
törvény 14. § (2) bekezdése tekintetében — köztársasági
elnöki előzetes normakontrollra irányuló indítvány nyomán
állapított meg az Alkotmánybíróság mulasztásban
megnyilvánuló alkotmánysértést. 48/1993. (VII. 2.) AB
határozat, ABH 1993. 314, 319.] Az Alkotmánybíróság tehát
nem kezelheti mereven az Abtv.-ben kapott hatásköreit, az
alkotmányosság hatékony védelme megkövetelheti a támadott
rendelkezéssel szoros összefüggésben álló más
rendelkezések (pl.: itt a jogkövetkezmény alkalmazási
feltételének) alkotmányossági vizsgálatát is.
Az indítványhoz kötöttséget a jelen esetben sem tudom
ezért akként értelmezni, hogy az Alkotmánybíróság
vizsgálata nem terjeszkedhetne túl a Ptk. 2. §-ával
beiktatott Ptkm. 84. § (2) bekezdése utolsó mondatának
vizsgálatánál.
III.
1. Jóllehet egyetértek a többségi határozatnak azzal a
megállapításával, amely szerint alkotmányellenes a
válaszadás jogának tervezett szabálya, ez azonban nem
jelenti azt, hogy a megállapításhoz kapcsolódó indokolást
is minden tekintetben megfelelőnek tartom.
Az indokolással kapcsolatos első kifogásom a többségi
határozat II. 11. pontjában foglalt következtetéssel
kapcsolatos. A többségi határozat szerint — az Alkotmány
8. § (2), 54. § (1), 59. § (1), 61. § (1) - (2)
bekezdéseire, valamint az Alkotmánybíróság gyakorlatára
tekintettel — a “tág értelemben vett válaszadás joga
általában a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának
nem alkotmányellenes korlátozása”.
Azért nem értek egyet a Ptkm. és a többségi határozat
mögött meghúzódó sajtónyilvánosságra vonatkozó
felfogással, mert egy, a vélemények többszólamúságát
toleráló és biztosító alkotmányos rendszerben a
sajtónyilvánosság lehetővé teszi, hogy az érintett
személyek — tipikusan a közszereplők — elmondhassák,
ütköztethessék véleményüket. Demokratikus viszonyok
között a sajtópiac pluralitása a tömegtájékoztatási
eszközök versenyét is megteremti. A vélemények,
értékelések közérdeklődésre számot tartó eseményekről
jelennek meg, amelyekben általában közszereplők
érintettek. A sajtópiac sokszínűségéből következő verseny
a tömegtájékoztatási eszközök elemi érdekévé teszi, hogy
ilyen, közérdeklődésre számot tartó eseményekről
tudósítsanak, azokkal kapcsolatban véleményeket,
értékeléseket jelentessenek meg. Ebben a megközelítésben
nem a tömegtájékoztatási eszközök felett rendelkezők
“túlhatalmától” kell megvédeni a polgárokat. Sokkal
inkább arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy a közügyek
iránt érdeklődő, azok megvitatásában részt vevő emberek
szabadon választhassanak a vélemények piacán.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a
sajtószabadságot elsősorban az állam tartalmi be nem
avatkozása biztosítja. Ezzel elvileg lehetővé válik, hogy
a társadalomban meglevő vélemények teljessége megjelenjen
a sajtóban; az Országgyűlés törvényhozó hatalmánál fogva
köteles megakadályozni, hogy tájékoztatási monopóliumok
jöjjenek létre. [Vö.: 37/1992. (VI. 10.) AB határozat,
ABH 1992. 227, 229-230.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat,
ABH 1994. 219, 223; 13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH
226, 230.] Ezek következtében, plurális sajtóviszonyok
mellett, a válaszadás jogának tervezett szabályozása
indokolatlan beavatkozást jelentene a sajtó (szerkesztés)
szabadságába az állam részéről.
2. Második kifogásom a kilátásba helyezett közérdekű
bírsággal kapcsolatos.
A közérdekű célra fordítható bírság intézményét
szükségtelennek tartom. A válaszadási joghoz kötelezően
kapcsolódó közérdekű bírság osztja a válaszadás
alkotmányjogi megítélését. Álláspontom szerint a Ptk. 84.
