Hungarian

Ügyszám: .	832/B/2003
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 10/2007. (III. 7.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2007/211 .

A döntés kelte: Budapest, 03/06/2007 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN ! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló    indítvány tárgyában meghozta a következő                          határozatot : 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló  1998.  évi  XIX.  törvény 281. § (6)  bekezdése  második mondatának  „[...],  vagy  az  előzetes  letartóztatását  lehet elrendelni” szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti. A  büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény  281.  §  (6) bekezdése ezt követően a következő szöveggel marad hatályban: „(6) Az (5) bekezdés esetében, ha a (9) bekezdés alkalmazásának nincs  helye,  a  megjelent személyek kihallgatását,  illetőleg meghallgatását követően a tárgyalást el kell napolni, és a  meg nem jelent vádlottnak a következő tárgyalási határnapra történő elővezetését kell elrendelni. Ha a bírósági eljárás során a meg nem    jelent    vádlott    elővezetését    már    elrendelték, szabadságvesztéssel     büntetendő     bűncselekmény     esetén elfogatóparancsot  kell  kibocsátani.  Ha  a  vádlottnak  nincs védője, számára védőt kell kirendelni.” 2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény  281. § (6) bekezdése második mondatának „Ha a bírósági eljárás  során  a  meg  nem  jelent  vádlott  elővezetését  már elrendelték,   szabadságvesztéssel   büntetendő   bűncselekmény esetén    elfogatóparancsot   kell   kibocsátani”   szövegrésze alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 3.   Az   Alkotmánybíróság   az  iratismertetés   elmaradásának következményeként történő vádelejtési kötelezettségre  irányuló intézkedés megtételére vonatkozó indítványt visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                                                               I.   1.     Az    Alkotmánybírósághoz    indítvány    érkezett     a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.)     281.     §     (6)    bekezdése    második     mondata alkotmányellenességének     utólagos      megállapítása      és megsemmisítése tárgyában. Az  indítványozó  álláspontja szerint  a  támadott  rendelkezés alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 2. §–át, a  8.  §–át, az  54. §–át és az 57–59. §–ait. Indokolásában kifejtette, hogy az    érintett   meghallgatása   nélkül   elrendelt    előzetes letartóztatás  lehetősége  —  túl  azon,  hogy  a  Be.  további szabályaival sincs összhangban — ellentétben áll a jogbiztonság követelményével, az emberi méltóság, a jóhírnév és  a  személyi szabadság garantálására vonatkozó alkotmányi rendelkezésekkel. Utólagosan  benyújtott észreveteleiben az  indítványozó  kitért arra is, hogy a Be. — a támadott rendelkezés tekintetében — nem tartalmaz   garanciális  elemeket  az  Alkotmány  55.   §   (1) bekezdésében  szabályozott azon rendelkezéssel  összefüggésben, hogy  a  személyi szabadságtól való megfosztásra csak törvényes indokok és eljárás alapján kerülhessen sor. Hiányzik továbbá az Alkotmány   57.   §   (4)   bekezdéséból   következő   hatékony jogorvoslathoz való jog is arra az esetre, ha a Be. 281. §  (6) bekezdésének  második mondatában foglalt eszközöket  a  bíróság alaptalanul alkalmazza. Az  indítványozó  —  konkrét alkotmányi  rendelkezés  felhívása nélkül — „intézkedések megtételét” kérte az Alkotmánybíróságtól abban  a tekintetben is, hogy a nyomozási iratok ismertetésének hiányában  emelt  vádat  az ügyésznek  „kötelező  legyen  [...] ejteni.” 2.   Az   Alkotmánybíróság   eljárása   során   beszerezte   az igazságügy–miniszter véleményét.                               II. Az  Alkotmánybíróság  a  következő jogszabályi  rendelkezéseket vizsgálta: 1. Az Alkotmány rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam. (2)  A  Magyar  Köztársaságban minden hatalom a népé,  amely  a népszuverenitást   választott   képviselői   útján,    valamint közvetlenül gyakorolja. (3)  Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére   vagy   gyakorlására,   illetőleg    kizárólagos birtoklására.  