English

Hungarian
Ügyszám:
.
583/A/2001
Előadó alkotmánybíró: Harmathy Attila Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 57/2001. (XII. 5.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2001/484
.
A döntés kelte: Budapest, 12/04/2001
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                   

      Az  Alkotmánybíróság a köztársasági elnöknek az  Országgyűlés
      által  elfogadott,  de  még ki nem  hirdetett  törvény  egyes
      rendelkezései  alkotmányellenességének előzetes  vizsgálatára
      benyújtott   indítványa   alapján   –   dr.   Bihari   Mihály
      alkotmánybíró  párhuzamos indokolásával, valamint  dr.  Czúcz
      Ottó,  dr.  Holló  András, dr. Kiss László és  dr.  Kukorelli
      István   alkotmánybírók  különvéleményével   –   meghozta   a
      következő

                              határozatot:

      Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  alkotmányellenes  a
      válaszadás jogának a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.  évi
      IV.  törvény  79. §-ának – az Országgyűlés 2001.  május  29-i
      ülésnapján elfogadott törvény 1. §-ával beiktatott –  új  (2)
      bekezdésében meghatározott szabályozási módja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás

                                     I.

        1.  A  köztársasági  elnök  – az  Alkotmány  26.  §-ának  (4)
        bekezdése  alapján  – nem írta alá a Polgári  Törvénykönyvről
        szóló   1959.   évi   IV.  törvény  (a  továbbiakban:   Ptk.)
        módosítását  meghatározó, az Országgyűlés  2001.  május  29-i
        ülésnapján elfogadott törvényt (a továbbiakban: PtkM.), hanem
        azt  az  Alkotmánybíróságnak  küldte  meg  véleményezésre.  A
        köztársasági  elnök az Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi
        XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. §-ának a) pontjára,
        21.  §-a  (1)  bekezdésének b) pontjára  és  35.  §-ának  (2)
        bekezdésére     hivatkozva     indítványozta,     hogy     az
        Alkotmánybíróság  vizsgálja  meg  a  PtkM.  1.  és   2.   §-a
        aggályosnak tartott rendelkezéseit.

        Az indítvány a következő megállapítást tartalmazta:
        “A  fent említett, kihirdetésre megküldött törvény 1.  §-a  a
        Polgári  Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 79.  §-a
        (2)  bekezdését és 79. § (3) bekezdését megállapító részében,
        valamint 2. §-a a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.
        törvény  84.  §  (2)  bekezdése utolsó  mondatát  megállapító
        részében, megítélésem szerint alkotmányellenes.”

        Az  indítvány a megjelölt szabályokat az Alkotmány  következő
        rendelkezéseivel tartja ellentétesnek:
        “A  Ptk.-nak  a  PtkM.  1.  §-ával megállapított  79.  §  (2)
        bekezdése  és  79.  § (3) bekezdése a válaszadásra  vonatkozó
        részében véleményem szerint ellentétes az Alkotmány 61. § (2)
        bekezdésében garantált sajtószabadsággal, a Ptk.-nak a  PtkM.
        2.  §-ával  megállapított 84. § (2) bekezdése utolsó  mondata
        pedig   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdésében   deklarált
        jogállamiság elvébe ütközik, valamint ellentétes az Alkotmány
        61.  §  (1)  és  (2) bekezdéseibe foglalt véleménynyilvánítás
        szabadságával és a sajtószabadsággal.”

        A  PtkM.  rendelkezéseivel kapcsolatban  több  olyan  személy
        fordult  az  Alkotmánybírósághoz és fejtette ki álláspontját,
        aki az Abtv. 21. §-ának (1) bekezdése szerint az Országgyűlés
        által   elfogadott,   de   még  ki  nem   hirdetett   törvény
        rendelkezései        alkotmányellenessége       vizsgálatának
        indítványozására nem jogosult. Ezek a beadványok  nem  önálló
        indítványok,  ezért  ezekről az Alkotmánybíróság  nem  hozott
        határozatot.

        2.   Az   Alkotmánybíróság   az  Alkotmánynak   a   következő
        rendelkezéseit vette alapul:

        “2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”

        “8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
            (2)  A  Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra  és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

        “54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

        “59.  §  (1)  A  Magyar Köztársaságban mindenkit  megillet  a
        jóhírnévhez,  a  magánlakás sérthetetlenségéhez,  valamint  a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

        “61.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű
        adatokat megismerje, illetőleg terjessze.
            (2)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  és  védi  a  sajtó
        szabadságát.”

        Az  indítvány  melléklete tartalmazza a törvény szövegét.  Az
        aggályosnak tartott rendelkezések – a megítélésnél figyelembe
        veendő kapcsolódó szabályokkal együtt – a következők:

                            “2001. évi …… törvény
            a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény
                                módosításáról

                                    1. §

        A  Polgári  Törvénykönyvről szóló 1959. évi  IV.  törvény  (a
        továbbiakban:   Ptk.)   79.  §-ának   helyébe   a   következő
        rendelkezés lép:

        ‘79.  §  (1) Ha valakiről napilap, folyóirat (időszaki  lap),
        rádió  vagy  televízió valótlan tényt közöl  vagy  híresztel,
        illetőleg  való  tényeket  hamis  színben  tüntet  fel,  –  a
        törvényben  biztosított egyéb igényeken kívül  –  követelheti
        olyan  közlemény  közzétételét,  amelyből  kitűnik,  hogy   a
        közlemény mely tényállása valótlan, mely tényeket tüntet  fel
        hamis    színben,   illetőleg,   melyek   a    való    tények
        (helyreigazítás).

        (2)  Akinek  személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban
        (időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely
        vélemény  vagy  értékelés sérti, – a  törvényben  biztosított
        egyéb  igényeken kívül – követelheti saját véleményének  vagy
        értékelésének közzétételét is (válaszadás).

        (3)  A  helyreigazítást, illetve válaszadást napilap esetében
        az  erre  irányuló  igény kézhezvételét  követő  nyolc  napon
        belül,  folyóirat  (időszaki  lap)  esetében  a  legközelebbi
        számban  azonos  módon, rádió, illetőleg  televízió  esetében
        pedig  –  ugyancsak nyolc napon belül – a sérelmes  közléssel
        azonos napszakban kell közölni.’
                                     
                                    2. §

        A  Ptk.  84.  § (2) bekezdés helyébe a következő  rendelkezés
        lép:

        ‘(2)  Ha  a  kártérítés  címén  megítélhető  összeg  nem  áll
        arányban  a felróható magatartás súlyosságával, a  bíróság  a
        jogsértőre  közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.
        Ha  a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki lap), rádió vagy
        televízió  útján  történt, a bíróság a  jogsértőre  közérdekű
        célra  fordítható  bírságot  is  kiszab.  A  közérdekű  célra
        fordítható  bírság  összegét úgy kell meghatározni,  hogy  az
        visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől.’

                                    3. §
                                     
        A  Polgári  perrendtartásról szóló 1952. évi III.  törvény  a
        következő 346/A. §-sal egészül ki:

        ‘346/A. § A válaszadás közlése (1959. évi IV. törvény  79.  §
        (2)-(3)  bekezdése)  iránti eljárásra a  sajtóhelyreigazítási
        eljárás szabályait kell megfelelően alkalmazni.’

                                    4. §

        Ez  a  törvény  a  kihirdetését követő  nyolcadik  napon  lép
        hatályba;   rendelkezéseit  a  hatálybalépése  után   történt
        jogsértésekre kell alkalmazni.”

                                     II.
                                     
        1.   Az   indítvány   által  aggályosnak  tartott   szabályok
        alkotmányellenességének  megítélésénél  az   Alkotmánybíróság
        először   a  válaszadás  jogáról  szóló  kifogásolt  szabályt
        vizsgálta meg.

        A  válaszadási jognak az indítvány által aggályosnak  tartott
        szabályai  a Ptk. 79. §-át módosítják. A törvény a módosított
        szabályokat  a  személyhez és a szellemi alkotásokhoz  fűződő
        jogokról  szóló  fejezetben helyezi el. A  személyhez  fűződő
        jogok   polgári  jogi  szabályai  az  alkotmányjog   szintjén
        anyajogként   megjelenő   “általános  személyiségi   jog”-hoz
        kapcsolódnak, annak érvényesülését biztosítják. Az “általános
        személyiségi  jog” többféle jogosultságban  fejeződik  ki  az
        alkotmányjog  síkján  is,  egyik  megfogalmazása  az   emberi
        méltósághoz  való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat,  1990,
        42,   44-45.].  A  válaszadás  jogáról  szóló  szabályok   az
        Alkotmány  54.  §-ának  (1)  bekezdésében  kimondott   emberi
        méltósághoz  való  joggal  és  59.  §-ának  (1)  bekezdésében
        meghatározott jó hírnévhez való joggal állnak összefüggésben,
        ezeknek  az  alapvető jogoknak a polgári  jogi  rendelkezések
        segítségével történő érvényesítésében lehet szerepük.

        2.   Az   aggályosnak   tartott  szabály   elbírálásánál   az
        Alkotmánybíróság  következő  kérdésként  azzal  foglalkozott,
        hogy  milyen  feltételek mellett kerülhet  sor  alapvető  jog
        korlátozására.  Az  indítvány szerint a  válaszadásról  szóló
        rendelkezések   ellentétesek   az   Alkotmány   61.   §   (2)
        bekezdésében   garantált  sajtószabadsággal,   alapvető   jog
        gyakorlásával  szemben  olyan eszköz  alkalmazását  jelentik,
        amely  jelentős jogsérelmet okoz és a kitűzött cél  elérésére
        igen  kis  mértékben  alkalmas;  így  végeredményben  ezek  a
        szabályok alapvető jog aránytalan korlátozását jelentik. Noha
        az  indítvány  a  sajtószabadság  sérelmét  jelölte  meg,   a
        kiindulásnál,  az általános szempontoknál az Alkotmánybíróság
        a  véleménynyilvánítás szabadságát is figyelembe vette,  mert
        ez  az ugyancsak az Alkotmány 61. §-a alapján védett alapvető
        jog  az  alkotmánybírósági gyakorlat szerint “a kommunikációs
        alapjogok  ’anyajoga’, belőle vezethető le  többek  között  a
        sajtószabadság alapjoga is” [37/1992. (VI. 10.) AB határozat,
        ABH  1992,  227,  229.],  a két alapvető  jog  között  szoros
        összefüggés van.

        Az Alkotmány 8. §-a az alapvető jogok tiszteletben tartásának
        kinyilatkoztatását követően a (2) bekezdésben  előírja,  hogy
        az  alapvető  jogok szabályait törvény határozza  meg.  Ez  a
        rendelkezés egyúttal a törvényi szabályozás tartalmi határait
        is  megjelöli: a törvény alapvető jog lényeges tartalmát  nem
        korlátozhatja. Az Alkotmány 8. §-át értelmezve a 20/1990. (X.
        4.) AB határozat – az Alkotmány 1990. júniusi módosítása után
        –  kifejtette,  hogy  az  alapvető  jog  korlátozására  akkor
        kerülhet   sor,  ha  erre  nemcsak  szükség  van,   hanem   a
        korlátozással  elérni  kívánt cél fontossága  és  az  okozott
        alapjog-sérelem  súlya összhangban van egymással  (ABH  1990,
        69, 71.).

        Az  Alkotmány  8.  §-ának (1) bekezdése szerint  az  államnak
        nemcsak  az  a  kötelessége,  hogy  tiszteletben  tartsa   az
        alapvető jogokat, hanem az is, hogy védje ezeket a jogokat. A
        64/1991.  (XII. 17.) AB határozat megfogalmazása  szerint  az
        államnak    ki    kell   alakítania   az   egyes    alapjogok
        megvalósításához  szükséges jogszabályi, valamint  szervezeti
        feltételeket  és ennek során tekintettel kell lennie  mind  a
        többi  alapjoggal  kapcsolatos, mind pedig egyéb  alkotmányos
        feladataira  is.  A létrehozandó jogi rendnek  lehetővé  kell
        tennie   az  egyes  jogok  legkedvezőbb  érvényesülését,   az
        alapjogok   összhangját   (ABH  1991,   297,   302-303.).   A
        véleménynyilvánítás   jogával   kapcsolatban   mindezeket   a
        30/1992.  (V.  26.)  AB  határozat úgy  értelmezte,  hogy  az
        Alkotmány 61. §-ából az egyéni véleménynyilvánítási szabadság
        joga   mellett   “a   demokratikus  közvélemény   kialakulása
        feltételeinek   és   működése  fenntartásának   biztosítására
        irányuló  állami  kötelezettség”  is  következik.   Ennek   a
        kötelezettségnek  a  teljesítése  vezet  el   oda,   hogy   a
        véleménynyilvánítási szabadság a többi  védett  érték  között
        kap  helyet  (ABH  1992,  167, 172.). Ezt  a  gondolatmenetet
        folytatva    vezeti    le    az    említett    határozat    a
        véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának  a  korlátozását
        olyan  esetekben, amikor e szabadságjogok gyakorlása  emberek
        meghatározott csoportjai ellen gyűlöletkeltést  valósít  meg.
        Abban  az  esetben,  ha  a joggyakorlás alkotmányos  védelmet
        kapna,  ahelyett,  hogy  a joggyakorlást  korlátozzák,  akkor
        ellentmondás  alakulna  ki  e védelem  és  többek  között  az
        emberek   egyenlőségének,  méltóságának  alkotmányos  védelme
        között.  Ezen  az alapon állapította meg az Alkotmánybíróság,
        hogy  “az  emberi  méltóság a véleménynyilvánítási  szabadság
        korlátja   lehet”  (ABH  1992,  167,  173-174.).  Szintén   a
        véleménynyilvánítás büntetőjogi eszközökkel  való  védelmével
        foglalkozva állapította meg a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat
        azt, hogy az “alkotmányos védelem alatt álló emberi méltóság,
        becsület,  jóhírnév  azonban az értékítéletben  megnyilvánuló
        véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és  ezek
        védelmében   a   büntetőjogi  felelősség  érvényesítése   sem
        tekinthető    –   általánosságban   –   aránytalannak,    így
        alkotmányellenesnek    (ABH    1994,    219,     230.).     A
        véleménynyilvánítás szabadságának az emberi méltósághoz és az
        Alkotmány  59. §-ának (1) bekezdésében kimondott jó hírnévhez
        való jog védelmében történő korlátozhatóságát állapította meg
        a 33/1998. (VI. 25.) AB határozat is (ABH 1998, 256, 260.).

        Az    indítványban    megjelölt   aggály   tekintetében    az
        Alkotmánybíróság gyakorlata alapján az állapítható meg tehát,
        hogy a sajtószabadság korlátozása általában nem ellentétes az
        Alkotmánnyal,  ha ilyen rendelkezés szükséges  és  az  elérni
        kívánt   cél   fontossága  arányban  van  az   alapvető   jog
        sérelmével,  az  államnak egy másik  alapvető  jog  védelmére
        vonatkozó  kötelezettsége pedig alapja lehet a sajtószabadság
        korlátozásának.

        3.   Az   Alkotmánybíróság   gyakorlata   az   alapvető   jog
        korlátozásának   vizsgálatánál   meghatározó   jelentőségűnek
        tekinti  azokat  a  nemzetközi  kötelezettségeket,  amelyeket
        Magyarország  nemzetközi egyezményekben vállalt  [így  már  a
        23/1990.  (X.  31.)  AB  határozat, ABH  1990,  88,  93.].  A
        30/1992.   (V.   26.)   AB  határozat  pedig   kimondta:   “A
        véleménynyilvánítás    és    sajtószabadság    korlátozásának
        szükségessége   következik   a   magyar   állam    nemzetközi
        kötelezettségeiből is” (ABH 1992, 167, 174.).

        Az  Alkotmánybíróság a jelen ügy elbírálásánál  a  nemzetközi
        egyezmények következő szabályait tekinti irányadónak:

        a/  Az  Egyesült  Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán,  1966.
        december   16-án   elfogadott  Polgári  és  Politikai   Jogok
        Nemzetközi  Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány),
        amelyet az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet hirdetett ki, a
        19. cikk 2. bekezdésében deklarálta a véleménynyilvánítás  és
        a   sajtó   szabadságát.  A  3.  bekezdés  szerint   ezek   a
        szabadságjogok mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben
        tartása érdekében korlátozhatók.

        b/  Az  emberi  jogok  és az alapvető szabadságok  védelméről
        szóló,  Rómában,  1950.  november  4-én  kelt  Egyezmény   (a
        továbbiakban: Egyezmény) – amelyet az 1993. évi XXXI. törvény
        hirdetett  ki  –  10.  cikkének 1. bekezdése  kimondja,  hogy
        mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához  (ez
        kiterjed  a  sajtószabadságra is). A 2.  bekezdés  értelmében
        ennek  a  jognak  a  gyakorlása mások jó hírneve  vagy  jogai
        védelme  érdekében  korlátozható.  Az  Egyezmény  17.   cikke
        szerint az Egyezmény rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni,
        hogy  az  bármely állam, csoport vagy személy  számára  jogot
        biztosítson   olyan  tevékenység  folytatására   vagy   olyan
        cselekedet  végrehajtására,  amely  az  Egyezményben  foglalt
        jogok  és szabadságok megsértésére vagy pedig az Egyezményben
        meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozására irányul.

        Mind  az  Egyezségokmány,  mind az  Egyezmény  védi  tehát  a
        becsületet  és  a jó hírnevet, kimondja továbbá,  hogy  a  jó
        hírnév  védelme érdekében a véleménynyilvánítás  és  a  sajtó
        szabadsága korlátozható.

        4.   Az  Alkotmánybíróság  határozatai  azonban  nemcsak   az
        Egyezségokmányban    és   az   Egyezményben    megfogalmazott
        szabályokra  voltak tekintettel, hanem figyelembe  vették  az
        Emberi   Jogok   Európai   Bizottságának   (a   továbbiakban:
        Bizottság), illetőleg az Emberi Jogok Európai Bíróságának  (a
        továbbiakban: Bíróság) a gyakorlatában kialakult elveket  is;
        ez különösen elmondható volt a véleménynyilvánítás és a sajtó
        szabadságára vonatkozó határozatokról.

        A  Bíróság az Egyezményt értelmezve kimondta azt az azóta  is
        irányadó  elvet,  amely  szerint az  államoknak  alapul  kell
        venniük az Egyezményben meghatározott nemzetközi mércét (Case
        “Relating  to  certain aspects of the  laws  on  the  use  of
        languages  in  education  in  Belgium”,  1967.  február   9-i
        határozat,  Series  A, no. 5. 19. o.). Az  egyes  államok  az
        adott   időszak   és  hely  sajátosságaira   tekintettel   az
        Egyezményben   meghatározott  jogok   gyakorlását   korlátozó
        szabályokat alkothatnak, de ezek a szabályok nem sérthetik  e
        jogok  lényeges  tartalmát;  az  Egyezmény  az  emberi  jogok
        hatékony   védelme  érdekében  olyan  általános   szabályokat
        tartalmaz, amelyek megfelelő egyensúlyt teremtenek a közérdek
        és  az emberi jogok védelme között [Case “Relating to certain
        aspects  of the laws on the use of languages in education  in
        Belgium” (merits), 1968. július 23-i határozat, Series A, no.
        6. 32. o. 5. bek.].

        A  Bíróság  a  véleménynyilvánítás és a  sajtó  szabadságáról
        számos  határozatot hozott. Ezek közül az egyikben  kimondta,
        hogy    a    demokratikus    rendszer    egyik    alapja    a
        véleménynyilvánítás szabadsága. Ez a szabadság kiterjed olyan
        vélemények  kifejtésére is, amelyek sértik vagy  zavarják  az
        államot  vagy  a  lakosság egy részét (Handyside  ügy,  1976.
        december  7-i határozat, Series A, no. 24. 23. o.  49.  bek.,
        Sunday  Times  v.  The  United Kingdom,  1979.  április  26-i
        határozat,  Series  A, no. 30. 40. o. 65.  bek.).  A  Bíróság
        szerint a véleménynyilvánítási szabadság alaptételétől eltérő
        kivételeket  szűkítően kell értelmezni [Sunday Times  v.  The
        United  Kingdom  (no.  2.),  1991. november  26-i  határozat,
        Series  A,  no.  217. 29. o. 50. bek.]. A Bíróság  rámutatott
        egyébként  arra  is, hogy a sajtószabadság  a  közösségnek  a
        megfelelő   tájékoztatáshoz  való  jogát   is   jelenti   (az
        előzőekben idézett Sunday Times ügy 41. o. 66. bek).

