Hungarian
Ügyszám:
.
583/A/2001
Előadó alkotmánybíró: Harmathy Attila Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 57/2001. (XII. 5.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2001/484
.
A határozat kelte: Budapest, 12/04/2001
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                 

    Az  Alkotmánybíróság a köztársasági elnöknek az  Országgyűlés
    által  elfogadott,  de  még ki nem  hirdetett  törvény  egyes
    rendelkezései  alkotmányellenességének előzetes  vizsgálatára
    benyújtott   indítványa   alapján   –   dr.   Bihari   Mihály
    alkotmánybíró  párhuzamos indokolásával, valamint  dr.  Czúcz
    Ottó,  dr.  Holló  András, dr. Kiss László és  dr.  Kukorelli
    István   alkotmánybírók  különvéleményével   –   meghozta   a
    következő

                            határozatot:

    Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  alkotmányellenes  a
    válaszadás jogának a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.  évi
    IV.  törvény  79. §-ának – az Országgyűlés 2001.  május  29-i
    ülésnapján elfogadott törvény 1. §-ával beiktatott –  új  (2)
    bekezdésében meghatározott szabályozási módja.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                Indokolás

                                   I.

      1.  A  köztársasági  elnök  – az  Alkotmány  26.  §-ának  (4)
      bekezdése  alapján  – nem írta alá a Polgári  Törvénykönyvről
      szóló   1959.   évi   IV.  törvény  (a  továbbiakban:   Ptk.)
      módosítását  meghatározó, az Országgyűlés  2001.  május  29-i
      ülésnapján elfogadott törvényt (a továbbiakban: PtkM.), hanem
      azt  az  Alkotmánybíróságnak  küldte  meg  véleményezésre.  A
      köztársasági  elnök az Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi
      XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. §-ának a) pontjára,
      21.  §-a  (1)  bekezdésének b) pontjára  és  35.  §-ának  (2)
      bekezdésére     hivatkozva     indítványozta,     hogy     az
      Alkotmánybíróság  vizsgálja  meg  a  PtkM.  1.  és   2.   §-a
      aggályosnak tartott rendelkezéseit.

      Az indítvány a következő megállapítást tartalmazta:
      “A  fent említett, kihirdetésre megküldött törvény 1.  §-a  a
      Polgári  Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 79.  §-a
      (2)  bekezdését és 79. § (3) bekezdését megállapító részében,
      valamint 2. §-a a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.
      törvény  84.  §  (2)  bekezdése utolsó  mondatát  megállapító
      részében, megítélésem szerint alkotmányellenes.”

      Az  indítvány a megjelölt szabályokat az Alkotmány  következő
      rendelkezéseivel tartja ellentétesnek:
      “A  Ptk.-nak  a  PtkM.  1.  §-ával megállapított  79.  §  (2)
      bekezdése  és  79.  § (3) bekezdése a válaszadásra  vonatkozó
      részében véleményem szerint ellentétes az Alkotmány 61. § (2)
      bekezdésében garantált sajtószabadsággal, a Ptk.-nak a  PtkM.
      2.  §-ával  megállapított 84. § (2) bekezdése utolsó  mondata
      pedig   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdésében   deklarált
      jogállamiság elvébe ütközik, valamint ellentétes az Alkotmány
      61.  §  (1)  és  (2) bekezdéseibe foglalt véleménynyilvánítás
      szabadságával és a sajtószabadsággal.”

      A  PtkM.  rendelkezéseivel kapcsolatban  több  olyan  személy
      fordult  az  Alkotmánybírósághoz és fejtette ki álláspontját,
      aki az Abtv. 21. §-ának (1) bekezdése szerint az Országgyűlés
      által   elfogadott,   de   még  ki  nem   hirdetett   törvény
      rendelkezései        alkotmányellenessége       vizsgálatának
      indítványozására nem jogosult. Ezek a beadványok  nem  önálló
      indítványok,  ezért  ezekről az Alkotmánybíróság  nem  hozott
      határozatot.

      2.   Az   Alkotmánybíróság   az  Alkotmánynak   a   következő
      rendelkezéseit vette alapul:

      “2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”

      “8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
          (2)  A  Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra  és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

      “54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
      veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
      amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

      “59.  §  (1)  A  Magyar Köztársaságban mindenkit  megillet  a
      jóhírnévhez,  a  magánlakás sérthetetlenségéhez,  valamint  a
      magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

      “61.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
      szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű
      adatokat megismerje, illetőleg terjessze.
          (2)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  és  védi  a  sajtó
      szabadságát.”

      Az  indítvány  melléklete tartalmazza a törvény szövegét.  Az
      aggályosnak tartott rendelkezések – a megítélésnél figyelembe
      veendő kapcsolódó szabályokkal együtt – a következők:

                          “2001. évi …… törvény
          a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény
                              módosításáról

                                  1. §

      A  Polgári  Törvénykönyvről szóló 1959. évi  IV.  törvény  (a
      továbbiakban:   Ptk.)   79.  §-ának   helyébe   a   következő
      rendelkezés lép:

      ‘79.  §  (1) Ha valakiről napilap, folyóirat (időszaki  lap),
      rádió  vagy  televízió valótlan tényt közöl  vagy  híresztel,
      illetőleg  való  tényeket  hamis  színben  tüntet  fel,  –  a
      törvényben  biztosított egyéb igényeken kívül  –  követelheti
      olyan  közlemény  közzétételét,  amelyből  kitűnik,  hogy   a
      közlemény mely tényállása valótlan, mely tényeket tüntet  fel
      hamis    színben,   illetőleg,   melyek   a    való    tények
      (helyreigazítás).

      (2)  Akinek  személyhez fűződő jogát napilapban, folyóiratban
      (időszaki lapban), rádióban vagy televízióban közölt valamely
      vélemény  vagy  értékelés sérti, – a  törvényben  biztosított
      egyéb  igényeken kívül – követelheti saját véleményének  vagy
      értékelésének közzétételét is (válaszadás).

      (3)  A  helyreigazítást, illetve válaszadást napilap esetében
      az  erre  irányuló  igény kézhezvételét  követő  nyolc  napon
      belül,  folyóirat  (időszaki  lap)  esetében  a  legközelebbi
      számban  azonos  módon, rádió, illetőleg  televízió  esetében
      pedig  –  ugyancsak nyolc napon belül – a sérelmes  közléssel
      azonos napszakban kell közölni.’
                                   
                                  2. §

      A  Ptk.  84.  § (2) bekezdés helyébe a következő  rendelkezés
      lép:

      ‘(2)  Ha  a  kártérítés  címén  megítélhető  összeg  nem  áll
      arányban  a felróható magatartás súlyosságával, a  bíróság  a
      jogsértőre  közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat.
      Ha  a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki lap), rádió vagy
      televízió  útján  történt, a bíróság a  jogsértőre  közérdekű
      célra  fordítható  bírságot  is  kiszab.  A  közérdekű  célra
      fordítható  bírság  összegét úgy kell meghatározni,  hogy  az
      visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől.’

                                  3. §
                                   
      A  Polgári  perrendtartásról szóló 1952. évi III.  törvény  a
      következő 346/A. §-sal egészül ki:

      ‘346/A. § A válaszadás közlése (1959. évi IV. törvény  79.  §
      (2)-(3)  bekezdése)  iránti eljárásra a  sajtóhelyreigazítási
      eljárás szabályait kell megfelelően alkalmazni.’

                                  4. §

      Ez  a  törvény  a  kihirdetését követő  nyolcadik  napon  lép
      hatályba;   rendelkezéseit  a  hatálybalépése  után   történt
      jogsértésekre kell alkalmazni.”

                                   II.
                                   
      1.   Az   indítvány   által  aggályosnak  tartott   szabályok
      alkotmányellenességének  megítélésénél  az   Alkotmánybíróság
      először   a  válaszadás  jogáról  szóló  kifogásolt  szabályt
      vizsgálta meg.

      A  válaszadási jognak az indítvány által aggályosnak  tartott
      szabályai  a Ptk. 79. §-át módosítják. A törvény a módosított
      szabályokat  a  személyhez és a szellemi alkotásokhoz  fűződő
      jogokról  szóló  fejezetben helyezi el. A  személyhez  fűződő
      jogok   polgári  jogi  szabályai  az  alkotmányjog   szintjén
      anyajogként   megjelenő   “általános  személyiségi   jog”-hoz
      kapcsolódnak, annak érvényesülését biztosítják. Az “általános
      személyiségi  jog” többféle jogosultságban  fejeződik  ki  az
      alkotmányjog  síkján  is,  egyik  megfogalmazása  az   emberi
      méltósághoz  való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat,  1990,
      42,   44-45.].  A  válaszadás  jogáról  szóló  szabályok   az
      Alkotmány  54.  §-ának  (1)  bekezdésében  kimondott   emberi
      méltósághoz  való  joggal  és  59.  §-ának  (1)  bekezdésében
      meghatározott jó hírnévhez való joggal állnak összefüggésben,
      ezeknek  az  alapvető jogoknak a polgári  jogi  rendelkezések
      segítségével történő érvényesítésében lehet szerepük.

      2.   Az   aggályosnak   tartott  szabály   elbírálásánál   az
      Alkotmánybíróság  következő  kérdésként  azzal  foglalkozott,
      hogy  milyen  feltételek mellett kerülhet  sor  alapvető  jog
      korlátozására.  Az  indítvány szerint a  válaszadásról  szóló
      rendelkezések   ellentétesek   az   Alkotmány   61.   §   (2)
      bekezdésében   garantált  sajtószabadsággal,   alapvető   jog
      gyakorlásával  szemben  olyan eszköz  alkalmazását  jelentik,
      amely  jelentős jogsérelmet okoz és a kitűzött cél  elérésére
      igen  kis  mértékben  alkalmas;  így  végeredményben  ezek  a
      szabályok alapvető jog aránytalan korlátozását jelentik. Noha
      az  indítvány  a  sajtószabadság  sérelmét  jelölte  meg,   a
      kiindulásnál,  az általános szempontoknál az Alkotmánybíróság
      a  véleménynyilvánítás szabadságát is figyelembe vette,  mert
      ez  az ugyancsak az Alkotmány 61. §-a alapján védett alapvető
      jog  az  alkotmánybírósági gyakorlat szerint “a kommunikációs
      alapjogok  ’anyajoga’, belőle vezethető le  többek  között  a
      sajtószabadság alapjoga is” [37/1992. (VI. 10.) AB határozat,
      ABH  1992,  227,  229.],  a két alapvető  jog  között  szoros
      összefüggés van.

      Az Alkotmány 8. §-a az alapvető jogok tiszteletben tartásának
      kinyilatkoztatását követően a (2) bekezdésben  előírja,  hogy
      az  alapvető  jogok szabályait törvény határozza  meg.  Ez  a
      rendelkezés egyúttal a törvényi szabályozás tartalmi határait
      is  megjelöli: a törvény alapvető jog lényeges tartalmát  nem
      korlátozhatja. Az Alkotmány 8. §-át értelmezve a 20/1990. (X.
      4.) AB határozat – az Alkotmány 1990. júniusi módosítása után
      –  kifejtette,  hogy  az  alapvető  jog  korlátozására  akkor
      kerülhet   sor,  ha  erre  nemcsak  szükség  van,   hanem   a
      korlátozással  elérni  kívánt cél fontossága  és  az  okozott
      alapjog-sérelem  súlya összhangban van egymással  (ABH  1990,
      69, 71.).

      Az  Alkotmány  8.  §-ának (1) bekezdése szerint  az  államnak
      nemcsak  az  a  kötelessége,  hogy  tiszteletben  tartsa   az
      alapvető jogokat, hanem az is, hogy védje ezeket a jogokat. A
      64/1991.  (XII. 17.) AB határozat megfogalmazása  szerint  az
      államnak    ki    kell   alakítania   az   egyes    alapjogok
      megvalósításához  szükséges jogszabályi, valamint  szervezeti
      feltételeket  és ennek során tekintettel kell lennie  mind  a
      többi  alapjoggal  kapcsolatos, mind pedig egyéb  alkotmányos
      feladataira  is.  A létrehozandó jogi rendnek  lehetővé  kell
      tennie   az  egyes  jogok  legkedvezőbb  érvényesülését,   az
      alapjogok   összhangját   (ABH  1991,   297,   302-303.).   A
      véleménynyilvánítás   jogával   kapcsolatban   mindezeket   a
      30/1992.  (V.  26.)  AB  határozat úgy  értelmezte,  hogy  az
      Alkotmány 61. §-ából az egyéni véleménynyilvánítási szabadság
      joga   mellett   “a   demokratikus  közvélemény   kialakulása
      feltételeinek   és   működése  fenntartásának   biztosítására
      irányuló  állami  kötelezettség”  is  következik.   Ennek   a
      kötelezettségnek  a  teljesítése  vezet  el   oda,   hogy   a
      véleménynyilvánítási szabadság a többi  védett  érték  között
      kap  helyet  (ABH  1992,  167, 172.). Ezt  a  gondolatmenetet
      folytatva    vezeti    le    az    említett    határozat    a
      véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának  a  korlátozását
      olyan  esetekben, amikor e szabadságjogok gyakorlása  emberek
      meghatározott csoportjai ellen gyűlöletkeltést  valósít  meg.
      Abban  az  esetben,  ha  a joggyakorlás alkotmányos  védelmet
      kapna,  ahelyett,  hogy  a joggyakorlást  korlátozzák,  akkor
      ellentmondás  alakulna  ki  e védelem  és  többek  között  az
      emberek   egyenlőségének,  méltóságának  alkotmányos  védelme
      között.  Ezen  az alapon állapította meg az Alkotmánybíróság,
      hogy  “az  emberi  méltóság a véleménynyilvánítási  szabadság
      korlátja   lehet”  (ABH  1992,  167,  173-174.).  Szintén   a
      véleménynyilvánítás büntetőjogi eszközökkel  való  védelmével
      foglalkozva állapította meg a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat
      azt, hogy az “alkotmányos védelem alatt álló emberi méltóság,
      becsület,  jóhírnév  azonban az értékítéletben  megnyilvánuló
      véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és  ezek
      védelmében   a   büntetőjogi  felelősség  érvényesítése   sem
      tekinthető    –   általánosságban   –   aránytalannak,    így
      alkotmányellenesnek    (ABH    1994,    219,     230.).     A
      véleménynyilvánítás szabadságának az emberi méltósághoz és az
      Alkotmány  59. §-ának (1) bekezdésében kimondott jó hírnévhez
      való jog védelmében történő korlátozhatóságát állapította meg
      a 33/1998. (VI. 25.) AB határozat is (ABH 1998, 256, 260.).

      Az    indítványban    megjelölt   aggály   tekintetében    az
      Alkotmánybíróság gyakorlata alapján az állapítható meg tehát,
      hogy a sajtószabadság korlátozása általában nem ellentétes az
      Alkotmánnyal,  ha ilyen rendelkezés szükséges  és  az  elérni
      kívánt   cél   fontossága  arányban  van  az   alapvető   jog
      sérelmével,  az  államnak egy másik  alapvető  jog  védelmére
      vonatkozó  kötelezettsége pedig alapja lehet a sajtószabadság
      korlátozásának.

      3.   Az   Alkotmánybíróság   gyakorlata   az   alapvető   jog
      korlátozásának   vizsgálatánál   meghatározó   jelentőségűnek
      tekinti  azokat  a  nemzetközi  kötelezettségeket,  amelyeket
      Magyarország  nemzetközi egyezményekben vállalt  [így  már  a
      23/1990.  (X.  31.)  AB  határozat, ABH  1990,  88,  93.].  A
      30/1992.   (V.   26.)   AB  határozat  pedig   kimondta:   “A
      véleménynyilvánítás    és    sajtószabadság    korlátozásának
      szükségessége   következik   a   magyar   állam    nemzetközi
      kötelezettségeiből is” (ABH 1992, 167, 174.).

      Az  Alkotmánybíróság a jelen ügy elbírálásánál  a  nemzetközi
      egyezmények következő szabályait tekinti irányadónak:

      a/  Az  Egyesült  Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán,  1966.
      december   16-án   elfogadott  Polgári  és  Politikai   Jogok
      Nemzetközi  Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány),
      amelyet az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet hirdetett ki, a
      19. cikk 2. bekezdésében deklarálta a véleménynyilvánítás  és
      a   sajtó   szabadságát.  A  3.  bekezdés  szerint   ezek   a
      szabadságjogok mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben
      tartása érdekében korlátozhatók.

      b/  Az  emberi  jogok  és az alapvető szabadságok  védelméről
      szóló,  Rómában,  1950.  november  4-én  kelt  Egyezmény   (a
      továbbiakban: Egyezmény) – amelyet az 1993. évi XXXI. törvény
      hirdetett  ki  –  10.  cikkének 1. bekezdése  kimondja,  hogy
      mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához  (ez
      kiterjed  a  sajtószabadságra is). A 2.  bekezdés  értelmében
      ennek  a  jognak  a  gyakorlása mások jó hírneve  vagy  jogai
      védelme  érdekében  korlátozható.  Az  Egyezmény  17.   cikke
      szerint az Egyezmény rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni,
      hogy  az  bármely állam, csoport vagy személy  számára  jogot
      biztosítson   olyan  tevékenység  folytatására   vagy   olyan
      cselekedet  végrehajtására,  amely  az  Egyezményben  foglalt
      jogok  és szabadságok megsértésére vagy pedig az Egyezményben
      meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozására irányul.

      Mind  az  Egyezségokmány,  mind az  Egyezmény  védi  tehát  a
      becsületet  és  a jó hírnevet, kimondja továbbá,  hogy  a  jó
      hírnév  védelme érdekében a véleménynyilvánítás  és  a  sajtó
      szabadsága korlátozható.

      4.   Az  Alkotmánybíróság  határozatai  azonban  nemcsak   az
      Egyezségokmányban    és   az   Egyezményben    megfogalmazott
      szabályokra  voltak tekintettel, hanem figyelembe  vették  az
      Emberi   Jogok   Európai   Bizottságának   (a   továbbiakban:
      Bizottság), illetőleg az Emberi Jogok Európai Bíróságának  (a
      továbbiakban: Bíróság) a gyakorlatában kialakult elveket  is;
      ez különösen elmondható volt a véleménynyilvánítás és a sajtó
      szabadságára vonatkozó határozatokról.

      A  Bíróság az Egyezményt értelmezve kimondta azt az azóta  is
      irányadó  elvet,  amely  szerint az  államoknak  alapul  kell
      venniük az Egyezményben meghatározott nemzetközi mércét (Case
      “Relating  to  certain aspects of the  laws  on  the  use  of
      languages  in  education  in  Belgium”,  1967.  február   9-i
      határozat,  Series  A, no. 5. 19. o.). Az  egyes  államok  az
      adott   időszak   és  hely  sajátosságaira   tekintettel   az
      Egyezményben   meghatározott  jogok   gyakorlását   korlátozó
      szabályokat alkothatnak, de ezek a szabályok nem sérthetik  e
      jogok  lényeges  tartalmát;  az  Egyezmény  az  emberi  jogok
      hatékony   védelme  érdekében  olyan  általános   szabályokat
      tartalmaz, amelyek megfelelő egyensúlyt teremtenek a közérdek
      és  az emberi jogok védelme között [Case “Relating to certain
      aspects  of the laws on the use of languages in education  in
      Belgium” (merits), 1968. július 23-i határozat, Series A, no.
      6. 32. o. 5. bek.].