Az  ilyen törekvésekkel szemben  törvényes  úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. (3) (4)  Rendkívüli  állapot,  szükségállapot  vagy  veszélyhelyzet idején az alapvető jogok gyakorlása — az 54-56. §-ban, az 57. § (2)–(4) bekezdésében, a 60. §-ban, a 66–69. §-ban és a 70/E. §- ban  megállapított alapvető jogok kivételével — felfüggeszthető vagy korlátozható.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak  vagy  büntetésnek  alávetni,  és  különösen   tilos emberen   a   hozzájárulása  nélkül  orvosi   vagy   tudományos kísérletet végezni.” „55.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a szabadságra  és  a  személyi  biztonságra,  senkit  sem   lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott  okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. (…)” „57.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2)  A  Magyar  Köztársaságban senki  sem  tekinthető  bűnösnek mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét  a  bíróság  jogerős határozata nem állapította meg. (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az  eljárás  minden szakaszában  megilleti  a  védelem joga.  A  védő  nem  vonható felelősségre  a  védelem  ellátása  során  kifejtett  véleménye miatt. (4)  Senkit  nem  lehet  bűnösnek nyilvánítani  és  büntetéssel sújtani  olyan  cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény. (5)   A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot — a jogviták ésszerű időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  —  a jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.” „58.  § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén  —  törvényben  meghatározott  esetek  kivételével  — megillet  a  szabad  mozgás  és  a  tartózkodási  hely   szabad megválasztásának  joga,  beleértve a lakóhely  vagy  az  ország elhagyásához való jogot is. (2)  A  Magyarország területén törvényesen tartózkodó külföldit csak  a  törvénynek megfelelően hozott határozat alapján  lehet kiutasítani. (3)  Az  utazási  és  letelepedési szabadságról  szóló  törvény elfogadásához    a    jelenlévő    országgyűlési     képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  mindenkit  megillet  a jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. (2) A személyes adatok védelméről szóló törvény elfogadásához a jelenlévő   országgyűlési  képviselők  kétharmadának  szavazata szükséges.” 2. A Be. vizsgált rendelkezése: „281. § (…) (6)  Az (5) bekezdés esetében, ha a (9) bekezdés alkalmazásának nincs  helye,  a  megjelent személyek kihallgatását,  illetőleg meghallgatását követően a tárgyalást el kell napolni, és a  meg nem jelent vádlottnak a következő tárgyalási határnapra történő elővezetését kell elrendelni. Ha a bírósági eljárás során a meg nem    jelent    vádlott    elővezetését    már    elrendelték, szabadságvesztéssel     büntetendő     bűncselekmény     esetén elfogatóparancsot   kell   kibocsátani,   vagy   az    előzetes letartóztatását lehet elrendelni. Ha a vádlottnak nincs védője, számára védőt kell kirendelni. (…)”                              III. Az indítvány részben megalapozott. 1.1.  Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatásra vonatkozó büntetőeljárási   rendelkezéseket  már   több   ízben,   számos szempontból vizsgálta. A  26/1999.  (IX.  8.)  AB határozatban (a továbbiakban:  Abh.) rámutatott, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésének, mint a  büntetőeljárás  során  alkalmazható kényszerintézkedésnek  a lehetősége  önmagában  nem  sérti  az  Alkotmány   2.   §   (1) bekezdéséből    következő   jogbiztonság   követelményét.    Az 1406/B/1991.  (ABH 1992, 497, 502.), valamint  a  3/1998.  (II. 11.)  AB  határozat (ABH 1998, 61, 67.) tartalmát is összegezve kiemelte,  hogy  az  előzetes letartóztatás  jogintézménye  nem ellentétes  az  Alkotmány  57. § (2) bekezdésében  szabályozott ártatlanság  vélelmével (ABH 1999, 265,  270–272.).  A  korábbi határozataiban     kifejtett     álláspontját     összefoglalva hangsúlyozta,  hogy  az  állami  büntető  hatalom  gyakorlására jogosult és egyben köteles szerveknek hatékony eszközöket  kell kapniuk  feladataik  teljesítéséhez.  „Ez  pedig  szükségképpen együtt   jár   a  büntetőjogi  felelősségre  vonás   törvényben meghatározott  rendjében,  a büntetőeljárásban  olyan  eljárási cselekmények,  ezen  belül kényszercselekmények  alkalmazásának megengedésével,    amelyek   lényegüket    tekintve    súlyosan jogkorlátozóak,  érintik  a  büntetőeljárás  alá  vont  személy alkotmányos jogait is” [részletesen pl.: 42/1993. (VI. 30.)  AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304–305.]. Az  Abh.  hivatkozott  arra, hogy az  Alkotmány  nem  csupán  a terhelt személyi szabadsága korlátozásának lehetőségéről [55. § (1)  bekezdés],  de  annak módjáról [55.  §  (2)  bekezdés]  is rendelkezik. Rámutatott, hogy az előzetes letartóztatás —  mint a   legsúlyosabb,   a  személyi  szabadság   elvonásával   járó kényszerintézkedés   —   törvényi   szabályozásakor,    illetve alkalmazásakor  az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből  levezetett követelmény a szükségesség és arányosság megtartása, amelynek a jogalkotásban is tükröződnie kell. Ezen alkotmányi  rendelkezés tartalmazza   ugyanis,   hogy  a  bűncselekmény   elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani, aki az   elé  állított  személy  meghallgatását  követően  írásbeli indokolással  ellátott határozatot hoz a  szabadon  bocsátásról vagy az előzetes letartóztatás elrendeléséről (részletesen: ABH 1999, 265, 270–272.). 1.2.   Az  Abh.  rámutatott,  hogy  az  előzetes  letartóztatás törvényi szabályozásakor az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből és a  8.  §  (1)–(2)  bekezdéséből  következően  a  jogalkotó  nem hagyhatja   figyelmen  kívül  az  1976.  évi  8.   törvényerejű rendelettel  kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése  XXI. ülésszakán,   1966.  december  16-án  elfogadott   Polgári   és Politikai  Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (a továbbiakban: Egyezségokmány) és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett az emberi  jogok  és  az  alapvető szabadságok  védelméről  szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményben (a továbbiakban: Egyezmény) foglalt rendelkezéseket. Utalt továbbá arra  is,  az Európa  Tanács Miniszteri Bizottsága R (65) 11, illetve R  (80) 11.  számú  Ajánlásainak  az ítélethozatalt  megelőző  előzetes fogvatartásról  szóló követelményei — a szükségesség–arányosság megítélése körében — olyan szempontokat tartalmaznak, amelyek a jogintézménynek     a    büntetőeljárási    törvényben     való szabályozásakor  az  Alkotmány 55. § (2) bekezdésének  tartalmi értelemben   vett  kiteljesedését  szolgálják.  A   hivatkozott nemzetközi  dokumentumokban is — az Alkotmány 55. § (1)–(2)  és 8.  §  (1)–(2) bekezdéseinek összevetéséből levezethető —  azon elv   tükröződik,  hogy  az  előzetes  letartóztatás  kivételes eszköz,  amely  csak akkor alkalmazható, ha azt  a  körülmények feltétlenül szükségessé teszik. Nem rendelhető el akkor,  ha  a szabadságelvonás  nem  áll arányban az elrendelésének  alapjául szolgáló    bűncselekmény   jellegével   és   az   alkalmazható büntetéssel. Az  R  (65)  11  Ajánlás rögzíti, hogy az előzetes  fogvatartás alkalmazása  nem lehet automatikusan kötelező,  nem  szolgálhat büntetési  célokat, a bíróságoknak erről mindig a konkrét  eset tényei  és  körülményei alapján kell dönteniük. Az  R  (80)  11 Ajánlás hangsúlyozza, hogy a bűncselekmény elkövetésével vádolt személy  is csak akkor vethető alá e kényszerintézkedésnek,  ha azt   a   körülmények   feltétlenül   szükségessé   teszik.   A letartóztatásnak mindig valós okon kell alapulnia,  s  arányban kell   állnia  az  állított  bűncselekmény  jellegével  és   az alkalmazható büntetéssel. Az Egyezségokmány 9. cikk  1.  pontja szerint  a  terhelt szabadlábon történő védekezése az általános követelmény  és  az előzetes fogvatartása a kivételes  állapot. Garanciális  követelmény, hogy a kényszerintézkedésről  bírónak (bírói   hatáskörrel  felruházott  személynek)  kell  döntenie, mégpedig  az  őrizetbe vett személy előállítását  követően  (5. cikk 3. pont) (részletesen: ABH 1999, 265, 272–276.). A jelzett ügyekben az alkotmányossági vizsgálatra — részben — a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény  (a  továbbiakban: régi  Be.) rendelkezései alapján került sor, a vizsgált  normák tartalma azonban lényegileg megegyezik a Be. szabályaival.  