        5.  A  Bíróság gyakorlatának alakulására befolyással volt  az
        amerikai   felfogás.   Az  USA  alkotmánya   eredetileg   nem
        rendelkezett a véleménynyilvánítás szabadságáról; az  egyebek
        mellett a szólásszabadságról és a sajtószabadságról is  szóló
        rendelkezést  tartalmazó  első  alkotmánymódosítást  1791-ben
        fogadták el a szövetségi kormány korlátozása érdekében. Amint
        azt  az amerikai alkotmányjog szakértői kifejtik, a szabályok
        értelmezése az idők folyamán jelentősen változott. Az USA-ban
        a  jelenlegi  időszakban érvényesülő felfogás alaptételeit  a
        New  York  Times  Co.  v. Sullivan ügyben 1964-ben  meghozott
        bírósági   határozatban  mondta  ki   az   Egyesült   Államok
        Legfelsőbb    Bírósága.    Ebben    az    ügyben    a    faji
        megkülönböztetések  miatt kirobbant  összetűzések  idején  az
        alabamai    bíróság   500.000,-   USD   összegű   kártérítési
        kötelezettséget mondott ki egy olyan újságot  kiadó  társaság
        terhére,  amely újság fizetett hirdetésként tiltakozást  tett
        közzé  Alabama  állam  egyik városa közigazgatási  szerveinek
        faji   kérdésekkel  kapcsolatos  eljárása  ellen  és   ez   a
        tiltakozás  a  város  egyik  tisztségviselőjét  sértő,  téves
        megállapításokat   tartalmazott.   A   tagállam   bíróságának
        kártérítési  határozatát megváltoztatva az  Egyesült  Államok
        Legfelsőbb Bírósága a sajtó szerepének fontosságát emelte ki.
        Hangsúlyozta  annak  jelentőségét,  hogy  a  tájékoztatás   a
        legkülönbözőbb   forrásokból,  egymástól  gyökeresen   eltérő
        jelleggel   történhessék  meg.  Ezzel   a   szereppel   volna
        ellentétes,  ha  a közigazgatást bíráló téves  tartalmú  vagy
        sértő vélemény miatt büntető jellegű kártérítésre kötelezésre
        kerülne  sor,  mégpedig a szándékosság  vélelme  alapján.  Az
        ilyen  jogi  megoldásnak a véleménynyilvánítástól visszatartó
        hatása   volna.   Lehetséges,  hogy   a   véleménynyilvánítás
        szabadsága      túlzásokhoz,      visszaélésekhez,      téves
        megállapításokhoz  vezet,  de  hosszú  távon  így  alakul  ki
        demokráciában a tájékozott közvélemény (376 US 254 11 L ed 2d
        686, a 699, 700-702, 708. oldalon).

        Az  európai gyakorlat az alapelvek tekintetében megegyezik  a
        jelzett  amerikai ítélkezés fő tételeivel.  Az  európai  jogi
        megoldás  mégis  jelentősen eltér az amerikaitól,  hiszen  az
        Egyezmény    a    véleménynyilvánítás   szabadsága    és    a
        sajtószabadság korlátozásának különböző eseteit  kifejezetten
        lehetővé   teszi,   továbbá  az  európai   jogszabályok   nem
        tartalmaznak  olyan  büntető  kártérítést,  mint  amilyen  az
        amerikai  jogban alkalmazásra kerül; mindkét  tényező  erősen
        befolyásolja   a   szabályozás  alapvonásait.   Az   amerikai
        gyakorlatnak vannak továbbá olyan elemei, amelyek  a  Bíróság
        határozataiban    már    nem   találhatók    meg.    Így    a
        véleménynyilvánítás  szabadságának az  amerikai  gyakorlatban
        érvényesülő  elvével  hozható  összefüggésbe,  hogy  bírósági
        határozatok   nem   látták  lehetségesnek   náci   felvonulás
        megakadályozását  a  holokauszt gyötrelmeit  átélő  személyek
        által lakott városrészeken, valamint egy afro-amerikai család
        háza  előtt történt, Ku-Klux-Klanra emlékeztető keresztégetés
        miatt való fellépést [National Socialist Party v. Village  of
        Skokie  432 US 43 (1977), National Socialist Party v. Village
        of  Skokie  434  US  1327 (1977); RAV v. City  of  St.  Paul,
        Minnesota 120 L. Ed. 2d 305 (1992)].

        Az  amerikai gyakorlattól való eltérés indoka az is,  hogy  a
        véleménynyilvánítási jog korlátozására nemcsak  az  Egyezmény
        10.  cikkének idézett 2. bekezdése vonatkozik,  hanem  a  17.
        cikke  is.  Az  Egyezmény 17. cikke  alapján  döntött  úgy  a
        Bizottság, hogy nem hivatkozhat az Egyezmény 9., 10.  és  11.
        cikkében  meghatározott  jogokra az, akinek  célja  diktatúra
        bevezetése    és    az    Egyezményben   biztosított    jogok
        megsemmisítése. Szintén a 17. cikkre hivatkozott a  Bizottság
        annak   a   panasznak   az   elbírálásánál,   amelynél   faji
        megkülönböztetést  és uszítást állapított  meg,  és  ezért  a
        véleménynyilvánítás korlátozását megalapozottnak találta (KPD
        v.  Germany,  250/57 sz. határozat, illetve  Glimmerveen  and
        Hagenbeek  v.  The  Netherlands 8348/78  sz.  határozat,  ld.
        J.A.Frowein,   W.Peukert,   EMRK-Kommentar,   Kehl-Straßburg-
        Arlington,  2.  Aufl.  1996.  492.  o.).  A  Bíróság  hasonló
        álláspontra helyezkedett, amikor kimondta, hogy a  fajgyűlölő
        véleménynyilvánításra nem terjed ki az Egyezmény 10. cikkében
        meghatározott  védelem (Jersild v. Denmark, 1994.  szeptember
        23-i   határozat,  Series  A  no.  298,  35.  bek.,  Bírósági
        Határozatok  1996.  évi 6. szám 473-477. o.),  illetve,  hogy
        nácibarát  politika  igazolása  nem  élvezheti  a  10.   cikk
        védelmét, mivel az Egyezmény alapvető értékei ellen  irányuló
        állítást  jelent  (Lehideux  and  Isorni  v.  France,   1998.
        szeptember  23-i határozat, Bírósági Határozatok Emberi  Jogi
        Füzetek 1999/2. 61-63. o.).

        6.  A  nemzetközi  egyezményekkel és a Bíróság  gyakorlatában
        kialakult  elvekkel összhangban mondta ki az Alkotmánybíróság
        a  véleménynyilvánítási szabadság lehetséges  korlátozásáról,
        hogy a szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe
        van, csak kevés joggal szemben kell engednie, ha pedig ezt  a
        szabadságjogot törvény korlátozza, a korlátozást megszorítóan
        kell  értelmezni. A véleménynyilvánítás szabadsága  a  közlés
        lehetőségét  jelenti,  ami  nem  függ  a  tartalomtól,  annak
        esetleges  káros,  sértő jellegétől. Alkotmányos  védelmet  a
        véleménynyilvánítás  a  sajátosságainak  megfelelően  alakuló
        közvéleménnyel  való  kölcsönhatásban, a lehető  legszélesebb
        körű  tájékoztatás és tájékozódás keretében élvez.  A  magyar
        történelmi   körülményekre   tekintettel   fejtette   ki   az
        Alkotmánybíróság,  hogy  politikai  kultúra  és  egészségesen
        reflektáló  közvélemény  csak szabad vitában,  öntisztulással
        alakulhat ki; aki gyalázkodik, magát bélyegzi meg, bírálatnak
        teszi   ki   magát.  Ebbe  a  folyamatba  nem  a   büntetőjog
        eszközeivel kell beavatkozni, hanem legfeljebb magas  összegű
        kártérítéssel [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167,
        178-180].

        Ezen  az  alapon  állt  a közszolgálati  rádió  és  televízió
        felügyeletével,   a   kereskedelmi   rádió    és    televízió
        engedélyezésével foglalkozó, 1992-ben hozott határozat. Ez  a
        határozat  kimondta, hogy a sajtónak fontos  feladata  van  a
        véleményközlésen    kívül    a    tájékoztatásban    is.    A
        sajtószabadságot elsősorban az biztosítja, hogy az állam  nem
        avatkozik  be  sem  tartalmi,  sem  lapalapítási  kérdésekbe.
        Demokratikus  közvélemény  csak teljes  körű  és  tárgyilagos
        tájékoztatás  alapján  jöhet létre  [37/1992.  (VI.  10.)  AB
        határozat, ABH 1992. 227, 229-230.].

        A  Bíróság gyakorlatára hivatkozva, azzal összhangban  mondta
        ki  az  Alkotmánybíróság azt is, hogy az  Alkotmány  61.  §-a
        alapján  nemcsak a véleménynyilvánítás szabadsága állapítható
        meg,   hanem   a  demokratikus  közvélemény  kialakulása   és
        folyamatos érvényesülése feltételeinek biztosítására irányuló
        állami   kötelezettség   is.   A   véleménynyilvánítás   joga
        alkotmányos  határainak megvonásánál  ezért  figyelembe  kell
        venni  azokat  a  szempontokat is,  amelyek  a  demokráciához
        nélkülözhetetlenek  [36/1994. (VI.  24.)  AB  határozat,  ABH
        1994. 219, 222-223.].

        Az   Alkotmánybíróság  fentiekben  említett   határozatai   a
        véleménynyilvánítás  és a sajtó szabadsága  korlátozásának  a
        demokratikus   rendszer  szempontjából   lényeges   kérdéseit
        emelték  ki.  Ebben  a  körben ezeknek az  alapvető  jogoknak
        politikai viszonylatban felmerülő korlátozása állt előtérben.
        Külön  meg  kell  vizsgálni  azonban  az  említett  alapjogok
        korlátozásának lehetőségét akkor, ha a véleménynyilvánítás és
        a    sajtó    szabadságának   korlátozására   nem   politikai
        viszonyokban, hanem alapvető jogok, mások jogai, jó  hírneve,
        emberi méltósága védelmében kerül sor.

        7.   Az   Alkotmánybíróság   eddigi   gyakorlatában   kevéssé
        jelentkeztek olyan ügyek, amelyekben a véleménynyilvánítás és
        a  sajtó  szabadságának korlátozását személyek jó hírnevének,
        az emberi méltóságnak a védelme indokolja és a korlátozás nem
        az állam bírálatával áll összefüggésben.

        a/   A   strasbourgi  Bíróság  elé  terjesztett  ügyekben   a
        joggyakorlás  korlátozásának ilyen esetei is  megjelentek  és
        különböző esetcsoportok körvonalazódtak:
        -  A  Bíróság  határozataiban a jó  hírnév  védelmének  egyéb
        eseteitől   elválasztotta  azokat  az  eseteket,   amelyekben
        politikusok,   köztisztséget  betöltő,  vagy   a   közéletben
        szereplő   személyek   becsületének,  méltóságának   sérelmét
        kellett  megítélni. A Bíróság a politikai vita  szabadságának
        fontossága   miatt  megengedhetőnek  tartja,   hogy   durvább
        hangnemű  kritikát fejtsenek ki politikusokkal szemben,  mint
        nem  politikusokkal szemben (Lingens v. Austria, 1986. július
        8-i  határozat, Series A no. 103. 26. o. 42. bek., 27. o. 43-
        44.  bek.,  28. o. 46. bek.; hasonló Oberschlick v.  Austria,
        1991.  május  23-i  határozat, Series  A  no.  204,  Bírósági
        Határozatok  Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 51. o.; Lopes  Gomes
        da  Silva  v.  Portugal,  2000.  szeptember  28-i  határozat,
        Bírósági  Határozatok  2001. évi  7.  szám  559-560.  o.).  A
        személyeknek ennél a kategóriájánál is érvényesül  azonban  a
        becsület  védelme.  A  Bíróság több határozatban  kifejtette,
        hogy a tisztséget betöltő személyek bírálata nem mehet túl az
        elfogadható  kritika  határain, nem sértheti  a  jó  hírnevet
        (Janowski  ügyben hozott 1999. január 21-i határozat  Reports
        1999-I.;  Wabl  ügyben hozott 2000. február  29-i  határozat,
        Constantinescu   ügyben   2000.   június   27-i    határozat,
        Jääskeläinen  ügyben 2000. május 4-én hozott  határozat,  ld.
        Case Law Concerning Article 10 of the European Convention  on
        Human Rights, Council of Europe 2001. 62-64. o.).
        — A Bíróság gyakorlata az Egyezmény 10. cikkének 2. bekezdése
        alapján   a   közszereplőktől,   állami   tisztségviselőktől,
        politikusoktól,  állami  intézményektől  eltérően  kezeli   a
        bírákat, bíróságokat és elismeri a véleménynyilvánítás  és  a
        sajtó szabadságának korlátozását a bíróságok tekintélyének és
        pártatlanságának  védelmében (így Barfod  v.  Denmark,  1989.
        február  22-i  határozat,  Series A  no.  149,  ld.  Bírósági
        Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 47-48. o.; Prager and
        Oberschlick v. Austria, 1995. április 26-i határozat,  Series
        A, no. 313. 35-38. bek.; Worm v. Austria, 1997. augusztus 29-
        i  határozat,  R.  1997-V. 50. bek, ld. Bírósági  Határozatok
        Emberi Jogi Füzetek 1998/4. 6-7. o.).
        — Azokban az esetekben, amelyekben a véleménynyilvánítás és a
        sajtó szabadságának korlátozása az Egyezmény 10. cikkének  2.
        bekezdése alapján mások jó hírneve és jogai védelme érdekében
        történik,   a  Bíróság  több  tényezőt  mérlegelve   dönt   a
        korlátozás  megengedettségéről. Az egyik esetben az  érintett
        ország   kártérítési  gyakorlatának  vizsgálata  alapján,   a
        becsléssel  megállapított kártérítés kirívóan  magas  összege
        (1,5  millió  angol font) alapján született  döntés  (Tolstoy
        Miloslavsky   v.  The  United  Kingdom,  1995.  július   13-i
        határozat,  Series  A no. 316-B, 41, 51, 55.  bek.,  Bírósági
        Határozatok  melléklete  1996/2.  44-46.  o.).  A   gazdasági
        verseny  keretei között tett nyilatkozatoknál, megjelentetett
        közleményeknél  pedig a Bíróság részben az érintett  országok
        versenyszabályaira,  részben az európai országokban  szokásos
        versenyjogi  megoldásokra alapozza a  döntést  (Markt  Intern
        Verlag GmbH and Klaus Beerman v. Germany, 1989. március  30-i
        határozat,  Series A no.165, 34, 35, 37. bek.; Jacubowski  v.
        Germany, 1994. június 23-i határozat, Series A no. 291-A, 26-
        28. bek., Bírósági Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 78-
        81.   o.;   Hertel  v.  Switzerland,  1998.  augusztus   25-i
        határozat,  47-51.  bek.,  Bírósági Határozatok  Emberi  Jogi
        Füzetek  1999/2. 35-37. o.; Commission’s report of 8  January
        1960, 263. bek.).

        b/  Az  Alkotmánybíróság 1994-ben hozott egyik határozatában,
        büntetőjogi szabályok alkotmányosságát vizsgálva, hivatkozott
        a  Bíróság  addig közzétett határozataira és a politikusokkal
        szemben elkövetett becsületsértés, rágalmazás bűncselekmények
        tekintetében  a  Bírósághoz hasonló  álláspontot  fogalmazott
        meg.  Kimondta,  hogy  a  közhatalom gyakorlóinak  védelmében
        kisebb    mértékben    korlátozható   a   véleménynyilvánítás
        szabadsága,  mint  más esetekben. Az állami és  önkormányzati
        intézmények  szabad bírálata a demokrácia lényegi  eleme.  Az
        Alkotmánybíróság határozata szerint az értékítéletek  körében
        nem   büntethető  a  hatósággal  vagy  hivatalos  személlyel,
        valamint a közszereplő politikussal szemben kifejtett  túlzó,
        felfokozott, gyalázkodó véleménynyilvánítás, de  a  mindenkit
        megillető   büntetőjogi  védelem  ezekre  a  személyekre   is
        kiterjed,  ha  a  nyilatkozat nem  a  közszereplő  politikusi
        minőségére  vonatkozik.  A  rágalmazás  és  a  becsületsértés
        általános,  bármely sértett esetére meghatározott szabályának
        alkalmazásánál  ennek  megfelelően  alkotmányos  követelmény,
        hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és így a nem büntethető
        véleménynyilvánítás köre tágabb legyen a közhatalmat gyakorló
        személyekkel,     intézményekkel,    valamint     közszereplő
        politikusokkal   szemben,  mint  más   személyekkel   szemben
        [36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 219, 230-231.].

        8.  Az indítvány alapján vizsgált kérdésekkel kapcsolatban  a
        fentiekben  elmondottak szerint az Alkotmány  8.  §-ának  (2)
        bekezdése,   54.  §-ának  (1)  bekezdése,  59.   §-ának   (1)
        bekezdése,  61.  §-ának  (1) és (2)  bekezdése,  valamint  az
        alkotmánybírósági  gyakorlat alapján megállapítható,  hogy  a
        véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága – ha ez nem  jár  e
        jogok   lényeges  tartalmának  megsértésével   –   törvénnyel
        kivételesen  korlátozható.  Általában  azonban  a  korlátozás
        alkotmányosságának  a  megítélésénél a  kiindulási  pontot  a
        véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának  a  demokratikus
        rendszer  fenntartásában, a közösség  tájékoztatásában  és  a
        közvélemény kialakulásában játszott különösen fontos  szerepe
        jelenti.  Ez a szerep előtérben áll és ezért e szabadságjogok
        korlátozása  szűk  körben lehetséges olyankor,  ha  politikai
        vitáról, az állam bírálatáról van szó. Nem vagy alig  jelenik
        meg   azonban  a  véleménynyilvánításnak  és  a  sajtónak   a
        demokrácia  védelmében játszott szerepe azokban az esetekben,
        amelyekben  a közleményt gazdasági érdekből a gazdasági  élet
        egyik  résztvevője teszi gazdasági verseny keretei  között  a
        gazdasági    élet    másik   résztvevőjéről;    ilyenkor    e
        szabadságjogok  korlátozása  tágabb  körben   lehetséges.   A
        korlátozást  szükségessé  teheti  alapvető  jog  védelme,   a
        demokratikus   közvélemény   kialakulása   feltételeinek   és
        működése   fenntartásának   biztosítására   irányuló   állami
        kötelezettség.

        9.   A   véleménynyilvánítás   és   a   sajtó   szabadságának
        korlátozásáról  eddig  tett  megállapítások  után  meg   kell
        vizsgálni,  hogy  a  válaszadási jog általában,  valamint  az
        indítványban  kifogásolt  konkrét szabály  olyan  korlátozást
        jelent-e,   amely  az  Alkotmány  alapján  elfogadható   vagy
        alkotmányellenesnek minősül.

        A  válaszadási  jog  az időszaki lap, a  rádió,  a  televízió
        tekintetében  a  válasz  közlésének kötelezettségét  jelenti.
        Olyan   közlemény   közreadására  való  kényszerítés,   amely
        közleményt  esetleg szabad döntés alapján nem közvetítenének,
        a  sajtószabadságnak, ezen belül a szerkesztés  szabadságának
        korlátozását jelenti. Ez egyúttal azt is maga után  vonhatja,
        hogy  nem  tesznek közzé olyan véleményt, amelynél fennáll  a
        veszélye  a  válaszközlési  kötelezettségnek.  Ilyen   módon,
        közvetetten   jelentkezhet  a  sajtószabadság  részeként   is
        megjelenő    véleményközlési   szabadság    korlátozása.    A
        válaszadási kötelezettség továbbá terhet jelent, költséget és
        bevételcsökkenést  okoz;  ennek  a  hátránynak  a   kilátásba
        helyezése a véleményközlés tekintetében visszatartó  hatással
        járhat.  Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság  megállapítja,
        hogy   a   válaszközlési  kötelezettség  a  sajtó,   valamint
        közvetetten  a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását
        jelenti.

