A döntés szövege:
MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában – dr.
Bagi István, dr. Harmathy Attila, dr. Németh János és dr.
Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók
különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja:
A névjog az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi
méltóságból levezethető alapvető jog.
Minden embernek elidegeníthetetlen joga van az
(ön)azonosságát kifejező saját névhez és annak viseléséhez.
Ez a jog az állam által nem korlátozható.
A névjog egyéb elemei – így különösen a névválasztás, a
névváltoztatás, a névmódosítás – a jogalkotó által
alkotmányosan korlátozhatók.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az anyakönyvekről,
a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982.
évi 17. törvényerejű rendelet 28. §-ának (1) bekezdése
“egyszer...” szövegrésze alkotmányellenes, ezért ezt a
rendelkezést 2002. december 15-e napjával megsemmisíti.
E rendelkezés hatályban maradó szövegrésze: “Az
anyakönyvvezető – a szülők kérelmére – a 14 éven aluli
kiskorú személy utónevét módosíthatja.”
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az anyakönyvekről,
a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982.
évi 17. törvényerejű rendelet 28. §-ának (2) bekezdése “...
egyszer ...” szövegrésze alkotmányellenes, ezért ezt a
rendelkezést 2002. december 15-e napjával megsemmisíti.
E rendelkezés hatályban maradó szövegrésze: ”Ha a több
utónévvel rendelkező személy valamelyik utónevének
kizárólagos viselését vagy az utónevek sorrendjének cseréjét
kéri, az alapbejegyzést az anyakönyvvezető módosítja. A
módosítást követően az anyakönyvben legfeljebb két utónév
maradhat.”
4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a névváltoztatásról
szóló 11/1955. (II. 20.) MT rendelet 1. §-a, a
névváltoztatásról szóló 11/1955. (II. 20.) MT rendelet
végrehajtásáról, valamint a névviseléssel kapcsolatos egyes
kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet 4.
és 5. §-a, valamint az anyakönyvekről, a házasságkötési
eljárásról és a névviselésről szóló 2/1982. (VIII.14.) MT-TH
rendelkezés 48. §. (3) bekezdése alkotmányellenes, ezért
ezeket a rendelkezéseket 2002. december 15-e napjával
megsemmisíti.
5. Az Alkotmánybíróság megállapítja: mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött létre annak
következtében, hogy az Országgyűlés a házasságról, a
családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 26. §-
ában nem tette lehetővé, hogy a házasságkötést követően a
férj is viselhesse felesége családi nevét.
Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy
szabályozási feladatának 2002. december 15-éig tegyen eleget.
6. Az Alkotmánybíróság:
a) a névviselés és névváltoztatás tárgyában jogorvoslat
hiányát kifogásoló, Alkotmány 70/K. §-ának sérelmét állító,
b) az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a
névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 15. §
(4) és 27. § (2)-(4) bekezdéseiben foglalt rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló,
c) a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi
IV. törvény 26. § (4) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló,
d) a névváltoztatásról szóló 11/1955. (II. 20.) MT rendelet
4. §-ában és 5. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló,
e) a névváltoztatásról szóló 11/1995. (II. 20.) MT. rendelet
végrehajtásáról, valamint a névviseléssel kapcsolatos egyes
kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet 1.
§-a alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
7. Az Alkotmánybíróság azokat az indítványokat, amelyek:
a) a törvényerejű rendeleti szintű szabályozás,
b) a “Magyar Utónévkönyv” alkalmazásának
alkotmányellenességét állítják, elutasítja.
8. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely a Györgyike
utónév anyakönyvezését megtagadó határozatot kifogásolja,
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz a névviselés, névváltoztatás tárgyában
több indítvány érkezett, amelyeket az Alkotmánybíróság
egyesített és egy eljárásban bírált el.
1. Az egyik indítványozó az anyakönyvekről, a házasságkötési
eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17.
törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Atvr.) 27. és 28. §-ai
egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását és
ennek nyomán e rendelkezések megsemmisítését kérte.
Álláspontja szerint e kérdés törvényerejű rendeletben történő
szabályozása ellentétes a Magyar Köztársaság Alkotmányáról
szóló 1949. évi XX. törvény 8. § (2) bekezdésével, amely
szerint a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
Úgy véli, hogy a törvényerejű rendelet korlátozó
rendelkezései ellentétesek az Alkotmány 67. § (2)
bekezdésének tartalmával is, amelynek értelmében a szülőket
megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést
megválasszák. Hivatkozik továbbá arra is, hogy az Alkotmány
68. § (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság védelemben
részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket, biztosítja
kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk
ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a
saját nyelven való névhasználat jogát. Álláspontja szerint a
névhasználati jog megilleti a magyar nemzetiségűeket is.
Ennek reményében az indítványozó azzal a kérelemmel fordult
az anyakönyvi hivatalhoz, hogy gyermekük második utóneveként
a Györgyike nevet anyakönyvezzék. Ezt a nevet a családi
hagyományok folytatásaként kívánták az újszülöttnek adni,
tekintettel arra, hogy már a kislány nagyanyja, dédnagyanyja
és üknagyanyja is ezt a nevet viselte. Az anyakönyvvezető a
kérést arra hivatkozással tagadta meg, hogy csak a "Ladó-
féle" Utónévkönyvben szereplő Györgyi név bejegyzésére van
mód; ezért ezt a nevet is anyakönyvezte. Az indítványozó
szerint az emberi jogok durva megsértése viszont az, hogy
valaki nem viselheti ősei nevét. Ez a helyzet – állítja –
ellentétes az Alkotmány 8. § (1) bekezdésével is, amely
szerint a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait; ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
Alkotmányellenesnek tartja továbbá azt is, hogy nem
jogszabály tartalmazza az anyakönyvezhető neveket. Hivatkozik
még arra, hogy a jogszabály nem biztosít bírósági
jogorvoslati lehetőséget az anyakönyvvezető eljárásával
szemben. Ez – mondja – ellentétes az Alkotmány 70/K. §-ával,
miszerint az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett
igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban
hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt
érvényesíthetőek.
Az indítványozó hangsúlyozza, hogy már a névválasztás során
védeni kell a gyermekek jogait, garanciákat kell nyújtani az
esetleges hátrányos szülői névválasztás megelőzésére [az
Alkotmány 67. § (1) bekezdésére figyelemmel] azonban – mondja
– ennek a szabályozása is törvényi formát kíván.
2. A második indítványozó a névváltoztatásról szóló 11/1955.
(II. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: Mtr.), valamint az
annak végrehajtásáról és a névviseléssel kapcsolatos egyes
kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet (a
továbbiakban: Bmr.) alkotmányossági felülvizsgálatát kérte
arra hivatkozással, hogy – állítása szerint – e rendeletek
egyes szabályai sértik a személyiségi jogokat és így magát az
Alkotmányt is. Ilyenekként idézi az Mtr. 1. §-át, valamint a
Bmr. 1., 4. és 5. §-át. Úgy gondolja, hogy a névviselés
szorosan a személyhez kötött jog, amely nem tehető függővé a
belügyminiszter akaratától; a családi név megválasztásánál
sérelmezi továbbá a külön engedélyezési kötelezettséget, de
alkotmányellenesnek tartja azt is, hogy az állampolgárok nem
változtathatják meg tetszésük és belátásuk szerint a nevüket.
3. A harmadik indítványozó az Mtr. 4. §-ának és 5. § (1)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és e
rendelkezések megsemmisítését a következőkre hivatkozással
kérte:
– az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető jogokra
és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja
meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem
korlátozhatja;
– az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelytől önkényesen senkit sem lehet megfosztani;
– az Alkotmány 59. § (1) bekezdése értelmében mindenkit
megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez,
valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való
jog;
– az Alkotmány 66. § (1) bekezdése alapján Magyarország
biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári
is kulturális jog tekintetében;
– az Mtr. rendelet hivatkozott rendelkezései ütköznek az
Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakkal.
4. A negyedik indítványozó az Atvr. 27. § (2) bekezdésének
megsemmisítését kérte azon az alapon, hogy az sérti az
"emberi jogokat". Hivatkozik arra, hogy az Alkotmány 54. §-a
"általánosságban kimondja", hogy a Magyar Köztársaság
tiszteletben tartja az emberi jogokat, továbbá utal a Polgári
Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban:
Ptk.) 77. §-ának (1) bekezdésére is, amely szerint
mindenkinek joga van a névviseléshez.
Úgy ítéli meg, hogy az Alkotmány és a Ptk. értelmében a
névviselés az ember egyik legszemélyesebb joga: "mindenki
olyan nevet viselhet, amit szüleitől kapott, vagy maga
választ magának, hogy utódaira hagyja". A névviselést –
mondja – nem lehet korlátozni. Számtalanszor előfordul –
állítja –, hogy valaki a kapott családi nevéhez más családi
nevet is szeretne hozzáfűzni, ezáltal szeretné
megkülönböztetni a családját más családoktól. Így például "az
apja nevét viselő személy szívesen viselné másod-családi
névként a közéletből, vagy egyéb okból családi nevén
közismert anyjának családi nevét". Az indítványozó szerint ez
különösen akkor lenne indokolt, amikor "a személy Kovács,
Kiss, vagy Nagy családi neveket kapott apja után és utódaira
az anyja nevét is szívesen áthagyakozná".
A probléma megoldása – véli az indítványozó – nemcsak jogi,
hanem etikai kérdéssé is válik, sőt a kettős családi név egy-
egy családnak a társadalomban való elhelyezkedését is nyomon
tudja követni. (Pl. szakmai dinasztiák alapítása). A kettős
családi név tehát – mondja – sokszínűséget biztosíthatna az
ország életében. Mindezt – szerinte – megakadályozza az Atvr.
27. § (2) bekezdése, ezért kéri annak hatályon kívül
helyezését.
Az Alkotmánybíróság az indítványt megküldte a
belügyminiszternek.
5. Az ötödik indítványozó az Atvr. 42. § (1) bekezdésben
foglalt felhatalmazás alapján kiadott, az anyakönyvekről, a
házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 2/1982.
(VIII.14.) MT-TH rendelkezés (a továbbiakban Atvr.Vhr.) 48. §
(3) bekezdésének megsemmisítését kéri, állítva, hogy annak
tartalma magasabb szintű jogszabályba, az Atvr. 31. § (1)
bekezdésébe ütközik. Úgy látja, hogy “míg a magasabb rendű
jogszabály csak arról beszél, hogy bizonyos betűjeleket el
kell hagyni az anyakönyvezés során, az alacsonyabb szintű
rendelkezés már a név megváltoztatásának jogát is az
anyakönyvvezető kezébe adja azzal, hogy meghatározza a
betűjel egyetlen lehetséges helyét, méghozzá a név elején.”
Ezzel – állítja – egyrészt korlátozza a kérelmező névviselési
jogát, másrészt megváltoztatja azokat a neveket, amelyekben a
megkülönböztetés a felmenőket illetően korábban, iratokkal
igazolhatóan a családi név után került anyakönyvezésre. Ezért
a kérelmező inkább nem is választja a betűjelzés bejegyzését,
hiszen az számára teljesen idegen lesz, s az még a saját
családjától is megkülönböztetné.
Az indítványozó esetében a család – a dédapáig igazolható
módon visszavezethetően – a Tóth Gy. nevet viselte családi
névként. Ezt a nevet a Belügyminisztérium Állampolgársági
Főosztálya a N-18/2/1998. számú határozatában nem
engedélyezte, utalva arra, hogy az Atvr. Vhr. 48. § (3)
bekezdése értelmében megkülönböztető betűjelet csak a családi
nevet megelőzően lehet anyakönyvezni, s ettől eltérni
névváltoztatási eljárásban sem lehet.
A kérelmező szerint teljesen indokolatlan korlátot állít fel
és az ember identitásához való jogát sérti a betű helyére
vonatkozó iménti előírás. Úgy gondolja, hogy a más sorrend új
nevet is keletkeztet. Márpedig – mondja – az Atvr. 31. § (1)
bekezdése – amely szerint igazolni kell a szülő vagy a
nagyszülő megkülönböztető betűjellel való anyakönyvezését –
éppen arra irányul, hogy megőrizze a család által használt
nevet.
Hiába a hiteles dokumentum – állítja –, ha az anyakönyvvezető
az Atvr. Vhr. 48. § (3) bekezdése alapján úgyis eltérhet
tőle. Álláspontja szerint a hatóságnak ez a jogosítványa a
közhitelesség elvével sem egyeztethető össze. Felveti továbbá
azt is, hogy ez a megoldás ütközik a jogalkotásról szóló
1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 1. § (2)
bekezdésében írt rendelkezésbe is, amelynek értelmében:
“alacsonyabb szintű jogszabály nem lehet ellentétes a
magasabb szintű jogszabállyal”. A kifogásolt rendelkezés
ugyanis – állítja –, olyan korlátozást vezet be, amely nem
következik az Atvr. szabályaiból, hanem éppen ellentétes
azzal.
6. A hatodik indítványozó azt kifogásolja, hogy a hatályos
jogi szabályozás – a házasságról, a családról és a gyámságról
szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 26. §-
ának (4), (5) bekezdése – nem teszi lehetővé a számára, hogy
– megszűnt második házasságát követően – ismét felvehesse az
első házasságában viselt (férjezett) nevét. Ezt annál is
inkább sérelmezi, mivel első férje egyébként ehhez megadná a
hozzájárulását is. Kifogásolja továbbá az indítványozó azt
is, hogy az általa támadott jogszabályi rendelkezések kogens
szabályok, s az azoktól való eltérésre, kivétel alkalmazására
nincs mód. Álláspontja szerint a Csjt. e kivételt nem tűrő,
kategorikusan tiltó rendelkezései sértik az emberi
méltósághoz való alapvető jogot és a személyiségi jogokat, de
szerinte sérelmet szenved a magántitokhoz és a személyes
adatok védelméhez fűződő alkotmányos jog is. Úgy gondolja,
hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik az, hogy
a Csjt. a feleségnek a házassága megszűnése után is lehetővé
teszi volt férje teljes nevének a házasságra utaló toldással
való viselését, éspedig a volt férj hozzájárulásának
esetleges hiánya ellenére is. Ugyanakkor – mondja – a második
házasság felbomlása után a törvény az előző férj
hozzájárulása ellenére is megtiltja a volt feleségnek előbbi
férje nevének a házasságra utaló toldással való használatát.
Ebben az összefüggésben utalt az indítványozó a Ptk. ama
rendelkezésére, amely szerint a személyhez fűződő jogokat nem
sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult hozzájárult,
feltéve, hogy a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket nem
sért vagy nem veszélyeztet. Mindezekre figyelemmel kéri az
altala támadott törvényi rendelkezések
alkotmányellenességének a megállapítását.
7. Három indítványozó a Csjt. névviselésre vonatkozó azon
rendelkezéseit sérelmezi (26. §), amelyek szerint a férfi –
házasságkötése esetén – nem viselheti felesége családi nevét.
Ezek az indítványok azt állítják, hogy mindez hátrányos
megkülönböztetést jelent a férfi számára.
A három indítványozó egyike az Atvr. 15. § (4) bekezdését is
alkotmányellenesnek tartja, szerinte az az Alkotmány 66. §
(1) bekezdésének rendelkezésébe ütközik.
Az Alkotmánybíróság kérdést intézett a családi név egyházi
anyakönyvezésére vonatkozólag a három történelmi egyház
vezetőjéhez (az esztergomi prímás érsekhez, a déli
evangélikus egyházkerület püspökéhez és a tiszántúli
református egyházkerület püspökéhez). A megkérdezettek arról
tájékoztatták az Alkotmánybíróságot, hogy egyházi
anyakönyvezésük az állami anyakönyvi szabályok messzemenő
figyelembevételével történik.
II.
Az indítványozók által hivatkozott, illetőleg az
Alkotmánybíróság által figyelembevett jogszabályi
rendelkezések:
A) A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX.
törvény (a továbbiakban: Alkotmány) szerint:
“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
“7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a vállalt nemzetközi kötelezettségek és a belső jog
összhangját.”
“8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
˛15. § A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család
intézményét.”
“54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
“56. § A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes.”
“59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jó
hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
“66. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők
egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint
gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében.”
