English
	Hungarian

Ügyszám: .	940/B/2003
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 2/2007. (I. 24.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2007/65 .

A döntés kelte: Budapest, 01/23/2007 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!                                 Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára  és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására  irányuló indítvány, valamint folyamatban  lévő ügyben    alkalmazandó    jogszabály    alkotmányellenességének megállapítására   irányuló   bírói  kezdeményezések   tárgyában meghozta a következő                                                          határozatot:                                  1.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről szóló   1994.   évi   XXXIV.  törvény  69.  §   (3)   bekezdése alkotmányellenes,  ezért  azt  2007.  december   31.   napjával megsemmisíti.    2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésének b) pontja, c) pontja, d) pontjának „sorozatban vagy szervezett elkövetéssel megvalósuló (ideértve az”, továbbá „elkövetést is)” szövegrészei, e) pontja és f) pontja alkotmányellenes, ezért azokat 2007. december 31. napjával megsemmisíti.  A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdése ezt követően az alábbi szöveggel marad hatályban:  „201. § (1) Titkos adatszerzésnek akkor van helye, ha az eljárás  a) ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos, továbbá  b)  c)  d) üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő  e)  f)  g) fegyveresen elkövetett  bűncselekmény vagy ilyen bűncselekmény kísérletének, illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik.”    3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 206. § (3) bekezdésének 2006. június 30. napjáig hatályos szövege alkotmányellenes volt.    4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 206. § (3) bekezdésének 2006. június 30 napjáig hatályban volt szövege a Debreceni Ítélőtábla előtt Bf. II. 81/2005. szám alatt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható.    5. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jövedéki adóról és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. CXXVII. törvény 111. § (2) bekezdés g) pontja alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.    6. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jövedéki adóról és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. CXXVII. törvény 111. § (2) bekezdés g) pontja a Sátoraljaújhelyi Városi Bíróság előtt Bk. 29/2006. szám alatt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható.    7. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésének d) pontja „üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő” szövegrésze, valamint g) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.    8. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésével összefüggő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.    Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                                                               I.                                  1.  Az  Alkotmánybírósághoz  egy bírói  kezdeményezés  és  egy indítvány  érkezett  a  Rendőrségről  szóló  1994.  évi  XXXIV. törvény  (a  továbbiakban: Rtv.) és a  büntetőeljárásról  szóló 1998.  évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) egyes,  a  titkos információgyűjtésre   és   a  titkos  adatszerzésre   vonatkozó rendelkezései    alkotmányellenességének    megállapítása    és megsemmisítése  tárgyában. Az indítványozó  ezen  kívül  a  Be. rendelkezéseivel  összefüggésben,  mulasztásban   megnyilvánuló alkotmányellenesség   megállapítását  is   kezdeményezte.   Egy további  bírói  kezdeményezés a jövedéki adóról és  a  jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. CXXVII. törvény  (a továbbiakban: Jöt.) 111. § (2) bekezdés  g)  pontja alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését kérte.  Az Alkotmánybíróság az ügyeket szoros összefüggésükre figyelemmel egyesítette és egy eljárásban bírálta el.    2.1.  Az  egyik bírói kezdeményezés a Be. 206. § (3) bekezdése alkotmányellenességét állította, az Alkotmánynak a jogbiztonság követelményét  meghatározó  2.  §  (1)  bekezdésére,  az  ember alapvető   jogainak  védelmére  és  ezek  lényeges  tartalmának korlátozhatatlanságára   vonatkozó   8.    §-ára,    a    bírói függetlenséget  oltalmazó  50. §  (1)  bekezdésére,  a  bíróság előtti   egyenlőséget  garantáló  57.  §  (1)  bekezdésére,   a védelemhez való jogot előíró 57. § (3) bekezdésére, valamint  a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok  és a  személyes adatok védelméhez való jogot biztosító 59.  §  (1) bekezdésére hivatkozással.  Az  indítvány szerint a sérelmezett rendelkezésből hiányzik „a világos és a jogalkalmazás során felismerhetően értelmezhető és egyértelmű  normatartalom”,  a titkos  információgyűjtés  és  a titkos  adatszerzés célhoz kötöttsége a büntetőeljárásban  vagy más büntetőeljárásban történő felhasználása tekintetében. A Be. 206.  § (3) bekezdése arra kényszeríti az ügyben érdemi döntést hozó bíróságot, hogy a titkos információgyűjtésnek az Rtv.  63. § (1) bekezdésében, a 69. § (3) bekezdésében, valamint a titkos adatszerzésnek  a  Be. 201. §-ban rögzített,  egymástól  eltérő feltételrendszerét  feleltesse meg  egymásnak,  miközben  egyik jogszabályból  sem állapítható meg a célhoz kötöttség  fogalma. Az  ügyet tárgyaló bíró minden esetben el van zárva attól, hogy az     ún.    „előzetes”    eljárásban    alkalmazott    titkos információgyűjtés   dokumentumait   legalább   a    jogszerűség kérdésében   ellenőrizhesse.   Az   erre   vonatkozó   iratokat egyáltalán nem ismerheti meg, akkor sem, ha az ügyész azokat az eljárás során felhasználja. Hasonlóképpen teljes terjedelmükben „titkosak” maradnak mindezen iratok a védelem számára,  míg  az ügyész  a  felhasználásukról  való döntés  előtt  nyilvánvalóan megismeri a tartalmukat.  Utal  az  indítvány  arra is, hogy a titkos  információgyűjtés eljárási  szabályai,  az  erről szóló bírói  döntés  formai  és tartalmi követelményei egyébként is kidolgozatlanok (lényegében nincsenek  is  szabályok), ami már eleve megnehezíti  a  célhoz kötöttség  ellenőrzését.  Mindennek  következtében   az   adott konkrét eljárásban egyedül az ügyész rendelkezik ismeretekkel a titkos információgyűjtés okairól, lefolyásáról, a bíróság és  a védelem  által ellenőrizhetetlen indokok alapján dönt a  célhoz kötöttség, s így a felhasználhatóság kérdésében. Ez a  megoldás sérti   a   tisztességes  eljárás  követelményét,  a   hatékony védelemhez  való jogot és a bírói függetlenséget.  A  jogállami garanciák  hiánya  veszélybe sodorja továbbá  a  magánlakás,  a magántitok, a személyes adatokhoz való jog érvényesülését is.  A   kezdeményező   bíró   minderre  tekintettel   a   támadott rendelkezés ex nunc hatályú megsemmisítését kérte.    2.2.  Az  indítványozó  az  Rtv. 69.  §  (3)  bekezdése  a)–h) pontjait  és  a Be. 201. § (1) bekezdésének b)–g)  pontjait  az Alkotmány   2.   §   (1)   bekezdésében  foglalt   jogbiztonság követelményének sérelmére hivatkozással támadta.  E  mellett  a Be.  201.  §  (1)  bekezdés a) pontja kapcsán  alkotmányellenes mulasztás megállapítására is indítványt tett.  Indokolásában   részletesen   kifejtette,   hogy   a    titkos információgyűjtésnek  az  Rtv.  69.  §  (3)   bekezdése   a)–h) pontjaiban,  és  a  titkos adatszerzésnek  a  Be.  201.  §  (1) bekezdésének   b)–g)   pontjaiban   meghatározott    feltételei „önmagukban   is   alig  értelmezhető”   vagy   csak   „részben értelmezhető” fogalmakat takarnak, egymással sincsenek  kellően összehangolva, az alapjogok korlátozásával összefüggésben pedig sértik  a szükségesség és arányosság követelményét. Álláspontja szerint    összességében   mind   az   Rtv.,   mind    a    Be. feltételrendszerének  jelenlegi  megfogalmazása  megengedi   az önkényes   bírói   értelmezést,   mert   nem   felel   meg    a normavilágosság követelményének. Ennek folytán  túlságosan  tág határok között alkalmazhatók a bírói engedélyhez kötött  titkos információgyűjtésnek, illetve a titkos adatszerzésnek a jelzett törvényekben  felsorolt eszközei. Tisztázatlanul marad  továbbá az  ügyésznek  a titkos információgyűjtésen, illetve  a  titkos adatszerzésen  alapuló nyomozásban betöltött  szerepe,  illetve szabályozatlan a jogorvoslat kérdése is.  Az  indítványozó  utalt  arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság   a 47/2003.  (X. 27.) AB határozatában (a továbbiakban:  Abh1.)  — más   jogintézménnyel  összefüggésben  —  az  Rtv.  69.  §  (3) bekezdése   a)–h)   pontjait   a   jogbiztonság   szempontjából alkotmányosan  kifogásolhatónak ítélte. Megítélése  szerint  az Abh1.–ben   megfogalmazott  és  egy   másik   jogintézmény   (a bűnmegelőzési     ellenőrzés)     megsemmisítéséhez      vezető alkotmányossági    problémák   a    titkos    információgyűjtés engedélyezése kapcsán fokozottan fennállnak.  Összességében  az  általa kifejtett indokokra  figyelemmel  az Rtv.  69. § (3) bekezdés a)–h) pontjainak és a Be. 201.  §  (1) bekezdés  b)–g)  pontjainak  azonnali  hatályú  megsemmisítését javasolta.  A  Be.  201.  §  (1)  bekezdés a) pontja  vonatkozásában  arra hivatkozott,  hogy a titkos adatszerzés feltételei  között  nem szerepel  az Rtv. 69. § (1) bekezdése szerinti azon korlátozás, amely csak bűntettek esetén teszi lehetővé a titkos eszközök és módszerek  alkalmazását. Álláspontja szerint  ez  a  hiányosság sérti   az   alapjogok  szükséges  és  arányos   korlátozásának alkotmányi    követelményét.   Erre    figyelemmel    mulasztás megállapítását indítványozta.    2.3.  A  másik bírói kezdeményezés a Jöt. 111. § (2)  bekezdés g) pontját az Alkotmánynak az ember alapvető jogainak védelmére és  lényeges tartalmuk korlátozhatatlanságára vonatkozó  8.  §- ába,  a  jóhírnév,  a  magánlakás  és  magántitok,  valamint  a személyes adatok védelmét meghatározó 59. § (1) bekezdésébe  és a  diszkrimináció  tilalmát  előíró  70/A.  §  (1)  bekezdésébe ütközőnek ítélte.  A  kezdeményező bíró az indítványban arra mutatott rá, hogy  a támadott   rendelkezés   olyan  titkosszolgálati   intézkedések megtételére   jogosítja   fel   minden   feltétel   nélkül    a vámhatóságot, amelyekhez a Be. 200. § (1) bekezdés b) pontja  — minden más esetben — bírói engedélyt kíván meg.  Kifejtette     továbbá,    hogy    bár    a    közteherviselés kötelezettségének teljesülése érdekében fontos érdek fűződik az adóelkerülő magatartások felderítéséhez, a vitatott rendelkezés megfelelő  törvényi  felhatalmazás  nélkül,  szükségtelenül  és aránytalanul ad lehetőséget az alkotmányos jogok korlátozására. „Adott esetben ugyanis az eljárás úgy történik, hogy a Vám-  és Pénzügyőrség   a   rendelkezésére   álló   technikai   eszközök alkalmazásával valamennyi postai küldeményt átvizsgálja,  annak felbontása  nélkül,  majd az így szerzett  vizsgálati  eredmény alapján   döntenek  arról,  hogy  az  adott  csomag   gyanúsnak tekinthető-e, s ennek felbontása történik […]” a Jöt.  támadott rendelkezésére  hivatkozással. A megelőző vizsgálatba  mindazon állampolgárok  küldeményei bekerülnek, akiknek  nincs  jövedéki adófizetési  kötelezettségük, s nem is  továbbítanak  adózatlan jövedéki terméket. Mindehhez pedig nincs szükség sem igazságügy- miniszteri,   sem   bírói   engedélyre,   sőt   az    általános felhatalmazás  éppen ennek elkerülését célozza. Így  azonban  a büntetőeljárásban   olyan  bizonyíték   kerül   felhasználásra, amelyet a nyomozó hatóság tiltott módon szerzett.  Az   Alkotmánybíróság  eddigi  gyakorlatának   megfelelően   a kérelmet   úgy   értelmezte,  hogy  az   magában   foglalja   e jogszabálynak   az   adott  ügyben  való  alkalmazási   tilalma kimondását  is  [utoljára: 36/2006. (IX. 7.) AB határozat,  ABK 2006. szeptember, 643.].    3.  Az  Alkotmánybíróság beszerezte az  igazságügy–  (jelenleg igazságügyi és rendészeti) miniszter véleményét.                                 II.    Az  Alkotmánybíróság az indítvánnyal kapcsolatban a  következő jogszabályokat vizsgálta.    1. Az Alkotmány rendelkezései:  „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.”  „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.  (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.  (…)”  „50. §. (…)  (3)   A   bírák  függetlenek  és  csak  a  törvénynek   vannak alárendelve.  A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és  politikai tevékenységet nem folytathatnak.”  „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.  (…)  (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás  minden szakaszában  megilleti  a  védelem joga.  A  védő  nem  vonható felelősségre  a  védelem  ellátása  során  kifejtett  véleménye miatt.”  „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”  „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”        2. Az Rtv. támadott rendelkezése:  „69. § (…)  (3)   A   Rendőrség   az  (1)  bekezdésben  felsorolt   titkos információgyűjtésre  szolgáló  eszközöket  és  módszereket   (a továbbiakban:   különleges  eszközök)  az  ott  meghatározottak szerint  alkalmazhatja a bűncselekmény gyanúja  miatt  körözött személy  felkutatására,  továbbá, ha  az  (1)  bekezdésben  nem említett bűncselekmény  a) a nemzetközi bűnüldözéssel kapcsolatba hozható,  b) gyermekkorú ellen irányul,  c) sorozatban vagy szervezett elkövetéssel valósul meg,  d)   a  kábítószerrel  vagy  kábítószernek  minősülő  anyaggal kapcsolatos,  e) pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos,  f) fegyveres elkövetéssel valósul meg,  g) terror vagy terror jellegű,  h) a közbiztonságot súlyosan megzavarja,  (...)”    3. A Be.–nek — az indítvány benyújtásakor hatályban volt — támadott rendelkezései:  „201.  §  (1)  Titkos adatszerzésnek akkor van  helye,  ha  az eljárás  a)  ötévi  vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos, továbbá  b) országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos,  c) kiskorú ellen irányuló,  d)   sorozatban   vagy  szervezett  elkövetéssel   megvalósuló (ideértve az üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő elkövetést is),  e)   kábítószerrel   vagy  kábítószernek   minősülő   anyaggal kapcsolatos,  f) pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos,  g) fegyveresen elkövetett,  bűncselekmény vagy ilyen bűncselekmény kísérletének, illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik.  (…)”  „206. § (…)  (3)  A  titkos  adatszerzés eredménye  más  büntetőeljárásban, valamint  a nyomozás elrendelését megelőzően a bíró,  illetőleg az     igazságügyminiszter    engedélyéhez    kötött     titkos információgyűjtés  eredménye  büntetőeljárásban  az   általános szabályok  szerint  [76. § (2) bek.] is csak akkor  használható fel,  a)  ha a 201. §-ban meghatározott feltételek a büntetőeljárás, illetőleg a másik büntetőeljárás esetében is fennállnak, és  b)  a  felhasználás célja megegyezik a titkos adatszerzés vagy titkos információgyűjtés eredeti céljával.  (…)”    4. A Jöt. rendelkezése:  „111. § (…)  (2)   A   vámhatóság  az  olyan  jövedéki  termék  felderítése érdekében, amely után az adót nem fizették meg,  (…)  g)  azon csomagküldeményeket, amelyekről a rendelkezésre  álló adatok  alapján  alaposan valószínűsíthető,  hogy  adózás  alól elvont  jövedéki  terméket tartalmaznak, a  postai  szolgáltató felvevő-  vagy  kézbesítőhelyén, a futár- vagy csomagszállítást végző  szolgáltató  telephelyén a szolgáltató  két  képviselője jelenlétében ellenőrizheti, és amennyiben az jövedéki  terméket tartalmaz,  e törvényben, illetve bűncselekmény alapos  gyanúja esetén   a  büntetőeljárásról  szóló  törvényben  meghatározott intézkedéseket tesz,  (…)”                                III.                                  1.  