      A  Bíróság  a  véleménynyilvánítás és a  sajtó  szabadságáról
      számos  határozatot hozott. Ezek közül az egyikben  kimondta,
      hogy    a    demokratikus    rendszer    egyik    alapja    a
      véleménynyilvánítás szabadsága. Ez a szabadság kiterjed olyan
      vélemények  kifejtésére is, amelyek sértik vagy  zavarják  az
      államot  vagy  a  lakosság egy részét (Handyside  ügy,  1976.
      december  7-i határozat, Series A, no. 24. 23. o.  49.  bek.,
      Sunday  Times  v.  The  United Kingdom,  1979.  április  26-i
      határozat,  Series  A, no. 30. 40. o. 65.  bek.).  A  Bíróság
      szerint a véleménynyilvánítási szabadság alaptételétől eltérő
      kivételeket  szűkítően kell értelmezni [Sunday Times  v.  The
      United  Kingdom  (no.  2.),  1991. november  26-i  határozat,
      Series  A,  no.  217. 29. o. 50. bek.]. A Bíróság  rámutatott
      egyébként  arra  is, hogy a sajtószabadság  a  közösségnek  a
      megfelelő   tájékoztatáshoz  való  jogát   is   jelenti   (az
      előzőekben idézett Sunday Times ügy 41. o. 66. bek).

      5.  A  Bíróság gyakorlatának alakulására befolyással volt  az
      amerikai   felfogás.   Az  USA  alkotmánya   eredetileg   nem
      rendelkezett a véleménynyilvánítás szabadságáról; az  egyebek
      mellett a szólásszabadságról és a sajtószabadságról is  szóló
      rendelkezést  tartalmazó  első  alkotmánymódosítást  1791-ben
      fogadták el a szövetségi kormány korlátozása érdekében. Amint
      azt  az amerikai alkotmányjog szakértői kifejtik, a szabályok
      értelmezése az idők folyamán jelentősen változott. Az USA-ban
      a  jelenlegi  időszakban érvényesülő felfogás alaptételeit  a
      New  York  Times  Co.  v. Sullivan ügyben 1964-ben  meghozott
      bírósági   határozatban  mondta  ki   az   Egyesült   Államok
      Legfelsőbb    Bírósága.    Ebben    az    ügyben    a    faji
      megkülönböztetések  miatt kirobbant  összetűzések  idején  az
      alabamai    bíróság   500.000,-   USD   összegű   kártérítési
      kötelezettséget mondott ki egy olyan újságot  kiadó  társaság
      terhére,  amely újság fizetett hirdetésként tiltakozást  tett
      közzé  Alabama  állam  egyik városa közigazgatási  szerveinek
      faji   kérdésekkel  kapcsolatos  eljárása  ellen  és   ez   a
      tiltakozás  a  város  egyik  tisztségviselőjét  sértő,  téves
      megállapításokat   tartalmazott.   A   tagállam   bíróságának
      kártérítési  határozatát megváltoztatva az  Egyesült  Államok
      Legfelsőbb Bírósága a sajtó szerepének fontosságát emelte ki.
      Hangsúlyozta  annak  jelentőségét,  hogy  a  tájékoztatás   a
      legkülönbözőbb   forrásokból,  egymástól  gyökeresen   eltérő
      jelleggel   történhessék  meg.  Ezzel   a   szereppel   volna
      ellentétes,  ha  a közigazgatást bíráló téves  tartalmú  vagy
      sértő vélemény miatt büntető jellegű kártérítésre kötelezésre
      kerülne  sor,  mégpedig a szándékosság  vélelme  alapján.  Az
      ilyen  jogi  megoldásnak a véleménynyilvánítástól visszatartó
      hatása   volna.   Lehetséges,  hogy   a   véleménynyilvánítás
      szabadsága      túlzásokhoz,      visszaélésekhez,      téves
      megállapításokhoz  vezet,  de  hosszú  távon  így  alakul  ki
      demokráciában a tájékozott közvélemény (376 US 254 11 L ed 2d
      686, a 699, 700-702, 708. oldalon).

      Az  európai gyakorlat az alapelvek tekintetében megegyezik  a
      jelzett  amerikai ítélkezés fő tételeivel.  Az  európai  jogi
      megoldás  mégis  jelentősen eltér az amerikaitól,  hiszen  az
      Egyezmény    a    véleménynyilvánítás   szabadsága    és    a
      sajtószabadság korlátozásának különböző eseteit  kifejezetten
      lehetővé   teszi,   továbbá  az  európai   jogszabályok   nem
      tartalmaznak  olyan  büntető  kártérítést,  mint  amilyen  az
      amerikai  jogban alkalmazásra kerül; mindkét  tényező  erősen
      befolyásolja   a   szabályozás  alapvonásait.   Az   amerikai
      gyakorlatnak vannak továbbá olyan elemei, amelyek  a  Bíróság
      határozataiban    már    nem   találhatók    meg.    Így    a
      véleménynyilvánítás  szabadságának az  amerikai  gyakorlatban
      érvényesülő  elvével  hozható  összefüggésbe,  hogy  bírósági
      határozatok   nem   látták  lehetségesnek   náci   felvonulás
      megakadályozását  a  holokauszt gyötrelmeit  átélő  személyek
      által lakott városrészeken, valamint egy afro-amerikai család
      háza  előtt történt, Ku-Klux-Klanra emlékeztető keresztégetés
      miatt való fellépést [National Socialist Party v. Village  of
      Skokie  432 US 43 (1977), National Socialist Party v. Village
      of  Skokie  434  US  1327 (1977); RAV v. City  of  St.  Paul,
      Minnesota 120 L. Ed. 2d 305 (1992)].

      Az  amerikai gyakorlattól való eltérés indoka az is,  hogy  a
      véleménynyilvánítási jog korlátozására nemcsak  az  Egyezmény
      10.  cikkének idézett 2. bekezdése vonatkozik,  hanem  a  17.
      cikke  is.  Az  Egyezmény 17. cikke  alapján  döntött  úgy  a
      Bizottság, hogy nem hivatkozhat az Egyezmény 9., 10.  és  11.
      cikkében  meghatározott  jogokra az, akinek  célja  diktatúra
      bevezetése    és    az    Egyezményben   biztosított    jogok
      megsemmisítése. Szintén a 17. cikkre hivatkozott a  Bizottság
      annak   a   panasznak   az   elbírálásánál,   amelynél   faji
      megkülönböztetést  és uszítást állapított  meg,  és  ezért  a
      véleménynyilvánítás korlátozását megalapozottnak találta (KPD
      v.  Germany,  250/57 sz. határozat, illetve  Glimmerveen  and
      Hagenbeek  v.  The  Netherlands 8348/78  sz.  határozat,  ld.
      J.A.Frowein,   W.Peukert,   EMRK-Kommentar,   Kehl-Straßburg-
      Arlington,  2.  Aufl.  1996.  492.  o.).  A  Bíróság  hasonló
      álláspontra helyezkedett, amikor kimondta, hogy a  fajgyűlölő
      véleménynyilvánításra nem terjed ki az Egyezmény 10. cikkében
      meghatározott  védelem (Jersild v. Denmark, 1994.  szeptember
      23-i   határozat,  Series  A  no.  298,  35.  bek.,  Bírósági
      Határozatok  1996.  évi 6. szám 473-477. o.),  illetve,  hogy
      nácibarát  politika  igazolása  nem  élvezheti  a  10.   cikk
      védelmét, mivel az Egyezmény alapvető értékei ellen  irányuló
      állítást  jelent  (Lehideux  and  Isorni  v.  France,   1998.
      szeptember  23-i határozat, Bírósági Határozatok Emberi  Jogi
      Füzetek 1999/2. 61-63. o.).

      6.  A  nemzetközi  egyezményekkel és a Bíróság  gyakorlatában
      kialakult  elvekkel összhangban mondta ki az Alkotmánybíróság
      a  véleménynyilvánítási szabadság lehetséges  korlátozásáról,
      hogy a szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe
      van, csak kevés joggal szemben kell engednie, ha pedig ezt  a
      szabadságjogot törvény korlátozza, a korlátozást megszorítóan
      kell  értelmezni. A véleménynyilvánítás szabadsága  a  közlés
      lehetőségét  jelenti,  ami  nem  függ  a  tartalomtól,  annak
      esetleges  káros,  sértő jellegétől. Alkotmányos  védelmet  a
      véleménynyilvánítás  a  sajátosságainak  megfelelően  alakuló
      közvéleménnyel  való  kölcsönhatásban, a lehető  legszélesebb
      körű  tájékoztatás és tájékozódás keretében élvez.  A  magyar
      történelmi   körülményekre   tekintettel   fejtette   ki   az
      Alkotmánybíróság,  hogy  politikai  kultúra  és  egészségesen
      reflektáló  közvélemény  csak szabad vitában,  öntisztulással
      alakulhat ki; aki gyalázkodik, magát bélyegzi meg, bírálatnak
      teszi   ki   magát.  Ebbe  a  folyamatba  nem  a   büntetőjog
      eszközeivel kell beavatkozni, hanem legfeljebb magas  összegű
      kártérítéssel [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167,
      178-180].

      Ezen  az  alapon  állt  a közszolgálati  rádió  és  televízió
      felügyeletével,   a   kereskedelmi   rádió    és    televízió
      engedélyezésével foglalkozó, 1992-ben hozott határozat. Ez  a
      határozat  kimondta, hogy a sajtónak fontos  feladata  van  a
      véleményközlésen    kívül    a    tájékoztatásban    is.    A
      sajtószabadságot elsősorban az biztosítja, hogy az állam  nem
      avatkozik  be  sem  tartalmi,  sem  lapalapítási  kérdésekbe.
      Demokratikus  közvélemény  csak teljes  körű  és  tárgyilagos
      tájékoztatás  alapján  jöhet létre  [37/1992.  (VI.  10.)  AB
      határozat, ABH 1992. 227, 229-230.].

      A  Bíróság gyakorlatára hivatkozva, azzal összhangban  mondta
      ki  az  Alkotmánybíróság azt is, hogy az  Alkotmány  61.  §-a
      alapján  nemcsak a véleménynyilvánítás szabadsága állapítható
      meg,   hanem   a  demokratikus  közvélemény  kialakulása   és
      folyamatos érvényesülése feltételeinek biztosítására irányuló
      állami   kötelezettség   is.   A   véleménynyilvánítás   joga
      alkotmányos  határainak megvonásánál  ezért  figyelembe  kell
      venni  azokat  a  szempontokat is,  amelyek  a  demokráciához
      nélkülözhetetlenek  [36/1994. (VI.  24.)  AB  határozat,  ABH
      1994. 219, 222-223.].

      Az   Alkotmánybíróság  fentiekben  említett   határozatai   a
      véleménynyilvánítás  és a sajtó szabadsága  korlátozásának  a
      demokratikus   rendszer  szempontjából   lényeges   kérdéseit
      emelték  ki.  Ebben  a  körben ezeknek az  alapvető  jogoknak
      politikai viszonylatban felmerülő korlátozása állt előtérben.
      Külön  meg  kell  vizsgálni  azonban  az  említett  alapjogok
      korlátozásának lehetőségét akkor, ha a véleménynyilvánítás és
      a    sajtó    szabadságának   korlátozására   nem   politikai
      viszonyokban, hanem alapvető jogok, mások jogai, jó  hírneve,
      emberi méltósága védelmében kerül sor.

      7.   Az   Alkotmánybíróság   eddigi   gyakorlatában   kevéssé
      jelentkeztek olyan ügyek, amelyekben a véleménynyilvánítás és
      a  sajtó  szabadságának korlátozását személyek jó hírnevének,
      az emberi méltóságnak a védelme indokolja és a korlátozás nem
      az állam bírálatával áll összefüggésben.

      a/   A   strasbourgi  Bíróság  elé  terjesztett  ügyekben   a
      joggyakorlás  korlátozásának ilyen esetei is  megjelentek  és
      különböző esetcsoportok körvonalazódtak:
      -  A  Bíróság  határozataiban a jó  hírnév  védelmének  egyéb
      eseteitől   elválasztotta  azokat  az  eseteket,   amelyekben
      politikusok,   köztisztséget  betöltő,  vagy   a   közéletben
      szereplő   személyek   becsületének,  méltóságának   sérelmét
      kellett  megítélni. A Bíróság a politikai vita  szabadságának
      fontossága   miatt  megengedhetőnek  tartja,   hogy   durvább
      hangnemű  kritikát fejtsenek ki politikusokkal szemben,  mint
      nem  politikusokkal szemben (Lingens v. Austria, 1986. július
      8-i  határozat, Series A no. 103. 26. o. 42. bek., 27. o. 43-
      44.  bek.,  28. o. 46. bek.; hasonló Oberschlick v.  Austria,
      1991.  május  23-i  határozat, Series  A  no.  204,  Bírósági
      Határozatok  Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 51. o.; Lopes  Gomes
      da  Silva  v.  Portugal,  2000.  szeptember  28-i  határozat,
      Bírósági  Határozatok  2001. évi  7.  szám  559-560.  o.).  A
      személyeknek ennél a kategóriájánál is érvényesül  azonban  a
      becsület  védelme.  A  Bíróság több határozatban  kifejtette,
      hogy a tisztséget betöltő személyek bírálata nem mehet túl az
      elfogadható  kritika  határain, nem sértheti  a  jó  hírnevet
      (Janowski  ügyben hozott 1999. január 21-i határozat  Reports
      1999-I.;  Wabl  ügyben hozott 2000. február  29-i  határozat,
      Constantinescu   ügyben   2000.   június   27-i    határozat,
      Jääskeläinen  ügyben 2000. május 4-én hozott  határozat,  ld.
      Case Law Concerning Article 10 of the European Convention  on
      Human Rights, Council of Europe 2001. 62-64. o.).
      — A Bíróság gyakorlata az Egyezmény 10. cikkének 2. bekezdése
      alapján   a   közszereplőktől,   állami   tisztségviselőktől,
      politikusoktól,  állami  intézményektől  eltérően  kezeli   a
      bírákat, bíróságokat és elismeri a véleménynyilvánítás  és  a
      sajtó szabadságának korlátozását a bíróságok tekintélyének és
      pártatlanságának  védelmében (így Barfod  v.  Denmark,  1989.
      február  22-i  határozat,  Series A  no.  149,  ld.  Bírósági
      Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 47-48. o.; Prager and
      Oberschlick v. Austria, 1995. április 26-i határozat,  Series
      A, no. 313. 35-38. bek.; Worm v. Austria, 1997. augusztus 29-
      i  határozat,  R.  1997-V. 50. bek, ld. Bírósági  Határozatok
      Emberi Jogi Füzetek 1998/4. 6-7. o.).
      — Azokban az esetekben, amelyekben a véleménynyilvánítás és a
      sajtó szabadságának korlátozása az Egyezmény 10. cikkének  2.
      bekezdése alapján mások jó hírneve és jogai védelme érdekében
      történik,   a  Bíróság  több  tényezőt  mérlegelve   dönt   a
      korlátozás  megengedettségéről. Az egyik esetben az  érintett
      ország   kártérítési  gyakorlatának  vizsgálata  alapján,   a
      becsléssel  megállapított kártérítés kirívóan  magas  összege
      (1,5  millió  angol font) alapján született  döntés  (Tolstoy
      Miloslavsky   v.  The  United  Kingdom,  1995.  július   13-i
      határozat,  Series  A no. 316-B, 41, 51, 55.  bek.,  Bírósági
      Határozatok  melléklete  1996/2.  44-46.  o.).  A   gazdasági
      verseny  keretei között tett nyilatkozatoknál, megjelentetett
      közleményeknél  pedig a Bíróság részben az érintett  országok
      versenyszabályaira,  részben az európai országokban  szokásos
      versenyjogi  megoldásokra alapozza a  döntést  (Markt  Intern
      Verlag GmbH and Klaus Beerman v. Germany, 1989. március  30-i
      határozat,  Series A no.165, 34, 35, 37. bek.; Jacubowski  v.
      Germany, 1994. június 23-i határozat, Series A no. 291-A, 26-
      28. bek., Bírósági Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/1. 78-
      81.   o.;   Hertel  v.  Switzerland,  1998.  augusztus   25-i
      határozat,  47-51.  bek.,  Bírósági Határozatok  Emberi  Jogi
      Füzetek  1999/2. 35-37. o.; Commission’s report of 8  January
      1960, 263. bek.).

      b/  Az  Alkotmánybíróság 1994-ben hozott egyik határozatában,
      büntetőjogi szabályok alkotmányosságát vizsgálva, hivatkozott
      a  Bíróság  addig közzétett határozataira és a politikusokkal
      szemben elkövetett becsületsértés, rágalmazás bűncselekmények
      tekintetében  a  Bírósághoz hasonló  álláspontot  fogalmazott
      meg.  Kimondta,  hogy  a  közhatalom gyakorlóinak  védelmében
      kisebb    mértékben    korlátozható   a   véleménynyilvánítás
      szabadsága,  mint  más esetekben. Az állami és  önkormányzati
      intézmények  szabad bírálata a demokrácia lényegi  eleme.  Az
      Alkotmánybíróság határozata szerint az értékítéletek  körében
      nem   büntethető  a  hatósággal  vagy  hivatalos  személlyel,
      valamint a közszereplő politikussal szemben kifejtett  túlzó,
      felfokozott, gyalázkodó véleménynyilvánítás, de  a  mindenkit
      megillető   büntetőjogi  védelem  ezekre  a  személyekre   is
      kiterjed,  ha  a  nyilatkozat nem  a  közszereplő  politikusi
      minőségére  vonatkozik.  A  rágalmazás  és  a  becsületsértés
      általános,  bármely sértett esetére meghatározott szabályának
      alkalmazásánál  ennek  megfelelően  alkotmányos  követelmény,
      hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és így a nem büntethető
      véleménynyilvánítás köre tágabb legyen a közhatalmat gyakorló
      személyekkel,     intézményekkel,    valamint     közszereplő
      politikusokkal   szemben,  mint  más   személyekkel   szemben
      [36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 219, 230-231.].

      8.  Az indítvány alapján vizsgált kérdésekkel kapcsolatban  a
      fentiekben  elmondottak szerint az Alkotmány  8.  §-ának  (2)
      bekezdése,   54.  §-ának  (1)  bekezdése,  59.   §-ának   (1)
      bekezdése,  61.  §-ának  (1) és (2)  bekezdése,  valamint  az
      alkotmánybírósági  gyakorlat alapján megállapítható,  hogy  a
      véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága – ha ez nem  jár  e
      jogok   lényeges  tartalmának  megsértésével   –   törvénnyel
      kivételesen  korlátozható.  Általában  azonban  a  korlátozás
      alkotmányosságának  a  megítélésénél a  kiindulási  pontot  a
      véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának  a  demokratikus
      rendszer  fenntartásában, a közösség  tájékoztatásában  és  a
      közvélemény kialakulásában játszott különösen fontos  szerepe
      jelenti.  Ez a szerep előtérben áll és ezért e szabadságjogok
      korlátozása  szűk  körben lehetséges olyankor,  ha  politikai
      vitáról, az állam bírálatáról van szó. Nem vagy alig  jelenik
      meg   azonban  a  véleménynyilvánításnak  és  a  sajtónak   a
      demokrácia  védelmében játszott szerepe azokban az esetekben,
      amelyekben  a közleményt gazdasági érdekből a gazdasági  élet
      egyik  résztvevője teszi gazdasági verseny keretei  között  a
      gazdasági    élet    másik   résztvevőjéről;    ilyenkor    e
      szabadságjogok  korlátozása  tágabb  körben   lehetséges.   A
      korlátozást  szükségessé  teheti  alapvető  jog  védelme,   a
      demokratikus   közvélemény   kialakulása   feltételeinek   és
      működése   fenntartásának   biztosítására   irányuló   állami
      kötelezettség.

      9.   A   véleménynyilvánítás   és   a   sajtó   szabadságának
      korlátozásáról  eddig  tett  megállapítások  után  meg   kell
      vizsgálni,  hogy  a  válaszadási jog általában,  valamint  az
      indítványban  kifogásolt  konkrét szabály  olyan  korlátozást
      jelent-e,   amely  az  Alkotmány  alapján  elfogadható   vagy
      alkotmányellenesnek minősül.