“67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van
a családja, az állam és a társadalom részéről arra a
védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.”
“67. § (2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek
adandó nevelést megválasszák.”
“68. § (2) Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti
és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket
a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük
használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való
névhasználat jogát.”
“70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen
hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
“70/K. § Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett
igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban
hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt
érvényesíthetők.”
B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) szerint:
“49. § (1) Ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki
indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a
jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát
elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a
mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével –
felhívja feladatának teljesítésére.”
C) A Jat. értelmében:
“1. §. (1) A jogalkotó szervek a következő jogszabályokat
alkotják:
a) az Országgyűlés törvényt,
b)
c) a Kormány rendeletet,
d) a miniszterelnök és Kormány tagja (a továbbiakban
együtt: miniszter) rendeletet,
e)
f) az önkormányzat rendeletet.
(2) E rangsornak megfelelően az alacsonyabb szintű jogszabály
nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal.”
“2. § Az Országgyűlés törvényben állapítja meg:
…
…
c) az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit, ezek
feltételeit és korlátozásait, valamint érvényre juttatásuk
eljárási szabályait.”
“5. § “Az állampolgárok alapvető joga és kötelességei körében
törvényben kell szabályozni különösen ... f) az öröklést, a
személyhez és a szellemi alkotáshoz fűződő jogokat és
kötelességeket. ... ”
D) A Ptk. alapján:
“75. § (1) A személyhez fűződő jogokat mindenki köteles
tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt
állnak.”
“77. § (1) Mindenkinek joga van a névviseléshez.
(2) Tudományos, irodalmi, művészi vagy egyébként
közszerepléssel járó tevékenységet – mások jogainak és
törvényes érdekeinek sérelme nélkül – felvett névvel is lehet
folytatni.”
E) A Csjt. szerint:
“26. § (1) A feleség a házasságkötés után választása szerint
a) a férje teljes nevét viseli a házasságra utaló toldással,
amelyhez a maga teljes nevét hozzákapcsolhatja, vagy
b) a férje családi nevét viseli a házasságra utaló toldással
és ehhez a maga teljes nevét hozzákapcsolja, vagy
c) férje családi nevéhez hozzákapcsolja a saját utónevét,
vagy
d) kizárólag a maga teljes nevét viseli.
(2) Az anyakönyvvezető köteles a menyasszonyt a
házasságkötést megelőzően tájékoztatni arról, hogy joga van
választani, milyen nevet kíván viselni a házasságkötés után.
A menyasszony köteles az anyakönyvvezető felhívására a
névviselésről nyilatkozni.
(3) A házasság megszűnése, illetőleg érvénytelenné
nyilvánítása után a volt feleség a házasság fennállása alatt
viselt nevét viseli tovább is. Ha ettől el kíván térni, ezt a
házasság megszűnése, illetőleg érvénytelenné nyilvánítása
után az anyakönyvvezetőnek egy alkalommal bejelentheti. Ilyen
esetben sem viselheti azonban a volt férje nevét a házasságra
utaló toldással [(1) bekezdés a) és b) pontja], ha azt a
házasság fennállása alatt nem viselte.
(4) Új házasságkötés esetében a feleség volt férje nevét a
házasságra utaló toldással [(1) bekezdés a) és b) pont] nem
viselheti, és ez a joga akkor sem éled fel, ha újabb
házassága megszűnt.
(5) Az (1)-(3) bekezdés szerint választott név viselésétől
eltérést csak a névváltoztatásra jogosult hatóság
engedélyezhet.
(6) A bíróság a volt férj – annak halála után az ügyész –
kérelmére eltilthatja a volt feleséget az (1) bekezdés a),
illetőleg b) pontja szerinti név viselésétől, ha a feleséget
szándékos bűncselekmény miatt jogerősen szabadságvesztésre
ítélték.”
“42. § (1) A gyermek – szüleinek megállapodása szerint –
apjának vagy anyjának családi nevét viseli. Házasságban élő
szülők gyermeke azonban anyjának családi nevét csak akkor
viselheti, ha az anya kizárólag a maga nevét viseli. A
házasságban élő szülők valamennyi közös gyermekének csak
közös családi nevet lehet adni.
(2) Ha nincs olyan személy, akit a gyermek apjának kell
tekinteni, a gyermek az anyja családi nevét viseli mindaddig,
amíg a képzelt apát az anyakönyvbe be nem jegyezték. Az anya
a képzelt személy apaként való bejegyzésére irányuló eljárás
során bejelentheti, hogy a gyermeke továbbra is az ő családi
nevét viseli.
(3) A gyermek utónevét a szülők határozzák meg.”
F) A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi
LXXVII. törvény (a továbbiakban: Nek. tv.) szerint:
“12. § (1) A kisebbséghez tartozó személynek joga van saját
és gyermeke utónevének szabad megválasztásához, családi és
utónevének anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetéséhez
és annak – jogszabályban meghatározott keretek között –
hivatalos okmányokban való feltüntetéséhez. A nem latin
írásmóddal történő bejegyzés esetén kötelező a fonetikus,
latin betűs írásmód egyidejű alkalmazása is.
(2) Kérésre az anyakönyvezés és az egyéb személyi okmányok
kiállítása – az (1) bekezdésben meghatározottak szerint –
kétnyelvű is lehet.”
“61. § (1) E törvény értelmében Magyarországon honos
népcsoportnak minősülnek: a bolgár, a cigány, a görög, a
horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a
szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.˛
G) Az Atvr. Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
“15. § (4) A kiskorú számára a gyámhatóság által kiadott
előzetes házasságkötési engedély a kiadástól számított hat
hónapig érvényes.”
“27. § (1) A magyar állampolgár családi és utónevet visel.
(2) A családi név egytagú. Többtagú családi név akkor
viselhető, ha annak a szülőnek az anyakönyvi bejegyzése,
akinek az érintett személy a nevét viseli, ilyen nevet
tartalmaz.
(3) Az utónév legfeljebb kéttagú lehet.
(4) Az anyakönyvbe azt a családi és utónevet kell bejegyezni,
amely az érintett személyt a születés, a házasságkötés vagy a
haláleset időpontjában megillette. Anyakönyvezni a szülők
által meghatározott sorrendben legfeljebb két – ha jogszabály
másként nem rendelkezik –, a nemzetiségi utónevekkel
kiegészített Magyar Utónévkönyvbe felvett, a gyermek nemének
megfelelő utónevet szabad. A Magyarországon élő
nemzetiségiek, illetőleg nemzetiségi anyanyelvűek – a
nemzetiséghez tartozás igazolása nélkül – a nemzetiségnek
megfelelő utónevet viselhetnek.
(5) A hatósági eljárásban, igazolásban, igazolványban,
nyilvántartásban magyar állampolgár azt a családi és utónevet
viseli, amely a születési, illetőleg a házasságban élő nők
esetében a házassági anyakönyv szerint őt megilleti.”
“28. § (1) Az anyakönyvvezető – a szülők kérelmére – a 14
éven aluli kiskorú személy utónevét egyszer módosíthatja.
(2) Ha a több utónévvel rendelkező személy valamelyik
utónevének kizárólagos viselését vagy az utónevek
sorrendjének cseréjét kéri, az alapbejegyzést az
anyakönyvvezető egyszer módosítja. A módosítást követően az
anyakönyvben legfeljebb két utónév maradhat.”
“31. § (1) Az egy családhoz tartozók vagy azonos családnevűek
megkülönböztetésére szolgáló betűjelzést az anyakönyvbe az
érdekelt kérelmére be kell jegyezni. Erre akkor van
lehetőség, ha a szülőnek vagy nagyszülőnek az anyakönyvi
bejegyzése, akinek a családi nevét a kérelmező viseli, azt
tartalmazza.
(2) Nem lehet az (1) bekezdés rendelkezése alapján olyan
betűjelzést bejegyezni, amelyet jogszabály tilt, vagy amely
személyhez fűződő jogot sért.
(3) Az anyakönyvbe korábban bejegyzett betű – és egyéb
jelzéseket – az (1) bekezdés kivételével – az anyakönyvi
kivonat kiállításakor figyelmen kívül kell hagyni.”
“42. § (1) Ez a törvényerejű rendelet 1983. január 1. napján
lép hatályba; rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is
alkalmazni kell. Végrehajtásáról a belügyminiszter – a
házasságkötéssel és a házasság megszűnésével kapcsolatos
eljárás tekintetében az igazságügy-miniszterrel egyetértésben
– gondoskodik.”
H) Az Mtr. Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
“1. § Magyar állampolgár családi és utónevét – kérelmére – a
belügyminiszter megváltoztathatja.”
“4. § Ha a feleség férje családi vagy teljes nevét viseli, a
férj nevének megváltoztatása reá is kiterjed.”
“5. § (1) Férjes, elvált vagy özvegy nő a házasságkötés
folytán szerzett nevét névváltoztatással nem változtathatja
meg.”
2. Az Atvr. Vhr. Alkotmánybíróság által vizsgált
rendelkezései:
“48. § (2) Ha a megkülönböztető betűjel (At. 31. §)
anyakönyvezését kérik, az anyakönyvvezető a kérelmező
szülőjének, nagyszülőjének születési vagy házassági
anyakönyvi másolatát a kérelem elbírálása előtt beszerzi.
(3) A megkülönböztető betűjel (At. 31. §) anyakönyvezésekor a
betűjelet a családi nevet megelőzően, nagy betűvel kell
bejegyezni és a családi névtől ponttal kell elkülöníteni.”
J) A Bmr. Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
“1. § A név megváltoztatása iránti kérelemben [11/1955. (II.
20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.)] elő kell adni azokat a
körülményeket, amelyek a névváltoztatást indokolják.”
“4. § Idegen hangzású, magyartalanul képzett név, kettős
családi név, történelmi név, régies írásmóddal írott vagy
olyan családi név felvételét, amelyet már sok család visel –
különös méltánylást érdemlő körülmények kivételével – nem
lehet engedélyezni.”
“5. § A névváltoztatás útján nyert név megváltoztatását csak
kivételes esetekben lehet engedélyezni.”
III.
Az indítványok részben megalapozottak.
1. Az Alkotmánybíróság kiemeli:
A hatályos szabályozás az emberi személyiség jogi védelmét
több szinten is törekszik megoldani. Míg az alapjogok
tekintetében az Alkotmány jelenti a fő forrást, addig a Ptk.
normái vagy – jelen esetben – a közigazgatás anyakönyvi
szabályai (Atvr.) konkretizálják az egyes személyiségi
jogokat. (A tényleges helyzetre figyelemmel azonban
idetartoznak és ebben a körben vizsgálandóak az Mtr. és Bmr.
rendelkezései is.)
Az a körülmény, hogy az emberi személyiség alkotmányos
garanciák által is védetté vált e század
alkotmányfejlődésében, azt eredményezte, hogy a
megjelenítésére alkalmas formák – így a névjog is –
alkotmányos alapjogokhoz hasonló állami védelemben
részesültek. Ennek hátterében főképpen az alábbi
megfontolások állottak:
a) a név eredendően az állami akarattól függetlenül
keletkezik, s elsősorban a társadalmi szokások, konvenciók és
vallásos hagyományok által determinált;
b) az államot a névvel kapcsolatban alapvetően csak a
regisztrálás joga illeti meg és a regisztrált adatok
védelmének a kötelezettsége terheli;
c) az állam a nevek elsődleges használójaként jelenik meg;
ennek ellenére mégis csak “semleges félként” rendelkezik a
regisztrálás jogával;
d) az állam jogi parancsában csak az állami regisztrálás jogi
feltételeit írja elő, illetve azt állapítja meg, hogy a
közhitelű nyilvántartásban milyen adatokat tart nyilván;
e) minthogy a személyiség természetes léte az államtól
független, így jogi léte sem engedi meg, hogy – az érintettek
akaratát figyelmen kívül hagyva – külső fél – mindenféle
korlátozás nélkül – határozza meg e jog érvényesíthetőségét
és lényeges tartalmát.
Mindezekre tekintettel talált az Alkotmánybíróság közvetett
kapcsolatot az emberi méltósághoz való alapjoggal. “… az is
ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha …
az állam indok nélkül avatkozik be a magánszféra körébe
tartozó viszonyokba.”
[46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.]
2. A fenti szempontok és megfontolások az Alkotmánybíróság –
alapvető személyiségi jogokkal kapcsolatos – eddigi
gyakorlatában is tükröződnek:
“Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún.
“általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának tekinti.
(…) Az általános személyiségi jog “anyajog”, azaz olyan
szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság,
mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén
autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét,
nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” [8/1990. (IV.
23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44, 45.]
Ugyancsak egyik korai határozatában szólt részletesen az
Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog közelebbi
tartalmáról: “az emberi méltósághoz való jog azt jelenti,
hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy
olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél
fogva ... az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy
tárggyá. A méltósághoz való jognak ez a felfogása
különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek
teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs “érinthetetlen”
lényegük. A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó
minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan…” [64/1991.
(XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308-309]. Kifejezésre
juttatta az Alkotmánybíróság azt is, hogy "az emberi
méltósághoz való jog korántsem csupán a jó hírnévhez való
jogot foglalja magában, hanem egyebek között a magánszféra
védelméhez fűződő jogot is. Ennél fogva az is ellentétes az
emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben
kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert, s ezáltal
az állam indok nélkül avatkozik be a magánszféra körébe
tartozó viszonyokba." [46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH
1991, 211, 215.]
Az “általános személyiségi jog” – mint az ember
értékminőségének a kifejeződése – olyan általános értéket
testesít meg, amelynek garanciális védelmét alkotmányosan nem
lehet e személyiséget alkotó egyes vonatkozások értékelésétől
függővé tenni, hanem annak védelmét (az állammal, illetőleg
másokkal szemben) általánosan, s a személyiség tartalmi
elveit tekintve egyenlően (egyenlő feltételekkel) kell a
törvényi szabályozás szintjén biztosítani. Az egyenlő, teljes
és korlátozhatatlan jogképesség (Ptk. 8. §-a) elvéből
következik, hogy a személyiség jogi védelme – a
jogkövetkezmények között különböztetve – jogalkotási úton nem
korlátozható csak az ún. súlyosabb esetekre. [34/1992. (VI.
1.) AB határozat, ABH 1992, 192, 199.]
Hasonlóképpen fontos elvi tételek kerültek rögzítésre az
56/1994. (XI. 10.) AB határozatban is: “A magánszférához való
jog, az önmegvalósítás joga, a személyiség szabad
kibontakozása és az autonómia védelme megköveteli az
Alkotmány 8. § (1) bekezdésében írt szempontok
érvényesülését, azaz azt, hogy az állam az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait tartsa tiszteletben és
védelmezze.” (ABH 1994, 312, 314.)
Az Alkotmánybíróság 995/B/1990. AB határozata értelmében az
ember neve arra szolgál, hogy őt mástól megkülönböztesse. A
név egyben hordozója lehet a családi kapcsolatnak
(leszármazás, családba tartozás, vagy azon kívüli lét), a
társadalmi helyzetnek (korábban nemesi, nagycsaládi
hovatartozás, előjogok), nemiségnek és nemzeti
hovatartozásnak. Anyakönyvezése után a személy ezt a nevet
jogosult, de köteles is viselni, mert ez identitásának egyik
meghatározója. (ABH 1993, 515, 522.) “A név megválasztásának,
viselésének a joga nem az Alkotmányban nevesített formában
szabályozott önálló alapjog, hanem az ember olyan joga, amely
bizonyos kapcsolatban áll az Alkotmány 54. §-ának (1)
bekezdésében szabályozott emberi méltósággal, illetőleg az
59. § (1) bekezdésében szabályozott jó hírnévhez való joggal.
Ez a kapcsolat azonban nem annyira szoros, hogy a névviselési
jog önálló alapjogi státuszát megalapozná. Ilyen értelmezés
mellett megengedett, – hogy éppen mások és a társadalom
egészének érdekében – a név választásával, viselésével és az
anyakönyvezett név megváltoztatásával kapcsolatosan törvény
korlátozásokat állapítson meg.” (ABH 1993, 515, 522.)