§ (1) bekezdésében írt jogvédelmi eszközök — különösen a
kártérítés intézménye — jelenleg is elégséges védelmet
biztosít a felmerült jogsérelem (a jó hírnév
megsértésének) orvoslására. A kötelezően alkalmazandó
közérdekű bírság bevezetése és intézményesítése — azzal
együtt, hogy nincs kapcsolatban a jogsérelmet szenvedett
személy jóvátételével — komoly rést üt azon a falon,
amelyet az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás
szabadsága érvényesülése érdekében emelt. Az
Alkotmánybíróság szerint: ”A véleménynyilvánítás
szabadsága — alkotmányos alapjogként — fokozott védelmet
élvez, azt csak az emberi méltósághoz, a becsülethez és a
jó hírnévhez való jogok védelme — mint külső korlátok —
korlátozhatják.” [33/1998. (VI. 25.) AB határozat].
Ezekről a “külső korlátokról” már az egyik korai
határozatában szólt az Alkotmánybíróság: ”... A
véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak
csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső
korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás
lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet
nélkül. Vagyis az egyéni véleménynyilvánítás, a saját
törvényei szerint kialakuló közvélemény, és ezekkel
kölcsönhatásban a minél szélesebb tájékozottságra épülő
egyéni véleményalkotás lehetősége az, ami alkotmányos
védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad kommunikációt — az
egyéni magatartást és társadalmi folyamatot — biztosítja,
s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad
véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye
van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és
sértőnek egyaránt — különösen azért, mert maga a vélemény
is e folyamat terméke ...” [30/1992. (V. 26.) AB
határozat, ABH 1992. 167, 178-180.]. Ugyanez a határozat
szoros kapcsolatot teremtett a véleménynyilvánítási
szabadság és a sajtószabadság között is. “A
véleménynyilvánítási szabadság a sajtószabadság
vonatkozásában sajátosan érvényesül. A sajtó szabadságát
arra figyelemmel kell garantálnia az államnak, hogy a
,sajtó’ a véleményalkotáshoz szükséges
információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és a
véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. Ahogy
a sajtószabadság joga a véleménynyilvánításhoz való
jogból mint anyajogból vezethető le, úgy a
véleménynyilvánításhoz való jog kitüntetett volta is
annyiban vonatkozik a sajtó szabadságára, amennyiben az a
véleménynyilvánítás alkotmányos alapjogát szolgálja. A
sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem
a tájékoztatásé is, azaz alapvető szerepe van a
véleményalkotás feltételét képező tájékozódásban. Az
Alkotmány 61. § (1) bekezdése is egymás mellett
tartalmazza a szabad véleménynyilvánításhoz, továbbá a
közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való
jogot.” (ABH 1992. 227, 229.)
Álláspontom szerint ezeket a kitüntetett értékeket
közvetlenül veszélyezteti a “közérdekű célra fordítható
bírság” intézményének a bevezetése. Ennek révén olyan új
— a Ptk. fogalmi és intézményi rendszerébe egyébként nem
is illő — jogkövetkezmény lép be, amely önmagában, már
kilátásba helyezésénél fogva szükségtelen korlátozást
jelent, az mind a véleménynyilvánítás, mind a
sajtószabadság elé magas gátat emel.
A közérdekű bírsággal kapcsolatban nem védhető az az
álláspont sem, hogy annak alkalmazása “a társadalom
rosszallását fejezi ki”. Véleményem szerint ugyanis nem
igazolható az a hipotézis, miszerint, ha a bíróság
megállapítja, hogy egy napilap, folyóirat, rádió,
televízió stb. útján közölt vélemény vagy értékelés
valaki személyhez fűződő jogát sérti, akkor ott
automatikusan a társadalom rosszallása is kifejeződik.
Ennek oka éppen az, hogy a vélemények többszólamúságát
elfogadó és biztosító demokráciákban valamely közügyben,
annak szubjektív megítélése miatt, szinte soha nem
alakulhat ki konszenzus. (Itt csupán jelezném: a
tényállítások és vélemények közötti különbség felvethet
további, jogalkalmazási nehézségeket is. A Ptkm. 3. §-a a
sajtó-helyreigazítási eljárás szabályait rendeli
alkalmazni a válaszadás közlése iránti eljárásra. Nehezen
képzelhető el azonban az, hogyan alkalmaznák a bíróságok
a Pp. sajtó-helyreigazítási eljárásra vonatkozó
szabályait, amelyek középpontjában valamely tényállítás
valódiságának bizonyítása áll.)
