English
Hungarian
Ügyszám:
.
1150/B/1991
Előadó alkotmánybíró: Kiss László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 58/2001. (XII. 7.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2001/527
.
A döntés kelte: Budapest, 12/03/2001
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában  –  dr.
      Bagi  István,  dr. Harmathy Attila, dr. Németh János  és  dr.
      Tersztyánszkyné     dr.     Vasadi     Éva     alkotmánybírók
      különvéleményével – meghozta a következő

                              határozatot:
                                   
      1. Az Alkotmánybíróság megállapítja:
      A  névjog az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt  emberi
      méltóságból levezethető alapvető jog.
      Minden    embernek    elidegeníthetetlen    joga    van    az
      (ön)azonosságát  kifejező saját névhez és annak  viseléséhez.
      Ez a jog az állam által nem korlátozható.
      A  névjog  egyéb  elemei – így különösen  a  névválasztás,  a
      névváltoztatás,   a   névmódosítás  –   a   jogalkotó   által
      alkotmányosan korlátozhatók.

      2.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az anyakönyvekről,
      a  házasságkötési eljárásról és a névviselésről  szóló  1982.
      évi  17.  törvényerejű  rendelet  28.  §-ának  (1)  bekezdése
      “egyszer...”  szövegrésze  alkotmányellenes,  ezért   ezt   a
      rendelkezést 2002. december 15-e napjával megsemmisíti.
      E    rendelkezés    hatályban   maradó    szövegrésze:    “Az
      anyakönyvvezető  –  a szülők kérelmére  –  a  14  éven  aluli
      kiskorú személy utónevét módosíthatja.”

      3.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az anyakönyvekről,
      a  házasságkötési eljárásról és a névviselésről  szóló  1982.
      évi  17. törvényerejű rendelet 28. §-ának (2) bekezdése  “...
      egyszer  ...”  szövegrésze  alkotmányellenes,  ezért  ezt   a
      rendelkezést 2002. december 15-e napjával megsemmisíti.
      E  rendelkezés  hatályban  maradó  szövegrésze:  ”Ha  a  több
      utónévvel    rendelkező    személy   valamelyik    utónevének
      kizárólagos viselését vagy az utónevek sorrendjének  cseréjét
      kéri,  az  alapbejegyzést  az  anyakönyvvezető  módosítja.  A
      módosítást  követően  az anyakönyvben legfeljebb  két  utónév
      maradhat.”

      4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a névváltoztatásról
      szóló   11/1955.   (II.   20.)  MT   rendelet   1.   §-a,   a
      névváltoztatásról  szóló  11/1955.  (II.  20.)  MT   rendelet
      végrehajtásáról,  valamint a névviseléssel kapcsolatos  egyes
      kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet  4.
      és  5.  §-a,  valamint  az anyakönyvekről,  a  házasságkötési
      eljárásról és a névviselésről szóló 2/1982. (VIII.14.)  MT-TH
      rendelkezés  48.  §.  (3)  bekezdése alkotmányellenes,  ezért
      ezeket   a   rendelkezéseket  2002.  december  15-e  napjával
      megsemmisíti.

      5.    Az    Alkotmánybíróság    megállapítja:    mulasztásban
      megnyilvánuló  alkotmányellenes  helyzet  jött  létre   annak
      következtében,   hogy  az  Országgyűlés  a   házasságról,   a
      családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 26.  §-
      ában  nem  tette lehetővé, hogy a házasságkötést  követően  a
      férj is viselhesse felesége családi nevét.
      Az   Alkotmánybíróság   felhívja   az   Országgyűlést,   hogy
      szabályozási feladatának 2002. december 15-éig tegyen eleget.

      6. Az Alkotmánybíróság:
      a)  a  névviselés  és  névváltoztatás  tárgyában  jogorvoslat
      hiányát kifogásoló, Alkotmány 70/K. §-ának sérelmét állító,
      b)  az  anyakönyvekről,  a  házasságkötési  eljárásról  és  a
      névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 15. §
      (4)  és  27.  §  (2)-(4)  bekezdéseiben  foglalt  rendelkezés
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló,
      c) a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi
      IV. törvény 26. § (4) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezés
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló,
      d)  a  névváltoztatásról szóló 11/1955. (II. 20.) MT rendelet
      4.  §-ában  és  5.  §  (1) bekezdésében  foglalt  rendelkezés
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló,
      e)  a névváltoztatásról szóló 11/1995. (II. 20.) MT. rendelet
      végrehajtásáról,  valamint a névviseléssel kapcsolatos  egyes
      kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet  1.
      §-a      alkotmányellenességének      megállapítására      és
      megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
      7. Az Alkotmánybíróság azokat az indítványokat, amelyek:
      a) a törvényerejű rendeleti szintű szabályozás,
      b)       a      “Magyar      Utónévkönyv”      alkalmazásának
      alkotmányellenességét állítják, elutasítja.

      8.  Az  Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely a Györgyike
      utónév  anyakönyvezését  megtagadó  határozatot  kifogásolja,
      visszautasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás
                                     I.
                                     
        Az Alkotmánybírósághoz a névviselés, névváltoztatás tárgyában
        több   indítvány   érkezett,  amelyeket  az  Alkotmánybíróság
        egyesített és egy eljárásban bírált el.