Az Alkotmánybíróság 1270/B/1997. AB határozata ezt a
“bizonyos kapcsolatot” a következőkben látja: “az
Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozata óta az
emberi méltósághoz való jogot az ún. “általános személyiségi
jog” egyik megfogalmazásának tekinti, amely általános
személyiségi jog egyik aspektusa a magánszféra védelme. A
Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Ptk.) 75. §-ában foglalt általános személyiségi
jog és a Ptk. VII. fejezetében nevesített néhány klasszikus
személyhez fűződő jog is az általános személyiségi jog részét
képezi, és mint ilyenek részesülnek alapjogi védelemben” (ABH
2000, 713, 717.). A Ptk. 77. §-ában nevesített jog a
névviselés joga, az tehát már most is alapjogi védelemben
részesül.
Több alkalommal hangsúlyozta az Alkotmánybíróság, hogy a
szabályozás során az alapvető jogoknak csak az
elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges tartalmát
nem érintő korlátozása felel meg az alkotmányossági
követelményeknek. [25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991.
414, 418; 59/1991. (X. 19.) AB határozat, ABH 1991. 258,
261.]
Az Alkotmánybíróság a 995/B/1990. AB határozattal elbírált
ügyben még nem kényszerült arra, hogy a névjog körében
további differenciált, részletes vizsgálatokat is elvégezzen.
Az ott vizsgált ügyben elegendő volt még annak kimondása,
hogy a névjog egésze csak "bizonyos kapcsolatban" áll az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi
méltósággal, illetőleg az 59. § (1) bekezdésében szabályozott
jó hírnévhez való joggal. (ABH 1993, 515, 522.)
A most elbírált ügyben az Alkotmánybíróságnak viszont már
tovább kell lépnie, mivel az indítványok szükségessé és
elkerülhetetlenné teszik a névjog alkotóelemeire történő
bontását, s azok egyenkénti alkotmányossági vizsgálatát.
3. Az emberi jogok különböző katalógusai emberi jogként
nevesítik a saját névhez való jogot. Így pl. az 1976. évi 8.
törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai
Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban:
Egyezségokmány) 24. cikkének 2. pontja szerint: “Minden
gyermeket közvetlenül születése után anyakönyvezni kell és
nevet kell neki adni.” Az 1991. évi LXIV. törvénnyel
kihirdetett, a “Gyermek Jogairól” Szóló Egyezmény 7. cikk. 1.
pontja értelmében: “A gyermeket születésekor anyakönyvezik,
és ettől kezdve joga van ahhoz, hogy nevet kapjon,
állampolgárságot szerezzen és lehetőség szerint ismerje
szüleit, valamint ahhoz, hogy ezek neveljék.”
Az Európai Emberi Jogi Egyezményhez kapcsolódó bírói
gyakorlat az Egyezmény 8. cikke (a magánszféra tisztelete)
alá vonta a saját névhez való jogot. A Bíróság gyakorlata
szerint azonban a 8. cikk nem teremt jogot a
névváltoztatáshoz. A Bíróság nem minősítette így az Egyezmény
8. cikke megsértésének azt, hogy a finn panaszos részére a
hatóságok nem engedélyezték vezetéknevének indok nélküli
megváltoztatását (Eur. Court HR, Stjerna v. Finnland judgment
of 25 November 1994, Series A.no.299-B), ugyanakkor az
Egyezmény 14. cikkében deklarált diszkrimináció-tilalom
alapján a 8. cikk megsértésében (magán- és családi élet
védelme) elmarasztalta Svájcot, mert a panaszos számára a
svájci hatóságok nem engedélyezték, hogy felesége családi
nevével kiegészítse saját családi nevét, holott erre
fordított esetben a svájci jog lehetőséget biztosít.
(Eur.Court HR, Burgherz v. Switzerland judgment of 22.
February 1994, Series A.no. 280-B).
A Bíróság gyakorlata szerint ugyanakkor a névváltoztatáshoz
való jog a transzszexuálisok esetében elvezethet odáig, hogy
követelhessék az anyakönyvben feltüntetett nevük
megváltoztatását, s őket át is kell anyakönyvezni, éspedig
nemcsak a nemük, de a nevük változása miatt is. Az állam
tehát köteles nemük megváltozását – a névváltoztatással
együtt – tudomásul venni. (Eur.Court HR, B.v. France judgment
of 25 March 1992, Series, A.no.232-C.)
4. Az ismertetett emberi jogi deklarációkból és a strasbourgi
Bíróság gyakorlatából levonható az a következtetés, hogy már
önmagában (pusztán) a saját névhez való jog: emberi jog.
Alapjogi védelmet kaphatnak azonban – az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése alapján, az önrendelkezési jog részeként – a névjog
további összetevő elemei: így a névválasztás, a
névváltoztatás, névmódosítás joga is. Az “egységes” alapjogi
védelem ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a névjog minden
eleme korlátozhatatlan lenne, ellenkezőleg: éppen hogy a
korlátozhatóság súlya és mélysége alapján húzhatók közéjük
egyértelmű határvonalak. Ez a disztinkció ad eligazítást arra
nézve is, hol húzhatók meg egyiknél, másiknál az állami
korlátozás (korlátozhatóság) határai, másik oldalról: hol
kezdődik esetükben a közérdek érvényesíthetősége és meddig
terjed az érintett egyének önrendelkezési joga.
A névjog (mint egységes alapjogi védelmet érdemlő komplex
jog) önrendelkezési joggal közvetlenül kapcsolatba hozható
része csak kényszerítő, elkerülhetetlen okból korlátozható,
akkor, ha a korlátozás szükséges és az a korlátozással elérni
kívánt célhoz képest arányos.
Mindössze a névjog első tartományához tartozó saját névhez
való jog élvez olyan abszolút alkotmányossági védelmet,
amelynél a korlátozhatóság kérdése fel sem merülhet. Ebben az
esetben ugyanis olyan alapjogról van szó, amelynél a
kizárólagosságot, a mindenki mástól való megkülönböztetés
esélyét kell biztosítani. Valójában a saját névhez való jog
fogalmilag is korlátozhatatlan jog: s nem lehet különbséget
tenni annak korlátozható és korlátozhatatlan része – lényeges
és lényegtelen tartalma – között. A saját névhez való jog
csak a jog teljességével van fogalmi azonosságban, tehát a
maga egészében “lényeges tartalom”: s ilyenként nem
korlátozható, vagyis elidegeníthetetlen, érinthetetlen jog,
amely felett az állam nem rendelkezhet. Minden embernek kell,
hogy legyen saját neve és ez a név nem helyettesíthető sem
számmal, sem kóddal, sem egyéb szimbólummal. A saját név a
személy identitásának egyik – mégpedig alapvető –
meghatározója, amely azonosítását, egyúttal másoktól való
megkülönböztetését is szolgálja, ezért a személy
individualitásának, egyedi, helyettesíthetetlen voltának is
az egyik kifejezője. A saját névhez való jog tehát az
önazonossághoz való jog alapvető eleme, így olyan alapvető
jog, amely a születéssel keletkezik, az állam által
elvonhatatlan és – lényeges tartalmát tekintve –
korlátozhatatlan. Ugyanilyen megítélést és védelmet kaphat a
saját név viseléséhez való jog is, amely a saját névhez való
jognak kifelé, mások felé való megjelenítése. Tartalmát
tekintve azt fejezi ki, hogy a meglévő – állam által
regisztrált – neve senkitől sem vehető el, s az állam az
érintett beleegyezése nélkül a nevet nem is változtathatja
meg. Vagyis a saját név viselésének a joga is
korlátozhatatlan alapvető jog.
Minden egyes ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen
alapvető jogáról van itt szó valójában, amelynek tiszteletben
tartása és védelme az államnak Alkotmányból folyó kötelessége
is. [Alkotmány 8. § (1) bekezdése]. Ennek az alapvető jognak
a lényeges tartalmát is sérthetetlensége és
elidegeníthetetlen volta adja, mely lényeges tartalom
törvényben sem korlátozható. [Alkotmány 8. § (2) bekezdése].
Ebből következően a saját névhez és annak viseléséhez való
jog korlátozhatatlan alapvető jog.
A névjog másik tartományába tartozó részjogok a “szükségesség
és arányosság” tesztje alapulvételével korlátozhatók. Ide
tartozik a névválasztás és a névváltoztatás, névmódosítás
joga, amelyek lényeges tartalma eltérő mércével korlátozható.
A korlátozás alkotmányosságának a “szükségesség-arányosság”
teszt alkalmazásán belüli differenciálásának az
Alkotmánybíróság gyakorlatában már van előzménye, ezért a
mérce differenciált alkalmazása nem változtatja meg az
alapjogi korlátozás vizsgálatának eddigi alkotmánybírósági
gyakorlatát. A most követett (és követendő) eljárás tehát
összhangban áll a 21/1994. (IV. 16.) AB határozatban
írtakkal, közelebbről azzal, hogy “Az alkotmányosság
értékelésének vázolt módszertana szerint a szükségesség és
arányosság kritériumait lehet lazítani vagy szigorítani,
attól függően, hogy … milyen fajta korlátozásáról van szó.”
(ABH 1994, 117, 122.)
A névválasztással kapcsolatban utal az Alkotmánybíróság az
Alkotmány 67. § (2) bekezdésére, amely szerint: a gyermek
nevelésének joga a szülőket illeti meg. Minthogy pedig a
gyermeket a születése pillanatától megilleti a saját névhez
való jog, a szülőknek a névválasztáshoz való joga olyan
elsődleges és alapvető jognak minősül, amely szintén csak az
Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti korlátozásoknak vethető
alá.
Az Alkotmánybíróság megállapítja: a névválasztáshoz való jog
egyéb részelemeiben is olyan jog, amely az állam által
korlátozásoknak vethető alá, s ez a korlátozás csak akkor
lesz alkotmányellenes, ha az szükségtelen és aránytalan.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza azonban: azt a kérdést, mi
minősül névnek, és hogy a saját névhez való jogot a személy
milyen tárgyi körben gyakorolhatja, a közfelfogás, a
nyelvtudomány és a társadalmi-történeti hagyományok alapján
az állam jogosult meghatározni. A névválasztás tekintetében
ezért az állam nagyobb önállóságot élvez, itt felállíthat
korlátokat s ezek a korlátok és korlátozások éppen abból
fakadnak, hogy a névválasztás is “tradíció-kötött”, s ez,
illetőleg mások jogainak védelme és érvényesíthetősége is
kényszerítheti az államot a beavatkozásra.
Ilyen korlátozás lehet pl. az, hogy a családban született
gyermeknek nem adható az apa vagy az anya családi nevétől
különböző családnév vagy olyan utónév, amelyet a
nyelvtudománnyal, a hagyományokkal nem lehet igazolni, vagy
amely alkalmas arra, hogy a személy önazonosságát hamis
színben tüntesse fel: pl. többszörösen elvált feleség – saját
döntése alapján – valamelyik korábbi férje nevét viselje.
Hasonló a helyzet a névváltoztatási és névmódosítási joggal
összefüggésben is: az állam az Alkotmány 8. § (2) bekezdése
keretében maradva e tekintetben is nagyobb mozgástérrel
rendelkezik, azaz mind a “szükségesség” mind az “arányosság”
mércéjének megvonásakor érvényesítheti a közérdekűség
szempontjait, azaz az állami nyilvántartások egységességéhez
és áttekinthetőségéhez fűződő követelményeket. Ettől azonban
a névváltoztatáshoz való jog nem veszíti el alapvető jogi
karakterét, sőt más jogokkal összefüggésben azt kifejezetten
is el kell ismerni. Az ilyen megkülönböztetés az alkotmányos
alapjogok katalógusában nem egyedülálló és nem is ismeretlen.
Pl. a fegyveres katonai szolgálat megtagadása önmagában véve
még nem alapjog; a lelkiismereti szabadsággal összefüggésben
azonban alapjoggá válik. Ugyanígy alapvető joggá válik a
nemüket megváltoztató transzszexuálisok esetében a
névváltoztatáshoz való jog, de a személy nemzetiségi
identitásának joga is indokolhatja az alapvető jogkénti
minősítést. Hasonlóképpen alapvető jogkénti alkotmányos
védelmet érdemel az emberi méltósággal közvetlenül
összefüggésbe hozható névváltoztatásra vonatkozó igény, amely
önmagában is gyűjtőkategóriaként kezelhető. Ide tartozhat pl.
a méltatlan, obszcén, stb. nevet eredményező családi vagy
utónév megváltoztatásának a joga ( a méltatlan hangzású
névösszetétel megbontásának a joga); alapvető jogként
élvezhet védelmet az az igény is, hogy a kérelmező
megszabadulhasson rossz emlékeket (is) idéző családi nevétől.
[Pl. elhíresült (ritka) nevű bűnöző gyermeke, vagy annak
nevét viselő közeli hozzátartozója, de lehet ez a név a
történelem során hírhedtté vált is]. Alapvető jogként
alapozhatják meg a névváltoztatást az olyan családi nevek is,
amelyek taszítóan vagy nevetségesen csengenek, vagy amelyek
alkalmat adnak kétértelmű vagy méltánytalan szójátékokra. Az
utóbbi esetekben tehát az alapvető jogkénti elismerést az
emberi méltósággal való nyilvánvalóan szoros és közvetlen
kapcsolat indokolja. Ugyanez lehet az alapja és indoka annak
is, hogy a többes (összetett) név megválasztása is – bizonyos
határig – alapvető jogként részesülhessen védelemben.
5. A névjog egyes elemeinek fentiek szerinti “megbontásakor”
a kiindulást továbbra is az emberi méltósághoz való jog
jelenti. Mi következik, s mi nem az emberi méltósághoz való
alapjogból?
E kérdés megválaszolásához az Alkotmánybíróság áttekintette
az eddigi gyakorlatát:
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdését
értelmező 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában (ABH 1990, 42)
az emberi méltóságból való jogból, mint általános
személyiségi jogból új alapjogot, a rendelkezéshez való jogot
vezette le. Ugyanebben a határozatában azt is kimondta, hogy
az emberi méltósághoz való jog tartalmilag azonos az
általános személyiségi joggal. Az általános személyiségi
jogot további részelemeire bontotta, a személyiség jogilag
(alkotmányjogilag) releváns formáit, létformáit nevesítette;
ezeket részben a modern alkotmányok rendelkezéseiből, a
nemzetközi jogirodalomból, az európai Alkotmánybíróságok
gyakorlatából emelte ki és építette be a gyakorlatába.
Ilyenként munkálta ki a magánélet szabadságához való jog
tartalmát [46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211.],
másrészt a személyiségi jog releváns megnyilvánulásaiból,
aspektusaiból konkrét egyedi jogokat olvasztott ki. [Pl. az
önazonossághoz, önrendelkezéshez való jogból a vérségi
származás kiderítésének a jogát 57/1991. (XI. 8.) AB
határozat, ABH 1991. 272.].
Az Alkotmánybíróság a személyiségi jogok további
megbontásával újabb “rész” jogokig is eljutott. Így pl. az
önrendelkezési (rendelkezési) jogból a házasságkötés
szabadságának jogát [22/1992. (IV. l0.) AB határozat, ABH
1992. 122.], a fél perbeli részvételével kapcsolatos
rendelkezési jogot [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992,
59; 1/1994. (I. 7.) AB határozat; (ABH 1994, 29.], a
pernyertességből folyó rendelkezési jogot [4/1998. (III. 1.)
AB határozat, ABH 1998, 71.] vezette le. Az önazonossághoz
(személyi integritáshoz) való jogból a vérségi származás
kiderítéséhez való jogot [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH
1991, 272]az általános cselekvési szabadságból pedig a
sportolók versenyzéshez való jogát [27/1990. (XI. 22.) AB
határozat, ABH 1990, 187.] és a jogügyletek létrehozása
szabadságának és a művészeti alkotáshoz való hozzáférhetőség
jogát [24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107.]
deriválta.
6. A névjog legalább két személyiségi joghoz kapcsolódik
szervesen: az önazonossághoz és a magánszférához való joghoz.
A névjog ezáltal önálló – nevesített alapvető jogként – része
az általános személyiségi jognak.