Magyarországon  a  titkos információgyűjtés  és  a  titkos adatszerzés    feltételeinek,    valamint    az    alkalmazható titkosszolgálati  eszközök és módszerek,  illetve  alkalmazásuk elrendelésére,  továbbá  a  használatukra  jogosultak  körének, illetve    az    ennek    során   megszerzett    adatoknak    a büntetőeljárásban     történő     felhasználására     vonatkozó szabályozására csak a rendszerváltást követően — fokozatosan  — került sor.  A  titkos információgyűjtés szabályait első ízben a különleges titkosszolgálati   eszközök   és   módszerek   engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény rögzítette. A   titkos   nyomozásra  vonatkozó,  korábbi   belügyminiszteri utasításoknak  még a létezése is államtitoknak  minősült.  Ezek nem   tartalmazták  teljes  körűen  az  egyes  titkosszolgálati eszközök    mibenlétét   és   alkalmazásuk   feltételeit.    Az igénybevétel engedélyezéséhez a bíróságnak nem volt köze, annak jogszerűségét nem ellenőrizhette. Az ügyészség ugyan  tudhatott a   titkosszolgálati  eszközök  alkalmazásáról,  de   semmiféle hatásköre  nem  volt  sem az igénybevétel,  sem  a  jogszerűség ellenőrzése terén.  Az   említett   törvény   meghatározta   a   titkos   eszközök gyűjtőfogalmát, s az engedélyhez kötött eszközöket  nevesítette is.   Előírásai   vonatkoztak  mind   a   rendőrség,   mind   a nemzetbiztonsági    szolgálatok    által     végzett     titkos információgyűjtésre. Az alkalmazhatóságra  vonatkozó  általános érvényű  szükségességi kritériumként kimondta, hogy  különleges titkos  eszköz csak akkor alkalmazható, ha az adatok más  módon nem  szerezhetők be. Meghatározta továbbá az alkalmazás  célját és  a  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény  (a továbbiakban: Btk.) Különös Részi rendelkezéseivel  összhangban felsorolta  azokat a bűncselekményeket, amelyek  felderítéséhez ezek    az    eszközök   igénybevehetők   voltak.    Szabályait kiegészítette a nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT rendelet.  2.1.   A  titkosszolgálati  eszközök  alkalmazására  vonatkozó hatályos szabályozás jelenleg a Be.–ben, az Rtv.–ben, a Vám– és Pénzügyőrségről   szóló   2004.   évi   XIX.   törvényben    (a továbbiakban:  Vám  tv.), a határőrizetről és  a  Határőrségről szóló  1997.  évi XXXII. törvényben (a továbbiakban:  Hör.),  a Magyar  Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvényben (a  továbbiakban:  Ütv.), és a nemzetbiztonsági  szolgálatokról szóló  1995.  évi  CXXV.  törvényben  (a  továbbiakban:  Nbtv.) található.  A  felsorolt törvények rendelkezéseit  a  bűnüldöző szervek  nemzetközi  együttműködéséről  szóló  2002.  évi  LIV. törvény,  az  elektronikus  hírközlésről  szóló  2003.  évi  C. törvény,   az   elektronikus  hírközlési   feladatokat   ellátó szervezetek  és  a titkos információgyűjtésre,  illetve  titkos adatszerzésre   felhatalmazott  szervezetek   együttműködésének rendjéről  szóló  180/2004. (V. 26.) Korm. rendelet,  a  postai szolgáltatók,    a   postai   közreműködők    és    a    titkos információgyűjtésre,      illetve     titkos      adatszerzésre felhatalmazott    szervezetek    együttműködésének    részletes szabályairól  szóló  9/2005. (I. 19.) Korm. rendelet  szabályai egészítik ki. További rendelkezéseket tartalmaznak a különleges eszközök  és  módszerek  engedélyezéséről  és  igénybevételéről szóló  26/1999.  (VIII.  13.)  BM rendelet,  a  belügyminiszter irányítása  alatt álló titkos információgyűjtésre feljogosított szervek   adatkezelésének  egyes  szabályairól  szóló  21/1996. (VIII.  31.)  BM  rendelet,  a belügyminiszter  irányítása  alá tartozó  nyomozó hatóságok nyomozásának részletes  szabályairól és  a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének  szabályairól  szóló  23/2003.  (VI.  24.)   BM–IM együttes  rendelet, valamint a pénzügyminiszter irányítása  alá tartozó  nyomozó hatóságok nyomozásának részletes  szabályairól és  a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének  szabályairól  szóló  17/2003.  (VII.  1.)   PM–IM együttes rendelet egyes fejezetei, illetve paragrafusai.    2.2.   A  jelzett  jogszabályok  a  titkosszolgálati  eszközök alkalmazása  szempontjából titkos információgyűjtés  és  titkos adatszerzés    között    tesznek    különbséget.    A    titkos információgyűjtés  alkalmazására a nyomozás elrendelése  előtt, az  Rtv.,  a  Nbtv., az Ütv., a Vám tv., és  a  Hör.  szabályai alapján  kerülhet  sor.  Az  Nbtv. a  titkos  információgyűjtés szabályait önálló rendszerben tartalmazza. A Vám tv., a Hör  és az  Ütv. az Rtv. szabályrendszerére épül s arra utal vissza.  A titkos   adatszerzésre  a  Be.  rendelkezései   irányadóak,   s bevezetésére csak a már elrendelt nyomozás során, a vádemelésig van    mód.   Amennyiben   azonos   ügyben   korábban    titkos információgyűjtés folyt, a nyomozás elrendelése után azt titkos adatszerzéssé kell átalakítani [Be. 200. § (4) bekezdés].    2.3.   A  titkos  információgyűjtés  lehet  külső  engedélyhez kötött, vagy külső engedélyhez nem kötött. A külső engedélyezés kötelező  eseteit  a  hivatkozott  törvények  felsorolják.   Az engedély    —   a   törvényben   meghatározott   esetekben    — igazságügy–miniszteri  vagy bírói  engedélyt  jelent.  A  bírói engedélyhez  kötött  titkos információgyűjtést  csak  a  megyei bíróság  elnöke  által  kijelölt bírák rendelhetik  el.  A  Be. kizárásra vonatkozó szabályai következtében az engedélyező bíró nem  lehet  azonos sem az ügyben az eljárás bírósági  szakaszát folytató,   sem   a   titkos  adatszerzést   engedélyező   bíró személyével, illetve a titkos adatszerzést engedélyező bíró sem lehet azonos az ítélkező bíróval. További különbségtétel,  hogy az  Nbtv. alapján eljáró bírák különböző személyek az Rtv.,  az Ütv.,   a   Vám   tv.  és  a  Hör.  alapján  eljáró   bíráktól. Következésképpen  sem  a titkos információgyűjtést,  illetve  a titkos  adatszerzést engedélyező, sem pedig az  ügyet  tárgyaló bíró  nem  kapja  meg  a  titkos információgyűjtésre  vonatkozó előzményi  iratokat. Ez akkor is így van, ha a Be. 200.  §  (4) bekezdése  szerint a titkos adatszerzést engedélyező  nyomozási bíró    a   titkos   információgyűjtés   titkos   adatszerzéssé alakításáról   határoz.  A  titkos  adatszerzés  indítványozója ugyanis — jogszabályi előírás hiányában — szabadon dönt  arról, hogy  a  titkos információgyűjtés iratai közül melyeket mutatja be  a  döntést  hozónak,  s ezen belül  mely  okiratról  bocsát rendelkezésre eredeti példányt, kivonatot, vagy a  titokvédelmi szempontokra  figyelemmel  részben törölt  adatokkal  készített másolatot.  Külső   engedélyhez  kötött  titkos  információgyűjtés  esetén lehetőség van továbbá ún. sürgősségi elrendelésre is. Erről  az egyes   jogszabályokban   meghatározott   szervezeti   egységek beosztás    szerint    nevesített    parancsnokai    jogosultak rendelkezni. A sürgősségi elrendelés a törvényben meghatározott ideig  tarthat, s nem váltja ki az (igazságügy–miniszteri  vagy bírói) engedély utólagos beszerzését.  A  titkos  adatszerzés foganatosítására  fő  szabályként  csak bírói engedély mellett van mód. Ezekben az ügyekben a nyomozási bíró  jár  el,  aki nem lehet azonos személy az  ügyben  eljáró bíróval,  az  azonban nem kizárt, hogy a titkos  adatszerzésről szóló döntés mellett ugyanabban az ügyben más, a nyomozási bíró hatáskörébe  tartozó cselekményeket is végezzen. A  „sürgősségi elrendeléssel” egyenértékű szabályként ideiglenesen  az  ügyész is engedélyezheti az egyes eszközök alkalmazását.    2.4.  A  titkos  információgyűjtés  és  a  titkos  adatszerzés fogalmát jogszabály nem határozza meg. A különböző jogszabályok csak   felsorolják  azon  eszközöket  és  módszereket,  amelyek alkalmazásával ez végrehajtható. A külső engedélyhez kötött  és az  ahhoz nem kötött eszközök eltérőek, illetve a Be. a  titkos adatszerzés  eszközeit  a  titkos információgyűjtésnél  szűkebb határok közé szorítja.  Külső    engedélyhez    nem   kötött   eszközök:    informátor alkalmazása, bizalmi személy, más titkosan együttműködő személy igénybevétele, puhatolás vagy információgyűjtés, adatellenőrzés és adatkérés, fedőokirat kiállítása, fedőintézmény létrehozása, helyiség,  épület,  más  objektum,  terep-  és  útvonalszakasz, jármű,    esemény,   személy   megfigyelése,   a    megfigyelés eredményének  hang, kép, egyéb jel technikai eszközzel  történő rögzítése,   csapda  alkalmazása,  mintavásárlás,   álvásárlás, bizalmi  vásárlás, bűnszervezetbe történő beépülés, ellenőrzött szállítás,  sértett  helyettesítése, védett titok  megismerése, díjkitűzés, jelzés elhelyezése, a nyomozás megtagadásának  vagy megszüntetésének    kilátásba   helyezése    az    együttműködő személlyel,  a  feljelentés  elutasítása  a  fedett  nyomozóval szemben. Az eszközök kiválasztása az alkalmazó döntésétől függ, csupán  az  informátor, illetve a bizalmi személy alkalmazására van egy részleges (infiltrációs) tilalom.  Bírói  —  illetve  a nemzetbiztonságot érintő  egyes  kérdések esetén   igazságügy-miniszteri  —engedélyhez  kötött  eszközök: titkos  kutatás  és  az észleltek technikai  eszközzel  történő rögzítése,   magánlakásban  történtek   technikai   eszközökkel történő  megfigyelése  és rögzítése, levél,  postai  küldemény, telefonvezeték vagy azt helyettesítő távközlési rendszer  útján továbbított   közlés  tartalmának  megismerése   és   technikai eszközzel    történő    rögzítése,    internet     vagy     más számítástechnikai eszköz alkalmazásával történő levelezés útján továbbított adatok, információk megismerése és felhasználása. A technikai  jellegű  infiltrációra ebben  az  esetben  nincsenek tilalmak.  A   Be.  alapján  alkalmazható  eszközök  közé  tartoznak:   a magánlakásban    történtek   technikai   eszközökkel    történő megfigyelése    és   rögzítése,   levél,   postai    küldemény, telefonvezeték vagy azt helyettesítő távközlési rendszer  útján továbbított  közlés tartalmának megismerése,  számítástechnikai rendszer  útján  továbbított és tárolt  adatok  megismerése  és felhasználása.                                 IV.                                  Az    indítvány    és   a   bírói   kezdeményezések    részben megalapozottak.    1.  Az  Alkotmánybíróság korábbi határozataiban esetről esetre bontotta   ki  az  államnak  a  büntető  hatalom  gyakorlásával összefüggő    jogait   és   kötelezettségeit.   A   határozatok rámutattak,  hogy  a bűncselekmények a társdalom  jogi  rendjét sértik,  s  az állam, mint a közhatalom gyakorlója és  mint  az igazságszolgáltatási  monopólium birtokosa  köteles  a  büntető igény   érvényesítésére.  Ezt  a  feladatát  csak  akkor  tudja megfelelően   ellátni,   ha  a  büntető  igazságszolgáltatásban közreműködő szerveknek a bűnüldözéshez hatékony eszközök állnak rendelkezésére.    Ezek   az   eszközök    lehetnek    súlyosan jogkorlátozóak  és  a  bűncselekmény  elkövetőjén   kívül   más állampolgárokat   is   érinthetnek.  Demokratikus   jogállamban azonban  az  állam  büntető hatalma is  korlátozott  közhatalmi jogosítvány, ezért a büntetőhatalom gyakorlásának intézmény– és eszközrendszere     közvetlenül     alkotmányos     jelentőségű [összefoglalóan   pl.:  14/2004.  (V.  7.)  AB   határozat   (a továbbiakban:  Abh2.), ABH 2004, 241, 254–256.;  42/2005.  (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 517–518.].  A   büntető   igény  érvényesítésének  alapvető  feltétele   a bűncselekmény    felderítése   és   a    terhelt    személyének megállapítása,   felkutatása.  Az   Alkotmánybíróság   döntései leszögezték, hogy a bűnüldözés kockázata az államot terheli,  s hogy jogállamban a bűnüldözés is csak szigorú, az anyagi és  az eljárási jogszabályok által meghatározott rendben folyhat.  Már  a  9/1992.  (I. 30.) AB határozat hangsúlyozta,  hogy  az anyagi  igazságosság  érvényesülésének  jogállami  követelménye csak   a  jogbiztonságot  szolgáló  —  elsősorban  eljárási   — garanciák, jogintézmények keretein belül maradva valósulhat meg (ABH  1992,  59,  64-65.).  A további  határozatok  részletesen kibontották  azt is, hogy a jogállam értékrendjének meghatározó pillére  a  jogállami  garanciák tényleges  érvényre  jutása  a jogintézmények  működése  során.  Ellenkező  esetben  sérül   a jogbiztonság, a jogszabályok következményeinek kiszámíthatósága és  esetlegessé  válik az alapvető alkotmányos  jogok  érvényre jutása.   „A   jogállami   garanciák  mellőzésére   ezért   sem célszerűségi,  sem igazságossági szempontok nem  adnak  alapot” (összefoglalóan:  Abh1. ABH 2003, 525, 534.). „A  jogállamiság, valamint  az  alkotmányos büntetőjog követelményei megkívánják, hogy  az  állam  a  büntető  hatalmát olyan  szabályok  szerint gyakorolja,  amelyek  egyensúlyt  teremtenek  az  egyéneket  az állammal  szemben  védő garanciális rendelkezések,  ezen  belül elsősorban   a  büntetőeljárás  alá  vont  személy  alkotmányos jogainak  védelme  és  a büntető igazságszolgáltatás  megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között.” [42/2005. (XI.  14.)  AB határozat, ABH 2005, 504, 518.] Az Abh2.-ben  az Alkotmánybíróság   rámutatott,   hogy   a   jogalkotónak   ezen alkotmányi kereteken belül kell megtalálnia azokat az „eljárási megoldásokat,   amelyek  a  bűnüldözés  sikertelensége   állami kockázatának csökkentését szolgálják” (részletesen: Abh2.,  ABH 2004, 241, 255.).    2.      Az      Alkotmánybíróságnak      a      büntetőeljárás garanciarendszerével    szemben    megfogalmazott    alkotmányi követelményeket  vizsgáló  határozatai  az  úgynevezett   nyílt eljárásokra vonatkoztak. Nem vizsgálták azt a kérdést,  hogy  a büntetőeljárásnak  része  lehet-e  az  alkotmányos  alapjogokat súlyosan  korlátozó  titkosszolgálati eszközök  alkalmazása,  s hogy   ezen   eljárásban   az   alkotmányi   garanciák   miként érvényesülhetnek.    2.1.  A  titkos eszközök alkalmazása alapvetően  korlátozza  a magán–  és családi élet, a magánlakás és levelezés tiszteletben tartásához,   s  ehhez  szorosan  kapcsolódva,  az  információs önrendelkezéshez,  az  információáramlás  szabadságához  és   a személyes adatok védelméhez való jogot.  Az  Alkotmánybíróság  az  alapjog  korlátozásának  alkotmányos határait  minden  esetben  a  szükségesség–arányosság   tesztje alapján  vizsgálja.  Esetről  esetre  állapítja  meg,  hogy   a jogszabály meghozatalakor a törvényhozónak volt-e alkotmányosan elismerhető  kényszerű  oka  az  alapjog  korlátozására  és   a korlátozás súlya az elérni kíván céllal arányban áll-e, továbbá a   lehetséges   eszközök  közül  a  jogalkotó  a  legenyhébbet választotta-e  [pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat,  ABH  1992, 167,  171.;  56/1994. (XI. 10.) AB határozat,  ABH  1994,  312, 313.;  12/1999.  (V. 21.) AB határozat, ABH  1999,  106,  112.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117, 129.].  Az  alapjog  korlátozhatósága feltételeinek  vizsgálatakor  az Alkotmánybíróság  minden  esetben  figyelembe  veszi  a  magyar államra  kötelező  egyezmények,  így  az  1976.  évi  8.  számú törvényerejű  rendelettel  kihirdetett,  az  Egyesült  Nemzetek Közgyűlése  XXI.  ülésszakán, 1966. december  16-án  elfogadott Polgári  és  Politikai  Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából  (a továbbiakban:  Egyezségokmány), valamint  az  1993.  évi  XXXI. törvénnyel   kihirdetett,  az  emberi  jogok  és  az   alapvető szabadságok  védelméről  szóló, Rómában,  1950.  november  4-én kihirdetett  Egyezményből  (a továbbiakban:  Egyezmény)  fakadó követelményeket.  Az Egyezségokmány 17. cikkének 1. bekezdése tartalmazza, hogy senki nem vethető alá önkényes vagy törvénytelen beavatkozásnak a magánéletével, a családjával, a lakásával, a levelezésével, kapcsolatban, és becsülete vagy jóhírneve nem tehető ki jogtalan támadásnak.  