        1.  Az egyik indítványozó az anyakönyvekről, a házasságkötési
        eljárásról   és   a  névviselésről  szóló   1982.   évi   17.
        törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Atvr.) 27. és 28. §-ai
        egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását és
        ennek nyomán e rendelkezések megsemmisítését kérte.
        Álláspontja szerint e kérdés törvényerejű rendeletben történő
        szabályozása  ellentétes  a Magyar Köztársaság  Alkotmányáról
        szóló  1949.  évi  XX.  törvény 8. § (2) bekezdésével,  amely
        szerint  a  Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra  és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
        Úgy    véli,   hogy   a   törvényerejű   rendelet   korlátozó
        rendelkezései   ellentétesek   az   Alkotmány   67.   §   (2)
        bekezdésének tartalmával is, amelynek értelmében  a  szülőket
        megilleti  az  a  jog,  hogy a gyermeküknek  adandó  nevelést
        megválasszák. Hivatkozik továbbá arra is, hogy  az  Alkotmány
        68.  §  (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság védelemben
        részesíti  a  nemzeti  és  etnikai kisebbségeket,  biztosítja
        kollektív   részvételüket  a  közéletben,  saját   kultúrájuk
        ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást,  a
        saját nyelven való névhasználat jogát. Álláspontja szerint  a
        névhasználati  jog  megilleti a  magyar  nemzetiségűeket  is.
        Ennek  reményében az indítványozó azzal a kérelemmel  fordult
        az  anyakönyvi hivatalhoz, hogy gyermekük második utóneveként
        a  Györgyike  nevet  anyakönyvezzék. Ezt a  nevet  a  családi
        hagyományok  folytatásaként kívánták  az  újszülöttnek  adni,
        tekintettel  arra, hogy már a kislány nagyanyja, dédnagyanyja
        és  üknagyanyja is ezt a nevet viselte. Az anyakönyvvezető  a
        kérést  arra  hivatkozással tagadta meg, hogy csak  a  "Ladó-
        féle"  Utónévkönyvben szereplő Györgyi név  bejegyzésére  van
        mód;  ezért  ezt  a nevet is anyakönyvezte.  Az  indítványozó
        szerint  az  emberi jogok durva megsértése viszont  az,  hogy
        valaki  nem  viselheti ősei nevét. Ez a helyzet –  állítja  –
        ellentétes  az  Alkotmány  8. § (1)  bekezdésével  is,  amely
        szerint  a  Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait;  ezek  tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        Alkotmányellenesnek  tartja  továbbá   azt   is,   hogy   nem
        jogszabály tartalmazza az anyakönyvezhető neveket. Hivatkozik
        még   arra,   hogy   a   jogszabály  nem  biztosít   bírósági
        jogorvoslati   lehetőséget  az  anyakönyvvezető   eljárásával
        szemben. Ez – mondja – ellentétes az Alkotmány 70/K.  §-ával,
        miszerint  az  alapvető  jogok megsértése  miatt  keletkezett
        igények,  továbbá a kötelességek teljesítésével  kapcsolatban
        hozott   állami  döntések  elleni  kifogások  bíróság   előtt
        érvényesíthetőek.
        Az  indítványozó hangsúlyozza, hogy már a névválasztás  során
        védeni kell a gyermekek jogait, garanciákat kell nyújtani  az
        esetleges  hátrányos  szülői  névválasztás  megelőzésére  [az
        Alkotmány 67. § (1) bekezdésére figyelemmel] azonban – mondja
        – ennek a szabályozása is törvényi formát kíván.

        2.  A második indítványozó a névváltoztatásról szóló 11/1955.
        (II.  20.)  MT rendelet (a továbbiakban: Mtr.),  valamint  az
        annak  végrehajtásáról és a névviseléssel  kapcsolatos  egyes
        kérdések rendezéséről szóló 2/1955. (IV. 23.) BM rendelet  (a
        továbbiakban:  Bmr.)  alkotmányossági felülvizsgálatát  kérte
        arra  hivatkozással, hogy – állítása szerint –  e  rendeletek
        egyes szabályai sértik a személyiségi jogokat és így magát az
        Alkotmányt is. Ilyenekként idézi az Mtr. 1. §-át, valamint  a
        Bmr.  1.,  4.  és  5. §-át. Úgy gondolja, hogy  a  névviselés
        szorosan a személyhez kötött jog, amely nem tehető függővé  a
        belügyminiszter  akaratától; a családi  név  megválasztásánál
        sérelmezi  továbbá a külön engedélyezési kötelezettséget,  de
        alkotmányellenesnek tartja azt is, hogy az állampolgárok  nem
        változtathatják meg tetszésük és belátásuk szerint a nevüket.

        3.  A  harmadik indítványozó az Mtr. 4. §-ának és  5.  §  (1)
        bekezdése   alkotmányellenességének   megállapítását   és   e
        rendelkezések  megsemmisítését a  következőkre  hivatkozással
        kérte:
        – az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető jogokra
        és  kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja
        meg,   alapvető   jog   lényeges   tartalmát   azonban    nem
        korlátozhatja;
        –  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint minden  embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelytől önkényesen senkit sem lehet megfosztani;
        –  az  Alkotmány  59.  §  (1) bekezdése értelmében  mindenkit
        megillet  a  jó  hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez,
        valamint  a magántitok és a személyes adatok védelméhez  való
        jog;
        –  az  Alkotmány  66.  §  (1) bekezdése alapján  Magyarország
        biztosítja  a férfiak és a nők egyenjogúságát minden  polgári
        is kulturális jog tekintetében;
        –  az  Mtr.  rendelet hivatkozott rendelkezései  ütköznek  az
        Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakkal.