      A  válaszadási  jog  az időszaki lap, a  rádió,  a  televízió
      tekintetében  a  válasz  közlésének kötelezettségét  jelenti.
      Olyan   közlemény   közreadására  való  kényszerítés,   amely
      közleményt  esetleg szabad döntés alapján nem közvetítenének,
      a  sajtószabadságnak, ezen belül a szerkesztés  szabadságának
      korlátozását jelenti. Ez egyúttal azt is maga után  vonhatja,
      hogy  nem  tesznek közzé olyan véleményt, amelynél fennáll  a
      veszélye  a  válaszközlési  kötelezettségnek.  Ilyen   módon,
      közvetetten   jelentkezhet  a  sajtószabadság  részeként   is
      megjelenő    véleményközlési   szabadság    korlátozása.    A
      válaszadási kötelezettség továbbá terhet jelent, költséget és
      bevételcsökkenést  okoz;  ennek  a  hátránynak  a   kilátásba
      helyezése a véleményközlés tekintetében visszatartó  hatással
      járhat.  Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság  megállapítja,
      hogy   a   válaszközlési  kötelezettség  a  sajtó,   valamint
      közvetetten  a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását
      jelenti.

      A korlátozás szükségességének és arányosságának megítélésénél
      fontos  annak  tisztázása, hogy mi  a  szerepe  a  válaszadás
      jogának. A válaszadás joga a helyreigazítással együtt  azt  a
      célt szolgálja, hogy az emberi méltóság, a jó hírnév sérelmét
      okozó  közlemény  az adott kérdésben ne maradjon  kizárólagos
      ismeretforrás  a  külvilág számára, hanem ugyanazok  számára,
      akik  az első nyilatkozattal, közleménnyel megismerkedhettek,
      kapjanak tájékoztatást a valós tényekről, illetve az érintett
      személy  álláspontjáról. A jó hírnév és  az  emberi  méltóság
      védelme  mellett  azt  is  figyelembe  kell  venni,  hogy   a
      közvélemény   informálása  is  a  teljes  körű  tájékoztatást
      indokolja.  A  sajtó  szabadsága a szabad véleménynyilvánítás
      mellett  a véleményformáláshoz szükséges információszerzéshez
      való jogot is magába foglalja [61/1995. (X. 6.) AB határozat,
      ABH 1995, 317, 318.].

      Az  adott kérdésnél különösen jelentős 30/1992. (V.  26.)  AB
      határozat  azt  emelte  ki,  hogy “a  vélemény  szabadságával
      szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha
      közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére
      szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely
      ’intézmény’  közvetítésével  véd,  s  legkisebb,  ha   csupán
      valamely  elvont  érték önmagában a tárgya” (ABH  1992,  167,
      178.).  A  36/1994. (VI. 24.) AB határozat  pedig  rámutatott
      arra,  hogy  a  véleménynyilvánítási szabadság korlátozásánál
      indokolt  ugyan különbséget tenni értékítélet  és  tényközlés
      tekintetében,  de “a szintén alkotmányos oltalom  alatt  álló
      emberi  méltóság,  becsület, jó hírnév  …  az  értékítéletben
      megnyilvánuló  véleménynyilvánítási szabadság külső  korlátja
      lehet,   és   ezek   védelmében  a   büntetőjogi   felelősség
      érvényesítése    sem    tekinthető   –   általánosságban    –
      aránytalannak,  így  alkotmányellenesnek”  (ABH  1994,   219,
      230.).  Az  idézett határozat tekintettel van  arra,  hogy  a
      megjelenő  közlemények különböző fajtái nemcsak a  jó  hírnév
      sérelmét  idézhetik elő, hanem a jó hírnévtől függetlenül  is
      sérthetik   az   emberi  méltóságot.  Ennek   megfelelően   a
      véleménynyilvánítás   és   a   sajtó    szabadságának    joga
      összeütközésbe  kerülhet a jó hírnévhez való jogon  kívül  az
      emberi méltósághoz való joggal is. Az emberi méltósághoz való
      jog  pedig  —  az  Alkotmánybíróság kezdettől fogva  követett
      gyakorlata  szerint  —  különösen  nagy  fontosságú   alapjog
      [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.].

      10.  A  válaszadási  jog  általános megítéléséhez  segítséget
      jelent  a  külföldi  tapasztalatok  figyelembevétele  is.   A
      válaszadásról    szóló   szabály   sok   országban    ismert.
      Franciaországban 1819-ben az állami tisztségviselőknek  adták
      meg   azt  a  jogot,  hogy  a  tevékenységükről  szóló  téves
      tájékoztatást kijavíttassák, majd 1822-től a válaszadás  joga
      mindenkit  megilletett.  A  most is  alkalmazandó  1881.  évi
      sajtótörvény 13. cikkének 2. és 3. bekezdése előírja, hogy az
      időszakos   kiadványok   kötelesek  közölni   a   kiadványban
      megnevezett     személy     válaszát.     A     válaszközlési
      kötelezettségnek a szöveg szerint nem feltétele a  jogsértés,
      és  nincs különbség a tényközlés és a vélemény között,  de  a
      válasz   terjedelmét   a   törvény  korlátozza.   A   francia
      szabályozás példáját követi a spanyol 2/1984. számú organikus
      törvény. A német szabályozás ezzel szemben 1874. óta  csak  a
      tényközlés   esetére  adja  meg  az  érintett  személynek   a
      válaszadás  jogát.  Ezt  az  elvet  követik  ma  is  a  Német
      Szövetségi   Köztársaságban  a  Landok  szintjén  megalkotott
      törvények.  A  válaszadás  joga  azonban  erősen  korlátozott
      terjedelmében  is,  formájában  is  (Baden-Württemberg  1964.
      január 14-i sajtótörvényének 11. §-a, bajor 1964. december 2-
      i sajtótörvény 10. §-a, Nordrhein-Westphalen 1966. május 24-i
      sajtótörvényének   11.  §-a,  stb.).  A  válaszadás   jogának
      alkotmányosságával a német Alkotmánybíróság  is  foglalkozott
      és  kimondta  a  törvényalkotónak azt  a  kötelességét,  hogy
      gondoskodjék  a személyiség védelméről a médiumokkal  szemben
      is. A válaszadási jog ilyen védelmi eszköz, amely egyébként a
      közvélemény  formálása szempontjából  is  fontos,  mert  több
      forrásból biztosítja a tájékoztatást (BVerfG 1998. január 14-
      i  határozat, Europäische Grundrechte Zeitschrift 1998.  227-
      234.  o.).  A svájci Polgári Törvénykönyv vonatkozó szabályai
      (28g-l. cikkek) a némethez hasonló megoldást tartalmaznak.

      Az Emberi Jogok 1969. évi Amerikai Egyezményének 14. cikke is
      kimondja — a törvény által meghatározott feltételek mellett —
      a   válaszadás  jogát.  Az  USA  nem  ratifikálta  ugyan   az
      egyezményt,  ennek ellenére a válaszadás joga nem  ismeretlen
      ott  sem. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy 1968-ban  hozott
      határozata   szerint   nem  áll  fenn  a  véleménynyilvánítás
      szabadságának  és  a  sajtószabadságnak  a  sérelme  annál  a
      jogszabálynál,   amely  meghatározott   körben   kimondta   a
      válaszadás jogát (Red Lion Broadcasting Co. v. F.C.C. 395  US
      367,  23 L Ed 2d 371, 89 S Ct 1794, 380-382. o.). Bár  néhány
      év múlva, 1973-ban a Legfelsőbb Bíróság nem ismételte meg ezt
      az  álláspontját,  de  ennél az újabb döntésnél  feltehetőleg
      szerepet  játszott az a körülmény, hogy a válaszadás  jogának
      választási    kampány    keretében   történő    felhasználási
      lehetőségéről  volt  szó. A határozat indokolása  kifejtette,
      hogy   az  első  alkotmánymódosítás  óta  eltelt  idő   alatt
      kommunikációs   forradalom   ment   végbe,   megváltozott   a
      kommunikációs  piac  és  ma  már  nincs  mindenkinek   esélye
      álláspontjának nehézség nélkül történő közlésére,  a  közlési
      eszközökkel   rendelkező  társaságok  pedig  koncentrálódtak,
      kevesek    döntenek    különböző   kommunikációs    csatornák
      hasznosításáról;  másoktól eltérő lehetőségekkel  rendelkezik
      azonban  az  a személy, aki választási kampányt folytat  (The
      Miami  Herald Publishing Company v. Pat L. Tornillo, Jr.  418
      US 241, 41 L Ed 2d 730, 94 S Ct 2831, 735-741. o.).

      A  válaszadás  jogáról  szóló szabálynak  a  Római  Egyezmény
      alapján  való  megengedhetőségét a Bizottság konkrét  esetben
      meg  is  vizsgálta. Válaszadásra kötelezés miatt az Egyezmény
      10. cikkének megsértésére hivatkozással benyújtott kérelemmel
      kapcsolatban a Bizottság kimondta, hogy a spanyol 2/1984. sz.
      organikus  törvényben  előírt  válaszadási  jog  a  kérelmező
      véleménynyilvánítási jogát korlátozza ugyan, de  mivel  ez  a
      korlátozás mások jó hírnevének védelmében történt,  szükséges
      és  arányos intézkedésnek kell tekinteni. A Bizottság azt  is
      kimondta,  hogy a válasz közzététele a közvélemény  teljesebb
      tájékoztatását  szolgálja,  több  forrásból   biztosítja   az
      információt (Ediciones Tiempo S. A. v. Spain, 1989. július 12-
      i  határozat, no. 13010/87, DR 62. 247). Részben a  Bizottság
      döntésén  alapuló,  tekintélyes álláspont  az  államok  olyan
      kötelezettségét is levezethetőnek tartotta az  Egyezmény  10.
      cikkéből,  hogy  válaszadási  jogról  vagy  helyreigazításról
      szóló  szabályokat alkossanak (P. van Dijk, G.J.H. van  Hoof,
      Theory  and  Practice  of the European  Convention  on  Human
      Rights, Deventer, Boston, 1990. 412-413.).

      A  Bizottság említett határozata egyébként összhangban van az
      Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottságának  1974.  július  2-i
      határozatával, amelyben a válaszadásra vonatkozó szabályokról
      szóló ajánlást fogadtak el. Az ajánlás szövege a jó hírnevet,
      becsületet,   emberi  méltóságot  sértő  tényközlésekkel   és
      véleménynyilvánításokkal szemben szükséges védelmet mondja ki
      és  igényli  ehhez  megfelelő jogi  eszköz  megteremtését.  A
      határozat  mellékletében szereplő minimum  szabályok  szerint
      válaszadási  jog  illeti meg azt, akire vonatkozóan  időszaki
      sajtóban,  rádióban,  televízióban olyan  tényeket  közöltek,
      amelyek  nem  valósak.  Az  ajánlás  meghatározza  azokat  az
      okokat,  amelyek alapján a válasz közlését meg lehet tagadni.
      Ilyen  ok  a  válasz közlésének nem ésszerű rövid időn  belül
      történő kérése, a válasz hossza meghaladja azt a terjedelmet,
      amely  szükséges az információ korrigálásához, a  válasz  nem
      korlátozódik  a vitatott tényekre, a tartalma  miatt  közlése
      bűncselekményt  valósít meg, harmadik  személyek  törvényesen
      védett  érdekeit  sérti, a válasz közlését kérő  személy  nem
      tudja  törvényes érdekét igazolni [Resolution (74) 26 on  the
      Right  of  Reply – Position of the Individual in Relation  to
      the  Press (adopted by the Committee of Ministers on  2  July
      1974 at the 233rd meeting of the Minister’s Deputies)].

      Az  Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének az 1993. július 1-
      jén  elfogadott,  az  újságírói etikáról  szóló  1003.  számú
      határozatának  27. pontja felhívta a tagországokat,  hogy  az
      egységes  szabályozás érdekében hajtsák  végre  a  Miniszteri
      Bizottságnak  a  válaszadás  jogáról  szóló,  az   előzőekben
      említett   határozatát.   A  határozat   megkülönböztette   a
      tényközlést  és  a  véleménynyilvánítást  (4.  és  5.  pont).
      Kiemelte  azonban,  hogy “a törvényesen cselekvő  tényfeltáró
      újságírást     tehát    az    információk    és    vélemények
      valósághűségének és tisztességének követelménye korlátozza, s
      nem  egyeztethető össze az előzetesen elfogadott  álláspontok
      és    különféle   érdekek   alapján   folytatott    újságírói
      kampányokkal” (21. pont). A 26. pont felszólította a hírközlő
      szerveket az általuk közölt hamis vagy téves hír és  vélemény
      gyors  helyesbítésére,  a nemzeti törvényhozást  pedig  arra,
      hogy  “megfelelő  szankciókat és – ahol lehet  –  kártérítési
      lehetőségeket”  biztosítsanak  (Bírósági  Határozatok  Emberi
      Jogi Füzetek 1997/1. 87-90. o.).

      11.  A fentiek alapján a tág értelemben felfogott válaszadási
      jogról  az  állapítható  meg,  hogy  a  jó  hírnevet,  emberi
      méltóságot   sértő   közleményre  adandó  válasz   közlésének
      kötelezettsége    a   sajtószabadságnak    (elsődlegesen    a
      szerkesztés    szabadságának),   valamint    közvetetten    a
      véleménynyilvánítás    szabadságának    olyan    korlátozását
      valósítja meg, amely az Alkotmányban rögzített alapvető jogok
      –  ezek  között  a  különösen nagy súllyal rendelkező  emberi
      méltóság  –  védelmét  szolgálja.  Ez  az  eszköz  akkor   is
      szükséges,  ha egyébként az emberi méltóság, a jó  hírnév,  a
      becsület   megsértőjével   szemben  büntetőjogi   szankciókat
      alkalmaznak,  mert ez a nem büntetőjogi szabály biztosíthatja
      a  közleményről  tudomást  szerzők tájékoztatását  a  sértett
      álláspontjáról.   A   válasz  közlésének  kötelezettsége   az
      alapvető  jog  védelmében  segítséget  nyújt  azoknak,   akik
      egyébként    gyengébb    pozícióban    vannak,     mint     a
      tömegtájékoztatási   eszközök   fölött   rendelkezők.   Olyan
      esetekben  pedig,  amelyekben a közlemény nem  sért  alapvető
      jogot,  a válasz célja a valós tényeknek, az érintett személy
      saját  véleményének a külvilággal történő  megismertetése;  a
      válaszadási   kötelezettséget  tehát  a   közvélemény   minél
      szélesebb alapon történő formálása, a több forrásból származó
      tájékoztatás  indokolja.  A  válaszadási  jog  (válaszközlési
      kötelezettség)  mellett  szól  az  Európa  Tanács   keretében
      megfogalmazott elvárás is.

      Minderre  tekintettel az Alkotmány 8. §-ának  (2)  bekezdése,
      54.  §-ának (1) bekezdése, 59. §-ának (1) bekezdése,  61.  §-
      ának  (1)  és  (2)  bekezdése, valamint  az  Alkotmánybíróság
      gyakorlata alapján megállapítható, hogy a tág értelemben vett
      válaszadás  joga általában a véleménynyilvánítás és  a  sajtó
      szabadságának nem alkotmányellenes korlátozása. A válaszadási
      jogról   (válaszközlési   kötelezettségről)   szóló   konkrét
      rendelkezés  alapján lehet azonban csak  eldönteni,  hogy  az
      adott   szabályozási  keretek  között,  e  jog  gyakorlásának
      megszabott módja mellett arányos-e az elérni kívánt  eredmény
      az okozott jogsérelemmel.

      12.  Annak  tisztázása után, hogy a válaszadás joga általában
      nem alkotmányellenes, meg kell vizsgálni, hogy a PtkM.-nek az
      indítvány    által    aggályosnak    tartott    szabálya    a
      véleménynyilvánítás   és   a   sajtó   szabadságának    olyan
      korlátozását  jelenti-e, amelynél az elérni  kívánt  eredmény
      arányos az alapvető jog sérelmével.

      A  PtkM. kérdéses szabálya a Ptk. 79. §-át módosítja. A 79. §
      a személyhez és a szellemi alkotásokhoz fűződő jogokról szóló
      fejezetben  helyezkedik  el. Ez a  fejezet  a  Ptk.  1959-ben
      megalkotott  szövege szerint kevés szabályt  tartalmazott.  A
      személyhez  fűződő  jogok, így az emberi  méltóság  és  a  jó
      hírnév   védelmére  a  második  világháború   után   a   jogi
      szabályozás, valamint a gyakorlat kevés figyelmet  fordított.
      A  Ptk.  1959-ben – a svájci Polgári Törvénykönyvhöz  hasonló
      megoldást  követő 1928. évi törvényjavaslatra  támaszkodva  –
      kimondta ugyan a személyhez fűződő jogok védelmének általános
      szabályát,   de   az   általános   szabályon   kívül    kevés
      részletszabályt   határozott   meg.   A   Ptk.   1977.    évi
      módosításakor  –  a közjogi területen akkor  meg  nem  tehető
      lépések  egy  részét pótolva – a személyhez  fűződő  jogokról
      szóló fejezetbe több új szabály került be. Ekkor jelent meg a
      79.  §-ban  a  helyreigazításról szóló  szabályozás  és  vált
      anyagi  jogi  szabállyá  a korábban eljárásjogi  rendelkezés,
      amely mellett megmaradt az eljárásjogi rendezés is.

      A  fentiekben a tág értelemben vett válaszadásról volt szó. A
      Ptk.  79.  §-a  azonban a helyreigazítás jogáról rendelkezik,
      tehát  a  tág értelemben vett válaszadásnál szűkebb kört  fog
      át.  A  helyreigazítás csak tényközlésre vonatkozik, vélemény
      közlésére  nem.  Ezen  kívül  a helyreigazításként  megjelenő
      közlemény esetén nem a helyreigazításra jogosult által  adott
      megfogalmazásról  van  szó,  bár  nincs   kizárva,   hogy   a
      helyreigazítást    önként    vállaló    jogalany    vagy    a
      helyreigazítást elrendelő bíróság elfogadja a jogosult  által
      megfogalmazott szöveget.

      A   Ptk.   79.  §-a  (2)  bekezdésének  a  PtkM.  1.   §-ával
      meghatározott  szövege  szerint  a  válaszadás  joga  nem   a
      helyreigazítási  jog  helyébe  lép,  hanem  azt   kiegészíti,
      többletet  teremt.  Ennek  a  szabályozásnak  az   az   egyik
      sajátossága,  hogy változatlanul fenntartja  a  tényközléssel
      szemben  a  végső  fokon  bírósági döntéstől  függő  tartalmú
      helyreigazítást.  Egy további sajátosság  az,  hogy  a  PtkM.
      által   meghatározott  szabály  a  véleményközléssel  szemben
      állapítja meg a válaszadás jogát, de nem automatikus  alapon,
      hanem jogsértés esetén, ami ismét bírósági döntést feltételez
      az   esetek   túlnyomó   részében.  A   PtkM.-ben   található
      szabályozás  további  sajátos vonása az,  hogy  a  válaszadás
      jogát nem korlátozza, általában a bíróság sem szabhatná meg a
      joggyakorlás  határait  (pl. maga a válasz  is  lehet  sértő,
      lehet  az  alapközleményt  lényegesen  meghaladó  terjedelmű,
      tartalmában  az  alapközleményen  túlterjedő,  több  érintett
      személy   esetén   valamennyi  érdekelt  által   külön-külön,
      korlátok  nélkül  megadott válasz). Az  alapvető  jogoknak  a
      vizsgált     szabály    által    megvalósított    korlátozása
      arányosságának vizsgálatánál figyelembe veendő továbbá,  hogy
      a   Ptk.   84.  §-a  (2)  bekezdésének  a  PtkM.  2.   §-ával
      meghatározott  új  rendelkezése  közérdekű  célra  fordítható
      bírság kötelező kiszabását is előírja többletszankcióként.  A
      helyreigazítási   kötelezettség  mellé   lépő   válaszközlési
      kötelezettség,  a  válaszadási jog gyakorlásának  korlátozása
      nélkül  történő meghatározása a sajtószabadság  (szerkesztési
      szabadság)  jelentős sérelmét idézi elő. Emellett  a  nehezen
      kiszámítható súlyú jogkövetkezmények a vélemények  közlésével
      szemben is visszatartó hatással járnak.