Az Egyezmény 8. Cikkének 1. bekezdése szerint „mindenkinek joga van arra, hogy magán– és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.” A 2. bekezdése rendelkezik arról, hogy e jog gyakorlása egy demokratikus társadalomban csak törvényes keretek között, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy a közerkölcsök, illetve mások jogainak szabadsága és védelme érdekében korlátozható.  Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) a „rejtett nyomozáshoz” kapcsolódó ügyeket az Egyezménynek a magánélet szabadságát védő 8. Cikke rendelkezésein keresztül vizsgálja. A Bíróság az ítéleteiben rámutatott, hogy a 8. Cikk. 1. bekezdésében garantált jog egy demokratikus társadalomban csak a 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között, az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett korlátozható.  A törvényesség a Bíróság gyakorlatában nem csupán azt jelenti, hogy a korlátozás lehetséges eseteinek törvényben meghatározottnak kell lennie. „A törvényben meghatározott eset” fogalma alatt értendő, hogy a szabályozásnak meg kell felelnie a jogállamiság elveinek. Minthogy a titkos információgyűjtés szükségképpen kizárja a hatékony jogorvoslat lehetőségét, elengedhetetlenül fontos, hogy az alkalmazást lehetővé tévő eljárási rend kellő garanciát nyújtson az egyén jogainak védelmére. Minderre tekintettel az alkalmazást három szakaszból álló ellenőrzésnek kell alávetni: amikor a beavatkozást elrendelik, mialatt a beavatkozást végrehajtják, miután a beavatkozást befejezték. Az ellenőrzést a végrehajtó hatalomtól független „testületeknek” kell végezni. Elsősorban az állandó, folyamatos és kötelező ellenőrzés a garancia arra, hogy a konkrét ügyekben nem sértik meg az arányosság követelményét (pl. Case of Klass and Others v. Germany, judgment of 06/09/1978. Series A. 28; Case of Malone v. the United Kingdom, judgment of 02/08/1984. Series A 82.; Case of Leander v. Sweden, judgment of 26/03/1987. Series A. 116.).  Határozataiban  a Bíróság rámutatott azokra a követelményekre, amelyeket    a    titkos   eszközök   használatára    vonatkozó szabályozásnak  minimálisan ki kell elégítenie. Kiemelte,  hogy éppen azért, mert az alapjogokba történő beavatkozás titkos,  s mert  az  ilyen  eszközök  használata a  végrehajtó  hatalomnak „beláthatatlan”  lehetőségeket ad,  elengedhetetlen,  hogy  már maguk az eljárások kellő garanciát nyújtsanak az egyén jogainak érvényesülésére. Ez pedig megkívánja, hogy az államok hangsúlyt helyezzenek  a precíz és részletes, követhető, az állampolgárok számára  is  hozzáférhető  szabályok  megalkotására.   A   jogi szabályozásból  világossá  kell  válnia  az  ilyen   eszközöket alkalmazó  hatóság  hatáskörének, az  intézkedések  lényegének, azok  gyakorlása  módjának. A Bíróság a  világos  normatartalom követelménye  körében arra is rámutatott, hogy  a  törvényeknek tartalmazniuk   kell   a   beavatkozást   indokoló    eseteket, körülményeket   és   a   beavatkozás   feltételeit.   Minimális biztosítékként  szerepelnie  kell bennük  továbbá  az  érintett személyek  körének  meghatározására alkalmas feltételeknek,  az alkalmazás   dokumentálására  és  a  dokumentáció   megóvására, valamint      megsemmisítésének      szabályaira      vonatkozó rendelkezéseknek.  Az  alkalmazásról szóló  döntés  meghozatala körében  pedig a hatóságok nem kaphatnak túl széles mérlegelési jogot  (pl. Case of Valenzuela Contreras v. Spain, judgment  of 30/06/1998.,  Reports  1998–V). Az  alkalmazás  garanciái  közé tartozik   továbbá,   hogy   (külső   személyek   számára)   az információkhoz való hozzáférést korlátozni kell  (pl.  Case  of Kopp   v.   Switzerland,  judgment  of  25/03/1998.,   Reports- 1998–II.).  A  meghatározott célból történő alkalmazás azt jelenti, hogy a titkos  eszközök alkalmazására csak a 8. Cikk. 2.  bekezdésében felsorolt okokból (a nemzetbiztonság, a közbiztonság, az ország gazdasági  jóléte, zavargás vagy a bűncselekmény megelőzése,  a közegészség,  illetve  az  erkölcsök  védelme,  továbbá   mások jogainak  védelme  érdekében)  kerülhet  sor.  Szorosan   ehhez kapcsolódik  a  szükségesség követelményének érvényesülése  is. Alapfeltétel,  hogy az állami beavatkozásra nyomós  közérdekből kerüljön  sor,  s annak az elhárítani kívánt veszéllyel  és  az okozott joghátránnyal arányban állónak kell lennie.  Ennek  vizsgálata  nem  szorítkozik arra,  hogy  a  korlátozás törvényben      szabott      feltételei      kiállják-e       a szükségességi-arányossági   tesztet,   kiterjed    a    konkrét alkalmazás  szükségességére  is. A  szükségesség  megítélésénél alapvető  jelentőségű, hogy az alkalmazásra  csak  „minősített” (súlyos)  fenyegetettség esetén van mód, s  csak  akkor,  ha  a hagyományos   nyomozási  eszközök  az  ügy  körülményei   miatt hatástalannak bizonyulnak és arra csak előzetesen  megismerhető szigorú eljárási rendben kerülhet sor (pl. Klass and Others  v. Germany judgment of 6 September 1978, Series A no. 28.; Halford v. United Kingdom jugment of 25 June 1997, Reports 1997–III.).  Az  Egyezményből,  az  ahhoz kapcsolódó Bírósági  gyakorlatból megállapíthatóan a nemzetbiztonsági, közbiztonsági, bűnüldözési célok   olyanok,  amelyek  érvényesülése  érdekében  a  rejtett nyomozás   —   mint  a  jogkorlátozás  súlyos  eszköze   —   is alkalmazható akkor, ha ennek a fentebb részletezett  feltételei fennállnak.  A  Bíróság érveléséből következik azonban  az  is, hogy  a  titkos eszközök alkalmazásának lehetővé  tételéhez  is szigorú,    az    alapjogokba    való    beavatkozás     minden részletkörülményére kiterjedő garanciákra van szükség. Bizonyos tekintetben  pedig annak megítélésére, hogy  ezek  a  garanciák kielégítik-e a törvényben meghatározottság, a jogbiztonság,  az előreláthatóság, a kiszámíthatóság elvéből fakadó  elvárásokat, s    hogy    megfelelnek-e   a   szükségesség   és   arányosság kívánalmainak,   a  nyílt  eljárásokra  vonatkozó   szabályozás követelményeinél  szigorúbb  mérce  érvényesül.  Ennek  az   az indoka,   hogy  ezen  eszközöknek  az  alkalmazása   rendkívüli hatalmat  biztosít  az  alkalmazók —  adott  esetben  az  állam büntető  hatalmát  gyakorló szervek  —  számára  és  fokozottan kiszolgáltatottá teszi az érintetteket.  2.2.  Az  Egyezményt aláíró egyes országok eltérő szabályozást alakítottak ki a fenti követelmények teljesítése érdekében.  Klasszikusnak  számít  az egyes titkos  eszközök  alkalmazását közvetlenül   az  alaptörvény  szintjén  is  szabályozó   német rendszer. Az engedélyezésre vonatkozó jogszabályok az általános feltételek    mellett    taxatíven   felsorolják    azokat    a bűncselekményeket, amelyek gyanúja esetén az egyes eszközök  és módszerek  alkalmazhatók.  Az  Alkotmányból  következően  egyes eszközök  meghatározott célból csak ultima  ratioként  és  csak súlyos   bűncselekmények  esetén  alkalmazhatók,  a   súlyosnak minősülő  konkrét  bűncselekményeket pedig az eljárási  törvény sorolja  fel.  Ezt  a katalógust a német Alkotmánybíróság  több ízben  felülvizsgálta, s — arra hivatkozással,  hogy  azok  nem elég    súlyosak,   azaz   nem   állják   ki   a   szükségesség alkotmányossági tesztjét — bizonyos bűncselekményeket kivett  a felsorolásból.  Hollandiában  az  egyes  eszközök és módszerek  alkalmazásának szintén  törvényben meghatározottak és eltérőek  a  feltételei. Ezek  között leggyakrabban vagy a tettenérés, vagy az  őrizetbe vétel   megengedettsége,  illetve  a  bűncselekmény   büntetési tételhez kötött súlya szerepel.  Ausztriában  a  kiszabható  szabadságvesztés  mértéke  szerint differenciál  a szabályozás. Tilos viszont egyes eszközök  (pl. telefonlehallgatás) alkalmazása bizonyos foglalkozást  gyakorló személyekkel    szemben,    csakúgy    mint    Svájcban    vagy Olaszországban.  Az   Egyesült   Királyság  szabályrendszere  az   ún.   vegyes megoldást   követi.   Az  egységesen  meghatározott   általános feltételek  mellett részben a szabadságvesztés mértékéhez  köti az   alkalmazhatóságot,   másrészt  azonban   vannak   taxatíve felsorolt     bűncselekmények,     amelyek     a     kiszabható szabadságvesztésre  tekintet nélkül olyan súlyúnak  minősülnek, amelyek az igénybevételt indokolhatják.  Az  említett államok szabályozási gyakorlata egységes  azonban abban,  hogy  a  titkos  eszközök és  módszerek  felhasználását kivételesnek   tekinti.   Alkalmazásukra   szokásos   nyomozási eszközként  nem,  csak súlyos (minősített),  pontosan  körülírt bűncselekmények   felderítésével   összefüggésben   van    mód. Bevetésükre  az  általános és speciális feltételek  teljesülése esetén  is  csak  akkor kerülhet sor, ha a  felderítés  vagy  a nyomozás  hagyományos módszereit várhatóan csak „nem  kielégítő eredménnyel” lehetne alkalmazni.  A   különböző  eszközök  engedélyezésére  vonatkozó  szabályok differenciáltak  és  az  egyes esetekben  jelentős  eltéréseket mutatnak.  Az  engedélyezés jellemzően és fő szabályként  bírói (vizsgálóbírói  vagy  ítélkezési  feladatokat   ellátó   bírói) hatáskörbe tartozik, ám vannak kivételek. Az Egyesült Királyság az    adminisztratív   modellt   követi,   mely    szerint    a belügyminiszter  ad  engedélyt az alkalmazásra.  Németország  a vegyes   modellbe   tartozik.  E  szerint  a   nemzetbiztonsági feladatok teljesítése érdekében foganatosított lehallgatást  az igazságügy  miniszter  engedélyezi, míg a büntetőeljárás  során alkalmazott   lehallgatás   engedélyezése   bírói    hatáskörbe tartozik.  Egyedi megoldás érvényesül Svájcban. Az engedélyezés kötelezően  két szakaszban történik, a vizsgálóbíró ugyanis  az általa   megadott   engedélyt   a   vádtanács   elé   terjeszti jóváhagyásra.    3. Az Alkotmánybíróság a 16/2001. (V. 25.) AB határozatában  a nemzetbiztonsági szolgálatok működése kapcsán mutatott rá arra, hogy  az  alapvetően  titkos  és  sajátos  eszközöket  használó tevékenység azért igényel megfelelő jogi szabályozást,  hogy  a szolgálatok  „semmilyen  körülmények között  ne  jelenthessenek veszélyforrást  a demokratikus jogrendre.” Ennek  érvényesülése érdekében elengedhetetlen követelmény, hogy az alapvető jogok a titkos eszközök használata során is csak a szükségesség keretei között legyenek korlátozhatók (ABH 2001, 207, 213.).  A    különleges   titkosszolgálati   eszközök   és   módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló  1990.  évi  X. törvény rendelkezései még tartalmazták, hogy különleges  eszköz (módszer)  csak a törvényben felsorolt esetekben és csak  akkor alkalmazható,  ha  az adatok más módon nem  szerezhetők  be.  A titkos  információgyűjtés kapcsán  ma  csupán  a  Nbtv.  53.  § tartalmaz  hasonló feltételt. Az Rtv., illetve a rá  épülő  Vám tv.,  a  Hör.  és  az Ütv. nem állít fel semmilyen,  az  elérni kívánt    célra   vonatkozó,   korlátozó   értelmű,    objektív szükségességi kritériumot. A titkos adatszerzésre a Be. 202.  § (6)  bekezdése már azon az alapon is lehetőséget  biztosít,  ha más  módon  csak  „aránytalan  nehézséggel”  szerezhető  be   a bizonyíték  és  „valószínűsíthető”, hogy a  titkos  adatszerzés eredményre vezet. Ebből, az alkalmazás szükségességességére  és megengedhetőségére   vonatkozó  igen  tág  határokat   kijelölő megfogalmazásból, illetve a titkos információgyűjtés esetén  az általános  feltételre  vonatkozó törvényi  kritérium  hiányából (továbbá  mindkét  esetben a csak utólagos  engedélyhez  kötött sürgősségi  elrendelés  lehetőségéből)  már  önmagában  is   az következik,  hogy a jogalkalmazónak (az igénybe vevőnek  és  az engedélyezőnek egyaránt) határozott feltételekhez  nem  kötött, széles mérlegelési joga van a titkos eszközök igénybevételére.    3.1. Az Rtv. támadott 69. §–a a titkos információgyűjtést —  a titkos   adatszerzésnél  tágabb  körben  és  a   szükségességre vonatkozó  (az  eszköz kivételességét körülhatároló)  általános törvényi  korlát  nélkül  —  lényegében  csak  egyes  speciális feltételeket  megjelölve engedi meg.  A  69.  §  (1)  bekezdése szerint  ilyen eszközök alkalmazása bűnüldözési célból  az  (1) bekezdésben, illetve a (3) bekezdés első fordulatában megjelölt esetekben  lehetséges. A bűnüldözési célt azonban a 63.  §  (1) bekezdése  —  ugyancsak széles értelemben —  határozza  meg.  E szerint    ide    tartozik:   a   bűncselekmények   megelőzése, felderítése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, bizonyítékok  megszerzése, valamint a  büntetőeljárásban  részt vevő   hatóságok   tagjainak   és   az   igazságszolgáltatással együttműködő  személyeknek a védelme. Ez azt  jelenti,  hogy  a titkos   információgyűjtés  alkalmazására  nemcsak   megtörtént bűncselekmények vagy legalább azok gyanúja esetén kerülhet sor, mivel  a prevenció és a személyi védelem a bűncselekmény és  az elkövető,  illetve a bizonyíték felderítésén kívül esik.  Ennél fogva   e   tekintetben   nem   is   értelmezhetők   a   titkos információgyűjtésnek a 69. § (1)–(3) bekezdésében meghatározott különös   feltételei,   mert   maga   a   bűncselekmény,   mint viszonyítási alap hiányzik. A megelőzés pedig már önmagában  is egy  —  legfeljebb stratégiai célként felfogható és a jog által körül  nem  határolt — olyan általános felhatalmazás,  amelynek alapján  a  titkos  információszerzés határai  tetszés  szerint kiszélesíthetők.  A  Be.  ennél  szűkebb körben vonja meg a  titkos  adatszerzés feltételeit. Egyrészt (az Rtv.– től eltérően) érvényesül a 206. §  (6)  bekezdésében meghatározott általános — bár  kötöttséget alig  jelentő,  a  kiterjesztő  értelmezést  lehetővé  tévő   — szükségességi korlát, másrészt pedig a titkos adatszerzés  csak az e törvényben megjelölt büntetőeljárási feladatok teljesítése érdekében engedélyezhető. A 200. § (1) bekezdése szerint  ilyen feladatnak   tekinthető  az  elkövető  kilétének,  tartózkodási helyének megállapítása, elfogása, valamint a bizonyítási eszköz felderítése.  Az   Rtv.  69.  §  (3)  bekezdésének  és  a  Be.  200.  §  (1) bekezdésének  egybevetéséből  megállapítható,  hogy  az  eltérő eszközökkel    és   feltételek   mellett   folytatott    titkos információgyűjtésnek  és  a titkos adatszerzésnek  a  törvények szerint   van   egy  közös  pontja:  a  konkrét   bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy felkutatása. Az Rtv.  69.  § (3)  bekezdése ugyanis akként rendelkezik, hogy itt,  az  a)–h) pontokban  felsorolt bűncselekmények esetén — többek  között  — Da”    bűncselekmény    gyanúja   miatt   „körözött”    személy felkutatására  vehetők  igénybe a  rejtett  nyomozás  eszközei. Körözés  —  ha  nem  is feltétlenül ismert  személyi  adatokkal rendelkező,  de  — meghatározott bűncselekmény  konkrét  (vélt) elkövetőjével szemben adható ki. A Be. 200. § (1)  bekezdésének megfogalmazásából   pedig  szintén  az  következik,   hogy   (a bizonyítási  eszközök  felderítésén túl) a  titkos  adatszerzés eszközei    a    201.   §   (1)   bekezdésében    meghatározott bűncselekmények   elkövetésével   megalapozottan   gyanúsítható „elkövető   kilétének,  tartózkodási  helyének   megállapítása, elfogása”  érdekében vehetők igénybe. Az azonban mindebből  nem vezethető   le,  hogy  a  támadott  rendelkezések   alapján   a hivatkozott rejtett nyomozási módszerek csupán olyan  személyek kilétének,     tartózkodási    helyének     tisztázására     és kézrekerítésére irányulhatnak, akik a két törvényben  felsorolt típusú   bűncselekménnyel   kapcsolatba   hozhatók.   Az   Rtv. tekintetében  a 63. § (3) bekezdése az ott felsorolt  esetekben megengedi  a  63.  § (1) bekezdésében meghatározott  valamennyi célból  a  titkos  információgyűjtést, a  Be.  202.  §  (1)–(2) bekezdése pedig a gyanúsítotton kívül más személyekkel  szemben is lehetővé teszi a titkos adatszerzést.    3.2.  A  titkos  információszerzés  és  a  titkos  adatgyűjtés határait   a   támadott   rendelkezésekben   szereplő   különös feltételek tovább tágítják.  Az  Rtv.  69.  §  (3) bekezdés a)–h) pontjaiban  felsorolt,  a bírói   engedélyhez  kötött  titkos  információgyűjtés  további feltételéül  szolgáló  körülményeket  az  Alkotmánybíróság   az Abh1.–ben  —  a  bűnmegelőzési ellenőrzés  alkotmányellenessége kapcsán  —  már részletesen megvizsgálta. Megállapította,  hogy „az   Rtv.   jelzett  rendelkezésében  felsorolt  bűncselekmény kategóriának feltüntetett jogfogalmakat és eljárásjogi terminus technikusok    tartalmát   (…)   a   törvényalkotó    értelmező rendelkezésekben  nem határozta meg, és azok nem  azonosíthatók sem a Btk., sem az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) rendelkezéseivel. Ennek folytán — néhány kivételtől  eltekintve —  a  jogalkalmazónak  nem  áll  rendelkezésére  olyan  kötött, (legalább)  más  jogszabályban  meghatározott  fogalomrendszer, amely  kellő egyértelműséggel tartalmazna számára iránymutatást az  elrendelés e feltételének vizsgálatánál. (…) Az Rtv. 69.  § (3) bekezdés a)–h) pontjaiban található feltételek nagyobbrészt általában véve is meghatározatlan fogalmakat takarnak,  amelyek egységes   értelmezése  a  joggyakorlatban  nem   alakult   ki. Jelentésükről a tudományos vagy oktatást célzó jogirodalom  sem ad  pontos  eligazítást,  s  az egyedi  esetekben  igen  távoli összefüggések   vizsgálatát  tételezik   fel.   A   ’nemzetközi bűnüldözés’,  a  ’gyermekkorú  ellen  irányul’,  a  ’szervezett elkövetéssel’,  a  ’terror jellegű’, a ’kábítószernek  minősülő anyaggal  kapcsolatos’, a ’közbiztonságot súlyosan megzavarja’, a  ’fegyveres  elkövetéssel valósul meg’  kifejezések  jelentős részének   tartalma   nehezen  tisztázható  vagy   bizonytalan, némelyek  meghatározása pedig éppen törvényhozási viták  tárgya lehet.   Az  Rtv.  e  rendelkezéseiben  írt,  a  legkülönbözőbb ’jogfogalmakhoz   és   tág   értelemben   vett    bűncselekmény típusokhoz’  illesztett: ’kapcsolatos’, ’kapcsolatba  hozható’, ’jellegű’   kifejezések  pedig  eleve  megengedhetetlenül   tág határok  közötti, előre kiszámíthatatlan, egyes esetekben  akár ötletszerű   jogértelmezésre   adnak   lehetőséget.”   Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az.  Rtv. 69.   §  (3)  bekezdés  a)–h)  pontjai  „nem  felelnek  meg   a normavilágosság  követelményének, nem tükrözik egyértelműen  és világosan  a  törvényhozói  akaratot,  nem  küszöbölik  ki   az önkényes  jogértelmezés lehetőségét. (…) Ez a  helyzet  viszont bizonytalan,  kiszámíthatatlan  és  ellenőrizhetetlen  döntések meghozatalára vezet” (Abh1., ABH 2003, 525, 536-537.)  Az Alkotmánybíróság a fenti megállapításait jelen ügyben is fenntartja. Ugyanakkor — minthogy a titkos információgyűjtés az Abh1.-ben alkotmányellenesnek ítélt bűnmegelőzési ellenőrzéstől eltérő jogintézmény, amelyre a törvény más szabályai is vonatkoznak— e határozat meghozatalakor vizsgálta azt is, hogy az alkalmazás további feltételeire vonatkozó törvényi rendelkezések esetlegesen alkalmasak-e a 3.1. pontban jelzett jogbizonytalanság kiküszöbölésére.    3.3.  A titkos információgyűjtés engedélyezésének a 69. §  (1) bekezdése szerint a bűnüldözési cél mellett feltétele az eszköz alkalmazásával érintett bűncselekmény súlyossága.  A    bűncselekmény    súlyosságára    utalás    más    államok szabályozásában is követett gyakorlat, azzal azonban, hogy  ezt a  fogalmat  a törvények — eltérő jogi technikákkal —  pontosan körülírják.  A  súlyosságot vagy a kiszabható  szabadságvesztés büntetés  tartamához  igazítják (pl. Ausztria),  vagy  taxatíve felsorolják  azokat a bűncselekményeket, amelyek e  kategóriába esnek  (pl. Németország). Ismert továbbá a vegyes rendszer  is, amelyben  a törvényhozás egyrészt a szabadságvesztés  mértékére figyelemmel engedi meg a titkos eszközök alkalmazását, másrészt pedig   ettől   függetlenül  nevesít  olyan  bűncselekményeket, amelyek  gyanúja  esetén ettől függetlenül is  igénybe  vehetők (pl. Egyesült Királyság).  Az  Rtv. a 97. § (1) bekezdés i) pontjában megállapítja,  hogy a  törvény  alkalmazásakor — így tehát a 69.  §  (1)  bekezdése esetén  is  — súlyos bűncselekménynek tekintendő az a  bűntett, amelyet     a    törvény    ötévi    vagy    ennél    súlyosabb szabadságvesztéssel fenyeget. Ebből következően  —  minthogy  a Btk.  a  bűncselekményeket  bűntett és  a  vétség  kategóriákra osztja  —  vétség esetén a titkos információgyűjtés  egyáltalán nem alkalmazható. Ez azonban csak az Rtv. 69. § (1) bekezdésére és nem a jelen ügyben vizsgált (3) bekezdésére érvényes korlát. A  vegyes rendszer elméleti modelljét követve ugyanis  az  Rtv. 69.  § (3) bekezdés bevezető mondata az a)–h) pontban felsorolt „bűncselekmény-kategóriáknak    feltüntetett     jogfogalmakat” kiveszi a korlátozó hatályú (1) bekezdés alól. Azaz a felsorolt esetekben  a  büntetési  tételre tekintet  nélkül  —  vagyis  a bűncselekmény     absztrakt    társadalomra    veszélyességétől függetlenül   és   a   konkrét  társadalomra   veszélyességének vizsgálata  nélkül — igénybe vehetők a titkos információgyűjtés eszközei.  Ebből  következően  a  vizsgált  törvényhely  már  a gondatlan  bűncselekmények  és a  további  vétségek  esetén  is lehetővé  teszi  az  Rtv. 69. § (1) bekezdés  a)–d)  pontjaiban foglalt eszközök alkalmazását. A 69. § (3) bekezdése —  mint  a titkos információgyűjtés generálklauzulája — az alkalmazás  elé csupán  egyetlen  korlátot állít: „a prevenciót”.  A  megelőzés elvont   kategóriája  azonban  alkalmatlan  a  titkos  eszközök igénybevételére vonatkozó „szükségességi” határok kijelölésére.  Mindez  azt  jelenti, hogy a 69. § (3) bekezdése  alá  tartozó esetekben,  a bűncselekmény súlyosságától, büntetési  tételétől függetlenül kell mérlegelnie az engedélyezésre szóló  indítvány benyújtójának, valamint az engedélyező bírónak [sőt  sürgősségi elrendeléskor    (bírói   engedély   nélkül)    az    illetékes parancsnoknak], hogy az adott cselekmény összefüggésbe hozható- e az a)–h) pontok bizonytalan fogalomrendszerével.  Az  itt  [az a)–h) pontokban] említett — nem jogi — kategóriák azonban   rendkívül   széles  értelmezési  tartományt   tesznek lehetővé.  A   „nemzetközi  bűnüldözés”  nem  jogi,  hanem  kriminológiai fogalomkör,   amelynek   jogi   elemei   is   vannak.    Pontos meghatározása — sem jogszabályban, sem a jogirodalomban  —  nem létezik,    így    gyakorlatilag    bármely    bűncselekménnyel összefüggésbe    hozható,   hiszen   a    „hazai    bűnüldözés” nyilvánvalóan   része  annak  az  egységes  egésznek,   amelyet kriminológiai    (de   nem   feltétlenül    jogi)    értelemben világméretűnek tekintünk.  A  „gyermekkorú ellen irányul” kitétel lényegében határtalanná teszi a jogértelmezést, minthogy a megfogalmazásból következően a  bűncselekmény irányulhat közvetlenül vagy csak közvetetten a gyermekkorú  ellen.  Így e kategóriába igen  sok  bűncselekmény beletartozhat.  Az  eltűrhető mértéket meghaladó jogalkalmazói szubjektivizmus lehetőségétől   nem  mentes  a  „sorozatban   vagy   szervezett elkövetéssel   valósul  meg”,  a  „(…)   terror   jellegű”,   a (kábítószerrel    vagy)   „kábítószernek   minősülő    anyaggal kapcsolatos”, a „közbiztonságot súlyosan megzavarja”  kitételek értelmezése  sem.  Bár  közelít  a  Btk.  rendszerében   ismert meghatározáshoz, nem fedi le teljesen annak rendelkezéseit, így értelmezhetetlen kategória önmagában a „fegyveres  elkövetéssel valósul  meg” fogalomkör is. A meghatározásból nem  állapítható meg  pontosan,  hogy  ezen csak a Btk.  137.  §  4.  a)  pontja szerinti  lőfegyverrel, vagy a b) pont szerinti felfegyverkezve történő elkövetést is érteni kell-e.  Az  Rtv. 69. § (1) és (3) bekezdésének viszonyában alkalmazott jogtechnikai megoldás tehát a titkos információgyűjtés határait —  figyelemmel  a  63.  §  (1) bekezdésében  foglaltakra  és  a törvényből   hiányzó  általános  szükségességi   kritérumra   — beláthatatlanná,  az  indítványozók és engedélyezők  szubjektív megítélésétől függővé teszi.    3.4.  A  Be.  támadott  rendelkezése nagyrészt  az  Rtv.–  vel megegyező  szabályokat  tartalmaz. A 201.  §  (1)  bekezdés  a) pontja egyrészt az Rtv. 69. § (1) bekezdéséhez hasonlóan  az  5 évi   vagy   ennél  súlyosabb  szabadságvesztéssel  fenyegetett szándékos  bűncselekmények  esetén  teszi  lehetővé  a   titkos adatszerzés   engedélyezését.  Annak  (az  egyik   indítványban támadott)  megoldásnak nincs jelentősége, hogy a Be.  201.  §–a nem  tartalmaz a bűncselekmény bűntetti minősítésére  vonatkozó utalást.  A  Btk.  11. §–a ugyanis pontosan meghatározza,  hogy minden,  két  évnél  súlyosabb  szabadságvesztéssel  büntetendő szándékos  bűncselekmény bűntett és minden gondatlan cselekmény vétség.  Következésképpen  az 5 éves  büntetési  tételre  és  a szándékosságra  vonatkozó kritériumokból  pontosan  következik, hogy a szóban forgó magatartás csak bűntett lehet.  Az   Rtv.–hez  képest  az  alkalmazhatóság  határait   részben tágítja  azonban  a  201. § (1) bekezdés befejező  mondatrésze, minthogy  az  ilyen  bűncselekmény  kísérlete  és  előkészülete esetén is lehetővé teszi a titkos adatszerzést. E rendelkezés a büntetőjogi    jogszabályok   által   meghatározott    terminus technikusok  és  a  kialakult bírói gyakorlat  folytán  viszont (szemben  pl.  a  bűnmegelőzéssel) értelmezési  nehézséget  nem okoz.  Ugyanakkor  ez a kodifikációs megoldás szintén  kizárja, hogy  bűntetten kívül más esetben alkalmazható legyen a  titkos adatszerzés,    minthogy    a    gondatlanságból     elkövetett bűncselekménynek  fogalmilag  nem  lehet  sem  kísérlete,   sem előkészülete.  Úgyszintén  a  Btk. szabályai határozzák  meg  a  201.  §  (1) bekezdés  d)  pontjában — bár az Rtv. 69.  §  (3)  bekezdés  c) pontjában írt parttalan értelmezési tartományba helyezve  —  az üzletszerűség,  a  bűnszövetség,  és  a  bűnszervezet,  illetve hasonló  („lerontó értelmezést nem engedő”) kontextus nélkül  a fegyveresen  történő elkövetés fogalomkörét  (Btk.  137.  §  4. pont,  valamint  7–9.  pontok).  Ezen  fogalmak  értelmezésének kialakult  bírói gyakorlata van. Azok ugyanis számos esetben  a bűncselekmény  minősítő körülményei, illetve a  bűnszervezetben való részvétel egyben sui generis bűncselekmény is (Btk. 263/C. §).  Ebből  következően  tehát — azokat  kiemelve  az  Rtv.-hez hasonló,   a   világos  és  követhető  normatartalmat   lerontó szövegkörnyezetből  („sorozatban vagy  szervezett  elkövetéssel megvalósuló”) — tartalmuk megfelelően tisztázott.  A  Be.  201.  §  (1)  bekezdés b), c)  e)  és  f)  pontjaiban, valamint  a  d) pont első fordulatában a törvényhozó ugyanazon, vagy hasonló bizonytalan jogfogalmakat alkalmazta, mint az Rtv. 69.  §  (3)  bekezdésében (országhatárokon  átnyúló  bűnözéssel kapcsolatos,   kiskorú  ellen  irányuló,   kábítószerrel   vagy kábítószernek  minősülő  anyaggal  kapcsolatos,   stb.).   Ezek értelmezési tartománya azonban méginkább „kiszélesedik”  azzal, hogy  —  szemben az Rtv. rendelkezéseivel — a Be.  201.  §  (1) bekezdés  utolsó  fordulata szerint a  titkos  adatszerzés  nem csupán   befejezett   bűncselekmény,  hanem   a   bűncselekmény kísérlete  és — az önmagában is rendszerint nehezen megítélhető — előkészülete során is alkalmazható. Noha a büntető anyagi jog szabályai  szerint  az  előkészület  csak  kivételesen,   akkor büntetendő,   ha   azt  a  törvény  külön   kimondja,   a   Be. rendelkezéseiben  nem  szerepel  még  az  a  korlát  sem,  hogy előkészület  esetén  a titkos adatszerzés is  csak  Btk.  által büntetni   rendelt  esetekben  alkalmazható,   így   a   titkos adatszerzésnek bármely (szándékos) bűncselekmény  esetén  helye lehet. Abban az esetben pedig, ha a nyomozást az ügyész végzi — részint  a  201. § (1) bekezdés bizonytalan fogalmainak  tágító értelmezése   mellett   —  még  számos   további   esetben   is alkalmazható  a titkos adatszerzés. Ennek akkor  van  különösen nagy    súlya,   amikor   a   titkos   adatszerzés   sürgősségi elrendeléssel,  azaz magának az ügyésznek az engedélye  alapján folyik.  Márpedig a főszabály a Be.–ben az, hogy a nyomozás  az ügyész feladata.  Az  Rtv.–hez képest szélesíti a titkos adatszerzés tartományát a Be. 201. § (1) bekezdés a) pontja, amely a kriminológiai és a köznapi   szóhasználatban  is  súlyos  kategóriaként   használt nemzetközi  bűnözés helyett már csak — nem kevésbé  bizonytalan fogalomként — az „országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos” kitételt  tartalmazza. Szűkítő értelmezés szerint ez  csupán  a közvetlenül az ország földrajzi határain átnyúló (azaz csupán a szomszédos  államokra kiterjedő) cselekményeket  jelentheti,  a tágabb  értelmezés  alapján viszont  a  világ  bármely  pontján elkövetett  bűncselekményt takarja. A törvényszövegből  hiányzó határozott névelő ez utóbbi értelmezést támogatja. A 201. § (1) bekezdés  b)  pontja  pedig az Rtv. 69. § (3)  bekezdésének  b) pontját  tágítva  a  gyermekkorú  helyett  a  kiskorú  fogalmát iktatja   be.   Ezzel   ismét  automatikusan   bővíti   azt   a bűncselekményi   kört,  amelyek  esetén  helye   lehet   titkos adatszerzésnek.  3.5.   Személyi   értelemben   hasonlóképpen   szélesíti    az alkalmazás  kereteit a Be. 202. § (1)–(2)  bekezdése,  amely  a gyanúsítotton   kívüli  személyekre  is  megengedi   a   titkos adatgyűjtés alkalmazását. Kiterjeszti a lehetőséget mindazokra, akikre   a   gyanúsítottal   való   „bűnös   kapcsolattartásra” vonatkozóan  adat  merül  fel  vagy  akikről  ilyen   kapcsolat megalapozottan feltételezhető. A kiterjesztésnek  nem  akadálya az  sem,  ha  az további, a „feltételezett bűnös kapcsolatokon” kívülálló,  ám  velük kapcsolatban lévő, vagy kapcsolatba  lépő harmadik  személyeket is érint. Ezzel az alkalmazással érintett személyi kör beláthatatlanul szélessé válik.  A  bűnös kapcsolattartás szintén nem büntetőjogi kategória.  A Btk.   ugyanis  pontosan  meghatározza  a  jogilag  értékelhető bűnkapcsolatokat; ilyen a társtettes, a felbújtó  és  bűnsegéd, szélesebb kategorizálás szerint pedig ebbe a körbe tartozik  az önálló  különös  részi tényállásban szereplő bűnpártoló  és  az orgazda.  Minthogy  a  Be. nem ezeket a terminus  technikusokat alkalmazza,  a  „bűnös kapcsolattartás” fogalmát  nyilvánvalóan ezen   kívül   eső   kategóriának  tekinti,  amely   ugyanakkor határozott jogi tartalommal nincs kitöltve, s ezáltal rendkívül tág értelmezést tesz lehetővé.  Mindezen   körülményeknek  a  Be.   200.   §   (3)   bekezdése szempontjából  is jelentősége van. Ez ugyanis előírja,  hogy  a titkos  információgyűjtést a nyomozás elrendelése  után  titkos adatgyűjtéssé   kell  átalakítani,  azaz  egymásnak   meg   nem feleltethető  és szubjektív értelmezést egyébként  is  lehetővé tévő  fogalmak  alapján a nem azonos céllal elrendelt  „rejtett nyomozás”  különböző módjait egymásnak meg kell  feleltetni.  A cél  nem csupán az Rtv. 69. § (3) bekezdésének és a Be. 201.  § (1) bekezdésének tételes szabályai alapján nem lehet azonos, de még  a  fogalmi  absztrakció szintjén sem. Az Rtv.  69.  §  (3) bekezdéséből célként csak a prevenció következik, a Be. 200.  § (1)  bekezdése  és  a  201. § (1) bekezdése  szerint  a  titkos adatszerzés célja a büntetőeljárás lefolytatásának céljával:  a büntető  igény  érvényesítésével azonos. Ezen  belül  a  titkos adatszerzés  szempontjából figyelembe veendő nyomozási  szakasz célja  a  Be.  164.  § (2) bekezdése szerint  a  bűncselekmény, illetve   az  elkövető  felderítése,  a  bizonyítási   eszközök felkutatása   és   biztosítása,  továbbá   a   tényállásnak   a vádemeléshez szükséges mértékig való felderítése. Az Nbtv. 3. §- ából  következően pedig a nemzetbiztonsági célú  felderítés  az Nbtv.-ben meghatározott feladatok ellátásával a nemzetbiztonság érdekeinek    érvényesítését,   az   ország    szuverenitásának biztosítását, alkotmányos rendjének védelmét szolgálja. Éppen a célok  különbözősége miatt eltérő az Rtv. és az Nbtv.  szerinti engedélyezés  rendje. Ez teszi lehetővé és indokolja,  hogy  az Nbtv.   alkalmazásakor  az  igazságügyi  miniszter  járjon   el engedélyezőként.  