        4.  A  negyedik indítványozó az Atvr. 27. § (2)  bekezdésének
        megsemmisítését  kérte  azon az  alapon,  hogy  az  sérti  az
        "emberi jogokat". Hivatkozik arra, hogy az Alkotmány 54.  §-a
        "általánosságban   kimondja",  hogy  a   Magyar   Köztársaság
        tiszteletben tartja az emberi jogokat, továbbá utal a Polgári
        Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a  továbbiakban:
        Ptk.)   77.   §-ának  (1)  bekezdésére  is,   amely   szerint
        mindenkinek joga van a névviseléshez.
        Úgy  ítéli  meg,  hogy az Alkotmány és a  Ptk.  értelmében  a
        névviselés  az  ember egyik legszemélyesebb  joga:  "mindenki
        olyan  nevet  viselhet,  amit  szüleitől  kapott,  vagy  maga
        választ  magának,  hogy  utódaira hagyja".  A  névviselést  –
        mondja  –  nem  lehet korlátozni. Számtalanszor  előfordul  –
        állítja  –, hogy valaki a kapott családi nevéhez más  családi
        nevet    is    szeretne    hozzáfűzni,    ezáltal    szeretné
        megkülönböztetni a családját más családoktól. Így például "az
        apja  nevét  viselő  személy szívesen  viselné  másod-családi
        névként   a  közéletből,  vagy  egyéb  okból  családi   nevén
        közismert anyjának családi nevét". Az indítványozó szerint ez
        különösen  akkor  lenne indokolt, amikor "a  személy  Kovács,
        Kiss,  vagy Nagy családi neveket kapott apja után és utódaira
        az anyja nevét is szívesen áthagyakozná".

        A  probléma megoldása – véli az indítványozó – nemcsak  jogi,
        hanem etikai kérdéssé is válik, sőt a kettős családi név egy-
        egy  családnak a társadalomban való elhelyezkedését is nyomon
        tudja  követni. (Pl. szakmai dinasztiák alapítása). A  kettős
        családi  név tehát – mondja – sokszínűséget biztosíthatna  az
        ország életében. Mindezt – szerinte – megakadályozza az Atvr.
        27.   §  (2)  bekezdése,  ezért  kéri  annak  hatályon  kívül
        helyezését.

        Az    Alkotmánybíróság    az    indítványt    megküldte     a
        belügyminiszternek.

        5.  Az  ötödik  indítványozó az Atvr. 42. §  (1)  bekezdésben
        foglalt  felhatalmazás alapján kiadott, az anyakönyvekről,  a
        házasságkötési  eljárásról és a névviselésről  szóló  2/1982.
        (VIII.14.) MT-TH rendelkezés (a továbbiakban Atvr.Vhr.) 48. §
        (3)  bekezdésének megsemmisítését kéri, állítva,  hogy  annak
        tartalma  magasabb szintű jogszabályba, az Atvr.  31.  §  (1)
        bekezdésébe  ütközik. Úgy látja, hogy “míg a  magasabb  rendű
        jogszabály  csak arról beszél, hogy bizonyos  betűjeleket  el
        kell  hagyni  az  anyakönyvezés során, az alacsonyabb  szintű
        rendelkezés  már  a  név  megváltoztatásának  jogát   is   az
        anyakönyvvezető  kezébe  adja  azzal,  hogy  meghatározza   a
        betűjel  egyetlen lehetséges helyét, méghozzá a név  elején.”
        Ezzel – állítja – egyrészt korlátozza a kérelmező névviselési
        jogát, másrészt megváltoztatja azokat a neveket, amelyekben a
        megkülönböztetés  a  felmenőket illetően korábban,  iratokkal
        igazolhatóan a családi név után került anyakönyvezésre. Ezért
        a kérelmező inkább nem is választja a betűjelzés bejegyzését,
        hiszen  az  számára teljesen idegen lesz, s az  még  a  saját
        családjától is megkülönböztetné.
        Az  indítványozó  esetében a család – a  dédapáig  igazolható
        módon  visszavezethetően – a Tóth Gy. nevet  viselte  családi
        névként.  Ezt  a  nevet a Belügyminisztérium  Állampolgársági
        Főosztálya    a   N-18/2/1998.   számú   határozatában    nem
        engedélyezte,  utalva  arra, hogy az Atvr.  Vhr.  48.  §  (3)
        bekezdése értelmében megkülönböztető betűjelet csak a családi
        nevet   megelőzően  lehet  anyakönyvezni,  s  ettől   eltérni
        névváltoztatási eljárásban sem lehet.
        A  kérelmező szerint teljesen indokolatlan korlátot állít fel
        és  az  ember  identitásához való jogát sérti a betű  helyére
        vonatkozó iménti előírás. Úgy gondolja, hogy a más sorrend új
        nevet is keletkeztet. Márpedig – mondja – az Atvr. 31. §  (1)
        bekezdése  –  amely  szerint igazolni kell  a  szülő  vagy  a
        nagyszülő  megkülönböztető betűjellel való anyakönyvezését  –
        éppen  arra  irányul, hogy megőrizze a család által  használt
        nevet.