      A  fentiek  alapján az állapítható meg, hogy a PtkM.  1.  §-a
      által  meghatározott szabály nem teremt arányosságot egyrészt
      az  emberi méltóság és a jó hírnév alapvető jogának védelmére
      biztosított   válaszadásról  szóló  szabály  által   elérhető
      eredmény,   másrészt   a   sajtó  és  a   véleménynyilvánítás
      szabadsága alapvető jogának korlátozásával előidézett hátrány
      között. A PtkM. 1. §-ában megfogalmazott az a szabály,  amely
      az  egyébként meglévő jogi védelmi eszközök mellé illeszti be
      a  válaszadás jogát, nem határozza meg e jog gyakorlásának  a
      korlátait és egyidejűleg kötelezően alkalmazandó bírságot  is
      előír,   olyan   mértékben  korlátozza  a   sajtó,   valamint
      közvetetten  a  véleménynyilvánítás  szabadságát,  amit   nem
      indokol  az emberi méltóság és a jó hírnév védelme. Ezért  az
      Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   alkotmányellenes   a
      válaszadás  jogának  a  Ptk.  79.  §-a  –  PtkM.  1.   §-ával
      beiktatott  –  új (2) bekezdésében meghatározott szabályozási
      módja.

      A  Ptk. 79. §-a (3) bekezdésének a válaszadásra vonatkozó – a
      PtkM.   1.   §-a   által  megállapított  –  új   része   csak
      következménye  a (2) bekezdésben meghatározott szabálynak,  a
      (2)  bekezdéstől  függő eljárási kérdést  rendez.  Az  önálló
      rendelkezést  nem  tartalmazó  kiegészítés  önmagában   nincs
      alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatban az Alkotmány 61. §-
      ának  (2)  bekezdésével, ezért erről az Alkotmánybíróság  nem
      határozott.

                                  III.

      1. Az indítvány a Ptk. 84. §-a (2) bekezdésének a PtkM. 2. §-
      ával meghatározott utolsó mondata alkotmányossági vizsgálatát
      kezdeményezi. A PtkM. 2. §-a kiegészíti a Ptk.  84.  §-a  (2)
      bekezdésének a közérdekű célra fordítható bírság kiszabásáról
      szóló  szabályát. A beiktatott második mondat a meghatározott
      jogsértés  minden  esetére  bírói  mérlegeléstől  függetlenül
      kiszabandó  bírságot  ír  elő. A  (2)  bekezdés  módosítással
      megállapított   utolsó  mondata  pedig  a   közérdekű   célra
      fordítható bírság legmagasabb összegét nem jelöli meg,  hanem
      a   bírság  esetenként  megállapítandó  összegét  a   várható
      visszatartó  hatástól teszi függővé. Az  indítvány  a  bírság
      jogi    természetét   szabálysértési   jellegűnek    tekintve
      kifogásolja,  hogy  nem  került sor a  bírság  összege  felső
      határának  meghatározására  és  az  új  szabályt  nem  tartja
      összeegyeztethetőnek   a   jogállam    elemeként    megjelenő
      jogbiztonság követelményével, elrettentő hatása miatt pedig a
      véleménynyilvánítási szabadsággal és a sajtószabadsággal.

      Az Alkotmánybíróság az Abtv. 35. §-ának (1) bekezdése alapján
      alkotmányellenesség  előzetes  vizsgálatát  indítványra,   az
      aggályosnak  tartott  rendelkezés  tekintetében   végzi.   Az
      indítvány   a   84.  §  (2)  bekezdésének  utolsó   mondatára
      vonatkozott,  de  nem  terjedt  ki  a  PtkM.  2.  §-a   által
      meghatározott második mondatra, és nem kezdeményezte  a  Ptk.
      84.  §-a  (2)  bekezdésében a PtkM.-től  függetlenül  meglévő
      bírságról    szóló   szabály   alkotmányosságának    utólagos
      vizsgálatát. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság csak a 84.
      § (2) bekezdésének utolsó mondatával foglalkozott.

      2.  A  jogállam  értelmezését adta –  egyebek  mellett  –  az
      Alkotmánybíróság  11/1992. (III. 5.) AB  határozata  is.  Más
      országok   jogának   összehasonlító   vizsgálatát   elvégezve
      kimondta,  hogy  a nullum crimen és a nulla poena  sine  lege
      elve  az  államot terhelő alkotmányos kötelezettség.  Eredeti
      jelentése:  az állam büntetőhatalma gyakorlásának feltételeit
      törvényben előre kell rögzíteni. Ez a követelmény ma már  azt
      jelenti,   hogy  a  büntetőjogi  felelősségre  vonásnak,   az
      elítélésnek  és  megbüntetésnek  törvényen  alapulónak   kell
      lennie (ABH 1992, 77, 86.).

      A jogállam elvét az Alkotmánybíróság gyakorlata elsősorban az
      Alkotmány   valamely   konkrét  rendelkezésével   összhangban
      vizsgálja.  Jelen  esetben a vizsgálat a  véleménynyilvánítás
      szabadságáról  és  a sajtószabadságról szóló rendelkezésekkel
      összefüggésben történik. A jogbiztonságot az Alkotmánybíróság
      határozatai  kezdettől  fogva a  jogállam  lényeges  elemének
      tekintik.  A jogbiztonság jelentése fontos részének  tartják,
      hogy  a  jog  egésze és az egyes jogszabályok  kiszámíthatók,
      előreláthatók   legyenek  a  norma  címzettjei   számára.   A
      jogbiztonság  nemcsak  a  jogszabály  szövegének   egyértelmű
      megfogalmazását   követeli  meg,   hanem   a   jogintézmények
      megvalósulásának kiszámíthatóságát is. Az előreláthatóság  és
      kiszámíthatóság azonban nem zárja ki azt, hogy a jogalkotónak
      és a jogalkalmazónak ne lenne mérlegelési lehetősége [9/1992.
      (I.   30.)   AB   határozat,   ABH   1992.   59,   65.].   Az
      Alkotmánybíróság  arra is rámutatott, hogy  a  jogbiztonságot
      csorbíthatja,  ha  egy  jogszabály  tényállása  elvont,   túl
      általános, mert az ilyen megfogalmazás lehetőséget  teremt  a
      szubjektív  jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók
      eltérő  gyakorlatára, a jogegység hiányára  (1160/B/1992.  AB
      határozat, ABH 1993, 607, 608.).

      Az  Alkotmánybíróság ebben a kérdésben is figyelembe vette és
      figyelembe     veszi     a    Bíróság     gyakorlatát.     Az
      Alkotmánybíróságnak  a  jogbiztonságra  kialakított  elve  és
      gyakorlata  megegyezik  a Bíróságnak azzal  a  következetesen
      alkalmazott  követelményével,  amelyet  az  Egyezmény   8-11.
      cikkében  meghatározott jogok törvényben  történő  lehetséges
      korlátozásának    ellenőrzésénél   alkalmaz.    Eszerint    a
      korlátozásnak olyan világosan meghatározottnak  kell  lennie,
      hogy az állampolgár ehhez tudja igazítani magatartását, előre
      felmérhetőnek     kell     lennie     valamely     cselekmény
      következményének.   Lehetséges   azonban,    hogy    ez    az
      előreláthatóság  csak  megfelelő jogi tanácsadó  segítségével
      érhető  el.  A  Bíróság  kiemelte  azt  is,  hogy  a  változó
      körülményekhez  a jognak alkalmazkodnia kell, ezért  abszolút
      kiszámíthatóság  nem  valósítható meg,  gyakran  szükség  van
      bizonytalan  tartalmú, általános megfogalmazású  szabályokra,
      amelyeknek értelmezése esetenként történik meg (Sunday  Times
      v.  The  United Kingdom, 1979. április 26-i határozat, Series
      A, no. 30. 31. o. 49. bek.).

      A  jogkövetkezmény mértékének előreláthatóságát  vizsgálta  a
      Bíróság  a  Tolstoy  Miloslavsky ügyben. Megismételte  azt  a
      korábban,  más  határozatban már kimondott álláspontot,  hogy
      eleget   tesz   az  előreláthatóság  követelményének   az   a
      jogszabály is, amely a bíró mérlegelésére bízza a döntést, ha
      a  mérlegelés  szempontjai eléggé meghatározottak,  tehát  az
      egyén   nincs  kiszolgáltatva  a  döntéshozó  kénye-kedvének.
      Különösen   fennáll   az  előre  kiszámíthatóság   hiánya   a
      kártérítésnél,   ahol   a  kártérítés   összegének   utólagos
      meghatározása   a  jogterület  természetéből  következik.   A
      Bíróság minderre tekintettel nem a szabálynak az Egyezménnyel
      való  összeegyeztethetetlenségét állapította meg, hanem  azt,
      hogy az angol bírói gyakorlatban kirívóan magas, 1,5 millió Ł
      összegű  kártérítésre  kötelezés nem volt  arányban  azzal  a
      törvényes céllal, amely miatt a kártérítés alkalmazásra kerül
      (Tolstoy Miloslavsky v. The United Kingdom, 1995. július 13-i
      határozat,  Series  A no. 316-B, 41-42,  55.  bek.,  Bírósági
      Határozatok melléklete 1996/2. 44-46. o.).

      Mindezek  alapján a jogszabályokkal szemben a  jogállam  elve
      alapján  támasztott az a követelmény, hogy a  jogkövetkezmény
      előrelátható   legyen,   nem   zárja   ki   a   jogalkalmazói
      mérlegelést,    de   az   alkalmazás   szempontjainak    elég
      határozottaknak   kell  lenniük,  és  az  előreláthatóság   a
      jogkövetkezmény sajátosságától is függ.

      Az   elmondottakra   tekintettel   kell   vizsgálni,   hogyan
      értékelendő az a szabály, amely a közérdekű célra  fordítható
      bírság  kiszabásának  szempontjait  határozza  meg,  de   nem
      állapítja meg a bírság összegének felső határát.

      3.  A  szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény  1.  §-a
      szerint  ugyanúgy, mint az 1999. évi LXIX. törvény 1.  §-ának
      (1)  bekezdése  szerint  akkor van szó  szabálysértésről,  ha
      törvény   valamely  jogellenes  cselekményt   szabálysértéssé
      minősít.   A  szabálysértéssé  minősítésnek  eljárásjogi   és
      végrehajtási következményei is vannak.

      A közérdekű célra kiszabható bírság a Ptk. szövegébe 1977-ben
      került.  Előzménye  a  szerzői jogról szóló  1969.  évi  III.
      törvény  53.  §-ának (2) bekezdése volt, amely  elrendelte  a
      szerzői   mű  jogosulatlan  felhasználása  esetén  a  szerzőt
      megillető  díjon  és  kártérítésen  felül  a  szerzői  díjnak
      megfelelő  bírság kiszabását, ha a jogsértés a felhasználónak
      felróható.  A  Ptk.  1977.  évi módosításakor  –  a  szellemi
      alkotások jogi szabályozásával való szorosabb kapcsolat ilyen
      módon  való  kifejezéseként  is –  átvették  a  szerzői  jogi
      törvény  bírságról  szóló szabályát és kiterjesztették  annak
      hatályát  a  személyhez  fűződő jogok  megsértésére,  továbbá
      valamennyi  szellemi alkotáshoz fűződő jog megsértésére.  Sem
      az  1969.  évi szerzői jogi törvény, sem a Ptk. módosításáról
      szóló  1977.  évi  IV.  törvény, sem a PtkM.  nem  minősített
      cselekményeket szabálysértéssé. A közérdekű célra  fordítható
      bírságról  a  bíróság  a polgári peres eljárás  keretében,  a
      kártérítéssel     együtt,     a     kártérítés     mértékének
      figyelembevételével  dönt.  A megítélt  és  ki  nem  fizetett
      bírság  végrehajtása  pedig szintén a megítélt  polgári  jogi
      követelések  végrehajtásához igazodik. A  bírság  nem  azonos
      ugyan   a   kártérítéssel,  de  a  polgári   jogi   viszonyok
      szabályozása   során  alkalmazott  szokatlan  jogkövetkezmény
      ugyanúgy  nem  teszi  a személyhez fűződő  jogok  megsértését
      szabálysértéssé,  mint a szerződés érvénytelenségéhez  vezető
      egyes magatartásokat a Ptk. 237. §-ának (4) bekezdése szerint
      az  állam  javára  történő marasztalás, amit szintén  pénzben
      kell megfizetni.

      4. A közérdekű célokra fordítható bírság megjelenése a magyar
      jogban  azzal  áll  összefüggésben, hogy a személyhez  fűződő
      jogok megsértése esetén a vagyoni kár vagy nem mutatható  ki,
      vagy    csekély   összegű,   ezzel   szemben    az    okozott
      kellemetlenség,  sérelem gyakran nagy.  Ilyen  esetekben  sor
      kerülhet  nem  vagyoni kár megítélésére. 1953-ban  azonban  a
      Legfelsőbb Bíróság III. sz. Polgári Elvi Döntése megszüntette
      a  nem  vagyoni  kártérítést és 1959-ben  a  Ptk.  nem  tette
      lehetővé    a    sértettnek   az    ilyen    módon    történő
      elégtételnyújtást. A Ptk. 1977. évi módosításakor vezették be
      ismét  szűk  alkalmazási körben a nem vagyoni kártérítést,  a
      bírói  gyakorlat  azonban  az  1953.  óta  ismeretlenné  vált
      intézményt  korlátozva alkalmazta. A nem  vagyoni  kártérítés
      hiánya  volt az alapja annak, hogy az 1969. évi szerzői  jogi
      törvény  pótlékként  a  közérdekű célra  fordítható  bírságot
      vezette be (a nem vagyoni kártérítés akkori tagadása miatt az
      összeget  nem lehetett a sértettnek juttatni). A nem  vagyoni
      kártérítéssel  szemben meglévő ellenérzések és bizonytalanság
      miatt  a  bírság  1977.  után is fennmaradt.  A  nem  vagyoni
      kártérítés   szabályainak  és  gyakorlatának  nem   kielégítő
      voltával  magyarázható  a  sajtóról  szóló  1986.   évi   II.
      törvénynek az 1990. évi módosításával beiktatott  19.  §  (4)
      bekezdése  is,  amely  kimondta, hogy a  sajtóhelyreigazítási
      vagy a sajtóval szemben indított más polgári perben a bíróság
      a   törvényben   meghatározott  szerveket   közérdekű   célra
      fordítható bírsággal sújthatja. A rendelkezés hatályosságának
      ideje  alatt hozott eseti határozatában a Legfelsőbb  Bíróság
      kifejtette,  hogy  a bírság a társadalom rosszallását  fejezi
      ki,  általános  védekezésül szolgál a hasonló cselekményektől
      való  visszatartás  érdekében (Bírósági  Határozatok  1991/9.
      szám 353.).

      Az  Alkotmánybíróság már 1992-ben a nem vagyoni kártérítéssel
      kapcsolatos  gyakorlat megváltoztatását  igényelte  [34/1992.
      (VI.   1.)   AB  határozat,  ABH  1992.  192,  201-202.].   A
      véleménynyilvánítási szabadságról hozott határozat pedig  azt
      fejtette  ki,  hogy  a  gyalázkodó  nyilatkozatokra   nem   a
      büntetőjogi eszközökkel kell reagálni, hanem bírálattal, de a
      folyamatba  a  magas  összegű  kártérítésnek  is  bele   kell
      tartoznia  [30/1992. (V. 26.) AB határozat,  ABH  1992.  167,
      180.].

      5.  A  jelentősebb jogrendszerek megoldása azt jelzi, hogy  a
      személyhez fűződő jogok, — különösen a jó hírnév — megsértése
      esetén  nem  vagyoni kártérítést alkalmaznak. A  megtérítendő
      nem  vagyoni  kár összegének meghatározásánál pedig  jelentős
      szerepet  kap  a sértettnek nyújtandó elégtétel,  valamint  a
      hasonló jogsértésektől való visszatartás szempontja.

      A   svájci   Kötelmi  Törvénynek  az  1983.   december   16-i
      módosítással   meghatározott  49.   cikke   1.   bekezdésében
      kimondja,  hogy  a  személyhez fűződő jog  megsértése  esetén
      megfelelő  összegű elégtételt kell fizetni,  ha  a  jogsértés
      súlya ezt indokolja és más módon nem lehet a helyreállításról
      gondoskodni. A francia bírói gyakorlat a vagyoni kártérítésen
      túlmenően  nem  vagyoni kártérítést  akkor  ítél  meg,  ha  a
      károkozó  magatartása a “magánbüntetést” indokolja.  A  német
      BGB  253.  §-a  szerint nem vagyoni kártérítésre  csak  akkor
      lehet  kötelezni, ha ezt a törvény külön előírja.  A  847.  §
      ennek  alapján nem vagyoni kártérítési természetű fájdalomdíj
      fizetési   kötelezettségét   meghatározott   néhány   esetben
      állapítja   meg.   A  német  Legfelsőbb  Bíróságnak   a   II.
      világháború  után  kialakult gyakorlata a  személyhez  fűződő
      jogok  sérelme  alapján  a  törvénykönyvben  fel  nem  sorolt
      esetekben    is   megítéli   a   fájdalomdíjat.    A    német
      Alkotmánybíróság   a  személyiségi  jog   védelme   érdekében
      alkalmazott        fájdalomdíjat       az        Alkotmánnyal
      összeegyeztethetőnek    ítélte   (BGH,    Neue    Juristische
      Wochenschrift 1965, 685. o.; BVerfGE 34, 269.  o.).  A  német
      Legfelsőbb  Bíróság  gyakorlata  szerint  a  pénzbírságot   a
      károkozó  vétkességének  súlyára és a  beavatkozás  mértékére
      tekintettel kell alkalmazni. Az elégtétel nyújtásával  ez  az
      intézmény a magánbüntetéshez áll közel. Az angol jogban a  jó
      hírnév  megsértésének  kártérítés  a  szankciója,  ebben   az
      esetben  az  összeg  meghatározásánál,  ha  burkoltan  is,  a
      jogsértéstől való visszariasztás jelenik meg. A kártérítésnek
      két  fajtáját  különböztetik meg: az egyik a keletkezett  kár
      kiegyenlítésére   irányul,  a  másik  viszont   a   büntetést
      szolgálja (B. S. Markesinis, S. F. Deakin, Tort Law,  Oxford,
      1996.  3rd ed. 600-601. o.). Az USA bírói gyakorlatában magas
      kártérítési összegek megállapítása szokásos. Az amerikai  jog
      büntető   kártérítési  kategóriát  is  használ  meghatározott
      esetekben,  így a jó hírnév sérelme esetén is.  Egy  1986-ban
      hozott  határozat tisztázta a büntető kártérítési  felelősség
      több  alapkérdését (Philadelphia Newspapers, Inc. v.  Maurice
      S.  Hepps et al., 475 US 767, 89 L Ed 2d 783, 106 S Ct  1558,
      790-793.).

      6.  A  magyar  jogban  sem  a  vagyoni,  sem  a  nem  vagyoni
      kártérítésnél  törvény nem határozza meg  előre  a  fizetendő
      kártérítés  összegét.  A törvény a kártérítési  kötelezettség
      feltételeit  is  csak általános jelleggel állapítja  meg.  Az
      alkalmazott  joghátrány mértékének előre meg  nem  határozott
      volta  a  jogkövetkezmény sajátosságával függ össze, ezen  az
      alapon  a jogállamiság sérelme nem állapítható meg.  Ehhez  a
      sajátossághoz  igazodott  a Ptk.  84.  §-a  (2)  bekezdésének
      hatályos   szövegében  szereplő  közérdekű  célra  fordítható
      bírság,  amelyet akkor szabhat ki a bíróság, ha a  kártérítés
      címén   megítélhető  összeg  nem  áll  arányban  a  felróható
      magatartás  súlyosságával. Ezt a szabályt  egészítette  ki  a
      PtkM. 2. §-a a bíróság által kötelezően kiszabandó bírsággal.

