English
Hungarian
Ügyszám:
.
940/B/2003
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 2/2007. (I. 24.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2007/65
.
A döntés kelte: Budapest, 01/23/2007
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                     
      Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
      vizsgálatára  és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
      megállapítására  irányuló indítvány, valamint folyamatban  lévő
      ügyben    alkalmazandó    jogszabály    alkotmányellenességének
      megállapítására   irányuló   bírói  kezdeményezések   tárgyában
      meghozta a következő
                                     
                               határozatot:
                                     
       1.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről
      szóló   1994.   évi   XXXIV.  törvény  69.  §   (3)   bekezdése
      alkotmányellenes,  ezért  azt  2007.  december   31.   napjával
      megsemmisíti.
       
       2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésének b) pontja,
      c) pontja, d) pontjának „sorozatban vagy szervezett
      elkövetéssel megvalósuló (ideértve az”, továbbá „elkövetést
      is)” szövegrészei, e) pontja és f) pontja alkotmányellenes,
      ezért azokat 2007. december 31. napjával megsemmisíti.
       A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1)
      bekezdése ezt követően az alábbi szöveggel marad hatályban:
       „201. § (1) Titkos adatszerzésnek akkor van helye, ha az
      eljárás
       a) ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő
      szándékos, továbbá
       b)
       c)
       d) üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő
       e)
       f)
       g) fegyveresen elkövetett
       bűncselekmény vagy ilyen bűncselekmény kísérletének,
      illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik.”
       
       3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló 1998. évi XIX. törvény 206. § (3) bekezdésének 2006.
      június 30. napjáig hatályos szövege alkotmányellenes volt.
       
       4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló 1998. évi XIX. törvény 206. § (3) bekezdésének 2006.
      június 30 napjáig hatályban volt szövege a Debreceni Ítélőtábla
      előtt Bf. II. 81/2005. szám alatt folyamatban lévő ügyben nem
      alkalmazható.
       
       5. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jövedéki adóról
      és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló
      2003. CXXVII. törvény 111. § (2) bekezdés g) pontja
      alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával
      megsemmisíti.
       
       6. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jövedéki adóról
      és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló
      2003. CXXVII. törvény 111. § (2) bekezdés g) pontja a
      Sátoraljaújhelyi Városi Bíróság előtt Bk. 29/2006. szám alatt
      folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható.
       
       7. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
      XIX. törvény 201. § (1) bekezdésének d) pontja „üzletszerűen,
      bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő” szövegrésze,
      valamint g) pontja alkotmányellenességének megállapítására és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
       
       8. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
      XIX. törvény 201. § (1) bekezdésével összefüggő, mulasztásban
      megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló
      indítványt elutasítja.
       
       Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás
                                       
                                      I.
                                       
         1.  Az  Alkotmánybírósághoz  egy bírói  kezdeményezés  és  egy
        indítvány  érkezett  a  Rendőrségről  szóló  1994.  évi  XXXIV.
        törvény  (a  továbbiakban: Rtv.) és a  büntetőeljárásról  szóló
        1998.  évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) egyes,  a  titkos
        információgyűjtésre   és   a  titkos  adatszerzésre   vonatkozó
        rendelkezései    alkotmányellenességének    megállapítása    és
        megsemmisítése  tárgyában. Az indítványozó  ezen  kívül  a  Be.
        rendelkezéseivel  összefüggésben,  mulasztásban   megnyilvánuló
        alkotmányellenesség   megállapítását  is   kezdeményezte.   Egy
        további  bírói  kezdeményezés a jövedéki adóról és  a  jövedéki
        termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. CXXVII.
        törvény  (a továbbiakban: Jöt.) 111. § (2) bekezdés  g)  pontja
        alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
        kérte.
         Az Alkotmánybíróság az ügyeket szoros összefüggésükre
        figyelemmel egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
         
         2.1.  Az  egyik bírói kezdeményezés a Be. 206. § (3) bekezdése
        alkotmányellenességét állította, az Alkotmánynak a jogbiztonság
        követelményét  meghatározó  2.  §  (1)  bekezdésére,  az  ember
        alapvető   jogainak  védelmére  és  ezek  lényeges  tartalmának
        korlátozhatatlanságára   vonatkozó   8.    §-ára,    a    bírói
        függetlenséget  oltalmazó  50. §  (1)  bekezdésére,  a  bíróság
        előtti   egyenlőséget  garantáló  57.  §  (1)  bekezdésére,   a
        védelemhez való jogot előíró 57. § (3) bekezdésére, valamint  a
        jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok  és
        a  személyes adatok védelméhez való jogot biztosító 59.  §  (1)
        bekezdésére hivatkozással.
         Az  indítvány szerint a sérelmezett rendelkezésből hiányzik „a
        világos és a jogalkalmazás során felismerhetően értelmezhető és
        egyértelmű  normatartalom”,  a titkos  információgyűjtés  és  a
        titkos  adatszerzés célhoz kötöttsége a büntetőeljárásban  vagy
        más büntetőeljárásban történő felhasználása tekintetében. A Be.
        206.  § (3) bekezdése arra kényszeríti az ügyben érdemi döntést
        hozó bíróságot, hogy a titkos információgyűjtésnek az Rtv.  63.
        § (1) bekezdésében, a 69. § (3) bekezdésében, valamint a titkos
        adatszerzésnek  a  Be. 201. §-ban rögzített,  egymástól  eltérő
        feltételrendszerét  feleltesse meg  egymásnak,  miközben  egyik
        jogszabályból  sem állapítható meg a célhoz kötöttség  fogalma.
        Az  ügyet tárgyaló bíró minden esetben el van zárva attól, hogy
        az     ún.    „előzetes”    eljárásban    alkalmazott    titkos
        információgyűjtés   dokumentumait   legalább   a    jogszerűség
        kérdésében   ellenőrizhesse.   Az   erre   vonatkozó   iratokat
        egyáltalán nem ismerheti meg, akkor sem, ha az ügyész azokat az
        eljárás során felhasználja. Hasonlóképpen teljes terjedelmükben
        „titkosak” maradnak mindezen iratok a védelem számára,  míg  az
        ügyész  a  felhasználásukról  való döntés  előtt  nyilvánvalóan
        megismeri a tartalmukat.
         Utal  az  indítvány  arra is, hogy a titkos  információgyűjtés
        eljárási  szabályai,  az  erről szóló bírói  döntés  formai  és
        tartalmi követelményei egyébként is kidolgozatlanok (lényegében
        nincsenek  is  szabályok), ami már eleve megnehezíti  a  célhoz
        kötöttség  ellenőrzését.  Mindennek  következtében   az   adott
        konkrét eljárásban egyedül az ügyész rendelkezik ismeretekkel a
        titkos információgyűjtés okairól, lefolyásáról, a bíróság és  a
        védelem  által ellenőrizhetetlen indokok alapján dönt a  célhoz
        kötöttség, s így a felhasználhatóság kérdésében. Ez a  megoldás
        sérti   a   tisztességes  eljárás  követelményét,  a   hatékony
        védelemhez  való jogot és a bírói függetlenséget.  A  jogállami
        garanciák  hiánya  veszélybe sodorja továbbá  a  magánlakás,  a
        magántitok, a személyes adatokhoz való jog érvényesülését is.
         A   kezdeményező   bíró   minderre  tekintettel   a   támadott
        rendelkezés ex nunc hatályú megsemmisítését kérte.
         
         2.2.  Az  indítványozó  az  Rtv. 69.  §  (3)  bekezdése  a)–h)
        pontjait  és  a Be. 201. § (1) bekezdésének b)–g)  pontjait  az
        Alkotmány   2.   §   (1)   bekezdésében  foglalt   jogbiztonság
        követelményének sérelmére hivatkozással támadta.  E  mellett  a
        Be.  201.  §  (1)  bekezdés a) pontja kapcsán  alkotmányellenes
        mulasztás megállapítására is indítványt tett.
         Indokolásában   részletesen   kifejtette,   hogy   a    titkos
        információgyűjtésnek  az  Rtv.  69.  §  (3)   bekezdése   a)–h)
        pontjaiban,  és  a  titkos adatszerzésnek  a  Be.  201.  §  (1)
        bekezdésének   b)–g)   pontjaiban   meghatározott    feltételei
        „önmagukban   is   alig  értelmezhető”   vagy   csak   „részben
        értelmezhető” fogalmakat takarnak, egymással sincsenek  kellően
        összehangolva, az alapjogok korlátozásával összefüggésben pedig
        sértik  a szükségesség és arányosság követelményét. Álláspontja
        szerint    összességében   mind   az   Rtv.,   mind    a    Be.
        feltételrendszerének  jelenlegi  megfogalmazása  megengedi   az
        önkényes   bírói   értelmezést,   mert   nem   felel   meg    a
        normavilágosság követelményének. Ennek folytán  túlságosan  tág
        határok között alkalmazhatók a bírói engedélyhez kötött  titkos
        információgyűjtésnek, illetve a titkos adatszerzésnek a jelzett
        törvényekben  felsorolt eszközei. Tisztázatlanul marad  továbbá
        az  ügyésznek  a titkos információgyűjtésen, illetve  a  titkos
        adatszerzésen  alapuló nyomozásban betöltött  szerepe,  illetve
        szabályozatlan a jogorvoslat kérdése is.
         Az  indítványozó  utalt  arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság   a
        47/2003.  (X. 27.) AB határozatában (a továbbiakban:  Abh1.)  —
        más   jogintézménnyel  összefüggésben  —  az  Rtv.  69.  §  (3)
        bekezdése   a)–h)   pontjait   a   jogbiztonság   szempontjából
        alkotmányosan  kifogásolhatónak ítélte. Megítélése  szerint  az
        Abh1.–ben   megfogalmazott  és  egy   másik   jogintézmény   (a
        bűnmegelőzési     ellenőrzés)     megsemmisítéséhez      vezető
        alkotmányossági    problémák   a    titkos    információgyűjtés
        engedélyezése kapcsán fokozottan fennállnak.
         Összességében  az  általa kifejtett indokokra  figyelemmel  az
        Rtv.  69. § (3) bekezdés a)–h) pontjainak és a Be. 201.  §  (1)
        bekezdés  b)–g)  pontjainak  azonnali  hatályú  megsemmisítését
        javasolta.
         A  Be.  201.  §  (1)  bekezdés a) pontja  vonatkozásában  arra
        hivatkozott,  hogy a titkos adatszerzés feltételei  között  nem
        szerepel  az Rtv. 69. § (1) bekezdése szerinti azon korlátozás,
        amely csak bűntettek esetén teszi lehetővé a titkos eszközök és
        módszerek  alkalmazását. Álláspontja szerint  ez  a  hiányosság
        sérti   az   alapjogok  szükséges  és  arányos   korlátozásának
        alkotmányi    követelményét.   Erre    figyelemmel    mulasztás
        megállapítását indítványozta.
         
         2.3.  A  másik bírói kezdeményezés a Jöt. 111. § (2)  bekezdés
        g) pontját az Alkotmánynak az ember alapvető jogainak védelmére
        és  lényeges tartalmuk korlátozhatatlanságára vonatkozó  8.  §-
        ába,  a  jóhírnév,  a  magánlakás  és  magántitok,  valamint  a
        személyes adatok védelmét meghatározó 59. § (1) bekezdésébe  és
        a  diszkrimináció  tilalmát  előíró  70/A.  §  (1)  bekezdésébe
        ütközőnek ítélte.
         A  kezdeményező bíró az indítványban arra mutatott rá, hogy  a
        támadott   rendelkezés   olyan  titkosszolgálati   intézkedések
        megtételére   jogosítja   fel   minden   feltétel   nélkül    a
        vámhatóságot, amelyekhez a Be. 200. § (1) bekezdés b) pontja  —
        minden más esetben — bírói engedélyt kíván meg.
         Kifejtette     továbbá,    hogy    bár    a    közteherviselés
        kötelezettségének teljesülése érdekében fontos érdek fűződik az
        adóelkerülő magatartások felderítéséhez, a vitatott rendelkezés
        megfelelő  törvényi  felhatalmazás  nélkül,  szükségtelenül  és
        aránytalanul ad lehetőséget az alkotmányos jogok korlátozására.
        „Adott esetben ugyanis az eljárás úgy történik, hogy a Vám-  és
        Pénzügyőrség   a   rendelkezésére   álló   technikai   eszközök
        alkalmazásával valamennyi postai küldeményt átvizsgálja,  annak
        felbontása  nélkül,  majd az így szerzett  vizsgálati  eredmény
        alapján   döntenek  arról,  hogy  az  adott  csomag   gyanúsnak
        tekinthető-e, s ennek felbontása történik […]” a Jöt.  támadott
        rendelkezésére  hivatkozással. A megelőző vizsgálatba  mindazon
        állampolgárok  küldeményei bekerülnek, akiknek  nincs  jövedéki
        adófizetési  kötelezettségük, s nem is  továbbítanak  adózatlan
        jövedéki terméket. Mindehhez pedig nincs szükség sem igazságügy-
        miniszteri,   sem   bírói   engedélyre,   sőt   az    általános
        felhatalmazás  éppen ennek elkerülését célozza. Így  azonban  a
        büntetőeljárásban   olyan  bizonyíték   kerül   felhasználásra,
        amelyet a nyomozó hatóság tiltott módon szerzett.
         Az   Alkotmánybíróság  eddigi  gyakorlatának   megfelelően   a
        kérelmet   úgy   értelmezte,  hogy  az   magában   foglalja   e
        jogszabálynak   az   adott  ügyben  való  alkalmazási   tilalma
        kimondását  is  [utoljára: 36/2006. (IX. 7.) AB határozat,  ABK
        2006. szeptember, 643.].
         
         3.  Az  Alkotmánybíróság beszerezte az  igazságügy–  (jelenleg
        igazságügyi és rendészeti) miniszter véleményét.
         
                                      II.
         
         Az  Alkotmánybíróság az indítvánnyal kapcsolatban a  következő
        jogszabályokat vizsgálta.
         
         1. Az Alkotmány rendelkezései:
         „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
         „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
         (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
         (…)”
         „50. §. (…)
         (3)   A   bírák  függetlenek  és  csak  a  törvénynek   vannak
        alárendelve.  A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és  politikai
        tevékenységet nem folytathatnak.”
         „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
        egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
        bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
        törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság
        igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
         (…)
         (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás  minden
        szakaszában  megilleti  a  védelem joga.  A  védő  nem  vonható
        felelősségre  a  védelem  ellátása  során  kifejtett  véleménye
        miatt.”
         „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a
        jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
         „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
             
         2. Az Rtv. támadott rendelkezése:
         „69. § (…)
         (3)   A   Rendőrség   az  (1)  bekezdésben  felsorolt   titkos
        információgyűjtésre  szolgáló  eszközöket  és  módszereket   (a
        továbbiakban:   különleges  eszközök)  az  ott  meghatározottak
        szerint  alkalmazhatja a bűncselekmény gyanúja  miatt  körözött
        személy  felkutatására,  továbbá, ha  az  (1)  bekezdésben  nem
        említett bűncselekmény
         a) a nemzetközi bűnüldözéssel kapcsolatba hozható,
         b) gyermekkorú ellen irányul,
         c) sorozatban vagy szervezett elkövetéssel valósul meg,
         d)   a  kábítószerrel  vagy  kábítószernek  minősülő  anyaggal
        kapcsolatos,
         e) pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos,
         f) fegyveres elkövetéssel valósul meg,
         g) terror vagy terror jellegű,
         h) a közbiztonságot súlyosan megzavarja,
         (...)”
         
         3. A Be.–nek — az indítvány benyújtásakor hatályban volt —
        támadott rendelkezései:
         „201.  §  (1)  Titkos adatszerzésnek akkor van  helye,  ha  az
        eljárás
         a)  ötévi  vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő
        szándékos, továbbá
         b) országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos,
         c) kiskorú ellen irányuló,
         d)   sorozatban   vagy  szervezett  elkövetéssel   megvalósuló
        (ideértve az üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben
        történő elkövetést is),
         e)   kábítószerrel   vagy  kábítószernek   minősülő   anyaggal
        kapcsolatos,
         f) pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos,
         g) fegyveresen elkövetett,
         bűncselekmény vagy ilyen bűncselekmény kísérletének,
        illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik.
         (…)”
         „206. § (…)
         (3)  A  titkos  adatszerzés eredménye  más  büntetőeljárásban,
        valamint  a nyomozás elrendelését megelőzően a bíró,  illetőleg
        az     igazságügyminiszter    engedélyéhez    kötött     titkos
        információgyűjtés  eredménye  büntetőeljárásban  az   általános
        szabályok  szerint  [76. § (2) bek.] is csak akkor  használható
        fel,
         a)  ha a 201. §-ban meghatározott feltételek a büntetőeljárás,
        illetőleg a másik büntetőeljárás esetében is fennállnak, és
         b)  a  felhasználás célja megegyezik a titkos adatszerzés vagy
        titkos információgyűjtés eredeti céljával.
         (…)”
         
         4. A Jöt. rendelkezése:
         „111. § (…)
         (2)   A   vámhatóság  az  olyan  jövedéki  termék  felderítése
        érdekében, amely után az adót nem fizették meg,
         (…)
         g)  azon csomagküldeményeket, amelyekről a rendelkezésre  álló
        adatok  alapján  alaposan valószínűsíthető,  hogy  adózás  alól
        elvont  jövedéki  terméket tartalmaznak, a  postai  szolgáltató
        felvevő-  vagy  kézbesítőhelyén, a futár- vagy csomagszállítást
        végző  szolgáltató  telephelyén a szolgáltató  két  képviselője
        jelenlétében ellenőrizheti, és amennyiben az jövedéki  terméket
        tartalmaz,  e törvényben, illetve bűncselekmény alapos  gyanúja
        esetén   a  büntetőeljárásról  szóló  törvényben  meghatározott
        intézkedéseket tesz,
         (…)”
         
                                     III.
                                       