A sajtószabadságra gyakorolt “visszatartó hatást”
(“chilling effect”) csak fokozza a közérdekű célra
fordítható bírság alkalmazásának tervezett szabályozási
módja. E szabályozási mód részben merev, eltérést nem
engedő [“... Ha a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki
lap), rádió, televízió útján történt, a bíróság a
jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszab
...”], részben mindenféle korlátot feloldó, gyakorlatilag
a bíróság szabad belátása előtt utat nyitó jellegű és
tartalmú. (“ ... A közérdekű célra fordítható bírság
összegét úgy kell meghatározni, hogy az visszatartsa a
jogsértőt a további jogsértésektől.”). Mindez azzal a
veszéllyel járhat, hogy a tervezett szankció a
demokratikus rendszer léte és működése szempontjából
alapvető fontosságú véleménynyilvánítási szabadság és
sajtószabadság érvényesülését közvetlenül és érzékelhető
módon korlátozza.
Következésképpen az Alkotmánybíróságnak a Ptk. Ptkm. 2. §-
ával megállapított 84. § (2) bekezdésének idézett utolsó
két mondatát egységesen, összefüggéseiben kellett volna
értelmeznie, függetlenül attól, hogy az indítvány maga
valóban csak az utolsó mondat alkotmányellenességének
megállapítását kezdeményezte. Az indítványhoz
kötöttségnek azt a rendkívül merev módját, amelyet a
határozat követ (egy bekezdés három mondatát izolálja),
nem tudom elfogadni, az — álláspontom szerint — az
Alkotmánybíróság téves szerepfelfogásán alapul. Márpedig
a két (szerintem összetartozó) mondat tartalmi egységként
való kezelése semmiképpen nem hozhatta volna azt a
végkövetkeztetést, amely lényegében azt sugallja, hogy a
közérdekű bírság kilátásba helyezése egyrészt szükséges,
másrészt az okozott jogsérelemmel arányos korlátozást is
jelent.
Álláspontom szerint a sajtószabadság indítvány által
aggályosnak tartott szabályozással történő korlátozása —
a jó hírnév és az emberi méltóság védelmét szolgáló egyéb
eszközök biztosítottságára is figyelemmel — szükségtelen,
és erre tekintettel alkotmányellenes.
Budapest, 2001. december 4.
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye
Egyetértek a határozat rendelkező részének azon
megállapításával, amely alkotmánysértőnek tartja a válaszadás
jogának az Országgyűlés 2001. május 29-i ülésnapján
elfogadott, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.
törvény módosításáról szóló törvény (a továbbiakban: Ptkm.)
1. §-ával beiktatott szabályát.
Nem értek egyet azonban azzal, hogy ezt a döntést kizárólag
az arányosság tesztje alapozza meg. A véleményszabadság
kiemelt alkotmányos oltalmát hangsúlyozó korábbi
alkotmánybírósági gyakorlatból az következik, hogy a
válaszadásnak a törvényalkotó által elképzelt jogintézménye
kényszerítő indok nélkül csorbítja a sajtó szabadságát.
Nem osztom a határozatnak azt a konkrét ügyön túlmutató
álláspontját sem, amely szerint a válaszadás joga általában
nem alkotmányellenes, mivel az a sajtó szabadságának az
emberi méltóság és a jó hírnév védelme érdekében alkalmazott,
szükséges korlátozása.
Véleményem szerint alkotmánysértő az is, hogy a jogalkotó a
törvényben nem határozta meg a válaszadás esetében kötelezően
alkalmazandó közérdekű bírság felső határát.
1. A Ptkm. 1. §-ába foglalt válaszadás jogintézményének
bevezetésével a jogalkotó a sajtótermékek, valamint a rádió-
és televízióműsorok tartalmát oly módon szabályozza, hogy az
ellenvélemények, értékelések közzétételére kötelezi a
szerkesztőségeket, illetve a műsorszolgáltatókat. Egy ilyen,
a sajtószabadságot érintő tartalmi beavatkozás
alkotmányossága a szükségesség és arányosság tesztje alapján
vizsgálandó. Az eljárás során az Alkotmánybíróságnak
figyelemmel kell lennie arra is, hogy a véleménynyilvánítás
kiemelt védelmében a sajtószabadság is osztozik, a
sajtószabadságnak tehát igen kevés joggal szemben kell csak
engednie.