Így az  Alkotmánybíróság a korábbi határozatokban  kifejtetteket  a jelen ügyben is irányadónak tekinti. 1.3.  A fentebb részletezett okfejtéseken túl, az Egyezmény  5. Cikk  3.  bekezdése és az Emberi Jogok Európai  Bíróságának  (a továbbiakban:  Bíróság) ehhez kapcsolódó  gyakorlata  világosan leszögezi,  hogy  az  előzetes fogvatartásról  szóló  döntéssel összefüggésben  a  „törvényben  meghatározott  eljárás”   egyik lényeges eleme az érintett személynek — haladéktalan — bíró elé állítása.  Ez  kiterjed  azokra  az  esetekre  is,   amikor   a kényszerintézkedés  alkalmazására az 5. Cikk.  1.  bekezdés  b) pontja   szerint   a  terheltnek  a  törvényben   megállapított kötelezettsége teljesítése céljából kerül sor. A  Bíróság gyakorlata nem hagy kétséget aziránt, hogy  a  „bíró elé  állítás”  egyik fontos célja az érintett meghallgatása,  a körülmények vizsgálata és ezek alapján annak mérlegelése,  hogy az  előzetes  fogvatartás elrendelésén (fenntartásán)  kívül  a konkrét  ügyben  vannak-e más, a személyi szabadságot  kevésbé, vagy    egyáltalán   nem   korlátozó   alternatívák,    amelyek segítségével  a  terhelt részvétele az eljárásban  biztosítható (pl.  Iłowiecki  v.  Poland judgment of  4  October  2001,  no. 27504/95.). A közvetlenség elvében rejlő garanciákat, amelyek a tisztességes eljárás érvényesülését is biztosítják, a Bíróság a kényszerintézkedések alkalmazásakor is — éppen a „kockán  forgó tét”   miatt   —  olyan  kiemelt  értéknek  tekinti,   amelyből következően  az  elv  érvényre jutása nem lehet  esetleges.  Az előzetes   fogvatartás   elszenvedője  által   előadottakat   a bíróságnak kötelessége ugyanis oly mértékig érdemben vizsgálni, ami  —  tág  értelemben vett — „tárgyalást” (a  bíróság  és  az érintett közötti közvetlen szóbeli érintkezést) feltételez (pl. Frommelt  v.  Liechtenstein  judgment  of  24  June  2004,  no, 49158/99; Kampanis v. Greece judgment of 13 July 1995, Series A no.  324.; Yankov v. Bulgaria judgment of 11 December 2003, no. 39084/97.). Az  Ajánlások,  az  Egyezségokmány és az Egyezmény  hivatkozott rendelkezései, illetve a Bíróság által megformált követelmények jelen  vannak  az  Alkotmány 55. §  (2)  bekezdésében  és  a  — vizsgált  esetet  kivéve — tükröződnek a  Be.–nek  az  előzetes letartóztatás   elrendelésére,   meghosszabbítására   vonatkozó egyes,  általános rendelkezéseiben (VIII. Fejezet II. Cím,  IX. Fejezet VI. Cím). 2.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  az  indítványban foglalt esetben az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezett,  a jogintézmények    kiszámítható    működéséhez    fűződő     jog érvényesülésének,  valamint a 8.  §  (1)  és  (2)  bekezdéséből következő, az alapjogok korlátozásának arányosságára vonatkozó, illetve  az  57.  §  (1)  bekezdésében  rögzített  tisztességes eljárás  követelménynek a sérelmét eredményezi a döntéshozatali eljárás  szabályozási  módja: az,  hogy  a  személyi  szabadság jogerős  ítélet  nélkül történő elvonására  bírói  meghallgatás nélkül és megfelelő mérlegelési szempontok hiányában kerül sor. 2.1.  Az  előzetes  fogvatartásról szóló döntés  meghozatalának kizárólagosan  bírói  hatáskörbe  történő  utalása  nem  csupán formális  garanciát jelent. A bírói döntéshozatal  mechanizmusa feltételezi  a  terhelt meghallgatását, lehetőséget  biztosítva ezzel   neki  arra,  hogy  a  nemleges  döntés  alátámasztására szolgáló érveit a kényszerintézkedés indítványozójával (ügyész, pótmagánvádló)  azonos  körülmények között  és  azonos  súllyal fejtse  ki.  Ezek  az érvek mindenekelőtt vonatkozhatnak  arra, hogy  az eljárás alá vont személy milyen garanciákat képes adni arra, hogy szabadlábon történő védekezése esetén eleget tesz  a megjelenési,    közreműködési    kötelezettségének,     illetve tartózkodik  mindazon  magatartásoktól, amelyeket  az  előzetes letartóztatás különös okaiként határoz meg a törvény. Az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeiről  a Be.  129. § (2) bekezdése rendelkezik. A törvény ezen szabályai a  büntetőeljárás egésze során, így a tárgyalási szakaszban  is irányadóak, közöttük — a támadott rendelkezésben szereplő —  az eljárási    cselekmény    elmulasztása    azonban,    mint    a kényszerintézkedés  lehetséges oka, nem szerepel.  