        A korlátozás szükségességének és arányosságának megítélésénél
        fontos  annak  tisztázása, hogy mi  a  szerepe  a  válaszadás
        jogának. A válaszadás joga a helyreigazítással együtt  azt  a
        célt szolgálja, hogy az emberi méltóság, a jó hírnév sérelmét
        okozó  közlemény  az adott kérdésben ne maradjon  kizárólagos
        ismeretforrás  a  külvilág számára, hanem ugyanazok  számára,
        akik  az első nyilatkozattal, közleménnyel megismerkedhettek,
        kapjanak tájékoztatást a valós tényekről, illetve az érintett
        személy  álláspontjáról. A jó hírnév és  az  emberi  méltóság
        védelme  mellett  azt  is  figyelembe  kell  venni,  hogy   a
        közvélemény   informálása  is  a  teljes  körű  tájékoztatást
        indokolja.  A  sajtó  szabadsága a szabad véleménynyilvánítás
        mellett  a véleményformáláshoz szükséges információszerzéshez
        való jogot is magába foglalja [61/1995. (X. 6.) AB határozat,
        ABH 1995, 317, 318.].

        Az  adott kérdésnél különösen jelentős 30/1992. (V.  26.)  AB
        határozat  azt  emelte  ki,  hogy “a  vélemény  szabadságával
        szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha
        közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére
        szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely
        ’intézmény’  közvetítésével  véd,  s  legkisebb,  ha   csupán
        valamely  elvont  érték önmagában a tárgya” (ABH  1992,  167,
        178.).  A  36/1994. (VI. 24.) AB határozat  pedig  rámutatott
        arra,  hogy  a  véleménynyilvánítási szabadság korlátozásánál
        indokolt  ugyan különbséget tenni értékítélet  és  tényközlés
        tekintetében,  de “a szintén alkotmányos oltalom  alatt  álló
        emberi  méltóság,  becsület, jó hírnév  …  az  értékítéletben
        megnyilvánuló  véleménynyilvánítási szabadság külső  korlátja
        lehet,   és   ezek   védelmében  a   büntetőjogi   felelősség
        érvényesítése    sem    tekinthető   –   általánosságban    –
        aránytalannak,  így  alkotmányellenesnek”  (ABH  1994,   219,
        230.).  Az  idézett határozat tekintettel van  arra,  hogy  a
        megjelenő  közlemények különböző fajtái nemcsak a  jó  hírnév
        sérelmét  idézhetik elő, hanem a jó hírnévtől függetlenül  is
        sérthetik   az   emberi  méltóságot.  Ennek   megfelelően   a
        véleménynyilvánítás   és   a   sajtó    szabadságának    joga
        összeütközésbe  kerülhet a jó hírnévhez való jogon  kívül  az
        emberi méltósághoz való joggal is. Az emberi méltósághoz való
        jog  pedig  —  az  Alkotmánybíróság kezdettől fogva  követett
        gyakorlata  szerint  —  különösen  nagy  fontosságú   alapjog
        [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.].

        10.  A  válaszadási  jog  általános megítéléséhez  segítséget
        jelent  a  külföldi  tapasztalatok  figyelembevétele  is.   A
        válaszadásról    szóló   szabály   sok   országban    ismert.
        Franciaországban 1819-ben az állami tisztségviselőknek  adták
        meg   azt  a  jogot,  hogy  a  tevékenységükről  szóló  téves
        tájékoztatást kijavíttassák, majd 1822-től a válaszadás  joga
        mindenkit  megilletett.  A  most is  alkalmazandó  1881.  évi
        sajtótörvény 13. cikkének 2. és 3. bekezdése előírja, hogy az
        időszakos   kiadványok   kötelesek  közölni   a   kiadványban
        megnevezett     személy     válaszát.     A     válaszközlési
        kötelezettségnek a szöveg szerint nem feltétele a  jogsértés,
        és  nincs különbség a tényközlés és a vélemény között,  de  a
        válasz   terjedelmét   a   törvény  korlátozza.   A   francia
        szabályozás példáját követi a spanyol 2/1984. számú organikus
        törvény. A német szabályozás ezzel szemben 1874. óta  csak  a
        tényközlés   esetére  adja  meg  az  érintett  személynek   a
        válaszadás  jogát.  Ezt  az  elvet  követik  ma  is  a  Német
        Szövetségi   Köztársaságban  a  Landok  szintjén  megalkotott
        törvények.  A  válaszadás  joga  azonban  erősen  korlátozott
        terjedelmében  is,  formájában  is  (Baden-Württemberg  1964.
        január 14-i sajtótörvényének 11. §-a, bajor 1964. december 2-
        i sajtótörvény 10. §-a, Nordrhein-Westphalen 1966. május 24-i
        sajtótörvényének   11.  §-a,  stb.).  A  válaszadás   jogának
        alkotmányosságával a német Alkotmánybíróság  is  foglalkozott
        és  kimondta  a  törvényalkotónak azt  a  kötelességét,  hogy
        gondoskodjék  a személyiség védelméről a médiumokkal  szemben
        is. A válaszadási jog ilyen védelmi eszköz, amely egyébként a
        közvélemény  formálása szempontjából  is  fontos,  mert  több
        forrásból biztosítja a tájékoztatást (BVerfG 1998. január 14-
        i  határozat, Europäische Grundrechte Zeitschrift 1998.  227-
        234.  o.).  A svájci Polgári Törvénykönyv vonatkozó szabályai
        (28g-l. cikkek) a némethez hasonló megoldást tartalmaznak.

        Az Emberi Jogok 1969. évi Amerikai Egyezményének 14. cikke is
        kimondja — a törvény által meghatározott feltételek mellett —
        a   válaszadás  jogát.  Az  USA  nem  ratifikálta  ugyan   az
        egyezményt,  ennek ellenére a válaszadás joga nem  ismeretlen
        ott  sem. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy 1968-ban  hozott
        határozata   szerint   nem  áll  fenn  a  véleménynyilvánítás
        szabadságának  és  a  sajtószabadságnak  a  sérelme  annál  a
        jogszabálynál,   amely  meghatározott   körben   kimondta   a
        válaszadás jogát (Red Lion Broadcasting Co. v. F.C.C. 395  US
        367,  23 L Ed 2d 371, 89 S Ct 1794, 380-382. o.). Bár  néhány
        év múlva, 1973-ban a Legfelsőbb Bíróság nem ismételte meg ezt
        az  álláspontját,  de  ennél az újabb döntésnél  feltehetőleg
        szerepet  játszott az a körülmény, hogy a válaszadás  jogának
        választási    kampány    keretében   történő    felhasználási
        lehetőségéről  volt  szó. A határozat indokolása  kifejtette,
        hogy   az  első  alkotmánymódosítás  óta  eltelt  idő   alatt
        kommunikációs   forradalom   ment   végbe,   megváltozott   a
        kommunikációs  piac  és  ma  már  nincs  mindenkinek   esélye
        álláspontjának nehézség nélkül történő közlésére,  a  közlési
        eszközökkel   rendelkező  társaságok  pedig  koncentrálódtak,
        kevesek    döntenek    különböző   kommunikációs    csatornák
        hasznosításáról;  másoktól eltérő lehetőségekkel  rendelkezik
        azonban  az  a személy, aki választási kampányt folytat  (The
        Miami  Herald Publishing Company v. Pat L. Tornillo, Jr.  418
        US 241, 41 L Ed 2d 730, 94 S Ct 2831, 735-741. o.).

        A  válaszadás  jogáról  szóló szabálynak  a  Római  Egyezmény
        alapján  való  megengedhetőségét a Bizottság konkrét  esetben
        meg  is  vizsgálta. Válaszadásra kötelezés miatt az Egyezmény
        10. cikkének megsértésére hivatkozással benyújtott kérelemmel
        kapcsolatban a Bizottság kimondta, hogy a spanyol 2/1984. sz.
        organikus  törvényben  előírt  válaszadási  jog  a  kérelmező
        véleménynyilvánítási jogát korlátozza ugyan, de  mivel  ez  a
        korlátozás mások jó hírnevének védelmében történt,  szükséges
        és  arányos intézkedésnek kell tekinteni. A Bizottság azt  is
        kimondta,  hogy a válasz közzététele a közvélemény  teljesebb
        tájékoztatását  szolgálja,  több  forrásból   biztosítja   az
        információt (Ediciones Tiempo S. A. v. Spain, 1989. július 12-
        i  határozat, no. 13010/87, DR 62. 247). Részben a  Bizottság
        döntésén  alapuló,  tekintélyes álláspont  az  államok  olyan
        kötelezettségét is levezethetőnek tartotta az  Egyezmény  10.
        cikkéből,  hogy  válaszadási  jogról  vagy  helyreigazításról
        szóló  szabályokat alkossanak (P. van Dijk, G.J.H. van  Hoof,
        Theory  and  Practice  of the European  Convention  on  Human
        Rights, Deventer, Boston, 1990. 412-413.).

        A  Bizottság említett határozata egyébként összhangban van az
        Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottságának  1974.  július  2-i
        határozatával, amelyben a válaszadásra vonatkozó szabályokról
        szóló ajánlást fogadtak el. Az ajánlás szövege a jó hírnevet,
        becsületet,   emberi  méltóságot  sértő  tényközlésekkel   és
        véleménynyilvánításokkal szemben szükséges védelmet mondja ki
        és  igényli  ehhez  megfelelő jogi  eszköz  megteremtését.  A
        határozat  mellékletében szereplő minimum  szabályok  szerint
        válaszadási  jog  illeti meg azt, akire vonatkozóan  időszaki
        sajtóban,  rádióban,  televízióban olyan  tényeket  közöltek,
        amelyek  nem  valósak.  Az  ajánlás  meghatározza  azokat  az
        okokat,  amelyek alapján a válasz közlését meg lehet tagadni.
        Ilyen  ok  a  válasz közlésének nem ésszerű rövid időn  belül
        történő kérése, a válasz hossza meghaladja azt a terjedelmet,
        amely  szükséges az információ korrigálásához, a  válasz  nem
        korlátozódik  a vitatott tényekre, a tartalma  miatt  közlése
        bűncselekményt  valósít meg, harmadik  személyek  törvényesen
        védett  érdekeit  sérti, a válasz közlését kérő  személy  nem
        tudja  törvényes érdekét igazolni [Resolution (74) 26 on  the
        Right  of  Reply – Position of the Individual in Relation  to
        the  Press (adopted by the Committee of Ministers on  2  July
        1974 at the 233rd meeting of the Minister’s Deputies)].

        Az  Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének az 1993. július 1-
        jén  elfogadott,  az  újságírói etikáról  szóló  1003.  számú
        határozatának  27. pontja felhívta a tagországokat,  hogy  az
        egységes  szabályozás érdekében hajtsák  végre  a  Miniszteri
        Bizottságnak  a  válaszadás  jogáról  szóló,  az   előzőekben
        említett   határozatát.   A  határozat   megkülönböztette   a
        tényközlést  és  a  véleménynyilvánítást  (4.  és  5.  pont).
        Kiemelte  azonban,  hogy “a törvényesen cselekvő  tényfeltáró
        újságírást     tehát    az    információk    és    vélemények
        valósághűségének és tisztességének követelménye korlátozza, s
        nem  egyeztethető össze az előzetesen elfogadott  álláspontok
        és    különféle   érdekek   alapján   folytatott    újságírói
        kampányokkal” (21. pont). A 26. pont felszólította a hírközlő
        szerveket az általuk közölt hamis vagy téves hír és  vélemény
        gyors  helyesbítésére,  a nemzeti törvényhozást  pedig  arra,
        hogy  “megfelelő  szankciókat és – ahol lehet  –  kártérítési
        lehetőségeket”  biztosítsanak  (Bírósági  Határozatok  Emberi
        Jogi Füzetek 1997/1. 87-90. o.).

        11.  A fentiek alapján a tág értelemben felfogott válaszadási
        jogról  az  állapítható  meg,  hogy  a  jó  hírnevet,  emberi
        méltóságot   sértő   közleményre  adandó  válasz   közlésének
        kötelezettsége    a   sajtószabadságnak    (elsődlegesen    a
        szerkesztés    szabadságának),   valamint    közvetetten    a
        véleménynyilvánítás    szabadságának    olyan    korlátozását
        valósítja meg, amely az Alkotmányban rögzített alapvető jogok
        –  ezek  között  a  különösen nagy súllyal rendelkező  emberi
        méltóság  –  védelmét  szolgálja.  Ez  az  eszköz  akkor   is
        szükséges,  ha egyébként az emberi méltóság, a jó  hírnév,  a
        becsület   megsértőjével   szemben  büntetőjogi   szankciókat
        alkalmaznak,  mert ez a nem büntetőjogi szabály biztosíthatja
        a  közleményről  tudomást  szerzők tájékoztatását  a  sértett
        álláspontjáról.   A   válasz  közlésének  kötelezettsége   az
        alapvető  jog  védelmében  segítséget  nyújt  azoknak,   akik
        egyébként    gyengébb    pozícióban    vannak,     mint     a
        tömegtájékoztatási   eszközök   fölött   rendelkezők.   Olyan
        esetekben  pedig,  amelyekben a közlemény nem  sért  alapvető
        jogot,  a válasz célja a valós tényeknek, az érintett személy
        saját  véleményének a külvilággal történő  megismertetése;  a
        válaszadási   kötelezettséget  tehát  a   közvélemény   minél
        szélesebb alapon történő formálása, a több forrásból származó
        tájékoztatás  indokolja.  A  válaszadási  jog  (válaszközlési
        kötelezettség)  mellett  szól  az  Európa  Tanács   keretében
        megfogalmazott elvárás is.

        Minderre  tekintettel az Alkotmány 8. §-ának  (2)  bekezdése,
        54.  §-ának (1) bekezdése, 59. §-ának (1) bekezdése,  61.  §-
        ának  (1)  és  (2)  bekezdése, valamint  az  Alkotmánybíróság
        gyakorlata alapján megállapítható, hogy a tág értelemben vett
        válaszadás  joga általában a véleménynyilvánítás és  a  sajtó
        szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása. A válaszadási
        jogról   (válaszközlési   kötelezettségről)   szóló   konkrét
        rendelkezés  alapján lehet azonban csak  eldönteni,  hogy  az
        adott   szabályozási  keretek  között,  e  jog  gyakorlásának
        megszabott módja mellett arányos-e az elérni kívánt  eredmény
        az okozott jogsérelemmel.

        12.  Annak  tisztázása után, hogy a válaszadás joga általában
        nem alkotmányellenes, meg kell vizsgálni, hogy a PtkM.-nek az
        indítvány    által    aggályosnak    tartott    szabálya    a
        véleménynyilvánítás   és   a   sajtó   szabadságának    olyan
        korlátozását  jelenti-e, amelynél az elérni  kívánt  eredmény
        arányos az alapvető jog sérelmével.

        A  PtkM. kérdéses szabálya a Ptk. 79. §-át módosítja. A 79. §
        a személyhez és a szellemi alkotásokhoz fűződő jogokról szóló
        fejezetben  helyezkedik  el. Ez a  fejezet  a  Ptk.  1959-ben
        megalkotott  szövege szerint kevés szabályt  tartalmazott.  A
        személyhez  fűződő  jogok, így az emberi  méltóság  és  a  jó
        hírnév   védelmére  a  második  világháború   után   a   jogi
        szabályozás, valamint a gyakorlat kevés figyelmet  fordított.
        A  Ptk.  1959-ben – a svájci Polgári Törvénykönyvhöz  hasonló
        megoldást  követő 1928. évi törvényjavaslatra  támaszkodva  –
        kimondta ugyan a személyhez fűződő jogok védelmének általános
        szabályát,   de   az   általános   szabályon   kívül    kevés
        részletszabályt   határozott   meg.   A   Ptk.   1977.    évi
        módosításakor  –  a közjogi területen akkor  meg  nem  tehető
        lépések  egy  részét pótolva – a személyhez  fűződő  jogokról
        szóló fejezetbe több új szabály került be. Ekkor jelent meg a
        79.  §-ban  a  helyreigazításról szóló  szabályozás  és  vált
        anyagi  jogi  szabállyá  a korábban eljárásjogi  rendelkezés,
        amely mellett megmaradt az eljárásjogi rendezés is.

        A  fentiekben a tág értelemben vett válaszadásról volt szó. A
        Ptk.  79.  §-a  azonban a helyreigazítás jogáról rendelkezik,
        tehát  a  tág értelemben vett válaszadásnál szűkebb kört  fog
        át.  A  helyreigazítás csak tényközlésre vonatkozik, vélemény
        közlésére  nem.  Ezen  kívül  a helyreigazításként  megjelenő
        közlemény esetén nem a helyreigazításra jogosult által  adott
        megfogalmazásról  van  szó,  bár  nincs   kizárva,   hogy   a
        helyreigazítást    önként    vállaló    jogalany    vagy    a
        helyreigazítást elrendelő bíróság elfogadja a jogosult  által
        megfogalmazott szöveget.

        A   Ptk.   79.  §-a  (2)  bekezdésének  a  PtkM.  1.   §-ával
        meghatározott  szövege  szerint  a  válaszadás  joga  nem   a
        helyreigazítási  jog  helyébe  lép,  hanem  azt   kiegészíti,
        többletet  teremt.  Ennek  a  szabályozásnak  az   az   egyik
        sajátossága,  hogy változatlanul fenntartja  a  tényközléssel
        szemben  a  végső  fokon  bírósági döntéstől  függő  tartalmú
        helyreigazítást.  Egy további sajátosság  az,  hogy  a  PtkM.
        által   meghatározott  szabály  a  véleményközléssel  szemben
        állapítja meg a válaszadás jogát, de nem automatikus  alapon,
        hanem jogsértés esetén, ami ismét bírósági döntést feltételez
        az   esetek   túlnyomó   részében.  A   PtkM.-ben   található
        szabályozás  további  sajátos vonása az,  hogy  a  válaszadás
        jogát nem korlátozza, általában a bíróság sem szabhatná meg a
        joggyakorlás  határait  (pl. maga a válasz  is  lehet  sértő,
        lehet  az  alapközleményt  lényegesen  meghaladó  terjedelmű,
        tartalmában  az  alapközleményen  túlterjedő,  több  érintett
        személy   esetén   valamennyi  érdekelt  által   külön-külön,
        korlátok  nélkül  megadott válasz). Az  alapvető  jogoknak  a
        vizsgált     szabály    által    megvalósított    korlátozása
        arányosságának vizsgálatánál figyelembe veendő továbbá,  hogy
        a   Ptk.   84.  §-a  (2)  bekezdésének  a  PtkM.  2.   §-ával
        meghatározott  új  rendelkezése  közérdekű  célra  fordítható
        bírság kötelező kiszabását is előírja többletszankcióként.  A
        helyreigazítási   kötelezettség  mellé   lépő   válaszközlési
        kötelezettség,  a  válaszadási jog gyakorlásának  korlátozása
        nélkül  történő meghatározása a sajtószabadság  (szerkesztési
        szabadság)  jelentős sérelmét idézi elő. Emellett  a  nehezen
        kiszámítható súlyú jogkövetkezmények a vélemények  közlésével
        szemben is visszatartó hatással járnak.