        Hiába a hiteles dokumentum – állítja –, ha az anyakönyvvezető
        az  Atvr.  Vhr.  48. § (3) bekezdése alapján  úgyis  eltérhet
        tőle.  Álláspontja szerint a hatóságnak ez a  jogosítványa  a
        közhitelesség elvével sem egyeztethető össze. Felveti továbbá
        azt  is,  hogy  ez  a megoldás ütközik a jogalkotásról  szóló
        1987.  évi  XI.  törvény  (a továbbiakban:  Jat.)  1.  §  (2)
        bekezdésében  írt  rendelkezésbe  is,  amelynek   értelmében:
        “alacsonyabb   szintű  jogszabály  nem  lehet  ellentétes   a
        magasabb  szintű  jogszabállyal”.  A  kifogásolt  rendelkezés
        ugyanis  –  állítja –, olyan korlátozást vezet be, amely  nem
        következik  az  Atvr.  szabályaiból, hanem  éppen  ellentétes
        azzal.

        6.  A  hatodik indítványozó azt kifogásolja, hogy a  hatályos
        jogi szabályozás – a házasságról, a családról és a gyámságról
        szóló  1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.)  26.  §-
        ának  (4), (5) bekezdése – nem teszi lehetővé a számára, hogy
        –  megszűnt második házasságát követően – ismét felvehesse az
        első  házasságában  viselt (férjezett) nevét.  Ezt  annál  is
        inkább sérelmezi, mivel első férje egyébként ehhez megadná  a
        hozzájárulását  is. Kifogásolja továbbá az  indítványozó  azt
        is,  hogy az általa támadott jogszabályi rendelkezések kogens
        szabályok, s az azoktól való eltérésre, kivétel alkalmazására
        nincs  mód. Álláspontja szerint a Csjt. e kivételt nem  tűrő,
        kategorikusan   tiltó   rendelkezései   sértik   az    emberi
        méltósághoz való alapvető jogot és a személyiségi jogokat, de
        szerinte  sérelmet  szenved a magántitokhoz  és  a  személyes
        adatok  védelméhez fűződő alkotmányos jog is.  Úgy  gondolja,
        hogy  a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik az, hogy
        a  Csjt. a feleségnek a házassága megszűnése után is lehetővé
        teszi  volt férje teljes nevének a házasságra utaló toldással
        való   viselését,   éspedig  a  volt  férj   hozzájárulásának
        esetleges hiánya ellenére is. Ugyanakkor – mondja – a második
        házasság   felbomlása   után  a   törvény   az   előző   férj
        hozzájárulása ellenére is megtiltja a volt feleségnek  előbbi
        férje  nevének a házasságra utaló toldással való használatát.
        Ebben  az  összefüggésben utalt az indítványozó  a  Ptk.  ama
        rendelkezésére, amely szerint a személyhez fűződő jogokat nem
        sérti  az  a  magatartás,  amelyhez a  jogosult  hozzájárult,
        feltéve, hogy a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket  nem
        sért  vagy nem veszélyeztet. Mindezekre figyelemmel  kéri  az
        altala         támadott        törvényi         rendelkezések
        alkotmányellenességének a megállapítását.

        7.  Három  indítványozó a Csjt. névviselésre  vonatkozó  azon
        rendelkezéseit sérelmezi (26. §), amelyek szerint a  férfi  –
        házasságkötése esetén – nem viselheti felesége családi nevét.
        Ezek  az  indítványok  azt állítják,  hogy  mindez  hátrányos
        megkülönböztetést jelent a férfi számára.
        A  három indítványozó egyike az Atvr. 15. § (4) bekezdését is
        alkotmányellenesnek tartja, szerinte az az  Alkotmány  66.  §
        (1) bekezdésének rendelkezésébe ütközik.

        Az  Alkotmánybíróság kérdést intézett a családi  név  egyházi
        anyakönyvezésére  vonatkozólag  a  három  történelmi   egyház
        vezetőjéhez   (az   esztergomi  prímás   érsekhez,   a   déli
        evangélikus   egyházkerület  püspökéhez   és   a   tiszántúli
        református egyházkerület püspökéhez). A megkérdezettek  arról
        tájékoztatták    az    Alkotmánybíróságot,    hogy    egyházi
        anyakönyvezésük  az  állami anyakönyvi  szabályok  messzemenő
        figyelembevételével történik.
                                     
                                     II.

        Az    indítványozók   által   hivatkozott,    illetőleg    az
        Alkotmánybíróság     által     figyelembevett     jogszabályi
        rendelkezések:

        A)  A  Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949.  évi  XX.
        törvény (a továbbiakban: Alkotmány) szerint:
        “2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
        “7.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan elismert szabályait,  biztosítja
        továbbá  a vállalt nemzetközi kötelezettségek és a belső  jog
        összhangját.”
        “8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
        ˛15.  §  A  Magyar Köztársaság védi a házasság  és  a  család
        intézményét.”
        “54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
        “56. § A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes.”
        “59.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet  a  jó
        hírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
        “66. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők
        egyenjogúságát   minden   polgári  és   politikai,   valamint
        gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében.”
        “67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van
        a  családja,  az  állam  és  a  társadalom  részéről  arra  a
        védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
        és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.”
        “67. § (2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek
        adandó nevelést megválasszák.”
        “68.  § (2) Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti
        és  etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket
        a   közéletben,   saját   kultúrájuk  ápolását,   anyanyelvük
        használatát,  az  anyanyelvű oktatást, a saját  nyelven  való
        névhasználat jogát.”
        “70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az
        állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
        (2)   Az   embereknek  az  (1)  bekezdés  szerinti  bármilyen
        hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
        (3)  A  Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az
        esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
        segíti.”
        “70/K.  §  Az  alapvető  jogok megsértése  miatt  keletkezett
        igények,  továbbá a kötelességek teljesítésével  kapcsolatban
        hozott   állami  döntések  elleni  kifogások  bíróság   előtt
        érvényesíthetők.”