Ilyen  okból előzetes    letartóztatás   elrendelésére   csak    más,    már foganatosított,  kevésbé  súlyos kényszerintézkedések:  a  házi őrizet vagy a lakhelyelhagyási tilalom megszegése miatt van mód [139. § (1) bekezdés]. A   tárgyalás  elmulasztásának  következményeit  a  kódex   más rendelkezései  szabályozzák  (69. §.).  A  szabályszerű  idézés ellenére meg nem jelenés szankciója lehet a terhelt esetében az elővezetés,   és   az  okozott  költségek  megtérítésére   való kötelezés.  Ugyanakkor a törvény a mulasztás  következményeinek elhárítására biztosítja az igazolás lehetőségét (65–66.  §–ok), melynek  határideje az elmulasztott határidő  utolsó  napjától, vagy  az  akadály megszűnésétől számított 8 nap.  Az  igazolási kérelem  elfogadása  egyúttal ki is zárja  a  jelzett  eljárási szankciók alkalmazását. 2.2.  A  fentiekből következően a Be. rendszerében  a  támadott rendelkezésben  szereplő,  az előzetes  letartóztatás  alapjául szolgáló ismételt terhelti mulasztás, az előzetes letartóztatás új,  különös  indokaként  került szabályozásra,  amely  csak  a tárgyalási szakaszban lehet az elrendelés alapja. Ez a megoldás önmagában  véve nem szükségképpen alkotmányellenes (s  nem  áll ellentétben azzal sem, hogy a mulasztáshoz — főszabályként —  a jogalkotó nem kényszerintézkedések alkalmazását fűzi). Az  előzetes letartóztatás fő funkciója, hogy a terhelt akarata ellenében  is  biztosítsa a büntetőeljárás  lefolytathatóságát, végső  soron  az  állam büntető igényének  érvényesítését.  „Az állami  büntető  igény  érvényesítése  érdekében  a  társadalom védelme, a közérdek szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt  annak lehetővé tétele, hogy az állam a  bűncselekmény alapos  gyanújával  terhelt személyt  szabadságától  időlegesen megfossza  a  büntetőjogi  felelősségre  vonás  meghiúsításának megakadályozása  érdekében” (Abh.,  ABH  1999,  265,  276.).  A kényszerintézkedések  szabályozásakor a jogalkotónak  számolnia kell   azzal   is,  hogy  a  tisztességes  eljárás   alkotmányi követelményéből  eredően  a büntető ügyekben  eljáró  hatóságok kötelesek eleget tenni az időszerűség követelményének. Ebből  a szempontból — figyelemmel a kontradiktórius eljárás alapelvének megfelelően  szabályozott bizonyítás rendjére és a  tárgyalásra vonatkozó  rendelkezésekre — a büntetőeljárás  legsérülékenyebb szakasza  az  első  fokú  bírósági  eljárás,  ahol  a   terhelt mulasztása  az  esetek  döntő  részében  szükségképpen  az  ügy ismételt  kitűzését  eredményezi. Ez az  Alkotmány  57.  §  (1) bekezdéséből  levezetett  időszerűség követelményének  érvényre jutását gátolja. Az    Alkotmánybíróság   az   Abh.–ban   e   kényszerintézkedés alkalmazásával  kapcsolatban hangsúlyozta azt  is,  hogy  annak súlyosan jogkorlátozó jellege miatt igénybevételére csak  végső esetben,  kivételesen  kerülhet sor. Az  arányosság  alkotmányi követelményét a Be. 60. § (2) bekezdése tételes rendelkezésében is   kimondja,  a  kényszerintézkedésekre  vonatkozó  általános szabályok (VIII. Fejezet I–VI. Cím) pedig az arányosság  elvont igényét  az  egyes jogintézményekre vonatkozó rendelkezéseikben juttatják érvényre. A differenciált szabályozás különösen  arra az    esetre    vonatkozik,   amikor    a    kényszerintézkedés alkalmazásának    célja   kizárólag    a    terhelt    eljárási cselekményeken történő részvételének biztosítása. 2.3.  Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való  jogra vonatkozó   gyakorlatát  összefoglaló  14/2004.  (V.   7.)   AB határozatában  megállapította, hogy a  tisztességes  eljáráshoz való  jog  olyan  abszolút jog, amellyel  szemben  nem  létezik mérlegelhető  más alapvető jog vagy alkotmányos cél,  mert  már maga  is  mérlegelés  eredménye.  Kimutatta  továbbá,  hogy   a tisztességes  eljárásnak számos eleme van, s  a  büntetőeljárás szabályrendszerének megalkotásakor egyik vagy másik a továbbiak rovására  nem  abszolutizálható (ABH 2004, 241, 266.).  Az  ide vonatkozó  gyakorlatát legutóbb összegző 20/2005. (V.  26.)  