        A  fentiek  alapján az állapítható meg, hogy a PtkM.  1.  §-a
        által  meghatározott szabály nem teremt arányosságot egyrészt
        az  emberi méltóság és a jó hírnév alapvető jogának védelmére
        biztosított   válaszadásról  szóló  szabály  által   elérhető
        eredmény,   másrészt   a   sajtó  és  a   véleménynyilvánítás
        szabadsága alapvető jogának korlátozásával előidézett hátrány
        között. A PtkM. 1. §-ában megfogalmazott az a szabály,  amely
        az  egyébként meglévő jogi védelmi eszközök mellé illeszti be
        a  válaszadás jogát, nem határozza meg e jog gyakorlásának  a
        korlátait és egyidejűleg kötelezően alkalmazandó bírságot  is
        előír,   olyan   mértékben  korlátozza  a   sajtó,   valamint
        közvetetten  a  véleménynyilvánítás  szabadságát,  amit   nem
        indokol  az emberi méltóság és a jó hírnév védelme. Ezért  az
        Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   alkotmányellenes   a
        válaszadás  jogának  a  Ptk.  79.  §-a  –  PtkM.  1.   §-ával
        beiktatott  –  új (2) bekezdésében meghatározott szabályozási
        módja.

        A  Ptk. 79. §-a (3) bekezdésének a válaszadásra vonatkozó – a
        PtkM.   1.   §-a   által  megállapított  –  új   része   csak
        következménye  a (2) bekezdésben meghatározott szabálynak,  a
        (2)  bekezdéstől  függő eljárási kérdést  rendez.  Az  önálló
        rendelkezést  nem  tartalmazó  kiegészítés  önmagában   nincs
        alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatban az Alkotmány 61. §-
        ának  (2)  bekezdésével, ezért erről az Alkotmánybíróság  nem
        határozott.

                                    III.

        1. Az indítvány a Ptk. 84. §-a (2) bekezdésének a PtkM. 2. §-
        ával meghatározott utolsó mondata alkotmányossági vizsgálatát
        kezdeményezi. A PtkM. 2. §-a kiegészíti a Ptk.  84.  §-a  (2)
        bekezdésének a közérdekű célra fordítható bírság kiszabásáról
        szóló  szabályát. A beiktatott második mondat a meghatározott
        jogsértés  minden  esetére  bírói  mérlegeléstől  függetlenül
        kiszabandó  bírságot  ír  elő. A  (2)  bekezdés  módosítással
        megállapított   utolsó  mondata  pedig  a   közérdekű   célra
        fordítható bírság legmagasabb összegét nem jelöli meg,  hanem
        a   bírság  esetenként  megállapítandó  összegét  a   várható
        visszatartó  hatástól teszi függővé. Az  indítvány  a  bírság
        jogi    természetét   szabálysértési   jellegűnek    tekintve
        kifogásolja,  hogy  nem  került sor a  bírság  összege  felső
        határának  meghatározására  és  az  új  szabályt  nem  tartja
        összeegyeztethetőnek   a   jogállam    elemeként    megjelenő
        jogbiztonság követelményével, elrettentő hatása miatt pedig a
        véleménynyilvánítási szabadsággal és a sajtószabadsággal.

        Az Alkotmánybíróság az Abtv. 35. §-ának (1) bekezdése alapján
        alkotmányellenesség  előzetes  vizsgálatát  indítványra,   az
        aggályosnak  tartott  rendelkezés  tekintetében   végzi.   Az
        indítvány   a   84.  §  (2)  bekezdésének  utolsó   mondatára
        vonatkozott,  de  nem  terjedt  ki  a  PtkM.  2.  §-a   által
        meghatározott második mondatra, és nem kezdeményezte  a  Ptk.
        84.  §-a  (2)  bekezdésében a PtkM.-től  függetlenül  meglévő
        bírságról    szóló   szabály   alkotmányosságának    utólagos
        vizsgálatát. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság csak a 84.
        § (2) bekezdésének utolsó mondatával foglalkozott.

        2.  A  jogállam  értelmezését adta –  egyebek  mellett  –  az
        Alkotmánybíróság  11/1992. (III. 5.) AB  határozata  is.  Más
        országok   jogának   összehasonlító   vizsgálatát   elvégezve
        kimondta,  hogy  a nullum crimen és a nulla poena  sine  lege
        elve  az  államot terhelő alkotmányos kötelezettség.  Eredeti
        jelentése:  az állam büntetőhatalma gyakorlásának feltételeit
        törvényben előre kell rögzíteni. Ez a követelmény ma már  azt
        jelenti,   hogy  a  büntetőjogi  felelősségre  vonásnak,   az
        elítélésnek  és  megbüntetésnek  törvényen  alapulónak   kell
        lennie (ABH 1992, 77, 86.).

        A jogállam elvét az Alkotmánybíróság gyakorlata elsősorban az
        Alkotmány   valamely   konkrét  rendelkezésével   összhangban
        vizsgálja.  Jelen  esetben a vizsgálat a  véleménynyilvánítás
        szabadságáról  és  a sajtószabadságról szóló rendelkezésekkel
        összefüggésben történik. A jogbiztonságot az Alkotmánybíróság
        határozatai  kezdettől  fogva a  jogállam  lényeges  elemének
        tekintik.  A jogbiztonság jelentése fontos részének  tartják,
        hogy  a  jog  egésze és az egyes jogszabályok  kiszámíthatók,
        előreláthatók   legyenek  a  norma  címzettjei   számára.   A
        jogbiztonság  nemcsak  a  jogszabály  szövegének   egyértelmű
        megfogalmazását   követeli  meg,   hanem   a   jogintézmények
        megvalósulásának kiszámíthatóságát is. Az előreláthatóság  és
        kiszámíthatóság azonban nem zárja ki azt, hogy a jogalkotónak
        és a jogalkalmazónak ne lenne mérlegelési lehetősége [9/1992.
        (I.   30.)   AB   határozat,   ABH   1992.   59,   65.].   Az
        Alkotmánybíróság  arra is rámutatott, hogy  a  jogbiztonságot
        csorbíthatja,  ha  egy  jogszabály  tényállása  elvont,   túl
        általános, mert az ilyen megfogalmazás lehetőséget  teremt  a
        szubjektív  jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók
        eltérő  gyakorlatára, a jogegység hiányára  (1160/B/1992.  AB
        határozat, ABH 1993, 607, 608.).

        Az  Alkotmánybíróság ebben a kérdésben is figyelembe vette és
        figyelembe     veszi     a    Bíróság     gyakorlatát.     Az
        Alkotmánybíróságnak  a  jogbiztonságra  kialakított  elve  és
        gyakorlata  megegyezik  a Bíróságnak azzal  a  következetesen
        alkalmazott  követelményével,  amelyet  az  Egyezmény   8-11.
        cikkében  meghatározott jogok törvényben  történő  lehetséges
        korlátozásának    ellenőrzésénél   alkalmaz.    Eszerint    a
        korlátozásnak olyan világosan meghatározottnak  kell  lennie,
        hogy az állampolgár ehhez tudja igazítani magatartását, előre
        felmérhetőnek     kell     lennie     valamely     cselekmény
        következményének.   Lehetséges   azonban,    hogy    ez    az
        előreláthatóság  csak  megfelelő jogi tanácsadó  segítségével
        érhető  el.  A  Bíróság  kiemelte  azt  is,  hogy  a  változó
        körülményekhez  a jognak alkalmazkodnia kell, ezért  abszolút
        kiszámíthatóság  nem  valósítható meg,  gyakran  szükség  van
        bizonytalan  tartalmú, általános megfogalmazású  szabályokra,
        amelyeknek értelmezése esetenként történik meg (Sunday  Times
        v.  The  United Kingdom, 1979. április 26-i határozat, Series
        A, no. 30. 31. o. 49. bek.).

        A  jogkövetkezmény mértékének előreláthatóságát  vizsgálta  a
        Bíróság  a  Tolstoy  Miloslavsky ügyben. Megismételte  azt  a
        korábban,  más  határozatban már kimondott álláspontot,  hogy
        eleget   tesz   az  előreláthatóság  követelményének   az   a
        jogszabály is, amely a bíró mérlegelésére bízza a döntést, ha
        a  mérlegelés  szempontjai eléggé meghatározottak,  tehát  az
        egyén   nincs  kiszolgáltatva  a  döntéshozó  kénye-kedvének.
        Különösen   fennáll   az  előre  kiszámíthatóság   hiánya   a
        kártérítésnél,   ahol   a  kártérítés   összegének   utólagos
        meghatározása   a  jogterület  természetéből  következik.   A
        Bíróság minderre tekintettel nem a szabálynak az Egyezménnyel
        való  összeegyeztethetetlenségét állapította meg, hanem  azt,
        hogy az angol bírói gyakorlatban kirívóan magas, 1,5 millió Ł
        összegű  kártérítésre  kötelezés nem volt  arányban  azzal  a
        törvényes céllal, amely miatt a kártérítés alkalmazásra kerül
        (Tolstoy Miloslavsky v. The United Kingdom, 1995. július 13-i
        határozat,  Series  A no. 316-B, 41-42,  55.  bek.,  Bírósági
        Határozatok melléklete 1996/2. 44-46. o.).

        Mindezek  alapján a jogszabályokkal szemben a  jogállam  elve
        alapján  támasztott az a követelmény, hogy a  jogkövetkezmény
        előrelátható   legyen,   nem   zárja   ki   a   jogalkalmazói
        mérlegelést,    de   az   alkalmazás   szempontjainak    elég
        határozottaknak   kell  lenniük,  és  az  előreláthatóság   a
        jogkövetkezmény sajátosságától is függ.

        Az   elmondottakra   tekintettel   kell   vizsgálni,   hogyan
        értékelendő az a szabály, amely a közérdekű célra  fordítható
        bírság  kiszabásának  szempontjait  határozza  meg,  de   nem
        állapítja meg a bírság összegének felső határát.

        3.  A  szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény  1.  §-a
        szerint  ugyanúgy, mint az 1999. évi LXIX. törvény 1.  §-ának
        (1)  bekezdése  szerint  akkor van szó  szabálysértésről,  ha
        törvény   valamely  jogellenes  cselekményt   szabálysértéssé
        minősít.   A  szabálysértéssé  minősítésnek  eljárásjogi   és
        végrehajtási következményei is vannak.

        A közérdekű célra kiszabható bírság a Ptk. szövegébe 1977-ben
        került.  Előzménye  a  szerzői jogról szóló  1969.  évi  III.
        törvény  53.  §-ának (2) bekezdése volt, amely  elrendelte  a
        szerzői   mű  jogosulatlan  felhasználása  esetén  a  szerzőt
        megillető  díjon  és  kártérítésen  felül  a  szerzői  díjnak
        megfelelő  bírság kiszabását, ha a jogsértés a felhasználónak
        felróható.  A  Ptk.  1977.  évi módosításakor  –  a  szellemi
        alkotások jogi szabályozásával való szorosabb kapcsolat ilyen
        módon  való  kifejezéseként  is –  átvették  a  szerzői  jogi
        törvény  bírságról  szóló szabályát és kiterjesztették  annak
        hatályát  a  személyhez  fűződő jogok  megsértésére,  továbbá
        valamennyi  szellemi alkotáshoz fűződő jog megsértésére.  Sem
        az  1969.  évi szerzői jogi törvény, sem a Ptk. módosításáról
        szóló  1977.  évi  IV.  törvény, sem a PtkM.  nem  minősített
        cselekményeket szabálysértéssé. A közérdekű célra  fordítható
        bírságról  a  bíróság  a polgári peres eljárás  keretében,  a
        kártérítéssel     együtt,     a     kártérítés     mértékének
        figyelembevételével  dönt.  A megítélt  és  ki  nem  fizetett
        bírság  végrehajtása  pedig szintén a megítélt  polgári  jogi
        követelések  végrehajtásához igazodik. A  bírság  nem  azonos
        ugyan   a   kártérítéssel,  de  a  polgári   jogi   viszonyok
        szabályozása   során  alkalmazott  szokatlan  jogkövetkezmény
        ugyanúgy  nem  teszi  a személyhez fűződő  jogok  megsértését
        szabálysértéssé,  mint a szerződés érvénytelenségéhez  vezető
        egyes magatartásokat a Ptk. 237. §-ának (4) bekezdése szerint
        az  állam  javára  történő marasztalás, amit szintén  pénzben
        kell megfizetni.

        4. A közérdekű célokra fordítható bírság megjelenése a magyar
        jogban  azzal  áll  összefüggésben, hogy a személyhez  fűződő
        jogok megsértése esetén a vagyoni kár vagy nem mutatható  ki,
        vagy    csekély   összegű,   ezzel   szemben    az    okozott
        kellemetlenség,  sérelem gyakran nagy.  Ilyen  esetekben  sor
        kerülhet  nem  vagyoni kár megítélésére. 1953-ban  azonban  a
        Legfelsőbb Bíróság III. sz. Polgári Elvi Döntése megszüntette
        a  nem  vagyoni  kártérítést és 1959-ben  a  Ptk.  nem  tette
        lehetővé    a    sértettnek   az    ilyen    módon    történő
        elégtételnyújtást. A Ptk. 1977. évi módosításakor vezették be
        ismét  szűk  alkalmazási körben a nem vagyoni kártérítést,  a
        bírói  gyakorlat  azonban  az  1953.  óta  ismeretlenné  vált
        intézményt  korlátozva alkalmazta. A nem  vagyoni  kártérítés
        hiánya  volt az alapja annak, hogy az 1969. évi szerzői  jogi
        törvény  pótlékként  a  közérdekű célra  fordítható  bírságot
        vezette be (a nem vagyoni kártérítés akkori tagadása miatt az
        összeget  nem lehetett a sértettnek juttatni). A nem  vagyoni
        kártérítéssel  szemben meglévő ellenérzések és bizonytalanság
        miatt  a  bírság  1977.  után is fennmaradt.  A  nem  vagyoni
        kártérítés   szabályainak  és  gyakorlatának  nem   kielégítő
        voltával  magyarázható  a  sajtóról  szóló  1986.   évi   II.
        törvénynek az 1990. évi módosításával beiktatott  19.  §  (4)
        bekezdése  is,  amely  kimondta, hogy a  sajtóhelyreigazítási
        vagy a sajtóval szemben indított más polgári perben a bíróság
        a   törvényben   meghatározott  szerveket   közérdekű   célra
        fordítható bírsággal sújthatja. A rendelkezés hatályosságának
        ideje  alatt hozott eseti határozatában a Legfelsőbb  Bíróság
        kifejtette,  hogy  a bírság a társadalom rosszallását  fejezi
        ki,  általános  védekezésül szolgál a hasonló cselekményektől
        való  visszatartás  érdekében (Bírósági  Határozatok  1991/9.
        szám 353.).

        Az  Alkotmánybíróság már 1992-ben a nem vagyoni kártérítéssel
        kapcsolatos  gyakorlat megváltoztatását  igényelte  [34/1992.
        (VI.   1.)   AB  határozat,  ABH  1992.  192,  201-202.].   A
        véleménynyilvánítási szabadságról hozott határozat pedig  azt
        fejtette  ki,  hogy  a  gyalázkodó  nyilatkozatokra   nem   a
        büntetőjogi eszközökkel kell reagálni, hanem bírálattal, de a
        folyamatba  a  magas  összegű  kártérítésnek  is  bele   kell
        tartoznia  [30/1992. (V. 26.) AB határozat,  ABH  1992.  167,
        180.].

        5.  A  jelentősebb jogrendszerek megoldása azt jelzi, hogy  a
        személyhez fűződő jogok, — különösen a jó hírnév — megsértése
        esetén  nem  vagyoni kártérítést alkalmaznak. A  megtérítendő
        nem  vagyoni  kár összegének meghatározásánál pedig  jelentős
        szerepet  kap  a sértettnek nyújtandó elégtétel,  valamint  a
        hasonló jogsértésektől való visszatartás szempontja.

        A   svájci   Kötelmi  Törvénynek  az  1983.   december   16-i
        módosítással   meghatározott  49.   cikke   1.   bekezdésében
        kimondja,  hogy  a  személyhez fűződő jog  megsértése  esetén
        megfelelő  összegű elégtételt kell fizetni,  ha  a  jogsértés
        súlya ezt indokolja és más módon nem lehet a helyreállításról
        gondoskodni. A francia bírói gyakorlat a vagyoni kártérítésen
        túlmenően  nem  vagyoni kártérítést  akkor  ítél  meg,  ha  a
        károkozó  magatartása a “magánbüntetést” indokolja.  A  német
        BGB  253.  §-a  szerint nem vagyoni kártérítésre  csak  akkor
        lehet  kötelezni, ha ezt a törvény külön előírja.  A  847.  §
        ennek  alapján nem vagyoni kártérítési természetű fájdalomdíj
        fizetési   kötelezettségét   meghatározott   néhány   esetben
        állapítja   meg.   A  német  Legfelsőbb  Bíróságnak   a   II.
        világháború  után  kialakult gyakorlata a  személyhez  fűződő
        jogok  sérelme  alapján  a  törvénykönyvben  fel  nem  sorolt
        esetekben    is   megítéli   a   fájdalomdíjat.    A    német
        Alkotmánybíróság   a  személyiségi  jog   védelme   érdekében
        alkalmazott        fájdalomdíjat       az        Alkotmánnyal
        összeegyeztethetőnek    ítélte   (BGH,    Neue    Juristische
        Wochenschrift 1965, 685. o.; BVerfGE 34, 269.  o.).  A  német
        Legfelsőbb  Bíróság  gyakorlata  szerint  a  pénzbírságot   a
        károkozó  vétkességének  súlyára és a  beavatkozás  mértékére
        tekintettel kell alkalmazni. Az elégtétel nyújtásával  ez  az
        intézmény a magánbüntetéshez áll közel. Az angol jogban a  jó
        hírnév  megsértésének  kártérítés  a  szankciója,  ebben   az
        esetben  az  összeg  meghatározásánál,  ha  burkoltan  is,  a
        jogsértéstől való visszariasztás jelenik meg. A kártérítésnek
        két  fajtáját  különböztetik meg: az egyik a keletkezett  kár
        kiegyenlítésére   irányul,  a  másik  viszont   a   büntetést
        szolgálja (B. S. Markesinis, S. F. Deakin, Tort Law,  Oxford,
        1996.  3rd ed. 600-601. o.). Az USA bírói gyakorlatában magas
        kártérítési összegek megállapítása szokásos. Az amerikai  jog
        büntető   kártérítési  kategóriát  is  használ  meghatározott
        esetekben,  így a jó hírnév sérelme esetén is.  Egy  1986-ban
        hozott  határozat tisztázta a büntető kártérítési  felelősség
        több  alapkérdését (Philadelphia Newspapers, Inc. v.  Maurice
        S.  Hepps et al., 475 US 767, 89 L Ed 2d 783, 106 S Ct  1558,
        790-793.).

        6.  A  magyar  jogban  sem  a  vagyoni,  sem  a  nem  vagyoni
        kártérítésnél  törvény nem határozza meg  előre  a  fizetendő
        kártérítés  összegét.  A törvény a kártérítési  kötelezettség
        feltételeit  is  csak általános jelleggel állapítja  meg.  Az
        alkalmazott  joghátrány mértékének előre meg  nem  határozott
        volta  a  jogkövetkezmény sajátosságával függ össze, ezen  az
        alapon  a jogállamiság sérelme nem állapítható meg.  Ehhez  a
        sajátossághoz  igazodott  a Ptk.  84.  §-a  (2)  bekezdésének
        hatályos   szövegében  szereplő  közérdekű  célra  fordítható
        bírság,  amelyet akkor szabhat ki a bíróság, ha a  kártérítés
        címén   megítélhető  összeg  nem  áll  arányban  a  felróható
        magatartás  súlyosságával. Ezt a szabályt  egészítette  ki  a
        PtkM. 2. §-a a bíróság által kötelezően kiszabandó bírsággal.

        Az  1270/B/1997.  AB határozat már foglalkozott  a  gazdasági
        reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII.  törvény  15.  §-
        ának  (3)  bekezdésével, amely szerint a  bíróság  szintén  a
        törvényben  meg nem határozott összegű bírságot  szabhat  ki.
        Ebben  a  határozatban azonban a jogbiztonság kérdéséről  nem
        volt   szó,  más  kérdéseket  vizsgálva  utasította   el   az
        Alkotmánybíróság a rendelkezést támadó indítványt (ABH  2000,
        713.).