Az Alkotmánybíróságnak a nem vagyoni kár szabályozásának
alkotmányi vizsgálata tárgyában hozott határozatából is
következik a névjog önálló, alapvető jogkénti elismerése: “ a
személy általános személyiségi joggal védett meghatározott
dimenzióit illetően sem nyugodhat tehát a jogok elosztása
olyan szempontokon, amelyek a személyeket, mint
tulajdonosokat, mint vagyoni jog alanyait, mint névvel,
küllemmel, személyes adatokkal, nem nevesített személyiségi
jogokkal stb. rendelkező személyeket nem egyenlőként
kezelik.” [34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1992, 192,
197].
A “névvel rendelkezés” tehát a személy általános személyiségi
joggal védett dimenziói közé tartozik, ami úgy is
értelmezhető, hogy a névjog alapvető jogot megillető
alkotmányi védelem alatt áll. [Közelebbről: az Alkotmány 8. §
(1) és 8. § (2) bekezdéseinek tartalma az irányadó.]
Az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában
foglaltak szerint (ABH 1991, 297, 308, 312.) az emberi
méltósághoz való jog csak az emberi státus meghatározójaként,
az élethez való joggal fennálló egységben abszolút és
korlátozhatatlan. Anyajog mivoltából levezetett egyes
részjogai, mint pl. az önrendelkezéshez, az önazonossághoz
való jog azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint
bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók. (879/B/1992.
AB határozat, ABH 1996, 397, 401.)
7. A névjogot tehát – a fenti elvi alapok felhasználásával –
alkotóelemeire kell bontani, s összetevő elemeit egyenként
kell minősíteni aszerint, hogy azokra az alapjogi korlátozást
milyen mélységben és súllyal kell alkalmazni.
A fentiekben ezt tette az Alkotmánybíróság azzal, hogy a
névjog egyik összetevő elemét, a saját névhez, illetőleg
annak viseléséhez való jogot, mint alapvető emberi jogot
korlátozhatatlan jogként, más elemeit (mint pl. a
névválasztás, névváltoztatás, névmódosítás) pedig az
Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint korlátozható jogokként
definiálta.
Az Alkotmánybíróság a fenti követelmények és kritériumok
figyelembevételével végezte el a beérkezett indítványok
alkotmányossági vizsgálatát.
IV.
1. A névjog és annak egyes elemeinek minősítéséből kiindulva
az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt az adott tárgykör
szabályozási szintjét kifogásoló indítványokra kell választ
adnia.
Ez utóbbiak két vonatkozásban is megfogalmazódtak: egyrészt a
törvényerejű rendeleti szintű szabályozást érintő, másrészt a
minisztertanácsi és belügyminiszteri rendeleti szintű
szabályozással szemben. Az indítványozók mindkét tekintetben
a törvényi szintű rendezést sürgetik.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata a törvényerejű
rendeletet a törvénnyel azonos szintű szabályozásként ismeri
el [7/1994. (II. 18.) AB határozat, ABH 1994, 68, 71.], sőt a
20/1994. (IV. 16.) AB határozatában expressis verbis ki is
mondta azt, hogy "... a hatályos törvényerejű rendeletek az
Alkotmány 8. § (2) bekezdése alkalmazásában törvénynek
minősülnek". (ABH 1994, 106, 112.)
Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően elutasította az adott
tárgykör törvényerejű rendeleti szintű szabályozásának
alkotmányellenességét állító indítványt.
Azokra az indítványokra, amelyek az Mtr. 1. §-ának és a Bmr.
4. és 5. §-ának jogforrási szintjét kifogásolják, az
Alkotmánybíróság ezek tartalmi vizsgálata során (IV. 2.5.
pont) ad választ.
Áttételesen jogforrástani összefüggéseket érint az az
indítványozói észrevétel is, amely szerint az ún. "Ladó-féle
Utónévkönyv" – nem jogszabályként – tartalmazza az
anyakönyvezhető neveket. Az Atvr. 27. § (4) bekezdésében
erről a következő olvasható: "... Anyakönyvezni a szülők
által meghatározott sorrendben legfeljebb két – ha jogszabály
másként nem rendelkezik – a nemzetiségi utónevekkel
kiegészített Magyar Utónévkönyvbe felvett, a gyermek nemének
megfelelő utónevet szabad...". A Magyar Utónévkönyv jelenleg
tehát – az Atvr. szövegéből kitűnően – fontos része az Atvr.-
nek, e könyv figyelembevétele nélkül az ma gyakorlatilag nem
hajtható végre. A névválasztás, névváltoztatás, névmódosítás
a szükségesség és arányosság tesztje alkalmazásával – állam
által – korlátozható jog. E korlátozás pedig – alkotmányos
elvárásokat nem sértő módon – tárgyiasulhat külön könyv
figyelembeveendőségének elrendelésében is. Jelen esetben ez
történt, s ez nem minősíthető az állam részéről alapvető
jogot sértő korlátozásnak. Az Alkotmánybíróság ennek
megfelelően e részében elutasította az indítványt, azaz
pusztán azt a körülményt, hogy az Atvr. Utónévkönyv
figyelembevételét rendeli el, nem tekintette
alkotmányellenesnek, s ezért megsemmisítendőnek sem az Atvr.
27. § (4) bekezdését.
2. Az indítványok többsége tartalmi kérdések tárgyában kéri
az Alkotmánybíróság döntését. Ezek közös alapja az, hogy
mindenkinek a személyiségéhez szorosan kapcsolódó joga azt
eldönteni, hogy milyen nevet kíván viselni, ezért nem lehet
azt a belügyminiszter tetszésétől függővé tenni. Jóllehet
egyetértenek az indítványozók azzal, hogy a családi név nem
változtatható meg történelmi névre, az ezen túlmutató
korlátozásokat, valamint az engedélyezésre utalást azonban
már alkotmányossági szempontból nem tartják elfogadhatónak.
Alkotmánysértőnek ítélik mindezeken túlmenően a
névváltoztatás útján nyert név megváltoztatásának a tiltását
is, illetve annak csak kivételes esetekre történő
korlátozását. E felfogás szerint a név megváltoztatására
vonatkozó jog az állampolgárokat nem csak egyetlen alkalommal
illeti meg, hanem mindannyiszor, ahányszor azzal élni
kívánnak. Az indítványok mind a családi, mind az
utónévviselés- és változtatás jelenlegi rendjét kifogásolják,
beleértve azt a korlátozást is, hogy azok csak egytagúak
lehetnek.
2.1. Az Alkotmánybíróság az indítványok tartalmi-
alkotmányossági vizsgálatakor a névhez fűződő jogok
társadalmi-történelmi determináltságából indul ki, amely – a
fentebb írtak szerint – eligazítást nyújthat a névjog egyes
összetevő elemeinél az egyéni és a közérdek (azaz a
magánszféra és az állami szabályozhatóság) határvonalainak
kijelöléséhez is.
Mindehhez elengedhetetlenül fontos a történelmi előzmények és
társadalmi tradíciók rövid áttekintése:
Mind a névjog kialakulása, mind annak jogi védelemben való
részesítése a jogban viszonylag kései termék. A jogfejlődés
már régóta ismeri a szimbolikus jelek fontosságát, ahogy azt
a címerjog kialakulása is mutatja, ám e megkülönböztetések
eleinte nem az egyes emberre, az élő személyre vonatkoztak,
hanem inkább azt voltak hivatva kifejezni, hogy ki milyen
közösség vagy csoport tagja. Maga a névhasználat is eleinte
ezen az úton halad, s kezdetben a név hivatalosan is a
nagycsalád, vagy a nemzetség megkülönböztető jelzésére
szolgált. Lényegében ugyanilyen szerepet játszottak bizonyos
ruhaviseleti szabályok és szokások is, amelyek az egyes
embernek az adott társadalmon belüli bizonyos réteghez, azon
belül pedig bizonyos korosztályhoz való tartozását jelezték,
s nem az egyes ember identitását hangsúlyozták. A csoportokon
belül az egyes egyed megkülönböztetésére voltak hivatottak
viszont a kialakuló ún. keresztnevek, illetve a gúny- és
ragadványnevek. Elsősorban – öröklési jogi okokból – az
említett két csoportból az elsőnek, tehát a közösséget,
csoportot megkülönböztető névnek volt jogi relevanciája.
A polgári kor az egyént, mint tulajdonost is fokozottan
előtérbe állította, amely azután szükségszerű alapjává lett
egy modern felfogású névjog és névhasználati jog
kialakulásának is, az egyes egyedek feltétlen és megbízható
megkülönböztetésének.
Elősegítette a ma ismert nevek – családi név és utónév
együttese – megjelenését a modernkori állami (és más egyéb)
adminisztrációk kialakulása. Már a késő feudalizmus
abszolutista állama, de különösen az ezt követő polgári
korszak államgépezete számára szükséges volt az állam
alattvalóinak, majd polgárainak a számbavétele mind az
adózás, mind a katonaállítás, mind az iskoláztatás és más
állami feladatok hatékony ellátása végett, nemkülönben a
vallásfelekezetek nyilvántartásai is ezt követelték meg.
Alapvetően tehát a XVIII. században felgyorsuló államfejlődés
eredménye a családi név és az utónév együttese. E korszak
abszolutizmusba hajló államapparátusa számára egyre inkább
kormányzási axiómává vált az alattvalókra, azok viszonyainak
a megismerésére vonatkozó igény. Nem véletlenül e században
kezdődnek meg az első “regnicoláris conscriptiók”, azaz
országos összeírások is.
A mindennapi életben azonban – mindezektől függetlenül –
tovább él a színes, elődöktől áthagyományozódott névadási és
névviselési szokás, ahol változatlanul fontos szerepe van
vidékenként a nagycsaládi együttélés huzamosabb fennmaradása
miatt a családi név mellett az utóneveknek (korabeli
szóhasználattal élve: keresztneveknek), illetve különféle
ragadványneveknek.
A fentiekből is következik, hogy a nevet az emberek adják, a
név az élő emberé, s az állam ebbe csak a regisztrálás
igényével és szintjén szólhat bele, s ennek során is
kénytelen igazodni a mindenkori (társadalmi) viszonyokhoz.
Egyenesen következik ebből az is, hogy az állam a
regisztrálandó név lényeges tartalmát nem határozhatja meg.
Azaz: a névjog tulajdonképpeni tartalmát formálisan az egyes
ember, tényleges tartalmát viszont a társadalmi szokások,
konvenciók és vallási hagyományok határozzák meg, amit az
állam – mint közhitelességű bejegyzésekre feljogosított
anyakönyvi szervezettel rendelkező – csak regisztrálhat.
Mindemellett hangsúlyozza azonban az Alkotmánybíróság: a
“névjogot” nem kezeli egészében abszolút érvényűnek, azaz
annak valamennyi alkotóelemét egyaránt minden korlátozástól
(korlátozhatóságtól) mentesnek.
Van ugyanakkor a névjog körében – a III. rész 4. pontjában
írtak szerint – az egyén autonómiájának, önrendelkezésének
egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magva, amely
az egyes ember “érinthetetlen” lényegét, a saját névhez és
annak viseléséhez való jog biztosítása útján van hivatva
kifejezésre juttatni. A lényeges tartalom itt valójában maga
a saját névhez, illetőleg annak viseléséhez fűződő jog. Erre
tekintettel a saját névhez és annak viseléséhez való jog
tekintetében semmilyen indokból sem fogadható el állami
korlátozás és nem is lenne az összeegyeztethető az
Alkotmánnyal. Sem kényelmi szempont, sem egyébként
áthidalható technikai nehézség nem szolgálhat alapul itt az
állami korlátozáshoz. Az államnak erre a területre
“végszükségben” sincs beavatkozási joga. Ugyanakkor viszont
alapvető kötelessége e jogoknak mások által való megsértését,
illetve ezekbe bármilyen beavatkozást megtiltani, s a
sérelmet szenvedőt megvédeni. Ezen a területen az állami
jelenlét elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a védelem
biztosítása érdekében az állam közhitelűen regisztrálja a
névvel összefüggő tényeket. Az állami szabályozás
(korlátozás) nem vonatkozhat e tekintetben az alapjog [az
Alkotmány 8. § (2) bekezdése szóhasználatában: alapvető jog]
érinthetetlen lényegére (alapvetően társadalmi
meghatározottságára). [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH
1990, 69, 71; 7/1991. (II. 28.) AB határozat,. ABH 1991, 22,
25.]
Az Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel megállapítja: a
személyiség természetes léte az államtól független, így jogi
léte sem engedi meg, hogy – az érintettek akaratát figyelmen
kívül hagyva – az állam (mint külső fél) mindenféle
korlátozás nélkül határozza meg a névjog említett
aspektusának jogi érvényesíthetőségét és lényeges tartalmát.
2.2. A szabad névválasztás és névváltoztatás, névmódosítás
joga is (a névjog részeként) a személy elkülönülését szolgáló
személyiségi jog, amely – hasonlóképpen a fentiekhez – az
Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján, az önrendelkezési jog
részeként az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti alapvető
jogot megillető védelmet kaphat –, s ilyenként törvényi
szintű szabályozást kíván.
“Az állampolgárok alapvető joga és kötelességei körében
törvényben kell szabályozni különösen ... az öröklést, a
személyhez és a szellemi alkotáshoz fűződő jogokat és
kötelességeket.” (Jat. 5. § f) pont.)
Az állam a személyhez fűződő jogok törvényi szabályozása
során köteles – a szükségesség és az arányosság
szempontjainak figyelembe vételével – e jogoknak is mások
által való megsértését, illetve beavatkozását megtiltani, s a
sérelmet elszenvedőt megvédeni. Minthogy a személyiségi
jogokba való beavatkozás általános tilalma az államra magára
is érvényes, így e területen is az állami jelenlét csak abban
nyilvánulhat meg, hogy a védelem biztosítása érdekében
közhitelűen regisztrálja a névjoggal összefüggő tényeket.
Kérdéses lehet azonban, hogy miként juttathatja kifejezésre
az állam a névjoggal összefüggő tények regisztrációja során
az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében is rögzített védelmi
kötelezettségét. Pusztán passzív résztvevője-e az eljárásnak,
vagy olyan aktív szereplő-e, aki maga is közreműködhet a
hatékony védelem és garanciarendszer feltételeinek
megteremtésében.
Az állami garanciák súlya itt eltérő aszerint, hogy az állam
a nyilvántartott (regisztrált) nevek védelmét igyekszik-e
megoldani, illetőleg a névjog ezen kívüli vetületeinek
törvényi szabályozását végzi-e el. Az előbbi esetben –
alapvető jogot megillető védelmet élvező névjogi vetületről
lévén szó – az államnak nem áll módjában szabadon beavatkozni
az egyének magánszférájába. Minden kétséget kizáróan ebbe a
körbe tartozik a saját névhez és annak viseléséhez való jog.
Ugyanakkor viszont a név választásához, a névváltoztatáshoz
és a névmódosításhoz való jog esetében szélesebb az állami
beavatkozás lehetősége annak ellenére, hogy e névjogi elemek
is az Alkotmány 8. §-ának védelme alatt állnak. E
beavatkozást okkal alapozhatja meg a közhitelű
nyilvántartások felfektetésének egységességéhez és a
jogbiztonsághoz fűződő (köz)érdek, amely pl. a családi és az
utónevek eltérő kezelését is eredményezheti.
Nem jár tehát el alkotmányellenesen az állam akkor, ha a
feltételek és korlátok meghatározása során ez utóbbi körben
(azaz a névválasztás és a névváltoztatás tekintetében) külön
kezeli a családi és az utóneveket, s a közérdekűségre
tekintettel abból indul ki, hogy a családi nevek felett a név
viselője sem rendelkezik olyan szabadon, mint például az
utónevekkel. A családi név választásánál és a
névváltoztatásnál, névmódosításnál például nem szükségszerű
és aránytalan (végső soron emberi méltóságot sértő) az olyan
állami szabályozás, amely elutasítja a kérelmező (akár
tetszőleges számú) névváltoztatási, névmódosítási kérelmét.
Az állam e korlátozása nyilvánvalóan azt a közérdeket fejezi
ki, hogy a tetszőlegesen szabad számú, teljesen a
magánszemély uralma alatt álló családi név választása,
változtatása és módosítása ne vezethessen el addig, hogy
valaki kibújhasson kötelezettségeinek a teljesítése alól (pl.
eltűnjön az adósnévjegyzékről), illetőleg bűnügyi
nyilvántartásban szereplő személy esetében reálisan számolni
kelljen eljárási-azonosítási nehézségekkel.