A  bűnüldözési célú titkos  információgyűjtés esetén  az  érintettek alapjogainak sérelme  és  a  bűnüldözési érdek   között,  a  nemzetbiztonsági  célú  engedélyezéskor   a büntetőeljárási következményekkel nem feltétlenül  együtt  járó nemzetbiztonsági  érdek  és  az alapjogi  sérelem  között  kell mérlegelni.  Utóbbi  esetben a miniszter vállalja  a  politikai felelősséget,  míg  a bírónak politikai felelőssége  fogalmilag nem lehet.    3.6.  Az  előzőekben  kifejtettekből megállapítható,  hogy  az Rtv. 69. § (3) bekezdésében és a Be. 201. § (1) bekezdésének  a fentebb megjelölt eseteiben a titkos információgyűjtés, illetve a   titkos   adatszerzés  speciális  feltételeinek  értelmezése parttalanná    válik.   A   titkos   eszközök   és    módszerek igénybevételének  általános szükségességi  feltételrendszere  — eltekintve   a   korábbiakban   kifejtett   szűk    körtől    — meghatározatlan.  Az  alkalmazás  mérlegelési  szempontjait   a vizsgált két törvény nem rögzíti. A konkrét feltételül  szabott törvényi kritériumok igen tág értelmezést engednek meg.  Mindez alapvető  ellentétben  áll a jogbiztonságból  fakadó  jogállami elvárásokkal,  mert  sérül az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdéséből levezethető, a jogszabályok világos normatartalmához fűződő  és az  alkalmazásuk következményeinek kiszámíthatóságára vonatkozó követelmény.  Az  Alkotmánybíróság több ízben rámutatott, hogy az  Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdése nem szubszidiárius, hanem a  jogállamiság követelményét  normatív  tartalommal  meghatározó   rendelkezés (legutóbb:  pl.  Abh2., ABH 2004, 241, 255.).  „A  jogállamiság elvét  az  alaptörvény  további  rendelkezései  részletezik,  e szabályok  ugyanakkor  nem  töltik  ki  teljes  egészében  ezen alapértékek tartalmát, ezért a jogállam fogalom értelmezése  az Alkotmánybíróság   egyik   fontos   feladata.   (…)   Noha   az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata során   a   vizsgált  rendelkezésnek  elsősorban  az  Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez nem  jelenti  azt,  hogy az általános rendelkezéseket  formális deklarációnak  tekinti,  s  az alapelveknek  pusztán  kisegítő, másodlagos szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen  szereplő jogállam   alapértékének  sérelme  önmagában   is   megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 64–65.].  A  jogállamiságnak  számos  összetevője  van:  a  jogalkotásra vonatkozó   törvényi  követelmények  megtartása,  az   eljárási garanciák  megléte, a jogbiztonság, az önkényes  jogértelmezést kizáró  és  a  jogintézmények kiszámítható működését  biztosító világos  és  követhető normatartalom megléte. Ezen  alkotmányos követelmények  tartalmát  az  Alkotmánybíróság  jelentős  számú határozatában fejtette ki. Döntéseiben hangsúlyozta,  hogy:  „a jogállamiság  egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a   polgárok   számára   megismerhető  és  kiszámítható   módon szabályozott   korlátok  között  fejtik   ki   tevékenységüket” [4/1999.  (III.  31.)  AB határozat,  ABH  1999,  52,  61.].  A jogbiztonság  a  jogállam  lényegi  ismérve,  amely  az   egyes jogintézmények  szabályozása  során  széles  mérlegelési  jogot biztosít a jogalkotó számára, de megköveteli, hogy ennek  során az  Alkotmány rendelkezéseinek megfelelő tartalommal járjon el. [összefoglalóan: pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 82–83.].  A   titkos   eszközök  és  módszerek  alkalmazására  vonatkozó vizsgált szabályozás ennek a követelménynek nem tesz eleget.  Az     igénybevétel    feltételeit    körülíró     „általános” felhatalmazás,  az egyes, egymástól jelentős  mértékben  eltérő súlyú    alapjogi    korlátozást   lehetővé    tévő    eszközök igénybevételére  vonatkozó  differenciálatlan  szabályozás   az alkalmazó  szabad  belátásától teszi  függővé  az  alkalmazást, illetve  azt,  hogy az egyes esetekben mely és hány  alapjogot, milyen  mélységben korlátozó módszer mellett dönt. Az  egymásra épülő  törvényekben (Rtv., Nbtv., Be.) egymással sem céljaikat, sem   fogalmi  rendszerüket  tekintve  össze  nem  egyeztethető szabályok   tág   teret  adnak  az  önkényes   jogértelmezésre, ugyanakkor  nem  tartalmaznak az egyes  eszközök  és  módszerek igénybevételével szemben az alkalmazókat kellő  megfontoltságra intő  hatékony  törvényi  korlátokat.  Ezzel  a  jogintézmények eljárási  garanciát  jelentő lényege  üresedik  ki,  ami  pedig közvetlenül  érinti  a tisztességes eljárás feltételét  jelentő törvényes bizonyítás követelményét.  A  titkos  információgyűjtés és a titkos adatszerzés  törvényi szinthez kötött szabályozásának egyik fő célja ugyanis, hogy  a magánszféra  minden (akár a legintimebb) szegmensébe  erőteljes beavatkozást  lehetővé  tévő,  és a  bűncselekmény  elkövetőjén kívül másokat is — adott esetben — nagy számban érintő eszközök és  módszerek  alkalmazása  ne  függjön  az  alkalmazók  és  az alkalmazást   engedélyezők  ellenőrizhetetlen   diszkrecionális döntésétől.  A  megfelelő  szabályozás  zárhatja  csak  ki   az önkényes  alkalmazást és teszi lehetővé, hogy a  büntetőeljárás során  ténylegesen  csak  törvényesen  beszerzett  bizonyítékok kerülhessenek  felhasználásra. A  bizonyítás  törvényessége  az állam   büntető  igényének  érvényesítésére  keretül   szolgáló büntetőeljárás   elve   és  alapvető   igénye.   A   bizonyítás törvényességére vonatkozó eljárási intézmények és rendelkezések a  hatóságok  és a bíróság önkényének kizárását  szolgálják.  E szabályok   érvényre  jutása  attól  függetlenül  áthághatatlan követelmény,  hogy  a  bizonyítékok  beszerzésére  a   proaktív szakaszban vagy a nyomozás elrendelése után került sor.    3.7.1.  Az  Alkotmány a magánszférához való  jogot  az  emberi méltósághoz  való  jog,  az 54. § (1) bekezdésén  keresztül  az általános  személyiségi jog részeként, annak egyes  elemeit:  a magánlakás  sérthetetlenségéhez, a magántitkok és  a  személyes adatok  védelméhez való jogot pedig az 59. §  (1)  bekezdésében nevesítetten is alapjogi védelem alá helyezi. A titkos eszközök és    módszerek   alkalmazása   szükségképpen   a   magánszféra legszorosabban   vett   tartományát,   az   egyéni    autonomia kiteljesedésének terepet biztosító magánlakást,  az  ott  folyó individuális tevékenységet és a magánlakás védelmével  szorosan összefüggő, de az emberi méltósághoz való jogtól szintén el nem választható magántitkokat korlátozzák.  A   magánlakás   sérthetetlenségéhez  való   jog   az   emberi méltósághoz  való  jog meghatározott szempontú  konkretizálása. Ennek   a   térbeli  szférának  a  védelme  éppen   azért   nem relativizálható,  mert  az  alapjogi  védelem   —   az   emberi méltósághoz   való  jogból  következően  —  nem   önmagában   a helyszínt,  hanem  az  embert védi. A  magántitokhoz  való  jog önmagában  véve  is olyan erős alapjog, amely elválaszthatatlan kapcsolatban  áll  más  alapjogokkal:  az  emberi   méltóságból következő  általános  cselekvési  szabadsággal,  a  személyiség szabad     kibontakozásával,    a     kommunikációs     alapjog önrendelkezésre   vonatkozó   aspektusával.   Az    információs önrendelkezési  jognak  fontos  eleme,  hogy  az   érintett   a személyes  adatainak  útját  befolyásolni  tudja  vagy   nyomon követhesse, illetve hogy kérelmére az adatkezelő tájékoztassa a kezelt   adatairól,  az  adatkezelés  céljáról,   jogalapjáról, időtartamáról, továbbá arról, hogy az adatokat  kik  és  milyen célból kapják vagy kapták meg.  3.7.2.  Az  Alkotmánybíróság  több  ízben  hangsúlyozta:   „az államszervezet demokratikus működése magában foglalja azt, hogy az  állam,  szerveinek tevékenységén keresztül eleget  tesz  az alapvető  jogok  tiszteletben tartására és védelmére  vonatkozó alkotmányos kötelességének. Az államnak kötelessége  az  alanyi jogok  védelme mellett az egyes szervek működését úgy kiépíteni és  fenntartani, hogy azok az alapjogokat — az alanyi  igénytől függetlenül is — biztosítsák [36/1992. (VI. 10.) AB  határozat, ABH  1992, 207, 215.]. Számos határozatában rámutatott arra is, hogy  az  alapvető jogok — bár a szükségesség és az  arányosság keretei között korlátozhatók — érvényre jutása a jogintézmények alkalmazása során nem válhat esetlegessé. A jogi szabályozással szemben   [ebből  a  szempontból  is]  alapvető   kívánalom   a jogbiztonság,     a    normavilágosság,    a    kiszámíthatóság követelményeinek   szem  előtt  tartása  (…)”  [összefoglalóan: Abh1.,   ABH   2003,  525,  534,  541.].  Ebből  a  szempontból ugyanakkor  a  jogállamiság klauzulája  szorosan  összefügg  az alapjogi   védelem   alkotmányos   elvével,   mert    a    jogi szabályozásnak  kell  alkotmányosan  is  kielégítő  garanciákat tartalmaznia  arra,  hogy  az  alapjogok  korlátozása  törvényi szinten  és az egyedi esetekben megfeleljen az Alkotmány  8.  § (2)  bekezdéséből fakadó alkotmányi követelményeknek. Erre csak alkotmányosan elismerhető kényszerítő okból, másik alapvető jog vagy  szabadság védelme, más alkotmányos cél és  érték  védelme érdekében  akkor kerülhet sor, ha ez más módon  nem  érhető  el [pl.  5/1999.  (III.  31.) AB határozat, ABH  1992,  75,  85.); 6/1998.  (III. 1. AB határozat, ABH 1998, 91, 98–99.;  36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 272.; 65/2003. (XII. 18.) AB határozat, ABH, 2003, 707, 718–719.].  A  fentiekből  következően  a  titkos  eszközök  alkalmazására vonatkozó,   az   alkotmányos   célként   elismert,    közrend, közbiztonság  védelme  érdekében  sem  adható  a  jogalkalmazók számára olyan általános felhatalmazás, amely az alapvető  jogok korlátozását  anélkül teszi lehetővé, hogy  a  szükségesség  és arányosság követelményének érvényesülése a felhatalmazás  egyes feltételei  vonatkozásában — absztrakt és konkrét értelemben  — ellenőrizhető lenne. Ez a helyzet az egyes ügyekben ugyancsak a bizonyítás törvényességére vonatkozó eljárási garanciák,  végső soron a tisztességes eljárás érvényesülését eliminálja.  A  szabályozás szempontjából lényeges, hogy a titkos  eszközök alkalmazásával  folyó nyomozás vagy előzetes  információgyűjtés folyamata jellegénél fogva nem kerülhet külső kontroll alá.  Az igénybe   vett   eszközökről  és  módszerekről  az   érintettek legfeljebb szűk körben, csak a titkos nyomozás befejezése után, s  akkor sem minden esetben szerezhetnek tudomást. Ily módon az eszközök alkalmazása folytán okozott alapjogi sérelmük miatt  a hatékony jogorvoslat is kizárt.  Ez   attól   függetlenül  így  van,  hogy   az   engedélyezett információszerzést vagy adatgyűjtést a bíró  annak  folyamatban léte  alatt  is ellenőrizheti. Ez az ellenőrzés az  adatvédelmi szempontokat és a magánszféra védelmét csak közvetve  támogatja és  hatékonysága  is  korlátozott.  Ilyenkor  ugyanis  csak  az engedélyezés  törvényben megszabott kereteinek megtartása,  nem pedig   a  folyamata  vonható  kontroll  alá  (azt  az  eszközt használták-e  amire  az  engedély  szólt,  arra  a   személyre, bizonyítási eszköz felderítésére folytatták-e azt, aki vagy ami az engedélyben szerepel, stb.). Egyik törvény sem ír elő a bíró számára  ellenőrzési  kötelezettséget,  s  még  csak  orientáló szabályok  sincsenek arra nézve, hogy mikor élhet az ellenőrzés lehetőségével. A magánszféra hatékony védelmét,  az  alkalmazás rendjét  —  ideértve  annak okait és feltételeit  —  szabályozó törvényeknek   kell(ene)  biztosítaniuk.  A  fogalomrendszerben meglévő  jogbizonytalanság a szabályok összehangolatlansága,  a titkos    információgyűjtésre   és   a    titkos    adatszerzés indokoltságára  vonatkozó  általános  törvényi   mérce   hiánya azonban  éppen  ez ellen hat. Így bár a bűnüldözés,  a  büntető igény érvényesítése — mint elismert jogállami cél — szükségessé teheti   az   alapjogok   korlátozását,   az   arányosság   nem biztosított.  Az  Alkotmánybíróság  a  20/2006. (V.  31.)  AB  határozatában összefoglalóan  rögzítette,  hogy  az  Alkotmány   2.   §   (1) bekezdésének  normatív  tartalmából következően  a  büntetőjogi eszközök   alkalmazására   csak  a   jogbiztonság   igényét   a büntetőjogi  dogmatika  szempontjából is kielégítő  szabályozás mellett  van  mód.  „Az  Alkotmánybíróság eddigi  gyakorlatából következően  a jogbiztonság, s ezen belül a normavilágosság,  a norma  alkalmazásának kiszámíthatósága, az önkényes  értelmezés lehetőségének  kizárása a személyes szabadságjogokat  mindenkor erőteljesen  érintő büntetőjogi következmények alkalmazhatósága szempontjából abszolút érték és nem relativizálható (ABK, 2006. május, 344, 350.). Az Abh1.-ben pedig — éppen az Rtv. 69. § (3) bekezdése  kapcsán — rámutatott, hogy noha az  Alkotmánybíróság mindig   nagy   jelentőséget  tulajdonított   a   jogalkalmazói jogértelmezésnek „az alkotmányosan is elfogadott  rendszerképző jogértelmezésnek megvannak a határai: ez nem kerülhet szembe  a jogbiztonság  követelményével.  A  jogalkalmazói  jogértelmezés ezért   csak  olyan  működőképes  jogszabályra  épülhet,  amely világosan kijelöli az adott jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait és rendjét, az alkalmazásával érintettek körét,  azok  jogait  és kötelezettségeit  és  az  intézménnyel összefüggésben igénybe vehető jogorvoslati rendet”  (ABH  2004, 525,   549–550.).   Jogértelmezéssel  pedig   semmiképpen   nem határozhatók  meg  azok  a  fogalmak,  amelyek  önmagukban   is bizonytalanok, sőt az alkalmazás konkrét időpontjában (az egyes ügyekben)   meghatározhatatlanul  tág  körben  és   esetlegesen összekapcsolódva a bizonytalanságot felerősítik.  Az  Rtv.  69.  §  (3) bekezdése, illetve  a  Be.  201.  §  (1) bekezdés  b), c) pontjai, d) pontjának első fordulata, valamint e)  és  f)  pontjai  nem  felelnek meg a fenti  alkotmányossági követelményeknek.    4.1.  Az  Rtv.-ből  hiányzik, a Be.-ben  pedig  homályosan  és további   kiszámíthatatlan   értelmezést   megengedő   homályos fogalmakkal    („aránytalan   nehézség”;    „valószínűsíthetően eredményre  vezet”) körülírtan került meghatározásra  a  titkos eszközök  igénybevételének indokoltságára  vonatkozó  általános („szükségességi”)  feltétel. Mindkét törvényből  hiányoznak  az alkalmazásukra és az engedélyezésükre vonatkozó,  a  kérelemről határozni jogosult bíró számára a mérlegelés kereteit  kijelölő igazodási   pontok.   Mindez  nem  teszi   lehetővé,   hogy   a jogalkalmazói  gyakorlat  a törvény  által  megfelelő  mederben tartott    jogértelmezés    útján    elősegítse    a     titkos információszerzés és a titkos adatgyűjtés során a  jogbiztonság követelményének,  az eljárási garanciáknak  az  érvényesülését, minek  folytán  sérülnek a magánszféra védelmére vonatkozó,  az Alkotmány   59.  §  -ában  biztosított  jogok  is.   Ezért   az Alkotmánybíróság a felsorolt rendelkezéseket megsemmisítette.    4.2.   A   megsemmisítés  időpontjának   meghatározásakor   az Alkotmánybíróság  —  eddigi gyakorlatát követve  —  tekintettel volt   arra,  hogy  a  jogszabály  alkotmányellenességének   az Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a továbbiakban:  Abtv.)  43. §-ában meghatározott  következményei szoros  összefüggésben állnak a jogbiztonság elvével  [először: 10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH 1992, 72, 73–74.; 66/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 397, 407.]. A 64/1997. (XII. 17.)  AB  határozat kimondta, hogy a főszabályként irányadó  ex nunc  hatályú  megsemmisítéstől  akkor  lehet  eltérni,  „ha  a jogbiztonság  vagy  az eljárást kezdeményező  különösen  fontos érdeke   indokolja”  (ABH  1997,  380,  388.).  