        Az  elmondottak  alapján a Ptk. 84. §-a  (2)  bekezdésének  a
        PtkM.   2.  §-a  által  beiktatott  új  utolsó  mondata   nem
        minősíthető a jogállam elvével ellentétesnek azon az  alapon,
        hogy  a kártérítés szabályozásához igazított, közérdekű célra
        fordítható  bírságnak az utolsó mondatban  szereplő  esetében
        sincs  meghatározva a bírság összegének felső határa.  Minden
        szankciónak  valamilyen mértékben van olyan hatása,  hogy  az
        okozott hátránnyal visszatart hasonló cselekményektől. Emiatt
        a      polgári     jogi     szankciók     nem     tekinthetők
        alkotmányelleneseknek, és nem lehet ellenkező következtetésre
        jutni a szokásos polgári jogi szankciónak nem tekinthető  (de
        bizonyos  mértékig  polgári jogi szankció  szerepét  betöltő)
        közérdekű célra fordítható bírságnál sem.

        A   véleménynyilvánítás  és  a  sajtó   szabadságával   nincs
        alkotmányos  összefüggésben  a Ptk.  84.  §-a  (2)  bekezdése
        utolsó  mondatának  a  PtkM.  2. §-ával  meghatározott  az  a
        szabálya,  amely  a  bírság összegének kiszabási  elveként  a
        jogsértőre  gyakorolt visszatartó hatást állapította  meg.  A
        véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságával szemben  magának
        a  bírságnak  van  korlátozó hatása. Ehhez viszonyítva  nincs
        külön  szerepe  annak, hogy a bírság összegének  kiszabása  a
        felróható  magatartás  súlyához vagy  a  várható  visszatartó
        hatáshoz igazodik.

        A  fentiek  szerint az Alkotmánybíróság a Ptk.  84.  §-a  (2)
        bekezdése   utolsó   mondatának   alkotmányellenességét   nem
        állapította meg.

        7.  Az  Alkotmánybíróság ezt a határozatot  a  benne  foglalt
        álláspont  elvi jelentőségére tekintettel a Magyar Közlönyben
        közzéteszi.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke

               Dr. Bagi István                      Dr. Bihari Mihály
               alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                       
               Dr. Czúcz Ottó                         Dr. Erdei Árpád
               alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                       
               Dr. Harmathy Attila                   Dr. Holló András
               előadó alkotmánybíró                     alkotmánybíró
                                       
               Dr. Kiss László                   Dr. Kukorelli István
               alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                       
               Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr.Vasadi Éva
               alkotmánybíró                            alkotmánybíró
          Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró párhuzamos indokolása
                                       
          A  többségi  határozattal egyetértek. Egyetértek  a  többségi
          határozat  Indokolása II/11. pontjának azon  megállapításával
          is, hogy “(...) a tág értelemben vett válaszadás joga (...) a
          sajtó  szabadságának  nem  alkotmányellenes  korlátozása.   A
          válaszadási  jogról  (válaszközlési  kötelezettségről)  szóló
          konkrét  rendelkezés  alapján lehet azonban  csak  eldönteni,
          hogy   az   adott   szabályozási  keretek   között,   e   jog
          gyakorlásának  megszabott módja mellett arányos-e  az  elérni
          kívánt   eredmény  az  okozott  jogsérelemmel.”  A   többségi
          határozat   indokolásával  kapcsolatban  azonban  az   alábbi
          kiegészítést tartom szükségesnek.

          1. A válaszadás törvényben biztosított joga és a válaszközlés
          törvényi   kötelezettsége  a  sajtóban  megjelenő  vélemények
          pluralitásának     biztosítását,     a     véleménymonopólium
          kialakulásának  megakadályozását, a nem  egyenlő  eszközökkel
          folytatott  nyilvános  viták során a  véleménypluralitást,  s
          mindezek  által a sajtószabadság érvényesülését szolgálja.  A
          sajtószabadságot és a vélemények pluralitását azonban  nem  a
          válaszadás   joga   biztosítja   elsősorban.   A   válaszadás
          intézménye   ugyanis  csak  végső  eszközként  garantálja   a
          sajtóban  megjelenő  vélemények pluralitását  és  a  sajtóban
          folyó nyilvános vitatkozás növekedését.

          A   válaszadás   joga   és   a  válaszközlési   kötelezettség
          elválaszthatatlanok  egymástól.  Míg  a  válaszadás  joga   a
          vélemények  pluralitásának és a vélemények sajátos eszközben,
          a   sajtóban   való  megjelenésének  a  szabadságát   kívánja
          biztosítani,   addig   a   válaszközlési   kötelezettség    a
          sajtószabadságot  korlátozza,  pontosabban  a  sajtószabadság
          egyik    összetevőjét,   a   sajtószerkesztés    szabadságát.
          Ugyanakkor   önmagában   a  válaszközlési   kötelezettség   –
          álláspontom  szerint  – nem korlátozza a véleménynyilvánítási
          szabadságot.  A  sajtó  szerzőinek  ugyanis   joguk   van   a
          válaszadásra  reflektálni, a válaszadásra újabb válaszadással
          folyamatosan is reagálni.

          A  sajtószabadság  a  demokratikus és  alkotmányos  politikai
          rendszerek  egyik  legfontosabb  intézménye,  garanciája   és
          eszköze.  A  sajtószabadság komplex, több  összetevőből  álló
          szabadságjog.  A  sajtószabadság legfontosabb  összetevői:  a
          sajtóalapítás  szabadsága, a sajtó-előállítás  szabadsága,  a
          sajtóterjesztés  szabadsága,  a sajtószerkesztés  szabadsága,
          valamint  az  újságírók  és  szerkesztők  sajtóban  megjelenő
          véleményének a szabadsága.

          Az  egyes konkrét sajtótermékeken belül megjelenő vélemények,
          értékelések  alá vannak rendelve a rovatvezetői, szerkesztői,
          főszerkesztői,   végső  soron  tulajdonosi  akaratnak,   akik
          nemcsak az adott sajtóban megjelenő vélemények ütköztetésének
          a szempontjait veszik figyelembe, hanem az adott sajtóorgánum
          arculatának,   sajátos  szellemiségének   a   megőrzését,   a
          sajtóorgánum  eladhatóságát  és nyereséges  működtetésének  a
          követelményét is érvényesítik. Ezt korlátozza a válaszközlési
          kötelezettség,  amelynek alapján az újabb és  újabb  válaszok
          megjelentetése  folyamatos és vég nélküli is lehet.  Ezért  a
          válaszközlési kötelezettség azt is eredményezheti,  hogy  egy
          adott  sajtóorgánum  elveszíti sajátos  arculatát,  politikai
          beállítottságát.  Ez  pedig  a  sajtót  fenntartó,  a  sajtót
          megvásárló  közönség elvesztéséhez is vezethet. Mindazonáltal
          a  válaszadás  intézménye  nem szolgálhat  az  egyes  konkrét
          sajtóterméken      belüli      véleménypluralitás       olyan
          kikényszerítésére, amely a szerkesztési szabadság  aránytalan
          korlátozását    eredményezné   azáltal,   hogy    az    adott
          sajtóorgánumban    a   válaszközlési   kötelezettség    révén
          rendszeresen  közölni kellene a szerkesztő,  a  szerkesztőség
          véleményével ellentétes tartalmú véleményeket.

          Mivel  a  válaszadás jogának megteremtése, illetve a sajtóban
          megjelenő   vélemények   pluralitásának   a   biztosítása   a
          sajtószerkesztési     szabadság     jelentős     korlátozását
          valósíthatja  meg, ezért különösen fontos, hogy a  korlátozás
          ne  legyen  olyan mértékű, ami az adott sajtóorgánum  sajátos
          profiljának,  arculatának  elvesztését,  valamint   a   saját
          véleményével  ellentétes  vélemények  folyamatosan  és   nagy
          terjedelemben való közlésének kötelezettségét eredményezi.  A
          sajtószerkesztés szabadságának a véleménypluralitás érdekében
          történő   korlátozása  tehát  meg  kell,  hogy  feleljen   az
          Alkotmány  8.  §-ából az Alkotmánybíróság korai  tevékenysége
          során levezetett és azóta is következetesen alkalmazott  azon
          követelménynek, hogy “az elérni kívánt cél fontossága  és  az
          ennek   érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya   megfelelő
          arányban  legyen egymással.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat,
          ABH   1992,   167,  171.]  Ezért  a  válaszadás   jogának   a
          megteremtésével  egyidejűleg a válaszadási jog  korlátait  is
          meg  kellett volna állapítani a szerkesztői szabadság védelme
          érdekében.

          Kétségtelen   tény,   hogy  rendkívül   egyenlőtlen   helyzet
          teremtődhet  a  sajtónyilvánossággal  rendelkezők  véleménye,
          valamint e vélemények által érintett, és a sajtó eszközeivel,
          a sajtóban megjelenés lehetőségével nem rendelkező érintettek
          véleménye   között.   Ennek  ellenére   a   válaszadás   joga
          semmiképpen  sem  lehet  abszolút  és  parttalan.  A  Polgári
          Törvénykönyvet  módosító  törvény  szerinti  válaszadási  jog
          korlátlan    szabadsága    a   sajtószerkesztési    szabadság
          aránytalan,  illetve  akár  lényeges  tartalmát   is   érintő
          korlátozását  jelenti.  A  sajtószerkesztés  szabadságának  a
          válaszközlési  kötelezettséggel  való  korlátozása   arányban
          kell,  hogy  álljon  azzal a céllal  –  a  véleménypluralitás
          biztosításával   –,   amelyre   a   válaszadás    intézményét
          létrehozták.      A     véleménynyilvánítás     szabadságának
          korlátozásához hasonlóan, a válaszadás jogának a korlátait is
          –  a  válaszadás intézményének megteremtésével egyidejűleg  –
          meg   kell  határozni.  Ezek  nélkül  a  korlátok  nélkül   a
          válaszadás  joga  az  Alkotmány  8.  §-át  sérti.  A  Polgári
          Törvénykönyv módosításával létrehozott válaszadás  intézménye
          tehát   alkotmányellenesen  korlátozza   a   sajtószerkesztés
          szabadságát,   mert   a  válaszadási  jog   korlátait   –   a
          szerkesztési szabadság védelme érdekében – nem határozza meg.

          2.   A   válaszadás  jogának  szabályozási  módjával   szoros
          összefüggésben   van  a  Polgári  Törvénykönyv   84.   §   új
          (2)   bekezdése   szerinti,   a   sajtóorgánumokkal   szemben
          kiszabandó  közérdekű célra fordítható bírság  intézménye.  A
          bírság  ugyanis a válaszközlési kötelezettséggel  összefüggő,
          azt   meghaladó  szankciót  tartalmaz.  Ezért  a   válaszadás
          intézményének  alkotmányossági  vizsgálata  során  a   bírság
          intézményét is figyelembe kell venni. Álláspontom  szerint  a
          közérdekű  célra rendelt bírsággal szankcionált válaszközlési
          kötelezettség a sajtószabadságot aránytalanul korlátozza.  Az
          aránytalanság a következőképpen indokolható:

          A  Polgári  Törvénykönyv  84. § új (2)  bekezdésének  második
          mondata  a  közérdekű  célra fordítható bírság  kiszabását  a
          sajtó  által  megvalósított  jogsértés  megállapítása  esetén
          kötelezővé teszi a bíróság számára. A bíróságnak tehát  nincs
          mérlegelési joga arra vonatkozóan, hogy a bírságot kiszabja-e
          vagy   sem.   Azt   a   jogsértés  megállapítása   esetén   a
          válaszközlési kötelezettség elrendelésével együttesen  minden
          esetben ki kell szabnia.

          A személyhez fűződő jog vélemény vagy értékelés útján történő
          megsértése miatt a közérdekű célra fordítható bírságot csak a
          sajtóval   szemben   kell  kiszabni.  A  válaszadót   hasonló
          jogsértés    esetén    semmiféle    szankció    (a    Büntető
          Törvénykönyvben  meghatározott becsületsértés  és  rágalmazás
          kivételével)  nem  sújtaná.  Ennélfogva  a  közérdekű   célra
          fordítható  bírság  alkalmazása  során  egyoldalúan,  csak  a
          sajtóval   szemben   érvényesül  a  személyhez   fűződő   jog
          megsértésétől   való  visszatartás  követelménye.   A   sértő
          vélemények  közlésének egyoldalú megtiltása és szankcionálása
          a  sajtóban  megjelenő véleménypluralitásnak  a  szükségesnél
          nagyobb mértékű és aránytalan korlátozását valósítja meg,  és
          így a sajtószabadságot sérti.

          Összességében tehát a válaszadás intézményének a  bevezetését
          általában   nem   tartom   alkotmányellenesnek.   A   Polgári
          Törvénykönyv módosításaként elfogadott új rendelkezés azonban
          nem  felel  meg  az Alkotmány 8. §-a szerinti követelménynek,
          mert  a véleménypluralitás megvalósítása érdekében elfogadott
          válaszközlési  kötelezettséggel okozott alapjogsérelem  súlya
          aránytalan,  illetve  a sajtószabadság  lényeges  tartalmának
          korlátozását    is    eredményezheti.    Mindezek     alapján
          alkotmányellenes   a  válaszadás  jogára  vonatkozó   konkrét
          rendelkezés.

          Budapest, 2001. december 4.
                                                      Dr. Bihari Mihály
                                                          alkotmánybíró
            Dr. Czúcz Ottó alkotmánybíró különvéleménye

            Nem  értek egyet a többségi döntéssel elfogadott határozatnak
            azzal az elemével, amely alkotmányosnak ítélte a PtkM. 2.  §-
            ával  beiktatni  kívánt  Ptk. 84. §-a  (2)  bekezdése  utolsó
            mondatában   megjelölt  közérdekű  célra  fordítandó   bírság
            összegének ott meghatározott megállapítási módját. Véleményem
            szerint ezt a megoldást is alkotmányellenesnek kellett  volna
            nyilvánítani,  s  a  határozat rendelkező részében  az  erről
            szóló megállapításnak is szerepelnie kellene.

            Nem   tudom   elfogadni   az   indoklás   azon   összefoglaló
            következtetését,  mely szerint a közérdekű  célra  fordítható
            bírság a kártérítés szabályozásához igazított jogintézmény, s
            így,   ha   a   polgári   jogi  szankciók   nem   tekinthetők
            alkotmányellenesnek,    akkor    “nem     lehet     ellenkező
            következtetésre jutni a szokásos polgári jogi szankciónak nem
            tekinthető  (de  bizonyos  mértékig  polgári  jogi   szankció
            szerepét betöltő) közérdekű célra fordítható bírságnál  sem.”
            (Indoklás  III/6. pontjának harmadik bekezdése.)  Megítélésem
            szerint  a  két  jogintézmény rendeltetése  és  jogi  jellege
            között  lényegesebb  különbségek vannak  annál,  hogy  ezeket
            ilyen mértékig egymással felcserélhetőnek tekinthessük.

            Az  Alkotmánybíróság már 1992-ben foglalkozott a nem  vagyoni
            kártérítések  alkotmányossági kérdéseivel. Akkori  döntésében
            megállapította: a nem vagyoni kártérítéseknek az a funkciója,
            hogy      “az     elszenvedett     sérelem     hozzávetőleges
            kiegyensúlyozásáról  olyan vagyoni  szolgáltatás  nyújtásával
            gondoskodjon,  amely  az elszenvedett  sérelemért  körülbelül
            egyenértékű  más nemű előnyt nyújt.” [34/1992.  (VI.  1.)  AB
            határozat,   ABH   1992.   192,  195.]   Ebből   adódóan   az
            Alkotmánybíróság  felfogása  szerint  ennek  az  intézménynek
            nyilvánvalóan  az  az  alapvető  funkciója,   hogy   a   kárt
            szenvedett oldalán felmerülő hátrányokat orvosolja.

            Egészen  más  a  rendeltetése ezzel  szemben  a  PtkM.  által
            bevezetni   kívánt   kötelező  bírságnak.  Ennek   kiszabandó
            mértékéről  maga a tervezett módosítás úgy rendelkezik,  hogy
            annak “… összegét úgy kell meghatározni, hogy az visszatartsa
            a  jogsértőt a további jogsértésektől.” Itt tehát már  nem  a
            felek   egyikét   ért  hátrányok  másik  fél  által   történő
            kiegyenlítéséről   van  szó,  hanem   az   állam   közhatalmi
            eszközeinek alkalmazásáról abból a célból, hogy a jogsérelmet
            elkövető felet magatartásának megváltoztatására szorítsák. Az
            ilyen   represszív   célú   jogintézmények   tipikusan    más
            jogterületek  (pl.  a  büntetőjog, szabálysértési  eljárások)
            szabályozási  körébe tartoznak. Az egymással mellérendeltségi
            viszonyban  álló  felek  viszonyai  szabályozására   hívatott
            polgári    jogi    kapcsolatokban   az    ilyen    közhatalmi
            megfontolásokat tükröző szankcióknak (a szerzői jogi  törvény
            1969-es  elfogadása óta) egyre szélesebb körű alkalmazása  az
            állam    különféle   funkciójú   fellépési   formái   közötti
            keveredéshez,  szerepzavarokhoz  vezethetnek,   s   ezért   —
            megítélésem  szerint  — az állam (állampolgáraival  szembeni)
            kiszámítható magatartása, illetve a jogbiztonság  szempontjai
            alapján önmagában is problematikusnak tekinthetők.

            Különösen  aggályos  azonban ez a megoldás,  ha  az  említett
            represszív célú szankciók alkalmazásához az eljáró  bíróságok
            számára  nem  rögzítik azokat a kereteket, amelyek  között  a
            bírság   kiszabási  hatáskörüket  gyakorolhatják.  E  határok
            nélkül  túlzottan  tág  tere  nyílik  a  bírói  mérlegelésnek
            (esetleg   a   bírói  önkénynek)  ami  az  adott   jogszabály
            érintettre gyakorolt hatásának kiszámíthatóságát-, illetve  a
            norma címzettje számára a következmények előre látható voltát
            veszélyezteti. Ez pedig nem egyeztethető össze  az  Alkotmány
            2.   §   (1)  bekezdésében  rögzített  jogállamiság   elvéből
            levezethető jogbiztonság követelményével.

            Mindezt  tovább  súlyosbítja, ha a közérdekű  bírságot  olyan
            magatartások     befolyásolására,    alakítására     kívánják
            felhasználni,  amelyek  szoros  összefüggésben  állnak  —  az
            alkotmányos védelem alatt álló, s az Alkotmánybíróság korábbi
            döntése  szerint  [30/1992 (VI. 26.) AB  határozat  ABH  167,
            170.]  az  alapjogok között is kitüntetett szereppel  bíró  —
            szabad       véleménynyilvánítási      joghoz      kapcsolódó
            sajtószabadsággal.   Az   ilyen  alapjogi   védelmet   élvező
            életviszonyokban   különösen   fontos,    hogy    az    egyes
            magatartásokhoz   hátrányos   jogkövetkezményt   fűző   norma
            címzettje   ismerhesse  a  magatartásához  fűződő  lehetséges
            szankciókat is.

            Ellenkező  esetben  —  mint  azt az  előzetes  normakontrollt
            kezdeményező  Köztársasági Elnök úr indítványa is  kifejti  —
            “az  érintett  nincs abban a helyzetben, hogy  cselekményének
            következményeit   kellően   mérlegelni   tudja.”   Ez   pedig
            “kiszámíthatatlansága  folytán  olyan   mértékű   fenyegetést
            jelent  az  érintett  alapjogok  jogosultjaira,  hogy  az  az
            alapjog   által   elismert   és   védett   gyakorlásától   is
            elriaszthatja őket.” Ez pedig sérti az Alkotmány 61. § (1) és
            (2)  bekezdését és egyben ellentétes az Alkotmány  2.  §  (1)
            bekezdésében írt jogállamiság elvével is.