        B)  Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  (a
        továbbiakban: Abtv.) szerint:
        “49. § (1) Ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki
        indítványára  azt  állapítja meg, hogy a  jogalkotó  szerv  a
        jogszabályi  felhatalmazásból származó  jogalkotói  feladatát
        elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett  elő,  a
        mulasztást  elkövető  szervet  –  határidő  megjelölésével  –
        felhívja feladatának teljesítésére.”

        C) A Jat. értelmében:
        “1.  §.  (1)  A  jogalkotó szervek a következő jogszabályokat
        alkotják:
             a) az Országgyűlés törvényt,
             b)
            c) a Kormány rendeletet,
            d)  a  miniszterelnök  és Kormány tagja  (a  továbbiakban
        együtt: miniszter) rendeletet,
            e)
            f) az önkormányzat rendeletet.
        (2) E rangsornak megfelelően az alacsonyabb szintű jogszabály
        nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal.”
        “2. § Az Országgyűlés törvényben állapítja meg:


        c)  az  állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit,  ezek
        feltételeit  és  korlátozásait, valamint érvényre  juttatásuk
        eljárási szabályait.”
        “5. § “Az állampolgárok alapvető joga és kötelességei körében
        törvényben  kell szabályozni különösen ... f) az öröklést,  a
        személyhez  és  a  szellemi  alkotáshoz  fűződő  jogokat   és
        kötelességeket. ... ”

        D) A Ptk. alapján:
        “75.  §  (1)  A  személyhez fűződő jogokat  mindenki  köteles
        tiszteletben  tartani.  E  jogok  a  törvény  védelme   alatt
        állnak.”
        “77. § (1) Mindenkinek joga van a névviseléshez.
        (2)    Tudományos,   irodalmi,   művészi    vagy    egyébként
        közszerepléssel  járó  tevékenységet  –  mások  jogainak   és
        törvényes érdekeinek sérelme nélkül – felvett névvel is lehet
        folytatni.”

        E) A Csjt. szerint:
        “26. § (1) A feleség a házasságkötés után választása szerint
        a)  a férje teljes nevét viseli a házasságra utaló toldással,
        amelyhez a maga teljes nevét hozzákapcsolhatja, vagy
        b)  a férje családi nevét viseli a házasságra utaló toldással
        és ehhez a maga teljes nevét hozzákapcsolja, vagy
        c)  férje  családi nevéhez hozzákapcsolja a  saját  utónevét,
        vagy
        d) kizárólag a maga teljes nevét viseli.
        (2)    Az   anyakönyvvezető   köteles   a   menyasszonyt    a
        házasságkötést megelőzően tájékoztatni arról, hogy  joga  van
        választani, milyen nevet kíván viselni a házasságkötés  után.
        A   menyasszony  köteles  az  anyakönyvvezető  felhívására  a
        névviselésről nyilatkozni.
        (3)    A   házasság   megszűnése,   illetőleg   érvénytelenné
        nyilvánítása után a volt feleség a házasság fennállása  alatt
        viselt nevét viseli tovább is. Ha ettől el kíván térni, ezt a
        házasság  megszűnése,  illetőleg  érvénytelenné  nyilvánítása
        után az anyakönyvvezetőnek egy alkalommal bejelentheti. Ilyen
        esetben sem viselheti azonban a volt férje nevét a házasságra
        utaló  toldással  [(1) bekezdés a) és b) pontja],  ha  azt  a
        házasság fennállása alatt nem viselte.
        (4)  Új  házasságkötés esetében a feleség volt férje nevét  a
        házasságra utaló toldással [(1) bekezdés a) és b)  pont]  nem
        viselheti,  és  ez  a  joga akkor  sem  éled  fel,  ha  újabb
        házassága megszűnt.
        (5)  Az  (1)-(3) bekezdés szerint választott név  viselésétől
        eltérést    csak   a   névváltoztatásra   jogosult    hatóság
        engedélyezhet.
        (6)  A  bíróság a volt férj – annak halála után az  ügyész  –
        kérelmére  eltilthatja a volt feleséget az (1)  bekezdés  a),
        illetőleg  b) pontja szerinti név viselésétől, ha a feleséget
        szándékos  bűncselekmény  miatt jogerősen  szabadságvesztésre
        ítélték.”
        “42.  §  (1)  A gyermek – szüleinek megállapodása  szerint  –
        apjának  vagy anyjának családi nevét viseli. Házasságban  élő
        szülők  gyermeke  azonban anyjának családi nevét  csak  akkor
        viselheti,  ha  az  anya kizárólag a  maga  nevét  viseli.  A
        házasságban  élő  szülők  valamennyi közös  gyermekének  csak
        közös családi nevet lehet adni.
        (2)  Ha  nincs  olyan  személy, akit a gyermek  apjának  kell
        tekinteni, a gyermek az anyja családi nevét viseli mindaddig,
        amíg  a képzelt apát az anyakönyvbe be nem jegyezték. Az anya
        a  képzelt személy apaként való bejegyzésére irányuló eljárás
        során  bejelentheti, hogy a gyermeke továbbra is az ő családi
        nevét viseli.
        (3) A gyermek utónevét a szülők határozzák meg.”