A  pro   futuro megsemmisítés a jogbiztonságot szolgálja abban az  esetben,  ha az  alkotmányellenesség  kimondására úgy  kerül  sor,  hogy  az Alkotmánybíróság   indokoltnak   tartja   az   alkotmányellenes jogszabály  helyett  új  szabályozás  megalkotását.  Ebben   az esetben  — ha az alkotmányellenes jogszabály időleges hatályban tartása    kevesebb   veszélyt   jelent   a   jogrend    épsége szempontjából, mint az azonnali megsemmisítés — éppen a jogrend kiszámítható  működésének  biztosítása  érdekében  a   jövőbeni hatályú  megsemmisítés  indokolt [pl.  Abh1.,  ABH  2003,  525, 549–550.;  54/2004.  (XII. 13.) AB határozat,  ABH  2004,  690, 770.].  Az  Alkotmánybíróság a közrend és a közbiztonság védelmére, az államnak  a nemzetközi jogi kötelezettségekből fakadó,  ezen  a téren  is  meglévő együttműködési kötelezettségére  figyelemmel nem  tartja  kívánatosnak,  hogy az engedélyhez  kötött  titkos eszközök  alkalmazásának lehetősége időlegesen teljes egészében kikerüljön   a  bűnüldözésre  jogosult  és  köteles   hatóságok eszköztárából. Az azonnali megsemmisítés esetén fennáll továbbá az   a   veszély   is,   hogy   a   jogterület   lefedetlensége alkotmányossági    szempontból    nem    kívánatos    mértékben felértékelné  az engedélyhez nem kötött eszközök  és  módszerek használatát, fokozná azok indokolatlan igénybevételét. Ezért  a támadott   rendelkezéseket  a  törvényhozás   számára   az   új jogszabályok  megalkotására elegendő  idő  biztosításítval  pro futuro hatállyal semmisítette meg.    4.3.    Elutasította   viszont   az   Alkotmánybíróság    azon indítványt,  amely  a titkos adatgyűjtésnek  olyan  feltételeit támadta,  amelyeknek  speciális tartalma más  jogszabály  által pontosan  meghatározott, a gyakorlat által kidolgozott,  s  így értelme bizonytalannak nem tekinthető.  Úgyszintén  elutasította azt az indítványt  is,  amely  a  Be. 201.  §  (1)  bekezdés vonatkozásában mulasztás megállapítására irányult,  minthogy a sérelmezett rendelkezés normatartalma  az Rtv.  szóhasználatától való eltérés ellenére — más jogszabályok közbenjöttével — bírói jogértelmezéssel megállapítható.                               V.                                  Az  Alkotmánybíróság a továbbiakban a Be. 2006.  június  30-ig hatályban   volt   206.  §  (3)  bekezdésének  alkotmányosságát vizsgálta.    1.  Az  Alkotmánybíróság a hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányellenességét  fő szabályként nem  vizsgálja  (először: 335/B/1990/13.  AB  határozat,  ABH  1990,  261,  262.).   Erre utólagos  normakontroll  keretében csak  az  Abtv.  38.  §  (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés, illetve a 48. § szerint alkotmányjogi  panasz  alapján  van  mód,  mivel   ezekben   az esetekben  az  alkalmazott  jogszabály  alkotmányellenességének megállapítása mellett a konkrét ügyben való alkalmazási tilalom kimondására  is  van lehetőség. A Be. 206. §  (3)  bekezdésének alkotmányossági   vizsgálatára  annak  módosítását   megelőzően érkezett bírói indítvány, így a vizsgálatot az Alkotmánybíróság lefolytatta.    2.  A  IV. fejezet 3.3.–3.4 pontjai tartalmazzák, hogy  a  Be. egyes  rendelkezései a titkos adatgyűjtés körét —  már  a  most vizsgált  rendelkezéstől függetlenül is —  személyi  és  tárgyi értelemben   egyaránt  rendkívüli  mértékben  kiszélesítik.   A „rejtett  nyomozás” hatókörét fokozza az a  körülmény,  hogy  a jelentős  mértékű jogbiztonsági hiányokban szenvedő Rtv.  és  a Be.,  valamint  az  Nbtv.  rendelkezéseit  a  Be.  200.  §  (4) bekezdése  alapján  össze  kell  kapcsolni,  minthogy  a  külső engedélyhez   kötött   titkos  információgyűjtés   a   nyomozás elrendelését   követően   csak   bírói   engedéllyel,    titkos adatszerzésként  folytatható. A már kifejtettek  szerint  ez  a rendelkezés a célhoz kötöttség elvét már önmagában is feloldja.    2.1.  A  Be.  támadott,  2006.  június  30-ig  hatályban  volt rendelkezése a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés eredményének  az eredeti bírói engedélytől eltérő —  lényegében korlátozás  nélküli  —  felhasználását tette  lehetővé.  A  már kifejtetteken  túl ez azt jelentette, hogy az ügy tárgyalásakor a  „rejtett nyomozás” adatai az engedéllyel nem érintett  másik büntetőeljárásban,   az   engedélyben  megjelölttől   különböző (bármely)  bűncselekmény  esetén, olyan  harmadik  személyekkel szemben is felhasználhatóvá váltak, akikre eredetileg nem  volt bírói  engedély. Megengedte továbbá olyan bizonyítási  eszközök felhasználását  is,  amelyek  felkutatását  eredményező  titkos eszköz,    illetve   módszer   alkalmazása   tekintetében    az engedélyezési eljárást nem folytatták le.  Ezekben   az   esetekben   semmiféle   olyan   garancia    nem érvényesült,  amelyet a törvény — az egyébként  minden  esetben külső   engedélyhez  kötött  —  titkos  adatszerzéssel  szemben megkíván.  Ezáltal maga a bírói engedély — mint jogintézmény  — kiüresedett.  Követhetetlenné vált,  hogy  a  Be.  206.  §  (3) bekezdésének   alkalmazásakor  a  bizonyítás   törvényességével összefüggésben  milyen követelményeket kell vizsgálni  abból  a szempontból,    hogy   a   titkos   információgyűjtés    titkos adatszerzéssé  alakításakor  megvoltak-e  a  Be.  200.  §   (4) bekezdése szerinti feltételek.  A   törvényhely  bizonytalan  tartalmú  rendelkezések  alapján hipotézisek   vizsgálatát  kívánta   meg   az   érdemi   döntés meghozatalára   kötelezett,   de   az   iratokat   csak   egyes részleteiben megismerni jogosult bíróságtól, amikor az engedély szerinti   cél   és   az   újabb   büntetőeljárásban   szereplő feltételezett      —      törvényi      szinten      fogalmilag vsszeegyeztethetetlen — cél azonosítására kötelezték.  Noha  az alkalmazható  eszközök  jogkorlátozó  jellege  között   markáns különbségek vannak (pl. levél átvizsgálás illetve magánlakásban történtek  technikai eszközzel való megfigyelése és rögzítése), az  nem  is lehetett eleme a mérlegelésnek, hogy vajon  mindkét ügyben  ugyanazon  eszköz alkalmazására volt-e  (lett  volna–e) lehetőség. Engedélyezési eljárás (viszonyítási alap)  hiányában pedig annak vizsgálata, hogy a titkos információgyűjtés során a bizonyítási   eljárás  törvényességére  vonatkozó   szabályokat megtartották–e, eleve értelmezhetetlenné vált.  A     titkos     információgyűjtés    kezdeményezésében     és lefolytatásában  az ügyésznek sincs semmilyen  szerepe,  így  a folyamat  „törvényességi” szempontból még abban  az  értelemben sem  állt  semmilyen kontroll alatt, hogy akár  az  engedéllyel érintett,  akár harmadik személyek esetén a célok  azonosságára vonatkozó rendelkezések nem sérültek-e, az engedélyben szereplő eszköz  (módszer) alkalmazásának kereteit nem lépték-e  túl,  s esetleg  volt-e ok az engedélyező által lefolytatandó  közbenső ellenőrzésre. A titkos információgyűjtés végső soron az eljárás proaktív   szakaszának   olyan  része  volt,   amely   törvényi hiányosságok,   illetve   titokvédelmi  rendelkezések   folytán semmilyen  külső  vagy legalább a szervezeten  belüli  kontroll alatt   nem  állt.  Annak  folytatói  —  egyben  a  tevékenység ellenőrzőjeként  és  értékelőjeként  —  kizárólagos  jogkörrel, ellenőrizhetetlen szempontok alapján dönthettek arról is,  hogy a titkos eljárás mikor és mennyiben válhat nyílttá.     2.2.  A  titkos  nyomozások bírói kontroll  alá  rendelése  a jogbiztonságot,   a  jogállami  garanciák  érvényesülését,   az alapjogok védelmét hivatott szolgálni. Az állam az Alkotmány 8. §  (1)–(2)  bekezdéséből  levezetett objektív  intézményvédelmi kötelezettségéből  eredően  köteles  úgy  alakítani  az  „egyes alapjogok  megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti feltételeket,  hogy mind a többi alapjoggal  kapcsolatos,  mind pedig  egyéb  alkotmányos feladataira  is  tekintettel  legyen; [ami]   az   egyes   jogoknak  az  egész   rend   szempontjából legkedvezőbb  érvényesülését teszi  lehetővé,  s  mindezzel  az alapjogok összhangját is előmozdítja” [64/1991. (XII.  17.)  AB határozat,   ABH  1991,  297,  302-303.].  A  büntetőeljárással összefüggésben    —   éppen   annak   szükségképpen    súlyosan jogkorlátozó   volta  miatt  —  különösen   fontos   az   olyan szabályozás kialakítása, amely hatékonyan szolgálja  e  védelmi funkció  érvényesülését [összefoglalóan: pl. 12/2004. (IV.  7.) AB  határozat, ABH, 2004, 217, 221–222.; 17/2005. (IV. 28.)  AB határozat, ABH 2005, 175, 190–191, 193.].   A     titkos    eljárások    vonatkozásában    az    objektív intézményvédelmi  kötelezettség abban is megnyilvánul,  hogy  a bűnüldözés hatékonyságához fűződő alkotmányosan elismerhető cél és  az  alapjogok érvényesülése között megteremtendő  egyensúly érdekében  a  szabályozásnak  a titkos  eszközök  és  módszerek alkalmazásakor  is  biztosítania kell az eljárással  érintettek személyi  integritásának  megőrzését.  Ebben  a  tekintetben  a privát szférához való jog az emberi méltósághoz való jog  olyan érinthetetlen lényege, amelynek biztosítása érdekében  eljárási garanciákra  is  szükség  van.  Az  egyes  titkos  eszközök  és módszerek   engedélyezésére   vonatkozó   eljárás   lényege   a törvényben  meghatározott  feltételek  fennállásának   előzetes vizsgálata,  ami  ezen „technikák” személyi,  tárgyi,  valamint időbeli kereteit is meghatározza. A bírói engedélyhez kötöttség és  a  bírói ellenőrzés lehetőségének megteremtése az alapjogok szükségtelen korlátozásával szembeni olyan biztosíték, amely  a büntetőeljárás      során     az     állam     intézményvédelmi kötelezettségének közvetítésére alkalmas.   A  Be.–nek a támadott rendelkezés idején hatályos 206. §  (3) bekezdése   alapján   és   az  ott   írt   feltételek   mellett engedélyezett  utólagos  felhasználás  intézménye   azonban   — függetlenül e jogintézmény szabályozottságának a határozat  IV. fejezetében   vizsgált,  alkotmányjogi   értelemben   vett   és alkotmányosan   kifogásolható  minőségétől  —  kiüresítette   e feltételrendszert.  Az  utólagos  felhasználást  ugyanis   mind személyi  mind tárgyi értelemben maga a törvény  oldotta  el  a bírói   engedély   kereteitől.  A   vizsgált   törvényhely   az engedélyezett  titkos  információgyűjtés  alanyának  azonossága körében  semmiféle egyezést nem kívánt meg, a tárgyi értelemben vett  azonosságnak pedig csak az — alkotmányosan  egyébként  is kifogásolható  —  általános engedélyezési  feltételek  szintjén kellett  fennállnia. Ez még a „bűncselekmény-azonosságára”  sem terjedt ki, az időbeli korlátozásra vonatkozóan pedig semmilyen szabály nem érvényesült. Más szóval az így nyert információk  a bűncselekmény  elévülési idején belül —  harmadik  személyekkel szemben — korlátozás nélkül felhasználhatók voltak.    2.3.   Az   Alkotmánybíróság   határozataiban   következetesen kifejtette,   hogy   a  tisztességes  eljárás  követelményeinek érvényesülése érdekében nélkülözhetetlenek az alkotmányi és  az eljárási garanciák. Az eljárás szereplői jogainak és érdekeinek védelméhez  szükséges biztosítékok egyebekben akár  az  igazság megállapításának lehetőségét is csökkenthetik (pl.  Abh2.,  ABH 2004, 241, 256.). Ezen alkotmányos tételekből következik az is, hogy  a  bűnüldözésnek  szigorú anyagi és eljárásjogi  korlátai vannak.   „A  bizonyítás  sikertelensége  éppenúgy   az   állam kockázati  körébe  tartozik, mint az eljárás  során  elkövetett hibák,  sőt  —  eltérő  törvényi  rendelkezés  —  hiányában  az eljárást  akadályozó  bármely körülmény  is,  amely  folytán  a büntetőeljárás  ideális célja, az igazságos és  célját  betöltő büntetés  kiszabása nem teljesülhetett” [9/1992.  (I.  30.)  AB határozat, ABH 1992, 59, 70.].  A  bűncselekmény  bizonyításához (bizonyíthatóságához)  fűződő érdekkel   szemben   a  tisztességes  eljárás  követelményeiből fakadóan   korlátokat   állítanak  a  védelemhez   való   jogra vonatkozó,  illetve  az  alapjogok szükségtelen  és  aránytalan korlátozását  tiltó szabályok. A jogalkotónak  kell  egyensúlyt teremtenie  a  bűnüldözés eredményességéhez,  az  ország  belső rendjéhez   és  közbiztonságához  fűződő  érdekek,  a   büntető igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárások  és  az alkotmányos   jogok  érvényesülése  között  [részletesen:   pl. 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 92.; 26/1999. AB határozat  ABH  1999,  265,  275–277.;  14/2004.  (V.  7.)   AB határozat ABH 241, 255–256.]).    2.4.  A  titkos  információszerzés  és  a  titkos  adatgyűjtés anyaga  nem  része  a büntető iratoknak, ahhoz  sem  az  ügyben dönteni  jogosult bíró, sem a védelem nem fér hozzá. A vizsgált rendelkezés  hatálya  idején  a  bírósági  irathoz   a   titkos információszerzés és a titkos adatgyűjtés anyagából  az  ügyész csupán   néhány   okirati  bizonyítékot   csatolt:   a   titkos adatszerzés   engedélyezése  iránti   indítványt,   a   bíróság engedélyezésről   szóló   határozatát   és    az    adatszerzés végrehajtásáról  szóló,  (de  nem annak  a  végrehajtója  által jegyzett)   jelentést.  Ezek  alapján  a   titkos   adatgyűjtés lefolytatásának   törvényessége  rendkívül  szűk   körben,   az alapjogok korlátozásának tényleges szükségessége és arányossága pedig  egyáltalán  nem volt ellenőrizhető.  A  jelentésből  nem derült  ki  sem  a  résztvevőkre, sem az eszköz  alkalmazásának időtartamára, helyszínére, illetve az engedéllyel érintett és a harmadik  személy közötti kapcsolatfelvétel és  kapcsolattartás terepére  vonatkozó semmilyen adat. Az alkalmazás  folyamatáról ez  az  okirat — eltérő törvényi rendelkezés híján —  csupán  a jelentés   készítője   által  „szükségesnek   ítélt   mértékig” tartalmazott  tájékoztatást. A titkos  adatszerzéssé  alakított titkos  információgyűjtés anyagáról pedig — az  ügyben  dönteni jogosult,   s   ennek   során  a  bizonyítás   törvényességének vizsgálatára is köteles bíróság számára — semmilyen adatot  nem kellett  bemutatni,  a  törvény  még  tényleges  megtörténtének igazolását sem kívánta meg.    2.5.   Minthogy   a   titkos  adatszerzés  része,   a   titkos információgyűjtést  pedig  a vizsgált  rendelkezések  a  titkos adatszerzésre  és  a felhasználhatóságra vonatkozó  szabályokon keresztül  részévé teszik a büntetőeljárásnak, e jogintézmények szabályozására,    alkalmazására   is    érvényesek    mindazon alkotmányos  tételek és alkotmányi követelmények, amelyeket  az Alkotmánybíróság   a   nyílt  eljárásokkal   összefüggésben   a korábbiakban   már   megállapított.   Eltérés   csak   annyiban lehetséges, amennyiben a most vizsgált két jogintézmény lényege (a   titkosság)   az   eredményes  alkalmazás   érdekében   ezt szükségképpen megkívánja. Ugyanakkor éppen a titkosság miatt  — a  törvényesség és a jogállamiság követelményeinek  biztosítása végett  —  az  eljárás  folyamatára és az így  szerzett  adatok felhasználhatóságára vonatkozóan olyan további garanciákra  van szükség,  amelyek a titkosságot, illetve annak  következményeit kompenzálják.  A   Be.   78.  §  (4)  bekezdése  szerint  a  törvényellenesen beszerzett  bizonyíték a büntetőeljárás során  nem  használható fel,  arra ítélet nem alapítható. Ilyennek minősül az, amelynek beszerzésére bűncselekmény elkövetése útján, más tiltott módon, vagy  a  résztvevők  eljárási jogainak lényeges  korlátozásával került  sor.  Az engedély nélküli, vagy az engedély  kereteitől eltérő titkos adatgyűjtés a Btk. 227/A. § szerinti jogosulatlan titkos adatgyűjtés bűntettét valósítja meg, így az ilyen  módon megszerzett   bizonyíték  bűncselekmény   útján   beszerzettnek minősül. Az eljárásban résztvevők jogainak lényeges korlátozása szempontjából   az   Alkotmányban  védett   alapjogok   büntető eljárásjogi  garanciáját jelentő Be.  60.  §  (1)  bekezdésének tartalma  az  irányadó.  