AB határozatban   elvi   éllel  szögezte   le,   hogy   az   egyes jogintézmények    és    döntési    eljárások    szabályozásakor „gazdaságossági és célszerűségi okokból az eljárási, s főként a közvetlen  alkotmányi garanciák érvényesítéséről”  a  jogalkotó nem  mondhat  le.  Az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdése  és   a tisztességes  eljárás  követelményének  összevetéséből  az   is következik,  hogy  az egyes jogintézmények, a bírósági  eljárás kiszámítható és következetes működésének az alapja  „a  döntést befolyásoló  processzuális  szabályoknak  félreérthetetlen,   a gyakorlatban   érvényesülő  mérlegelési   szempontok   határait kijelölő megfogalmazás[a]” (ABH 2005, 202, 218–219.). Ebből    következően   az   eljárás   időszerűségére    és    a kényszerintézkedés           alkalmazására            vonatkozó szükségesség–arányosság követelménye sem versenghet  egymással. Ezek   —   a  kényszerintézkedésekre  vonatkozó  döntéshozatali eljárás  kialakításakor — nem szembenálló, hanem  differenciált szabályozással biztosítandó, egyidejűleg érvényesülő igények. 3.1.  A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban „az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az  Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdésében normatív    tartalommal   rögzített   jogállamiságból    fakadó jogbiztonság  követelményébe  ütközik”,  ha  a  jogalkotó   nem határozza   meg  az  előzetes  fogvatartás  alapjául   szolgáló mérlegelési   szempontokat.  Ez  éppen  a  kényszerintézkedésre vonatkozó  döntési eljárás lényegét üresíti ki, s  végső  soron szintén  az  arányosság követelményének sérelméhez  vezet  (ABH 1999, 150, 152–155.). A  támadott rendelkezésben az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének a jogbiztonságra  vonatkozó és az arányosságnak a  8.  §  (1)–(2) bekezdéséből  levezetett,  a Be.  60.  §  (2)  bekezdésében  is nevesített absztrakt követelménye nem jut megfelelően érvényre. Ez  pedig  az  57. § (1) bekezdésében szabályozott tisztességes eljárás elvének sérelmét eredményezi. A  törvény — az általános szabályokhoz hasonlóan — azt a 281. § (6)  bekezdésében  is kimondja, hogy az előzetes  letartóztatás elrendelésének     csak     szabadságvesztéssel      büntetendő bűncselekmény   esetén   van   helye.   További    feltételként megállapítja,  hogy erre csak a terhelt ismételt  mulasztásakor és   csupán  abban  az  esetben  van  lehetőség,  ha  az   első „jogszerűtlen”   távolmaradásakor   a   bíróság   a   mulasztás következményeként  elővezetést rendelt  el,  ám  az  sikertelen maradt.  A  támadott  szabályozás  semmilyen  lehetőséget   nem biztosít   arra,   hogy  —  az  arányosság  követelményének   — megtartásával a bíróság az előzetes letartóztatást valóban csak a  végső  esetben  rendelje  el.  Nem  tartalmaz  ugyanis  arra vonatkozó  mérlegelési szempontokat, hogy az ismételt mulasztás két  lehetséges  — ám súlyában és következményeiben  rendkívüli mértékben  eltérő — „szankciója” között milyen  alapon  kell  a bíróságnak  választania. Mindennek végső oka  pedig  éppen  az, hogy  a  281. § (6) bekezdésében szereplő esetekre a  jogalkotó nem  terjesztette  ki  az  előzetes  letartóztatásra  vonatkozó általános   szabályok  szerinti,  a  döntéshozatali   eljárásra vonatkozó  garanciális rendelkezéseket. A bíróság a  döntést  a terhelt   meghallgatása  nélkül,  távollétében  és  csupán   az ismételt „vétkes” mulasztás indokára alapítva hozza meg. A  bíróság  döntésének meghozatalakor azonban sem a  vétkesség, sem a mulasztás nem feltétlenül tény, számos esetben csupán  az elővezető parancs puszta kibocsátására alapozott vélelem. A    kényszerintézkedés   alapjául   szolgáló,   a    tárgyalás elmulasztásának    következményeként    elrendelt    elővezetés végrehajtása  nem  a  bíróság,  hanem  a  rendőrség  (kivételes esetben  a  Vám- és Pénzügyőrség, illetve az illetékes  katonai előljáró) kompetenciája. Ennek keretében a végrehajtó  szervnek a  foganatosításra vonatkozó, az elrendelés szabályszerűségével és   a   végrehajthatóság   törvényességével   összefüggő,    a végrehajtás     megtagadásához    is    elvezető     vizsgálati kötelezettsége    van,   továbbá   a   végrehajtás    tényleges szükségességére,  illetve  lehetségességére   irányuló   önálló mérlegelési   jog   is   megilleti.   