            Mindezek   miatt  az  Alkotmánybíróságnak  azon   túl,   hogy
            alkotmányellenesnek minősítette a válaszadás jogának a PtkM.-
            ben   meghatározott  változatát  (amely  döntéssel  egyébként
            egyetértek)  —  megítélésem  szerint  —  meg  kellett   volna
            állapítani  a korlátok nélküli bírság kiszabása lehetőségének
            a  jogbiztonságot, illetve az Alkotmány  61.  §  (1)  és  (2)
            bekezdésébe  ütköző  voltát is, s erről a rendelkező  részben
            szólnia kellett volna.

            Budapest, 2001. december 4.
                                                           Dr. Czúcz Ottó
                                                            alkotmánybíró
                                                                         
            Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye

            Nem   értek   egyet   a   határozatnak  azzal   a   leszűkítő
            álláspontjával,  hogy  kizárólag  a  válaszadás   jogának   a
            “Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény  79.  §-
            ára  — az Országgyűlés 2001. május 29-i ülésnapján elfogadott
            törvény   1.   §-ába   beiktatott  —  új   (2)   bekezdésében
            meghatározott  szabályozási módja” alkotmányellenes;  továbbá
            nem  értek  egyet  a 84. § (2) bekezdésébe beiktatott  utolsó
            mondat tekintetében az indítvány elutasításával.

            Az  Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlata alapján  azt  kellett
            volna    megállapítani,   hogy   a    válaszadás    joga    a
            véleménynyilvánítás   szabadságát,   s   ezen   belül   annak
            meghatározó     jelentőségű    intézményes     formáját     a
            sajtószabadságot nemcsak a vizsgált szabályozási  tartalmában
            aránytalanul, hanem mint új jogintézmény a szükséges mértéken
            túl is korlátozza.

            1.   Az  Alkotmánybíróság  a  véleménynyilvánítás-  és  sajtó
            szabadságát  értelmező határozataiban ezeknek az alapjogoknak
            kiemelt alkotmányos értéket tulajdonított, s ezáltal — önmaga
            számára   —   különös  jelentőséggel  bíró   alkotmányvédelmi
            feladatot is meghatározott.
            Az   Alkotmánybíróság  ezt  az  álláspontját  e  jogoknak   a
            demokratikus  társadalom életében, a társadalmi folyamatokban
            betöltött   meghatározó  szerepével  részletesen   indokolta.
            [30/1992.   (V.  26.)  AB  határozat,  ABH   1992.   167,   a
            továbbiakban:  I.ABh; 36/1994. (VI. 26.)  AB  határozat,  ABH
            1997. 219, a továbbiakban: II.ABh]

            Kétségtelen,    hogy    a    véleménynyilvánítási    és     a
            sajtószabadságot értelmező — hivatkozott — alaphatározatok  a
            Btk.   egyes   rendelkezései  alkotmányosságának   vizsgálata
            eredményeként  születtek, de a határozatokban  megfogalmazott
            elvi  tételek,  alkotmányossági mércék, az  alapjogkorlátozás
            alkotmányossági vizsgálatánál általánosságban is  irányadóak.
            Nevezetesen:

                —    a    véleményszabadságot    korlátozó    törvényeket
            megszorítóan  kell  értelmezni, a  véleményszabadságnak  “...
            igen  kevés  joggal szemben kell engednie...”  (I.ABh,  1992.
            178.);
                —  “A  szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt
            annak  érték- és igazságtartalma nélkül védi.” (I.ABh,  1992.
            179.)

            Ezeknek  az  értékelési  szempontoknak a  figyelembevételével
            kell  megvizsgálni, hogy — a határozat kifejezését használva:
            —  a  “többlet  korlátozások” a véleményszabadság,  illetőleg
            ezen   belül:  a  sajtószabadság  lényeges  tartalmát  érintő
            korlátozásoknak minősülnek e vagy sem.

            Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében megfogalmazott korlátozási
            tilalom   érvényesülése  az  alapjog   lényeges   tartalmának
            alkotmányossági védelme, az Alkotmánybíróság gyakorlatában  —
            működésének  első  évében kialakított —  ún.  alapjogi  teszt
            alkalmazásának,  a korlátozás szükségességének-arányosságának
            vizsgálatát jelenti. (20/1990. (X. 4.) AB hat. ABH 1990.  69;
            I.ABh;  II.ABh.)  Eszerint  az alapjog  törvényi  korlátozása
            alkotmányosan csak akkor lehetséges, ha más alapjog  védelme,
            vagy   alkotmányos  érték,  alkotmányos   cél   másként   nem
            valósítható  meg;  az ilyen ismérveknek megfelelő,  s  emiatt
            szükséges  korlátozásnak  meg  kell  felelnie  az  arányosság
            követelményének  is:  a  törvényhozó  a  cél   eléréséhez   a
            legenyhébb eszközt köteles kiválasztani úgy, hogy  az  elérni
            kívánt cél és az okozott alapjogsérelem arányban álló legyen.
            Az  Alkotmánybíróság tehát a korlátozás esetenkénti  tartalmi
            vizsgálata  alapján  az  alapjogi tesztet,  mint  mérlegelési
            szempontokat    alkalmazva,   a   mérlegelés    eredményeként
            fogalmazza meg álláspontját az adott alapjog tartalmát érintő
            korlátozás  alkotmányosan elfogadható vagy alkotmányosan  nem
            indokolható  mértékéről. Az I.ABh. alapján a  mérce  tartalmi
            aspektusai  még:  a  véleményszabadság által  veszélyeztetett
            alkotmányos   értékek,  elsősorban  az  alapjogok   közvetlen
            veszélyeztetettsége       és       a       veszélyeztetettség
            visszaigazolhatósága, a reális veszély indokolhatósága.

            Jelen  ügyben  tehát az alkotmányossági vizsgálat  elsődleges
            kérdése  az,  hogy  a  válaszadási jog a sajtószabadságnak  a
            másik  alapvető  jog, az emberi méltósághoz  való  jog,  mint
            általános  személyiségi  jog,  illetve  annak  részelemei,  a
            becsület   és   a   jó   hírnév  védelme  érdekében   történő
            elkerülhetetlen,  más  módon meg nem  valósítható,  szükséges
            korlátozásának minősül -e?
            A   vizsgált  törvényi  rendelkezések  Ptk.-ba  illesztésének
            törvényalkotási  célja: a személyhez fűződő jogok  sérelmének
            reparációja  s a jövőbeli jogsértések megelőzése.  Ugyanez  a
            törvényalkotói  cél  motiválta  a  sajtószabadság  valamennyi
            külső  korlátját jelentő — meglévő — a büntető- és  polgárjog
            területén működő intézmények kiépítését.
            Az   emberi  méltósághoz  való  jognak,  s  részelemeinek   a
            becsületnek   és  a  jó  hírnévnek  védelmét   szolgálják   a
            tisztességes,   valósághű  tájékoztatás   védelme   érdekében
            kialakított   jogintézmények:   a   Btk.-ban   megfogalmazott
            tényállások,  a sajtóhelyreigazítási eljárás, a  nem  vagyoni
            kártérítés és a közérdekű bírság intézménye.

            Álláspontom szerint az alapjog többrétegű korlátozása esetén,
            a további korlátozás törvényi tényállásának alkotmánybírósági
            vizsgálatát     a     szükségessség-arányosság     mércéjének
            alkalmazását,   nem  önmagában  az  új  törvényi   korlátozás
            tekintetében  kell  elvégezni,  hanem  a  meglévő  és  az  új
            korlátozások  komplex,  egymásra  vonatkoztatott   értékelése
            alapján.   Méginkább   indokolt  e   vizsgálati   módszer   a
            véleménynyilvánítási   jog,   illetőleg   a    sajtószabadság
            tekintetében    az    általuk   védett   (egy    demokratikus
            társadalomban  kiemelt  fontosságú) értékek  miatt.  A  jelen
            esetben  tehát az új törvényi korlátozásokat —  a  válaszadás
            jogát,  valamint a közérdekű bírságra vonatkozó  új  törvényi
            rendelkezéseket   (kötelező  bírság,   felső   határ   nélkül
            kiszabható   bírság)   —   a   meglévő,   hatályos   törvényi
            korlátozások, jogi eljárások tükrében kell vizsgálni.

            Az  Alkotmánybíróság  megállapítása szerint  az  Alkotmány  a
            szabad  kommunikációt biztosítja, ami alatt mind  az  “egyéni
            magatartás”,   mind  a  “társadalmi  folyamat”   értendő.   A
            véleménynyilvánítás   joga   nem   a   vélemény    tartalmára
            vonatkozik:   “Ebben  a  processzusban   helye   van   minden
            véleménynek,  jónak  és  károsnak,  kellemesnek  és  sértőnek
            egyaránt  —  különösen azért, mert maga a vélemény minősítése
            is   e   folyamat   terméke.  Az  általa  helyesnek   tartott
            véleményeket  mindenki  —  az  állam  is  —  támogatja,  s  a
            helytelennek  tartott ellen felléphet mindaddig,  amíg  ezzel
            más  jogot  nem  sért  olyan  mértékben,  hogy  az  előtt   a
            véleményszabadságnak is vissza kell vonulnia.” (II.ABh. 1994.
            219., 223.)
            A   törvényhozó  feladata,  s  egyben  kötelessége,  hogy  az
            alapjogkorlátozás   különböző  lehetséges   eszközei   között
            mérlegelve    a    cél    elérésére    alkalmas     legkisebb
            alapjogsérelemmel  járó  eszközt  —  “legenyhébb  eszközt”  —
            válassza. (I. ABh., 1992. 171.)
            A  válaszadás  jogára vonatkozó szabályozás a  sajtószabadság
            elé  a  tényállítás  és  az értékítélet  közötti  különbséget
            figyelmen   kívül   hagyva  emel  korlátot.   A   tényállítás
            tekintetében   a  valótlan  tényállítás  a  helyreigazítással
            reparálható  és  ezáltal orvoslást nyer az  emberi  méltóság,
            becsület,  jó  hírnév sérelme is. A valótlan állítások,  vagy
            valós  állítások  hamis  színbe  történő  megfogalmazása   az
            alapjogsérelem    reális   veszélyét,    veszélyeztetettségét
            jelenti.   A  helyreigazítási  eljárás,  mint  alapjogvédelmi
            eszköz,  mint  a  sajtószabadság  külső  korlátja  lényegében
            lefedi,  reparálja a védendő, megsérült alapjogot.  Ami  ezen
            felül  marad  —  a  szubjektív értékítélet,  vélemény  általi
            alapjogsérelem   (ami   elsősorban  a   feltételezhetően   és
            jellemzően  érintett kör közéleti szerepének rangját  védendő
            szempont,  s ez inkább a méltóságon túli értékelési tartomány
            ...) — a további korlátozást, a válaszadási jog biztosítását,
            álláspontom szerint nem teszi elkerülehetetlenül szükségessé.
            A  médiában  szereplő  (érintett) személy  becsületét  és  jó
            hírnevét  a  valótlan  állítással szemben  a  helyreigazítási
            eljárás biztosítja. Ezzel az eljárással az érintett személy a
            kedvezőtlen társadalmi megítélését ellensúlyozta,  méltóságán
            esett   csorba   orvoslást  kapott.  Az  ezzel   párhuzamosan
            megítélhető   nem   vagyoni  kártérítésnek   pedig   erkölcsi
            értékalkotó funkciója van. A sajtóbeli vélemény, értékelés  a
            helyreigazítással — ha olyan tartalmú — már a  közvéleményben
            átértékelésre  kerül, s egyben jellemzi  annak  szerzőjét.  A
            fennmaradó  alapjogsérelem  feltételezett,  reális   veszélye
            nehezen   igazolható.  [Zárójelben  jegyzem   meg,   hogy   a
            határozatban   bemutatott   nemzetközi   gyakorlat   túlnyomó
            többségben a tényállítás tekintetében biztosítja a válaszadás
            jogát.]
            A  helyreigazítás  szűkebb, vagy tágabb értelmezése  a  bírói
            gyakorlatra   tartozó   kérdés.  A  tényállításokkal   szoros
            összefüggésben levő vélemény leválasztása helyett az együttes
            reagálás   lehetőségének  biztosítása  még   értelmezhető   a
            helyreigazítási eljárás iránti igénynek.
            Más   oldalról:   önmagában  az  értékítélet   szükségszerűen
            szubjektív  reagálásokat involvál a  közlés  befogadóinál.  A
            befogadó  tehát maga dönt és minősít: azonosul a véleménnyel,
            vagy  elveti  azt.  Ezért valószínűsíthető  —  állapítja  meg
            helyesen  az  indítvány  —  hogy  “az  elfogadott  társadalmi
            diskurzus  kereteit túllépő értékítélet nem talál elfogadásra
            a közvéleményben.”

            A  sajtószabadság alkotmányos garanciát “az állam tartalmi be
            nem  avatkozása” biztosítja. (37/1992. (VI. 10.) AB hat., ABH
            1992. 227. 229.) Az ún. védelmi jogi megközelítés mellett,  a
            sajtószabadság  szubjektív  jogi  aspektusa:  a   sajtótermék
            arculatának,  szemléletének, nézetrendszerének  kiépítése,  a
            szerkesztés  szabadsága.  A  szerkesztési  szabadság  alapjog
            értékű  eleme  a  sajtószabadságnak. Meghatározott  vélemény,
            értékítélet   közlésére   való  kötelezés   éppen   a   sajtó
            legszubjektívebb tartományát, a véleményformálást a tényekből
            vett   adatokból  levonható  értékelő  munkáját   érinti.   A
            válaszadási   jog   (tehát   olyan  többletkorlátozás,   ami)
            szükségtelen  mértékben korlátozza a szerkesztés szabadságát,
            ezáltal  a  sajtószabadság lényeges  tartalmát.  Nincs  olyan
            súlyos,  reális,  közvetlen alapjogsérelmi veszély  és  ehhez
            kapcsolható   reparációs   cél,   ami   a   helyreigazításon,
            esetenként     a     nem     vagyoni    kártérítési     igény
            érvényesíthetőségén  túli  —  azt  kiegészítő  —  intézményes
            korlátozást alkotmányosan indokolná.

            Preventív   alapjogvédelmi  eszközeként  sem   igazolható   a
            választás  jogának  alkotmányossága, a hatályos  jogi  eszköz
            (külső   korlát)   közérdekű  bírság,  mint   szankciójellegű
            intézmény  létezése  mellett,  ugyanis  nem  felel   meg   az
            Alkotmánybíróság   által   az   alapjogi   korlátozás   egyik
            mércéjeként  megfogalmazott  alkotmányos  követelménynek,   a
            legenyhébb  eszköz alkalmazásának. A kártérítés és  a  bírság
            együttesen   megfelelő  visszatartó   hatással   bír   és   a
            válaszadási    joghoz    képest    kevésbé    korlátozza    a
            sajtószabadságot.

            2.  Nem  értek  egyet  a Ptk. 84. § (2)  bekezdésének  az  1.
            pontban  részletezett (vizsgált) törvény 2. §-ával beiktatott
            utolsó    mondata   alkotmányellenességének   megállapítására
            irányuló  indítvány  elutasításával,  miszerint:  a  kérdéses
            szabály  “... amely a bírság összegének kiszabási elveként  a
            jogsértőre  gyakorolt visszatartó hatást állapította  meg...”
            “...  a  véleménynyilvánítás és a sajtó  szabadságával  nincs
            alkotmányos összefüggésben...”
            A  vizsgált törvény a Ptk. 84. § (2) bekezdését az alábbi két
            mondattal  egészítette ki: “Ha a jogsértés napilap, folyóirat
            (időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt, a bíróság
            a  jogsértőnek közérdekű célra fordítható bírságot is kiszab.
            A   közérdekű  célra  fordítható  bírság  összegét  úgy  kell
            meghatározni,  hogy  az visszatartsa a  jogsértőt  a  további
            jogsértésektől.”
            A  közérdekű  bírság  a nem vagyoni kártérítésből  jellegében
            eltérő  intézmény, egy sajátos represszív-preventív szankció.
            A   polgári   jogi   kártérítés  összege   nyilvánvalóan   az
            elszenvedett  kár  bírói mérlegelésének  a  függvénye.  Ezzel
            szemben  a közérdekű bírság — mint adott sajtó- magatartással
            szembeni   társadalmi   rosszallást   kifejező   szankció   —
            kiszabásának   “felső   határaként”,  annak   összegszerűsége
            helyett  egy  elvont törvényalkotói célt, a megelőzést  elvét
            meghatározni,  ellenkezik a jogállam  —  az  Alkotmánybíróság
            gyakorlatában  —  “nélkülözhetetlen elemeként”  (9/1992.  (I.
            30.)  AB hat., ABH 1992. 59. 65.) számon tartott jogbiztonság
            követelményével. Ugyanakkor — egyetértve az indítványozóval —
            “kiszámíthatatlansága folytán” jelentős befolyásoló szereppel
            bír  a  sajtószabadság  lényeges  tartalmára,  a  szerkesztés
            szabadságára,  megsérti  ezáltal  az  Alkotmány  61.  §   (1)
            bekezdését.

            3.  A  határozat  szorosan értelmezi  az  Alkotmánybíróságról
            szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény (Abtv.)  35.  §-át,  ezért
            kizárólag  a  Ptk. 84. § (2) bekezdésének új utolsó  mondatát
            tekintette az indítvány tárgyának.
            Az  Abtv. 35. § (1) bekezdése szerint: “a köztársasági  elnök
            indítványára   az  Alkotmánybíróság  az  Országgyűlés   által
            elfogadott,  de  még  ki  nem hirdetett  törvény  aggályosnak
            tartott rendelkezését megvizsgálja.”
            Álláspontom  szerint  az  “aggályosnak  tartott  rendelkezés”
            törvényi    kitételét,    az    Alkotmánybíróság    általános
            alkotmányvédelmi pozíciójából kiindulva, az adott vizsgálandó
            normán  belüli szoros összefüggésre, s e hatáskör  speciális,
            preventív   jellegére,   valamint  az   alkotmányos   szervek
            együttműködési kötelezettségére is tekintettel (52/1997.  (X.
            14.)  AB  hat.,  ABH 1997. 331. 345.) — tágan  kellett  volna
            értelmezni és az alkotmánybírósági vizsgálat körébe  vonni  a
            Ptk.  84.  §  (2)  bekezdés utolsó  előtti  új  mondatát  is.
            Eszerint,  ha  a  nem  vagyoni kártérítés napilap,  folyóirat
            (időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt a  bíróság
            köteles közérdekű bírságot kiszabni. Ez azt jelenti,  hogy  a
            negatív  sajtómagatartással  arányos  kártérítés  mellé  —  a
            jogsértés  minden  esetére  —  automatikus  bírság  kiszabása
            járul. Az arányosság bírói mérlegelését a törvény kizárja.  A
            két    új    rendelkezés   együttesen   már   olyan    súlyos
            veszélyeztetettséget   jelenthet,   ami   a    sajtószabadság
            gyakorlásától való elrettentés szintjét is elérheti. E  külső
            korlátok  létezése elsősorban nem a feltételezett jogsértések
            megelőzését  szolgálná,  hanem  nagyobb  hatásfokkal   inkább
            befolyásolná    a    szerkesztési    koncepció    esetenkénti
            kialakítását, mivel olyan kényszeres megfontolásra késztetést
            jelentene,  ami jelentős mértékben, szükségtelenül korlátozná
            a szerkesztés szabadságát.

            Összegezve: a sajtószabadság új külső (többlet-)  korlátai  a
            válaszadás  jogintézménye, a kötelezően kiszabandó  és  felső
            határ nélküli összegben kiszabható közérdekű bírság a meglévő
            külső  korlátokra  is tekintettel, a szükséges  mértéken  túl
            korlátozzák  a  sajtószabadságot (a szerkesztés szabadságát),
            megsértve  ezáltal  az alapjog alkotmányban  védett  lényeges
            tartalmát.

            Budapest, 2001. december 4.
                                                         Dr. Holló András
                                                            alkotmánybíró
                                         
            Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
                                         
                                         I.