        F)  A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi
        LXXVII. törvény (a továbbiakban: Nek. tv.) szerint:
        “12.  § (1) A kisebbséghez tartozó személynek joga van  saját
        és  gyermeke utónevének szabad megválasztásához,  családi  és
        utónevének anyanyelve szabályai szerinti anyakönyveztetéséhez
        és  annak  –  jogszabályban meghatározott  keretek  között  –
        hivatalos  okmányokban  való  feltüntetéséhez.  A  nem  latin
        írásmóddal  történő  bejegyzés esetén kötelező  a  fonetikus,
        latin betűs írásmód egyidejű alkalmazása is.
        (2)  Kérésre  az anyakönyvezés és az egyéb személyi  okmányok
        kiállítása  –  az (1) bekezdésben meghatározottak  szerint  –
        kétnyelvű is lehet.”
        “61.   §  (1)  E  törvény  értelmében  Magyarországon   honos
        népcsoportnak  minősülnek: a bolgár, a  cigány,  a  görög,  a
        horvát,  a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin,  a
        szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.˛

        G) Az Atvr. Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
        “15.  §  (4)  A  kiskorú számára a gyámhatóság által  kiadott
        előzetes  házasságkötési engedély a kiadástól  számított  hat
        hónapig érvényes.”
        “27. § (1) A magyar állampolgár családi és utónevet visel.
        (2)  A  családi  név  egytagú.  Többtagú  családi  név  akkor
        viselhető,  ha  annak  a  szülőnek az anyakönyvi  bejegyzése,
        akinek  az  érintett  személy a  nevét  viseli,  ilyen  nevet
        tartalmaz.
        (3) Az utónév legfeljebb kéttagú lehet.
        (4) Az anyakönyvbe azt a családi és utónevet kell bejegyezni,
        amely az érintett személyt a születés, a házasságkötés vagy a
        haláleset  időpontjában  megillette. Anyakönyvezni  a  szülők
        által meghatározott sorrendben legfeljebb két – ha jogszabály
        másként   nem   rendelkezik  –,  a  nemzetiségi   utónevekkel
        kiegészített Magyar Utónévkönyvbe felvett, a gyermek  nemének
        megfelelő    utónevet    szabad.   A    Magyarországon    élő
        nemzetiségiek,   illetőleg  nemzetiségi  anyanyelvűek   –   a
        nemzetiséghez  tartozás igazolása nélkül  –  a  nemzetiségnek
        megfelelő utónevet viselhetnek.
        (5)   A   hatósági  eljárásban,  igazolásban,  igazolványban,
        nyilvántartásban magyar állampolgár azt a családi és utónevet
        viseli,  amely a születési, illetőleg a házasságban  élő  nők
        esetében a házassági anyakönyv szerint őt megilleti.”
        “28.  §  (1) Az anyakönyvvezető – a szülők kérelmére –  a  14
        éven aluli kiskorú személy utónevét egyszer módosíthatja.
        (2)   Ha  a  több  utónévvel  rendelkező  személy  valamelyik
        utónevének    kizárólagos   viselését   vagy   az    utónevek
        sorrendjének    cseréjét   kéri,   az    alapbejegyzést    az
        anyakönyvvezető egyszer módosítja. A módosítást  követően  az
        anyakönyvben legfeljebb két utónév maradhat.”
        “31. § (1) Az egy családhoz tartozók vagy azonos családnevűek
        megkülönböztetésére szolgáló betűjelzést  az  anyakönyvbe  az
        érdekelt   kérelmére  be  kell  jegyezni.  Erre   akkor   van
        lehetőség,  ha  a  szülőnek vagy nagyszülőnek  az  anyakönyvi
        bejegyzése,  akinek a családi nevét a kérelmező  viseli,  azt
        tartalmazza.
        (2)  Nem  lehet  az (1) bekezdés rendelkezése  alapján  olyan
        betűjelzést bejegyezni, amelyet jogszabály tilt,  vagy  amely
        személyhez fűződő jogot sért.
        (3)  Az  anyakönyvbe  korábban bejegyzett  betű  –  és  egyéb
        jelzéseket  –  az  (1) bekezdés kivételével –  az  anyakönyvi
        kivonat kiállításakor figyelmen kívül kell hagyni.”
        “42.  § (1) Ez a törvényerejű rendelet 1983. január 1. napján
        lép  hatályba; rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben  is
        alkalmazni  kell.  Végrehajtásáról  a  belügyminiszter  –   a
        házasságkötéssel  és  a  házasság  megszűnésével  kapcsolatos
        eljárás tekintetében az igazságügy-miniszterrel egyetértésben
        – gondoskodik.”

        H) Az Mtr. Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
        “1. § Magyar állampolgár családi és utónevét – kérelmére –  a
        belügyminiszter megváltoztathatja.”
        “4. § Ha a feleség férje családi vagy teljes nevét viseli,  a
        férj nevének megváltoztatása reá is kiterjed.”
        “5.  §  (1)  Férjes,  elvált vagy özvegy nő  a  házasságkötés
        folytán  szerzett nevét névváltoztatással nem  változtathatja
        meg.”

        2.    Az   Atvr.   Vhr.   Alkotmánybíróság   által   vizsgált
          rendelkezései:
        “48.  §  (2)  Ha  a  megkülönböztető  betűjel  (At.  31.   §)
        anyakönyvezését   kérik,  az  anyakönyvvezető   a   kérelmező
        szülőjének,    nagyszülőjének   születési   vagy    házassági
        anyakönyvi másolatát a kérelem elbírálása előtt beszerzi.
        (3) A megkülönböztető betűjel (At. 31. §) anyakönyvezésekor a
        betűjelet  a  családi  nevet megelőzően,  nagy  betűvel  kell
        bejegyezni és a családi névtől ponttal kell elkülöníteni.”