Az állam joga, de egyben felelőssége is olyan – törvényi
szintű – szabályozás kialakítása, amely egyidejűleg teremt
módot a névjog említett elemeiben kifejezésre jutó alapvető
személyiségi (önrendelkezési) jog kiteljesítésére, de az
alkotmányos kereteket tiszteletben tartó – egységességet és
jogbiztonságot érvényre juttató – szabályozásra is. Nem lépi
át ezt a keretet az, ha az állam operál – főképpen az
utónévadás, illetve utónév-változtatás, módosítás
szabályainak meghatározásánál – a "fontos ok" vagy a "valós
indok" kategóriáival, főleg ha ezek közelebbi mibenlétére
utalásokat is tesz.
Az Alkotmánybíróság e "korlátozhatóság" határainak
kijelöléséhez áttekintette a fontosabb nemzetközi
tapasztalatokat.
Ausztriában "komoly ok"-nak számít az, hogy az első
választott utónév "használható" és olyan legyen, amely nem
árthat a gyermek érdekeinek (§ 21. Abs. 2. Pst.G.);
Belgiumban sem családi, sem utónevek nem jegyezhetők be
akkor, ha azok "zavart keltenek", illetőleg a gyermeknek vagy
másoknak ártanak. (Cc. art. 216., § 1./L. 14-7-1976);
Franciaországban sem választhatnak a szülők a gyermeküknek
olyan utónevet, amely önmagában vagy a családi névhez
kapcsolva nyilvánvalóan ellentétes lenne a gyermek
érdekeivel, valamint, ha az mások családi nevének bitorlását
eredményezné (Art. 57 Cc -L 93-2208-01-1993);
Görögországban csak akkor változtatható meg az utónév, ha az
a viselőjének a jogi vagy társadalmi kapcsolataiban
nehézséget okoz (N. 2130/1993. 8. cikk), feltétel továbbá az
is, hogy a kért utónév ne legyen ellentétes a "jó erkölccsel"
sem; Hollandiában is megtagadja az anyakönyvvezető az
utónévadást akkor, ha az illetlen hangzású, vagy azonos
valamely létező családnévvel (kivétel utóbbi alól az az eset,
amikor a családnév utónévként is használatos) (BW. 1. kötet,
4. cikk); a Német Szövetségi Köztársaságban az olyan családi
nevek megváltoztatására van mód, amelyek taszítóan vagy
nevetségesen csengenek, amelyek alkalmat adnak kétértelmű
vagy méltatlan szójátékokra. Mindezeken túlmenően viszont
"fontos okból" megtagadható akár a kért családi név is, így:
a név a kérelmező környezetében gyakran előfordul, s emiatt
felidézi az összetévesztés veszélyét; nehézkes leírni, vagy
kiejteni, szorosan összekapcsolódik bűncselekménnyel. A német
szabályozásból ugyanakkor egyértelműen kitetszik, hogy az
utónév megtartásához már kisebb közérdek fűződik. A PstG. 70.
§-a szerint olyan megnevezések, amelyek lényegük szerint nem
utónevek, nem választhatók. A joggyakorlat szerint fiúknak
csak férfinév, a lányoknak csak női név adható (§ 262 DA). Ez
alól kivétel a Mária név, ez ugyanis kiegészítő utónévként –
egy férfinévvel együtt – fiúknak is adható (BVEwGE-31-kötet
130. old).
Olaszországban is tilos komikus hangzású neveket adni (AStC,
72. cikk), de Portugáliában sem hagyhat az utónév kétséget a
gyermek neme felől, s nem tartalmazhat politikai utalást sem,
nem téveszthető össze fantázianevekkel, családnevekkel,
illetve tárgyakat, állatokat vagy tulajdonságokat jelölő
nevekkel, hacsak azt a portugál névtan nem ismeri gyakori
utónévként [CRC 128. (2, 3, és 4), valamint 130. (3) cikkei].
Spanyolországban is elutasítják az extravagáns, nevetséges,
illetlen vagy szubverzív utó-, családi- és álneveket. A jogi
szabályozás ugyancsak tiltja több mint két egyszerű vagy több
mint egy összetett utónév adását, de az olyanét is, amely
zavart kelthetne az adott személy neme tekintetében (art. 54
LRC. /1977/, 192 RRC /1977/, R. 2-7-1980.) Svájcban sem lehet
olyan utónevet adni, amely megbotránkoztató vagy képtelen
hangzású, amely nyilvánvalóan ellentétes a gyermek vagy
harmadik személy érdekeivel, de olyanokat sem, amelyek nem
utalnak egyértelműen a gyermek nemére. (OEC. 69. cikk); a
török népességi törvény 16. cikke a nemzeti kultúrával, a
közillemmel, a közerkölccsel, vagy a jogszabályokkal
összeegyeztethetetlen utónév adását tiltja.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik 1996-ban hozott
ítélete (Eur. Court H.R., Case of Guillot v. France, judgment
of 24 October 1996), az 1993. évi XXXI. törvénnyel
kihirdetett, az 1950. november 4-én Rómában kelt, az emberi
jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló
egyezmény 8. cikkével kapcsolatban tisztázta az állami
beavatkozás határait:
Az Egyezmény 8. cikke szerint:
“1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét,
lakását és levelezését tiszteletben tartsák.
2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben
meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy
demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság,
vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy
bűncselekmény megelőzése, a közegészségügy vagy az erkölcsök
védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme
érdekében szükséges.”
Az Ítélet rendelkező része szerint:
“Nem sérti az Egyezmény 8. cikkét (a magán- és családi élet
tiszteletben tartásához való jog), hogy az anyakönyvvezető
megtagadta a szülők által választott, a névadásról szóló
törvény szerint használatos regiszterekben nem szereplő
keresztnév anyakönyvezését, majd bírói határozattal ennek
jóváhagyása, mivel az eljáró hatóságok a másodlagos
kérelemnek helyt adtak és a kiválasztott keresztnevet – bár
eltérő formában – anyakönyvezték. Mindemellett a gyermek az
eredetileg választott nevet korlátlanul használhatja
magánjellegű kapcsolataiban.”
2.3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam – a
névválasztás, a névváltoztatás és a névmódosítás tekintetében
– alkotmányos kereteket és korlátokat tisztelő feltételeket
állapíthat meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam ne
lenne köteles egyidejűleg azon is munkálkodni, hogy a
névválasztásban, a névváltoztatásban és a névmódosításban
megnyilvánuló személyhez fűződő jog kiteljesedéséhez is
minden lehetséges módon – pl. a névválaszték állandó
bővítésével – megteremtse a feltételeket. Kielégíti ezt az
elvárást az, ha az állam egy tartalmában állandóan bővülő
névjegyzék (esetünkben: Magyar Utónévkönyv) alkalmazását
rendeli el. Azaz: az Atvr. 27. § (4) bekezdésének “felvett”
szóhasználata semmiképpen nem jelenti azt, hogy a névjegyzék
egyszer és mindenkorra érvényes névkatalógust tartalmazna.
2.4. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a közérdeket
kifejezésre juttató egységesség és a jogbiztonság elvére
figyelemmel önmagában nem minősíthető alkotmányellenesnek a
névválasztás, a névváltoztatás és a névmódosítás tekintetében
az állam szabályozási joga. Az állami beavatkozás csak akkor
sérti a név viselőjének identitását, rendelkezési
szabadságát, s mindezeken keresztül az emberi méltósághoz
való jogát, ha az nem szükséges és a beavatkozással elérni
kívánt célhoz képest aránytalan jogsérelmet okoz.
A törvényalkotónak e tekintetben is egyidejűleg kell
alkotmányos követelményeket kielégítő korszerű szabályozással
reális esélyt biztosítania a személyhez fűződő jog részét
képező névviselési és névváltoztatási kérelmek
teljesíthetőségére és az egységes, biztonságos, megbízható és
kiszámítható állami nyilvántartási rendszer megteremtésére.
2.5. Az Alkotmánybíróság megállapítja: a névviseléssel és
névváltoztatással kapcsolatos érdemi kérdések – akár
megváltozott tartalommal – sem szabályozhatóak az Mtr.-ben és
Bmr.-ben, de ugyanígy az Atvr. Vhr.-ben sem.
Az Mtr. 1. §-a, a BMr. 4. és 5. §-ai olyan engedélyezési
jogköröket tartalmaznak, amelyek nem választhatók el a
személyhez fűződő jogoktól és kötelességektől, mely utóbbiak
pedig – a Jat. 5. §-a értelmében az állampolgárok alapvető
jogai és kötelességei körében vizsgálandók. Ilyenekként pedig
azokat “törvényben kell szabályozni.”
Az Alkotmánybíróság erre figyelemmel megsemmisítette az Mtr.
1. §-át, valamint a Bmr. 4. és 5. §-át, ugyanakkor e szempont
alapulvételével nem találta alkotmánysértőnek a Bmr 1. §-át,
amelynek értelmében: "A név megváltoztatása iránti
kérelemben... elő kell adni azokat a körülményeket, amelyek a
névváltoztatást indokolják." Ez utóbbi ugyanis olyan eljárási-
technikai rendelkezés, amely nincs szoros összefüggésben a
személyhez fűződő jogok és kötelességek lényeges tartalmával.
Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette és
megsemmisítette az Atvr.Vhr. 48. § (3) bekezdésében foglalt
rendelkezést is, éspedig két okból is: egyrészt arra
figyelemmel, hogy az indítványozó felmenőitől “örökölt” –
anyakönyvezett- neve szigorú alapjogi védelem alatt áll, s ez
a védelem az indítványozót az állammal szemben is megilleti;
másrészt amiatt, mivel alacsonyabb szintű jogszabály [Atvr.
Vhr. 48. § (3) bekezdése] ütközik magasabb szintű jogszabály
[Atvr. 31. § (1) bekezdése] rendelkezésébe. A vizsgált
esetben nyilvánvaló ugyanis, hogy az Atvr. 31. § (1)
bekezdésének egésze áll alkotmányos védelem alatt, amelynek
korlátozására (így a betűjelzés sorrendi alkalmazására) sem
kapott felhatalmazást az államtitkár. Az Atvr. Vhr. 48. § (3)
bekezdése tehát alkotmányellenes módon állapítja meg – az
Atvr. 31. §-ával összefüggésben – a betűjelzés sorrendiségére
vonatkozó szabályt. Ennek következménye adott esetben a
névviselési jog alkotmányellenes korlátozása lett, mivel
továbbhatásában azoknak a neveknek a megváltoztatásával is
együtt járt, amelyeknél a megkülönböztetés a felmenőket
illetően korábban, iratokkal igazolhatóan a családi név után
került anyakönyvezésre.
A betűjelzés sorrendi megállapításával a vizsgált esetben a
kérelmező számára teljesen idegen, nem is a családját és őt
magát azonosító név jött létre. A más sorrend új nevet
keletkeztetett, amely már nem képes arra sem, hogy a
felmenőkkel való kapcsolatot érzékeltesse. A vizsgált esetben
az Atvr. és az Atvr. Vhr. közötti ütközés eredményeként az
indítványozótól gyakorlatilag a saját nevét – annak
beleegyezése nélkül – elvették, és az állam őt arra
kényszerítette, hogy az ő általa meghatározott nevet viselje.
Márpedig a saját névhez és annak viseléséhez minden embernek
joga van: az, mint az önazonossághoz való jog alapvető jog, a
születéssel keletkező elidegeníthetetlen emberi jog, amely az
állam által elvonhatatlan és – lényeges tartalmát tekintve –
korlátozhatatlan. A jelen esetben viszont az állam a
regisztrálandó tény lényeges tartalmát maga határozta meg.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság – mint alapvető jog
sérelmét előidéző rendelkezést – az Atvr. Vhr. 48. § (3)
bekezdését megsemmisítette.
2.6. Az egyik indítványozó az Atvr. 27. § (4) bekezdésében
foglalt azt a rendelkezést is alkotmányellenesnek tartja,
amely a magyar származású magyar és a magukat valamely
nemzetiséghez valló magyar állampolgárok névválasztásának
rendje között tesz különbséget. Álláspontja szerint itt olyan
ellentmondás található, amelyet a jogalkalmazás is csak úgy
tud feloldani, hogy gyakorlatilag nem alkalmazzák az idézett
rendelkezésben foglaltakat.
A Nek. tv. 12. §-ának (1) bekezdése a nemzeti és etnikai
kisebbségek számára “szabad” névválasztást biztosít, míg az
Atvr. 27. § (4) bekezdése a “nemzetiségnek megfelelő”
kifejezést használja. A Nek. tv. értelmében a kisebbséghez
tartozó személynek joga van a saját és gyermeke utónevének
“szabad” megválasztásához, családi és utónevének anyanyelve
szabályai szerinti anyakönyveztetéséhez és annak –
jogszabályban meghatározott keretek között – hivatalos
okmányokban való feltüntetéséhez. Az anyakönyvvezető a nevet
a választott formában anyakönyvezi.
Kétségkívül megállapítható, hogy az Atvr. 27. § (4)
bekezdésében írt, “nemzetiségnek megfelelő” kifejezés,
illetőleg a Nek. tv. 12. § (1) bekezdésében megfogalmazott
“szabad” kifejezés nem ugyanazt a tartalmat fedi. Nyilvánvaló
ugyanis, hogy a “szabad” névválasztás szélesebb mozgási
lehetőséget biztosít annál, mint amit a “nemzetiségnek
megfelelő” kitétel határol körül. A két törvényi rendelkezés
között tehát kollízió feszül, amelynek alkotmányossága
feltétlenül vizsgálatot érdemel.
“Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy
meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes
– vagy az értelmezéstől függően ellentétes – törvényi
rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az
ilyen rendelkezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az
egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is
együtt jár, vagyis ha az ellentétes tartalmú szabályozás
anyagi alkotmányellenességhez vezet, ...” [35/1991. (VI. 20.)
AB határozat, ABH 1991, 175,176.]
Az Alkotmány 68. § (2) bekezdése szerint: “A Magyar
Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai
kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a
közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük
használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való
névhasználat jogát.” Az Alkotmány e rendelkezése
nyilvánvalóvá teszi, hogy a magukat valamely nemzetiséghez
tartozónak valló magyar állampolgárok (kisebbség) nemzetiségi
hovatartozásukra tekintettel vesznek részt a közéletben,
ilyenként ápolják saját kultúrájukat, használják
anyanyelvüket, s ugyancsak “nemzetiségi”, (kisebbségi)
létükhöz kapcsolódik “a saját nyelven való névhasználat”-uk
is.
A Nek. tv. 12. § (1) bekezdésében írt az a lehetőség, amely
szerint “a kisebbséghez tartozó személynek joga van saját és
gyermeke utónevének szabad megválasztásához” sem jelenthet
tehát minden kötöttségtől mentességet, az a “nemzetiségének
megfelelő” módon értelmezhető és értelmezendő. A kisebbséghez
tartozó személyek “szabadsága” tehát nemzetiségi mivoltukhoz
kapcsolódik, amelyet világosan érzékeltet az idézett
rendelkezés folytatása is, amely szerint a kisebbséghez
tartozó személynek ez a joga “családi és utónevének
anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetése”, illetőleg
annak – jogszabályok keretei közötti – hivatalos okmányokban
való feltüntetése tekintetében áll fenn. A Nek. tv. 12. § (1)
bekezdésének ez a tartalma tehát értelmezéssel feltárható;
erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg az
idézett rendelkezés “szabad” szóhasználatát. E “szabadság”,
amely a “nemzetiségnek megfelelő” keretek között
gyakorolható, nem áll ellentétben az Alkotmány 68. § (2)
bekezdésében foglaltakkal, ellenkezőleg: törvényértelmezéssel
abból közvetlenül le is vezethető.
A név megválasztásánál tehát mind a magyar származású magyar
állampolgároknál, mind pedig a nemzetiségű származású magyar
állampolgároknál (kisebbség) található bizonyos –
alkotmányossági szempontból nem kifogásolható – kötöttség. E
kötöttség lényegi magva mindkét állampolgári csoportnál
ugyanaz: az adott nemzetiség (magyar és más nemzetiségek)
hagyományai, szokásai. A magyar származású (magukat annak
valló) magyar állampolgárok esetében ennek összefoglalása a
Magyar Utónévkönyvben található meg, amely
figyelembevételének Atvr. 27. § (4) bekezdésében történt
elrendelése nem kifogásolható alkotmányossági szempontból.