         1.  Magyarországon  a  titkos információgyűjtés  és  a  titkos
        adatszerzés    feltételeinek,    valamint    az    alkalmazható
        titkosszolgálati  eszközök és módszerek,  illetve  alkalmazásuk
        elrendelésére,  továbbá  a  használatukra  jogosultak  körének,
        illetve    az    ennek    során   megszerzett    adatoknak    a
        büntetőeljárásban     történő     felhasználására     vonatkozó
        szabályozására csak a rendszerváltást követően — fokozatosan  —
        került sor.
         A  titkos információgyűjtés szabályait első ízben a különleges
        titkosszolgálati   eszközök   és   módszerek   engedélyezésének
        átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény rögzítette.
        A   titkos   nyomozásra  vonatkozó,  korábbi   belügyminiszteri
        utasításoknak  még a létezése is államtitoknak  minősült.  Ezek
        nem   tartalmazták  teljes  körűen  az  egyes  titkosszolgálati
        eszközök    mibenlétét   és   alkalmazásuk   feltételeit.    Az
        igénybevétel engedélyezéséhez a bíróságnak nem volt köze, annak
        jogszerűségét nem ellenőrizhette. Az ügyészség ugyan  tudhatott
        a   titkosszolgálati  eszközök  alkalmazásáról,  de   semmiféle
        hatásköre  nem  volt  sem az igénybevétel,  sem  a  jogszerűség
        ellenőrzése terén.
         Az   említett   törvény   meghatározta   a   titkos   eszközök
        gyűjtőfogalmát, s az engedélyhez kötött eszközöket  nevesítette
        is.   Előírásai   vonatkoztak  mind   a   rendőrség,   mind   a
        nemzetbiztonsági    szolgálatok    által     végzett     titkos
        információgyűjtésre. Az alkalmazhatóságra  vonatkozó  általános
        érvényű  szükségességi kritériumként kimondta, hogy  különleges
        titkos  eszköz csak akkor alkalmazható, ha az adatok más  módon
        nem  szerezhetők be. Meghatározta továbbá az alkalmazás  célját
        és  a  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény  (a
        továbbiakban: Btk.) Különös Részi rendelkezéseivel  összhangban
        felsorolta  azokat a bűncselekményeket, amelyek  felderítéséhez
        ezek    az    eszközök   igénybevehetők   voltak.    Szabályait
        kiegészítette a nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti
        szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT rendelet.
         2.1.   A  titkosszolgálati  eszközök  alkalmazására  vonatkozó
        hatályos szabályozás jelenleg a Be.–ben, az Rtv.–ben, a Vám– és
        Pénzügyőrségről   szóló   2004.   évi   XIX.   törvényben    (a
        továbbiakban:  Vám  tv.), a határőrizetről és  a  Határőrségről
        szóló  1997.  évi XXXII. törvényben (a továbbiakban:  Hör.),  a
        Magyar  Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvényben
        (a  továbbiakban:  Ütv.), és a nemzetbiztonsági  szolgálatokról
        szóló  1995.  évi  CXXV.  törvényben  (a  továbbiakban:  Nbtv.)
        található.  A  felsorolt törvények rendelkezéseit  a  bűnüldöző
        szervek  nemzetközi  együttműködéséről  szóló  2002.  évi  LIV.
        törvény,  az  elektronikus  hírközlésről  szóló  2003.  évi  C.
        törvény,   az   elektronikus  hírközlési   feladatokat   ellátó
        szervezetek  és  a titkos információgyűjtésre,  illetve  titkos
        adatszerzésre   felhatalmazott  szervezetek   együttműködésének
        rendjéről  szóló  180/2004. (V. 26.) Korm. rendelet,  a  postai
        szolgáltatók,    a   postai   közreműködők    és    a    titkos
        információgyűjtésre,      illetve     titkos      adatszerzésre
        felhatalmazott    szervezetek    együttműködésének    részletes
        szabályairól  szóló  9/2005. (I. 19.) Korm. rendelet  szabályai
        egészítik ki. További rendelkezéseket tartalmaznak a különleges
        eszközök  és  módszerek  engedélyezéséről  és  igénybevételéről
        szóló  26/1999.  (VIII.  13.)  BM rendelet,  a  belügyminiszter
        irányítása  alatt álló titkos információgyűjtésre feljogosított
        szervek   adatkezelésének  egyes  szabályairól  szóló  21/1996.
        (VIII.  31.)  BM  rendelet,  a belügyminiszter  irányítása  alá
        tartozó  nyomozó hatóságok nyomozásának részletes  szabályairól
        és  a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való
        rögzítésének  szabályairól  szóló  23/2003.  (VI.  24.)   BM–IM
        együttes  rendelet, valamint a pénzügyminiszter irányítása  alá
        tartozó  nyomozó hatóságok nyomozásának részletes  szabályairól
        és  a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való
        rögzítésének  szabályairól  szóló  17/2003.  (VII.  1.)   PM–IM
        együttes rendelet egyes fejezetei, illetve paragrafusai.
         
         2.2.   A  jelzett  jogszabályok  a  titkosszolgálati  eszközök
        alkalmazása  szempontjából titkos információgyűjtés  és  titkos
        adatszerzés    között    tesznek    különbséget.    A    titkos
        információgyűjtés  alkalmazására a nyomozás elrendelése  előtt,
        az  Rtv.,  a  Nbtv., az Ütv., a Vám tv., és  a  Hör.  szabályai
        alapján  kerülhet  sor.  Az  Nbtv. a  titkos  információgyűjtés
        szabályait önálló rendszerben tartalmazza. A Vám tv., a Hör  és
        az  Ütv. az Rtv. szabályrendszerére épül s arra utal vissza.  A
        titkos   adatszerzésre  a  Be.  rendelkezései   irányadóak,   s
        bevezetésére csak a már elrendelt nyomozás során, a vádemelésig
        van    mód.   Amennyiben   azonos   ügyben   korábban    titkos
        információgyűjtés folyt, a nyomozás elrendelése után azt titkos
        adatszerzéssé kell átalakítani [Be. 200. § (4) bekezdés].
         
         2.3.   A  titkos  információgyűjtés  lehet  külső  engedélyhez
        kötött, vagy külső engedélyhez nem kötött. A külső engedélyezés
        kötelező  eseteit  a  hivatkozott  törvények  felsorolják.   Az
        engedély    —   a   törvényben   meghatározott   esetekben    —
        igazságügy–miniszteri  vagy bírói  engedélyt  jelent.  A  bírói
        engedélyhez  kötött  titkos információgyűjtést  csak  a  megyei
        bíróság  elnöke  által  kijelölt bírák rendelhetik  el.  A  Be.
        kizárásra vonatkozó szabályai következtében az engedélyező bíró
        nem  lehet  azonos sem az ügyben az eljárás bírósági  szakaszát
        folytató,   sem   a   titkos  adatszerzést   engedélyező   bíró
        személyével, illetve a titkos adatszerzést engedélyező bíró sem
        lehet azonos az ítélkező bíróval. További különbségtétel,  hogy
        az  Nbtv. alapján eljáró bírák különböző személyek az Rtv.,  az
        Ütv.,   a   Vám   tv.  és  a  Hör.  alapján  eljáró   bíráktól.
        Következésképpen  sem  a titkos információgyűjtést,  illetve  a
        titkos  adatszerzést engedélyező, sem pedig az  ügyet  tárgyaló
        bíró  nem  kapja  meg  a  titkos információgyűjtésre  vonatkozó
        előzményi  iratokat. Ez akkor is így van, ha a Be. 200.  §  (4)
        bekezdése  szerint a titkos adatszerzést engedélyező  nyomozási
        bíró    a   titkos   információgyűjtés   titkos   adatszerzéssé
        alakításáról   határoz.  A  titkos  adatszerzés  indítványozója
        ugyanis — jogszabályi előírás hiányában — szabadon dönt  arról,
        hogy  a  titkos információgyűjtés iratai közül melyeket mutatja
        be  a  döntést  hozónak,  s ezen belül  mely  okiratról  bocsát
        rendelkezésre eredeti példányt, kivonatot, vagy a  titokvédelmi
        szempontokra  figyelemmel  részben törölt  adatokkal  készített
        másolatot.
         Külső   engedélyhez  kötött  titkos  információgyűjtés  esetén
        lehetőség van továbbá ún. sürgősségi elrendelésre is. Erről  az
        egyes   jogszabályokban   meghatározott   szervezeti   egységek
        beosztás    szerint    nevesített    parancsnokai    jogosultak
        rendelkezni. A sürgősségi elrendelés a törvényben meghatározott
        ideig  tarthat, s nem váltja ki az (igazságügy–miniszteri  vagy
        bírói) engedély utólagos beszerzését.
         A  titkos  adatszerzés foganatosítására  fő  szabályként  csak
        bírói engedély mellett van mód. Ezekben az ügyekben a nyomozási
        bíró  jár  el,  aki nem lehet azonos személy az  ügyben  eljáró
        bíróval,  az  azonban nem kizárt, hogy a titkos  adatszerzésről
        szóló döntés mellett ugyanabban az ügyben más, a nyomozási bíró
        hatáskörébe  tartozó cselekményeket is végezzen. A  „sürgősségi
        elrendeléssel” egyenértékű szabályként ideiglenesen  az  ügyész
        is engedélyezheti az egyes eszközök alkalmazását.
         
         2.4.  A  titkos  információgyűjtés  és  a  titkos  adatszerzés
        fogalmát jogszabály nem határozza meg. A különböző jogszabályok
        csak   felsorolják  azon  eszközöket  és  módszereket,  amelyek
        alkalmazásával ez végrehajtható. A külső engedélyhez kötött  és
        az  ahhoz nem kötött eszközök eltérőek, illetve a Be. a  titkos
        adatszerzés  eszközeit  a  titkos információgyűjtésnél  szűkebb
        határok közé szorítja.
         Külső    engedélyhez    nem   kötött   eszközök:    informátor
        alkalmazása, bizalmi személy, más titkosan együttműködő személy
        igénybevétele, puhatolás vagy információgyűjtés, adatellenőrzés
        és adatkérés, fedőokirat kiállítása, fedőintézmény létrehozása,
        helyiség,  épület,  más  objektum,  terep-  és  útvonalszakasz,
        jármű,    esemény,   személy   megfigyelése,   a    megfigyelés
        eredményének  hang, kép, egyéb jel technikai eszközzel  történő
        rögzítése,   csapda  alkalmazása,  mintavásárlás,   álvásárlás,
        bizalmi  vásárlás, bűnszervezetbe történő beépülés, ellenőrzött
        szállítás,  sértett  helyettesítése, védett titok  megismerése,
        díjkitűzés, jelzés elhelyezése, a nyomozás megtagadásának  vagy
        megszüntetésének    kilátásba   helyezése    az    együttműködő
        személlyel,  a  feljelentés  elutasítása  a  fedett  nyomozóval
        szemben. Az eszközök kiválasztása az alkalmazó döntésétől függ,
        csupán  az  informátor, illetve a bizalmi személy alkalmazására
        van egy részleges (infiltrációs) tilalom.
         Bírói  —  illetve  a nemzetbiztonságot érintő  egyes  kérdések
        esetén   igazságügy-miniszteri  —engedélyhez  kötött  eszközök:
        titkos  kutatás  és  az észleltek technikai  eszközzel  történő
        rögzítése,   magánlakásban  történtek   technikai   eszközökkel
        történő  megfigyelése  és rögzítése, levél,  postai  küldemény,
        telefonvezeték vagy azt helyettesítő távközlési rendszer  útján
        továbbított   közlés  tartalmának  megismerése   és   technikai
        eszközzel    történő    rögzítése,    internet     vagy     más
        számítástechnikai eszköz alkalmazásával történő levelezés útján
        továbbított adatok, információk megismerése és felhasználása. A
        technikai  jellegű  infiltrációra ebben  az  esetben  nincsenek
        tilalmak.
         A   Be.  alapján  alkalmazható  eszközök  közé  tartoznak:   a
        magánlakásban    történtek   technikai   eszközökkel    történő
        megfigyelése    és   rögzítése,   levél,   postai    küldemény,
        telefonvezeték vagy azt helyettesítő távközlési rendszer  útján
        továbbított  közlés tartalmának megismerése,  számítástechnikai
        rendszer  útján  továbbított és tárolt  adatok  megismerése  és
        felhasználása.
         
                                      IV.
                                       
         Az    indítvány    és   a   bírói   kezdeményezések    részben
        megalapozottak.
         
         1.  Az  Alkotmánybíróság korábbi határozataiban esetről esetre
        bontotta   ki  az  államnak  a  büntető  hatalom  gyakorlásával
        összefüggő    jogait   és   kötelezettségeit.   A   határozatok
        rámutattak,  hogy  a bűncselekmények a társdalom  jogi  rendjét
        sértik,  s  az állam, mint a közhatalom gyakorlója és  mint  az
        igazságszolgáltatási  monopólium birtokosa  köteles  a  büntető
        igény   érvényesítésére.  Ezt  a  feladatát  csak  akkor  tudja
        megfelelően   ellátni,   ha  a  büntető  igazságszolgáltatásban
        közreműködő szerveknek a bűnüldözéshez hatékony eszközök állnak
        rendelkezésére.    Ezek   az   eszközök    lehetnek    súlyosan
        jogkorlátozóak  és  a  bűncselekmény  elkövetőjén   kívül   más
        állampolgárokat   is   érinthetnek.  Demokratikus   jogállamban
        azonban  az  állam  büntető hatalma is  korlátozott  közhatalmi
        jogosítvány, ezért a büntetőhatalom gyakorlásának intézmény– és
        eszközrendszere     közvetlenül     alkotmányos     jelentőségű
        [összefoglalóan   pl.:  14/2004.  (V.  7.)  AB   határozat   (a
        továbbiakban:  Abh2.), ABH 2004, 241, 254–256.;  42/2005.  (XI.
        14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 517–518.].
         A   büntető   igény  érvényesítésének  alapvető  feltétele   a
        bűncselekmény    felderítése   és   a    terhelt    személyének
        megállapítása,   felkutatása.  Az   Alkotmánybíróság   döntései
        leszögezték, hogy a bűnüldözés kockázata az államot terheli,  s
        hogy jogállamban a bűnüldözés is csak szigorú, az anyagi és  az
        eljárási jogszabályok által meghatározott rendben folyhat.
         Már  a  9/1992.  (I. 30.) AB határozat hangsúlyozta,  hogy  az
        anyagi  igazságosság  érvényesülésének  jogállami  követelménye
        csak   a  jogbiztonságot  szolgáló  —  elsősorban  eljárási   —
        garanciák, jogintézmények keretein belül maradva valósulhat meg
        (ABH  1992,  59,  64-65.).  A további  határozatok  részletesen
        kibontották  azt is, hogy a jogállam értékrendjének meghatározó
        pillére  a  jogállami  garanciák tényleges  érvényre  jutása  a
        jogintézmények  működése  során.  Ellenkező  esetben  sérül   a
        jogbiztonság, a jogszabályok következményeinek kiszámíthatósága
        és  esetlegessé  válik az alapvető alkotmányos  jogok  érvényre
        jutása.   „A   jogállami   garanciák  mellőzésére   ezért   sem
        célszerűségi,  sem igazságossági szempontok nem  adnak  alapot”
        (összefoglalóan:  Abh1. ABH 2003, 525, 534.). „A  jogállamiság,
        valamint  az  alkotmányos büntetőjog követelményei megkívánják,
        hogy  az  állam  a  büntető  hatalmát olyan  szabályok  szerint
        gyakorolja,  amelyek  egyensúlyt  teremtenek  az  egyéneket  az
        állammal  szemben  védő garanciális rendelkezések,  ezen  belül
        elsősorban   a  büntetőeljárás  alá  vont  személy  alkotmányos
        jogainak  védelme  és  a büntető igazságszolgáltatás  megfelelő
        működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között.” [42/2005.
        (XI.  14.)  AB határozat, ABH 2005, 504, 518.] Az Abh2.-ben  az
        Alkotmánybíróság   rámutatott,   hogy   a   jogalkotónak   ezen
        alkotmányi kereteken belül kell megtalálnia azokat az „eljárási
        megoldásokat,   amelyek  a  bűnüldözés  sikertelensége   állami
        kockázatának csökkentését szolgálják” (részletesen: Abh2.,  ABH
        2004, 241, 255.).
         
         2.      Az      Alkotmánybíróságnak      a      büntetőeljárás
        garanciarendszerével    szemben    megfogalmazott    alkotmányi
        követelményeket  vizsgáló  határozatai  az  úgynevezett   nyílt
        eljárásokra vonatkoztak. Nem vizsgálták azt a kérdést,  hogy  a
        büntetőeljárásnak  része  lehet-e  az  alkotmányos  alapjogokat
        súlyosan  korlátozó  titkosszolgálati eszközök  alkalmazása,  s
        hogy   ezen   eljárásban   az   alkotmányi   garanciák   miként
        érvényesülhetnek.
         