        J) A Bmr. Alkotmánybíróság által vizsgált rendelkezései:
        “1.  § A név megváltoztatása iránti kérelemben [11/1955. (II.
        20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.)] elő kell adni azokat a
        körülményeket, amelyek a névváltoztatást indokolják.”
        “4.  §  Idegen  hangzású, magyartalanul képzett  név,  kettős
        családi  név,  történelmi név, régies írásmóddal  írott  vagy
        olyan családi név felvételét, amelyet már sok család visel  –
        különös  méltánylást érdemlő körülmények  kivételével  –  nem
        lehet engedélyezni.”
        “5.  § A névváltoztatás útján nyert név megváltoztatását csak
        kivételes esetekben lehet engedélyezni.”

                                    III.

        Az indítványok részben megalapozottak.

        1. Az Alkotmánybíróság kiemeli:
        A  hatályos  szabályozás az emberi személyiség jogi  védelmét
        több   szinten  is  törekszik  megoldani.  Míg  az  alapjogok
        tekintetében az Alkotmány jelenti a fő forrást, addig a  Ptk.
        normái  vagy  –  jelen  esetben – a  közigazgatás  anyakönyvi
        szabályai   (Atvr.)  konkretizálják  az  egyes   személyiségi
        jogokat.   (A   tényleges   helyzetre   figyelemmel   azonban
        idetartoznak és ebben a körben vizsgálandóak az Mtr. és  Bmr.
        rendelkezései is.)
        Az  a  körülmény,  hogy  az  emberi  személyiség  alkotmányos
        garanciák     által    is    védetté    vált     e     század
        alkotmányfejlődésében,    azt    eredményezte,     hogy     a
        megjelenítésére  alkalmas  formák  –  így  a  névjog   is   –
        alkotmányos    alapjogokhoz   hasonló    állami    védelemben
        részesültek.    Ennek   hátterében   főképpen    az    alábbi
        megfontolások állottak:
        a)   a   név   eredendően  az  állami  akarattól  függetlenül
        keletkezik, s elsősorban a társadalmi szokások, konvenciók és
        vallásos hagyományok által determinált;
        b)  az  államot  a  névvel  kapcsolatban  alapvetően  csak  a
        regisztrálás   joga  illeti  meg  és  a  regisztrált   adatok
        védelmének a kötelezettsége terheli;
        c)  az  állam a nevek elsődleges használójaként jelenik  meg;
        ennek  ellenére mégis csak “semleges félként”  rendelkezik  a
        regisztrálás jogával;
        d) az állam jogi parancsában csak az állami regisztrálás jogi
        feltételeit  írja  elő,  illetve azt állapítja  meg,  hogy  a
        közhitelű nyilvántartásban milyen adatokat tart nyilván;
        e)  minthogy  a  személyiség  természetes  léte  az  államtól
        független, így jogi léte sem engedi meg, hogy – az érintettek
        akaratát  figyelmen  kívül hagyva – külső  fél  –  mindenféle
        korlátozás  nélkül  – határozza meg e jog érvényesíthetőségét
        és lényeges tartalmát.
        Mindezekre  tekintettel talált az Alkotmánybíróság  közvetett
        kapcsolatot az emberi méltósághoz való alapjoggal. “…  az  is
        ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal,  ha  …
        az  állam  indok  nélkül avatkozik be  a  magánszféra  körébe
        tartozó viszonyokba.”
        [46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.]