Véleményem szerint vitatható az a jelen alkotmánybírósági
határozatban foglalt megállapítás, amely szerint a szólás- és
sajtószabadság korlátozása “szűk körben lehetséges olyankor,
ha politikai vitáról, az állam bírálatáról van szó”, de
elfogadható a tágabb körű korlátozás azokban az esetekben,
amikor “a sajtónak a demokrácia védelmében játszott szerepe
nem vagy alig jelenik meg”. A határozat alapján ez utóbbi
körbe tartozik a válaszadás alkotmányosságának vizsgálata.
Az Alkotmánybíróság által a kereskedelmi információkra
vonatkozó szabályok alkotmányossági vizsgálatakor korábban
alkalmazott teszt, amely alkotmányos védelemben részesíti a
gazdasági reklámokat, de azok esetében szélesebb körben
ismeri el az állami beavatkozás szükségességét, a válaszadás
jogintézménye alkotmányosságáról való döntéshozatalkor nem
lehet irányadó.
“Az Alkotmány a szabad kommunikációt – az egyéni magatartást
és a társadalmi folyamatot – biztosítja, s nem annak
tartalmára vonatkozik a véleménynyilvánítás alapjoga.”
[30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 179.] Ezen
alapállásból következik, hogy tartalmára tekintet nélkül
részesül kiemelt alkotmányos védelemben a
véleménynyilvánítás, függetlenül attól, hogy magánjellegű
közlésről vagy politikai beszédről, bírálatról van szó. Az
Alkotmánybíróság a kifejezés szabadságát mint az egyén
önkifejezésének, személyisége szabad kibontakoztatásának
elengedhetetlen eszközét, illetve mint az egyén demokratikus
társadalomban való részvételét elősegítendő részesítette
többletvédelemben. Minthogy a kereskedelmi információk célja
általában sokkal inkább valamely áru megismertetése és a
vásárlásra ösztönzés, mintsem az önkifejezés és a
demokratikus párbeszédben való részvétel, a reklámok esetében
szélesebb körben minősülhet alkotmányosnak az állami
beavatkozás. A Ptkm. 1. §-ának hatályba lépése esetében
azonban a válaszadás jogintézménye nem csupán az ún.
kereskedelmi információra vonatkozó vélemény vagy értékelés
esetében lenne alkalmazandó, hanem például a politikusokat,
közszereplőket érintő közérdekű tárgyban közölt véleményekre
(tehát a politikai vita fogalmába tartozó közlésekre),
valamint a magánjellegű értékelésekre is, amennyiben azok
személyiségi jogot sértőek.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság által többször
megerősített, a kifejezés szabadságának kiemelt védelmét
biztosító alapjogi teszt alapján kellett volna a határozatnak
megítélnie, hogy a válaszadás bevezetésének van-e kényszerítő
indoka, vagy a hatályban lévő Polgári Törvénykönyv és a
Büntető Törvénykönyv kínálta jogi eszközök megfelelő védelmet
nyújtanak a személyiségi jogsérelmek esetében.
2.1. A határozat álláspontja szerint a tág értelemben vett
válaszadás joga, vagyis a tényállítások esetében igénybe
vehető sajtó-helyreigazítás és az ellenvélemény közlésének
(válaszadás) joga együttesen minősül a sajtószabadság
szükséges korlátozásának. Minthogy előzetes normakontroll
keretében az Alkotmánybíróság kizárólag a Ptkm. által
bevezetett válaszadási jog alkotmányosságát vizsgálhatta, nem
térek ki különvéleményemben arra a kérdésre, hogy
összeegyeztethető-e az Alkotmánnyal a sajtó-helyreigazítás
jogintézményének jelenlegi szabályozása.
Az Alkotmány 61. § (2) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság
elismeri és védi a sajtó szabadságát. Ezt a szabadságot az
államnak arra figyelemmel kell garantálnia, hogy a sajtó a
véleménynyilvánításnak és a véleményformálásnak kitüntetett
fontosságú eszköze. A sajtószabadságot elsősorban az állam
tartalmi be nem avatkozása biztosítja; ennek felel meg
például a cenzúra tilalma és a szabad lapalapítás lehetősége.