         2.1.  A  titkos eszközök alkalmazása alapvetően  korlátozza  a
        magán–  és családi élet, a magánlakás és levelezés tiszteletben
        tartásához,   s  ehhez  szorosan  kapcsolódva,  az  információs
        önrendelkezéshez,  az  információáramlás  szabadságához  és   a
        személyes adatok védelméhez való jogot.
         Az  Alkotmánybíróság  az  alapjog  korlátozásának  alkotmányos
        határait  minden  esetben  a  szükségesség–arányosság   tesztje
        alapján  vizsgálja.  Esetről  esetre  állapítja  meg,  hogy   a
        jogszabály meghozatalakor a törvényhozónak volt-e alkotmányosan
        elismerhető  kényszerű  oka  az  alapjog  korlátozására  és   a
        korlátozás súlya az elérni kíván céllal arányban áll-e, továbbá
        a   lehetséges   eszközök  közül  a  jogalkotó  a  legenyhébbet
        választotta-e  [pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat,  ABH  1992,
        167,  171.;  56/1994. (XI. 10.) AB határozat,  ABH  1994,  312,
        313.;  12/1999.  (V. 21.) AB határozat, ABH  1999,  106,  112.;
        18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117, 129.].
         Az  alapjog  korlátozhatósága feltételeinek  vizsgálatakor  az
        Alkotmánybíróság  minden  esetben  figyelembe  veszi  a  magyar
        államra  kötelező  egyezmények,  így  az  1976.  évi  8.  számú
        törvényerejű  rendelettel  kihirdetett,  az  Egyesült  Nemzetek
        Közgyűlése  XXI.  ülésszakán, 1966. december  16-án  elfogadott
        Polgári  és  Politikai  Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából  (a
        továbbiakban:  Egyezségokmány), valamint  az  1993.  évi  XXXI.
        törvénnyel   kihirdetett,  az  emberi  jogok  és  az   alapvető
        szabadságok  védelméről  szóló, Rómában,  1950.  november  4-én
        kihirdetett  Egyezményből  (a továbbiakban:  Egyezmény)  fakadó
        követelményeket.
         Az Egyezségokmány 17. cikkének 1. bekezdése tartalmazza, hogy
        senki nem vethető alá önkényes vagy törvénytelen beavatkozásnak
        a magánéletével, a családjával, a lakásával, a levelezésével,
        kapcsolatban, és becsülete vagy jóhírneve nem tehető ki
        jogtalan támadásnak.
         Az Egyezmény 8. Cikkének 1. bekezdése szerint „mindenkinek
        joga van arra, hogy magán– és családi életét, lakását és
        levelezését tiszteletben tartsák.” A 2. bekezdése rendelkezik
        arról, hogy e jog gyakorlása egy demokratikus társadalomban
        csak törvényes keretek között, nemzetbiztonsági, közbiztonsági
        okból, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség
        vagy a közerkölcsök, illetve mások jogainak szabadsága és
        védelme érdekében korlátozható.
         Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) a
        „rejtett nyomozáshoz” kapcsolódó ügyeket az Egyezménynek a
        magánélet szabadságát védő 8. Cikke rendelkezésein keresztül
        vizsgálja. A Bíróság az ítéleteiben rámutatott, hogy a 8. Cikk.
        1. bekezdésében garantált jog egy demokratikus társadalomban
        csak a 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között,
        az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett
        korlátozható.
         A törvényesség a Bíróság gyakorlatában nem csupán azt
        jelenti, hogy a korlátozás lehetséges eseteinek törvényben
        meghatározottnak kell lennie. „A törvényben meghatározott eset”
        fogalma alatt értendő, hogy a szabályozásnak meg kell felelnie
        a jogállamiság elveinek. Minthogy a titkos információgyűjtés
        szükségképpen kizárja a hatékony jogorvoslat lehetőségét,
        elengedhetetlenül fontos, hogy az alkalmazást lehetővé tévő
        eljárási rend kellő garanciát nyújtson az egyén jogainak
        védelmére. Minderre tekintettel az alkalmazást három szakaszból
        álló ellenőrzésnek kell alávetni: amikor a beavatkozást
        elrendelik, mialatt a beavatkozást végrehajtják, miután a
        beavatkozást befejezték. Az ellenőrzést a végrehajtó hatalomtól
        független „testületeknek” kell végezni. Elsősorban az állandó,
        folyamatos és kötelező ellenőrzés a garancia arra, hogy a
        konkrét ügyekben nem sértik meg az arányosság követelményét
        (pl. Case of Klass and Others v. Germany, judgment of
        06/09/1978. Series A. 28; Case of Malone v. the United Kingdom,
        judgment of 02/08/1984. Series A 82.; Case of Leander v.
        Sweden, judgment of 26/03/1987. Series A. 116.).
         Határozataiban  a Bíróság rámutatott azokra a követelményekre,
        amelyeket    a    titkos   eszközök   használatára    vonatkozó
        szabályozásnak  minimálisan ki kell elégítenie. Kiemelte,  hogy
        éppen azért, mert az alapjogokba történő beavatkozás titkos,  s
        mert  az  ilyen  eszközök  használata a  végrehajtó  hatalomnak
        „beláthatatlan”  lehetőségeket ad,  elengedhetetlen,  hogy  már
        maguk az eljárások kellő garanciát nyújtsanak az egyén jogainak
        érvényesülésére. Ez pedig megkívánja, hogy az államok hangsúlyt
        helyezzenek  a precíz és részletes, követhető, az állampolgárok
        számára  is  hozzáférhető  szabályok  megalkotására.   A   jogi
        szabályozásból  világossá  kell  válnia  az  ilyen   eszközöket
        alkalmazó  hatóság  hatáskörének, az  intézkedések  lényegének,
        azok  gyakorlása  módjának. A Bíróság a  világos  normatartalom
        követelménye  körében arra is rámutatott, hogy  a  törvényeknek
        tartalmazniuk   kell   a   beavatkozást   indokoló    eseteket,
        körülményeket   és   a   beavatkozás   feltételeit.   Minimális
        biztosítékként  szerepelnie  kell bennük  továbbá  az  érintett
        személyek  körének  meghatározására alkalmas feltételeknek,  az
        alkalmazás   dokumentálására  és  a  dokumentáció   megóvására,
        valamint      megsemmisítésének      szabályaira      vonatkozó
        rendelkezéseknek.  Az  alkalmazásról szóló  döntés  meghozatala
        körében  pedig a hatóságok nem kaphatnak túl széles mérlegelési
        jogot  (pl. Case of Valenzuela Contreras v. Spain, judgment  of
        30/06/1998.,  Reports  1998–V). Az  alkalmazás  garanciái  közé
        tartozik   továbbá,   hogy   (külső   személyek   számára)   az
        információkhoz való hozzáférést korlátozni kell  (pl.  Case  of
        Kopp   v.   Switzerland,  judgment  of  25/03/1998.,   Reports-
        1998–II.).
         A  meghatározott célból történő alkalmazás azt jelenti, hogy a
        titkos  eszközök alkalmazására csak a 8. Cikk. 2.  bekezdésében
        felsorolt okokból (a nemzetbiztonság, a közbiztonság, az ország
        gazdasági  jóléte, zavargás vagy a bűncselekmény megelőzése,  a
        közegészség,  illetve  az  erkölcsök  védelme,  továbbá   mások
        jogainak  védelme  érdekében)  kerülhet  sor.  Szorosan   ehhez
        kapcsolódik  a  szükségesség követelményének érvényesülése  is.
        Alapfeltétel,  hogy az állami beavatkozásra nyomós  közérdekből
        kerüljön  sor,  s annak az elhárítani kívánt veszéllyel  és  az
        okozott joghátránnyal arányban állónak kell lennie.
         Ennek  vizsgálata  nem  szorítkozik arra,  hogy  a  korlátozás
        törvényben      szabott      feltételei      kiállják-e       a
        szükségességi-arányossági   tesztet,   kiterjed    a    konkrét
        alkalmazás  szükségességére  is. A  szükségesség  megítélésénél
        alapvető  jelentőségű, hogy az alkalmazásra  csak  „minősített”
        (súlyos)  fenyegetettség esetén van mód, s  csak  akkor,  ha  a
        hagyományos   nyomozási  eszközök  az  ügy  körülményei   miatt
        hatástalannak bizonyulnak és arra csak előzetesen  megismerhető
        szigorú eljárási rendben kerülhet sor (pl. Klass and Others  v.
        Germany judgment of 6 September 1978, Series A no. 28.; Halford
        v. United Kingdom jugment of 25 June 1997, Reports 1997–III.).
         Az  Egyezményből,  az  ahhoz kapcsolódó Bírósági  gyakorlatból
        megállapíthatóan a nemzetbiztonsági, közbiztonsági, bűnüldözési
        célok   olyanok,  amelyek  érvényesülése  érdekében  a  rejtett
        nyomozás   —   mint  a  jogkorlátozás  súlyos  eszköze   —   is
        alkalmazható akkor, ha ennek a fentebb részletezett  feltételei
        fennállnak.  A  Bíróság érveléséből következik azonban  az  is,
        hogy  a  titkos eszközök alkalmazásának lehetővé  tételéhez  is
        szigorú,    az    alapjogokba    való    beavatkozás     minden
        részletkörülményére kiterjedő garanciákra van szükség. Bizonyos
        tekintetben  pedig annak megítélésére, hogy  ezek  a  garanciák
        kielégítik-e a törvényben meghatározottság, a jogbiztonság,  az
        előreláthatóság, a kiszámíthatóság elvéből fakadó  elvárásokat,
        s    hogy    megfelelnek-e   a   szükségesség   és   arányosság
        kívánalmainak,   a  nyílt  eljárásokra  vonatkozó   szabályozás
        követelményeinél  szigorúbb  mérce  érvényesül.  Ennek  az   az
        indoka,   hogy  ezen  eszközöknek  az  alkalmazása   rendkívüli
        hatalmat  biztosít  az  alkalmazók —  adott  esetben  az  állam
        büntető  hatalmát  gyakorló szervek  —  számára  és  fokozottan
        kiszolgáltatottá teszi az érintetteket.
         2.2.  Az  Egyezményt aláíró egyes országok eltérő szabályozást
        alakítottak ki a fenti követelmények teljesítése érdekében.
         Klasszikusnak  számít  az egyes titkos  eszközök  alkalmazását
        közvetlenül   az  alaptörvény  szintjén  is  szabályozó   német
        rendszer. Az engedélyezésre vonatkozó jogszabályok az általános
        feltételek    mellett    taxatíven   felsorolják    azokat    a
        bűncselekményeket, amelyek gyanúja esetén az egyes eszközök  és
        módszerek  alkalmazhatók.  Az  Alkotmányból  következően  egyes
        eszközök  meghatározott célból csak ultima  ratioként  és  csak
        súlyos   bűncselekmények  esetén  alkalmazhatók,  a   súlyosnak
        minősülő  konkrét  bűncselekményeket pedig az eljárási  törvény
        sorolja  fel.  Ezt  a katalógust a német Alkotmánybíróság  több
        ízben  felülvizsgálta, s — arra hivatkozással,  hogy  azok  nem
        elég    súlyosak,   azaz   nem   állják   ki   a   szükségesség
        alkotmányossági tesztjét — bizonyos bűncselekményeket kivett  a
        felsorolásból.
         Hollandiában  az  egyes  eszközök és módszerek  alkalmazásának
        szintén  törvényben meghatározottak és eltérőek  a  feltételei.
        Ezek  között leggyakrabban vagy a tettenérés, vagy az  őrizetbe
        vétel   megengedettsége,  illetve  a  bűncselekmény   büntetési
        tételhez kötött súlya szerepel.
         Ausztriában  a  kiszabható  szabadságvesztés  mértéke  szerint
        differenciál  a szabályozás. Tilos viszont egyes eszközök  (pl.
        telefonlehallgatás) alkalmazása bizonyos foglalkozást  gyakorló
        személyekkel    szemben,    csakúgy    mint    Svájcban    vagy
        Olaszországban.
         Az   Egyesült   Királyság  szabályrendszere  az   ún.   vegyes
        megoldást   követi.   Az  egységesen  meghatározott   általános
        feltételek  mellett részben a szabadságvesztés mértékéhez  köti
        az   alkalmazhatóságot,   másrészt  azonban   vannak   taxatíve
        felsorolt     bűncselekmények,     amelyek     a     kiszabható
        szabadságvesztésre  tekintet nélkül olyan súlyúnak  minősülnek,
        amelyek az igénybevételt indokolhatják.
         Az  említett államok szabályozási gyakorlata egységes  azonban
        abban,  hogy  a  titkos  eszközök és  módszerek  felhasználását
        kivételesnek   tekinti.   Alkalmazásukra   szokásos   nyomozási
        eszközként  nem,  csak súlyos (minősített),  pontosan  körülírt
        bűncselekmények   felderítésével   összefüggésben   van    mód.
        Bevetésükre  az  általános és speciális feltételek  teljesülése
        esetén  is  csak  akkor kerülhet sor, ha a  felderítés  vagy  a
        nyomozás  hagyományos módszereit várhatóan csak „nem  kielégítő
        eredménnyel” lehetne alkalmazni.
         A   különböző  eszközök  engedélyezésére  vonatkozó  szabályok
        differenciáltak  és  az  egyes esetekben  jelentős  eltéréseket
        mutatnak.  Az  engedélyezés jellemzően és fő szabályként  bírói
        (vizsgálóbírói  vagy  ítélkezési  feladatokat   ellátó   bírói)
        hatáskörbe tartozik, ám vannak kivételek. Az Egyesült Királyság
        az    adminisztratív   modellt   követi,   mely    szerint    a
        belügyminiszter  ad  engedélyt az alkalmazásra.  Németország  a
        vegyes   modellbe   tartozik.  E  szerint  a   nemzetbiztonsági
        feladatok teljesítése érdekében foganatosított lehallgatást  az
        igazságügy  miniszter  engedélyezi, míg a büntetőeljárás  során
        alkalmazott   lehallgatás   engedélyezése   bírói    hatáskörbe
        tartozik.  Egyedi megoldás érvényesül Svájcban. Az engedélyezés
        kötelezően  két szakaszban történik, a vizsgálóbíró ugyanis  az
        általa   megadott   engedélyt   a   vádtanács   elé   terjeszti
        jóváhagyásra.
         
         3. Az Alkotmánybíróság a 16/2001. (V. 25.) AB határozatában  a
        nemzetbiztonsági szolgálatok működése kapcsán mutatott rá arra,
        hogy  az  alapvetően  titkos  és  sajátos  eszközöket  használó
        tevékenység azért igényel megfelelő jogi szabályozást,  hogy  a
        szolgálatok  „semmilyen  körülmények között  ne  jelenthessenek
        veszélyforrást  a demokratikus jogrendre.” Ennek  érvényesülése
        érdekében elengedhetetlen követelmény, hogy az alapvető jogok a
        titkos eszközök használata során is csak a szükségesség keretei
        között legyenek korlátozhatók (ABH 2001, 207, 213.).
         A    különleges   titkosszolgálati   eszközök   és   módszerek
        engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló  1990.  évi  X.
        törvény rendelkezései még tartalmazták, hogy különleges  eszköz
        (módszer)  csak a törvényben felsorolt esetekben és csak  akkor
        alkalmazható,  ha  az adatok más módon nem  szerezhetők  be.  A
        titkos  információgyűjtés kapcsán  ma  csupán  a  Nbtv.  53.  §
        tartalmaz  hasonló feltételt. Az Rtv., illetve a rá  épülő  Vám
        tv.,  a  Hör.  és  az Ütv. nem állít fel semmilyen,  az  elérni
        kívánt    célra   vonatkozó,   korlátozó   értelmű,    objektív
        szükségességi kritériumot. A titkos adatszerzésre a Be. 202.  §
        (6)  bekezdése már azon az alapon is lehetőséget  biztosít,  ha
        más  módon  csak  „aránytalan  nehézséggel”  szerezhető  be   a
        bizonyíték  és  „valószínűsíthető”, hogy a  titkos  adatszerzés
        eredményre vezet. Ebből, az alkalmazás szükségességességére  és
        megengedhetőségére   vonatkozó  igen  tág  határokat   kijelölő
        megfogalmazásból, illetve a titkos információgyűjtés esetén  az
        általános  feltételre  vonatkozó törvényi  kritérium  hiányából
        (továbbá  mindkét  esetben a csak utólagos  engedélyhez  kötött
        sürgősségi  elrendelés  lehetőségéből)  már  önmagában  is   az
        következik,  hogy a jogalkalmazónak (az igénybe vevőnek  és  az
        engedélyezőnek egyaránt) határozott feltételekhez  nem  kötött,
        széles mérlegelési joga van a titkos eszközök igénybevételére.
         
         3.1. Az Rtv. támadott 69. §–a a titkos információgyűjtést —  a
        titkos   adatszerzésnél  tágabb  körben  és  a   szükségességre
        vonatkozó  (az  eszköz kivételességét körülhatároló)  általános
        törvényi  korlát  nélkül  —  lényegében  csak  egyes  speciális
        feltételeket  megjelölve engedi meg.  A  69.  §  (1)  bekezdése
        szerint  ilyen eszközök alkalmazása bűnüldözési célból  az  (1)
        bekezdésben, illetve a (3) bekezdés első fordulatában megjelölt
        esetekben  lehetséges. A bűnüldözési célt azonban a 63.  §  (1)
        bekezdése  —  ugyancsak széles értelemben —  határozza  meg.  E
        szerint    ide    tartozik:   a   bűncselekmények   megelőzése,
        felderítése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása,
        bizonyítékok  megszerzése, valamint a  büntetőeljárásban  részt
        vevő   hatóságok   tagjainak   és   az   igazságszolgáltatással
        együttműködő  személyeknek a védelme. Ez azt  jelenti,  hogy  a
        titkos   információgyűjtés  alkalmazására  nemcsak   megtörtént
        bűncselekmények vagy legalább azok gyanúja esetén kerülhet sor,
        mivel  a prevenció és a személyi védelem a bűncselekmény és  az
        elkövető,  illetve a bizonyíték felderítésén kívül esik.  Ennél
        fogva   e   tekintetben   nem   is   értelmezhetők   a   titkos
        információgyűjtésnek a 69. § (1)–(3) bekezdésében meghatározott
        különös   feltételei,   mert   maga   a   bűncselekmény,   mint
        viszonyítási alap hiányzik. A megelőzés pedig már önmagában  is
        egy  —  legfeljebb stratégiai célként felfogható és a jog által
        körül  nem  határolt — olyan általános felhatalmazás,  amelynek
        alapján  a  titkos  információszerzés határai  tetszés  szerint
        kiszélesíthetők.
         A  Be.  ennél  szűkebb körben vonja meg a  titkos  adatszerzés
        feltételeit. Egyrészt (az Rtv.– től eltérően) érvényesül a 206.
        §  (6)  bekezdésében meghatározott általános — bár  kötöttséget
        alig  jelentő,  a  kiterjesztő  értelmezést  lehetővé  tévő   —
        szükségességi korlát, másrészt pedig a titkos adatszerzés  csak
        az e törvényben megjelölt büntetőeljárási feladatok teljesítése
        érdekében engedélyezhető. A 200. § (1) bekezdése szerint  ilyen
        feladatnak   tekinthető  az  elkövető  kilétének,  tartózkodási
        helyének megállapítása, elfogása, valamint a bizonyítási eszköz
        felderítése.
         Az   Rtv.  69.  §  (3)  bekezdésének  és  a  Be.  200.  §  (1)
        bekezdésének  egybevetéséből  megállapítható,  hogy  az  eltérő
        eszközökkel    és   feltételek   mellett   folytatott    titkos
        információgyűjtésnek  és  a titkos adatszerzésnek  a  törvények
        szerint   van   egy  közös  pontja:  a  konkrét   bűncselekmény
        elkövetésével gyanúsítható személy felkutatása. Az Rtv.  69.  §
        (3)  bekezdése ugyanis akként rendelkezik, hogy itt,  az  a)–h)
        pontokban  felsorolt bűncselekmények esetén — többek  között  —
        Da”    bűncselekmény    gyanúja   miatt   „körözött”    személy
        felkutatására  vehetők  igénybe a  rejtett  nyomozás  eszközei.
        Körözés  —  ha  nem  is feltétlenül ismert  személyi  adatokkal
        rendelkező,  de  — meghatározott bűncselekmény  konkrét  (vélt)
        elkövetőjével szemben adható ki. A Be. 200. § (1)  bekezdésének
        megfogalmazásából   pedig  szintén  az  következik,   hogy   (a
        bizonyítási  eszközök  felderítésén túl) a  titkos  adatszerzés
        eszközei    a    201.   §   (1)   bekezdésében    meghatározott
        bűncselekmények   elkövetésével   megalapozottan   gyanúsítható
        „elkövető   kilétének,  tartózkodási  helyének   megállapítása,
        elfogása”  érdekében vehetők igénybe. Az azonban mindebből  nem
        vezethető   le,  hogy  a  támadott  rendelkezések   alapján   a
        hivatkozott rejtett nyomozási módszerek csupán olyan  személyek
        kilétének,     tartózkodási    helyének     tisztázására     és
        kézrekerítésére irányulhatnak, akik a két törvényben  felsorolt
        típusú   bűncselekménnyel   kapcsolatba   hozhatók.   Az   Rtv.
        tekintetében  a 63. § (3) bekezdése az ott felsorolt  esetekben
        megengedi  a  63.  § (1) bekezdésében meghatározott  valamennyi
        célból  a  titkos  információgyűjtést, a  Be.  202.  §  (1)–(2)
        bekezdése pedig a gyanúsítotton kívül más személyekkel  szemben
        is lehetővé teszi a titkos adatszerzést.
         