      Az  1270/B/1997.  AB határozat már foglalkozott  a  gazdasági
      reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII.  törvény  15.  §-
      ának  (3)  bekezdésével, amely szerint a  bíróság  szintén  a
      törvényben  meg nem határozott összegű bírságot  szabhat  ki.
      Ebben  a  határozatban azonban a jogbiztonság kérdéséről  nem
      volt   szó,  más  kérdéseket  vizsgálva  utasította   el   az
      Alkotmánybíróság a rendelkezést támadó indítványt (ABH  2000,
      713.).

      Az  elmondottak  alapján a Ptk. 84. §-a  (2)  bekezdésének  a
      PtkM.   2.  §-a  által  beiktatott  új  utolsó  mondata   nem
      minősíthető a jogállam elvével ellentétesnek azon az  alapon,
      hogy  a kártérítés szabályozásához igazított, közérdekű célra
      fordítható  bírságnak az utolsó mondatban  szereplő  esetében
      sincs  meghatározva a bírság összegének felső határa.  Minden
      szankciónak  valamilyen mértékben van olyan hatása,  hogy  az
      okozott hátránnyal visszatart hasonló cselekményektől. Emiatt
      a      polgári     jogi     szankciók     nem     tekinthetők
      alkotmányelleneseknek, és nem lehet ellenkező következtetésre
      jutni a szokásos polgári jogi szankciónak nem tekinthető  (de
      bizonyos  mértékig  polgári jogi szankció  szerepét  betöltő)
      közérdekű célra fordítható bírságnál sem.

      A   véleménynyilvánítás  és  a  sajtó   szabadságával   nincs
      alkotmányos  összefüggésben  a Ptk.  84.  §-a  (2)  bekezdése
      utolsó  mondatának  a  PtkM.  2. §-ával  meghatározott  az  a
      szabálya,  amely  a  bírság összegének kiszabási  elveként  a
      jogsértőre  gyakorolt visszatartó hatást állapította  meg.  A
      véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságával szemben  magának
      a  bírságnak  van  korlátozó hatása. Ehhez viszonyítva  nincs
      külön  szerepe  annak, hogy a bírság összegének  kiszabása  a
      felróható  magatartás  súlyához vagy  a  várható  visszatartó
      hatáshoz igazodik.

      A  fentiek  szerint az Alkotmánybíróság a Ptk.  84.  §-a  (2)
      bekezdése   utolsó   mondatának   alkotmányellenességét   nem
      állapította meg.

      7.  Az  Alkotmánybíróság ezt a határozatot  a  benne  foglalt
      álláspont  elvi jelentőségére tekintettel a Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                              Dr. Németh János
                         az Alkotmánybíróság elnöke

             Dr. Bagi István                      Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                     
             Dr. Czúcz Ottó                         Dr. Erdei Árpád
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                     
             Dr. Harmathy Attila                   Dr. Holló András
             előadó alkotmánybíró                     alkotmánybíró
                                     
             Dr. Kiss László                   Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                     
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr.Vasadi Éva
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
        Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró párhuzamos indokolása
                                     
        A  többségi  határozattal egyetértek. Egyetértek  a  többségi
        határozat  Indokolása II/11. pontjának azon  megállapításával
        is, hogy “(...) a tág értelemben vett válaszadás joga (...) a
        sajtó  szabadságának  nem  alkotmányellenes  korlátozása.   A
        válaszadási  jogról  (válaszközlési  kötelezettségről)  szóló
        konkrét  rendelkezés  alapján lehet azonban  csak  eldönteni,
        hogy   az   adott   szabályozási  keretek   között,   e   jog
        gyakorlásának  megszabott módja mellett arányos-e  az  elérni
        kívánt   eredmény  az  okozott  jogsérelemmel.”  A   többségi
        határozat   indokolásával  kapcsolatban  azonban  az   alábbi
        kiegészítést tartom szükségesnek.

        1. A válaszadás törvényben biztosított joga és a válaszközlés
        törvényi   kötelezettsége  a  sajtóban  megjelenő  vélemények
        pluralitásának     biztosítását,     a     véleménymonopólium
        kialakulásának  megakadályozását, a nem  egyenlő  eszközökkel
        folytatott  nyilvános  viták során a  véleménypluralitást,  s
        mindezek  által a sajtószabadság érvényesülését szolgálja.  A
        sajtószabadságot és a vélemények pluralitását azonban  nem  a
        válaszadás   joga   biztosítja   elsősorban.   A   válaszadás
        intézménye   ugyanis  csak  végső  eszközként  garantálja   a
        sajtóban  megjelenő  vélemények pluralitását  és  a  sajtóban
        folyó nyilvános vitatkozás növekedését.

        A   válaszadás   joga   és   a  válaszközlési   kötelezettség
        elválaszthatatlanok  egymástól.  Míg  a  válaszadás  joga   a
        vélemények  pluralitásának és a vélemények sajátos eszközben,
        a   sajtóban   való  megjelenésének  a  szabadságát   kívánja
        biztosítani,   addig   a   válaszközlési   kötelezettség    a
        sajtószabadságot  korlátozza,  pontosabban  a  sajtószabadság
        egyik    összetevőjét,   a   sajtószerkesztés    szabadságát.
        Ugyanakkor   önmagában   a  válaszközlési   kötelezettség   –
        álláspontom  szerint  – nem korlátozza a véleménynyilvánítási
        szabadságot.  A  sajtó  szerzőinek  ugyanis   joguk   van   a
        válaszadásra  reflektálni, a válaszadásra újabb válaszadással
        folyamatosan is reagálni.

        A  sajtószabadság  a  demokratikus és  alkotmányos  politikai
        rendszerek  egyik  legfontosabb  intézménye,  garanciája   és
        eszköze.  A  sajtószabadság komplex, több  összetevőből  álló
        szabadságjog.  A  sajtószabadság legfontosabb  összetevői:  a
        sajtóalapítás  szabadsága, a sajtó-előállítás  szabadsága,  a
        sajtóterjesztés  szabadsága,  a sajtószerkesztés  szabadsága,
        valamint  az  újságírók  és  szerkesztők  sajtóban  megjelenő
        véleményének a szabadsága.

        Az  egyes konkrét sajtótermékeken belül megjelenő vélemények,
        értékelések  alá vannak rendelve a rovatvezetői, szerkesztői,
        főszerkesztői,   végső  soron  tulajdonosi  akaratnak,   akik
        nemcsak az adott sajtóban megjelenő vélemények ütköztetésének
        a szempontjait veszik figyelembe, hanem az adott sajtóorgánum
        arculatának,   sajátos  szellemiségének   a   megőrzését,   a
        sajtóorgánum  eladhatóságát  és nyereséges  működtetésének  a
        követelményét is érvényesítik. Ezt korlátozza a válaszközlési
        kötelezettség,  amelynek alapján az újabb és  újabb  válaszok
        megjelentetése  folyamatos és vég nélküli is lehet.  Ezért  a
        válaszközlési kötelezettség azt is eredményezheti,  hogy  egy
        adott  sajtóorgánum  elveszíti sajátos  arculatát,  politikai
        beállítottságát.  Ez  pedig  a  sajtót  fenntartó,  a  sajtót
        megvásárló  közönség elvesztéséhez is vezethet. Mindazonáltal
        a  válaszadás  intézménye  nem szolgálhat  az  egyes  konkrét
        sajtóterméken      belüli      véleménypluralitás       olyan
        kikényszerítésére, amely a szerkesztési szabadság  aránytalan
        korlátozását    eredményezné   azáltal,   hogy    az    adott
        sajtóorgánumban    a   válaszközlési   kötelezettség    révén
        rendszeresen  közölni kellene a szerkesztő,  a  szerkesztőség
        véleményével ellentétes tartalmú véleményeket.

        Mivel  a  válaszadás jogának megteremtése, illetve a sajtóban
        megjelenő   vélemények   pluralitásának   a   biztosítása   a
        sajtószerkesztési     szabadság     jelentős     korlátozását
        valósíthatja  meg, ezért különösen fontos, hogy a  korlátozás
        ne  legyen  olyan mértékű, ami az adott sajtóorgánum  sajátos
        profiljának,  arculatának  elvesztését,  valamint   a   saját
        véleményével  ellentétes  vélemények  folyamatosan  és   nagy
        terjedelemben való közlésének kötelezettségét eredményezi.  A
        sajtószerkesztés szabadságának a véleménypluralitás érdekében
        történő   korlátozása  tehát  meg  kell,  hogy  feleljen   az
        Alkotmány  8.  §-ából az Alkotmánybíróság korai  tevékenysége
        során levezetett és azóta is következetesen alkalmazott  azon
        követelménynek, hogy “az elérni kívánt cél fontossága  és  az
        ennek   érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya   megfelelő
        arányban  legyen egymással.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat,
        ABH   1992,   167,  171.]  Ezért  a  válaszadás   jogának   a
        megteremtésével  egyidejűleg a válaszadási jog  korlátait  is
        meg  kellett volna állapítani a szerkesztői szabadság védelme
        érdekében.

        Kétségtelen   tény,   hogy  rendkívül   egyenlőtlen   helyzet
        teremtődhet  a  sajtónyilvánossággal  rendelkezők  véleménye,
        valamint e vélemények által érintett, és a sajtó eszközeivel,
        a sajtóban megjelenés lehetőségével nem rendelkező érintettek
        véleménye   között.   Ennek  ellenére   a   válaszadás   joga
        semmiképpen  sem  lehet  abszolút  és  parttalan.  A  Polgári
        Törvénykönyvet  módosító  törvény  szerinti  válaszadási  jog
        korlátlan    szabadsága    a   sajtószerkesztési    szabadság
        aránytalan,  illetve  akár  lényeges  tartalmát   is   érintő
        korlátozását  jelenti.  A  sajtószerkesztés  szabadságának  a
        válaszközlési  kötelezettséggel  való  korlátozása   arányban
        kell,  hogy  álljon  azzal a céllal  –  a  véleménypluralitás
        biztosításával   –,   amelyre   a   válaszadás    intézményét
        létrehozták.      A     véleménynyilvánítás     szabadságának
        korlátozásához hasonlóan, a válaszadás jogának a korlátait is
        –  a  válaszadás intézményének megteremtésével egyidejűleg  –
        meg   kell  határozni.  Ezek  nélkül  a  korlátok  nélkül   a
        válaszadás  joga  az  Alkotmány  8.  §-át  sérti.  A  Polgári
        Törvénykönyv módosításával létrehozott válaszadás  intézménye
        tehát   alkotmányellenesen  korlátozza   a   sajtószerkesztés
        szabadságát,   mert   a  válaszadási  jog   korlátait   –   a
        szerkesztési szabadság védelme érdekében – nem határozza meg.

        2.   A   válaszadás  jogának  szabályozási  módjával   szoros
        összefüggésben   van  a  Polgári  Törvénykönyv   84.   §   új
        (2)   bekezdése   szerinti,   a   sajtóorgánumokkal   szemben
        kiszabandó  közérdekű célra fordítható bírság  intézménye.  A
        bírság  ugyanis a válaszközlési kötelezettséggel  összefüggő,
        azt   meghaladó  szankciót  tartalmaz.  Ezért  a   válaszadás
        intézményének  alkotmányossági  vizsgálata  során  a   bírság
        intézményét is figyelembe kell venni. Álláspontom  szerint  a
        közérdekű  célra rendelt bírsággal szankcionált válaszközlési
        kötelezettség a sajtószabadságot aránytalanul korlátozza.  Az
        aránytalanság a következőképpen indokolható:

        A  Polgári  Törvénykönyv  84. § új (2)  bekezdésének  második
        mondata  a  közérdekű  célra fordítható bírság  kiszabását  a
        sajtó  által  megvalósított  jogsértés  megállapítása  esetén
        kötelezővé teszi a bíróság számára. A bíróságnak tehát  nincs
        mérlegelési joga arra vonatkozóan, hogy a bírságot kiszabja-e
        vagy   sem.   Azt   a   jogsértés  megállapítása   esetén   a
        válaszközlési kötelezettség elrendelésével együttesen  minden
        esetben ki kell szabnia.

        A személyhez fűződő jog vélemény vagy értékelés útján történő
        megsértése miatt a közérdekű célra fordítható bírságot csak a
        sajtóval   szemben   kell  kiszabni.  A  válaszadót   hasonló
        jogsértés    esetén    semmiféle    szankció    (a    Büntető
        Törvénykönyvben  meghatározott becsületsértés  és  rágalmazás
        kivételével)  nem  sújtaná.  Ennélfogva  a  közérdekű   célra
        fordítható  bírság  alkalmazása  során  egyoldalúan,  csak  a
        sajtóval   szemben   érvényesül  a  személyhez   fűződő   jog
        megsértésétől   való  visszatartás  követelménye.   A   sértő
        vélemények  közlésének egyoldalú megtiltása és szankcionálása
        a  sajtóban  megjelenő véleménypluralitásnak  a  szükségesnél
        nagyobb mértékű és aránytalan korlátozását valósítja meg,  és
        így a sajtószabadságot sérti.

        Összességében tehát a válaszadás intézményének a  bevezetését
        általában   nem   tartom   alkotmányellenesnek.   A   Polgári
        Törvénykönyv módosításaként elfogadott új rendelkezés azonban
        nem  felel  meg  az Alkotmány 8. §-a szerinti követelménynek,
        mert  a véleménypluralitás megvalósítása érdekében elfogadott
        válaszközlési  kötelezettséggel okozott alapjogsérelem  súlya
        aránytalan,  illetve  a sajtószabadság  lényeges  tartalmának
        korlátozását    is    eredményezheti.    Mindezek     alapján
        alkotmányellenes   a  válaszadás  jogára  vonatkozó   konkrét
        rendelkezés.

        Budapest, 2001. december 4.
                                                    Dr. Bihari Mihály
                                                        alkotmánybíró
          Dr. Czúcz Ottó alkotmánybíró különvéleménye

          Nem  értek egyet a többségi döntéssel elfogadott határozatnak
          azzal az elemével, amely alkotmányosnak ítélte a PtkM. 2.  §-
          ával  beiktatni  kívánt  Ptk. 84. §-a  (2)  bekezdése  utolsó
          mondatában   megjelölt  közérdekű  célra  fordítandó   bírság
          összegének ott meghatározott megállapítási módját. Véleményem
          szerint ezt a megoldást is alkotmányellenesnek kellett  volna
          nyilvánítani,  s  a  határozat rendelkező részében  az  erről
          szóló megállapításnak is szerepelnie kellene.

          Nem   tudom   elfogadni   az   indoklás   azon   összefoglaló
          következtetését,  mely szerint a közérdekű  célra  fordítható
          bírság a kártérítés szabályozásához igazított jogintézmény, s
          így,   ha   a   polgári   jogi  szankciók   nem   tekinthetők
          alkotmányellenesnek,    akkor    “nem     lehet     ellenkező
          következtetésre jutni a szokásos polgári jogi szankciónak nem
          tekinthető  (de  bizonyos  mértékig  polgári  jogi   szankció
          szerepét betöltő) közérdekű célra fordítható bírságnál  sem.”
          (Indoklás  III/6. pontjának harmadik bekezdése.)  Megítélésem
          szerint  a  két  jogintézmény rendeltetése  és  jogi  jellege
          között  lényegesebb  különbségek vannak  annál,  hogy  ezeket
          ilyen mértékig egymással felcserélhetőnek tekinthessük.

          Az  Alkotmánybíróság már 1992-ben foglalkozott a nem  vagyoni
          kártérítések  alkotmányossági kérdéseivel. Akkori  döntésében
          megállapította: a nem vagyoni kártérítéseknek az a funkciója,
          hogy      “az     elszenvedett     sérelem     hozzávetőleges
          kiegyensúlyozásáról  olyan vagyoni  szolgáltatás  nyújtásával
          gondoskodjon,  amely  az elszenvedett  sérelemért  körülbelül
          egyenértékű  más nemű előnyt nyújt.” [34/1992.  (VI.  1.)  AB
          határozat,   ABH   1992.   192,  195.]   Ebből   adódóan   az
          Alkotmánybíróság  felfogása  szerint  ennek  az  intézménynek
          nyilvánvalóan  az  az  alapvető  funkciója,   hogy   a   kárt
          szenvedett oldalán felmerülő hátrányokat orvosolja.

          Egészen  más  a  rendeltetése ezzel  szemben  a  PtkM.  által
          bevezetni   kívánt   kötelező  bírságnak.  Ennek   kiszabandó
          mértékéről  maga a tervezett módosítás úgy rendelkezik,  hogy
          annak “… összegét úgy kell meghatározni, hogy az visszatartsa
          a  jogsértőt a további jogsértésektől.” Itt tehát már  nem  a
          felek   egyikét   ért  hátrányok  másik  fél  által   történő
          kiegyenlítéséről   van  szó,  hanem   az   állam   közhatalmi
          eszközeinek alkalmazásáról abból a célból, hogy a jogsérelmet
          elkövető felet magatartásának megváltoztatására szorítsák. Az
          ilyen   represszív   célú   jogintézmények   tipikusan    más
          jogterületek  (pl.  a  büntetőjog, szabálysértési  eljárások)
          szabályozási  körébe tartoznak. Az egymással mellérendeltségi
          viszonyban  álló  felek  viszonyai  szabályozására   hívatott
          polgári    jogi    kapcsolatokban   az    ilyen    közhatalmi
          megfontolásokat tükröző szankcióknak (a szerzői jogi  törvény
          1969-es  elfogadása óta) egyre szélesebb körű alkalmazása  az
          állam    különféle   funkciójú   fellépési   formái   közötti
          keveredéshez,  szerepzavarokhoz  vezethetnek,   s   ezért   —
          megítélésem  szerint  — az állam (állampolgáraival  szembeni)
          kiszámítható magatartása, illetve a jogbiztonság  szempontjai
          alapján önmagában is problematikusnak tekinthetők.

          Különösen  aggályos  azonban ez a megoldás,  ha  az  említett
          represszív célú szankciók alkalmazásához az eljáró  bíróságok
          számára  nem  rögzítik azokat a kereteket, amelyek  között  a
          bírság   kiszabási  hatáskörüket  gyakorolhatják.  E  határok
          nélkül  túlzottan  tág  tere  nyílik  a  bírói  mérlegelésnek
          (esetleg   a   bírói  önkénynek)  ami  az  adott   jogszabály
          érintettre gyakorolt hatásának kiszámíthatóságát-, illetve  a
          norma címzettje számára a következmények előre látható voltát
          veszélyezteti. Ez pedig nem egyeztethető össze  az  Alkotmány
          2.   §   (1)  bekezdésében  rögzített  jogállamiság   elvéből
          levezethető jogbiztonság követelményével.

          Mindezt  tovább  súlyosbítja, ha a közérdekű  bírságot  olyan
          magatartások     befolyásolására,    alakítására     kívánják
          felhasználni,  amelyek  szoros  összefüggésben  állnak  —  az
          alkotmányos védelem alatt álló, s az Alkotmánybíróság korábbi
          döntése  szerint  [30/1992 (VI. 26.) AB  határozat  ABH  167,
          170.]  az  alapjogok között is kitüntetett szereppel  bíró  —
          szabad       véleménynyilvánítási      joghoz      kapcsolódó
          sajtószabadsággal.   Az   ilyen  alapjogi   védelmet   élvező
          életviszonyokban   különösen   fontos,    hogy    az    egyes
          magatartásokhoz   hátrányos   jogkövetkezményt   fűző   norma
          címzettje   ismerhesse  a  magatartásához  fűződő  lehetséges
          szankciókat is.

          Ellenkező  esetben  —  mint  azt az  előzetes  normakontrollt
          kezdeményező  Köztársasági Elnök úr indítványa is  kifejti  —
          “az  érintett  nincs abban a helyzetben, hogy  cselekményének
          következményeit   kellően   mérlegelni   tudja.”   Ez   pedig
          “kiszámíthatatlansága  folytán  olyan   mértékű   fenyegetést
          jelent  az  érintett  alapjogok  jogosultjaira,  hogy  az  az
          alapjog   által   elismert   és   védett   gyakorlásától   is
          elriaszthatja őket.” Ez pedig sérti az Alkotmány 61. § (1) és
          (2)  bekezdését és egyben ellentétes az Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdésében írt jogállamiság elvével is.