            1. Más okból, de egyetértek a többségi határozatnak azzal
            a  megállapításával,  amely  szerint  alkotmányellenes  a
            válaszadás jogának az a szabálya, amelyet az Országgyűlés
            a  2001. május 29-i ülésnapján elfogadott törvény  1.  §-
            ával  a  Polgári  Törvénykönyvről  szóló  1959.  évi  IV.
            törvény  (a  továbbiakban:  Ptk.)  79.  §-ának  új,   (2)
            bekezdésében meghatározott.

            2.  Nem  értek  egyet ugyanakkor azzal, hogy  a  többségi
            határozat   nem  állapította  meg  a  Ptk.  84.   §   (2)
            bekezdésében        foglalt        új         rendelkezés
            alkotmányellenességét.

                                         II.

            Álláspontom  részletesebb kifejtése előtt  két  általános
            körülményre utalok:

            1. Úgy ítélem meg, hogy a jelen indítvánnyal kapcsolatban
            sokkal  többről van szó, mint a Ptk.-t módosítani  kívánó
            rendelkezések  alkotmányosságáról.  Az  alapvető   gondok
            eredőit   magam   mindenesetre  abban  látom,   hogy   az
            Országgyűlés mindmáig nem alkotta meg az Alkotmány 61.  §
            (3)  bekezdésében  2/3-os  szavazattöbbségű  szabályozási
            körébe  utalt,  sajtószabadságról  szóló  törvényt.   Így
            nyílik  mód és lehetőség arra, hogy a széles konszenzuson
            alapuló  “alkotmányos sajtójog” hiányában az Országgyűlés
            egyszerű többséggel elfogadott törvényekkel (itt: a  Ptk.
            módosításával)  szabályozzon olyan  viszonyokat,  amelyek
            sokkal inkább az Alkotmány 61. § (3) bekezdésében előírt,
            minősített      többséget     igénylő      sajtótörvénybe
            kívánkoznának. A polgári jogi keret a jelen  esetben  nem
            más  mint kényszerzubbony, amely elvileg és gyakorlatilag
            is   természetén  és  hatókörén  kívül  eső   viszonyokat
            szabályoz. Itt egy rendszerváltás előtti jogi konstrukció
            fennmaradásáról  és  továbbéltetéséről  van  szó,   amely
            változatlanul azt juttatja kifejezésre, hogy az egyén,  a
            személyiség védelme — legalábbis a most vizsgált körben —
            csak a Ptk.-beli szabályozással érhető el.

            A   kor   sajátosságait   figyelembe   véve,   a   sajtó-
            helyreigazítás 1977-ban történt Ptk.-ba emelése  —  jóval
            az  1986.  évi II. törvény előtt, más személyiség-védelmi
            rendelkezésekkel  együtt  —  progresszív  lépés  volt.  A
            személyeket  védő  alkotmányos garanciák  megteremtéséről
            akkor  szó  sem  lehetett, a személyiség  védelmét  annak
            idején  a  polgári jog vállalta fel. Abból azonban,  hogy
            egy   jogintézmény   vagy   jogi   konstrukció   1977-ban
            progresszív volt, még nem következik, hogy az  marad  egy
            másik,  alkotmányos berendezkedésben is. Erre tekintettel
            meggyőződéssel    állítom,    hogy    az     “alkotmányos
            sajtótörvény” közvetítése nélkül a Ptk. jelenleg hatályos
            helyreigazítási szabályai sem állnák ki az alkotmányosság
            próbáját.
            Az  indítványozó  a “sajtószabadság sérelmét”  állítja  a
            Ptkm.-mel  kapcsolatban. Ez nemcsak úgy  valósulhat  meg,
            hogy  az Alkotmány 61. § (2) bekezdését felhívva a Magyar
            Köztársaság  nem védi kellő súllyal a sajtó  szabadságát,
            mert   szükségtelenül  és  aránytalan   sérelmet   okozva
            korlátozza  ezt  a  szabadságot, hanem  úgy  is,  hogy  a
            sajtószabadságot (itt: a szerkesztési szabadságot) érintő
            törvényt  nem az Alkotmányban előírt módon alkotják  meg.
            Álláspontom  szerint tehát a “sajtószabadság  sérelmének”
            vizsgálatába   az  Alkotmány  61.  §  (3)  bekezdése   is
            bevonandó lett volna.

            2.  A  kétharmadosság vizsgálatán túl, a közérdekű bírság
            intézményének     alkotmányossági    megítélésénél     is
            jelentőséget   tulajdonítok  az  indítványhoz   kötöttség
            kérdésének.

            Az   indítvány  kifejezetten  csak  azt  kéri,  hogy   az
            Alkotmánybíróság  állapítsa meg a Ptk.  Ptkm.  2.  §-ával
            megállapított  84.  §  (2)  bekezdése  utolsó  mondatának
            alkotmányellenességét. Kérdéses lehet  tehát  ezúttal  is
            az,    túlterjeszkedhet-e    az    Alkotmánybíróság    az
            indítványozó kérelmén. E tekintetben álláspontom ugyanaz,
            mint a 2/2001. (I. 17.) AB határozathoz fűzött párhuzamos
            indokolásomban  is  volt.  Azaz:  a  köztársasági   elnök
            előzetes  normakontrollra irányuló indítványa  esetén  is
            módja van az Alkotmánybíróságnak az indítvánnyal érintett
            jogszabályi  környezet teljesebb körű feltárására.  [Csak
            emlékeztetőül:  éppen  a sajtóról  szóló  1986.  évi  II.
            törvény  14.  § (2) bekezdése tekintetében — köztársasági
            elnöki előzetes normakontrollra irányuló indítvány nyomán
            állapított    meg   az   Alkotmánybíróság    mulasztásban
            megnyilvánuló  alkotmánysértést. 48/1993.  (VII.  2.)  AB
            határozat, ABH 1993. 314, 319.] Az Alkotmánybíróság tehát
            nem kezelheti mereven az Abtv.-ben kapott hatásköreit, az
            alkotmányosság hatékony védelme megkövetelheti a támadott
            rendelkezéssel    szoros    összefüggésben    álló    más
            rendelkezések  (pl.:  itt  a jogkövetkezmény  alkalmazási
            feltételének) alkotmányossági vizsgálatát is.
            Az  indítványhoz  kötöttséget a jelen esetben  sem  tudom
            ezért   akként   értelmezni,  hogy  az   Alkotmánybíróság
            vizsgálata  nem  terjeszkedhetne túl  a  Ptk.  2.  §-ával
            beiktatott  Ptkm.  84. § (2) bekezdése utolsó  mondatának
            vizsgálatánál.

                                        III.

            1.  Jóllehet egyetértek a többségi határozatnak  azzal  a
            megállapításával,   amely  szerint   alkotmányellenes   a
            válaszadás  jogának tervezett szabálya,  ez  azonban  nem
            jelenti azt, hogy a megállapításhoz kapcsolódó indokolást
            is minden tekintetben megfelelőnek tartom.

            Az  indokolással  kapcsolatos első kifogásom  a  többségi
            határozat  II.  11.  pontjában  foglalt  következtetéssel
            kapcsolatos. A többségi határozat szerint — az  Alkotmány
            8.  §  (2),  54.  §  (1), 59. § (1),  61.  §  (1)  -  (2)
            bekezdéseire,  valamint az Alkotmánybíróság  gyakorlatára
            tekintettel  —  a  “tág értelemben vett  válaszadás  joga
            általában  a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának
            nem alkotmányellenes korlátozása”.

            Azért  nem  értek  egyet a Ptkm. és a többségi  határozat
            mögött     meghúzódó    sajtónyilvánosságra     vonatkozó
            felfogással,  mert  egy,  a  vélemények  többszólamúságát
            toleráló   és   biztosító   alkotmányos   rendszerben   a
            sajtónyilvánosság  lehetővé  teszi,  hogy   az   érintett
            személyek  —  tipikusan  a közszereplők  —  elmondhassák,
            ütköztethessék   véleményüket.   Demokratikus   viszonyok
            között   a  sajtópiac  pluralitása  a  tömegtájékoztatási
            eszközök   versenyét   is   megteremti.   A   vélemények,
            értékelések  közérdeklődésre  számot  tartó  eseményekről
            jelennek    meg,   amelyekben   általában    közszereplők
            érintettek. A sajtópiac sokszínűségéből következő verseny
            a  tömegtájékoztatási eszközök elemi érdekévé teszi, hogy
            ilyen,    közérdeklődésre   számot   tartó   eseményekről
            tudósítsanak,    azokkal    kapcsolatban    véleményeket,
            értékeléseket  jelentessenek meg. Ebben a megközelítésben
            nem  a  tömegtájékoztatási  eszközök  felett  rendelkezők
            “túlhatalmától”  kell  megvédeni  a  polgárokat.   Sokkal
            inkább  arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy  a  közügyek
            iránt  érdeklődő, azok megvitatásában részt vevő  emberek
            szabadon választhassanak a vélemények piacán.
            Az  Alkotmánybíróság  következetes gyakorlata  szerint  a
            sajtószabadságot  elsősorban az  állam  tartalmi  be  nem
            avatkozása biztosítja. Ezzel elvileg lehetővé válik, hogy
            a társadalomban meglevő vélemények teljessége megjelenjen
            a  sajtóban; az Országgyűlés törvényhozó hatalmánál fogva
            köteles  megakadályozni, hogy tájékoztatási  monopóliumok
            jöjjenek  létre. [Vö.: 37/1992. (VI. 10.)  AB  határozat,
            ABH 1992. 227, 229-230.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat,
            ABH  1994. 219, 223; 13/2001. (V. 14.) AB határozat,  ABH
            226,  230.]  Ezek következtében, plurális  sajtóviszonyok
            mellett,  a  válaszadás  jogának  tervezett  szabályozása
            indokolatlan beavatkozást jelentene a sajtó (szerkesztés)
            szabadságába az állam részéről.

            2.  Második  kifogásom  a kilátásba  helyezett  közérdekű
            bírsággal kapcsolatos.
            A   közérdekű   célra   fordítható   bírság   intézményét
            szükségtelennek  tartom. A válaszadási joghoz  kötelezően
            kapcsolódó   közérdekű   bírság   osztja   a   válaszadás
            alkotmányjogi megítélését. Álláspontom szerint a Ptk. 84.
            §  (1) bekezdésében írt jogvédelmi eszközök — különösen a
            kártérítés  intézménye — jelenleg is  elégséges  védelmet
            biztosít   a   felmerült   jogsérelem   (a   jó    hírnév
            megsértésének)  orvoslására.  A  kötelezően  alkalmazandó
            közérdekű bírság bevezetése és intézményesítése  —  azzal
            együtt,  hogy nincs kapcsolatban a jogsérelmet szenvedett
            személy  jóvátételével — komoly rést  üt  azon  a  falon,
            amelyet   az   Alkotmánybíróság   a   véleménynyilvánítás
            szabadsága    érvényesülése    érdekében    emelt.     Az
            Alkotmánybíróság    szerint:    ”A    véleménynyilvánítás
            szabadsága — alkotmányos alapjogként — fokozott  védelmet
            élvez, azt csak az emberi méltósághoz, a becsülethez és a
            jó  hírnévhez való jogok védelme — mint külső korlátok  —
            korlátozhatják.”  [33/1998.  (VI.  25.)  AB   határozat].
            Ezekről   a  “külső  korlátokról”  már  az  egyik   korai
            határozatában   szólt   az   Alkotmánybíróság:   ”...   A
            véleménynyilvánítás szabadságának külső  korlátai  vannak
            csak;   amíg  egy  ilyen  alkotmányosan  meghúzott  külső
            korlátba   nem   ütközik,   maga  a   véleménynyilvánítás
            lehetősége  és  ténye  védett, annak tartalmára  tekintet
            nélkül.  Vagyis  az egyéni véleménynyilvánítás,  a  saját
            törvényei  szerint  kialakuló  közvélemény,  és   ezekkel
            kölcsönhatásban  a minél szélesebb tájékozottságra  épülő
            egyéni  véleményalkotás lehetősége  az,  ami  alkotmányos
            védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad kommunikációt —  az
            egyéni magatartást és társadalmi folyamatot — biztosítja,
            s    nem    annak   tartalmára   vonatkozik   a    szabad
            véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye
            van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és
            sértőnek egyaránt — különösen azért, mert maga a vélemény
            is   e  folyamat  terméke  ...”  [30/1992.  (V.  26.)  AB
            határozat, ABH 1992. 167, 178-180.]. Ugyanez a  határozat
            szoros   kapcsolatot   teremtett  a  véleménynyilvánítási
            szabadság   és   a   sajtószabadság   között    is.    “A
            véleménynyilvánítási    szabadság    a     sajtószabadság
            vonatkozásában sajátosan érvényesül. A sajtó  szabadságát
            arra  figyelemmel  kell garantálnia az államnak,  hogy  a
            ,sajtó’        a       véleményalkotáshoz       szükséges
            információszerzésnek,  a  véleménynyilvánításnak   és   a
            véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. Ahogy
            a   sajtószabadság  joga  a  véleménynyilvánításhoz  való
            jogból    mint   anyajogból   vezethető   le,    úgy    a
            véleménynyilvánításhoz  való  jog  kitüntetett  volta  is
            annyiban vonatkozik a sajtó szabadságára, amennyiben az a
            véleménynyilvánítás  alkotmányos alapjogát  szolgálja.  A
            sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem
            a   tájékoztatásé  is,  azaz  alapvető  szerepe   van   a
            véleményalkotás  feltételét  képező  tájékozódásban.   Az
            Alkotmány   61.   §  (1)  bekezdése  is  egymás   mellett
            tartalmazza  a szabad véleménynyilvánításhoz,  továbbá  a
            közérdekű  adatok  megismeréséhez és terjesztéséhez  való
            jogot.” (ABH 1992. 227, 229.)

            Álláspontom   szerint  ezeket  a  kitüntetett   értékeket
            közvetlenül  veszélyezteti a “közérdekű célra  fordítható
            bírság” intézményének a bevezetése. Ennek révén olyan  új
            —  a Ptk. fogalmi és intézményi rendszerébe egyébként nem
            is  illő  — jogkövetkezmény lép be, amely önmagában,  már
            kilátásba  helyezésénél  fogva  szükségtelen  korlátozást
            jelent,   az   mind   a   véleménynyilvánítás,   mind   a
            sajtószabadság elé magas gátat emel.

            A  közérdekű  bírsággal kapcsolatban nem  védhető  az  az
            álláspont  sem,  hogy  annak  alkalmazása  “a  társadalom
            rosszallását fejezi ki”. Véleményem szerint  ugyanis  nem
            igazolható  az  a  hipotézis,  miszerint,  ha  a  bíróság
            megállapítja,   hogy  egy  napilap,   folyóirat,   rádió,
            televízió  stb.  útján  közölt  vélemény  vagy  értékelés
            valaki   személyhez  fűződő  jogát   sérti,   akkor   ott
            automatikusan  a  társadalom rosszallása is  kifejeződik.
            Ennek  oka  éppen  az, hogy a vélemények többszólamúságát
            elfogadó  és biztosító demokráciákban valamely közügyben,
            annak  szubjektív  megítélése  miatt,  szinte  soha   nem
            alakulhat   ki  konszenzus.  (Itt  csupán   jelezném:   a
            tényállítások  és vélemények közötti különbség  felvethet
            további, jogalkalmazási nehézségeket is. A Ptkm. 3. §-a a
            sajtó-helyreigazítási    eljárás    szabályait    rendeli
            alkalmazni a válaszadás közlése iránti eljárásra. Nehezen
            képzelhető el azonban az, hogyan alkalmaznák a  bíróságok
            a    Pp.    sajtó-helyreigazítási   eljárásra   vonatkozó
            szabályait,  amelyek középpontjában valamely  tényállítás
            valódiságának bizonyítása áll.)

            A   sajtószabadságra   gyakorolt   “visszatartó   hatást”
            (“chilling  effect”)  csak  fokozza  a  közérdekű   célra
            fordítható  bírság alkalmazásának tervezett  szabályozási
            módja.  E  szabályozási mód részben merev,  eltérést  nem
            engedő  [“... Ha a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki
            lap),  rádió,  televízió  útján  történt,  a  bíróság   a
            jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is  kiszab
            ...”], részben mindenféle korlátot feloldó, gyakorlatilag
            a  bíróság  szabad belátása előtt utat nyitó  jellegű  és
            tartalmú.  (“  ...  A közérdekű célra  fordítható  bírság
            összegét  úgy  kell meghatározni, hogy az visszatartsa  a
            jogsértőt  a  további jogsértésektől.”). Mindez  azzal  a
            veszéllyel   járhat,   hogy  a   tervezett   szankció   a
            demokratikus  rendszer  léte  és  működése  szempontjából
            alapvető  fontosságú  véleménynyilvánítási  szabadság  és
            sajtószabadság érvényesülését közvetlenül és  érzékelhető
            módon korlátozza.

            Következésképpen az Alkotmánybíróságnak a Ptk. Ptkm. 2. §-
            ával  megállapított 84. § (2) bekezdésének idézett utolsó
            két  mondatát egységesen, összefüggéseiben kellett  volna
            értelmeznie,  függetlenül attól, hogy az  indítvány  maga
            valóban  csak  az  utolsó  mondat alkotmányellenességének
            megállapítását     kezdeményezte.     Az     indítványhoz
            kötöttségnek  azt  a rendkívül merev  módját,  amelyet  a
            határozat  követ (egy bekezdés három mondatát  izolálja),
            nem  tudom  elfogadni,  az  — álláspontom  szerint  —  az
            Alkotmánybíróság téves szerepfelfogásán alapul.  Márpedig
            a két (szerintem összetartozó) mondat tartalmi egységként
            való  kezelése  semmiképpen  nem  hozhatta  volna  azt  a
            végkövetkeztetést, amely lényegében azt sugallja, hogy  a
            közérdekű  bírság kilátásba helyezése egyrészt szükséges,
            másrészt az okozott jogsérelemmel arányos korlátozást  is
            jelent.

            Álláspontom  szerint  a  sajtószabadság  indítvány  által
            aggályosnak tartott szabályozással történő korlátozása  —
            a jó hírnév és az emberi méltóság védelmét szolgáló egyéb
            eszközök biztosítottságára is figyelemmel — szükségtelen,
            és erre tekintettel alkotmányellenes.

            Budapest, 2001. december 4.
                                                      Dr. Kiss László
                                                        alkotmánybíró
                                                                     
            Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye

            Egyetértek    a    határozat   rendelkező    részének    azon
            megállapításával, amely alkotmánysértőnek tartja a válaszadás
            jogának   az   Országgyűlés  2001.  május   29-i   ülésnapján
            elfogadott,  a  Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.  évi  IV.
            törvény  módosításáról szóló törvény (a továbbiakban:  Ptkm.)
            1. §-ával beiktatott szabályát.
            Nem  értek  egyet azonban azzal, hogy ezt a döntést kizárólag
            az  arányosság  tesztje  alapozza  meg.  A  véleményszabadság
            kiemelt     alkotmányos    oltalmát    hangsúlyozó    korábbi
            alkotmánybírósági   gyakorlatból  az   következik,   hogy   a
            válaszadásnak  a törvényalkotó által elképzelt  jogintézménye
            kényszerítő indok nélkül csorbítja a sajtó szabadságát.
            Nem  osztom  a  határozatnak azt a  konkrét  ügyön  túlmutató
            álláspontját  sem, amely szerint a válaszadás joga  általában
            nem  alkotmányellenes,  mivel az  a  sajtó  szabadságának  az
            emberi méltóság és a jó hírnév védelme érdekében alkalmazott,
            szükséges korlátozása.
            Véleményem  szerint alkotmánysértő az is, hogy a jogalkotó  a
            törvényben nem határozta meg a válaszadás esetében kötelezően
            alkalmazandó közérdekű bírság felső határát.