         3.2.  A  titkos  információszerzés  és  a  titkos  adatgyűjtés
        határait   a   támadott   rendelkezésekben   szereplő   különös
        feltételek tovább tágítják.
         Az  Rtv.  69.  §  (3) bekezdés a)–h) pontjaiban  felsorolt,  a
        bírói   engedélyhez  kötött  titkos  információgyűjtés  további
        feltételéül  szolgáló  körülményeket  az  Alkotmánybíróság   az
        Abh1.–ben  —  a  bűnmegelőzési ellenőrzés  alkotmányellenessége
        kapcsán  —  már részletesen megvizsgálta. Megállapította,  hogy
        „az   Rtv.   jelzett  rendelkezésében  felsorolt  bűncselekmény
        kategóriának feltüntetett jogfogalmakat és eljárásjogi terminus
        technikusok    tartalmát   (…)   a   törvényalkotó    értelmező
        rendelkezésekben  nem határozta meg, és azok nem  azonosíthatók
        sem a Btk., sem az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.)
        rendelkezéseivel. Ennek folytán — néhány kivételtől  eltekintve
        —  a  jogalkalmazónak  nem  áll  rendelkezésére  olyan  kötött,
        (legalább)  más  jogszabályban  meghatározott  fogalomrendszer,
        amely  kellő egyértelműséggel tartalmazna számára iránymutatást
        az  elrendelés e feltételének vizsgálatánál. (…) Az Rtv. 69.  §
        (3) bekezdés a)–h) pontjaiban található feltételek nagyobbrészt
        általában véve is meghatározatlan fogalmakat takarnak,  amelyek
        egységes   értelmezése  a  joggyakorlatban  nem   alakult   ki.
        Jelentésükről a tudományos vagy oktatást célzó jogirodalom  sem
        ad  pontos  eligazítást,  s  az egyedi  esetekben  igen  távoli
        összefüggések   vizsgálatát  tételezik   fel.   A   ’nemzetközi
        bűnüldözés’,  a  ’gyermekkorú  ellen  irányul’,  a  ’szervezett
        elkövetéssel’,  a  ’terror jellegű’, a ’kábítószernek  minősülő
        anyaggal  kapcsolatos’, a ’közbiztonságot súlyosan megzavarja’,
        a  ’fegyveres  elkövetéssel valósul meg’  kifejezések  jelentős
        részének   tartalma   nehezen  tisztázható  vagy   bizonytalan,
        némelyek  meghatározása pedig éppen törvényhozási viták  tárgya
        lehet.   Az  Rtv.  e  rendelkezéseiben  írt,  a  legkülönbözőbb
        ’jogfogalmakhoz   és   tág   értelemben   vett    bűncselekmény
        típusokhoz’  illesztett: ’kapcsolatos’, ’kapcsolatba  hozható’,
        ’jellegű’   kifejezések  pedig  eleve  megengedhetetlenül   tág
        határok  közötti, előre kiszámíthatatlan, egyes esetekben  akár
        ötletszerű   jogértelmezésre   adnak   lehetőséget.”   Minderre
        figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az.  Rtv.
        69.   §  (3)  bekezdés  a)–h)  pontjai  „nem  felelnek  meg   a
        normavilágosság  követelményének, nem tükrözik egyértelműen  és
        világosan  a  törvényhozói  akaratot,  nem  küszöbölik  ki   az
        önkényes  jogértelmezés lehetőségét. (…) Ez a  helyzet  viszont
        bizonytalan,  kiszámíthatatlan  és  ellenőrizhetetlen  döntések
        meghozatalára vezet” (Abh1., ABH 2003, 525, 536-537.)
         Az Alkotmánybíróság a fenti megállapításait jelen ügyben is
        fenntartja. Ugyanakkor — minthogy a titkos információgyűjtés az
        Abh1.-ben alkotmányellenesnek ítélt bűnmegelőzési ellenőrzéstől
        eltérő jogintézmény, amelyre a törvény más szabályai is
        vonatkoznak— e határozat meghozatalakor vizsgálta azt is, hogy
        az alkalmazás további feltételeire vonatkozó törvényi
        rendelkezések esetlegesen alkalmasak-e a 3.1. pontban jelzett
        jogbizonytalanság kiküszöbölésére.
         
         3.3.  A titkos információgyűjtés engedélyezésének a 69. §  (1)
        bekezdése szerint a bűnüldözési cél mellett feltétele az eszköz
        alkalmazásával érintett bűncselekmény súlyossága.
         A    bűncselekmény    súlyosságára    utalás    más    államok
        szabályozásában is követett gyakorlat, azzal azonban, hogy  ezt
        a  fogalmat  a törvények — eltérő jogi technikákkal —  pontosan
        körülírják.  A  súlyosságot vagy a kiszabható  szabadságvesztés
        büntetés  tartamához  igazítják (pl. Ausztria),  vagy  taxatíve
        felsorolják  azokat a bűncselekményeket, amelyek e  kategóriába
        esnek  (pl. Németország). Ismert továbbá a vegyes rendszer  is,
        amelyben  a törvényhozás egyrészt a szabadságvesztés  mértékére
        figyelemmel engedi meg a titkos eszközök alkalmazását, másrészt
        pedig   ettől   függetlenül  nevesít  olyan  bűncselekményeket,
        amelyek  gyanúja  esetén ettől függetlenül is  igénybe  vehetők
        (pl. Egyesült Királyság).
         Az  Rtv. a 97. § (1) bekezdés i) pontjában megállapítja,  hogy
        a  törvény  alkalmazásakor — így tehát a 69.  §  (1)  bekezdése
        esetén  is  — súlyos bűncselekménynek tekintendő az a  bűntett,
        amelyet     a    törvény    ötévi    vagy    ennél    súlyosabb
        szabadságvesztéssel fenyeget. Ebből következően  —  minthogy  a
        Btk.  a  bűncselekményeket  bűntett és  a  vétség  kategóriákra
        osztja  —  vétség esetén a titkos információgyűjtés  egyáltalán
        nem alkalmazható. Ez azonban csak az Rtv. 69. § (1) bekezdésére
        és nem a jelen ügyben vizsgált (3) bekezdésére érvényes korlát.
        A  vegyes rendszer elméleti modelljét követve ugyanis  az  Rtv.
        69.  § (3) bekezdés bevezető mondata az a)–h) pontban felsorolt
        „bűncselekmény-kategóriáknak    feltüntetett     jogfogalmakat”
        kiveszi a korlátozó hatályú (1) bekezdés alól. Azaz a felsorolt
        esetekben  a  büntetési  tételre tekintet  nélkül  —  vagyis  a
        bűncselekmény     absztrakt    társadalomra    veszélyességétől
        függetlenül   és   a   konkrét  társadalomra   veszélyességének
        vizsgálata  nélkül — igénybe vehetők a titkos információgyűjtés
        eszközei.  Ebből  következően  a  vizsgált  törvényhely  már  a
        gondatlan  bűncselekmények  és a  további  vétségek  esetén  is
        lehetővé  teszi  az  Rtv. 69. § (1) bekezdés  a)–d)  pontjaiban
        foglalt eszközök alkalmazását. A 69. § (3) bekezdése —  mint  a
        titkos információgyűjtés generálklauzulája — az alkalmazás  elé
        csupán  egyetlen  korlátot állít: „a prevenciót”.  A  megelőzés
        elvont   kategóriája  azonban  alkalmatlan  a  titkos  eszközök
        igénybevételére vonatkozó „szükségességi” határok kijelölésére.
         Mindez  azt  jelenti, hogy a 69. § (3) bekezdése  alá  tartozó
        esetekben,  a bűncselekmény súlyosságától, büntetési  tételétől
        függetlenül kell mérlegelnie az engedélyezésre szóló  indítvány
        benyújtójának, valamint az engedélyező bírónak [sőt  sürgősségi
        elrendeléskor    (bírói   engedély   nélkül)    az    illetékes
        parancsnoknak], hogy az adott cselekmény összefüggésbe hozható-
        e az a)–h) pontok bizonytalan fogalomrendszerével.
         Az  itt  [az a)–h) pontokban] említett — nem jogi — kategóriák
        azonban   rendkívül   széles  értelmezési  tartományt   tesznek
        lehetővé.
         A   „nemzetközi  bűnüldözés”  nem  jogi,  hanem  kriminológiai
        fogalomkör,   amelynek   jogi   elemei   is   vannak.    Pontos
        meghatározása — sem jogszabályban, sem a jogirodalomban  —  nem
        létezik,    így    gyakorlatilag    bármely    bűncselekménnyel
        összefüggésbe    hozható,   hiszen   a    „hazai    bűnüldözés”
        nyilvánvalóan   része  annak  az  egységes  egésznek,   amelyet
        kriminológiai    (de   nem   feltétlenül    jogi)    értelemben
        világméretűnek tekintünk.
         A  „gyermekkorú ellen irányul” kitétel lényegében határtalanná
        teszi a jogértelmezést, minthogy a megfogalmazásból következően
        a  bűncselekmény irányulhat közvetlenül vagy csak közvetetten a
        gyermekkorú  ellen.  Így e kategóriába igen  sok  bűncselekmény
        beletartozhat.
         Az  eltűrhető mértéket meghaladó jogalkalmazói szubjektivizmus
        lehetőségétől   nem  mentes  a  „sorozatban   vagy   szervezett
        elkövetéssel   valósul  meg”,  a  „(…)   terror   jellegű”,   a
        (kábítószerrel    vagy)   „kábítószernek   minősülő    anyaggal
        kapcsolatos”, a „közbiztonságot súlyosan megzavarja”  kitételek
        értelmezése  sem.  Bár  közelít  a  Btk.  rendszerében   ismert
        meghatározáshoz, nem fedi le teljesen annak rendelkezéseit, így
        értelmezhetetlen kategória önmagában a „fegyveres  elkövetéssel
        valósul  meg” fogalomkör is. A meghatározásból nem  állapítható
        meg  pontosan,  hogy  ezen csak a Btk.  137.  §  4.  a)  pontja
        szerinti  lőfegyverrel, vagy a b) pont szerinti felfegyverkezve
        történő elkövetést is érteni kell-e.
         Az  Rtv. 69. § (1) és (3) bekezdésének viszonyában alkalmazott
        jogtechnikai megoldás tehát a titkos információgyűjtés határait
        —  figyelemmel  a  63.  §  (1) bekezdésében  foglaltakra  és  a
        törvényből   hiányzó  általános  szükségességi   kritérumra   —
        beláthatatlanná,  az  indítványozók és engedélyezők  szubjektív
        megítélésétől függővé teszi.
         
         3.4.  A  Be.  támadott  rendelkezése nagyrészt  az  Rtv.–  vel
        megegyező  szabályokat  tartalmaz. A 201.  §  (1)  bekezdés  a)
        pontja egyrészt az Rtv. 69. § (1) bekezdéséhez hasonlóan  az  5
        évi   vagy   ennél  súlyosabb  szabadságvesztéssel  fenyegetett
        szándékos  bűncselekmények  esetén  teszi  lehetővé  a   titkos
        adatszerzés   engedélyezését.  Annak  (az  egyik   indítványban
        támadott)  megoldásnak nincs jelentősége, hogy a Be.  201.  §–a
        nem  tartalmaz a bűncselekmény bűntetti minősítésére  vonatkozó
        utalást.  A  Btk.  11. §–a ugyanis pontosan meghatározza,  hogy
        minden,  két  évnél  súlyosabb  szabadságvesztéssel  büntetendő
        szándékos  bűncselekmény bűntett és minden gondatlan cselekmény
        vétség.  Következésképpen  az 5 éves  büntetési  tételre  és  a
        szándékosságra  vonatkozó kritériumokból  pontosan  következik,
        hogy a szóban forgó magatartás csak bűntett lehet.
         Az   Rtv.–hez  képest  az  alkalmazhatóság  határait   részben
        tágítja  azonban  a  201. § (1) bekezdés befejező  mondatrésze,
        minthogy  az  ilyen  bűncselekmény  kísérlete  és  előkészülete
        esetén is lehetővé teszi a titkos adatszerzést. E rendelkezés a
        büntetőjogi    jogszabályok   által   meghatározott    terminus
        technikusok  és  a  kialakult bírói gyakorlat  folytán  viszont
        (szemben  pl.  a  bűnmegelőzéssel) értelmezési  nehézséget  nem
        okoz.  Ugyanakkor  ez a kodifikációs megoldás szintén  kizárja,
        hogy  bűntetten kívül más esetben alkalmazható legyen a  titkos
        adatszerzés,    minthogy    a    gondatlanságból     elkövetett
        bűncselekménynek  fogalmilag  nem  lehet  sem  kísérlete,   sem
        előkészülete.
         Úgyszintén  a  Btk. szabályai határozzák  meg  a  201.  §  (1)
        bekezdés  d)  pontjában — bár az Rtv. 69.  §  (3)  bekezdés  c)
        pontjában írt parttalan értelmezési tartományba helyezve  —  az
        üzletszerűség,  a  bűnszövetség,  és  a  bűnszervezet,  illetve
        hasonló  („lerontó értelmezést nem engedő”) kontextus nélkül  a
        fegyveresen  történő elkövetés fogalomkörét  (Btk.  137.  §  4.
        pont,  valamint  7–9.  pontok).  Ezen  fogalmak  értelmezésének
        kialakult  bírói gyakorlata van. Azok ugyanis számos esetben  a
        bűncselekmény  minősítő körülményei, illetve a  bűnszervezetben
        való részvétel egyben sui generis bűncselekmény is (Btk. 263/C.
        §).  Ebből  következően  tehát — azokat  kiemelve  az  Rtv.-hez
        hasonló,   a   világos  és  követhető  normatartalmat   lerontó
        szövegkörnyezetből  („sorozatban vagy  szervezett  elkövetéssel
        megvalósuló”) — tartalmuk megfelelően tisztázott.
         A  Be.  201.  §  (1)  bekezdés b), c)  e)  és  f)  pontjaiban,
        valamint  a  d) pont első fordulatában a törvényhozó ugyanazon,
        vagy hasonló bizonytalan jogfogalmakat alkalmazta, mint az Rtv.
        69.  §  (3)  bekezdésében (országhatárokon  átnyúló  bűnözéssel
        kapcsolatos,   kiskorú  ellen  irányuló,   kábítószerrel   vagy
        kábítószernek  minősülő  anyaggal  kapcsolatos,   stb.).   Ezek
        értelmezési tartománya azonban méginkább „kiszélesedik”  azzal,
        hogy  —  szemben az Rtv. rendelkezéseivel — a Be.  201.  §  (1)
        bekezdés  utolsó  fordulata szerint a  titkos  adatszerzés  nem
        csupán   befejezett   bűncselekmény,  hanem   a   bűncselekmény
        kísérlete  és — az önmagában is rendszerint nehezen megítélhető
        — előkészülete során is alkalmazható. Noha a büntető anyagi jog
        szabályai  szerint  az  előkészület  csak  kivételesen,   akkor
        büntetendő,   ha   azt  a  törvény  külön   kimondja,   a   Be.
        rendelkezéseiben  nem  szerepel  még  az  a  korlát  sem,  hogy
        előkészület  esetén  a titkos adatszerzés is  csak  Btk.  által
        büntetni   rendelt  esetekben  alkalmazható,   így   a   titkos
        adatszerzésnek bármely (szándékos) bűncselekmény  esetén  helye
        lehet. Abban az esetben pedig, ha a nyomozást az ügyész végzi —
        részint  a  201. § (1) bekezdés bizonytalan fogalmainak  tágító
        értelmezése   mellett   —  még  számos   további   esetben   is
        alkalmazható  a titkos adatszerzés. Ennek akkor  van  különösen
        nagy    súlya,   amikor   a   titkos   adatszerzés   sürgősségi
        elrendeléssel,  azaz magának az ügyésznek az engedélye  alapján
        folyik.  Márpedig a főszabály a Be.–ben az, hogy a nyomozás  az
        ügyész feladata.
         Az  Rtv.–hez képest szélesíti a titkos adatszerzés tartományát
        a Be. 201. § (1) bekezdés a) pontja, amely a kriminológiai és a
        köznapi   szóhasználatban  is  súlyos  kategóriaként   használt
        nemzetközi  bűnözés helyett már csak — nem kevésbé  bizonytalan
        fogalomként — az „országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos”
        kitételt  tartalmazza. Szűkítő értelmezés szerint ez  csupán  a
        közvetlenül az ország földrajzi határain átnyúló (azaz csupán a
        szomszédos  államokra kiterjedő) cselekményeket  jelentheti,  a
        tágabb  értelmezés  alapján viszont  a  világ  bármely  pontján
        elkövetett  bűncselekményt takarja. A törvényszövegből  hiányzó
        határozott névelő ez utóbbi értelmezést támogatja. A 201. § (1)
        bekezdés  b)  pontja  pedig az Rtv. 69. § (3)  bekezdésének  b)
        pontját  tágítva  a  gyermekkorú  helyett  a  kiskorú  fogalmát
        iktatja   be.   Ezzel   ismét  automatikusan   bővíti   azt   a
        bűncselekményi   kört,  amelyek  esetén  helye   lehet   titkos
        adatszerzésnek.
         3.5.   Személyi   értelemben   hasonlóképpen   szélesíti    az
        alkalmazás  kereteit a Be. 202. § (1)–(2)  bekezdése,  amely  a
        gyanúsítotton   kívüli  személyekre  is  megengedi   a   titkos
        adatgyűjtés alkalmazását. Kiterjeszti a lehetőséget mindazokra,
        akikre   a   gyanúsítottal   való   „bűnös   kapcsolattartásra”
        vonatkozóan  adat  merül  fel  vagy  akikről  ilyen   kapcsolat
        megalapozottan feltételezhető. A kiterjesztésnek  nem  akadálya
        az  sem,  ha  az további, a „feltételezett bűnös kapcsolatokon”
        kívülálló,  ám  velük kapcsolatban lévő, vagy kapcsolatba  lépő
        harmadik  személyeket is érint. Ezzel az alkalmazással érintett
        személyi kör beláthatatlanul szélessé válik.
         A  bűnös kapcsolattartás szintén nem büntetőjogi kategória.  A
        Btk.   ugyanis  pontosan  meghatározza  a  jogilag  értékelhető
        bűnkapcsolatokat; ilyen a társtettes, a felbújtó  és  bűnsegéd,
        szélesebb kategorizálás szerint pedig ebbe a körbe tartozik  az
        önálló  különös  részi tényállásban szereplő bűnpártoló  és  az
        orgazda.  Minthogy  a  Be. nem ezeket a terminus  technikusokat
        alkalmazza,  a  „bűnös kapcsolattartás” fogalmát  nyilvánvalóan
        ezen   kívül   eső   kategóriának  tekinti,  amely   ugyanakkor
        határozott jogi tartalommal nincs kitöltve, s ezáltal rendkívül
        tág értelmezést tesz lehetővé.
         Mindezen   körülményeknek  a  Be.   200.   §   (3)   bekezdése
        szempontjából  is jelentősége van. Ez ugyanis előírja,  hogy  a
        titkos  információgyűjtést a nyomozás elrendelése  után  titkos
        adatgyűjtéssé   kell  átalakítani,  azaz  egymásnak   meg   nem
        feleltethető  és szubjektív értelmezést egyébként  is  lehetővé
        tévő  fogalmak  alapján a nem azonos céllal elrendelt  „rejtett
        nyomozás”  különböző módjait egymásnak meg kell  feleltetni.  A
        cél  nem csupán az Rtv. 69. § (3) bekezdésének és a Be. 201.  §
        (1) bekezdésének tételes szabályai alapján nem lehet azonos, de
        még  a  fogalmi  absztrakció szintjén sem. Az Rtv.  69.  §  (3)
        bekezdéséből célként csak a prevenció következik, a Be. 200.  §
        (1)  bekezdése  és  a  201. § (1) bekezdése  szerint  a  titkos
        adatszerzés célja a büntetőeljárás lefolytatásának céljával:  a
        büntető  igény  érvényesítésével azonos. Ezen  belül  a  titkos
        adatszerzés  szempontjából figyelembe veendő nyomozási  szakasz
        célja  a  Be.  164.  § (2) bekezdése szerint  a  bűncselekmény,
        illetve   az  elkövető  felderítése,  a  bizonyítási   eszközök
        felkutatása   és   biztosítása,  továbbá   a   tényállásnak   a
        vádemeléshez szükséges mértékig való felderítése. Az Nbtv. 3. §-
        ából  következően pedig a nemzetbiztonsági célú  felderítés  az
        Nbtv.-ben meghatározott feladatok ellátásával a nemzetbiztonság
        érdekeinek    érvényesítését,   az   ország    szuverenitásának
        biztosítását, alkotmányos rendjének védelmét szolgálja. Éppen a
        célok  különbözősége miatt eltérő az Rtv. és az Nbtv.  szerinti
        engedélyezés  rendje. Ez teszi lehetővé és indokolja,  hogy  az
        Nbtv.   alkalmazásakor  az  igazságügyi  miniszter  járjon   el
        engedélyezőként.  A  bűnüldözési célú titkos  információgyűjtés
        esetén  az  érintettek alapjogainak sérelme  és  a  bűnüldözési
        érdek   között,  a  nemzetbiztonsági  célú  engedélyezéskor   a
        büntetőeljárási következményekkel nem feltétlenül  együtt  járó
        nemzetbiztonsági  érdek  és  az alapjogi  sérelem  között  kell
        mérlegelni.  Utóbbi  esetben a miniszter vállalja  a  politikai
        felelősséget,  míg  a bírónak politikai felelőssége  fogalmilag
        nem lehet.
         