          Mindezek   miatt  az  Alkotmánybíróságnak  azon   túl,   hogy
          alkotmányellenesnek minősítette a válaszadás jogának a PtkM.-
          ben   meghatározott  változatát  (amely  döntéssel  egyébként
          egyetértek)  —  megítélésem  szerint  —  meg  kellett   volna
          állapítani  a korlátok nélküli bírság kiszabása lehetőségének
          a  jogbiztonságot, illetve az Alkotmány  61.  §  (1)  és  (2)
          bekezdésébe  ütköző  voltát is, s erről a rendelkező  részben
          szólnia kellett volna.

          Budapest, 2001. december 4.
                                                         Dr. Czúcz Ottó
                                                          alkotmánybíró
                                                                       
          Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye

          Nem   értek   egyet   a   határozatnak  azzal   a   leszűkítő
          álláspontjával,  hogy  kizárólag  a  válaszadás   jogának   a
          “Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény  79.  §-
          ára  — az Országgyűlés 2001. május 29-i ülésnapján elfogadott
          törvény   1.   §-ába   beiktatott  —  új   (2)   bekezdésében
          meghatározott  szabályozási módja” alkotmányellenes;  továbbá
          nem  értek  egyet  a 84. § (2) bekezdésébe beiktatott  utolsó
          mondat tekintetében az indítvány elutasításával.

          Az  Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlata alapján  azt  kellett
          volna    megállapítani,   hogy   a    válaszadás    joga    a
          véleménynyilvánítás   szabadságát,   s   ezen   belül   annak
          meghatározó     jelentőségű    intézményes     formáját     a
          sajtószabadságot nemcsak a vizsgált szabályozási  tartalmában
          aránytalanul, hanem mint új jogintézmény a szükséges mértéken
          túl is korlátozza.

          1.   Az  Alkotmánybíróság  a  véleménynyilvánítás-  és  sajtó
          szabadságát  értelmező határozataiban ezeknek az alapjogoknak
          kiemelt alkotmányos értéket tulajdonított, s ezáltal — önmaga
          számára   —   különös  jelentőséggel  bíró   alkotmányvédelmi
          feladatot is meghatározott.
          Az   Alkotmánybíróság  ezt  az  álláspontját  e  jogoknak   a
          demokratikus  társadalom életében, a társadalmi folyamatokban
          betöltött   meghatározó  szerepével  részletesen   indokolta.
          [30/1992.   (V.  26.)  AB  határozat,  ABH   1992.   167,   a
          továbbiakban:  I.ABh; 36/1994. (VI. 26.)  AB  határozat,  ABH
          1997. 219, a továbbiakban: II.ABh]

          Kétségtelen,    hogy    a    véleménynyilvánítási    és     a
          sajtószabadságot értelmező — hivatkozott — alaphatározatok  a
          Btk.   egyes   rendelkezései  alkotmányosságának   vizsgálata
          eredményeként  születtek, de a határozatokban  megfogalmazott
          elvi  tételek,  alkotmányossági mércék, az  alapjogkorlátozás
          alkotmányossági vizsgálatánál általánosságban is  irányadóak.
          Nevezetesen:

              —    a    véleményszabadságot    korlátozó    törvényeket
          megszorítóan  kell  értelmezni, a  véleményszabadságnak  “...
          igen  kevés  joggal szemben kell engednie...”  (I.ABh,  1992.
          178.);
              —  “A  szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt
          annak  érték- és igazságtartalma nélkül védi.” (I.ABh,  1992.
          179.)

          Ezeknek  az  értékelési  szempontoknak a  figyelembevételével
          kell  megvizsgálni, hogy — a határozat kifejezését használva:
          —  a  “többlet  korlátozások” a véleményszabadság,  illetőleg
          ezen   belül:  a  sajtószabadság  lényeges  tartalmát  érintő
          korlátozásoknak minősülnek e vagy sem.

          Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében megfogalmazott korlátozási
          tilalom   érvényesülése  az  alapjog   lényeges   tartalmának
          alkotmányossági védelme, az Alkotmánybíróság gyakorlatában  —
          működésének  első  évében kialakított —  ún.  alapjogi  teszt
          alkalmazásának,  a korlátozás szükségességének-arányosságának
          vizsgálatát jelenti. (20/1990. (X. 4.) AB hat. ABH 1990.  69;
          I.ABh;  II.ABh.)  Eszerint  az alapjog  törvényi  korlátozása
          alkotmányosan csak akkor lehetséges, ha más alapjog  védelme,
          vagy   alkotmányos  érték,  alkotmányos   cél   másként   nem
          valósítható  meg;  az ilyen ismérveknek megfelelő,  s  emiatt
          szükséges  korlátozásnak  meg  kell  felelnie  az  arányosság
          követelményének  is:  a  törvényhozó  a  cél   eléréséhez   a
          legenyhébb eszközt köteles kiválasztani úgy, hogy  az  elérni
          kívánt cél és az okozott alapjogsérelem arányban álló legyen.
          Az  Alkotmánybíróság tehát a korlátozás esetenkénti  tartalmi
          vizsgálata  alapján  az  alapjogi tesztet,  mint  mérlegelési
          szempontokat    alkalmazva,   a   mérlegelés    eredményeként
          fogalmazza meg álláspontját az adott alapjog tartalmát érintő
          korlátozás  alkotmányosan elfogadható vagy alkotmányosan  nem
          indokolható  mértékéről. Az I.ABh. alapján a  mérce  tartalmi
          aspektusai  még:  a  véleményszabadság által  veszélyeztetett
          alkotmányos   értékek,  elsősorban  az  alapjogok   közvetlen
          veszélyeztetettsége       és       a       veszélyeztetettség
          visszaigazolhatósága, a reális veszély indokolhatósága.

          Jelen  ügyben  tehát az alkotmányossági vizsgálat  elsődleges
          kérdése  az,  hogy  a  válaszadási jog a sajtószabadságnak  a
          másik  alapvető  jog, az emberi méltósághoz  való  jog,  mint
          általános  személyiségi  jog,  illetve  annak  részelemei,  a
          becsület   és   a   jó   hírnév  védelme  érdekében   történő
          elkerülhetetlen,  más  módon meg nem  valósítható,  szükséges
          korlátozásának minősül -e?
          A   vizsgált  törvényi  rendelkezések  Ptk.-ba  illesztésének
          törvényalkotási  célja: a személyhez fűződő jogok  sérelmének
          reparációja  s a jövőbeli jogsértések megelőzése.  Ugyanez  a
          törvényalkotói  cél  motiválta  a  sajtószabadság  valamennyi
          külső  korlátját jelentő — meglévő — a büntető- és  polgárjog
          területén működő intézmények kiépítését.
          Az   emberi  méltósághoz  való  jognak,  s  részelemeinek   a
          becsületnek   és  a  jó  hírnévnek  védelmét   szolgálják   a
          tisztességes,   valósághű  tájékoztatás   védelme   érdekében
          kialakított   jogintézmények:   a   Btk.-ban   megfogalmazott
          tényállások,  a sajtóhelyreigazítási eljárás, a  nem  vagyoni
          kártérítés és a közérdekű bírság intézménye.

          Álláspontom szerint az alapjog többrétegű korlátozása esetén,
          a további korlátozás törvényi tényállásának alkotmánybírósági
          vizsgálatát     a     szükségessség-arányosság     mércéjének
          alkalmazását,   nem  önmagában  az  új  törvényi   korlátozás
          tekintetében  kell  elvégezni,  hanem  a  meglévő  és  az  új
          korlátozások  komplex,  egymásra  vonatkoztatott   értékelése
          alapján.   Méginkább   indokolt  e   vizsgálati   módszer   a
          véleménynyilvánítási   jog,   illetőleg   a    sajtószabadság
          tekintetében    az    általuk   védett   (egy    demokratikus
          társadalomban  kiemelt  fontosságú) értékek  miatt.  A  jelen
          esetben  tehát az új törvényi korlátozásokat —  a  válaszadás
          jogát,  valamint a közérdekű bírságra vonatkozó  új  törvényi
          rendelkezéseket   (kötelező  bírság,   felső   határ   nélkül
          kiszabható   bírság)   —   a   meglévő,   hatályos   törvényi
          korlátozások, jogi eljárások tükrében kell vizsgálni.

          Az  Alkotmánybíróság  megállapítása szerint  az  Alkotmány  a
          szabad  kommunikációt biztosítja, ami alatt mind  az  “egyéni
          magatartás”,   mind  a  “társadalmi  folyamat”   értendő.   A
          véleménynyilvánítás   joga   nem   a   vélemény    tartalmára
          vonatkozik:   “Ebben  a  processzusban   helye   van   minden
          véleménynek,  jónak  és  károsnak,  kellemesnek  és  sértőnek
          egyaránt  —  különösen azért, mert maga a vélemény minősítése
          is   e   folyamat   terméke.  Az  általa  helyesnek   tartott
          véleményeket  mindenki  —  az  állam  is  —  támogatja,  s  a
          helytelennek  tartott ellen felléphet mindaddig,  amíg  ezzel
          más  jogot  nem  sért  olyan  mértékben,  hogy  az  előtt   a
          véleményszabadságnak is vissza kell vonulnia.” (II.ABh. 1994.
          219., 223.)
          A   törvényhozó  feladata,  s  egyben  kötelessége,  hogy  az
          alapjogkorlátozás   különböző  lehetséges   eszközei   között
          mérlegelve    a    cél    elérésére    alkalmas     legkisebb
          alapjogsérelemmel  járó  eszközt  —  “legenyhébb  eszközt”  —
          válassza. (I. ABh., 1992. 171.)
          A  válaszadás  jogára vonatkozó szabályozás a  sajtószabadság
          elé  a  tényállítás  és  az értékítélet  közötti  különbséget
          figyelmen   kívül   hagyva  emel  korlátot.   A   tényállítás
          tekintetében   a  valótlan  tényállítás  a  helyreigazítással
          reparálható  és  ezáltal orvoslást nyer az  emberi  méltóság,
          becsület,  jó  hírnév sérelme is. A valótlan állítások,  vagy
          valós  állítások  hamis  színbe  történő  megfogalmazása   az
          alapjogsérelem    reális   veszélyét,    veszélyeztetettségét
          jelenti.   A  helyreigazítási  eljárás,  mint  alapjogvédelmi
          eszköz,  mint  a  sajtószabadság  külső  korlátja  lényegében
          lefedi,  reparálja a védendő, megsérült alapjogot.  Ami  ezen
          felül  marad  —  a  szubjektív értékítélet,  vélemény  általi
          alapjogsérelem   (ami   elsősorban  a   feltételezhetően   és
          jellemzően  érintett kör közéleti szerepének rangját  védendő
          szempont,  s ez inkább a méltóságon túli értékelési tartomány
          ...) — a további korlátozást, a válaszadási jog biztosítását,
          álláspontom szerint nem teszi elkerülehetetlenül szükségessé.
          A  médiában  szereplő  (érintett) személy  becsületét  és  jó
          hírnevét  a  valótlan  állítással szemben  a  helyreigazítási
          eljárás biztosítja. Ezzel az eljárással az érintett személy a
          kedvezőtlen társadalmi megítélését ellensúlyozta,  méltóságán
          esett   csorba   orvoslást  kapott.  Az  ezzel   párhuzamosan
          megítélhető   nem   vagyoni  kártérítésnek   pedig   erkölcsi
          értékalkotó funkciója van. A sajtóbeli vélemény, értékelés  a
          helyreigazítással — ha olyan tartalmú — már a  közvéleményben
          átértékelésre  kerül, s egyben jellemzi  annak  szerzőjét.  A
          fennmaradó  alapjogsérelem  feltételezett,  reális   veszélye
          nehezen   igazolható.  [Zárójelben  jegyzem   meg,   hogy   a
          határozatban   bemutatott   nemzetközi   gyakorlat   túlnyomó
          többségben a tényállítás tekintetében biztosítja a válaszadás
          jogát.]
          A  helyreigazítás  szűkebb, vagy tágabb értelmezése  a  bírói
          gyakorlatra   tartozó   kérdés.  A  tényállításokkal   szoros
          összefüggésben levő vélemény leválasztása helyett az együttes
          reagálás   lehetőségének  biztosítása  még   értelmezhető   a
          helyreigazítási eljárás iránti igénynek.
          Más   oldalról:   önmagában  az  értékítélet   szükségszerűen
          szubjektív  reagálásokat involvál a  közlés  befogadóinál.  A
          befogadó  tehát maga dönt és minősít: azonosul a véleménnyel,
          vagy  elveti  azt.  Ezért valószínűsíthető  —  állapítja  meg
          helyesen  az  indítvány  —  hogy  “az  elfogadott  társadalmi
          diskurzus  kereteit túllépő értékítélet nem talál elfogadásra
          a közvéleményben.”

          A  sajtószabadság alkotmányos garanciát “az állam tartalmi be
          nem  avatkozása” biztosítja. (37/1992. (VI. 10.) AB hat., ABH
          1992. 227. 229.) Az ún. védelmi jogi megközelítés mellett,  a
          sajtószabadság  szubjektív  jogi  aspektusa:  a   sajtótermék
          arculatának,  szemléletének, nézetrendszerének  kiépítése,  a
          szerkesztés  szabadsága.  A  szerkesztési  szabadság  alapjog
          értékű  eleme  a  sajtószabadságnak. Meghatározott  vélemény,
          értékítélet   közlésére   való  kötelezés   éppen   a   sajtó
          legszubjektívebb tartományát, a véleményformálást a tényekből
          vett   adatokból  levonható  értékelő  munkáját   érinti.   A
          válaszadási   jog   (tehát   olyan  többletkorlátozás,   ami)
          szükségtelen  mértékben korlátozza a szerkesztés szabadságát,
          ezáltal  a  sajtószabadság lényeges  tartalmát.  Nincs  olyan
          súlyos,  reális,  közvetlen alapjogsérelmi veszély  és  ehhez
          kapcsolható   reparációs   cél,   ami   a   helyreigazításon,
          esetenként     a     nem     vagyoni    kártérítési     igény
          érvényesíthetőségén  túli  —  azt  kiegészítő  —  intézményes
          korlátozást alkotmányosan indokolná.

          Preventív   alapjogvédelmi  eszközeként  sem   igazolható   a
          választás  jogának  alkotmányossága, a hatályos  jogi  eszköz
          (külső   korlát)   közérdekű  bírság,  mint   szankciójellegű
          intézmény  létezése  mellett,  ugyanis  nem  felel   meg   az
          Alkotmánybíróság   által   az   alapjogi   korlátozás   egyik
          mércéjeként  megfogalmazott  alkotmányos  követelménynek,   a
          legenyhébb  eszköz alkalmazásának. A kártérítés és  a  bírság
          együttesen   megfelelő  visszatartó   hatással   bír   és   a
          válaszadási    joghoz    képest    kevésbé    korlátozza    a
          sajtószabadságot.

          2.  Nem  értek  egyet  a Ptk. 84. § (2)  bekezdésének  az  1.
          pontban  részletezett (vizsgált) törvény 2. §-ával beiktatott
          utolsó    mondata   alkotmányellenességének   megállapítására
          irányuló  indítvány  elutasításával,  miszerint:  a  kérdéses
          szabály  “... amely a bírság összegének kiszabási elveként  a
          jogsértőre  gyakorolt visszatartó hatást állapította  meg...”
          “...  a  véleménynyilvánítás és a sajtó  szabadságával  nincs
          alkotmányos összefüggésben...”
          A  vizsgált törvény a Ptk. 84. § (2) bekezdését az alábbi két
          mondattal  egészítette ki: “Ha a jogsértés napilap, folyóirat
          (időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt, a bíróság
          a  jogsértőnek közérdekű célra fordítható bírságot is kiszab.
          A   közérdekű  célra  fordítható  bírság  összegét  úgy  kell
          meghatározni,  hogy  az visszatartsa a  jogsértőt  a  további
          jogsértésektől.”
          A  közérdekű  bírság  a nem vagyoni kártérítésből  jellegében
          eltérő  intézmény, egy sajátos represszív-preventív szankció.
          A   polgári   jogi   kártérítés  összege   nyilvánvalóan   az
          elszenvedett  kár  bírói mérlegelésének  a  függvénye.  Ezzel
          szemben  a közérdekű bírság — mint adott sajtó- magatartással
          szembeni   társadalmi   rosszallást   kifejező   szankció   —
          kiszabásának   “felső   határaként”,  annak   összegszerűsége
          helyett  egy  elvont törvényalkotói célt, a megelőzést  elvét
          meghatározni,  ellenkezik a jogállam  —  az  Alkotmánybíróság
          gyakorlatában  —  “nélkülözhetetlen elemeként”  (9/1992.  (I.
          30.)  AB hat., ABH 1992. 59. 65.) számon tartott jogbiztonság
          követelményével. Ugyanakkor — egyetértve az indítványozóval —
          “kiszámíthatatlansága folytán” jelentős befolyásoló szereppel
          bír  a  sajtószabadság  lényeges  tartalmára,  a  szerkesztés
          szabadságára,  megsérti  ezáltal  az  Alkotmány  61.  §   (1)
          bekezdését.

          3.  A  határozat  szorosan értelmezi  az  Alkotmánybíróságról
          szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény (Abtv.)  35.  §-át,  ezért
          kizárólag  a  Ptk. 84. § (2) bekezdésének új utolsó  mondatát
          tekintette az indítvány tárgyának.
          Az  Abtv. 35. § (1) bekezdése szerint: “a köztársasági  elnök
          indítványára   az  Alkotmánybíróság  az  Országgyűlés   által
          elfogadott,  de  még  ki  nem hirdetett  törvény  aggályosnak
          tartott rendelkezését megvizsgálja.”
          Álláspontom  szerint  az  “aggályosnak  tartott  rendelkezés”
          törvényi    kitételét,    az    Alkotmánybíróság    általános
          alkotmányvédelmi pozíciójából kiindulva, az adott vizsgálandó
          normán  belüli szoros összefüggésre, s e hatáskör  speciális,
          preventív   jellegére,   valamint  az   alkotmányos   szervek
          együttműködési kötelezettségére is tekintettel (52/1997.  (X.
          14.)  AB  hat.,  ABH 1997. 331. 345.) — tágan  kellett  volna
          értelmezni és az alkotmánybírósági vizsgálat körébe  vonni  a
          Ptk.  84.  §  (2)  bekezdés utolsó  előtti  új  mondatát  is.
          Eszerint,  ha  a  nem  vagyoni kártérítés napilap,  folyóirat
          (időszaki lap), rádió vagy televízió útján történt a  bíróság
          köteles közérdekű bírságot kiszabni. Ez azt jelenti,  hogy  a
          negatív  sajtómagatartással  arányos  kártérítés  mellé  —  a
          jogsértés  minden  esetére  —  automatikus  bírság  kiszabása
          járul. Az arányosság bírói mérlegelését a törvény kizárja.  A
          két    új    rendelkezés   együttesen   már   olyan    súlyos
          veszélyeztetettséget   jelenthet,   ami   a    sajtószabadság
          gyakorlásától való elrettentés szintjét is elérheti. E  külső
          korlátok  létezése elsősorban nem a feltételezett jogsértések
          megelőzését  szolgálná,  hanem  nagyobb  hatásfokkal   inkább
          befolyásolná    a    szerkesztési    koncepció    esetenkénti
          kialakítását, mivel olyan kényszeres megfontolásra késztetést
          jelentene,  ami jelentős mértékben, szükségtelenül korlátozná
          a szerkesztés szabadságát.

          Összegezve: a sajtószabadság új külső (többlet-)  korlátai  a
          válaszadás  jogintézménye, a kötelezően kiszabandó  és  felső
          határ nélküli összegben kiszabható közérdekű bírság a meglévő
          külső  korlátokra  is tekintettel, a szükséges  mértéken  túl
          korlátozzák  a  sajtószabadságot (a szerkesztés szabadságát),
          megsértve  ezáltal  az alapjog alkotmányban  védett  lényeges
          tartalmát.

          Budapest, 2001. december 4.
                                                       Dr. Holló András
                                                          alkotmánybíró
                                       
          Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
                                       
                                       I.