            1.  A  Ptkm.  1.  §-ába  foglalt válaszadás  jogintézményének
            bevezetésével a jogalkotó a sajtótermékek, valamint a  rádió-
            és  televízióműsorok tartalmát oly módon szabályozza, hogy az
            ellenvélemények,   értékelések   közzétételére   kötelezi   a
            szerkesztőségeket, illetve a műsorszolgáltatókat. Egy  ilyen,
            a     sajtószabadságot     érintő    tartalmi     beavatkozás
            alkotmányossága a szükségesség és arányosság tesztje  alapján
            vizsgálandó.   Az   eljárás  során   az   Alkotmánybíróságnak
            figyelemmel  kell  lennie arra is, hogy a véleménynyilvánítás
            kiemelt   védelmében   a  sajtószabadság   is   osztozik,   a
            sajtószabadságnak tehát igen kevés joggal szemben  kell  csak
            engednie.

            Véleményem  szerint  vitatható az a  jelen  alkotmánybírósági
            határozatban foglalt megállapítás, amely szerint a szólás- és
            sajtószabadság korlátozása “szűk körben lehetséges  olyankor,
            ha  politikai  vitáról,  az állam bírálatáról  van  szó”,  de
            elfogadható  a  tágabb körű korlátozás azokban az  esetekben,
            amikor  “a sajtónak a demokrácia védelmében játszott  szerepe
            nem  vagy  alig jelenik meg”. A határozat alapján  ez  utóbbi
            körbe tartozik a válaszadás alkotmányosságának vizsgálata.

            Az   Alkotmánybíróság  által  a  kereskedelmi   információkra
            vonatkozó  szabályok  alkotmányossági vizsgálatakor  korábban
            alkalmazott  teszt, amely alkotmányos védelemben részesíti  a
            gazdasági  reklámokat,  de  azok  esetében  szélesebb  körben
            ismeri  el az állami beavatkozás szükségességét, a válaszadás
            jogintézménye  alkotmányosságáról való  döntéshozatalkor  nem
            lehet irányadó.
            “Az  Alkotmány a szabad kommunikációt – az egyéni magatartást
            és   a  társadalmi  folyamatot  –  biztosítja,  s  nem  annak
            tartalmára   vonatkozik   a  véleménynyilvánítás   alapjoga.”
            [30/1992.  (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167,  179.]  Ezen
            alapállásból  következik,  hogy  tartalmára  tekintet  nélkül
            részesül      kiemelt      alkotmányos      védelemben      a
            véleménynyilvánítás,  függetlenül  attól,  hogy  magánjellegű
            közlésről  vagy politikai beszédről, bírálatról van  szó.  Az
            Alkotmánybíróság  a  kifejezés  szabadságát  mint  az   egyén
            önkifejezésének,   személyisége  szabad   kibontakoztatásának
            elengedhetetlen eszközét, illetve mint az egyén  demokratikus
            társadalomban  való  részvételét  elősegítendő   részesítette
            többletvédelemben. Minthogy a kereskedelmi információk  célja
            általában  sokkal  inkább valamely áru  megismertetése  és  a
            vásárlásra   ösztönzés,   mintsem   az   önkifejezés   és   a
            demokratikus párbeszédben való részvétel, a reklámok esetében
            szélesebb   körben   minősülhet  alkotmányosnak   az   állami
            beavatkozás.  A  Ptkm.  1.  §-ának hatályba  lépése  esetében
            azonban  a  válaszadás  jogintézménye  nem  csupán   az   ún.
            kereskedelmi  információra vonatkozó vélemény vagy  értékelés
            esetében  lenne  alkalmazandó, hanem például a politikusokat,
            közszereplőket érintő közérdekű tárgyban közölt  véleményekre
            (tehát   a  politikai  vita  fogalmába  tartozó  közlésekre),
            valamint  a  magánjellegű értékelésekre is,  amennyiben  azok
            személyiségi jogot sértőek.

            Mindezek   alapján   az   Alkotmánybíróság   által   többször
            megerősített,  a  kifejezés  szabadságának  kiemelt  védelmét
            biztosító alapjogi teszt alapján kellett volna a határozatnak
            megítélnie, hogy a válaszadás bevezetésének van-e kényszerítő
            indoka,  vagy  a  hatályban lévő Polgári  Törvénykönyv  és  a
            Büntető Törvénykönyv kínálta jogi eszközök megfelelő védelmet
            nyújtanak a személyiségi jogsérelmek esetében.

            2.1.  A  határozat álláspontja szerint a tág értelemben  vett
            válaszadás  joga,  vagyis  a tényállítások  esetében  igénybe
            vehető  sajtó-helyreigazítás és az  ellenvélemény  közlésének
            (válaszadás)   joga  együttesen  minősül   a   sajtószabadság
            szükséges  korlátozásának.  Minthogy  előzetes  normakontroll
            keretében   az  Alkotmánybíróság  kizárólag  a  Ptkm.   által
            bevezetett válaszadási jog alkotmányosságát vizsgálhatta, nem
            térek   ki   különvéleményemben   arra   a   kérdésre,   hogy
            összeegyeztethető-e  az  Alkotmánnyal a  sajtó-helyreigazítás
            jogintézményének jelenlegi szabályozása.

            Az Alkotmány 61. § (2) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság
            elismeri  és  védi a sajtó szabadságát. Ezt a szabadságot  az
            államnak  arra figyelemmel kell garantálnia, hogy a  sajtó  a
            véleménynyilvánításnak  és a véleményformálásnak  kitüntetett
            fontosságú  eszköze. A sajtószabadságot elsősorban  az  állam
            tartalmi  be  nem  avatkozása  biztosítja;  ennek  felel  meg
            például a cenzúra tilalma és a szabad lapalapítás lehetősége.
            Ezzel a tartózkodással az állam elvileg lehetővé teszi,  hogy
            a  társadalomban  meglévő vélemények,  valamint  a  közérdekű
            információk  teljessége megjelenjen a sajtóban. [37/1992.  AB
            határozat, ABH 1992. 227, 229-230.]

            A  törvényhozó  a Ptkm. általános indokolásában hangsúlyozza,
            hogy  a  válaszadás jogintézményének bevezetésével  olyan,  a
            sajtóra  kötelező  szabályozást alkotott, amelynek  célja  az
            “emberi  méltósághoz  való jog és a  jó  hírnévhez  való  jog
            alkotmányos   értékeinek”  védelme.  A   korlátozás   azonban
            valójában  a személyiségi jogok erősebb védelmét  célozza.  A
            személyiségi  jogok (és ezen belül a jó hírnévhez  való  jog)
            pedig bár igen közeli kapcsolatban állnak az Alkotmány 54.  §
            (1)    bekezdésében   garantált   emberi   méltósághoz   való
            alapjoggal, azzal mégsem azonosak. Az emberi méltósághoz való
            jog  az  “általános  személyiségi jog”  egyik  megfogalmazása
            [8/1990.  AB  határozat,  ABH 1990. 42,  44.].  Az  általános
            személyiségi jog anyajogából fakadó egyes jogok pedig, így  –
            többek között – a jó hírnévhez való jog is a szükségesség  és
            arányosság tesztje alapján korlátozható. Igaz ugyan,  hogy  a
            sajtószabadság   korlátai  közül  a  legnagyobb   súllyal   a
            személyhez  fűződő jogok vehetők figyelembe, de az  alapjogok
            közötti  mérlegelés során is vizsgálandó, hogy az alkalmazott
            jogalkotói    korlát    elengedhetetlenül    szükséges-e    a
            személyiségi    jogok    védelmében,    vagy    a    hatékony
            személyiségvédelem más, a sajtó szabadságát kevésbé korlátozó
            módon is elérhető.

            A Ptkm. 1. §-a a válaszadás bevezetésével a sajtó szabadságát
            a  személyiségi  jogok  védelme érdekében  korlátozza,  és  e
            korlátozás, mivel annak kényszerítő indoka nincs, álláspontom
            szerint    szükségtelen,   következésképpen   alkotmánysértő.
            Jogrendszerünk  ma  több lehetőséget  biztosít  a  személyhez
            fűződő   jogaiban   sértettek  számára,  hogy   jogsérelmükre
            orvoslást  nyerjenek. A Polgári Törvénykönyv alapján  polgári
            peres eljárást indíthat az, akit (például valós vagy valótlan
            tény  állításával,  esetleg  sértő  kifejezés  használatával)
            személyhez   fűződő   jogában   megsértettek.   Ennek   során
            követelheti  –  többek  között – a  jogsértés  megtörténtének
            bírósági  megállapítását;  a  jogsértés  abbahagyását  és   a
            jogsértő  eltiltását a további jogsértéstől;  elégtételadást,
            illetve  a  sérelmes  helyzet  megszüntetését,  a  jogsértést
            megelőző állapot helyreállítását vagy kártérítést. [Ptk.  84.
            § (1) bekezdés]
            A  Ptk.  84.  § (1) bekezdésének c) pontja pedig jelenleg  is
            lehetőséget  nyújt arra, hogy a jogsértő nyilatkozattal  vagy
            más  megfelelő módon a személyiségi jogaiban sértett  számára
            elégtételt  adjon,  illetve  hogy  a  perben  eljáró  bíróság
            ítéletében a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek
            megfelelő nyilvánosságot biztosítson.

            A sajtójog egy sajátos eszköze is rendelkezésére áll azoknak,
            akikről  a nyomtatott vagy elektronikus sajtó valótlan  tényt
            közölt,  híresztelt, illetőleg valós tényeket  hamis  színben
            tüntetett   fel.  A  sajtó-helyreigazítás  azonban  kizárólag
            tényekre vonatkozhat.

            Becsületének, jó hírnevének védelmében nemcsak a polgári  jog
            eszközeivel  élhet  a jogaiban sértett,  hanem  a  büntetőjog
            kínálta   lehetőségekkel  is.  Amíg  a   Btk.   179.   §-ában
            meghatározott  rágalmazás  csak  tényállítással   vagy   erre
            közvetlenül   utaló  kifejezéssel  valósítható   meg,   addig
            becsületsértés  (Btk.  180.  §)  miatt  az  is   felelősségre
            vonható,   aki   a   becsület  csorbítására  alkalmas   egyéb
            kifejezéssel élt.

            Akár  polgári  jogi igényeket érvényesít a  sértett,  akár  a
            büntetőjog  védelmét  veszi igénybe, nem  hagyható  figyelmen
            kívül  az  Alkotmánybíróság által első alkalommal a  36/1994.
            (VI.  24.)  AB határozatban megfogalmazott azon  elvi  tétel,
            amely   szerint   a  “közügyekben  való  véleménynyilvánítási
            szabadságnak  alkotmányosan  magas  értéktartalma   miatt   a
            közhivatalok és a közhivatalt vállaló személyek,  valamint  a
            közélet   egyéb   szereplői  becsületének   védelme   kevésbé
            korlátozhatja  a  véleménynyilvánítási  szabadságot,  mint  a
            magánszemélyek becsületének védelme”. (ABH 1994. 219, 231.)
            A  jogalkotó a Ptkm. 1. §-ában úgy teremt válaszadási  jogot,
            hogy  figyelmen kívül hagyja a közéleti személyiségeket és  a
            magánszemélyeket    érintő    véleménynyilvánítás     közötti
            különbségeket.  Közéleti személyiségeket,  közügyeket  érintő
            vélemények  és  értékelések  esetében  ugyanis  még   kevésbé
            tekinthető a személyiségvédelmet szolgáló szükséges eszköznek
            a  válaszadás. A politikusoknak és a közéletben résztvevő más
            személyeknek ugyanis lehetőségük van mindenkor a sajtó  útján
            közölni   nézeteiket,   illetve  mások  véleményét   értékelő
            megjegyzéseiket.

            2.2.   A  határozat  szerint  a  válaszadás  jogintézményének
            bevezetése  azért  is  indokolt, mert  annak  segítségével  a
            külvilág  megismeri  az  érintett  saját  véleményét,  és   a
            válaszadás “segítséget nyújt azoknak, akik egyébként gyengébb
            pozícióban vannak, mint a tömegtájékoztatási eszközök  fölött
            rendelkezők”.

            A Ptkm. válaszadási jogot beiktató 1. §-a az Alkotmánybíróság
            által  a  37/1992. (VI. 10.) AB határozatban a  közszolgálati
            televízióra és rádióra vonatkozó azt a követelményt  próbálja
            a  nyomtatott  sajtóban érvényesíteni, hogy  a  társadalomban
            meglévő  vélemények teljes körben, kiegyensúlyozott  arányban
            legyenek    jelen.   E   sajátos   megoldást    azonban    az
            Alkotmánybíróság kizárólag a frekvenciák szűkössége miatt  és
            a  monopolhelyzetben  lévő országos  közszolgálati  rádió  és
            televízió esetében találta indokoltnak.

            A  kiegyensúlyozottság  követelményének  alkotmányosságát  az
            amerikai    Legfelsőbb    Bíróság    is    aszerint    ítélte
            alkotmánysértőnek   vagy   alkotmányosnak,   hogy    az    az
            elektronikus médiát vagy a nyomtatott sajtót kötelezte. A Red
            Lion  ügyben,  amelynek során a bíróság arról  döntött,  hogy
            kérhet-e  válaszidőt  a sértett egy rádióban  elhangzott,  rá
            nézve   sérelmes  állítást  követően,  a  Legfelsőbb  Bíróság
            elsősorban  a  frekvenciaszűkösségre  hivatkozva  állt  ki  a
            kiegyensúlyozottság elve mellett azt hangsúlyozva,  hogy  egy
            közérdeklődésre   számot  tartó  kérdésben  minden   releváns
            álláspontnak meg kell jelennie. [Red Lion Broadcasting Co. v.
            F.C.C.,  395  U.S.  367 (1969)] A Tornillo ügyben  azonban  a
            Legfelsőbb  Bíróság már a sajtó- és ezen belül a  szerkesztés
            szabadságát  sértőnek találta azt a floridai szabályt,  amely
            alapján ha egy képviselőjelölt személyét sajtótámadás érte, a
            sajtótermék  köteles  volt ingyenesen  helyet  biztosítani  a
            megtámadott  képviselő viszontválaszának. [The  Miami  Herald
            Publishing Co. v. Pat Tornillo, Jr., 418 U.S. 241 (1974)]

            A  véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog gyakorlásának
            egyre elterjedtebb módja a vélemények, nézetek nyomtatott  és
            elektronikus   sajtóban   való   megjelenítése.   Az    egyes
            sajtótermékek  azonban nem a vélemények tárházaként  szolgáló
            semleges fórumok, ahol a szerkesztőségek akarata ellenére  is
            joga  volna az egyéneknek nézeteik megjelentetésére.  Ahogyan
            az  Európai  Emberi Jogi Egyezmény 10. cikkét sem  lehet  úgy
            értelmezni,  mint amely automatikusan jogot  biztosít  minden
            személynek, illetve szervezetnek arra, hogy a rádióban vagy a
            televízióban   bizonyos   műsoridőt   biztosítsanak   számára
            álláspontja  kifejtésére (Kritikai elemzés  az  Emberi  jogok
            európai    egyezménye    10.    cikkének    hatóköréről    és
            alkalmazásáról,  Bírósági  Határozatok  Emberi  Jogi  Füzetek
            1997/1.,  9.),  úgy  Alkotmányunk sem  biztosít  jogot  senki
            számára,  hogy  nézetét,  véleményét az  általa  kiválasztott
            sajtóterméken   keresztül  juttassa  el  a  külvilághoz.   Az
            Alkotmány 61. § (2) bekezdése alapján azonban bárki  szabadon
            alapíthat  lapot, és ezáltal közölheti álláspontját  valamely
            sajtótermékben. Az Alkotmány sajtó szabadságát garantáló  61.
            § (2) bekezdésébe ugyanis beletartozik a cenzúra tilalma és a
            lapalapítás szabadsága, de a szerkesztői autonómia is. Teljes
            mértékben egyetértek tehát a köztársasági elnök indítványában
            foglalt  azon  megállapítással, hogy a  sajtó  “meghatározott
            vélemények, értékítéletek közlésére való kötelezése a  szabad
            meggyőződésen alapuló szerkesztés messzemenő korlátozása.”

            Mindezek   alapján   a  válaszadás  jogintézménye   a   sajtó
            szabadságát   biztosító  Alkotmány  61.  §  (2)  bekezdésének
            szükségtelen korlátozása, a Ptkm. válaszadást bevezető 1. §-a
            ez  okból alkotmánysértő, ezért nem vizsgálom, hogy  a  Ptkm.
            alkalmas és a lehető legkevésbé korlátozó eszközt választotta-
            e   a   személyiségvédelem  hatékonyabbá  tétele   érdekében.
            Amellett,  hogy  a  válaszadás intézményét  alkotmánysértőnek
            tartom,  hangsúlyozni  kívánom, hogy a tisztességesen  működő
            sajtó kialakulása kívánatos cél. Ez a cél azonban nem jogi és
            adminisztratív,   hanem  jogon  túli,   például   sajtóetikai
            eszközökkel valósítható meg.

            3.    Álláspontom  szerint  a  jog-összehasonlító   vizsgálat
            eredményeképpen  is arra a megállapításra juthatunk,  hogy  a
            vélemények  kiigazítására szolgáló  válaszadás  kivételes,  a
            demokratikus   államok   túlnyomó   többségében    ismeretlen
            jogintézmény. A common law országok, mint például az Egyesült
            Királyság, az Egyesült Államok és Ausztrália, nem biztosítják
            a  válaszadás  és  a  helyreigazítás jogát.  A  kontinentális
            jogrendszerek többségében ismert ugyan a sajtó-helyreigazítás
            intézménye,  de  – ahogyan arra a határozat is  utal  –  több
            európai  országban, így Németországban, Svájcban,  a  spanyol
            Alkotmánybíróság   1989-ben   született   döntését   követően
            Spanyolországban,   sőt  Ausztriában   és   Hollandiában   is
            kizárólag  tényállítás  szolgálhat  helyreigazítás  alapjául,
            vélemény vagy értékelés nem.

            A  határozat  több  nemzetközi emberi  jogi  dokumentumra  is
            hivatkozik  azt  igazolandó,  hogy  a  válaszadás   a   sajtó
            szabadságának elfogadott korlátozása. Nemzetközi emberi  jogi
            szerződés  azonban – álláspontom szerint – sohasem szolgálhat
            alapul  arra,  hogy  az  állam a  belső  jogban  már  létező,
            magasabb szintű jogvédelmet lerontsa. Amennyiben az Alkotmány
            magasabb  mércét  állít a jogkorlátozás elé és  valamely  jog
            nagyobb védelmét biztosítja, a nemzetközi szerződésben részes
            állam   a   nemzetközi  jogi  dokumentumra  hivatkozással   a
            jogvédelem elért szintjét nem csökkentheti.

            4.   Egyetértek   azzal,   hogy  a  határozat   kizárólag   a
            köztársasági elnök által megjelölt rendelkezések (a Ptkm.  1.
            §-ának a Ptk. 79. § (2) és (3) bekezdéseit, a 2. §-nak a Ptk.
            84.  §  (2)  bekezdése  utolsó mondatát  megállapító  részei)
            alkotmányossági vizsgálatára szorítkozott.
            Véleményem   szerint  azonban  alkotmánysértő  a   kötelezően
            alkalmazandó   közérdekű  bírság  felső  határa   törvénybéli
            meghatározásának hiánya. A Ptkm. 2. §-ával megállapított Ptk.
            84.  §  (2)  bekezdésének utolsó mondata a sajtó  szabadságát
            alkotmánysértő   módon  korlátozza,  a  bizonytalan   összegű
            közérdekű bírság bevezetésének ugyanis öncenzúrázó és ezáltal
            visszatartó  hatása lehet a bíráló, kritizáló értékelések  és
            vélemények  megjelentetésére.  Ez  a  sajtó,  közelebbről   a
            szerkesztés   szabadságának   alkotmányosan   elfogadhatatlan
            korlátozása.

            Budapest, 2001. december 4.
                                                     Dr. Kukorelli István
                                                            alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              Evaluation of the law, which had not yet been promulgated, on amendment to the Civil Code requiring the press to publish a reaction to opinions deemed to violate personal rights
              Number of the Decision:
              .
              57/2001. (XII. 5.)
              Date of the decision:
              .
              12/04/2001
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2001-3-009?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
              .
              en_0057_2001.pdfen_0057_2001.pdf