         3.6.  Az  előzőekben  kifejtettekből megállapítható,  hogy  az
        Rtv. 69. § (3) bekezdésében és a Be. 201. § (1) bekezdésének  a
        fentebb megjelölt eseteiben a titkos információgyűjtés, illetve
        a   titkos   adatszerzés  speciális  feltételeinek  értelmezése
        parttalanná    válik.   A   titkos   eszközök   és    módszerek
        igénybevételének  általános szükségességi  feltételrendszere  —
        eltekintve   a   korábbiakban   kifejtett   szűk    körtől    —
        meghatározatlan.  Az  alkalmazás  mérlegelési  szempontjait   a
        vizsgált két törvény nem rögzíti. A konkrét feltételül  szabott
        törvényi kritériumok igen tág értelmezést engednek meg.  Mindez
        alapvető  ellentétben  áll a jogbiztonságból  fakadó  jogállami
        elvárásokkal,  mert  sérül az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdéséből
        levezethető, a jogszabályok világos normatartalmához fűződő  és
        az  alkalmazásuk következményeinek kiszámíthatóságára vonatkozó
        követelmény.
         Az  Alkotmánybíróság több ízben rámutatott, hogy az  Alkotmány
        2.  §  (1)  bekezdése nem szubszidiárius, hanem a  jogállamiság
        követelményét  normatív  tartalommal  meghatározó   rendelkezés
        (legutóbb:  pl.  Abh2., ABH 2004, 241, 255.).  „A  jogállamiság
        elvét  az  alaptörvény  további  rendelkezései  részletezik,  e
        szabályok  ugyanakkor  nem  töltik  ki  teljes  egészében  ezen
        alapértékek tartalmát, ezért a jogállam fogalom értelmezése  az
        Alkotmánybíróság   egyik   fontos   feladata.   (…)   Noha   az
        Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata
        során   a   vizsgált  rendelkezésnek  elsősorban  az  Alkotmány
        valamely konkrét rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez
        nem  jelenti  azt,  hogy az általános rendelkezéseket  formális
        deklarációnak  tekinti,  s  az alapelveknek  pusztán  kisegítő,
        másodlagos szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen  szereplő
        jogállam   alapértékének  sérelme  önmagában   is   megalapozza
        valamely jogszabály alkotmányellenességét” [9/1992. (I. 30.) AB
        határozat, ABH 1992, 59, 64–65.].
         A  jogállamiságnak  számos  összetevője  van:  a  jogalkotásra
        vonatkozó   törvényi  követelmények  megtartása,  az   eljárási
        garanciák  megléte, a jogbiztonság, az önkényes  jogértelmezést
        kizáró  és  a  jogintézmények kiszámítható működését  biztosító
        világos  és  követhető normatartalom megléte. Ezen  alkotmányos
        követelmények  tartalmát  az  Alkotmánybíróság  jelentős  számú
        határozatában fejtette ki. Döntéseiben hangsúlyozta,  hogy:  „a
        jogállamiság  egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal
        rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek
        között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által
        a   polgárok   számára   megismerhető  és  kiszámítható   módon
        szabályozott   korlátok  között  fejtik   ki   tevékenységüket”
        [4/1999.  (III.  31.)  AB határozat,  ABH  1999,  52,  61.].  A
        jogbiztonság  a  jogállam  lényegi  ismérve,  amely  az   egyes
        jogintézmények  szabályozása  során  széles  mérlegelési  jogot
        biztosít a jogalkotó számára, de megköveteli, hogy ennek  során
        az  Alkotmány rendelkezéseinek megfelelő tartalommal járjon el.
        [összefoglalóan: pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999,
        75, 82–83.].
         A   titkos   eszközök  és  módszerek  alkalmazására  vonatkozó
        vizsgált szabályozás ennek a követelménynek nem tesz eleget.
         Az     igénybevétel    feltételeit    körülíró     „általános”
        felhatalmazás,  az egyes, egymástól jelentős  mértékben  eltérő
        súlyú    alapjogi    korlátozást   lehetővé    tévő    eszközök
        igénybevételére  vonatkozó  differenciálatlan  szabályozás   az
        alkalmazó  szabad  belátásától teszi  függővé  az  alkalmazást,
        illetve  azt,  hogy az egyes esetekben mely és hány  alapjogot,
        milyen  mélységben korlátozó módszer mellett dönt. Az  egymásra
        épülő  törvényekben (Rtv., Nbtv., Be.) egymással sem céljaikat,
        sem   fogalmi  rendszerüket  tekintve  össze  nem  egyeztethető
        szabályok   tág   teret  adnak  az  önkényes   jogértelmezésre,
        ugyanakkor  nem  tartalmaznak az egyes  eszközök  és  módszerek
        igénybevételével szemben az alkalmazókat kellő  megfontoltságra
        intő  hatékony  törvényi  korlátokat.  Ezzel  a  jogintézmények
        eljárási  garanciát  jelentő lényege  üresedik  ki,  ami  pedig
        közvetlenül  érinti  a tisztességes eljárás feltételét  jelentő
        törvényes bizonyítás követelményét.
         A  titkos  információgyűjtés és a titkos adatszerzés  törvényi
        szinthez kötött szabályozásának egyik fő célja ugyanis, hogy  a
        magánszféra  minden (akár a legintimebb) szegmensébe  erőteljes
        beavatkozást  lehetővé  tévő,  és a  bűncselekmény  elkövetőjén
        kívül másokat is — adott esetben — nagy számban érintő eszközök
        és  módszerek  alkalmazása  ne  függjön  az  alkalmazók  és  az
        alkalmazást   engedélyezők  ellenőrizhetetlen   diszkrecionális
        döntésétől.  A  megfelelő  szabályozás  zárhatja  csak  ki   az
        önkényes  alkalmazást és teszi lehetővé, hogy a  büntetőeljárás
        során  ténylegesen  csak  törvényesen  beszerzett  bizonyítékok
        kerülhessenek  felhasználásra. A  bizonyítás  törvényessége  az
        állam   büntető  igényének  érvényesítésére  keretül   szolgáló
        büntetőeljárás   elve   és  alapvető   igénye.   A   bizonyítás
        törvényességére vonatkozó eljárási intézmények és rendelkezések
        a  hatóságok  és a bíróság önkényének kizárását  szolgálják.  E
        szabályok   érvényre  jutása  attól  függetlenül  áthághatatlan
        követelmény,  hogy  a  bizonyítékok  beszerzésére  a   proaktív
        szakaszban vagy a nyomozás elrendelése után került sor.
         
         3.7.1.  Az  Alkotmány a magánszférához való  jogot  az  emberi
        méltósághoz  való  jog,  az 54. § (1) bekezdésén  keresztül  az
        általános  személyiségi jog részeként, annak egyes  elemeit:  a
        magánlakás  sérthetetlenségéhez, a magántitkok és  a  személyes
        adatok  védelméhez való jogot pedig az 59. §  (1)  bekezdésében
        nevesítetten is alapjogi védelem alá helyezi. A titkos eszközök
        és    módszerek   alkalmazása   szükségképpen   a   magánszféra
        legszorosabban   vett   tartományát,   az   egyéni    autonomia
        kiteljesedésének terepet biztosító magánlakást,  az  ott  folyó
        individuális tevékenységet és a magánlakás védelmével  szorosan
        összefüggő, de az emberi méltósághoz való jogtól szintén el nem
        választható magántitkokat korlátozzák.
         A   magánlakás   sérthetetlenségéhez  való   jog   az   emberi
        méltósághoz  való  jog meghatározott szempontú  konkretizálása.
        Ennek   a   térbeli  szférának  a  védelme  éppen   azért   nem
        relativizálható,  mert  az  alapjogi  védelem   —   az   emberi
        méltósághoz   való  jogból  következően  —  nem   önmagában   a
        helyszínt,  hanem  az  embert védi. A  magántitokhoz  való  jog
        önmagában  véve  is olyan erős alapjog, amely elválaszthatatlan
        kapcsolatban  áll  más  alapjogokkal:  az  emberi   méltóságból
        következő  általános  cselekvési  szabadsággal,  a  személyiség
        szabad     kibontakozásával,    a     kommunikációs     alapjog
        önrendelkezésre   vonatkozó   aspektusával.   Az    információs
        önrendelkezési  jognak  fontos  eleme,  hogy  az   érintett   a
        személyes  adatainak  útját  befolyásolni  tudja  vagy   nyomon
        követhesse, illetve hogy kérelmére az adatkezelő tájékoztassa a
        kezelt   adatairól,  az  adatkezelés  céljáról,   jogalapjáról,
        időtartamáról, továbbá arról, hogy az adatokat  kik  és  milyen
        célból kapják vagy kapták meg.
         3.7.2.  Az  Alkotmánybíróság  több  ízben  hangsúlyozta:   „az
        államszervezet demokratikus működése magában foglalja azt, hogy
        az  állam,  szerveinek tevékenységén keresztül eleget  tesz  az
        alapvető  jogok  tiszteletben tartására és védelmére  vonatkozó
        alkotmányos kötelességének. Az államnak kötelessége  az  alanyi
        jogok  védelme mellett az egyes szervek működését úgy kiépíteni
        és  fenntartani, hogy azok az alapjogokat — az alanyi  igénytől
        függetlenül is — biztosítsák [36/1992. (VI. 10.) AB  határozat,
        ABH  1992, 207, 215.]. Számos határozatában rámutatott arra is,
        hogy  az  alapvető jogok — bár a szükségesség és az  arányosság
        keretei között korlátozhatók — érvényre jutása a jogintézmények
        alkalmazása során nem válhat esetlegessé. A jogi szabályozással
        szemben   [ebből  a  szempontból  is]  alapvető   kívánalom   a
        jogbiztonság,     a    normavilágosság,    a    kiszámíthatóság
        követelményeinek   szem  előtt  tartása  (…)”  [összefoglalóan:
        Abh1.,   ABH   2003,  525,  534,  541.].  Ebből  a  szempontból
        ugyanakkor  a  jogállamiság klauzulája  szorosan  összefügg  az
        alapjogi   védelem   alkotmányos   elvével,   mert    a    jogi
        szabályozásnak  kell  alkotmányosan  is  kielégítő  garanciákat
        tartalmaznia  arra,  hogy  az  alapjogok  korlátozása  törvényi
        szinten  és az egyedi esetekben megfeleljen az Alkotmány  8.  §
        (2)  bekezdéséből fakadó alkotmányi követelményeknek. Erre csak
        alkotmányosan elismerhető kényszerítő okból, másik alapvető jog
        vagy  szabadság védelme, más alkotmányos cél és  érték  védelme
        érdekében  akkor kerülhet sor, ha ez más módon  nem  érhető  el
        [pl.  5/1999.  (III.  31.) AB határozat, ABH  1992,  75,  85.);
        6/1998.  (III. 1. AB határozat, ABH 1998, 91, 98–99.;  36/2000.
        (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 272.; 65/2003. (XII. 18.)
        AB határozat, ABH, 2003, 707, 718–719.].
         A  fentiekből  következően  a  titkos  eszközök  alkalmazására
        vonatkozó,   az   alkotmányos   célként   elismert,    közrend,
        közbiztonság  védelme  érdekében  sem  adható  a  jogalkalmazók
        számára olyan általános felhatalmazás, amely az alapvető  jogok
        korlátozását  anélkül teszi lehetővé, hogy  a  szükségesség  és
        arányosság követelményének érvényesülése a felhatalmazás  egyes
        feltételei  vonatkozásában — absztrakt és konkrét értelemben  —
        ellenőrizhető lenne. Ez a helyzet az egyes ügyekben ugyancsak a
        bizonyítás törvényességére vonatkozó eljárási garanciák,  végső
        soron a tisztességes eljárás érvényesülését eliminálja.
         A  szabályozás szempontjából lényeges, hogy a titkos  eszközök
        alkalmazásával  folyó nyomozás vagy előzetes  információgyűjtés
        folyamata jellegénél fogva nem kerülhet külső kontroll alá.  Az
        igénybe   vett   eszközökről  és  módszerekről  az   érintettek
        legfeljebb szűk körben, csak a titkos nyomozás befejezése után,
        s  akkor sem minden esetben szerezhetnek tudomást. Ily módon az
        eszközök alkalmazása folytán okozott alapjogi sérelmük miatt  a
        hatékony jogorvoslat is kizárt.
         Ez   attól   függetlenül  így  van,  hogy   az   engedélyezett
        információszerzést vagy adatgyűjtést a bíró  annak  folyamatban
        léte  alatt  is ellenőrizheti. Ez az ellenőrzés az  adatvédelmi
        szempontokat és a magánszféra védelmét csak közvetve  támogatja
        és  hatékonysága  is  korlátozott.  Ilyenkor  ugyanis  csak  az
        engedélyezés  törvényben megszabott kereteinek megtartása,  nem
        pedig   a  folyamata  vonható  kontroll  alá  (azt  az  eszközt
        használták-e  amire  az  engedély  szólt,  arra  a   személyre,
        bizonyítási eszköz felderítésére folytatták-e azt, aki vagy ami
        az engedélyben szerepel, stb.). Egyik törvény sem ír elő a bíró
        számára  ellenőrzési  kötelezettséget,  s  még  csak  orientáló
        szabályok  sincsenek arra nézve, hogy mikor élhet az ellenőrzés
        lehetőségével. A magánszféra hatékony védelmét,  az  alkalmazás
        rendjét  —  ideértve  annak okait és feltételeit  —  szabályozó
        törvényeknek   kell(ene)  biztosítaniuk.  A  fogalomrendszerben
        meglévő  jogbizonytalanság a szabályok összehangolatlansága,  a
        titkos    információgyűjtésre   és   a    titkos    adatszerzés
        indokoltságára  vonatkozó  általános  törvényi   mérce   hiánya
        azonban  éppen  ez ellen hat. Így bár a bűnüldözés,  a  büntető
        igény érvényesítése — mint elismert jogállami cél — szükségessé
        teheti   az   alapjogok   korlátozását,   az   arányosság   nem
        biztosított.
         Az  Alkotmánybíróság  a  20/2006. (V.  31.)  AB  határozatában
        összefoglalóan  rögzítette,  hogy  az  Alkotmány   2.   §   (1)
        bekezdésének  normatív  tartalmából következően  a  büntetőjogi
        eszközök   alkalmazására   csak  a   jogbiztonság   igényét   a
        büntetőjogi  dogmatika  szempontjából is kielégítő  szabályozás
        mellett  van  mód.  „Az  Alkotmánybíróság eddigi  gyakorlatából
        következően  a jogbiztonság, s ezen belül a normavilágosság,  a
        norma  alkalmazásának kiszámíthatósága, az önkényes  értelmezés
        lehetőségének  kizárása a személyes szabadságjogokat  mindenkor
        erőteljesen  érintő büntetőjogi következmények alkalmazhatósága
        szempontjából abszolút érték és nem relativizálható (ABK, 2006.
        május, 344, 350.). Az Abh1.-ben pedig — éppen az Rtv. 69. § (3)
        bekezdése  kapcsán — rámutatott, hogy noha az  Alkotmánybíróság
        mindig   nagy   jelentőséget  tulajdonított   a   jogalkalmazói
        jogértelmezésnek „az alkotmányosan is elfogadott  rendszerképző
        jogértelmezésnek megvannak a határai: ez nem kerülhet szembe  a
        jogbiztonság  követelményével.  A  jogalkalmazói  jogértelmezés
        ezért   csak  olyan  működőképes  jogszabályra  épülhet,  amely
        világosan kijelöli az adott jogintézmény célját, alkalmazásának
        kereteit, szempontjait és rendjét, az alkalmazásával érintettek
        körét,  azok  jogait  és kötelezettségeit  és  az  intézménnyel
        összefüggésben igénybe vehető jogorvoslati rendet”  (ABH  2004,
        525,   549–550.).   Jogértelmezéssel  pedig   semmiképpen   nem
        határozhatók  meg  azok  a  fogalmak,  amelyek  önmagukban   is
        bizonytalanok, sőt az alkalmazás konkrét időpontjában (az egyes
        ügyekben)   meghatározhatatlanul  tág  körben  és   esetlegesen
        összekapcsolódva a bizonytalanságot felerősítik.
         Az  Rtv.  69.  §  (3) bekezdése, illetve  a  Be.  201.  §  (1)
        bekezdés  b), c) pontjai, d) pontjának első fordulata, valamint
        e)  és  f)  pontjai  nem  felelnek meg a fenti  alkotmányossági
        követelményeknek.
         
         4.1.  Az  Rtv.-ből  hiányzik, a Be.-ben  pedig  homályosan  és
        további   kiszámíthatatlan   értelmezést   megengedő   homályos
        fogalmakkal    („aránytalan   nehézség”;    „valószínűsíthetően
        eredményre  vezet”) körülírtan került meghatározásra  a  titkos
        eszközök  igénybevételének indokoltságára  vonatkozó  általános
        („szükségességi”)  feltétel. Mindkét törvényből  hiányoznak  az
        alkalmazásukra és az engedélyezésükre vonatkozó,  a  kérelemről
        határozni jogosult bíró számára a mérlegelés kereteit  kijelölő
        igazodási   pontok.   Mindez  nem  teszi   lehetővé,   hogy   a
        jogalkalmazói  gyakorlat  a törvény  által  megfelelő  mederben
        tartott    jogértelmezés    útján    elősegítse    a     titkos
        információszerzés és a titkos adatgyűjtés során a  jogbiztonság
        követelményének,  az eljárási garanciáknak  az  érvényesülését,
        minek  folytán  sérülnek a magánszféra védelmére vonatkozó,  az
        Alkotmány   59.  §  -ában  biztosított  jogok  is.   Ezért   az
        Alkotmánybíróság a felsorolt rendelkezéseket megsemmisítette.
         