          1. Más okból, de egyetértek a többségi határozatnak azzal
          a  megállapításával,  amely  szerint  alkotmányellenes  a
          válaszadás jogának az a szabálya, amelyet az Országgyűlés
          a  2001. május 29-i ülésnapján elfogadott törvény  1.  §-
          ával  a  Polgári  Törvénykönyvről  szóló  1959.  évi  IV.
          törvény  (a  továbbiakban:  Ptk.)  79.  §-ának  új,   (2)
          bekezdésében meghatározott.

          2.  Nem  értek  egyet ugyanakkor azzal, hogy  a  többségi
          határozat   nem  állapította  meg  a  Ptk.  84.   §   (2)
          bekezdésében        foglalt        új         rendelkezés
          alkotmányellenességét.

                                       II.

          Álláspontom  részletesebb kifejtése előtt  két  általános
          körülményre utalok:

          1. Úgy ítélem meg, hogy a jelen indítvánnyal kapcsolatban
          sokkal  többről van szó, mint a Ptk.-t módosítani  kívánó
          rendelkezések  alkotmányosságáról.  Az  alapvető   gondok
          eredőit   magam   mindenesetre  abban  látom,   hogy   az
          Országgyűlés mindmáig nem alkotta meg az Alkotmány 61.  §
          (3)  bekezdésében  2/3-os  szavazattöbbségű  szabályozási
          körébe  utalt,  sajtószabadságról  szóló  törvényt.   Így
          nyílik  mód és lehetőség arra, hogy a széles konszenzuson
          alapuló  “alkotmányos sajtójog” hiányában az Országgyűlés
          egyszerű többséggel elfogadott törvényekkel (itt: a  Ptk.
          módosításával)  szabályozzon olyan  viszonyokat,  amelyek
          sokkal inkább az Alkotmány 61. § (3) bekezdésében előírt,
          minősített      többséget     igénylő      sajtótörvénybe
          kívánkoznának. A polgári jogi keret a jelen  esetben  nem
          más  mint kényszerzubbony, amely elvileg és gyakorlatilag
          is   természetén  és  hatókörén  kívül  eső   viszonyokat
          szabályoz. Itt egy rendszerváltás előtti jogi konstrukció
          fennmaradásáról  és  továbbéltetéséről  van  szó,   amely
          változatlanul azt juttatja kifejezésre, hogy az egyén,  a
          személyiség védelme — legalábbis a most vizsgált körben —
          csak a Ptk.-beli szabályozással érhető el.

          A   kor   sajátosságait   figyelembe   véve,   a   sajtó-
          helyreigazítás 1977-ban történt Ptk.-ba emelése  —  jóval
          az  1986.  évi II. törvény előtt, más személyiség-védelmi
          rendelkezésekkel  együtt  —  progresszív  lépés  volt.  A
          személyeket  védő  alkotmányos garanciák  megteremtéséről
          akkor  szó  sem  lehetett, a személyiség  védelmét  annak
          idején  a  polgári jog vállalta fel. Abból azonban,  hogy
          egy   jogintézmény   vagy   jogi   konstrukció   1977-ban
          progresszív volt, még nem következik, hogy az  marad  egy
          másik,  alkotmányos berendezkedésben is. Erre tekintettel
          meggyőződéssel    állítom,    hogy    az     “alkotmányos
          sajtótörvény” közvetítése nélkül a Ptk. jelenleg hatályos
          helyreigazítási szabályai sem állnák ki az alkotmányosság
          próbáját.
          Az  indítványozó  a “sajtószabadság sérelmét”  állítja  a
          Ptkm.-mel  kapcsolatban. Ez nemcsak úgy  valósulhat  meg,
          hogy  az Alkotmány 61. § (2) bekezdését felhívva a Magyar
          Köztársaság  nem védi kellő súllyal a sajtó  szabadságát,
          mert   szükségtelenül  és  aránytalan   sérelmet   okozva
          korlátozza  ezt  a  szabadságot, hanem  úgy  is,  hogy  a
          sajtószabadságot (itt: a szerkesztési szabadságot) érintő
          törvényt  nem az Alkotmányban előírt módon alkotják  meg.
          Álláspontom  szerint tehát a “sajtószabadság  sérelmének”
          vizsgálatába   az  Alkotmány  61.  §  (3)  bekezdése   is
          bevonandó lett volna.

          2.  A  kétharmadosság vizsgálatán túl, a közérdekű bírság
          intézményének     alkotmányossági    megítélésénél     is
          jelentőséget   tulajdonítok  az  indítványhoz   kötöttség
          kérdésének.

          Az   indítvány  kifejezetten  csak  azt  kéri,  hogy   az
          Alkotmánybíróság  állapítsa meg a Ptk.  Ptkm.  2.  §-ával
          megállapított  84.  §  (2)  bekezdése  utolsó  mondatának
          alkotmányellenességét. Kérdéses lehet  tehát  ezúttal  is
          az,    túlterjeszkedhet-e    az    Alkotmánybíróság    az
          indítványozó kérelmén. E tekintetben álláspontom ugyanaz,
          mint a 2/2001. (I. 17.) AB határozathoz fűzött párhuzamos
          indokolásomban  is  volt.  Azaz:  a  köztársasági   elnök
          előzetes  normakontrollra irányuló indítványa  esetén  is
          módja van az Alkotmánybíróságnak az indítvánnyal érintett
          jogszabályi  környezet teljesebb körű feltárására.  [Csak
          emlékeztetőül:  éppen  a sajtóról  szóló  1986.  évi  II.
          törvény  14.  § (2) bekezdése tekintetében — köztársasági
          elnöki előzetes normakontrollra irányuló indítvány nyomán
          állapított    meg   az   Alkotmánybíróság    mulasztásban
          megnyilvánuló  alkotmánysértést. 48/1993.  (VII.  2.)  AB
          határozat, ABH 1993. 314, 319.] Az Alkotmánybíróság tehát
          nem kezelheti mereven az Abtv.-ben kapott hatásköreit, az
          alkotmányosság hatékony védelme megkövetelheti a támadott
          rendelkezéssel    szoros    összefüggésben    álló    más
          rendelkezések  (pl.:  itt  a jogkövetkezmény  alkalmazási
          feltételének) alkotmányossági vizsgálatát is.
          Az  indítványhoz  kötöttséget a jelen esetben  sem  tudom
          ezért   akként   értelmezni,  hogy  az   Alkotmánybíróság
          vizsgálata  nem  terjeszkedhetne túl  a  Ptk.  2.  §-ával
          beiktatott  Ptkm.  84. § (2) bekezdése utolsó  mondatának
          vizsgálatánál.

                                      III.

          1.  Jóllehet egyetértek a többségi határozatnak  azzal  a
          megállapításával,   amely  szerint   alkotmányellenes   a
          válaszadás  jogának tervezett szabálya,  ez  azonban  nem
          jelenti azt, hogy a megállapításhoz kapcsolódó indokolást
          is minden tekintetben megfelelőnek tartom.

          Az  indokolással  kapcsolatos első kifogásom  a  többségi
          határozat  II.  11.  pontjában  foglalt  következtetéssel
          kapcsolatos. A többségi határozat szerint — az  Alkotmány
          8.  §  (2),  54.  §  (1), 59. § (1),  61.  §  (1)  -  (2)
          bekezdéseire,  valamint az Alkotmánybíróság  gyakorlatára
          tekintettel  —  a  “tág értelemben vett  válaszadás  joga
          általában  a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának
          nem alkotmányellenes korlátozása”.

          Azért  nem  értek  egyet a Ptkm. és a többségi  határozat
          mögött     meghúzódó    sajtónyilvánosságra     vonatkozó
          felfogással,  mert  egy,  a  vélemények  többszólamúságát
          toleráló   és   biztosító   alkotmányos   rendszerben   a
          sajtónyilvánosság  lehetővé  teszi,  hogy   az   érintett
          személyek  —  tipikusan  a közszereplők  —  elmondhassák,
          ütköztethessék   véleményüket.   Demokratikus   viszonyok
          között   a  sajtópiac  pluralitása  a  tömegtájékoztatási
          eszközök   versenyét   is   megteremti.   A   vélemények,
          értékelések  közérdeklődésre  számot  tartó  eseményekről
          jelennek    meg,   amelyekben   általában    közszereplők
          érintettek. A sajtópiac sokszínűségéből következő verseny
          a  tömegtájékoztatási eszközök elemi érdekévé teszi, hogy
          ilyen,    közérdeklődésre   számot   tartó   eseményekről
          tudósítsanak,    azokkal    kapcsolatban    véleményeket,
          értékeléseket  jelentessenek meg. Ebben a megközelítésben
          nem  a  tömegtájékoztatási  eszközök  felett  rendelkezők
          “túlhatalmától”  kell  megvédeni  a  polgárokat.   Sokkal
          inkább  arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy  a  közügyek
          iránt  érdeklődő, azok megvitatásában részt vevő  emberek
          szabadon választhassanak a vélemények piacán.
          Az  Alkotmánybíróság  következetes gyakorlata  szerint  a
          sajtószabadságot  elsősorban az  állam  tartalmi  be  nem
          avatkozása biztosítja. Ezzel elvileg lehetővé válik, hogy
          a társadalomban meglevő vélemények teljessége megjelenjen
          a  sajtóban; az Országgyűlés törvényhozó hatalmánál fogva
          köteles  megakadályozni, hogy tájékoztatási  monopóliumok
          jöjjenek  létre. [Vö.: 37/1992. (VI. 10.)  AB  határozat,
          ABH 1992. 227, 229-230.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat,
          ABH  1994. 219, 223; 13/2001. (V. 14.) AB határozat,  ABH
          226,  230.]  Ezek következtében, plurális  sajtóviszonyok
          mellett,  a  válaszadás  jogának  tervezett  szabályozása
          indokolatlan beavatkozást jelentene a sajtó (szerkesztés)
          szabadságába az állam részéről.

          2.  Második  kifogásom  a kilátásba  helyezett  közérdekű
          bírsággal kapcsolatos.
          A   közérdekű   célra   fordítható   bírság   intézményét
          szükségtelennek  tartom. A válaszadási joghoz  kötelezően
          kapcsolódó   közérdekű   bírság   osztja   a   válaszadás
          alkotmányjogi megítélését. Álláspontom szerint a Ptk. 84.
          §  (1) bekezdésében írt jogvédelmi eszközök — különösen a
          kártérítés  intézménye — jelenleg is  elégséges  védelmet
          biztosít   a   felmerült   jogsérelem   (a   jó    hírnév
          megsértésének)  orvoslására.  A  kötelezően  alkalmazandó
          közérdekű bírság bevezetése és intézményesítése  —  azzal
          együtt,  hogy nincs kapcsolatban a jogsérelmet szenvedett
          személy  jóvátételével — komoly rést  üt  azon  a  falon,
          amelyet   az   Alkotmánybíróság   a   véleménynyilvánítás
          szabadsága    érvényesülése    érdekében    emelt.     Az
          Alkotmánybíróság    szerint:    ”A    véleménynyilvánítás
          szabadsága — alkotmányos alapjogként — fokozott  védelmet
          élvez, azt csak az emberi méltósághoz, a becsülethez és a
          jó  hírnévhez való jogok védelme — mint külső korlátok  —
          korlátozhatják.”  [33/1998.  (VI.  25.)  AB   határozat].
          Ezekről   a  “külső  korlátokról”  már  az  egyik   korai
          határozatában   szólt   az   Alkotmánybíróság:   ”...   A
          véleménynyilvánítás szabadságának külső  korlátai  vannak
          csak;   amíg  egy  ilyen  alkotmányosan  meghúzott  külső
          korlátba   nem   ütközik,   maga  a   véleménynyilvánítás
          lehetősége  és  ténye  védett, annak tartalmára  tekintet
          nélkül.  Vagyis  az egyéni véleménynyilvánítás,  a  saját
          törvényei  szerint  kialakuló  közvélemény,  és   ezekkel
          kölcsönhatásban  a minél szélesebb tájékozottságra  épülő
          egyéni  véleményalkotás lehetősége  az,  ami  alkotmányos
          védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad kommunikációt —  az
          egyéni magatartást és társadalmi folyamatot — biztosítja,
          s    nem    annak   tartalmára   vonatkozik   a    szabad
          véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye
          van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és
          sértőnek egyaránt — különösen azért, mert maga a vélemény
          is   e  folyamat  terméke  ...”  [30/1992.  (V.  26.)  AB
          határozat, ABH 1992. 167, 178-180.]. Ugyanez a  határozat
          szoros   kapcsolatot   teremtett  a  véleménynyilvánítási
          szabadság   és   a   sajtószabadság   között    is.    “A
          véleménynyilvánítási    szabadság    a     sajtószabadság
          vonatkozásában sajátosan érvényesül. A sajtó  szabadságát
          arra  figyelemmel  kell garantálnia az államnak,  hogy  a
          ,sajtó’        a       véleményalkotáshoz       szükséges
          információszerzésnek,  a  véleménynyilvánításnak   és   a
          véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. Ahogy
          a   sajtószabadság  joga  a  véleménynyilvánításhoz  való
          jogból    mint   anyajogból   vezethető   le,    úgy    a
          véleménynyilvánításhoz  való  jog  kitüntetett  volta  is
          annyiban vonatkozik a sajtó szabadságára, amennyiben az a
          véleménynyilvánítás  alkotmányos alapjogát  szolgálja.  A
          sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem
          a   tájékoztatásé  is,  azaz  alapvető  szerepe   van   a
          véleményalkotás  feltételét  képező  tájékozódásban.   Az
          Alkotmány   61.   §  (1)  bekezdése  is  egymás   mellett
          tartalmazza  a szabad véleménynyilvánításhoz,  továbbá  a
          közérdekű  adatok  megismeréséhez és terjesztéséhez  való
          jogot.” (ABH 1992. 227, 229.)

          Álláspontom   szerint  ezeket  a  kitüntetett   értékeket
          közvetlenül  veszélyezteti a “közérdekű célra  fordítható
          bírság” intézményének a bevezetése. Ennek révén olyan  új
          —  a Ptk. fogalmi és intézményi rendszerébe egyébként nem
          is  illő  — jogkövetkezmény lép be, amely önmagában,  már
          kilátásba  helyezésénél  fogva  szükségtelen  korlátozást
          jelent,   az   mind   a   véleménynyilvánítás,   mind   a
          sajtószabadság elé magas gátat emel.

          A  közérdekű  bírsággal kapcsolatban nem  védhető  az  az
          álláspont  sem,  hogy  annak  alkalmazása  “a  társadalom
          rosszallását fejezi ki”. Véleményem szerint  ugyanis  nem
          igazolható  az  a  hipotézis,  miszerint,  ha  a  bíróság
          megállapítja,   hogy  egy  napilap,   folyóirat,   rádió,
          televízió  stb.  útján  közölt  vélemény  vagy  értékelés
          valaki   személyhez  fűződő  jogát   sérti,   akkor   ott
          automatikusan  a  társadalom rosszallása is  kifejeződik.
          Ennek  oka  éppen  az, hogy a vélemények többszólamúságát
          elfogadó  és biztosító demokráciákban valamely közügyben,
          annak  szubjektív  megítélése  miatt,  szinte  soha   nem
          alakulhat   ki  konszenzus.  (Itt  csupán   jelezném:   a
          tényállítások  és vélemények közötti különbség  felvethet
          további, jogalkalmazási nehézségeket is. A Ptkm. 3. §-a a
          sajtó-helyreigazítási    eljárás    szabályait    rendeli
          alkalmazni a válaszadás közlése iránti eljárásra. Nehezen
          képzelhető el azonban az, hogyan alkalmaznák a  bíróságok
          a    Pp.    sajtó-helyreigazítási   eljárásra   vonatkozó
          szabályait,  amelyek középpontjában valamely  tényállítás
          valódiságának bizonyítása áll.)

          A   sajtószabadságra   gyakorolt   “visszatartó   hatást”
          (“chilling  effect”)  csak  fokozza  a  közérdekű   célra
          fordítható  bírság alkalmazásának tervezett  szabályozási
          módja.  E  szabályozási mód részben merev,  eltérést  nem
          engedő  [“... Ha a jogsértés napilap, folyóirat (időszaki
          lap),  rádió,  televízió  útján  történt,  a  bíróság   a
          jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is  kiszab
          ...”], részben mindenféle korlátot feloldó, gyakorlatilag
          a  bíróság  szabad belátása előtt utat nyitó  jellegű  és
          tartalmú.  (“  ...  A közérdekű célra  fordítható  bírság
          összegét  úgy  kell meghatározni, hogy az visszatartsa  a
          jogsértőt  a  további jogsértésektől.”). Mindez  azzal  a
          veszéllyel   járhat,   hogy  a   tervezett   szankció   a
          demokratikus  rendszer  léte  és  működése  szempontjából
          alapvető  fontosságú  véleménynyilvánítási  szabadság  és
          sajtószabadság érvényesülését közvetlenül és  érzékelhető
          módon korlátozza.

          Következésképpen az Alkotmánybíróságnak a Ptk. Ptkm. 2. §-
          ával  megállapított 84. § (2) bekezdésének idézett utolsó
          két  mondatát egységesen, összefüggéseiben kellett  volna
          értelmeznie,  függetlenül attól, hogy az  indítvány  maga
          valóban  csak  az  utolsó  mondat alkotmányellenességének
          megállapítását     kezdeményezte.     Az     indítványhoz
          kötöttségnek  azt  a rendkívül merev  módját,  amelyet  a
          határozat  követ (egy bekezdés három mondatát  izolálja),
          nem  tudom  elfogadni,  az  — álláspontom  szerint  —  az
          Alkotmánybíróság téves szerepfelfogásán alapul.  Márpedig
          a két (szerintem összetartozó) mondat tartalmi egységként
          való  kezelése  semmiképpen  nem  hozhatta  volna  azt  a
          végkövetkeztetést, amely lényegében azt sugallja, hogy  a
          közérdekű  bírság kilátásba helyezése egyrészt szükséges,
          másrészt az okozott jogsérelemmel arányos korlátozást  is
          jelent.

          Álláspontom  szerint  a  sajtószabadság  indítvány  által
          aggályosnak tartott szabályozással történő korlátozása  —
          a jó hírnév és az emberi méltóság védelmét szolgáló egyéb
          eszközök biztosítottságára is figyelemmel — szükségtelen,
          és erre tekintettel alkotmányellenes.

          Budapest, 2001. december 4.
                                                    Dr. Kiss László
                                                      alkotmánybíró
                                                                   
          Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye

          Egyetértek    a    határozat   rendelkező    részének    azon
          megállapításával, amely alkotmánysértőnek tartja a válaszadás
          jogának   az   Országgyűlés  2001.  május   29-i   ülésnapján
          elfogadott,  a  Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.  évi  IV.
          törvény  módosításáról szóló törvény (a továbbiakban:  Ptkm.)
          1. §-ával beiktatott szabályát.
          Nem  értek  egyet azonban azzal, hogy ezt a döntést kizárólag
          az  arányosság  tesztje  alapozza  meg.  A  véleményszabadság
          kiemelt     alkotmányos    oltalmát    hangsúlyozó    korábbi
          alkotmánybírósági   gyakorlatból  az   következik,   hogy   a
          válaszadásnak  a törvényalkotó által elképzelt  jogintézménye
          kényszerítő indok nélkül csorbítja a sajtó szabadságát.
          Nem  osztom  a  határozatnak azt a  konkrét  ügyön  túlmutató
          álláspontját  sem, amely szerint a válaszadás joga  általában
          nem  alkotmányellenes,  mivel az  a  sajtó  szabadságának  az
          emberi méltóság és a jó hírnév védelme érdekében alkalmazott,
          szükséges korlátozása.
          Véleményem  szerint alkotmánysértő az is, hogy a jogalkotó  a
          törvényben nem határozta meg a válaszadás esetében kötelezően
          alkalmazandó közérdekű bírság felső határát.