Ezzel a tartózkodással az állam elvileg lehetővé teszi, hogy
a társadalomban meglévő vélemények, valamint a közérdekű
információk teljessége megjelenjen a sajtóban. [37/1992. AB
határozat, ABH 1992. 227, 229-230.]
A törvényhozó a Ptkm. általános indokolásában hangsúlyozza,
hogy a válaszadás jogintézményének bevezetésével olyan, a
sajtóra kötelező szabályozást alkotott, amelynek célja az
“emberi méltósághoz való jog és a jó hírnévhez való jog
alkotmányos értékeinek” védelme. A korlátozás azonban
valójában a személyiségi jogok erősebb védelmét célozza. A
személyiségi jogok (és ezen belül a jó hírnévhez való jog)
pedig bár igen közeli kapcsolatban állnak az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésében garantált emberi méltósághoz való
alapjoggal, azzal mégsem azonosak. Az emberi méltósághoz való
jog az “általános személyiségi jog” egyik megfogalmazása
[8/1990. AB határozat, ABH 1990. 42, 44.]. Az általános
személyiségi jog anyajogából fakadó egyes jogok pedig, így –
többek között – a jó hírnévhez való jog is a szükségesség és
arányosság tesztje alapján korlátozható. Igaz ugyan, hogy a
sajtószabadság korlátai közül a legnagyobb súllyal a
személyhez fűződő jogok vehetők figyelembe, de az alapjogok
közötti mérlegelés során is vizsgálandó, hogy az alkalmazott
jogalkotói korlát elengedhetetlenül szükséges-e a
személyiségi jogok védelmében, vagy a hatékony
személyiségvédelem más, a sajtó szabadságát kevésbé korlátozó
módon is elérhető.
A Ptkm. 1. §-a a válaszadás bevezetésével a sajtó szabadságát
a személyiségi jogok védelme érdekében korlátozza, és e
korlátozás, mivel annak kényszerítő indoka nincs, álláspontom
szerint szükségtelen, következésképpen alkotmánysértő.
Jogrendszerünk ma több lehetőséget biztosít a személyhez
fűződő jogaiban sértettek számára, hogy jogsérelmükre
orvoslást nyerjenek. A Polgári Törvénykönyv alapján polgári
peres eljárást indíthat az, akit (például valós vagy valótlan
tény állításával, esetleg sértő kifejezés használatával)
személyhez fűződő jogában megsértettek. Ennek során
követelheti – többek között – a jogsértés megtörténtének
bírósági megállapítását; a jogsértés abbahagyását és a
jogsértő eltiltását a további jogsértéstől; elégtételadást,
illetve a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést
megelőző állapot helyreállítását vagy kártérítést. [Ptk. 84.
§ (1) bekezdés]
A Ptk. 84. § (1) bekezdésének c) pontja pedig jelenleg is
lehetőséget nyújt arra, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy
más megfelelő módon a személyiségi jogaiban sértett számára
elégtételt adjon, illetve hogy a perben eljáró bíróság
ítéletében a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek
megfelelő nyilvánosságot biztosítson.
A sajtójog egy sajátos eszköze is rendelkezésére áll azoknak,
akikről a nyomtatott vagy elektronikus sajtó valótlan tényt
közölt, híresztelt, illetőleg valós tényeket hamis színben
tüntetett fel. A sajtó-helyreigazítás azonban kizárólag
tényekre vonatkozhat.
Becsületének, jó hírnevének védelmében nemcsak a polgári jog
eszközeivel élhet a jogaiban sértett, hanem a büntetőjog
kínálta lehetőségekkel is. Amíg a Btk. 179. §-ában
meghatározott rágalmazás csak tényállítással vagy erre
közvetlenül utaló kifejezéssel valósítható meg, addig
becsületsértés (Btk. 180. §) miatt az is felelősségre
vonható, aki a becsület csorbítására alkalmas egyéb
kifejezéssel élt.
Akár polgári jogi igényeket érvényesít a sértett, akár a
büntetőjog védelmét veszi igénybe, nem hagyható figyelmen
kívül az Alkotmánybíróság által első alkalommal a 36/1994.