         4.2.   A   megsemmisítés  időpontjának   meghatározásakor   az
        Alkotmánybíróság  —  eddigi gyakorlatát követve  —  tekintettel
        volt   arra,  hogy  a  jogszabály  alkotmányellenességének   az
        Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a
        továbbiakban:  Abtv.)  43. §-ában meghatározott  következményei
        szoros  összefüggésben állnak a jogbiztonság elvével  [először:
        10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH 1992, 72, 73–74.; 66/1997.
        (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 397, 407.]. A 64/1997. (XII.
        17.)  AB  határozat kimondta, hogy a főszabályként irányadó  ex
        nunc  hatályú  megsemmisítéstől  akkor  lehet  eltérni,  „ha  a
        jogbiztonság  vagy  az eljárást kezdeményező  különösen  fontos
        érdeke   indokolja”  (ABH  1997,  380,  388.).  A  pro   futuro
        megsemmisítés a jogbiztonságot szolgálja abban az  esetben,  ha
        az  alkotmányellenesség  kimondására úgy  kerül  sor,  hogy  az
        Alkotmánybíróság   indokoltnak   tartja   az   alkotmányellenes
        jogszabály  helyett  új  szabályozás  megalkotását.  Ebben   az
        esetben  — ha az alkotmányellenes jogszabály időleges hatályban
        tartása    kevesebb   veszélyt   jelent   a   jogrend    épsége
        szempontjából, mint az azonnali megsemmisítés — éppen a jogrend
        kiszámítható  működésének  biztosítása  érdekében  a   jövőbeni
        hatályú  megsemmisítés  indokolt [pl.  Abh1.,  ABH  2003,  525,
        549–550.;  54/2004.  (XII. 13.) AB határozat,  ABH  2004,  690,
        770.].
         Az  Alkotmánybíróság a közrend és a közbiztonság védelmére, az
        államnak  a nemzetközi jogi kötelezettségekből fakadó,  ezen  a
        téren  is  meglévő együttműködési kötelezettségére  figyelemmel
        nem  tartja  kívánatosnak,  hogy az engedélyhez  kötött  titkos
        eszközök  alkalmazásának lehetősége időlegesen teljes egészében
        kikerüljön   a  bűnüldözésre  jogosult  és  köteles   hatóságok
        eszköztárából. Az azonnali megsemmisítés esetén fennáll továbbá
        az   a   veszély   is,   hogy   a   jogterület   lefedetlensége
        alkotmányossági    szempontból    nem    kívánatos    mértékben
        felértékelné  az engedélyhez nem kötött eszközök  és  módszerek
        használatát, fokozná azok indokolatlan igénybevételét. Ezért  a
        támadott   rendelkezéseket  a  törvényhozás   számára   az   új
        jogszabályok  megalkotására elegendő  idő  biztosításítval  pro
        futuro hatállyal semmisítette meg.
         
         4.3.    Elutasította   viszont   az   Alkotmánybíróság    azon
        indítványt,  amely  a titkos adatgyűjtésnek  olyan  feltételeit
        támadta,  amelyeknek  speciális tartalma más  jogszabály  által
        pontosan  meghatározott, a gyakorlat által kidolgozott,  s  így
        értelme bizonytalannak nem tekinthető.
         Úgyszintén  elutasította azt az indítványt  is,  amely  a  Be.
        201.  §  (1)  bekezdés vonatkozásában mulasztás megállapítására
        irányult,  minthogy a sérelmezett rendelkezés normatartalma  az
        Rtv.  szóhasználatától való eltérés ellenére — más jogszabályok
        közbenjöttével — bírói jogértelmezéssel megállapítható.
                                      V.
                                       
         Az  Alkotmánybíróság a továbbiakban a Be. 2006.  június  30-ig
        hatályban   volt   206.  §  (3)  bekezdésének  alkotmányosságát
        vizsgálta.
         
         1.  Az  Alkotmánybíróság a hatályon kívül helyezett jogszabály
        alkotmányellenességét  fő szabályként nem  vizsgálja  (először:
        335/B/1990/13.  AB  határozat,  ABH  1990,  261,  262.).   Erre
        utólagos  normakontroll  keretében csak  az  Abtv.  38.  §  (1)
        bekezdése szerinti bírói kezdeményezés, illetve a 48. § szerint
        alkotmányjogi  panasz  alapján  van  mód,  mivel   ezekben   az
        esetekben  az  alkalmazott  jogszabály  alkotmányellenességének
        megállapítása mellett a konkrét ügyben való alkalmazási tilalom
        kimondására  is  van lehetőség. A Be. 206. §  (3)  bekezdésének
        alkotmányossági   vizsgálatára  annak  módosítását   megelőzően
        érkezett bírói indítvány, így a vizsgálatot az Alkotmánybíróság
        lefolytatta.
         
         2.  A  IV. fejezet 3.3.–3.4 pontjai tartalmazzák, hogy  a  Be.
        egyes  rendelkezései a titkos adatgyűjtés körét —  már  a  most
        vizsgált  rendelkezéstől függetlenül is —  személyi  és  tárgyi
        értelemben   egyaránt  rendkívüli  mértékben  kiszélesítik.   A
        „rejtett  nyomozás” hatókörét fokozza az a  körülmény,  hogy  a
        jelentős  mértékű jogbiztonsági hiányokban szenvedő Rtv.  és  a
        Be.,  valamint  az  Nbtv.  rendelkezéseit  a  Be.  200.  §  (4)
        bekezdése  alapján  össze  kell  kapcsolni,  minthogy  a  külső
        engedélyhez   kötött   titkos  információgyűjtés   a   nyomozás
        elrendelését   követően   csak   bírói   engedéllyel,    titkos
        adatszerzésként  folytatható. A már kifejtettek  szerint  ez  a
        rendelkezés a célhoz kötöttség elvét már önmagában is feloldja.
         
         2.1.  A  Be.  támadott,  2006.  június  30-ig  hatályban  volt
        rendelkezése a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés
        eredményének  az eredeti bírói engedélytől eltérő —  lényegében
        korlátozás  nélküli  —  felhasználását tette  lehetővé.  A  már
        kifejtetteken  túl ez azt jelentette, hogy az ügy tárgyalásakor
        a  „rejtett nyomozás” adatai az engedéllyel nem érintett  másik
        büntetőeljárásban,   az   engedélyben  megjelölttől   különböző
        (bármely)  bűncselekmény  esetén, olyan  harmadik  személyekkel
        szemben is felhasználhatóvá váltak, akikre eredetileg nem  volt
        bírói  engedély. Megengedte továbbá olyan bizonyítási  eszközök
        felhasználását  is,  amelyek  felkutatását  eredményező  titkos
        eszköz,    illetve   módszer   alkalmazása   tekintetében    az
        engedélyezési eljárást nem folytatták le.
         Ezekben   az   esetekben   semmiféle   olyan   garancia    nem
        érvényesült,  amelyet a törvény — az egyébként  minden  esetben
        külső   engedélyhez  kötött  —  titkos  adatszerzéssel  szemben
        megkíván.  Ezáltal maga a bírói engedély — mint jogintézmény  —
        kiüresedett.  Követhetetlenné vált,  hogy  a  Be.  206.  §  (3)
        bekezdésének   alkalmazásakor  a  bizonyítás   törvényességével
        összefüggésben  milyen követelményeket kell vizsgálni  abból  a
        szempontból,    hogy   a   titkos   információgyűjtés    titkos
        adatszerzéssé  alakításakor  megvoltak-e  a  Be.  200.  §   (4)
        bekezdése szerinti feltételek.
         A   törvényhely  bizonytalan  tartalmú  rendelkezések  alapján
        hipotézisek   vizsgálatát  kívánta   meg   az   érdemi   döntés
        meghozatalára   kötelezett,   de   az   iratokat   csak   egyes
        részleteiben megismerni jogosult bíróságtól, amikor az engedély
        szerinti   cél   és   az   újabb   büntetőeljárásban   szereplő
        feltételezett      —      törvényi      szinten      fogalmilag
        vsszeegyeztethetetlen — cél azonosítására kötelezték.  Noha  az
        alkalmazható  eszközök  jogkorlátozó  jellege  között   markáns
        különbségek vannak (pl. levél átvizsgálás illetve magánlakásban
        történtek  technikai eszközzel való megfigyelése és rögzítése),
        az  nem  is lehetett eleme a mérlegelésnek, hogy vajon  mindkét
        ügyben  ugyanazon  eszköz alkalmazására volt-e  (lett  volna–e)
        lehetőség. Engedélyezési eljárás (viszonyítási alap)  hiányában
        pedig annak vizsgálata, hogy a titkos információgyűjtés során a
        bizonyítási   eljárás  törvényességére  vonatkozó   szabályokat
        megtartották–e, eleve értelmezhetetlenné vált.
         A     titkos     információgyűjtés    kezdeményezésében     és
        lefolytatásában  az ügyésznek sincs semmilyen  szerepe,  így  a
        folyamat  „törvényességi” szempontból még abban  az  értelemben
        sem  állt  semmilyen kontroll alatt, hogy akár  az  engedéllyel
        érintett,  akár harmadik személyek esetén a célok  azonosságára
        vonatkozó rendelkezések nem sérültek-e, az engedélyben szereplő
        eszköz  (módszer) alkalmazásának kereteit nem lépték-e  túl,  s
        esetleg  volt-e ok az engedélyező által lefolytatandó  közbenső
        ellenőrzésre. A titkos információgyűjtés végső soron az eljárás
        proaktív   szakaszának   olyan  része  volt,   amely   törvényi
        hiányosságok,   illetve   titokvédelmi  rendelkezések   folytán
        semmilyen  külső  vagy legalább a szervezeten  belüli  kontroll
        alatt   nem  állt.  Annak  folytatói  —  egyben  a  tevékenység
        ellenőrzőjeként  és  értékelőjeként  —  kizárólagos  jogkörrel,
        ellenőrizhetetlen szempontok alapján dönthettek arról is,  hogy
        a titkos eljárás mikor és mennyiben válhat nyílttá.
         
          2.2.  A  titkos  nyomozások bírói kontroll  alá  rendelése  a
        jogbiztonságot,   a  jogállami  garanciák  érvényesülését,   az
        alapjogok védelmét hivatott szolgálni. Az állam az Alkotmány 8.
        §  (1)–(2)  bekezdéséből  levezetett objektív  intézményvédelmi
        kötelezettségéből  eredően  köteles  úgy  alakítani  az  „egyes
        alapjogok  megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti
        feltételeket,  hogy mind a többi alapjoggal  kapcsolatos,  mind
        pedig  egyéb  alkotmányos feladataira  is  tekintettel  legyen;
        [ami]   az   egyes   jogoknak  az  egész   rend   szempontjából
        legkedvezőbb  érvényesülését teszi  lehetővé,  s  mindezzel  az
        alapjogok összhangját is előmozdítja” [64/1991. (XII.  17.)  AB
        határozat,   ABH  1991,  297,  302-303.].  A  büntetőeljárással
        összefüggésben    —   éppen   annak   szükségképpen    súlyosan
        jogkorlátozó   volta  miatt  —  különösen   fontos   az   olyan
        szabályozás kialakítása, amely hatékonyan szolgálja  e  védelmi
        funkció  érvényesülését [összefoglalóan: pl. 12/2004. (IV.  7.)
        AB  határozat, ABH, 2004, 217, 221–222.; 17/2005. (IV. 28.)  AB
        határozat, ABH 2005, 175, 190–191, 193.].
          A     titkos    eljárások    vonatkozásában    az    objektív
        intézményvédelmi  kötelezettség abban is megnyilvánul,  hogy  a
        bűnüldözés hatékonyságához fűződő alkotmányosan elismerhető cél
        és  az  alapjogok érvényesülése között megteremtendő  egyensúly
        érdekében  a  szabályozásnak  a titkos  eszközök  és  módszerek
        alkalmazásakor  is  biztosítania kell az eljárással  érintettek
        személyi  integritásának  megőrzését.  Ebben  a  tekintetben  a
        privát szférához való jog az emberi méltósághoz való jog  olyan
        érinthetetlen lényege, amelynek biztosítása érdekében  eljárási
        garanciákra  is  szükség  van.  Az  egyes  titkos  eszközök  és
        módszerek   engedélyezésére   vonatkozó   eljárás   lényege   a
        törvényben  meghatározott  feltételek  fennállásának   előzetes
        vizsgálata,  ami  ezen „technikák” személyi,  tárgyi,  valamint
        időbeli kereteit is meghatározza. A bírói engedélyhez kötöttség
        és  a  bírói ellenőrzés lehetőségének megteremtése az alapjogok
        szükségtelen korlátozásával szembeni olyan biztosíték, amely  a
        büntetőeljárás      során     az     állam     intézményvédelmi
        kötelezettségének közvetítésére alkalmas.
          A  Be.–nek a támadott rendelkezés idején hatályos 206. §  (3)
        bekezdése   alapján   és   az  ott   írt   feltételek   mellett
        engedélyezett  utólagos  felhasználás  intézménye   azonban   —
        függetlenül e jogintézmény szabályozottságának a határozat  IV.
        fejezetében   vizsgált,  alkotmányjogi   értelemben   vett   és
        alkotmányosan   kifogásolható  minőségétől  —  kiüresítette   e
        feltételrendszert.  Az  utólagos  felhasználást  ugyanis   mind
        személyi  mind tárgyi értelemben maga a törvény  oldotta  el  a
        bírói   engedély   kereteitől.  A   vizsgált   törvényhely   az
        engedélyezett  titkos  információgyűjtés  alanyának  azonossága
        körében  semmiféle egyezést nem kívánt meg, a tárgyi értelemben
        vett  azonosságnak pedig csak az — alkotmányosan  egyébként  is
        kifogásolható  —  általános engedélyezési  feltételek  szintjén
        kellett  fennállnia. Ez még a „bűncselekmény-azonosságára”  sem
        terjedt ki, az időbeli korlátozásra vonatkozóan pedig semmilyen
        szabály nem érvényesült. Más szóval az így nyert információk  a
        bűncselekmény  elévülési idején belül —  harmadik  személyekkel
        szemben — korlátozás nélkül felhasználhatók voltak.
         
         2.3.   Az   Alkotmánybíróság   határozataiban   következetesen
        kifejtette,   hogy   a  tisztességes  eljárás  követelményeinek
        érvényesülése érdekében nélkülözhetetlenek az alkotmányi és  az
        eljárási garanciák. Az eljárás szereplői jogainak és érdekeinek
        védelméhez  szükséges biztosítékok egyebekben akár  az  igazság
        megállapításának lehetőségét is csökkenthetik (pl.  Abh2.,  ABH
        2004, 241, 256.). Ezen alkotmányos tételekből következik az is,
        hogy  a  bűnüldözésnek  szigorú anyagi és eljárásjogi  korlátai
        vannak.   „A  bizonyítás  sikertelensége  éppenúgy   az   állam
        kockázati  körébe  tartozik, mint az eljárás  során  elkövetett
        hibák,  sőt  —  eltérő  törvényi  rendelkezés  —  hiányában  az
        eljárást  akadályozó  bármely körülmény  is,  amely  folytán  a
        büntetőeljárás  ideális célja, az igazságos és  célját  betöltő
        büntetés  kiszabása nem teljesülhetett” [9/1992.  (I.  30.)  AB
        határozat, ABH 1992, 59, 70.].
         A  bűncselekmény  bizonyításához (bizonyíthatóságához)  fűződő
        érdekkel   szemben   a  tisztességes  eljárás  követelményeiből
        fakadóan   korlátokat   állítanak  a  védelemhez   való   jogra
        vonatkozó,  illetve  az  alapjogok szükségtelen  és  aránytalan
        korlátozását  tiltó szabályok. A jogalkotónak  kell  egyensúlyt
        teremtenie  a  bűnüldözés eredményességéhez,  az  ország  belső
        rendjéhez   és  közbiztonságához  fűződő  érdekek,  a   büntető
        igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárások  és  az
        alkotmányos   jogok  érvényesülése  között  [részletesen:   pl.
        11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 92.; 26/1999. AB
        határozat  ABH  1999,  265,  275–277.;  14/2004.  (V.  7.)   AB
        határozat ABH 241, 255–256.]).
         
         2.4.  A  titkos  információszerzés  és  a  titkos  adatgyűjtés
        anyaga  nem  része  a büntető iratoknak, ahhoz  sem  az  ügyben
        dönteni  jogosult bíró, sem a védelem nem fér hozzá. A vizsgált
        rendelkezés  hatálya  idején  a  bírósági  irathoz   a   titkos
        információszerzés és a titkos adatgyűjtés anyagából  az  ügyész
        csupán   néhány   okirati  bizonyítékot   csatolt:   a   titkos
        adatszerzés   engedélyezése  iránti   indítványt,   a   bíróság
        engedélyezésről   szóló   határozatát   és    az    adatszerzés
        végrehajtásáról  szóló,  (de  nem annak  a  végrehajtója  által
        jegyzett)   jelentést.  Ezek  alapján  a   titkos   adatgyűjtés
        lefolytatásának   törvényessége  rendkívül  szűk   körben,   az
        alapjogok korlátozásának tényleges szükségessége és arányossága
        pedig  egyáltalán  nem volt ellenőrizhető.  A  jelentésből  nem
        derült  ki  sem  a  résztvevőkre, sem az eszköz  alkalmazásának
        időtartamára, helyszínére, illetve az engedéllyel érintett és a
        harmadik  személy közötti kapcsolatfelvétel és  kapcsolattartás
        terepére  vonatkozó semmilyen adat. Az alkalmazás  folyamatáról
        ez  az  okirat — eltérő törvényi rendelkezés híján —  csupán  a
        jelentés   készítője   által  „szükségesnek   ítélt   mértékig”
        tartalmazott  tájékoztatást. A titkos  adatszerzéssé  alakított
        titkos  információgyűjtés anyagáról pedig — az  ügyben  dönteni
        jogosult,   s   ennek   során  a  bizonyítás   törvényességének
        vizsgálatára is köteles bíróság számára — semmilyen adatot  nem
        kellett  bemutatni,  a  törvény  még  tényleges  megtörténtének
        igazolását sem kívánta meg.
         