Következésképpen    annak elmaradásához  nem  csupán  a  terhelt  magatartása,  hanem  az elővezetést  elrendelő bíróság hibája (pl.  pontatlan,  hiányos kitöltés) vagy a végrehajtó szerv mérlegelési jogkörében hozott döntése, és számos más körülmény vezethet. A  támadott  rendelkezés  mindezzel  nem  számol.  Az  előzetes letartóztatásról  szóló  döntéshozatalkor  tényként   csak   az elővezetés  elmaradását kívánja meg. Erre viszont automatikusan azt  a vélelmet alapítja, hogy mindez a terhelt hibájából ered. Ez  szükségképpen  azzal is jár, hogy  a  bíróság  az  előzetes letartóztatás   alapjául  szolgáló,  a  terhelt   terhére   eső körülményekre  valójában  semmiféle  vizsgálatot  nem  folytat. Úgyszintén  nem  vizsgálja azt sem, hogy a  terhelt  ismeretlen helyen    tartózkodik-e,    noha    ebben    az    esetben    a kényszerintézkedés  elrendelését  a  Be.  XXV.  Fejezetének  (a távollévő  terhelttel, illetve külföldön tartózkodó  terhelttel szembeni eljárás) szabályai kizárják. (Megkövetelik azonban más intézkedések megtételét.) 3.2.  Az  Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint  „az alapjog   korlátozásának   alkotmányosságához   önmagában   nem elegendő,  ha az alkotmányosan elismert cél érdekében történik, hanem  szükségesnek és arányosnak kell lennie: a  korlátozással elérni  kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében  okozott alapjogsérelemnek  egymással  arányban  kell  állnia.  (…)   az arányosság  elvont,  a  törvényi szabályozás  szintjén  történő megteremtése  egyrészt az előzetes letartóztatás  általános  és különös  feltételeinek, másrészt a döntési eljárás  garanciális szabályainak  meghatározásával biztosítható”  (ABH  1999,  265, 276.). A  konkrét  ügyekben  az  előzetes letartóztatás  feltételeinek vizsgálatánál  csak  az  elrendelés  (fenntartás)  időpontjában ténylegesen  fennálló  állapotot  és  körülményeket  figyelembe véve,   tényeken  alapuló  következtetés  útján  lehet   állást foglalni abban a kérdésben, hogy a kényszerintézkedés általános és  különös okai fennállnak-e. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése éppen   ezért   írja   elő   a  döntési   eljárás   garanciális szabályaként, hogy a bíróságnak a terheltet előzetesen meg kell hallgatnia.  A  meghallgatás része az 57.  §  (1)  bekezdéséből levezetett,  az  eljárás  egésze  során  irányadó  tisztességes eljárás követelményének. Az  előzetes  letartóztatásról  szóló,  a  személyes  szabadság elvonásával  járó  bírói  döntés  a  terhelt  szempontjából  az eljárás   során  hozható  legsúlyosabb  „közbenső”   határozat. Alapvetően érinti a terhelt személyes szabadsághoz, a mozgás és a  tartózkodási  hely szabad megválasztásához való  alkotmányos jogát,   befolyásolja  védekezésének  kereteit,   s   közvetlen kihatással   van   személyes  sorsának  alakulására.   Minderre figyelemmel  nincs  olyan felismerhető alkotmányos  érdek  vagy cél,  amelyből következően a terheltnek az Alkotmány 55. §  (2) bekezdésében  körülírt  –  a bírói meghallgatásra  vonatkozó  – jogai,  az  eljárás tisztességének sérelme nélkül korlátozhatók lennének. 4.1.  A  fentebb  kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a  Be.  286.  §  (6)  bekezdése  második mondatának  az  előzetes letartóztatás elrendelésére  vonatkozó szövegrésze alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményét,. Ezért azt – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  (a továbbiakban:  Abtv.)  42.  §  (1)  bekezdésében   foglaltaknak megfelelően    –    a    határozat   kihirdetésének    napjával megsemmisítette. 4.2.   Mivel   az   Alkotmánybíróság  a  támadott   rendelkezés alkotmányellenességét  az  Alkotmány  57.  §  (1)   bekezdésébe ütközőnek   minősítette,  s  azt  megsemmisítette   —   állandó gyakorlatának   megfelelően  —   az   Alkotmány   további,   az indítványban felhívott rendelkezéseinek sérelmét nem  vizsgálta [összefoglalóan legutóbb: 65/2006. (XI. 24.) AB határozat,  ABK 2006, november 927, 929.]. 5. Elutasította viszont az Alkotmánybíróság az indítványnak azt a  részét,  amely  a  281.  § (6) bekezdés  második  mondatában szereplő,  a  terhelt  ismételt  mulasztása  és  az  elővezetés elrendelésének elmaradása esetére elfogatóparancs  kibocsátását teszi kötelezővé a bíróság számára. A  határozat  III. 1.1.