Ebben találhatók Magyarországon a magyar nemzetiségnek
megfelelő nemzetiségi utónevek, ebből választhatók a
“megfelelő utónevek”. A Magyarországon élő nemzetiségek,
illetőleg nemzetiségi anyanyelvűek ugyancsak a
“nemzetiségüknek megfelelő” utónevet viselhetik. [Atvr. 27. §
(4) bekezdés] Ez utóbbiak névválasztása is csak erre a körre
korlátozódhat, nem viselhetnek tehát ők sem tetszésük
szerinti utónevet. Nem áll fenn ezért hátrányos
megkülönböztetés a magyar származású magyar és a nemzetiségi
származású (magukat annak valló) magyar állampolgárok között
azon az alapon, hogy a magyar származásúak kötött, a
nemzetiségű származású magyar állampolgárok pedig teljesen
szabad névválasztási joggal rendelkeznének.
Az Alkotmánybíróság az erre alapított indítványt ezért
elutasította.
Az Alkotmánybíróság megállapítja: kétségkívül visszaélésekre
adhat okot ugyanakkor az a körülmény, hogy a kisebbségeknek
nem kell igazolniuk nemzetiségi hovatartozásukat. Bár a
jogalkotói szándék nyilvánvalóan nem irányult arra, hogy
ezzel a lehetőséggel az adott nemzetiséghez nem tartozók is
éljenek, ezt a szabályozás jelenlegi módja és tartalma mégsem
zárja ki. Ennek a szabályozásból eredő, ám mégis a tényleges
szabályozási szándékot és akaratot is – adott esetben –
negligálni képes gyakorlatnak a kialakulását a
jog(törvény)alkotás további differenciálásával,
pontosításával az államnak kell megszüntetnie.
2.7. Nem minősítette az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek
az Atvr. 27. § (4) bekezdésének azt a rendelkezését sem,
amelynek értelmében – összhangban a Atvr. 27. § (3)
bekezdésében foglaltakkal – csak két utónevet lehet
anyakönyvezni. Az állam ugyanis a közérdekre (az
egységességre és a jogbiztonságra figyelemmel) korlátozhatja
a választható utónevek számát, azaz az adható utónevek
számának meghatározása nem tartozik a korlátozhatatlan
alapjogok körébe. Hasonlóképpen ítélte meg az Atvr. 27. § (2)
bekezdésének tartalmát is, amely szerint “A családi név
egytagú. Többtagú családi név akkor viselhető, ha annak a
szülőnek az anyakönyvi bejegyzése, akinek az érintett személy
a nevét viseli, ilyen nevet tartalmaz.” Az Atvr. ugyanis nem
teszi eleve lehetetlenné a többtagú családi név viselését,
azt mindössze arra az esetre szorítja, amikor az érintett
személy e (többtagú) családi név fennálltát anyakönyvi
bejegyzéssel igazolni tudja. Az állam e korlátozását kellő
alappal indokolja az állami nyilvántartások egységességéhez
és a jogbiztonsághoz fűződő közérdek.
2.8. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor alkotmányellenesnek
ítélte az Atvr. 28. § (1) és (2) bekezdésébe foglalt
rendelkezéseket, amelyek értelmében: “(1) Az anyakönyvvezető
– a szülők kérelmére – a 14 éven aluli kiskorú személy
utónevét egyszer módosíthatja. (2) Ha a több utónévvel
rendelkező személy valamelyik utónevének kizárólagos
viselését vagy az utónevek sorrendjének cseréjét kéri, az
alapbejegyzést az anyakönyvvezető egyszer módosítja ...” E
szigorú és merev szabályozás ugyanis a közvetlenül érintettek
[az (1) bekezdés értelmében a “szülők”, a (2) bekezdés
szerint “a több utónévvel rendelkező személy”]
névváltoztatási jogát már oly mértékben korlátozza, hogy
gyakorlatilag annak rendelkezési jogát is elvonja. Az állam
ilyen mélységű beavatkozása a magánszférába kellő alkotmányos
indokkal már nem támasztható alá. Az államot – a fentiek
szerint – megilleti az a jog, hogy kéttagúra korlátozza az
adható (és viselhető) utónevek számát; ezt célzó jogalkotói
szabadsága azonban nem terjedhet addig, hogy – eltérést nem
tűrő módon – mindössze egy alkalommal adjon módot a
módosításra, illetőleg valamelyik utónév kizárólagos
viselésére, vagy az utónevek sorrendjének cseréjére. Ez
esetben tehát a kogens szabályozási mód maga jelent olyan
aránytalan korlátozást, amely kellő alkotmányos indokokkal
már nem támasztható alá. Méltányolható ugyan itt is az állam
arra irányuló törekvése, hogy az egységesség és a
jogbiztonság szempontjait (mint a közérdekűség lényeges
komponenseit) kifejezésre juttassa, ezt azonban nem teheti
meg úgy, hogy az alapvetően társadalmi determinációk uralma
alatt álló területen a jogosultakat megillető rendelkezései
jogot mindössze egyetlen egy esetben engedje érvényesülni.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza ugyanakkor: nincs
alkotmányossági szempontból jelentősége a változtatások
számának, azaz nem arról van szó, hogy kétszeri, háromszori
stb. módosítás lehetővé tétele már alkotmányos lenne.
Alkotmányellenesnek maga a kogens, eltérést nem tűrő
szabályozási mód tekinthető, amely az állam számára – kellő
alap nélküli – beavatkozást tesz lehetővé az állampolgárok
magánautonómiájába. Az állam a közérdekre hivatkozással
választhat olyan szabályozási módot és rögzíthet olyan
szabályozási tartalmat, amely az egységesség és jogbiztonság
szempontjainak érvényre juttatását célozza, ezt azonban nem
teheti meg úgy, hogy kategorikusan kizárja a későbbi –
módosítást célzó – magánkezdeményezéseket. Ez utóbbiakat
precízebb, differenciáltabb szabályozással, jogi és jogon
kívüli eszközökkel korlátozhatja, de nem teheti meg azt, hogy
ezek számát mindössze egyre korlátozza. Az ilyen állami
beavatkozás akár közérdekre is hivatkozó alkotmányossági
megfontolásokkal sem támasztható alá, az aránytalan sérelmet
okoz, amely – alapvető jogról lévén szó – megengedhetetlen
állami korlátozást jelent.
Tekintettel arra, hogy az Atvr. 28. § (1) és (2) bekezdése
ilyen tartalmú – fokozott védelmet érdemlő – rendelkezéseket
fogalmaz meg, az Alkotmánybíróság a kizárólag egyetlen
alkalomra szóló, kogens, korlátozó rendelkezéseket
megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság az Atvr. 28. § (1) bekezdésével
összefüggésben kiemeli: az Atvr. 28. § (1) bekezdésében írt
névmódosítás “ura” ez esetben is a kérelmező, s nem pedig az
állam nevében eljáró anyakönyvvezető. A “módosíthatja”
kifejezésnek tehát nem lehet olyan értelmet tulajdonítani,
hogy itt az állam (anyakönyvvezető) szabad belátása szerint
dönthetne. Itt is nem többről, mint regisztrálandó tényről
van szó, amelynek lényeges tartalmát a kérelmező állampolgár
(itt: a szülő), s nem pedig az állam (az anyakönyvvezető)
határozza meg.
2.9. Állampolgári alapjog korlátozását véli megállapíthatónak
az az indítvány is, amely szerint a hatályos szabályozás nem
biztosít jogorvoslatot az anyakönyvvezető eljárásával
szemben. Ez – állítja az indítványozó – ütközik az Alkotmány
70/K. pontjában foglalt rendelkezéssel, amelynek alapján az
alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá
a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami
döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.
Korábban már rámutatott az Alkotmánybíróság arra, hogy “az
általános személyiségi jog” részét képezi az önazonossághoz
és önrendelkezéshez való jog is [57/1991. (XI. 8.) AB
határozat, ABH 1991, 272, 279.] Az önrendelkezési jognak
pedig fontos tartalmi eleme – egyebek mellett – az egyén joga
arra, hogy az igény állapotába került alanyi jogait a
különböző állami szervek, vagy a bíróság előtt is
érvényesítse [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29,
35.]
Az Alkotmánybíróság a következők miatt utasítja el a bírói út
hiányát kifogásoló indítványt:
a) Ha magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú, kisebbséghez
nem tartozó [Nek. tv. 61. § (1) bekezdésében felsorolt
nemzetiségek] szülők olyan utónév anyakönyvezését kérik,
amelyet az utónévkönyv nem tüntet fel, az anyakönyvvezető –
alkotmányossági szempontból nem kifogásolható módon –
“szakértői” szakvéleményt kér a Magyar Tudományos Akadémia
Nyelvtudományi Intézetétől. Ez a vélemény azonban nem
hatósági, hanem szakértői állásfoglalás, amelynek alapján az
anyakönyvvezető dönt. Döntése ellen fellebbezni lehet a
Megyei (Fővárosi) Közigazgatási Hivatal vezetőjéhez, s ha ő
is elutasítja a szülők kérését, a közigazgatási bírósághoz
fordulhatnak jogorvoslatért.
b) Az anyakönyvi hatóságnak tájékoztatnia kell a szülőket,
hogy a kért név bejegyzésének megtagadása esetén – akár a
Nyelvtudományi Intézet elutasító szakvéleményének birtokában,
akár anélkül –, bírósághoz fordulhatnak.
c) A gyámhatóságnak a névviselést érintő határozata, illetve
az anyakönyvvezetőnek a név anyakönyvi bejegyzése vagy a
bejegyzés megtagadására vonatkozó döntése ellen az
államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló,
többszörösen módosított 1957. évi IV. törvény szerint
fellebbezéssel lehet élni, a másodfokú államigazgatási
határozat ellen pedig az érintettek a bírósághoz keresetet
nyújthatnak be.
Szemben tehát az indítványozó álláspontjával, lehetőség van a
bírói út igénybevételére. Erre tekintettel az
Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
2.10. Az egyik indítvány a Mtr. 4. §-át és az 5. § (1)
bekezdésében foglalt rendelkezések alkotmányosságát azon az
alapon is vitatja, hogy azok ütköznek az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében, 59. § (1) bekezdésében, 66. § (1) bekezdésében,
valamint 70/A. §-ában foglalt szabályokba. Úgy véli, hogy a
Mtr. e rendelkezései [“4. § Ha a feleség férje családi vagy
teljes nevét viseli, a férj nevének megváltoztatása reá is
kiterjed. 5. § (1) Férjes, elvált vagy özvegy nő a
házasságkötés folytán szerzett nevét névváltoztatással nem
változtathatja meg”] is sértik az Alkotmányt.
A nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának
felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott
egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény, kihirdetve az 1982. évi
10. törvényerejű rendelet által) 16. cikk 1. pontja
értelmében: “A Részes Államok kötelesek megtenni minden
szükséges intézkedést a nőkkel szemben a házassággal és a
családi kapcsolatokkal összefüggésben alkalmazott
megkülönböztetések kiküszöbölése végett és különösen
kötelesek a férfiak és nők egyenjogúságának alapján
biztosítani:”
“g) azonos személyes jogokat a férj és a feleség
viszonylatában, ideértve a családi név, a szakma és a
foglalkozás megválasztásának jogát is.”
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a nő említett
összefüggésben vizsgált névviselése (névhasználata) törvényi,
s nem pedig minisztertanácsi rendeleti szintű szabályozást
kíván. Az ő esetében is csak ezáltal realizálódhat az
Egyezségokmány 26. cikkében megfogalmazott elvárás, amelynek
értelmében “A törvény előtt minden személy egyenlő és minden
megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre.
Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést
tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony
védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés
ellen...”
A vizsgált esettel kapcsolatban az Alkotmánybíróság
megállapítja, hogy a házasságkötés ténye nem jelenti
automatikusan a névváltoztatás kötelezettségét is a nő
számára [Csjt. 26. § (1) bekezdés].
Ennek megfelelően a házasulandó nő szabadon mérlegelheti,
hogy felveszi-e házastársa nevét. Ha úgy dönt, hogy felveszi,
nem lesz alkotmánysértő az a jogszabályi előírás, amelynek
értelmében a felvett nevet nem változtathatja meg. A házasság
megszűnése után ismét szabad belátásától függ, hogy a felvett
nevet továbbra is viselni kívánja-e, vagy pedig leánykori
nevéhez tér vissza. A nő szabad választási akarata
korlátozásmentesen érvényesülhet. A névviseléshez való jog
megsértéséről csak akkor lehetne szó, ha ez a választási
lehetősége sem a házasság megkötésekor, sem annak – esetleges
– felbontásakor nem állna fenn.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Mtr. 4. §-ának,
5. § (1) bekezdésének alkotmányellenességének megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
2.11 Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapítja: a hatályos
magyar szabályozás nem elégíti ki maradéktalanul sem az
Egyezmény 16. cikk 1/g) pontjában, sem az Egyezségokmány 26.
cikkében írtakat. Ezek az egyezmények ugyanis – szemben a
hatályos magyar megoldással – nemcsak a nők, de a férfiak
számára is lehetővé teszik a házasságkötésük alkalmával a
névváltoztatáshoz való jogot.
Az Egyezmény szerint: “A Részes Államok ... kötelesek a
férfiak és a nők egyenlőségének alapján biztosítani: ...
azonos személyes jogokat a férj és a feleség viszonylatában,
ideértve a családi név, a szakma és a foglalkozás
megválasztásának a jogát is.”
Az Egyezségokmány 26. cikke értelmében: “A törvény előtt
minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga
van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a
törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden
személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell
biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen
például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb
vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni,
születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés.”
Az indítványokkal támadott rendelkezés nincs összhangban
ezekkel a – hazánk által is elfogadott és kihirdetett –
nemzetközi egyezményekkel, s az indítvánnyal támadott
rendelkezés ütközik az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében
foglalt rendelkezésébe is, amely szerint: “A Magyar
Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog
általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt
nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
Az Alkotmánybíróság megjegyzi: az Európai Emberi Jogi
Egyezményhez kapcsolódó bírói gyakorlatba is ütközik a
hatályos magyar szabályozás. [Lásd: Eur. Court MR, Burgherz
v. Switzerland judgment of 22. February 1994, Series A. no.
280-B.]
A külföldi megoldások már elmozdultak ebbe az irányba:
Belgiumban – szokásjog alapján – a feleség viselheti a férje
nevét, a férj pedig "kiegészítheti" a saját családi nevével a
felesége családi nevét; Franciaországban ugyan az
anyakönyvezett név "szent", a feleség felveheti férje nevét,
az a hivatalos iratain is szerepelhet, s a férj is
"hozzáteheti" nevéhez a felesége családi nevét; hivatalosan
azonban az anyakönyvezett adatok a mérvadóak; Görögországban
a társadalmi kapcsolataiban bármelyik házastárs használhatja
vagy hozzáteheti a saját családi nevéhez – a másik házastárs
hozzájárulásával – házastársa családi nevét is;
Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság az 1991. III. 5-
i határozatával [BGBI. I.s. 807] érvénytelenítette a BGB §
1355. Abs. 2. mondatát, amely akként rendelkezett, hogy
automatikusan a férj neve lesz a családi név akkor, ha a
házastársak nem határozzák meg kifejezetten a családi
nevüket; Svájcban a házastársak közös családi nevet
használnak, éspedig a férjét. A jegyesek azonban –
kérelmükre, s amennyiben azt törvényes érdekük indokolja –
engedélyt kaphatnak arra, hogy a házasságkötés pillanatától
kezdve családi névként a feleség nevét használják.
A Csjt. 26. §-ának rendelkezései ez idő szerint csak a nők
számára teszik lehetővé azt, hogy a házasságkötést követően
felvegyék a férjük nevét, míg arról a szabályozás hallgat,
hogy a férfiak is felvehetik-e feleségük családi nevét.