         2.5.   Minthogy   a   titkos  adatszerzés  része,   a   titkos
        információgyűjtést  pedig  a vizsgált  rendelkezések  a  titkos
        adatszerzésre  és  a felhasználhatóságra vonatkozó  szabályokon
        keresztül  részévé teszik a büntetőeljárásnak, e jogintézmények
        szabályozására,    alkalmazására   is    érvényesek    mindazon
        alkotmányos  tételek és alkotmányi követelmények, amelyeket  az
        Alkotmánybíróság   a   nyílt  eljárásokkal   összefüggésben   a
        korábbiakban   már   megállapított.   Eltérés   csak   annyiban
        lehetséges, amennyiben a most vizsgált két jogintézmény lényege
        (a   titkosság)   az   eredményes  alkalmazás   érdekében   ezt
        szükségképpen megkívánja. Ugyanakkor éppen a titkosság miatt  —
        a  törvényesség és a jogállamiság követelményeinek  biztosítása
        végett  —  az  eljárás  folyamatára és az így  szerzett  adatok
        felhasználhatóságára vonatkozóan olyan további garanciákra  van
        szükség,  amelyek a titkosságot, illetve annak  következményeit
        kompenzálják.
         A   Be.   78.  §  (4)  bekezdése  szerint  a  törvényellenesen
        beszerzett  bizonyíték a büntetőeljárás során  nem  használható
        fel,  arra ítélet nem alapítható. Ilyennek minősül az, amelynek
        beszerzésére bűncselekmény elkövetése útján, más tiltott módon,
        vagy  a  résztvevők  eljárási jogainak lényeges  korlátozásával
        került  sor.  Az engedély nélküli, vagy az engedély  kereteitől
        eltérő titkos adatgyűjtés a Btk. 227/A. § szerinti jogosulatlan
        titkos adatgyűjtés bűntettét valósítja meg, így az ilyen  módon
        megszerzett   bizonyíték  bűncselekmény   útján   beszerzettnek
        minősül. Az eljárásban résztvevők jogainak lényeges korlátozása
        szempontjából   az   Alkotmányban  védett   alapjogok   büntető
        eljárásjogi  garanciáját jelentő Be.  60.  §  (1)  bekezdésének
        tartalma  az  irányadó.  E  szerint  az  eljárási  cselekmények
        végzésekor  az  emberi  méltóságot, az érintettek  személyiségi
        jogait, a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani és el  kell
        kerülni a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelen felfedését.
        A  bizonyítékok értékelése, törvényes módon való beszerzésük és
        hiteltérdemlőségük, valamint a résztvevők jogainak indokolatlan
        korlátozásával való megszerzésük vizsgálata az ügyben  döntésre
        jogosult bíró eljárásjogi és hivatásbeli kötelezettsége. A  Be.
        ebből  a szempontból nem tesz különbséget a proaktív szakaszban
        folyt bizonyítás eredményeképpen beszerzett, de a Be. 206/A.  §
        (6)  bekezdése  alapján  a büntetőeljárás  részévé  tett  és  a
        nyomozás elrendelése után beszerzett bizonyíték között.
         Az  ügyben (a tárgyalási szakaszban) eljáró bírónak a vizsgált
        szabályozás idején nem volt módja annak ellenőrzésére,  hogy  a
        titkos   adatszerzést   megelőző  titkos  információgyűjtés   a
        törvénynek  megfelelően folyt-e, s arra  is  csak  részlegesen,
        hogy  a titkos adatgyűjtésnél az engedély kereteit nem lépték-e
        át.  Az okirat, mint bizonyítási eszköz hiteltérdemlőségét  sem
        ellenőrizhette,  minthogy  a  titkos  eljárás  részleteire  (az
        engedélyen, illetve az arról szóló jelentésen kívül)  más  adat
        nem  állt  rendelkezésére.  Mindez  különösen  aggályossá  vált
        akkor,  amikor a titkos adatszerzés eredményét olyan személlyel
        szemben  vagy  olyan  ügyben használták  fel,  akikre,  illetve
        amelyekre az engedély eredetileg nem vonatkozott. Az eredetileg
        korlátozó értelmű szabály így a titkos eszközök büntetőeljárási
        felhasználásának újabb jogbiztonságot sértő elemévé vált.
         Az  Alkotmánybíróság  a  19/1999. (VI. 25.)  AB  határozatában
        kimondta,  hogy bírói eljárás nem jelenthet pusztán formalitást
        és  a mérlegelési szempontok hiánya folytán a tényleges döntési
        jogkör  a  bírói döntést igénylő esetekben nem  kerülhet  át  a
        bíróságon  kívüli szervezetek kezébe (ABH 1999, 150, 155.).  Az
        Abh1.-ben  pedig rámutatott, hogy a formalitást  jelentő  bírói
        döntéshozatal     nem    felel    meg    az     alkotmányossági
        követelményeknek.  „A  lényeg  abban  áll,   hogy   a   bíróság
        ténylegesen  mit  vizsgálhat  és  mit  mérlegelhet   a   döntés
        kialakításakor.   (…)  A  bíró  törvényi  alávetettsége   [sem]
        terjedhet  odáig,  hogy  a  döntéséért  személyes  és   szakmai
        felelősséggel  tartozó bírót más hatóság elhatározásán  alapuló
        intézkedés  kritikátlan megjelenítővéjé fokozza le. Nem  járhat
        továbbá  azzal  sem,  hogy  a bíróság bármely  döntését  valódi
        mérlegelési    lehetőség   nélkül,    a    bírói    meggyőződés
        kialakításához  szükséges  eszközök  és  jogi  feltételrendszer
        hiányában  (…) kényszerüljön meghozni. A bíróság eljárásának  a
        bizonyításban  és a mérlegelésben testet öltő  lényegétől  való
        megfosztása” többek között azért is alkotmányellenes,  mert  „a
        bírósági határozatok és a jogrend tisztelete ellen hat” (Abh1.,
        ABH 2003, 525, 541–542.).
         A    titkos    eljárások    során   beszerzett    bizonyítékok
        törvényességének,    az    Alkotmányban    biztosított    jogok
        megsértésével történő beszerzésének vizsgálata az ügyben eljáró
        bíró olyan kötelessége, amely a büntetőeljárás általános célján
        —  a büntetőjogi felelősség tisztázásán — túl, a büntetőeljárás
        tisztességességét, az Alkotmányban garantált alapjogok védelmét
        közvetlenül  szolgálja. E feladatában a bíró nem  korlátozható,
        mérlegelési  jogától  nem fosztható meg azon  —  a  szabályozás
        indokául  szolgáló  —  alapon,  hogy  az  iratok  rendelkezésre
        bocsátása  folytán megismerhetővé válik számára az  alkalmazott
        titkos   eszköz  vagy  módszer  technikája,  a  lefolytatásában
        résztvevők személye és szerepe.
         A  bíró  a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló  1997.
        évi LXVII. törvény 13. § (1) bekezdése alapján az államtitok és
        a  szolgálati titok megtartására köteles, a titokvédelemre való
        hivatkozással    alkotmányos   feladatának   ellátásában    nem
        korlátozható.  A  korlátozás  nem  csupán  a  bíró  alkotmányos
        szerepével ellentétes, a bírósági eljárást a garanciát  jelentő
        lényegétől fosztja meg. Éppen azon elvekkel ellentétes, amelyre
        hivatkozással   a   titkos  információgyűjtés   és   a   titkos
        adatszerzés engedélyezését a törvény a bíróra bízza.
         Az   eljárás   tisztességéhez  tartozó   törvényesség   és   a
        jogbiztonság  jogállami  követelményével  szemben  nem  tehetők
        engedmények   a   titkos   eszközök   alkalmazását   szabályozó
        jogszabályi     rendelkezések    javára.    A    jogintézmények
        alkalmazásának   kiszámíthatóságára  és  a   titkos   eljárások
        lefolytatásának   módjára  vonatkozóan   fokozott   elvárásként
        érvényesül    a    világos   normatartalom,    a    szabályozás
        összehangoltsága, az igénybevétel feltételrendszerére vonatkozó
        általános  és  speciális kritériumok szabatos,  a  szükségesség
        követelménye  tekintetében  a  mérlegelési  jog   határait   is
        átláthatóvá  tévő megfogalmazásának követelménye.  E  nélkül  a
        titkos  eszközök  alkalmazásának és  felhasználásának  a  bírói
        engedélyhez  kötöttsége csupán formalizmus, a  védelemhez  való
        jog,  valamint  a  magánszféra védelmére  vonatkozó  alkotmányi
        rendelkezések pedig sérülnek.
         
         3.  Az  Alkotmánybíróság korábbi határozatai rámutattak  arra,
        hogy  a  védelemhez való jog nem érvényesülhet  formálisan.  Az
        Alkotmány  57. § (3) bekezdéséből a terhelt hatékony védelemhez
        való  joga  következik (összefoglalóan: Abh2., ABH  2004,  241,
        256–258.).  A  14/2002. (III. 20.) AB határozat a  védekezéshez
        való    jog   tartalma   tekintetében   kiemelte:   garanciális
        szempontból  „a  terhelt  számára  a  jogszerű  és   eredményes
        védekezéshez  elengedhetetlen  annak  ismerete,   hogy   milyen
        tények,  összefüggések,  adatok alapján,  milyen  bűncselekmény
        miatt  kerül  sor  vele  szemben a felelősségre  vonását  célzó
        bírósági   eljárás  lefolytatására”  (ABH  2002,  101,   106.).
        Mindehhez   a  jogintézmények  kiszámítható  működése   és   az
        bizonyítás  alapját  képező  dokumentumok  megismerhetősége  is
        hozzátartozik.
         A   25/1991.  (V.  18.),  illetve  a  6/1998.  (III.  11.)  AB
        határozatok  a védelemhez való jog, a fegyverek egyenlősége  és
        az   államtitok  (szolgálati  titok)  összefüggéseit  vizsgálva
        hangsúlyozták,  hogy az utóbbiak megőrzése a  büntetőeljárásban
        is követelmény, de ez nem mehet odáig, hogy a vádlott és a védő
        iratmegismerési, iratbirtoklási jogát teljes mértékben kizárja.
        A  vád  és  a  védelem  jogosítványai nem szükségképpen  teljes
        mértékben azonosak, de a tisztességes eljárás megköveteli, hogy
        a vád és a védelem egyenlő súlyú jogosítványokkal rendelkezzen.
        Ugyanakkor  az  iratokhoz  való  hozzáférés  tekintetében   nem
        szükségképpen  azonosak  a  terhelt  és  védő  jogai  sem.  „Az
        alkotmányosan »megfelelő« egyensúly a védelemhez való jog és az
        államtitok   védelme  között  (…)  csak  igen   differenciáltan
        alakítható ki. Különböztetni lehet például aszerint, hogy vajon
        az  államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő-
        e, vagy a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt;
        más–más  megítélés alá esik a tudomásszerzés módja:  a  hatóság
        általi  informálás, a személyes iratbetekintés, az irat  általi
        informálás,  a személyes iratbetekintés, az irat birtokolása  a
        tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége (…). Eltérhet a
        »megfelelő«  titokvédelem  a védelem jogát  gyakorló  személyek
        között is: az ügyvédnek az adott vonatkozásban több joga lehet,
        mint  a  terheltnek (…)” (ABH 1991, 414, 417.;  ABH  1998,  91,
        94–96.).
         Az  Alkotmánybíróság  több határozatában kiemelte  az  ügyvédi
        hivatásnak   az   igazságszolgáltatásba  való   beágyazottságát
        [először:  22/1994.  (IV.  16.) AB határozat,  ABH  1994,  127,
        130–131.).  A 8/2004. (III. 25.) AB határozatban pedig  arra  a
        következetésre  jutott,  hogy  önmagában  még  a   titokvédelem
        szempontjából  speciális  megítélés alá  eső  „nemzetbiztonsági
        érdek  sem indokolhatja a titoktartási kötelezettséggel  eljáró
        ügyvéd[nek]”  az  eljárásból való  kizárását  (ABH  2004,  144,
        157.).
         
         3.1.  Abban  az  esetben,  ha  a  büntetőeljárásban  a  titkos
        adatszerzés  alapiratai kizárólag az ügyész számára  ismerhetők
        meg,  a titkos információgyűjtésre vonatkozó dokumentáció pedig
        az  ítélkezési feladatot végző bíróság mellett a védelem  előtt
        is   rejtve   marad,   a  titkos  eljárás  jogszerűségének   és
        törvényességének   megítélése   az   ügyész   kizárólagos    és
        ellenőrizhetetlen  kompetenciájává  válik.   Ellehetetlenül   a
        vádlott  (és  a védő) azon joga, hogy a védelem előkészítéséhez
        megfelelő lehetőségekkel rendelkezzék, azaz legalább  a  titkos
        eljárás   jogszerűségének  vizsgálatához  szükséges   minimális
        adatokat  megismerhesse. A vizsgált szabályozás hatálya  idején
        érvényesülő  megoldás  szerint, a vádlott  és  a  védő  számára
        elérhető  iratok önmagukban még annak ellenőrzésére sem  voltak
        alkalmasak,  hogy a titkos adatszerzés szabályait megtartották-
        e,  a  titkos információgyűjtés vonatkozásában pedig legfeljebb
        annak   puszta   tényét   „igazolták”.   A   célhoz   kötöttség
        szabályainak  a  Be.  206. § (3) bekezdése  szerinti  feloldása
        folytán a számukra elérhető iratok dokumentációs és információs
        értéket alig, vagy egyáltalán nem jelentettek, amikor a terhelt
        az engedélyezési eljárással nem érintett harmadik személy volt.
        Azokból  legfeljebb az volt megállapítható, hogy az  új  ügyben
        szereplő terhelt és az engedély szerinti célszemély között volt-
        e, vagy lehetett-e kapcsolat, ám arra, hogy ez pl. a 202. § (2)
        bekezdése  szerinti „bűnös kapcsolat” jellegét  öltötte-e,  már
        nem volt kötelező az adatszolgáltatás.
         A   védelemhez   való   jog  és  a  fegyverek   egyenlőségének
        érintkezési  pontja,  hogy  a  vádnak  és  védelemnek   egyenlő
        eséllyel kell rendelkeznie, a büntető ügyben felmerülő tény  és
        jogkérdésekre vonatkozó állásfoglalásuk kialakítására  [6/1998.
        (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 96.]. Az, hogy a konkrét
        ügyben a bizonyíték megszerzése törvényes vagy jogellenes volt-
        e   —  az  V.  fejezet  2.  pontjában  kifejtettek  szerint   —
        meghatározó lehet a büntetőeljárás végkimenetele szempontjából.
        A  vizsgált  rendelkezés hatálya idején  a  védelemnek  azonban
        éppen  arra  nem volt módja, hogy a bizonyítás törvényességének
        sérelmére alapozza a védekezését.
         
         3.2.  Az Alkotmánybíróság következetesen képviselt álláspontja
        szerint  a védelem jogának csak az elkerülhetetlenül szükséges,
        arányos   és   a  lényeges  tartalmat  nem  érintő  korlátozása
        ismerhető  el alkotmányosnak. Ennek a követelménynek  a  titkos
        eszközök   felhasználása  során  is   érvényesülnie   kell.   A
        titokvédelem  nem  élvezhet  elsőbbséget  a  vád  és   az   azt
        megalapozó  bizonyítékok, valamint a bizonyítékok megszerzésére
        vonatkozó  körülmények  megismerhetőségével  szemben,  és   nem
        szolgálhat a védelemnek a váddal szembeni kedvezőtlen helyzetét
        elfogadhatóan   indokoló   szabályozás   alapjául.   Ebből    a
        szempontból nem kielégítő megoldás az, amely szerint a  vádlott
        és  a védő csupán az ügyben folytatott titkos információgyűjtés
        tényéről    szóló,    számukra   azonban    teljes    mértékben
        ellenőrizhetetlen tartalmú és hátterű közlésre jogosult.  Ez  a
        védelemhez való jog gyakorlását ellehetetlenítő, a védekezéshez
        való  jog tartalmi lényegét elvonó megoldás az Alkotmány 57.  §
        (3) bekezdésével ellentétes.
         
         4.  Az  Alkotmánybíróság a határozat IV. fejezetének  3.4–3.6.
        pontjaiban — más támadott rendelkezésekkel összefüggésben — már
        rámutatott a titkos nyomozás és az emberi méltósághoz való  jog
        szoros  összefüggéseire. Az ott kifejtetteket a  most  vizsgált
        törvényhellyel összefüggésben is irányadónak tekinti, s a bírói
        kezdeményezésben  kifejtettekre  figyelemmel   az   alábbiakkal
        egészíti ki.
         
         4.1.  Az 50/2003. (XI. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
        összefoglalóan   mutatott   rá,   hogy   „az   Alkotmánybíróság
        gyakorlata szerint (…) az emberi méltósághoz való jogból fakadó
        jogosultságoknak  a  sérelmét jelentheti,  ha  az  állam  indok
        nélkül  avatkozik be az emberek magánéletébe (…).  »Az  a  jogi
        szabályozás  (…),  amely  ezt akár csak potenciálisan  lehetővé
        teszi, arra való tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy  ez  az
        alkotmányellenes  jogkövetkezmény az  ügyek  hány  százalékában
        következik be.« [Először: 46/1991. (IX. 10.) AB határozat,  ABH
        1991,  211,  215.]  (…)  Az  állami  beavatkozás  határait   az
        Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésében  meghatározott  formai   és
        tartalmi  követelmények, végső soron az Alkotmánybíróság  által
        az   Alkotmány  alapján  kidolgozott  szükségességi–arányossági
        követelmények jelölik ki.” (ABH 2003, 566, 578.)
         Az    Alkotmánybíróság   büntetőjogi   tárgyú   határozataiban
        rendszerint    abból   indul   ki,   hogy   a    büntetőeljárás
        eszközrendszere       szükségképpen      jogkorlátozó.       Az
        alkotmányellenesség  konzekvenciáinak  levonása  nélkül  számos
        olyan, a büntetőeljárás résztvevőivel szemben kényszert jelentő
        eljárási  intézményt  vizsgált,  amelyek  alkalmazása  nem   is
        valósulhat meg másként, mint a magánszférába történő  erőteljes
        beavatkozással   (pl.  előzetes  letartóztatás,   közreműködési
        kötelezettség  szakértői vizsgálatban) [26/1999.  (IX.  8.)  AB
        határozat, ABH 1999, 265.; 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABH
        2003,  525.;  723/B/1991. AB határozat,  ABH  1991,  632.;].  A
        határozatok   azonban  hangsúlyozzák,  hogy  bár  az   államnak
        kötelessége  a  büntető igény érvényesítése, ez az  alkotmányos
        cél  sem  ad  alapot az alapjogok szükségtelen vagy  aránytalan
        korlátozására.
         A   titkos   információgyűjtés   és   a   titkos   adatszerzés
        büntetőjogi   eszközként  való  igénybevételét  a  demokratikus
        jogállamban   megalapozza  az  a  körülmény,  hogy   egyes,   a
        társadalom    rendjét   súlyosan   sértő   vagy   veszélyeztető
        bűncselekmények  elleni  eredményes fellépéshez  a  hagyományos
        eszközök  nem  bizonyulnak elegendőnek.  A  társadalom  védelme
        érdekében  olyan  módszerekre, eszközökre van szükség,  amelyek
        behozhatják   a  bűnüldöző  szerveknek  a  bűnözéssel   szemben
        esetlegesen fennálló lépéshátrányát. A vizsgált alapjogoknak  a
        titkos   eljárásban   alkalmazható  módszerek   által   okozott
        korlátozása  tehát  alkotmányosan nem  szükségtelen  eszköz.  A
        jogállamiság  és  az alapjogok védelme azonban megköveteli  azt
        is,   hogy  ezen  eszközök  felhasználásának  rendjét   a   jog
        részletesen és differenciáltan szabályozza. Minthogy  a  titkos
        eszközök és módszerek igénybevétele súlyos beavatkozást  jelent
        az egyén életébe, alkalmazásuknak csupán kivételesen, átmeneti,
        végső megoldásként lehet helye.
         