          1.  A  Ptkm.  1.  §-ába  foglalt válaszadás  jogintézményének
          bevezetésével a jogalkotó a sajtótermékek, valamint a  rádió-
          és  televízióműsorok tartalmát oly módon szabályozza, hogy az
          ellenvélemények,   értékelések   közzétételére   kötelezi   a
          szerkesztőségeket, illetve a műsorszolgáltatókat. Egy  ilyen,
          a     sajtószabadságot     érintő    tartalmi     beavatkozás
          alkotmányossága a szükségesség és arányosság tesztje  alapján
          vizsgálandó.   Az   eljárás  során   az   Alkotmánybíróságnak
          figyelemmel  kell  lennie arra is, hogy a véleménynyilvánítás
          kiemelt   védelmében   a  sajtószabadság   is   osztozik,   a
          sajtószabadságnak tehát igen kevés joggal szemben  kell  csak
          engednie.

          Véleményem  szerint  vitatható az a  jelen  alkotmánybírósági
          határozatban foglalt megállapítás, amely szerint a szólás- és
          sajtószabadság korlátozása “szűk körben lehetséges  olyankor,
          ha  politikai  vitáról,  az állam bírálatáról  van  szó”,  de
          elfogadható  a  tágabb körű korlátozás azokban az  esetekben,
          amikor  “a sajtónak a demokrácia védelmében játszott  szerepe
          nem  vagy  alig jelenik meg”. A határozat alapján  ez  utóbbi
          körbe tartozik a válaszadás alkotmányosságának vizsgálata.

          Az   Alkotmánybíróság  által  a  kereskedelmi   információkra
          vonatkozó  szabályok  alkotmányossági vizsgálatakor  korábban
          alkalmazott  teszt, amely alkotmányos védelemben részesíti  a
          gazdasági  reklámokat,  de  azok  esetében  szélesebb  körben
          ismeri  el az állami beavatkozás szükségességét, a válaszadás
          jogintézménye  alkotmányosságáról való  döntéshozatalkor  nem
          lehet irányadó.
          “Az  Alkotmány a szabad kommunikációt – az egyéni magatartást
          és   a  társadalmi  folyamatot  –  biztosítja,  s  nem  annak
          tartalmára   vonatkozik   a  véleménynyilvánítás   alapjoga.”
          [30/1992.  (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167,  179.]  Ezen
          alapállásból  következik,  hogy  tartalmára  tekintet  nélkül
          részesül      kiemelt      alkotmányos      védelemben      a
          véleménynyilvánítás,  függetlenül  attól,  hogy  magánjellegű
          közlésről  vagy politikai beszédről, bírálatról van  szó.  Az
          Alkotmánybíróság  a  kifejezés  szabadságát  mint  az   egyén
          önkifejezésének,   személyisége  szabad   kibontakoztatásának
          elengedhetetlen eszközét, illetve mint az egyén  demokratikus
          társadalomban  való  részvételét  elősegítendő   részesítette
          többletvédelemben. Minthogy a kereskedelmi információk  célja
          általában  sokkal  inkább valamely áru  megismertetése  és  a
          vásárlásra   ösztönzés,   mintsem   az   önkifejezés   és   a
          demokratikus párbeszédben való részvétel, a reklámok esetében
          szélesebb   körben   minősülhet  alkotmányosnak   az   állami
          beavatkozás.  A  Ptkm.  1.  §-ának hatályba  lépése  esetében
          azonban  a  válaszadás  jogintézménye  nem  csupán   az   ún.
          kereskedelmi  információra vonatkozó vélemény vagy  értékelés
          esetében  lenne  alkalmazandó, hanem például a politikusokat,
          közszereplőket érintő közérdekű tárgyban közölt  véleményekre
          (tehát   a  politikai  vita  fogalmába  tartozó  közlésekre),
          valamint  a  magánjellegű értékelésekre is,  amennyiben  azok
          személyiségi jogot sértőek.

          Mindezek   alapján   az   Alkotmánybíróság   által   többször
          megerősített,  a  kifejezés  szabadságának  kiemelt  védelmét
          biztosító alapjogi teszt alapján kellett volna a határozatnak
          megítélnie, hogy a válaszadás bevezetésének van-e kényszerítő
          indoka,  vagy  a  hatályban lévő Polgári  Törvénykönyv  és  a
          Büntető Törvénykönyv kínálta jogi eszközök megfelelő védelmet
          nyújtanak a személyiségi jogsérelmek esetében.

          2.1.  A  határozat álláspontja szerint a tág értelemben  vett
          válaszadás  joga,  vagyis  a tényállítások  esetében  igénybe
          vehető  sajtó-helyreigazítás és az  ellenvélemény  közlésének
          (válaszadás)   joga  együttesen  minősül   a   sajtószabadság
          szükséges  korlátozásának.  Minthogy  előzetes  normakontroll
          keretében   az  Alkotmánybíróság  kizárólag  a  Ptkm.   által
          bevezetett válaszadási jog alkotmányosságát vizsgálhatta, nem
          térek   ki   különvéleményemben   arra   a   kérdésre,   hogy
          összeegyeztethető-e  az  Alkotmánnyal a  sajtó-helyreigazítás
          jogintézményének jelenlegi szabályozása.

          Az Alkotmány 61. § (2) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság
          elismeri  és  védi a sajtó szabadságát. Ezt a szabadságot  az
          államnak  arra figyelemmel kell garantálnia, hogy a  sajtó  a
          véleménynyilvánításnak  és a véleményformálásnak  kitüntetett
          fontosságú  eszköze. A sajtószabadságot elsősorban  az  állam
          tartalmi  be  nem  avatkozása  biztosítja;  ennek  felel  meg
          például a cenzúra tilalma és a szabad lapalapítás lehetősége.
          Ezzel a tartózkodással az állam elvileg lehetővé teszi,  hogy
          a  társadalomban  meglévő vélemények,  valamint  a  közérdekű
          információk  teljessége megjelenjen a sajtóban. [37/1992.  AB
          határozat, ABH 1992. 227, 229-230.]

          A  törvényhozó  a Ptkm. általános indokolásában hangsúlyozza,
          hogy  a  válaszadás jogintézményének bevezetésével  olyan,  a
          sajtóra  kötelező  szabályozást alkotott, amelynek  célja  az
          “emberi  méltósághoz  való jog és a  jó  hírnévhez  való  jog
          alkotmányos   értékeinek”  védelme.  A   korlátozás   azonban
          valójában  a személyiségi jogok erősebb védelmét  célozza.  A
          személyiségi  jogok (és ezen belül a jó hírnévhez  való  jog)
          pedig bár igen közeli kapcsolatban állnak az Alkotmány 54.  §
          (1)    bekezdésében   garantált   emberi   méltósághoz   való
          alapjoggal, azzal mégsem azonosak. Az emberi méltósághoz való
          jog  az  “általános  személyiségi jog”  egyik  megfogalmazása
          [8/1990.  AB  határozat,  ABH 1990. 42,  44.].  Az  általános
          személyiségi jog anyajogából fakadó egyes jogok pedig, így  –
          többek között – a jó hírnévhez való jog is a szükségesség  és
          arányosság tesztje alapján korlátozható. Igaz ugyan,  hogy  a
          sajtószabadság   korlátai  közül  a  legnagyobb   súllyal   a
          személyhez  fűződő jogok vehetők figyelembe, de az  alapjogok
          közötti  mérlegelés során is vizsgálandó, hogy az alkalmazott
          jogalkotói    korlát    elengedhetetlenül    szükséges-e    a
          személyiségi    jogok    védelmében,    vagy    a    hatékony
          személyiségvédelem más, a sajtó szabadságát kevésbé korlátozó
          módon is elérhető.

          A Ptkm. 1. §-a a válaszadás bevezetésével a sajtó szabadságát
          a  személyiségi  jogok  védelme érdekében  korlátozza,  és  e
          korlátozás, mivel annak kényszerítő indoka nincs, álláspontom
          szerint    szükségtelen,   következésképpen   alkotmánysértő.
          Jogrendszerünk  ma  több lehetőséget  biztosít  a  személyhez
          fűződő   jogaiban   sértettek  számára,  hogy   jogsérelmükre
          orvoslást  nyerjenek. A Polgári Törvénykönyv alapján  polgári
          peres eljárást indíthat az, akit (például valós vagy valótlan
          tény  állításával,  esetleg  sértő  kifejezés  használatával)
          személyhez   fűződő   jogában   megsértettek.   Ennek   során
          követelheti  –  többek  között – a  jogsértés  megtörténtének
          bírósági  megállapítását;  a  jogsértés  abbahagyását  és   a
          jogsértő  eltiltását a további jogsértéstől;  elégtételadást,
          illetve  a  sérelmes  helyzet  megszüntetését,  a  jogsértést
          megelőző állapot helyreállítását vagy kártérítést. [Ptk.  84.
          § (1) bekezdés]
          A  Ptk.  84.  § (1) bekezdésének c) pontja pedig jelenleg  is
          lehetőséget  nyújt arra, hogy a jogsértő nyilatkozattal  vagy
          más  megfelelő módon a személyiségi jogaiban sértett  számára
          elégtételt  adjon,  illetve  hogy  a  perben  eljáró  bíróság
          ítéletében a jogsértő részéről vagy költségén az elégtételnek
          megfelelő nyilvánosságot biztosítson.

          A sajtójog egy sajátos eszköze is rendelkezésére áll azoknak,
          akikről  a nyomtatott vagy elektronikus sajtó valótlan  tényt
          közölt,  híresztelt, illetőleg valós tényeket  hamis  színben
          tüntetett   fel.  A  sajtó-helyreigazítás  azonban  kizárólag
          tényekre vonatkozhat.

          Becsületének, jó hírnevének védelmében nemcsak a polgári  jog
          eszközeivel  élhet  a jogaiban sértett,  hanem  a  büntetőjog
          kínálta   lehetőségekkel  is.  Amíg  a   Btk.   179.   §-ában
          meghatározott  rágalmazás  csak  tényállítással   vagy   erre
          közvetlenül   utaló  kifejezéssel  valósítható   meg,   addig
          becsületsértés  (Btk.  180.  §)  miatt  az  is   felelősségre
          vonható,   aki   a   becsület  csorbítására  alkalmas   egyéb
          kifejezéssel élt.

          Akár  polgári  jogi igényeket érvényesít a  sértett,  akár  a
          büntetőjog  védelmét  veszi igénybe, nem  hagyható  figyelmen
          kívül  az  Alkotmánybíróság által első alkalommal a  36/1994.
          (VI.  24.)  AB határozatban megfogalmazott azon  elvi  tétel,
          amely   szerint   a  “közügyekben  való  véleménynyilvánítási
          szabadságnak  alkotmányosan  magas  értéktartalma   miatt   a
          közhivatalok és a közhivatalt vállaló személyek,  valamint  a
          közélet   egyéb   szereplői  becsületének   védelme   kevésbé
          korlátozhatja  a  véleménynyilvánítási  szabadságot,  mint  a
          magánszemélyek becsületének védelme”. (ABH 1994. 219, 231.)
          A  jogalkotó a Ptkm. 1. §-ában úgy teremt válaszadási  jogot,
          hogy  figyelmen kívül hagyja a közéleti személyiségeket és  a
          magánszemélyeket    érintő    véleménynyilvánítás     közötti
          különbségeket.  Közéleti személyiségeket,  közügyeket  érintő
          vélemények  és  értékelések  esetében  ugyanis  még   kevésbé
          tekinthető a személyiségvédelmet szolgáló szükséges eszköznek
          a  válaszadás. A politikusoknak és a közéletben résztvevő más
          személyeknek ugyanis lehetőségük van mindenkor a sajtó  útján
          közölni   nézeteiket,   illetve  mások  véleményét   értékelő
          megjegyzéseiket.

          2.2.   A  határozat  szerint  a  válaszadás  jogintézményének
          bevezetése  azért  is  indokolt, mert  annak  segítségével  a
          külvilág  megismeri  az  érintett  saját  véleményét,  és   a
          válaszadás “segítséget nyújt azoknak, akik egyébként gyengébb
          pozícióban vannak, mint a tömegtájékoztatási eszközök  fölött
          rendelkezők”.

          A Ptkm. válaszadási jogot beiktató 1. §-a az Alkotmánybíróság
          által  a  37/1992. (VI. 10.) AB határozatban a  közszolgálati
          televízióra és rádióra vonatkozó azt a követelményt  próbálja
          a  nyomtatott  sajtóban érvényesíteni, hogy  a  társadalomban
          meglévő  vélemények teljes körben, kiegyensúlyozott  arányban
          legyenek    jelen.   E   sajátos   megoldást    azonban    az
          Alkotmánybíróság kizárólag a frekvenciák szűkössége miatt  és
          a  monopolhelyzetben  lévő országos  közszolgálati  rádió  és
          televízió esetében találta indokoltnak.

          A  kiegyensúlyozottság  követelményének  alkotmányosságát  az
          amerikai    Legfelsőbb    Bíróság    is    aszerint    ítélte
          alkotmánysértőnek   vagy   alkotmányosnak,   hogy    az    az
          elektronikus médiát vagy a nyomtatott sajtót kötelezte. A Red
          Lion  ügyben,  amelynek során a bíróság arról  döntött,  hogy
          kérhet-e  válaszidőt  a sértett egy rádióban  elhangzott,  rá
          nézve   sérelmes  állítást  követően,  a  Legfelsőbb  Bíróság
          elsősorban  a  frekvenciaszűkösségre  hivatkozva  állt  ki  a
          kiegyensúlyozottság elve mellett azt hangsúlyozva,  hogy  egy
          közérdeklődésre   számot  tartó  kérdésben  minden   releváns
          álláspontnak meg kell jelennie. [Red Lion Broadcasting Co. v.
          F.C.C.,  395  U.S.  367 (1969)] A Tornillo ügyben  azonban  a
          Legfelsőbb  Bíróság már a sajtó- és ezen belül a  szerkesztés
          szabadságát  sértőnek találta azt a floridai szabályt,  amely
          alapján ha egy képviselőjelölt személyét sajtótámadás érte, a
          sajtótermék  köteles  volt ingyenesen  helyet  biztosítani  a
          megtámadott  képviselő viszontválaszának. [The  Miami  Herald
          Publishing Co. v. Pat Tornillo, Jr., 418 U.S. 241 (1974)]

          A  véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog gyakorlásának
          egyre elterjedtebb módja a vélemények, nézetek nyomtatott  és
          elektronikus   sajtóban   való   megjelenítése.   Az    egyes
          sajtótermékek  azonban nem a vélemények tárházaként  szolgáló
          semleges fórumok, ahol a szerkesztőségek akarata ellenére  is
          joga  volna az egyéneknek nézeteik megjelentetésére.  Ahogyan
          az  Európai  Emberi Jogi Egyezmény 10. cikkét sem  lehet  úgy
          értelmezni,  mint amely automatikusan jogot  biztosít  minden
          személynek, illetve szervezetnek arra, hogy a rádióban vagy a
          televízióban   bizonyos   műsoridőt   biztosítsanak   számára
          álláspontja  kifejtésére (Kritikai elemzés  az  Emberi  jogok
          európai    egyezménye    10.    cikkének    hatóköréről    és
          alkalmazásáról,  Bírósági  Határozatok  Emberi  Jogi  Füzetek
          1997/1.,  9.),  úgy  Alkotmányunk sem  biztosít  jogot  senki
          számára,  hogy  nézetét,  véleményét az  általa  kiválasztott
          sajtóterméken   keresztül  juttassa  el  a  külvilághoz.   Az
          Alkotmány 61. § (2) bekezdése alapján azonban bárki  szabadon
          alapíthat  lapot, és ezáltal közölheti álláspontját  valamely
          sajtótermékben. Az Alkotmány sajtó szabadságát garantáló  61.
          § (2) bekezdésébe ugyanis beletartozik a cenzúra tilalma és a
          lapalapítás szabadsága, de a szerkesztői autonómia is. Teljes
          mértékben egyetértek tehát a köztársasági elnök indítványában
          foglalt  azon  megállapítással, hogy a  sajtó  “meghatározott
          vélemények, értékítéletek közlésére való kötelezése a  szabad
          meggyőződésen alapuló szerkesztés messzemenő korlátozása.”

          Mindezek   alapján   a  válaszadás  jogintézménye   a   sajtó
          szabadságát   biztosító  Alkotmány  61.  §  (2)  bekezdésének
          szükségtelen korlátozása, a Ptkm. válaszadást bevezető 1. §-a
          ez  okból alkotmánysértő, ezért nem vizsgálom, hogy  a  Ptkm.
          alkalmas és a lehető legkevésbé korlátozó eszközt választotta-
          e   a   személyiségvédelem  hatékonyabbá  tétele   érdekében.
          Amellett,  hogy  a  válaszadás intézményét  alkotmánysértőnek
          tartom,  hangsúlyozni  kívánom, hogy a tisztességesen  működő
          sajtó kialakulása kívánatos cél. Ez a cél azonban nem jogi és
          adminisztratív,   hanem  jogon  túli,   például   sajtóetikai
          eszközökkel valósítható meg.

          3.    Álláspontom  szerint  a  jog-összehasonlító   vizsgálat
          eredményeképpen  is arra a megállapításra juthatunk,  hogy  a
          vélemények  kiigazítására szolgáló  válaszadás  kivételes,  a
          demokratikus   államok   túlnyomó   többségében    ismeretlen
          jogintézmény. A common law országok, mint például az Egyesült
          Királyság, az Egyesült Államok és Ausztrália, nem biztosítják
          a  válaszadás  és  a  helyreigazítás jogát.  A  kontinentális
          jogrendszerek többségében ismert ugyan a sajtó-helyreigazítás
          intézménye,  de  – ahogyan arra a határozat is  utal  –  több
          európai  országban, így Németországban, Svájcban,  a  spanyol
          Alkotmánybíróság   1989-ben   született   döntését   követően
          Spanyolországban,   sőt  Ausztriában   és   Hollandiában   is
          kizárólag  tényállítás  szolgálhat  helyreigazítás  alapjául,
          vélemény vagy értékelés nem.

          A  határozat  több  nemzetközi emberi  jogi  dokumentumra  is
          hivatkozik  azt  igazolandó,  hogy  a  válaszadás   a   sajtó
          szabadságának elfogadott korlátozása. Nemzetközi emberi  jogi
          szerződés  azonban – álláspontom szerint – sohasem szolgálhat
          alapul  arra,  hogy  az  állam a  belső  jogban  már  létező,
          magasabb szintű jogvédelmet lerontsa. Amennyiben az Alkotmány
          magasabb  mércét  állít a jogkorlátozás elé és  valamely  jog
          nagyobb védelmét biztosítja, a nemzetközi szerződésben részes
          állam   a   nemzetközi  jogi  dokumentumra  hivatkozással   a
          jogvédelem elért szintjét nem csökkentheti.

          4.   Egyetértek   azzal,   hogy  a  határozat   kizárólag   a
          köztársasági elnök által megjelölt rendelkezések (a Ptkm.  1.
          §-ának a Ptk. 79. § (2) és (3) bekezdéseit, a 2. §-nak a Ptk.
          84.  §  (2)  bekezdése  utolsó mondatát  megállapító  részei)
          alkotmányossági vizsgálatára szorítkozott.
          Véleményem   szerint  azonban  alkotmánysértő  a   kötelezően
          alkalmazandó   közérdekű  bírság  felső  határa   törvénybéli
          meghatározásának hiánya. A Ptkm. 2. §-ával megállapított Ptk.
          84.  §  (2)  bekezdésének utolsó mondata a sajtó  szabadságát
          alkotmánysértő   módon  korlátozza,  a  bizonytalan   összegű
          közérdekű bírság bevezetésének ugyanis öncenzúrázó és ezáltal
          visszatartó  hatása lehet a bíráló, kritizáló értékelések  és
          vélemények  megjelentetésére.  Ez  a  sajtó,  közelebbről   a
          szerkesztés   szabadságának   alkotmányosan   elfogadhatatlan
          korlátozása.

          Budapest, 2001. december 4.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            .
            Number of the Decision:
            .
            57/2001. (XII. 5.)
            Date of the decision:
            .
            12/04/2001
            .
            .