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó hatáskörét az
Abtv. 49. §-a szabályozza. Az Abtv. 49. §-a szerint
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a
jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát
elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv
jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi
felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az
alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény –
annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton
avatkozott bizonyos életviszonyokba és ezáltal az
állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai
érvényesítésének lehetőségétől. [22/1990. (X. 16.) AB
határozat, ABH 1990, 83, 86.] Az Alkotmánybíróság
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg
akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges garanciák
hiányoznak. [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227,
231.]
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló
alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha adott
tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI.
10.) AB határozat, ABH 1992, 204-205.], hanem akkor is ha az
adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból
levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik.
[22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113;
29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 128; 15/1998.
(V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132, 138.] A szabályozás
tartalmának hiányos voltából eredő alkotmánysértő mulasztás
megállapítása esetében is a mulasztás, vagy a kifejezett
jogszabályi felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában, a
feltétlen jogszabályi rendezést igénylő jogalkotói
kötelezettség elmulasztásán alapul. [4/1999. (III. 31.) AB
határozat, ABH 1999, 52, 57.]
Az Alkotmánybíróság “feltétlen jogszabályi rendezést igénylő
jogalkotási kötelezettségének” tekinti azt, hogy a jogalkotó
biztosítsa az Alkotmány 66. § (1) bekezdésében foglaltak
érvényesülését, nevezetesen: “A Magyar Köztársaság biztosítja
a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és
politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog
tekintetében.”
Tartalmi alkotmánysértést idéz elő tehát a Csjt. 26. §-a
azzal, hogy nem teszi lehetővé a férfiak számára is –
házasságkötésük után – feleségük családi nevének felvételét.
Tekintettel arra, hogy a Csjt. a Jat. megalkotása előtti
jogszabály, az Alkotmánybíróság utal az alábbiakra:
“A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban:
Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint: “E törvény nem érinti a
hatálybalépés előtt alkotott jogszabály, határozat, utasítás,
szabvány, ármegállapítás és jogi iránymutatás hatályát.” A
szakaszhoz fűzött indokolás a törvényalkotói szándékot a
következőképpen fogalmazza meg. “E rendelkezés célja az, hogy
a törvény alkalmazása ne okozzon zavart a jogéletben. A
törvény rendelkezéseit a hatálybalépése előtt kibocsátott
jogszabályok, határozatok, utasítások, jogi iránymutatások
vonatkozásában folyamatosan, azok felülvizsgálata során kell
átvinni a gyakorlatba.”
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat. szabálya nem
sérti az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem. Ellenkezőleg,
összhangban áll az Alkotmánynak a Magyar Köztársaság
jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével. A
jogállamiság egyik fontos tartalmi eleme a jogbiztonság,
amelynek megőrzését célozza a Jat. rendelkezése. [45/1991.
(IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 206, 207.]
Hozzáfűzte azonban ehhez az Alkotmánybíróság azt is, hogy:
“Az Alkotmánybíróság – a gyakorlatára vonatkozó elvi
állásfoglalása szerint [2/1991. (X. 29.) TÜ-áf.] – az 1987.
évi XI. törvény (a továbbiakban: JAT) hatálybalépéséig a
megalkotásuk időpontjában jogforrástani szempontból nem
alkotmányellenes, ám a későbbiek során alkotmányossági
szempontból elégtelenné vált jogforrási szinten megalkotott
jogszabályoknak kizárólag e formai alkotmánysértés címén
történő megsemmisítésétől tartózkodik ugyan, ha azonban a
formai alkotmánysértés tartalmi alkotmánysértéssel párosul, a
jogszabályt az utólagos normakontrolleljárás keretében
megsemmisíti. Az Alkotmánybíróságnak ez a gyakorlata
vonatkozik mind a felhatalmazás alapján kiadott, mind pedig a
felhatalmazó jogszabályokra.” [58/1991. (XI. 8.) AB
határozat, ABH 1991, 288, 289-290., 61/1995. (X. 6.) AB
határozat, ABH 1995, 317, 318.; 617/B/1995. AB határozat, ABH
1997, 814, 816.]
Az Alkotmánybíróság szerint a Csjt. 26. §-ában írt
rendelkezések biztosítják a nő számára a házasságkötés utáni
névváltoztatási jogot, nem adnak viszont lehetőséget a férfi
számára ahhoz, hogy maga is ugyanezt megtehesse. Erre
tekintettel az Alkotmánybíróság a Csjt. 26. §-ának
rendelkezéseit nem semmisítette meg, hanem – hiányos voltára
figyelemmel – vele kapcsolatban mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet állapított meg.
2.12. Az Alkotmánybíróság megállapítja: nem alkotmányellenes
a Csjt. 26. § (4) bekezdésének tartalma amiatt sem, hogy az
előírja: “új házasságkötés esetében a feleség volt férje
nevét a házasságra utaló toldással [(1) bekezdés a) és b)
pont] nem viselheti, és ez a joga akkor sem éled fel, ha
újabb házassága megszűnt.”
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem jár el tehát
alkotmányellenesen az állam akkor, ha a jogi szabályozás
révén nem nyújt segédkezet ahhoz, hogy megszűnt második
házasságát követően a nő (a 2.11. pontban írtakra tekintettel
akár a férfi is) újra felvehesse az első házasságában viselt
nevét. A közfelfogás, a társadalmi-történelmi hagyományok,
nemkülönben a névújrafelvétellel érintett további (korábbi
közelebbi-távolabbi) családtagok személyiségi jogainak
védelme elegendő alapot adnak arra, hogy az állam a jogi
szabályozásban a közérdeket megjelenítve elutasítsa az ilyen
tárgyú kérelmet. Éspedig e szabályozási önállóságát az a
körülmény sem befolyásolja, ha egyébként az érintett egykori
férj a névhasználathoz maga is hozzájárulna. Az
Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a választott, a
törvényben biztosított asszonynév – annak anyakönyvezése után
– a feleség saját nevévé válik, aki az anyakönyvezést
követően ezt a nevet nemcsak jogosult, de köteles is viselni,
mert ez identitásának egyik meghatározója. Tekintettel
azonban arra, hogy ez a jog – ami egyidejűleg kötelezettség
is – a feleség házasságkötéséhez kapcsolódik, indokolt, hogy
a törvény a névviselést a kapcsolat közvetlen, de legalábbis
közvetett – a volt házasságra utaló viszony – fennállásához
kösse. A volt feleség újabb házasságkötésével az előző
házasságához fűződő kapcsolata jogi értelemben teljesen
megszűnik. Újra házas, “férjezett” jogi státuszba kerül és ez
a státusza meghatározója lesz névjogának is, legalábbis
korábbi férjezett voltára utaló névviselése tekintetében. Ha
nem így lenne, a személy neve, amely individualitása és
identitása kifejezésére alkalmas, nem a valóságnak
megfelelően tűntetné fel családjogi státuszát. Ezért a Csjt.
26. § (4) bekezdését alkotmányossági szempontból az
indítványozó megalapozatlanul kifogásolja.
A házasság megszűnésével és új házasságkötéssel a korábbi
házasságra tekintettel viselt “származékos˛ név elveszíti
keletkezési alapját és az csak újabb, a megelőző férjjel
kötött ismételt házasság révén szerezhető vissza. Mindezek a
változások a feleség saját elhatározásából, saját döntései
alapján következnek be, s emiatt nem sértik az emberi
méltóság alapjogát. A támadott törvényi szabályok azáltal,
hogy többszöri házasság esetén csak a legutóbbi házasságban
szerzett, férjezett név használatára jogosítják fel a volt
feleséget, kifejezetten összhangban állnak az Alkotmány
házasságot védő rendelkezésével. Ezért az Alkotmánybíróság
nem állapította meg az emberi méltóság sérelmét, s az
indítványt elutasította.
Hangsúlyozza továbbá: az indítványozó által támadott törvényi
rendelkezések nem állnak értékelhető összefüggésben az
Alkotmánynak a jó hírnév, a magántitok és a személyes adatok
védelmére vonatkozó szabályaival sem.
A megkülönböztetés tilalmának – állított – sérelmét illetően
utal az Alkotmánybíróság arra az állandó gyakorlatára, amely
szerint az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdése azt a
követelményt támasztja a jogalkotóval szemben, hogy a jogok
és kötelezettségek megállapítása során köteles az azonos
helyzetben lévő jogalanyokat indokolatlan megkülönböztetés
nélkül, egyenlőkként kezelni [30/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 130, 136.]. Az indítványozó által
hivatkozott összefüggésben nincs szó azonos helyzetben lévő
jogalanyokról. Az Alkotmánybíróság a már hivatkozott
995/B/1990. számú határozatában megállapította, hogy a
házasságkötés elhatározása a házasulandók első közös döntése,
amelynek során a menyasszonynak nyilatkoznia kell a
házasságkötés után viselendő nevéről. A feleség választása
tehát a törvényben biztosított lehetőségek egyikének, a
leendő férj tudtával és hozzájárulásával történő
elhatározása, amelynek következtében a választott név a
feleség saját nevévé válik (ABH 1993, 515, 521.). Az a
törvényi rendelkezés tehát, amely szerint a házasság
megszűnése után a feleség volt férjének a nevét továbbra is
viselheti, annyit jelent, hogy – függetlenül a házasság
megszűnésétől – a házassággal megszerzett, saját nevét viseli
tovább. Vagyis a házasság felbontása nem eredményezi
automatikusan a névváltozás kényszerét. Más a helyzet azonban
akkor, ha az újabb házasságkötéssel a volt feleség korábban
sajátjaként viselt asszonynevét, illetőleg az annak
viselésére való jogosultságát elveszti. Ebben az esetben
saját nevévé az új házasságban viselt, a Csjt. 26. § (1)
bekezdés a)-d) pontja szerint választott újabb neve válik. A
kétféle helyzet tehát nem összehasonlítható, így a
megkülönböztetés tilalmának sérelme a támadott rendelkezésben
nem állapítható meg.
Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Csjt. 26. § (4)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Az indítványozó alkotmányellenesnek és megsemmisítendőnek
ítélte a Csjt. 26. § (5) bekezdését is, amely szerint: “Az
(1)-(3) bekezdés szerint választott név viselésétől eltérést
csak a névváltoztatásra jogosult hatóság engedélyezhet.”
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az idézett törvényi
rendelkezés és az Alkotmány indítványozó által hivatkozott
70/A. § (1) bekezdése között nincs tartalmi összefüggés; erre
tekintettel a Csjt. 26. § (5) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványt elutasította.
2.13. Az egyik indítványozó alkotmányellenesnek, ezért
megsemmisítendőnek ítélte az Atvr. 15. § (4) bekezdésében
foglalt rendelkezést is, amelynek értelmében: “A kiskorú
számára a gyámhatóság által kiadott előzetes házasságkötési
engedély a kiadástól számított hat hónapig érvényes.”
Az Alkotmánybíróság megállapítja: az indítványozó által
kifogásolt Atvr. 15. § (4) bekezdése és az Alkotmány általa
idézett 66. § (1) bekezdésének tartalma között értékelhető
összefüggés nincs. Erre tekintettel a hivatkozott rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
vonatkozó indítványt elutasította.
2.14. Egy másik indítványozó azt sérelmezte, hogy az
anyakönyvvezető az erre irányuló kérelem ellenére sem
anyakönyvezte második utónévként a Györgyike nevet,
hivatkozással arra, hogy az utónévkönyv szerint csak a
Györgyi név anyakönyvezhető. Tekintettel arra, hogy a Magyar
Utónévkönyv időközben felvette ezt a nevet a névjegyzékbe,
így ma már elhárult az akadály az utólagos névváltoztatás
elől. (Lásd Ladó János – Bíró Ágnes: Magyar Utónévkönyv,
Budapest, 1998. 180. old.)
Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt visszautasította.
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az előző pontokban leírt
anomáliák nagyobbik része a tárgykör alkotmányossági
követelményeket figyelmen kívül hagyó szétszórt, korszerűtlen
szabályozására vezethetők vissza. (Az elavultságra példa: az
Atvr. változatlanul tartalmazza azt a rendelkezést, amely
szerint az anyakönyvvezető köteles a házasságkötésnél a
közreműködést megtagadni, ha a tanácsadáson a házasulók nem
vettek részt; a házasságkötés előtti kötelező tanácsadás
ugyanakkor már régen megszűnt.)
A törvényhozónak meg kell teremtenie az összhangot a
kapcsolódó jogterületekkel, különös tekintettel a polgárok
személyi adat- és lakcímének nyilvántartásáról, a személyes
adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról
szóló, 1990 óta megalkotott új törvényekkel. E jogterületek
összhangjának megteremtése csak új (a névviselést és
névhasználatot is magában foglaló, alkotmányos kritériumokat
kielégítő) anyakönyvi törvény megalkotásával érhető el.
Az egyértelmű, ellentmondásmentes, egységes törvényi
szabályozás hiánya ma fontos személyiségi alapjogok sérelmét
idézi elő.
Az anyakönyvi nyilvántartás és igazgatás (és vele
összefüggésben a névviselés és névhasználat joga) jelenleg
csak részben alapul hatályos, kihirdetett jogi normákon,
egyes részeit – a magas szintű szabályozást igénylő
jogszabályi rendelkezéseket is – főhatósági állásfoglalások,
jogértelmezések köntösébe bújtatott latens szabályozási
formák pótolják.
A jogalkotónak magának kell tehát megtalálnia a helyes
megoldást, ami magától értetődően vonatkozik a törvényi
szabályozás tartalmára is.
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételére
vonatkozó rendelkezése az Abtv. 41. §-án alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1, 2, 3, 4,
5., valamint 6. d) pontjaival. Indokaim a következők:
1. A névjog összefoglaló címként szerepelhet a névvel
kapcsolatban felmerülő különböző jogi kérdések tárgyalásánál,
de nézetem szerint nem állapítható meg a névjog átfogó
alkotmányjogi kategóriájának léte, amelynek olyan
részjogosítványai lennének, mint a névválasztás,
névváltoztatás.
A névvel összefüggésben jelentkeznek alkotmányjogi kérdések,
ezek azonban nem vezethetők vissza azonos alapra, jogi
jellegük és szabályozásuk eltérő. Így például a házasságról,
a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 42. §-
ának (3) bekezdése szerint a gyermek utónevét a szülők
határozzák meg. A szülőknek az a joga, hogy gyermekük nevét
megválasszák, a családi viszonyokkal áll összefüggésben, az
Alkotmány 67. §-ának (2) bekezdésével hozható kapcsolatba,
nem az emberi méltóságra vezethető vissza. Az alapjoggá való
minősítésnek nem látom alapját, ami nem jelenti azt, hogy ne
jelentene adott esetben alkotmányjogilag vizsgálandó kérdést
e jog sérelme. Egyébként a gyermek nevének szülők által
történő meghatározását az Emberi Jogok Európai Bírósága a
magán- és családi élet körébe eső kérdésnek minősítette
(Guillot v. France ügyben 1996. október 24-én hozott
határozat, Bírósági Határozatok Emberi Jogi Füzetek 1997/4.
69-70.).
Más a megítélése a névhez való jognak. A 64/1991. (XII. 17.)
AB határozat az ember jogi alaphelyzetét vizsgálva
kifejtette, hogy az emberi léthez tartozik az emberi
méltósághoz való jog. Ez az emberi méltósághoz való jog
fejeződik ki az önrendelkezési jogban is, abban, hogy az
ember nem válhat tárggyá (ABH 1991, 297, 308.). Az emberi
méltóság kifejeződése az is, hogy alany voltát mástól
megkülönböztető megjelöléssel kifejezésre juttathassa, neve
lehessen. A másoktól megkülönböztető névhez való jog nemcsak
az embert illeti meg, hanem a jogalanyokat általában. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az alapvető jogok
az embereken kívül a jogi személyeket is általában megilletik
[21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 82.; 28/1991.
(VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 114.; 24/1996. (VI. 25.)
AB határozat, ABH 1996, 107, 110.]. A jogi személyeknél és
egyéb (nem természetes személy) jogalanyoknál ez az
azonosítás azonban szűkebb körű, mint az embernél, mert a
forgalombiztonság és a gazdasági verseny szempontjai
játszanak itt meghatározó szerepet. Ezzel szemben az embernél
a név nemcsak az áruforgalomban való részvétel, a verseny
tekintetében jelentős, hanem az emberi méltósággal
össszefüggő önazonosság szempontjából is. Ennek megfelelően
kell nagyobb védelmet élveznie az ember nevének.