         4.2.   A   titkos  információszerzés  és  titkos   adatgyűjtés
        feltételeinek  meghatározásakor a jogalkotó — a IV.  fejezetben
        kifejtettek   szerint  —  túlságosan  széles   értelmezést   és
        alkalmazást  lehetővé  tévő, bizonytalan tartalmú  szabályozást
        alkotott,    amelyből    döntően   hiányzik    az    alkalmazás
        kivételességére vonatkozó általános kritérium. A Be. 206. § (3)
        bekezdése   szerinti  esetben  az  engedélyezés   feltételeinek
        előzetes  vizsgálatára  sem kerülhetett  sor,  az  eszközök  és
        módszerek  használata  harmadik  személyek  tekintetében  bírói
        kontroll nélkül maradt. [Előzetes engedélyezés nem volt, így az
        arról    való    tudomásszerzés   hiányában   a   bíró    saját
        elhatározásából  sem  végezhetett  (közbenső)   kontrollt,   az
        utólagos,  a  tárgyaló  bíró  által foganatosítandó  ellenőrzés
        pedig — dokumentáció hiányában — nem volt lehetséges.]
         Az  utólagos  felhasználás  időbeli korlátlansága  folytán,  a
        célhoz  kötöttség  szabályai alól  kikerült  esetekben  (a  már
        vizsgált  alapjogokon  túl) meghatározhatatlan  számú  érintett
        információs  önrendelkezési joga eshetett tartósan  —  hatékony
        jogorvoslati  lehetőség nélkül — korlátozás alá. A  szabályozás
        ugyanis   a  harmadik  személyek  vonatkozásában  szükségképpen
        feltételezte  az adatok készletezését, kezelését és  tárolását,
        anélkül,   hogy   az   arányosságot  biztosító,   a   kivételes
        alkalmazásra   vonatkozó  mérce  létezett   volna.   Az   ilyen
        korlátozás  nem  felel meg az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésében
        megszabott feltételeknek.
         
         4.3.   Az   információs   önrendelkezéshez   való   jogot   az
        Alkotmánybíróság  határozatai olyan kiemelt értéknek  tekintik,
        amelynek   korlátozhatóságára  szigorú  követelményeknek   kell
        vonatkozniuk.  A  büntető  igény  érvényesítése  önmagában  nem
        elégséges  indok  az emberi méltósághoz, a magántitokhoz  és  a
        személyes adatokhoz való jog korlátozására.
         Az   információs   önrendelkezési   jog   egyik   legfontosabb
        biztosítéka  az  információgyűjtés  és  az  adatkezelés  célhoz
        kötöttsége,   amely   alól  a  titkos  eszközök   alkalmazására
        vonatkozó  szükségesség elismerése sem adhat további feltételek
        nélkül  általános  érvényű  felmentést.  „A  célhozkötöttségből
        következik,  hogy  a  meghatározott  cél  nélküli,  ’készletre’
        történő,  előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra  való
        adatgyűjtés és tárolás alkotmányellenes” [15/1991. (IV. 13.) AB
        határozat,  ABH  1991,  40, 41–43.].  A  titkos  eszközöknek  a
        célhozkötöttségtől  történő  teljes  eloldása,  az   alkalmazás
        kivételességére   és   átmenetiségére   vonatkozó   szabályozás
        hiányával   együtt   e   jog  aránytalan,   így   alkotmányosan
        elfogadhatatlan korlátozását jelenti.
         Az  Alkotmánybíróság a 44/2004. (XI. 23.) AB határozatában  az
        Abh1.–ben  kifejtett jogbiztonsági és adatvédelmi  szempontokra
        figyelemmel megsemmisítette az Rtv. 80. § (1) bekezdését és  az
        Rtv.  85.  §  (1)  bekezdését. Az Rtv. 80. §  (1)  bekezdése  a
        büntetett  előéletre vonatkozóan, illetve  a  külön  törvényben
        meghatározott  államigazgatási feladatok ellátása  érdekében  —
        többek között — a jelen határozatban is vizsgált, az Rtv. 69. §
        (3)  bekezdésében felsorolt feltételek esetén tette lehetővé  a
        különleges  személyes adatok kezelését. A határozat kifejtette,
        hogy  az  értelmezési tartomány beláthatatlansága miatt  ez  az
        Alkotmány  2.  §  (1)  és az 59. § (1) bekezdésébe  ütközik.  A
        határozat  azonban a titkos információgyűjtés és  az  Rtv.  84.
        §–ának  az  adatkezelésre vonatkozó szabályait  az  információs
        vnrendelkezési  jog szempontjából csak a tájékoztatási  tilalom
        összefüggésében  vizsgálta. Az Alkotmánybíróság  a  bizonytalan
        normatartalomra figyelemmel szintén alkotmányellenesnek találta
        a tilalmat előíró 85. § (1) bekezdését is, noha a tájékoztatási
        tilalomra vonatkozó szabályozás elvi lehetőségét elismerte (ABH
        2004,  618,  654–655.). A határozat egyrészt nem  érintette  az
        Rtv.–nek  a  titkos információgyűjtés esetében az  adatkezelést
        lehetővé tévő, 84. §–át, másrészt — minthogy kizárólag az  Rtv.
        más  rendelkezéséit és a jelen határozattól  eltérő  szempontok
        alapján  vizsgálta — értelemszerűen nem tartalmazott  semmilyen
        megállapítást  a  Be. 206. § (3) bekezdése és az  adatkezelésre
        vonatkozó, az Rtv.-ben foglalt szabályok. tekintetében.
         
         4.4.  A  24/1998. (VI. 29.) AB határozat rámutatott,  hogy  az
        információs önrendelkezéshez való jog nem korlátozhatatlan,  de
        az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből levezetett a szükségesség és
        arányosság   követelménye  a  személyes   adat   továbbítására,
        kezelésére,  felhasználására, az új adatállomány  előállítására
        is vonatkozik. Az Alkotmány 59. § (1) bekezdésével továbbá csak
        az  áll  összhangban, ha az adatkezelés minden  aspektusára  az
        ellenőrizhetőséget biztosító garanciák vonatkoznak.  Kiváltképp
        követelmény  ez akkor, ha ezen aktusokra az érintett  tudta  és
        beleegyezése nélkül kerül sor (ABH 1998, 191, 194.). A 15/1991.
        (IV.  13.)  AB  határozat  a személyes  adatok  kezelésének  és
        feldolgozásának   célhozkötöttségét  és  a  készletre   történő
        adatgyűjtés  és  tárolás tilalmát hangsúlyozta (ABH  1991,  40,
        42–43.).
         A  44/2004.  (XI. 23.) AB határozatban foglaltakhoz  hasonlóan
        az  Alkotmánybíróság  ezúttal is hangsúlyozza,  hogy  az  állam
        büntető  igényének érvényesítése érdekében, az azzal összefüggő
        célokból,  a  közrend,  a  közbiztonság  és  a  nemzetbiztonság
        védelme  érdekében  nem  tekinthető  eleve  szükségtelennek  és
        aránytalannak   a  személyes  adatok  meghatározott   szempontú
        kezelése,  tárolása, továbbítása, feldolgozása (ABH 2004,  618,
        654.).
         A  Be. vizsgált 203. § (3) bekezdésének hatálya idején azonban
        az  adatgyűjtés, kezelés, tárolás, továbbítás,  feldolgozás  az
        érintett  tudta  nélkül, más alapjogokat is súlyosan  korlátozó
        eljárás   keretében   történt.  A  titkos  információgyűjtéssel
        érintett   harmadik  személyek  esetében   —   függetlenül   az
        alkalmazott  módszer  vagy eszköz súlyos, vagy  kevésbé  súlyos
        jogkorlátozó  jellegétől  —  a  titkos  nyomozás   felett   nem
        érvényesült az a kontroll, amelyet a törvény minden más esetben
        megkívánt.  Ellenőrizetlen keretek között, kizárólag  a  titkos
        információgyűjtés folytatójának döntésén múlott az is,  hogy  a
        bűncselekmény  elévülési idején belül mikor  használja  fel  az
        adatokat.  Mindez megteremtette a céltól eltérő adatkezelés  és
        felhasználás  veszélyét  is.  Ez a  helyzet  pedig  az  alapjog
        szükségtelen  és  aránytalan  korlátozását  jelenti,  ezért  az
        Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésére és  59.  §  (1)  bekezdésére
        figyelemmel a szabályozás alkotmányellenes volt.
         
         5.1.    A    2–4.    pontokban   kifejtettek    alapján    az
        Alkotmánybíróság  megállapította, hogy  a  2006.  június  30-ig
        fennálló    tartalommal   a   Be.   206.   §   (3)    bekezdése
        alkotmányellenes  volt,  ezért a bírói  kezdeményezés  alapjául
        szolgáló, konkrét ügyben nem alkalmazható. A szabályozás  egyes
        elemei  és  egésze, valamint annak módja sértették az Alkotmány
        2.  §  -ából  levezethető,  a  jogbiztonságra  és  az  eljárási
        garanciákra  vonatkozó alkotmányi követelményeket. Beleütköztek
        továbbá az 57. § (3) bekezdése által garantált védelemhez  való
        és  ezzel  összefüggésben a tisztességes eljáráshoz való  jogra
        vonatkozó    rendelkezésekbe.   Emellett   szükségtelenül    és
        aránytalanul korlátozták az 54. § (1) bekezdése által garantált
        emberi méltósághoz, továbbá az 59. § (1) bekezdése által védett
        magánlakáshoz,  a  magántitok  védelméhez  és  az   információs
        önrendelkezéshez való jogot.
         
         5.2.  Az  Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította,  hogy  a
        vizsgált  rendelkezés és az Alkotmány 50.  §  (1)  bekezdésében
        védett  bírói  függetlenség, illetve az 57. § (1)  bekezdésében
        szabályozott bíróság előtti egyenlőség között nincs alkotmányos
        összefüggés.
         
         5.3.   Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza:   A   közrend,   a
        közbiztonság,  a  nemzetbiztonság védelme,  mint  alkotmányosan
        elismert  államcélok, indokolttá teszik a  titkos  eszközök  és
        módszerek    alkalmazását.    Bűnüldözési    célból     történő
        igénybevételükre  azonban csak kivételesen,  ultima  ratioként,
        differenciált  szabályozás mellett akkor  kerülhet  sor,  ha  a
        nyílt eljárásban rendelkezésre álló eszközök felhasználásával a
        bűncselekmény  felderítése,  az  elkövető  és  a   bizonyítékok
        felderítése   kilátástalan.   A   feltételek   fennállását   az
        indítványozónak  kellő részletességgel kell alátámasztania,  az
        engedélyezőnek  pedig  körültekintően  kell  vizsgálnia.   Ezen
        eljárások szabályozásakor — függetlenül attól, hogy az a titkos
        információgyűjtésre vagy a titkos adatszerzésre vonatkozik — az
        Alkotmány rendelkezéseinek maradéktalanul érvényesülniük  kell,
        az   eljárás   titkos  jellege  miatt  pedig   többletgaranciák
        beépítésére van szükség.
         
         5.4.   Az   Alkotmánybíróság  utal  arra  is,   hogy   a   Be.
        rendelkezései  az  indítvány,  illetve  a  bírói  kezdeményezés
        érkezése után, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény
        módosításáról  szóló  2006.  évi LI.  törvény  rendelkezéseinek
        2006.  július  1–jét követő hatályba lépését követően  jelentős
        mértékben  megváltoztak. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata
        szerint  a hatályon kívül helyezett jogszabály helyébe lépő  új
        rendelkezések  tekintetében csak a régi és  az  új  szabályozás
        tartalmi  azonosságának megállapíthatóságakor folytatja  le  az
        alkotmányossági  vizsgálatot [pl. 335/B/1990.  AB  végzés,  ABH
        1990,  261,  262.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat,  ABH  2055,
        329,  333–334.;  519/B/2003.  AB  határozat,  ABH  2005,  1182,
        1184.].  Jelen  ügyben a tartalmi azonosság —  éppen  a  titkos
        információgyűjtés   és   a  titkos  adatszerzés   eredményeinek
        felhasználhatóságára   vonatkozó   feltételrendszer    jelentős
        mértékű  módosításra  figyelemmel —  nem  volt  megállapítható.
        Ezért  az Alkotmánybíróság a vizsgálatot csak a bírói indítvány
        keretei között a régi szabályozás vonatkozásában végezte el.
                                   VI.
                                       
         1.  A Jöt.-nek az alkotmánybírósági eljárást kezdeményező bíró
        által támadott 111. § (2) bekezdés g) pontja a törvény Negyedik
        Részének  XVII.  Fejezetében, a jövedéki  ellenőrzés  szabályai
        között található.
         A   támadott  rendelkezés  valószínűségre  alapítva,   pusztán
        jövedéki    ellenőrzés   címén   a   jövedéki   jogkövetkezmény
        megalapozása  érdekében olyan eszköz előzetes engedély  nélküli
        használatát  teszi  lehetővé  a  vámhatóság  számára,   melynek
        alkalmazását   a  titkos  információgyűjtésre   és   a   titkos
        adatszerzésre vonatkozóan az Rtv. 69. § (1) bekezdés c)  pontja
        és a Be. 200. § (1) bekezdés b) pontja — a büntetőeljárás során
        is  —  bírói  engedélyhez  köti. A Jöt.  kérdéses  rendelkezése
        szükségtelen  beavatkozást  jelent  az  Alkotmány  59.  §   (1)
        bekezdése által védett magánszférába.
         A  vámhatóság számára a Vám tv. szabályai is csak  bűnüldözési
        céllal  engedik meg a titkos információgyűjtés alkalmazását.  A
        csomagátvizsgálás  a  Vám  tv. 31. §  (1)  bekezdés  c)  pontja
        szerint   bírói   engedélyhez  kötött  titkos   eszköz.   Ebből
        következően a vámhatóság más címen és külső engedély nélkül nem
        jogosult   az   ugyanilyen  beavatkozást  megtestesítő   eszköz
        alkalmazására.  A jogosultság nem teremthető meg  olyan  módon,
        hogy  egy másik törvény (Jöt.) a Vám tv. megoldását alkalmazva,
        a  bűnüldözési  céllal  össze sem hasonlítható  súlyú  jövedéki
        ellenőrzés  címén a bírói engedélyhez kötöttség  alól  kivételt
        teremt.
         A  titkos  eszközök és módszerek alkalmazására — azok súlyosan
        jogkorlátozó  volta  miatt  — a IV.  fejezet  2–3.  pontjaiban,
        valamint  az  V.  fejezet  2.2.–2.5.,  illetve  5.3.  pontjában
        kifejtettek szerint csak kivételesen, átmenetileg, kellő  súlyú
        indokkal,  törvényben pontosan körülírt esetekben és feltételek
        mellett   van   mód.  A  kivételesség  és   az   alapos   indok
        mérlegelésekor   a  jogalkotónak  az  Alkotmány   59.   §   (1)
        bekezdésében   védett   jogok  korlátozhatósága   szempontjából
        figyelemmel  kell lennie az Egyezmény 8. Cikk  2.  bekezdésében
        foglalt   felsorolásra  is.  Ez  ugyanis  a   titkos   eszközök
        alkalmazását   csak   nemzetbiztonsági,  közbiztonsági   okból,
        zavargás  vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség  vagy  a
        közerkölcsök,  illetve  mások jogainak  szabadsága  és  védelme
        céljából engedi meg, s nem teszi ezt lehetővé a közteherviselés
        biztosítása érdekében.
         Az  Alkotmánybíróság — más összefüggésben ugyan, de  —  már  a
        26/2004.   (VII.  7.)  AB  határozatban  kifejtette,   hogy   a
        közteherviselésre    vonatkozó   rendelkezések    érvényesülése
        érdekében   nem  szükségképpen  alkotmányellenes  a   különböző
        helyszínek,   helyiségek,  szállítóeszközök   —   magánszférába
        beavatkozást  jelentő — átvizsgálására feljogosító szabályozás.
        Erre azonban a nyílt eljárások keretében is csak a szükségesség
        és  arányosság  követelményének szem előtt tartásával  kerülhet
        sor   (ABH   2004,   399,   417–418.).   Ugyanez   irányadó   a
        csomagátvizsgálásra   is.   Olyan   jellegű   titkos   eszközök
        alkalmazása  azonban,  amely minden más  esetben  egyébként  is
        bírói  engedélyhez  kötött  — a Jöt.  támadott  rendelkezésével
        érintett  — adóelkerülő magatartások visszaszorítása  érdekében
        szükségtelen, ezért alkotmányellenes korlátozást jelent.
         
         2.  Alkotmányosan  kifogásolható az  intézkedés  módja  is.  A
        rendelkezés   alapján  a  csomagátvizsgálás   a   postai   vagy
        magánszolgáltató  két  képviselőjének  jelenlétében   történik.
        Ennek  következtében  a  hatóság  tagjain  kívül  álló  és   az
        ügymenetben  semmilyen  szerepet nem  játszó  személyek  férnek
        hozzá  —  egyébként a jövedéki ellenőrzéssel nem is érintett  —
        személyes információkhoz, mások magántitkaihoz.
         Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásban igénybe vett hatósági
        tanú  vonatkozásában is megállapította, hogy alkotmányosan  nem
        kielégítő  az  a  szabályozás,  amely  széles  körben,   minden
        következmény  nélkül teszi lehetővé harmadik személyek  számára
        az   érintett   személyek   magánszférájának,   magántitkainak,
        személyes  adatainak megismerését. A „magánszférához  való  jog
        sérelmét   jelenti   az   is,  ha  valaki   akarata   ellenére,
        beleegyezése  nélkül  tűrni köteles azt,  hogy  számára  idegen
        személy  a  magánéletébe betekintést nyerjen, tanúja  legyen  a
        személyét   érintő  kényszercselekményeknek,   a   magántitkai,
        személyes   adatai   körébe  tartozó   információkhoz   jusson”
        [43/2004. (XI. 17.) AB határozat, ABH 2004, 605–606.].
         
         3.     Az    Alkotmánybíróság    a    fentiekre    tekintettel
        megállapította,  hogy  a Jöt. támadott rendelkezése  az  elérni
        kívánt cél szempontjából szükségtelenül korlátozza az Alkotmány
        59.  §  (1)  bekezdésében  védett  alkotmányos  jogokat,  ezért
        alkotmányellenes.  Az  alkotmányellenes  helyzet  megszüntetése
        pedig csak a jogszabály azonnali megsemmisítésével lehetséges.
         
         4.   Az  Alkotmánybíróság,  minthogy  a  támadott  rendelkezés
        alkotmányellenességét  más alkotmányi rendelkezés  alapján  már
        megállapította,  annak az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésével
        való összefüggését nem vizsgálta.
         
         5.   Utal  továbbá  az  Alkotmánybíróság  arra  is,  hogy   az
        alkotmányosan   elfogadható   bűnüldözési   célhoz   kapcsolódó
        esetekben a vámhatóság továbbra sem marad eszköztelen, minthogy
        rendelkezésére áll a Vám tv. megfelelő rendelkezései szerint  a
        bírói  engedélyhez  kötött  titkos  információgyűjtés,  a   Be.
        rendelkezései szerint pedig a titkos adatszerzés.
         
         6.  A  határozatnak  a Magyar Közlönyben való  közzététele  az
        Abtv. 41. §-án alapszik.
                                 Dr. Bihari Mihály
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                 Dr. Balogh Eelemér           Dr. Bragyova András
                 alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Erdei Árpád              Dr. Harmathy Attila
                 előadó alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Holló András                 Dr. Kiss László
                 alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Kovács Péter            Dr. Kukorelli István
                 alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                         
                                Dr. Paczolay Péter
                                   alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          The use of secret data collection
          Number of the Decision:
          .
          2/2007. (I. 24.)
          Date of the decision:
          .
          01/23/2007
          Summary:
          The use of secret data collection poses a serious interference with individual life and liberty. It should, accordingly, only be carried out in exceptional circumstances, on a temporary basis and as a last resort. More stringent regulation is needed of such secret methods than is needed for public procedures.
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2007-1-002
          .