E  szerint  az  eljárási  cselekmények végzésekor  az  emberi  méltóságot, az érintettek  személyiségi jogait, a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani és el  kell kerülni a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelen felfedését. A  bizonyítékok értékelése, törvényes módon való beszerzésük és hiteltérdemlőségük, valamint a résztvevők jogainak indokolatlan korlátozásával való megszerzésük vizsgálata az ügyben  döntésre jogosult bíró eljárásjogi és hivatásbeli kötelezettsége. A  Be. ebből  a szempontból nem tesz különbséget a proaktív szakaszban folyt bizonyítás eredményeképpen beszerzett, de a Be. 206/A.  § (6)  bekezdése  alapján  a büntetőeljárás  részévé  tett  és  a nyomozás elrendelése után beszerzett bizonyíték között.  Az  ügyben (a tárgyalási szakaszban) eljáró bírónak a vizsgált szabályozás idején nem volt módja annak ellenőrzésére,  hogy  a titkos   adatszerzést   megelőző  titkos  információgyűjtés   a törvénynek  megfelelően folyt-e, s arra  is  csak  részlegesen, hogy  a titkos adatgyűjtésnél az engedély kereteit nem lépték-e át.  Az okirat, mint bizonyítási eszköz hiteltérdemlőségét  sem ellenőrizhette,  minthogy  a  titkos  eljárás  részleteire  (az engedélyen, illetve az arról szóló jelentésen kívül)  más  adat nem  állt  rendelkezésére.  Mindez  különösen  aggályossá  vált akkor,  amikor a titkos adatszerzés eredményét olyan személlyel szemben  vagy  olyan  ügyben használták  fel,  akikre,  illetve amelyekre az engedély eredetileg nem vonatkozott. Az eredetileg korlátozó értelmű szabály így a titkos eszközök büntetőeljárási felhasználásának újabb jogbiztonságot sértő elemévé vált.  Az  Alkotmánybíróság  a  19/1999. (VI. 25.)  AB  határozatában kimondta,  hogy bírói eljárás nem jelenthet pusztán formalitást és  a mérlegelési szempontok hiánya folytán a tényleges döntési jogkör  a  bírói döntést igénylő esetekben nem  kerülhet  át  a bíróságon  kívüli szervezetek kezébe (ABH 1999, 150, 155.).  Az Abh1.-ben  pedig rámutatott, hogy a formalitást  jelentő  bírói döntéshozatal     nem    felel    meg    az     alkotmányossági követelményeknek.  „A  lényeg  abban  áll,   hogy   a   bíróság ténylegesen  mit  vizsgálhat  és  mit  mérlegelhet   a   döntés kialakításakor.   (…)  A  bíró  törvényi  alávetettsége   [sem] terjedhet  odáig,  hogy  a  döntéséért  személyes  és   szakmai felelősséggel  tartozó bírót más hatóság elhatározásán  alapuló intézkedés  kritikátlan megjelenítővéjé fokozza le. Nem  járhat továbbá  azzal  sem,  hogy  a bíróság bármely  döntését  valódi mérlegelési    lehetőség   nélkül,    a    bírói    meggyőződés kialakításához  szükséges  eszközök  és  jogi  feltételrendszer hiányában  (…) kényszerüljön meghozni. A bíróság eljárásának  a bizonyításban  és a mérlegelésben testet öltő  lényegétől  való megfosztása” többek között azért is alkotmányellenes,  mert  „a bírósági határozatok és a jogrend tisztelete ellen hat” (Abh1., ABH 2003, 525, 541–542.).  A    titkos    eljárások    során   beszerzett    bizonyítékok törvényességének,    az    Alkotmányban    biztosított    jogok megsértésével történő beszerzésének vizsgálata az ügyben eljáró bíró olyan kötelessége, amely a büntetőeljárás általános célján —  a büntetőjogi felelősség tisztázásán — túl, a büntetőeljárás tisztességességét, az Alkotmányban garantált alapjogok védelmét közvetlenül  szolgálja. E feladatában a bíró nem  korlátozható, mérlegelési  jogától  nem fosztható meg azon  —  a  szabályozás indokául  szolgáló  —  alapon,  hogy  az  iratok  rendelkezésre bocsátása  folytán megismerhetővé válik számára az  alkalmazott titkos   eszköz  vagy  módszer  technikája,  a  lefolytatásában résztvevők személye és szerepe.  A  bíró  a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló  1997. évi LXVII. törvény 13. § (1) bekezdése alapján az államtitok és a  szolgálati titok megtartására köteles, a titokvédelemre való hivatkozással    alkotmányos   feladatának   ellátásában    nem korlátozható.  A  korlátozás  nem  csupán  a  bíró  alkotmányos szerepével ellentétes, a bírósági eljárást a garanciát  jelentő lényegétől fosztja meg. Éppen azon elvekkel ellentétes, amelyre hivatkozással   a   titkos  információgyűjtés   és   a   titkos adatszerzés engedélyezését a törvény a bíróra bízza.  Az   eljárás   tisztességéhez  tartozó   törvényesség   és   a jogbiztonság  jogállami  követelményével  szemben  nem  tehetők engedmények   a   titkos   eszközök   alkalmazását   szabályozó jogszabályi     rendelkezések    javára.    A    jogintézmények alkalmazásának   kiszámíthatóságára  és  a   titkos   eljárások lefolytatásának   módjára  vonatkozóan   fokozott   elvárásként érvényesül    a    világos   normatartalom,    a    szabályozás összehangoltsága, az igénybevétel feltételrendszerére vonatkozó általános  és  speciális kritériumok szabatos,  a  szükségesség követelménye  tekintetében  a  mérlegelési  jog   határait   is átláthatóvá  tévő megfogalmazásának követelménye.  E  nélkül  a titkos  eszközök  alkalmazásának és  felhasználásának  a  bírói engedélyhez  kötöttsége csupán formalizmus, a  védelemhez  való jog,  valamint  a  magánszféra védelmére  vonatkozó  alkotmányi rendelkezések pedig sérülnek.    3.  Az  Alkotmánybíróság korábbi határozatai rámutattak  arra, hogy  a  védelemhez való jog nem érvényesülhet  formálisan.  Az Alkotmány  57. § (3) bekezdéséből a terhelt hatékony védelemhez való  joga  következik (összefoglalóan: Abh2., ABH  2004,  241, 256–258.).  A  14/2002. (III. 20.) AB határozat a  védekezéshez való    jog   tartalma   tekintetében   kiemelte:   garanciális szempontból  „a  terhelt  számára  a  jogszerű  és   eredményes védekezéshez  elengedhetetlen  annak  ismerete,   hogy   milyen tények,  összefüggések,  adatok alapján,  milyen  bűncselekmény miatt  kerül  sor  vele  szemben a felelősségre  vonását  célzó bírósági   eljárás  lefolytatására”  (ABH  2002,  101,   106.). Mindehhez   a  jogintézmények  kiszámítható  működése   és   az bizonyítás  alapját  képező  dokumentumok  megismerhetősége  is hozzátartozik.  A   25/1991.  (V.  18.),  illetve  a  6/1998.  (III.  11.)  AB határozatok  a védelemhez való jog, a fegyverek egyenlősége  és az   államtitok  (szolgálati  titok)  összefüggéseit  vizsgálva hangsúlyozták,  hogy az utóbbiak megőrzése a  büntetőeljárásban is követelmény, de ez nem mehet odáig, hogy a vádlott és a védő iratmegismerési, iratbirtoklási jogát teljes mértékben kizárja. A  vád  és  a  védelem  jogosítványai nem szükségképpen  teljes mértékben azonosak, de a tisztességes eljárás megköveteli, hogy a vád és a védelem egyenlő súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. Ugyanakkor  az  iratokhoz  való  hozzáférés  tekintetében   nem szükségképpen  azonosak  a  terhelt  és  védő  jogai  sem.  „Az alkotmányosan »megfelelő« egyensúly a védelemhez való jog és az államtitok   védelme  között  (…)  csak  igen   differenciáltan alakítható ki. Különböztetni lehet például aszerint, hogy vajon az  államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő- e, vagy a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt; más–más  megítélés alá esik a tudomásszerzés módja:  a  hatóság általi  informálás, a személyes iratbetekintés, az irat  általi informálás,  a személyes iratbetekintés, az irat birtokolása  a tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége (…). Eltérhet a »megfelelő«  titokvédelem  a védelem jogát  gyakorló  személyek között is: az ügyvédnek az adott vonatkozásban több joga lehet, mint  a  terheltnek (…)” (ABH 1991, 414, 417.;  ABH  1998,  91, 94–96.).  Az  Alkotmánybíróság  több határozatában kiemelte  az  ügyvédi hivatásnak   az   igazságszolgáltatásba  való   beágyazottságát [először:  22/1994.  (IV.  16.) AB határozat,  ABH  1994,  127, 130–131.).  A 8/2004. (III. 25.) AB határozatban pedig  arra  a következetésre  jutott,  hogy  önmagában  még  a   titokvédelem szempontjából  speciális  megítélés alá  eső  „nemzetbiztonsági érdek  sem indokolhatja a titoktartási kötelezettséggel  eljáró ügyvéd[nek]”  az  eljárásból való  kizárását  (ABH  2004,  144, 157.).    3.1.  Abban  az  esetben,  ha  a  büntetőeljárásban  a  titkos adatszerzés  alapiratai kizárólag az ügyész számára  ismerhetők meg,  a titkos információgyűjtésre vonatkozó dokumentáció pedig az  ítélkezési feladatot végző bíróság mellett a védelem  előtt is   rejtve   marad,   a  titkos  eljárás  jogszerűségének   és törvényességének   megítélése   az   ügyész   kizárólagos    és ellenőrizhetetlen  kompetenciájává  válik.   Ellehetetlenül   a vádlott  (és  a védő) azon joga, hogy a védelem előkészítéséhez megfelelő lehetőségekkel rendelkezzék, azaz legalább  a  titkos eljárás   jogszerűségének  vizsgálatához  szükséges   minimális adatokat  megismerhesse. A vizsgált szabályozás hatálya  idején érvényesülő  megoldás  szerint, a vádlott  és  a  védő  számára elérhető  iratok önmagukban még annak ellenőrzésére sem  voltak alkalmasak,  hogy a titkos adatszerzés szabályait megtartották- e,  a  titkos információgyűjtés vonatkozásában pedig legfeljebb annak   puszta   tényét   „igazolták”.   A   célhoz   kötöttség szabályainak  a  Be.  206. § (3) bekezdése  szerinti  feloldása folytán a számukra elérhető iratok dokumentációs és információs értéket alig, vagy egyáltalán nem jelentettek, amikor a terhelt az engedélyezési eljárással nem érintett harmadik személy volt. Azokból  legfeljebb az volt megállapítható, hogy az  új  ügyben szereplő terhelt és az engedély szerinti célszemély között volt- e, vagy lehetett-e kapcsolat, ám arra, hogy ez pl. a 202. § (2) bekezdése  szerinti „bűnös kapcsolat” jellegét  öltötte-e,  már nem volt kötelező az adatszolgáltatás.  A   védelemhez   való   jog  és  a  fegyverek   egyenlőségének érintkezési  pontja,  hogy  a  vádnak  és  védelemnek   egyenlő eséllyel kell rendelkeznie, a büntető ügyben felmerülő tény  és jogkérdésekre vonatkozó állásfoglalásuk kialakítására  [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 96.]. Az, hogy a konkrét ügyben a bizonyíték megszerzése törvényes vagy jogellenes volt- e   —  az  V.  fejezet  2.  pontjában  kifejtettek  szerint   — meghatározó lehet a büntetőeljárás végkimenetele szempontjából. A  vizsgált  rendelkezés hatálya idején  a  védelemnek  azonban éppen  arra  nem volt módja, hogy a bizonyítás törvényességének sérelmére alapozza a védekezését.    3.2.  Az Alkotmánybíróság következetesen képviselt álláspontja szerint  a védelem jogának csak az elkerülhetetlenül szükséges, arányos   és   a  lényeges  tartalmat  nem  érintő  korlátozása ismerhető  el alkotmányosnak. Ennek a követelménynek  a  titkos eszközök   felhasználása  során  is   érvényesülnie   kell.   A titokvédelem  nem  élvezhet  elsőbbséget  a  vád  és   az   azt megalapozó  bizonyítékok, valamint a bizonyítékok megszerzésére vonatkozó  körülmények  megismerhetőségével  szemben,  és   nem szolgálhat a védelemnek a váddal szembeni kedvezőtlen helyzetét elfogadhatóan   indokoló   szabályozás   alapjául.   Ebből    a szempontból nem kielégítő megoldás az, amely szerint a  vádlott és  a védő csupán az ügyben folytatott titkos információgyűjtés tényéről    szóló,    számukra   azonban    teljes    mértékben ellenőrizhetetlen tartalmú és hátterű közlésre jogosult.  Ez  a védelemhez való jog gyakorlását ellehetetlenítő, a védekezéshez való  jog tartalmi lényegét elvonó megoldás az Alkotmány 57.  § (3) bekezdésével ellentétes.    4.  Az  Alkotmánybíróság a határozat IV. fejezetének  3.4–3.6. pontjaiban — más támadott rendelkezésekkel összefüggésben — már rámutatott a titkos nyomozás és az emberi méltósághoz való  jog szoros  összefüggéseire. Az ott kifejtetteket a  most  vizsgált törvényhellyel összefüggésben is irányadónak tekinti, s a bírói kezdeményezésben  kifejtettekre  figyelemmel   az   alábbiakkal egészíti ki.    4.1.  Az 50/2003. (XI. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság összefoglalóan   mutatott   rá,   hogy   „az   Alkotmánybíróság gyakorlata szerint (…) az emberi méltósághoz való jogból fakadó jogosultságoknak  a  sérelmét jelentheti,  ha  az  állam  indok nélkül  avatkozik be az emberek magánéletébe (…).  »Az  a  jogi szabályozás  (…),  amely  ezt akár csak potenciálisan  lehetővé teszi, arra való tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy  ez  az alkotmányellenes  jogkövetkezmény az  ügyek  hány  százalékában következik be.« [Először: 46/1991. (IX. 10.) AB határozat,  ABH 1991,  211,  215.]  (…)  Az  állami  beavatkozás  határait   az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésében  meghatározott  formai   és tartalmi  követelmények, végső soron az Alkotmánybíróság  által az   Alkotmány  alapján  kidolgozott  szükségességi–arányossági követelmények jelölik ki.” (ABH 2003, 566, 578.)  Az    Alkotmánybíróság   büntetőjogi   tárgyú   határozataiban rendszerint    abból   indul   ki,   hogy   a    büntetőeljárás eszközrendszere       szükségképpen      jogkorlátozó.       Az alkotmányellenesség  konzekvenciáinak  levonása  nélkül  számos olyan, a büntetőeljárás résztvevőivel szemben kényszert jelentő eljárási  intézményt  vizsgált,  amelyek  alkalmazása  nem   is valósulhat meg másként, mint a magánszférába történő  erőteljes beavatkozással   (pl.  előzetes  letartóztatás,   közreműködési kötelezettség  szakértői vizsgálatban) [26/1999.  (IX.  8.)  AB határozat, ABH 1999, 265.; 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABH 2003,  525.;  723/B/1991. AB határozat,  ABH  1991,  632.;].  A határozatok   azonban  hangsúlyozzák,  hogy  bár  az   államnak kötelessége  a  büntető igény érvényesítése, ez az  alkotmányos cél  sem  ad  alapot az alapjogok szükségtelen vagy  aránytalan korlátozására.  A   titkos   információgyűjtés   és   a   titkos   adatszerzés büntetőjogi   eszközként  való  igénybevételét  a  demokratikus jogállamban   megalapozza  az  a  körülmény,  hogy   egyes,   a társadalom    rendjét   súlyosan   sértő   vagy   veszélyeztető bűncselekmények  elleni  eredményes fellépéshez  a  hagyományos eszközök  nem  bizonyulnak elegendőnek.  A  társadalom  védelme érdekében  olyan  módszerekre, eszközökre van szükség,  amelyek behozhatják   a  bűnüldöző  szerveknek  a  bűnözéssel   szemben esetlegesen fennálló lépéshátrányát. A vizsgált alapjogoknak  a titkos   eljárásban   alkalmazható  módszerek   által   okozott korlátozása  tehát  alkotmányosan nem  szükségtelen  eszköz.  A jogállamiság  és  az alapjogok védelme azonban megköveteli  azt is,   hogy  ezen  eszközök  felhasználásának  rendjét   a   jog részletesen és differenciáltan szabályozza. Minthogy  a  titkos eszközök és módszerek igénybevétele súlyos beavatkozást  jelent az egyén életébe, alkalmazásuknak csupán kivételesen, átmeneti, végső megoldásként lehet helye.    4.2.   A   titkos  információszerzés  és  titkos   adatgyűjtés feltételeinek  meghatározásakor a jogalkotó — a IV.  fejezetben kifejtettek   szerint  —  túlságosan  széles   értelmezést   és alkalmazást  lehetővé  tévő, bizonytalan tartalmú  szabályozást alkotott,    amelyből    döntően   hiányzik    az    alkalmazás kivételességére vonatkozó általános kritérium. A Be. 206. § (3) bekezdése   szerinti  esetben  az  engedélyezés   feltételeinek előzetes  vizsgálatára  sem kerülhetett  sor,  az  eszközök  és módszerek  használata  harmadik  személyek  tekintetében  bírói kontroll nélkül maradt. [Előzetes engedélyezés nem volt, így az arról    való    tudomásszerzés   hiányában   a   bíró    saját elhatározásából  sem  végezhetett  (közbenső)   kontrollt,   az utólagos,  a  tárgyaló  bíró  által foganatosítandó  ellenőrzés pedig — dokumentáció hiányában — nem volt lehetséges.]  Az  utólagos  felhasználás  időbeli korlátlansága  folytán,  a célhoz  kötöttség  szabályai alól  kikerült  esetekben  (a  már vizsgált  alapjogokon  túl) meghatározhatatlan  számú  érintett információs  önrendelkezési joga eshetett tartósan  —  hatékony jogorvoslati  lehetőség nélkül — korlátozás alá. A  szabályozás ugyanis   a  harmadik  személyek  vonatkozásában  szükségképpen feltételezte  az adatok készletezését, kezelését és  tárolását, anélkül,   hogy   az   arányosságot  biztosító,   a   kivételes alkalmazásra   vonatkozó  mérce  létezett   volna.   