–1.3 és 2.2.–2.3. pontjaiban kifejtettek szerint az államnak a büntető hatalom gyakorlásával felruházott szervei a büntető igény érvényesítésére kötelesek. Ennek  során nem  maradhatnak  eszköztelenek a terheltek  azon  csoportjával szemben,  akik  engedetlenségükkel a  büntetőeljárás  sikerének meghiúsítására,    vagy    annak    elhúzására     törekszenek. Kézrekerítésük  érdekében az elfogatóparancs kibocsátása  velük szemben  megfelelő — már az enyhébb büntetőeljárási  intézkedés (elővezetés)  foganatosítását követően igénybe vett  —  arányos eszköz,  amely  azt  is szolgálja, hogy a terhelt  előállítását követően   a   bíróság   érdemben  megvizsgálhassa   azokat   a körülményeket,    amelyek   az   esetleges   kényszerintézkedés elrendelését indokolják. A  Be.  általános  rendelkezései  (73.  §)  az  elfogatóparancs kibocsátásának  szabályait  részletesen  körülírják.  Az  ennek során  tehető intézkedésekre pedig a személy és tárgykörözésről szóló   2001.   évi   XVIII.  törvény,   illetve   a   körözési nyilvántartásból        történő       adatigénylésről        és adatszolgáltatásról, valamint a nyilvános tárgykörözési  adatok hozzáférhetővé  tételéről szóló 21/2001. (X. 11.)  BM  rendelet tartalmaz részletes szabályokat. Tény,  hogy  a  terhelt személyi szabadságát az elfogatóparancs folytán   történő   kézrekerülését   követő   intézkedések   is szükségképpen érintik. A terheltnek az ez alapján való őrizetbe vétele  azonban — a törvényben meghatározottak szerint — csupán 24   vagy   legfeljebb  72  óráig  tarthat,  mely   időtartamok meghosszabbítására  nincs  mód.  Ezen  időtartam  alatt  minden esetben  kötelező  az elfogatóparancsot kibocsátó  hatóság  elé állítása,  majd  pedig szóbeli meghallgatása, amelyet  követően pedig  nyomban dönteni kell szabadlábra helyezéséről vagy annak szükségessége    esetén   a   törvényben   szereplő    valamely kényszerintézkedés    elrendeléséről.     A     meghallgatással biztosítható az arányosság követelményének megtartása is. A  kifejtettekre figyelemmel a vizsgált rendelkezés  nem  sérti sem  az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, sem pedig a 8. § (1)–(2) bekezdésében  foglalt  arányosság  követelményét,  és  nem  áll ellentétben  sem  az 55. § (1) bekezdése,  sem  az  57.  §  (1) bekezdése szerinti követelményekkel. Megállapította továbbá az Alkotmánybíróság azt is, hogy  a  Be. 276.  § (6) bekezdésének ezen szövegrésze és az Alkotmány 2.  § (2)–(3) bekezdése, a 8. § (4) bekezdése, az 54. §–a, illetve az 57.  § (2)–(5) bekezdései, valamint az 58–59. §-ai között nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés. 6.   Az   Alkotmánybíróság  hatáskörének  hiánya  miatt  érdemi vizsgálat  nélkül  visszautasította az indítvány  azon  részét, amely  a nyomozási iratok ismertetésének elmaradása esetére  az ügyészt   a   vádelejtésre  kötelező  intézkedések  megtételére vonatkozott. Az   Alkotmánybíróság  hatáskörét  az  Abtv.  1.  §–a  taxatíve meghatározza.  Ebben  a  felsorolásban  pedig  a   jogalkalmazó szervek intézkedésre történő felhívása nem szerepel. A  határozat  ezen rendelkezése az Alkotmánybíróság  ideiglenes ügyrendjéről  és  annak  közzétételéről  szóló,  módosított  és egységes  szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.)  Tü.  határozat 29. § b) pontján (ABH 2003, 2065.) alapszik. 7.  Az  Alkotmánybíróság  a határozatnak  a  Magyar  Közlönyben történő közzétételéről az Abtv. 41. §–a alapján rendelkezett.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke                                          Dr. Balogh Elemér        Dr. Bragyova András          alkotmánybíró                  alkotmánybíró                                          Dr. Erdei Árpád          Dr. Harmathy Attila          előadó alkotmánybíró           alkotmánybíró                                          Dr. Holló András              Dr. Kiss László          alkotmánybíró                   alkotmánybíró                                          Dr. Kovács Péter           Dr. Paczolay Péter          alkotmánybíró                   alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	10/2007. (III. 7.)
Date of the decision: .	03/06/2007
.
.