A névváltoztatás joga az előzőekkel részben összefüggően,
részben attól eltérően jelentkezik. Az Emberi Jogok Európai
Bírósága a névváltoztatással kapcsolatban felmerülő
panaszokat a Rómában 1950. november 4-én kelt, az emberi
jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény
8. cikkével (magán- és családi élet védelmével)
összefüggésben vizsgálja, de nagyon széles mérlegelési
lehetőséget ismer el az egyes államok számára, hogy
megtagadják a hozzájárulást állampolgáraik névváltoztatási
szándéka esetén (ld. korábbi esetekre is hivatkozva Stjerna
v. Finland ügyben 1994. november 25-én hozott határozatot, 37-
38. pont). A névváltoztatás sajátos kérdései merülnek fel
házasságkötés esetén, ami státusváltozást jelent és
alkotmányjogilag is más szempontok figyelembevételét igényli,
mint a névváltoztatás egyéb eseteiben. A 995/B/1990. AB
határozat egyébként éppen a házasságkötéssel kapcsolatban
történő névváltoztatásról állapította meg, hogy itt az emberi
méltósággal és a jó hírnévvel való kapcsolat nem elég szoros
az alapvető jogként való elismeréshez (ABH 1993, 515, 522.).
A névváltoztatás nem házasságkötéshez kapcsolódó eseteiben a
korlátozás lényeges kérdése azon személyek névhez való
jogának védelme, akikkel azonos családnevet kíván felvenni a
névváltoztatásra készülő személy. A gazdasági életben
felmerülő versenyszempontokon túlmenően az önazonosság
sérelme igényel alkotmányjogi értékelést.
Az előzőekben említettektől eltérő természetű kérdéseket vet
fel a névhasználat joga. A névhasználat engedélyezése üzleti
célokra régóta ismert. Családnevek üzleti célra való
felhasználása tárgyában a Kúria több esetben hozott
határozatot [Balás P. Elemér, Személyiségi jog, In: Szladits
Károly /szerk./, Magyar Magánjog, I. 664-665]
2. Az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a
névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 28. §-
ának (1) és (2) bekezdésénél az alkotmányellenesség nézetem
szerint elsődlegesen abban áll, hogy az utónevet az
anyakönyvvezető módosítja. A névhez való jog emberi
méltóságon alapuló, önazonosságot kifejező természetével
ellentétben áll az, hogy az állam különböző szervei adják és
módosítják a személyek nevét. Az emberi méltóságon alapuló
szabályozási rendszerben az állam szervei csak
nyilvántartásba vehetik a választott nevet, ennek során
ellenőrzik, hogy a jogszabályban előírt feltételeket a
névválasztásnál, névváltoztatásnál megtartották-e, és ha a
szabályok megsértésére hivatkozva megtagadják a
nyilvántartásba vételt, akkor bírósághoz lehet fordulni. A
28. §-nak az anyakönyvvezető által történő névmódosítást
kimondó mindkét bekezdését nézetem szerint meg kellett volna
semmisíteni.
Külön vizsgálatot igényel egyébként a szülőknek az a joga,
hogy a gyermek nevét a megszületést követően később
megváltoztassák. A gyermekek önrendelkezési jogának
érvényesítésére nem a polgári jogi szerződésekre irányadó
cselekvőképtelen, korlátozottan cselekvőképes kategóriák
alkalmazása a megfelelő. Már a 14. életév betöltése előtt is
véleményt tud formálni a gyermek arról, változzék-e a neve,
és ha igen, mi legyen az új neve.
3. A határozat rendelkező részének 4. pontja több 1955-ből
származó jogszabályt helyez hatályon kívül a szabályozás nem
megfelelő szintje miatt. Az Alkotmánybíróság – 1991-ben
kialakított álláspont szerint – tartózkodik a jogalkotásról
szóló 1987. évi XI. törvény hatálybalépése előtt megalkotott
jogszabályok megsemmisítésétől, ha e jogszabályok
megalkotásuk idején jogforrástani szempontból nem voltak
alkotmányellenesek és csak később váltak elégtelenné a
jogforrási szint alacsony volta miatt [58/1991. (XI. 8.) AB
határozat, ABH 1991, 288, 289-290.]. A 4. pontban felsorolt
jogszabályokat tehát nem kellett volna megsemmisíteni.
Kivételt jelent azonban a névváltoztatásról szóló 11/1955.
(II. 20.) MT rendelet 1. §-a, mert ennek alapján a magyar
állampolgár családi és utónevét a belügyminiszter
megváltoztatja. Az előző pontban kifejtettek szerint az ember
nevét az állam nem változtathatja meg, ezért ez a szabály
alkotmányellenes és ezen az alapon megsemmisítendő. Szintén
kivételt jelent a 2/1982. (VIII. 14.) MT-TH rendelkezés 48. §-
ának (3) bekezdése, amely azért alkotmányellenes és
megsemmisítendő, mert magasabb szintű jogszabállyal
ellentétes rendelkezést tartalmaz.
4. A határozat rendelkező részének 5. pontjától eltérően
véleményem szerint nem áll fenn mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenes helyzet. A 995/B/1990. AB határozat már
foglalkozott a házasságkötéskor megváltoztatott nevek
kérdésével. Rámutatott arra, hogy az asszonyok neve a XVIII.
század végén kialakult szokásoknak megfelelően jelezte a
házasságkötéssel beállott változást. A kialakult megoldás a
nő társadalmi helyzetével állt összefüggésben, és a
névváltozással a gyermekek jogállása és a vagyoni
következmények kapcsolatban álltak. A nő férjezett státusának
tanúsítása, a gyermekek családi státusa ma is indokolttá
teheti azt a hagyományos megoldást, amelynél a feleség a
férje nevének felvételével, -né toldattal vagy a saját
nevének a férj nevéhez való kapcsolásával jelzi a családi
kapcsolatot (ABH 1993, 515, 521-522.). Ez a megoldás tehát
nem jelent indokolatlan megkülönböztetést a férjjel szemben.
A 9/1990. (IV. 25.) AB határozat már kifejtette azt, hogy nem
minden megkülönböztetés tiltott. A megkülönböztetés tilalma
csak azt jelenti, hogy az emberi méltóság alapjogát nem lehet
sérteni (ABH 1990, 46, 48.). A történelmi hagyományokra és a
női nem sajátosságaira tekintettel a pozitív diszkriminációt
is alkotmányosnak fogadta el a 46/1994. (X. 21.) AB határozat
(ABH 1994, 260, 267.). A nem alapjogokat érintő
megkülönböztetésről pedig a 857/B/1994. AB határozat azt
fejtette ki, hogy csak akkor alkotmányellenes, ha az önkényes
vagy indokolatlan (ABH 1995, 716, 717.).
A jelen esetben a férj névváltoztatása nem alapjog, a
megkülönböztetés nem önkényes. A támadott jogszabály nem
alkotmányellenes, és a keletkezett helyzet sem az. Az
indítványokat tehát el kellett volna utasítani.
5. A határozat rendelkező része a 6. d) pontban elutasítja az
indítványokat. Az ebben a pontban tárgyalt névváltoztatásról
szóló 11/1995. (II. 20.) MT rendelet 4. §-a szerint a férj
nevének megváltoztatása kiterjed a feleségre is, ha a feleség
a férje családi vagy teljes nevét viseli. Ez a szabály
lehetővé teszi, hogy egy asszonynak a nevét megkérdezése és
hozzájárulása nélkül más megváltoztassa. Az emberi méltóságon
nyugvó névhez való jog sérelmét jelenti ez a szabály. A
családvédelmi szempontok indokolttá teszik azt, hogy a család
tagjai azonos névvel rendelkezzenek, de ezt az eredményt más
úton is el lehet érni. Az önrendelkezést, önazonosítást sértő
ezt a szabályt meg kellett volna semmisíteni.
Az említett rendelet 5. §-a szerint a férjes, elvált vagy
özvegy nő a házasságkötés folytán szerzett nevét
névváltoztatással nem változtathatja meg. A családvédelmi
szempontok ebben az esetben is a névváltoztatás korlátozását
indokolhatják, a teljes tilalmat azonban nem. A jog olyan
megszüntetéséről van szó, amelynél sem a szükségesség, sem az
arányosság nem állapítható meg. Ezért ezt a rendelkezést is
meg kellett volna semmisíteni.
Budapest 2001. december 3.
Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom.
Dr. Bagi István
alkotmánybíró
A különvéleményhez – annak 4. pontja kivételével –
csatlakozom.
Dr. Németh János
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének
1. pontjával. Álláspontom szerint a névjog az Alkotmány XII.
fejezetében foglaltak alapján nem tekinthető alapvető jognak.
Egyetértek azzal, hogy a határozat az egyén autonómiájának
védelméből indul ki. Ebből azonban arra a következtetésre
kellett volna jutni, hogy nincs olyan tényállás azaz
jogszabály, amely indokolná, hogy az általános személyiségi
jogból az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi értelemben vett,
az állami beavatkozás ellen védő tartalommal rendelkező,
elvont névjogot (egyéb elemeivel együtt) vezessen le. Nem
indokolható az sem, hogy az Alkotmánybíróság ezt a levezett
névjogot alapvető jognak minősítse és ekként részesítse
védelemben. Ehhez képest a rendelkező rész 1. pontja utolsó
mondatában szereplő “egyéb elemek” levezetését sem látom
megalapozottnak.
A névviselésről a házasságról, a családról és a gyámságról
szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) és az
anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a
névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet (a
továbbiakban: Atvr.) rendelkezik.
Sem a Csjt., sem az anyakönyvre vonatkozó szabályok –
bizonyos kivételektől eltekintve – nem keletkeztetnek vagy
alakítanak családi vagy utónevet. A Csjt. ebben a körben
arról rendelkezik, hogy a gyermek családi nevéül kinek a
családi nevét lehet megállapítani és a gyermek utónevét ki
jogosult meghatározni. Az anyakönyvezés szabályai csupán arra
köteleznek, hogy a személy keletkezett családi és utónevét
nyilvántartásba vegyék.
Ezt fejezi ki a jogszabály akkor, amikor úgy rendelkezik,
hogy az anyakönyvbe azt a családi és utónevet kell
bejegyezni, amely az érintett személyt a születés, a
házasságkötés vagy a haláleset időpontjában megillette.
Az anyakönyv hatósági nyilvántartás, amely – az ellenkező
bizonyításáig – közhitelűen tanúsítja a benne feljegyzett
adatokat, illetőleg azok változását. A nyilvántartásba vett
név arra szolgál, hogy a személy a köz előtt is, hivatalos
kapcsolataiban, ezen a néven jelenjen meg.
A “névjog” a különös személyiségi jogok egyike, személyek
egymás közötti – és nem az államhoz való – viszonyát rendezi.
A névjogot vagy másképpen névviselési jogot a Ptk. 77. §-a
szabályozza. A polgári jog szabályai szerint mindenkinek joga
van a névviseléshez. A névviselési jog tiltja a jogosulatlan
névhasználatot, védi a személyt attól, hogy más a nevét
jogosulatlanul használja.
A polgári jog megengedi, hogy a személy a magánszférában
tetszése szerint felvett nevet is viseljen, ha ez mások jogát
nem sérti. A névviselési jog a nyilvántartásba vett és a
felvett nevet is egyaránt védi. A polgári jogi védelem
szempontjából nem szükséges, hogy a név a közjog szabályai
szerint is nyilvántartásba vehető legyen és az sem, hogy a
felvett nevet nyilvántartásba vegyék. A nyilvántartásba
vételnek tehát nem a védelem az oka, hanem egyes állami
feladatok ellátásával függ össze.
A személynek a magánszférában viselt neve és az anyakönyvbe
bejegyzett családi és utóneve egybeeshet és el is térhet
egymástól.
Az Alkotmányban megfogalmazott “általános személyiségi jog”,
az emberi méltósághoz való alapvető jog nem a személyek
egymás közötti viszonyára vonatkozik, hanem a személyeknek az
államhoz való viszonyára. Ez a jog az illetéktelen állami
beavatkozás ellen védi a magánszférát. Az Alkotmánybíróság
gyakorlata szerint az általános személyiségi jogot az egyén
autonómiájának védelmére lehet felhívni, ha az adott
tényállásra a nevesített alapvető jogok egyike sem
alkalmazható.
Alkotmányossági kérdést – megfelelő indítvány alapján – ezért
az jelenthetne, hogy a személy milyen esetekben hivatkozhat
autonómiájának védelme érdekében alapos okkal arra, hogy
jogszabály tegye lehetővé számára a viselni kívánt név állami
nyilvántartásba vételét azért, hogy így mások előtt,
hivatalos kapcsolataiban is, ezen a néven jelenhessen meg.
2. Nem értek egyet a rendelkező rész 5. pontjában
foglaltakkal sem, mert álláspontom szerint alkotmányossági
szempontból nem szükséges az, hogy a törvényhozó a Csjt. 26.
§-ában tegye lehetővé, hogy a házasságkötést követően a férj
is viselhesse felesége családi nevét.
Sem az Alkotmány 7. § (1) bekezdése vagy 70/A. §-a, sem az
Egyezmény 16. cikk 1/g) pontja vagy az Egyezségokmány 26.
cikke rendelkezéseit nem lehet akként értelmezni, hogy a
férfiakra és a nőkre nézve a szabályozásnak mindenben
azonosnak kell lennie. A nőkkel szembeni megkülönböztetést
tiltó Egyezmény értelmében “a nőkkel szemben .....
alkalmazott megkülönböztetések kiküszöbölése végett”
kötelesek a Részes Államok minden szükséges intézkedést
megtenni és azonos személyes jogokat biztosítani, “ideértve a
családi név ... megválasztásának a jogát is”.
A Csjt. 26. §-a megfelel ennek a követelménynek. A szabály
értelmében házasságkötéssel összefüggő névváltoztatás joga a
házastársak közül a feleséget illeti meg, a menyasszony a
névviselésről nyilatkozni köteles. A feleségnek a
házasságkötéssel kapcsolatos névváltoztatási joga egyben
kötelezettséget is jelent abban az értelemben, hogy a
szabadon választott névhez kötve van. Ezt a kötelezettséget
fogalmazza meg a Csjt. 26. § (5) bekezdése, amely szerint a
választott név viselésétől eltérést csak a névváltoztatásra
jogosult hatóság engedélyezhet.
Az Egyezségokmány 26. cikke és az Európai Emberi Jogi
Egyezmény 14. cikke általános diszkrimináció-tilalmat
fogalmaz meg, e rendelkezések névváltoztatáshoz való jogról
nem szólnak. Nem minden megkülönböztetés jelent tiltott
diszkriminációt, hanem csak az, amelynek nincs objektív és
ésszerű oka. A többségi határozatban felhívott nemzetközi
egyezmények nem írják elő, hogy a névváltoztatáshoz való
jogot a férfiak számára is biztosítani kell a házasságkötésük
alkalmával. Elegendő, ha a jogszabályok esélyt adnak arra,
hogy a férj felvehesse felesége családi nevét.
Alkotmányossági kérdést a diszkrimináció-tilalommal
összefüggésben az jelenthetne, ha a jogszabályok kizárnák,
hogy a férj a felesége családnevét vegye fel, mert ugyanezt a
nők számára a szabályok a fentiek szerint lehetővé teszik. A
névváltoztatásra vonatkozó rendelkezések általános szabályai
házasságban élő férfiak számára is lehetővé teszik a
névváltoztatást és nem zárják ki eleve azt, hogy a férj
felesége családnevét vegye fel. A családi név
megváltoztatására irányuló kérelemben feleségük családi nevét
is megjelölhetik használni kívánt új névként. Nem
alkotmányellenes az, ha a férfiak vonatkozásában a
szabályozás nem a Csjt. 26. §-ában nyer megfogalmazást, hanem
a névváltoztatás során nyílik a jogszabályban
megfogalmazottak szerint lehetőség feleségük családi nevének
felvételére.
Mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megállapításának mindezekre figyelemmel nem lett volna helye.
Budapest, 2001. december 3.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
. |