Az   ilyen korlátozás  nem  felel meg az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésében megszabott feltételeknek.    4.3.   Az   információs   önrendelkezéshez   való   jogot   az Alkotmánybíróság  határozatai olyan kiemelt értéknek  tekintik, amelynek   korlátozhatóságára  szigorú  követelményeknek   kell vonatkozniuk.  A  büntető  igény  érvényesítése  önmagában  nem elégséges  indok  az emberi méltósághoz, a magántitokhoz  és  a személyes adatokhoz való jog korlátozására.  Az   információs   önrendelkezési   jog   egyik   legfontosabb biztosítéka  az  információgyűjtés  és  az  adatkezelés  célhoz kötöttsége,   amely   alól  a  titkos  eszközök   alkalmazására vonatkozó  szükségesség elismerése sem adhat további feltételek nélkül  általános  érvényű  felmentést.  „A  célhozkötöttségből következik,  hogy  a  meghatározott  cél  nélküli,  ’készletre’ történő,  előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra  való adatgyűjtés és tárolás alkotmányellenes” [15/1991. (IV. 13.) AB határozat,  ABH  1991,  40, 41–43.].  A  titkos  eszközöknek  a célhozkötöttségtől  történő  teljes  eloldása,  az   alkalmazás kivételességére   és   átmenetiségére   vonatkozó   szabályozás hiányával   együtt   e   jog  aránytalan,   így   alkotmányosan elfogadhatatlan korlátozását jelenti.  Az  Alkotmánybíróság a 44/2004. (XI. 23.) AB határozatában  az Abh1.–ben  kifejtett jogbiztonsági és adatvédelmi  szempontokra figyelemmel megsemmisítette az Rtv. 80. § (1) bekezdését és  az Rtv.  85.  §  (1)  bekezdését. Az Rtv. 80. §  (1)  bekezdése  a büntetett  előéletre vonatkozóan, illetve  a  külön  törvényben meghatározott  államigazgatási feladatok ellátása  érdekében  — többek között — a jelen határozatban is vizsgált, az Rtv. 69. § (3)  bekezdésében felsorolt feltételek esetén tette lehetővé  a különleges  személyes adatok kezelését. A határozat kifejtette, hogy  az  értelmezési tartomány beláthatatlansága miatt  ez  az Alkotmány  2.  §  (1)  és az 59. § (1) bekezdésébe  ütközik.  A határozat  azonban a titkos információgyűjtés és  az  Rtv.  84. §–ának  az  adatkezelésre vonatkozó szabályait  az  információs vnrendelkezési  jog szempontjából csak a tájékoztatási  tilalom összefüggésében  vizsgálta. Az Alkotmánybíróság  a  bizonytalan normatartalomra figyelemmel szintén alkotmányellenesnek találta a tilalmat előíró 85. § (1) bekezdését is, noha a tájékoztatási tilalomra vonatkozó szabályozás elvi lehetőségét elismerte (ABH 2004,  618,  654–655.). A határozat egyrészt nem  érintette  az Rtv.–nek  a  titkos információgyűjtés esetében az  adatkezelést lehetővé tévő, 84. §–át, másrészt — minthogy kizárólag az  Rtv. más  rendelkezéséit és a jelen határozattól  eltérő  szempontok alapján  vizsgálta — értelemszerűen nem tartalmazott  semmilyen megállapítást  a  Be. 206. § (3) bekezdése és az  adatkezelésre vonatkozó, az Rtv.-ben foglalt szabályok. tekintetében.    4.4.  A  24/1998. (VI. 29.) AB határozat rámutatott,  hogy  az információs önrendelkezéshez való jog nem korlátozhatatlan,  de az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből levezetett a szükségesség és arányosság   követelménye  a  személyes   adat   továbbítására, kezelésére,  felhasználására, az új adatállomány  előállítására is vonatkozik. Az Alkotmány 59. § (1) bekezdésével továbbá csak az  áll  összhangban, ha az adatkezelés minden  aspektusára  az ellenőrizhetőséget biztosító garanciák vonatkoznak.  Kiváltképp követelmény  ez akkor, ha ezen aktusokra az érintett  tudta  és beleegyezése nélkül kerül sor (ABH 1998, 191, 194.). A 15/1991. (IV.  13.)  AB  határozat  a személyes  adatok  kezelésének  és feldolgozásának   célhozkötöttségét  és  a  készletre   történő adatgyűjtés  és  tárolás tilalmát hangsúlyozta (ABH  1991,  40, 42–43.).  A  44/2004.  (XI. 23.) AB határozatban foglaltakhoz  hasonlóan az  Alkotmánybíróság  ezúttal is hangsúlyozza,  hogy  az  állam büntető  igényének érvényesítése érdekében, az azzal összefüggő célokból,  a  közrend,  a  közbiztonság  és  a  nemzetbiztonság védelme  érdekében  nem  tekinthető  eleve  szükségtelennek  és aránytalannak   a  személyes  adatok  meghatározott   szempontú kezelése,  tárolása, továbbítása, feldolgozása (ABH 2004,  618, 654.).  A  Be. vizsgált 203. § (3) bekezdésének hatálya idején azonban az  adatgyűjtés, kezelés, tárolás, továbbítás,  feldolgozás  az érintett  tudta  nélkül, más alapjogokat is súlyosan  korlátozó eljárás   keretében   történt.  A  titkos  információgyűjtéssel érintett   harmadik  személyek  esetében   —   függetlenül   az alkalmazott  módszer  vagy eszköz súlyos, vagy  kevésbé  súlyos jogkorlátozó  jellegétől  —  a  titkos  nyomozás   felett   nem érvényesült az a kontroll, amelyet a törvény minden más esetben megkívánt.  Ellenőrizetlen keretek között, kizárólag  a  titkos információgyűjtés folytatójának döntésén múlott az is,  hogy  a bűncselekmény  elévülési idején belül mikor  használja  fel  az adatokat.  Mindez megteremtette a céltól eltérő adatkezelés  és felhasználás  veszélyét  is.  Ez a  helyzet  pedig  az  alapjog szükségtelen  és  aránytalan  korlátozását  jelenti,  ezért  az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésére és  59.  §  (1)  bekezdésére figyelemmel a szabályozás alkotmányellenes volt.    5.1.    A    2–4.    pontokban   kifejtettek    alapján    az Alkotmánybíróság  megállapította, hogy  a  2006.  június  30-ig fennálló    tartalommal   a   Be.   206.   §   (3)    bekezdése alkotmányellenes  volt,  ezért a bírói  kezdeményezés  alapjául szolgáló, konkrét ügyben nem alkalmazható. A szabályozás  egyes elemei  és  egésze, valamint annak módja sértették az Alkotmány 2.  §  -ából  levezethető,  a  jogbiztonságra  és  az  eljárási garanciákra  vonatkozó alkotmányi követelményeket. Beleütköztek továbbá az 57. § (3) bekezdése által garantált védelemhez  való és  ezzel  összefüggésben a tisztességes eljáráshoz való  jogra vonatkozó    rendelkezésekbe.   Emellett   szükségtelenül    és aránytalanul korlátozták az 54. § (1) bekezdése által garantált emberi méltósághoz, továbbá az 59. § (1) bekezdése által védett magánlakáshoz,  a  magántitok  védelméhez  és  az   információs önrendelkezéshez való jogot.    5.2.  Az  Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította,  hogy  a vizsgált  rendelkezés és az Alkotmány 50.  §  (1)  bekezdésében védett  bírói  függetlenség, illetve az 57. § (1)  bekezdésében szabályozott bíróság előtti egyenlőség között nincs alkotmányos összefüggés.    5.3.   Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza:   A   közrend,   a közbiztonság,  a  nemzetbiztonság védelme,  mint  alkotmányosan elismert  államcélok, indokolttá teszik a  titkos  eszközök  és módszerek    alkalmazását.    Bűnüldözési    célból     történő igénybevételükre  azonban csak kivételesen,  ultima  ratioként, differenciált  szabályozás mellett akkor  kerülhet  sor,  ha  a nyílt eljárásban rendelkezésre álló eszközök felhasználásával a bűncselekmény  felderítése,  az  elkövető  és  a   bizonyítékok felderítése   kilátástalan.   A   feltételek   fennállását   az indítványozónak  kellő részletességgel kell alátámasztania,  az engedélyezőnek  pedig  körültekintően  kell  vizsgálnia.   Ezen eljárások szabályozásakor — függetlenül attól, hogy az a titkos információgyűjtésre vagy a titkos adatszerzésre vonatkozik — az Alkotmány rendelkezéseinek maradéktalanul érvényesülniük  kell, az   eljárás   titkos  jellege  miatt  pedig   többletgaranciák beépítésére van szükség.    5.4.   Az   Alkotmánybíróság  utal  arra  is,   hogy   a   Be. rendelkezései  az  indítvány,  illetve  a  bírói  kezdeményezés érkezése után, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról  szóló  2006.  évi LI.  törvény  rendelkezéseinek 2006.  július  1–jét követő hatályba lépését követően  jelentős mértékben  megváltoztak. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint  a hatályon kívül helyezett jogszabály helyébe lépő  új rendelkezések  tekintetében csak a régi és  az  új  szabályozás tartalmi  azonosságának megállapíthatóságakor folytatja  le  az alkotmányossági  vizsgálatot [pl. 335/B/1990.  AB  végzés,  ABH 1990,  261,  262.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat,  ABH  2055, 329,  333–334.;  519/B/2003.  AB  határozat,  ABH  2005,  1182, 1184.].  Jelen  ügyben a tartalmi azonosság —  éppen  a  titkos információgyűjtés   és   a  titkos  adatszerzés   eredményeinek felhasználhatóságára   vonatkozó   feltételrendszer    jelentős mértékű  módosításra  figyelemmel —  nem  volt  megállapítható. Ezért  az Alkotmánybíróság a vizsgálatot csak a bírói indítvány keretei között a régi szabályozás vonatkozásában végezte el.                            VI.                                  1.  A Jöt.-nek az alkotmánybírósági eljárást kezdeményező bíró által támadott 111. § (2) bekezdés g) pontja a törvény Negyedik Részének  XVII.  Fejezetében, a jövedéki  ellenőrzés  szabályai között található.  A   támadott  rendelkezés  valószínűségre  alapítva,   pusztán jövedéki    ellenőrzés   címén   a   jövedéki   jogkövetkezmény megalapozása  érdekében olyan eszköz előzetes engedély  nélküli használatát  teszi  lehetővé  a  vámhatóság  számára,   melynek alkalmazását   a  titkos  információgyűjtésre   és   a   titkos adatszerzésre vonatkozóan az Rtv. 69. § (1) bekezdés c)  pontja és a Be. 200. § (1) bekezdés b) pontja — a büntetőeljárás során is  —  bírói  engedélyhez  köti. A Jöt.  kérdéses  rendelkezése szükségtelen  beavatkozást  jelent  az  Alkotmány  59.  §   (1) bekezdése által védett magánszférába.  A  vámhatóság számára a Vám tv. szabályai is csak  bűnüldözési céllal  engedik meg a titkos információgyűjtés alkalmazását.  A csomagátvizsgálás  a  Vám  tv. 31. §  (1)  bekezdés  c)  pontja szerint   bírói   engedélyhez  kötött  titkos   eszköz.   Ebből következően a vámhatóság más címen és külső engedély nélkül nem jogosult   az   ugyanilyen  beavatkozást  megtestesítő   eszköz alkalmazására.  A jogosultság nem teremthető meg  olyan  módon, hogy  egy másik törvény (Jöt.) a Vám tv. megoldását alkalmazva, a  bűnüldözési  céllal  össze sem hasonlítható  súlyú  jövedéki ellenőrzés  címén a bírói engedélyhez kötöttség  alól  kivételt teremt.  A  titkos  eszközök és módszerek alkalmazására — azok súlyosan jogkorlátozó  volta  miatt  — a IV.  fejezet  2–3.  pontjaiban, valamint  az  V.  fejezet  2.2.–2.5.,  illetve  5.3.  pontjában kifejtettek szerint csak kivételesen, átmenetileg, kellő  súlyú indokkal,  törvényben pontosan körülírt esetekben és feltételek mellett   van   mód.  A  kivételesség  és   az   alapos   indok mérlegelésekor   a  jogalkotónak  az  Alkotmány   59.   §   (1) bekezdésében   védett   jogok  korlátozhatósága   szempontjából figyelemmel  kell lennie az Egyezmény 8. Cikk  2.  bekezdésében foglalt   felsorolásra  is.  Ez  ugyanis  a   titkos   eszközök alkalmazását   csak   nemzetbiztonsági,  közbiztonsági   okból, zavargás  vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség  vagy  a közerkölcsök,  illetve  mások jogainak  szabadsága  és  védelme céljából engedi meg, s nem teszi ezt lehetővé a közteherviselés biztosítása érdekében.  Az  Alkotmánybíróság — más összefüggésben ugyan, de  —  már  a 26/2004.   (VII.  7.)  AB  határozatban  kifejtette,   hogy   a közteherviselésre    vonatkozó   rendelkezések    érvényesülése érdekében   nem  szükségképpen  alkotmányellenes  a   különböző helyszínek,   helyiségek,  szállítóeszközök   —   magánszférába beavatkozást  jelentő — átvizsgálására feljogosító szabályozás. Erre azonban a nyílt eljárások keretében is csak a szükségesség és  arányosság  követelményének szem előtt tartásával  kerülhet sor   (ABH   2004,   399,   417–418.).   Ugyanez   irányadó   a csomagátvizsgálásra   is.   Olyan   jellegű   titkos   eszközök alkalmazása  azonban,  amely minden más  esetben  egyébként  is bírói  engedélyhez  kötött  — a Jöt.  támadott  rendelkezésével érintett  — adóelkerülő magatartások visszaszorítása  érdekében szükségtelen, ezért alkotmányellenes korlátozást jelent.    2.  Alkotmányosan  kifogásolható az  intézkedés  módja  is.  A rendelkezés   alapján  a  csomagátvizsgálás   a   postai   vagy magánszolgáltató  két  képviselőjének  jelenlétében   történik. Ennek  következtében  a  hatóság  tagjain  kívül  álló  és   az ügymenetben  semmilyen  szerepet nem  játszó  személyek  férnek hozzá  —  egyébként a jövedéki ellenőrzéssel nem is érintett  — személyes információkhoz, mások magántitkaihoz.  Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásban igénybe vett hatósági tanú  vonatkozásában is megállapította, hogy alkotmányosan  nem kielégítő  az  a  szabályozás,  amely  széles  körben,   minden következmény  nélkül teszi lehetővé harmadik személyek  számára az   érintett   személyek   magánszférájának,   magántitkainak, személyes  adatainak megismerését. A „magánszférához  való  jog sérelmét   jelenti   az   is,  ha  valaki   akarata   ellenére, beleegyezése  nélkül  tűrni köteles azt,  hogy  számára  idegen személy  a  magánéletébe betekintést nyerjen, tanúja  legyen  a személyét   érintő  kényszercselekményeknek,   a   magántitkai, személyes   adatai   körébe  tartozó   információkhoz   jusson” [43/2004. (XI. 17.) AB határozat, ABH 2004, 605–606.].    3.     Az    Alkotmánybíróság    a    fentiekre    tekintettel megállapította,  hogy  a Jöt. támadott rendelkezése  az  elérni kívánt cél szempontjából szükségtelenül korlátozza az Alkotmány 59.  §  (1)  bekezdésében  védett  alkotmányos  jogokat,  ezért alkotmányellenes.  Az  alkotmányellenes  helyzet  megszüntetése pedig csak a jogszabály azonnali megsemmisítésével lehetséges.    4.   Az  Alkotmánybíróság,  minthogy  a  támadott  rendelkezés alkotmányellenességét  más alkotmányi rendelkezés  alapján  már megállapította,  annak az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésével való összefüggését nem vizsgálta.    5.   Utal  továbbá  az  Alkotmánybíróság  arra  is,  hogy   az alkotmányosan   elfogadható   bűnüldözési   célhoz   kapcsolódó esetekben a vámhatóság továbbra sem marad eszköztelen, minthogy rendelkezésére áll a Vám tv. megfelelő rendelkezései szerint  a bírói  engedélyhez  kötött  titkos  információgyűjtés,  a   Be. rendelkezései szerint pedig a titkos adatszerzés.    6.  A  határozatnak  a Magyar Közlönyben való  közzététele  az Abtv. 41. §-án alapszik.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke                                        Dr. Balogh Eelemér           Dr. Bragyova András        alkotmánybíró                      alkotmánybíró                                        Dr. Erdei Árpád              Dr. Harmathy Attila        előadó alkotmánybíró               alkotmánybíró                                        Dr. Holló András                 Dr. Kiss László        alkotmánybíró                      alkotmánybíró                                        Dr. Kovács Péter            Dr. Kukorelli István        alkotmánybíró                      alkotmánybíró                                                       Dr. Paczolay Péter                          alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	The use of secret data collection
Number of the Decision: .	2/2007. (I. 24.)
Date of the decision: .	01/23/2007
Summary: The use of secret data collection poses a serious interference with individual life and liberty. It should, accordingly, only be carried out in exceptional circumstances, on a temporary basis and as a last resort. More stringent regulation is needed of such secret methods than is needed for public procedures.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2007-1-002
.