(VI. 24.) AB határozatban megfogalmazott azon elvi tétel,
amely szerint a “közügyekben való véleménynyilvánítási
szabadságnak alkotmányosan magas értéktartalma miatt a
közhivatalok és a közhivatalt vállaló személyek, valamint a
közélet egyéb szereplői becsületének védelme kevésbé
korlátozhatja a véleménynyilvánítási szabadságot, mint a
magánszemélyek becsületének védelme”. (ABH 1994. 219, 231.)
A jogalkotó a Ptkm. 1. §-ában úgy teremt válaszadási jogot,
hogy figyelmen kívül hagyja a közéleti személyiségeket és a
magánszemélyeket érintő véleménynyilvánítás közötti
különbségeket. Közéleti személyiségeket, közügyeket érintő
vélemények és értékelések esetében ugyanis még kevésbé
tekinthető a személyiségvédelmet szolgáló szükséges eszköznek
a válaszadás. A politikusoknak és a közéletben résztvevő más
személyeknek ugyanis lehetőségük van mindenkor a sajtó útján
közölni nézeteiket, illetve mások véleményét értékelő
megjegyzéseiket.
2.2. A határozat szerint a válaszadás jogintézményének
bevezetése azért is indokolt, mert annak segítségével a
külvilág megismeri az érintett saját véleményét, és a
válaszadás “segítséget nyújt azoknak, akik egyébként gyengébb
pozícióban vannak, mint a tömegtájékoztatási eszközök fölött
rendelkezők”.
A Ptkm. válaszadási jogot beiktató 1. §-a az Alkotmánybíróság
által a 37/1992. (VI. 10.) AB határozatban a közszolgálati
televízióra és rádióra vonatkozó azt a követelményt próbálja
a nyomtatott sajtóban érvényesíteni, hogy a társadalomban
meglévő vélemények teljes körben, kiegyensúlyozott arányban
legyenek jelen. E sajátos megoldást azonban az
Alkotmánybíróság kizárólag a frekvenciák szűkössége miatt és
a monopolhelyzetben lévő országos közszolgálati rádió és
televízió esetében találta indokoltnak.
A kiegyensúlyozottság követelményének alkotmányosságát az
amerikai Legfelsőbb Bíróság is aszerint ítélte
alkotmánysértőnek vagy alkotmányosnak, hogy az az
elektronikus médiát vagy a nyomtatott sajtót kötelezte. A Red
Lion ügyben, amelynek során a bíróság arról döntött, hogy
kérhet-e válaszidőt a sértett egy rádióban elhangzott, rá
nézve sérelmes állítást követően, a Legfelsőbb Bíróság
elsősorban a frekvenciaszűkösségre hivatkozva állt ki a
kiegyensúlyozottság elve mellett azt hangsúlyozva, hogy egy
közérdeklődésre számot tartó kérdésben minden releváns
álláspontnak meg kell jelennie. [Red Lion Broadcasting Co. v.
F.C.C., 395 U.S. 367 (1969)] A Tornillo ügyben azonban a
Legfelsőbb Bíróság már a sajtó- és ezen belül a szerkesztés
szabadságát sértőnek találta azt a floridai szabályt, amely
alapján ha egy képviselőjelölt személyét sajtótámadás érte, a
sajtótermék köteles volt ingyenesen helyet biztosítani a
megtámadott képviselő viszontválaszának. [The Miami Herald
Publishing Co. v. Pat Tornillo, Jr., 418 U.S. 241 (1974)]
A véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog gyakorlásának
egyre elterjedtebb módja a vélemények, nézetek nyomtatott és
elektronikus sajtóban való megjelenítése. Az egyes
sajtótermékek azonban nem a vélemények tárházaként szolgáló
semleges fórumok, ahol a szerkesztőségek akarata ellenére is
joga volna az egyéneknek nézeteik megjelentetésére. Ahogyan
az Európai Emberi Jogi Egyezmény 10. cikkét sem lehet úgy
értelmezni, mint amely automatikusan jogot biztosít minden
személynek, illetve szervezetnek arra, hogy a rádióban vagy a
televízióban bizonyos műsoridőt biztosítsanak számára
álláspontja kifejtésére (Kritikai elemzés az Emberi jogok
európai egyezménye 10. cikkének hatóköréről és
alkalmazásáról, Bírósági Határozatok Emberi Jogi Füzetek
1997/1., 9.), úgy Alkotmányunk sem biztosít jogot senki
számára, hogy nézetét, véleményét az általa kiválasztott
sajtóterméken keresztül juttassa el a külvilághoz. Az
Alkotmány 61. § (2) bekezdése alapján azonban bárki szabadon
alapíthat lapot, és ezáltal közölheti álláspontját valamely
sajtótermékben. Az Alkotmány sajtó szabadságát garantáló 61.
§ (2) bekezdésébe ugyanis beletartozik a cenzúra tilalma és a
lapalapítás szabadsága, de a szerkesztői autonómia is. Teljes
mértékben egyetértek tehát a köztársasági elnök indítványában
foglalt azon megállapítással, hogy a sajtó “meghatározott
vélemények, értékítéletek közlésére való kötelezése a szabad
meggyőződésen alapuló szerkesztés messzemenő korlátozása.”
Mindezek alapján a válaszadás jogintézménye a sajtó
szabadságát biztosító Alkotmány 61. § (2) bekezdésének
szükségtelen korlátozása, a Ptkm. válaszadást bevezető 1. §-a
ez okból alkotmánysértő, ezért nem vizsgálom, hogy a Ptkm.
alkalmas és a lehető legkevésbé korlátozó eszközt választotta-
e a személyiségvédelem hatékonyabbá tétele érdekében.
Amellett, hogy a válaszadás intézményét alkotmánysértőnek
tartom, hangsúlyozni kívánom, hogy a tisztességesen működő
sajtó kialakulása kívánatos cél. Ez a cél azonban nem jogi és
adminisztratív, hanem jogon túli, például sajtóetikai
eszközökkel valósítható meg.
3. Álláspontom szerint a jog-összehasonlító vizsgálat
eredményeképpen is arra a megállapításra juthatunk, hogy a
vélemények kiigazítására szolgáló válaszadás kivételes, a
demokratikus államok túlnyomó többségében ismeretlen
jogintézmény. A common law országok, mint például az Egyesült
Királyság, az Egyesült Államok és Ausztrália, nem biztosítják
a válaszadás és a helyreigazítás jogát. A kontinentális
jogrendszerek többségében ismert ugyan a sajtó-helyreigazítás
intézménye, de – ahogyan arra a határozat is utal – több
európai országban, így Németországban, Svájcban, a spanyol
Alkotmánybíróság 1989-ben született döntését követően
Spanyolországban, sőt Ausztriában és Hollandiában is
kizárólag tényállítás szolgálhat helyreigazítás alapjául,
vélemény vagy értékelés nem.
A határozat több nemzetközi emberi jogi dokumentumra is
hivatkozik azt igazolandó, hogy a válaszadás a sajtó
szabadságának elfogadott korlátozása. Nemzetközi emberi jogi
szerződés azonban – álláspontom szerint – sohasem szolgálhat
alapul arra, hogy az állam a belső jogban már létező,
magasabb szintű jogvédelmet lerontsa. Amennyiben az Alkotmány
magasabb mércét állít a jogkorlátozás elé és valamely jog
nagyobb védelmét biztosítja, a nemzetközi szerződésben részes
állam a nemzetközi jogi dokumentumra hivatkozással a
jogvédelem elért szintjét nem csökkentheti.
4. Egyetértek azzal, hogy a határozat kizárólag a
köztársasági elnök által megjelölt rendelkezések (a Ptkm. 1.
§-ának a Ptk. 79. § (2) és (3) bekezdéseit, a 2. §-nak a Ptk.
84. § (2) bekezdése utolsó mondatát megállapító részei)
alkotmányossági vizsgálatára szorítkozott.
Véleményem szerint azonban alkotmánysértő a kötelezően
alkalmazandó közérdekű bírság felső határa törvénybéli
meghatározásának hiánya. A Ptkm. 2. §-ával megállapított Ptk.
84. § (2) bekezdésének utolsó mondata a sajtó szabadságát
alkotmánysértő módon korlátozza, a bizonytalan összegű
közérdekű bírság bevezetésének ugyanis öncenzúrázó és ezáltal
visszatartó hatása lehet a bíráló, kritizáló értékelések és
vélemények megjelentetésére. Ez a sajtó, közelebbről a
szerkesztés szabadságának alkotmányosan elfogadhatatlan
korlátozása.
Budapest, 2001. december 4.
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró
. |