        2. A fenti szempontok és megfontolások az Alkotmánybíróság  –
        alapvető   személyiségi   jogokkal   kapcsolatos   –   eddigi
        gyakorlatában is tükröződnek:
        “Az  Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún.
        “általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának tekinti.
        (…)  Az  általános  személyiségi jog  “anyajog”,  azaz  olyan
        szubszidiárius  alapjog,  amelyet mind  az  Alkotmánybíróság,
        mind   a  bíróságok  minden  esetben  felhívhatnak  az  egyén
        autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a  konkrét,
        nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” [8/1990.  (IV.
        23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44, 45.]
        Ugyancsak  egyik  korai határozatában  szólt  részletesen  az
        Alkotmánybíróság  az emberi méltósághoz  való  jog  közelebbi
        tartalmáról:  “az  emberi méltósághoz való jog  azt  jelenti,
        hogy  van  az  egyén  autonómiájának,  önrendelkezésének  egy
        olyan,  mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél
        fogva  ...  az ember alany marad, s nem válhat eszközzé  vagy
        tárggyá.   A   méltósághoz  való  jognak   ez   a   felfogása
        különbözteti  meg  az  embert  a jogi  személyektől,  amelyek
        teljesen  szabályozás  alá  vonhatók,  nincs  “érinthetetlen”
        lényegük.  A  méltóság az emberi élettel  eleve  együtt  járó
        minőség,  amely oszthatatlan és korlátozhatatlan…”  [64/1991.
        (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308-309]. Kifejezésre
        juttatta   az  Alkotmánybíróság  azt  is,  hogy  "az   emberi
        méltósághoz  való  jog korántsem csupán a jó  hírnévhez  való
        jogot  foglalja magában, hanem egyebek között  a  magánszféra
        védelméhez  fűződő jogot is. Ennél fogva az is ellentétes  az
        emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben
        kellő  alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert, s  ezáltal
        az  állam  indok  nélkül avatkozik be  a  magánszféra  körébe
        tartozó  viszonyokba." [46/1991. (IX. 10.) AB határozat,  ABH
        1991, 211, 215.]
        Az   “általános   személyiségi   jog”   –   mint   az   ember
        értékminőségének  a  kifejeződése – olyan  általános  értéket
        testesít meg, amelynek garanciális védelmét alkotmányosan nem
        lehet e személyiséget alkotó egyes vonatkozások értékelésétől
        függővé  tenni, hanem annak védelmét (az állammal,  illetőleg
        másokkal  szemben)  általánosan,  s  a  személyiség  tartalmi
        elveit  tekintve  egyenlően (egyenlő  feltételekkel)  kell  a
        törvényi szabályozás szintjén biztosítani. Az egyenlő, teljes
        és   korlátozhatatlan  jogképesség  (Ptk.  8.  §-a)   elvéből
        következik,   hogy   a   személyiség   jogi   védelme   –   a
        jogkövetkezmények között különböztetve – jogalkotási úton nem
        korlátozható  csak az ún. súlyosabb esetekre. [34/1992.  (VI.
        1.) AB határozat, ABH 1992, 192, 199.]
        Hasonlóképpen  fontos  elvi tételek  kerültek  rögzítésre  az
        56/1994. (XI. 10.) AB határozatban is: “A magánszférához való
        jog,   az   önmegvalósítás   joga,   a   személyiség   szabad
        kibontakozása   és  az  autonómia  védelme   megköveteli   az
        Alkotmány    8.    §   (1)   bekezdésében   írt    szempontok
        érvényesülését, azaz azt, hogy az állam az ember sérthetetlen
        és  elidegeníthetetlen alapvető jogait tartsa tiszteletben és
        védelmezze.” (ABH 1994, 312, 314.)
        Az  Alkotmánybíróság 995/B/1990. AB határozata értelmében  az
        ember  neve arra szolgál, hogy őt mástól megkülönböztesse.  A
        név   egyben   hordozója   lehet   a   családi   kapcsolatnak
        (leszármazás,  családba tartozás, vagy azon  kívüli  lét),  a
        társadalmi    helyzetnek   (korábban   nemesi,    nagycsaládi
        hovatartozás,     előjogok),    nemiségnek     és     nemzeti
        hovatartozásnak. Anyakönyvezése után a személy  ezt  a  nevet
        jogosult, de köteles is viselni, mert ez identitásának  egyik
        meghatározója. (ABH 1993, 515, 522.) “A név megválasztásának,
        viselésének  a  joga nem az Alkotmányban nevesített  formában
        szabályozott önálló alapjog, hanem az ember olyan joga, amely
        bizonyos  kapcsolatban  áll  az  Alkotmány  54.  §-ának   (1)
        bekezdésében  szabályozott emberi méltósággal,  illetőleg  az
        59. § (1) bekezdésében szabályozott jó hírnévhez való joggal.
        Ez a kapcsolat azonban nem annyira szoros, hogy a névviselési
        jog  önálló  alapjogi státuszát megalapozná. Ilyen értelmezés
        mellett  megengedett,  – hogy éppen  mások  és  a  társadalom
        egészének érdekében – a név választásával, viselésével és  az
        anyakönyvezett  név megváltoztatásával kapcsolatosan  törvény
        korlátozásokat állapítson meg.” (ABH 1993, 515, 522.)
        Az   Alkotmánybíróság  1270/B/1997.  AB  határozata   ezt   a
        “bizonyos    kapcsolatot”   a   következőkben   látja:    “az
        Alkotmánybíróság  a 8/1990. (IV. 23.) AB  határozata  óta  az
        emberi  méltósághoz való jogot az ún. “általános személyiségi
        jog”   egyik   megfogalmazásának  tekinti,  amely   általános
        személyiségi  jog  egyik aspektusa a magánszféra  védelme.  A
        Polgári  Törvénykönyvről  szóló  1959.  évi  IV.  törvény  (a
        továbbiakban: Ptk.) 75. §-ában foglalt általános személyiségi
        jog  és  a Ptk. VII. fejezetében nevesített néhány klasszikus
        személyhez fűződő jog is az általános személyiségi jog részét
        képezi, és mint ilyenek részesülnek alapjogi védelemben” (ABH
        2000,  713,  717.).  A  Ptk.  77.  §-ában  nevesített  jog  a
        névviselés  joga,  az  tehát már most is alapjogi  védelemben
        részesül.
        Több  alkalommal  hangsúlyozta az  Alkotmánybíróság,  hogy  a
        szabályozás    során   az   alapvető   jogoknak    csak    az
        elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges  tartalmát
        nem   érintő   korlátozása  felel  meg   az   alkotmányossági
        követelményeknek. [25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH  1991.
        414,  418;  59/1991. (X. 19.) AB határozat,  ABH  1991.  258,
        261.]
        Az  Alkotmánybíróság  a 995/B/1990. AB határozattal  elbírált
        ügyben  még  nem  kényszerült arra,  hogy  a  névjog  körében
        további differenciált, részletes vizsgálatokat is elvégezzen.
        Az  ott  vizsgált  ügyben elegendő volt még annak  kimondása,
        hogy  a  névjog  egésze csak "bizonyos kapcsolatban"  áll  az
        Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdésében  szabályozott   emberi
        méltósággal, illetőleg az 59. § (1) bekezdésében szabályozott
        jó hírnévhez való joggal. (ABH 1993, 515, 522.)
        A  most  elbírált ügyben az Alkotmánybíróságnak  viszont  már
        tovább  kell  lépnie,  mivel  az indítványok  szükségessé  és
        elkerülhetetlenné  teszik  a  névjog  alkotóelemeire  történő
        bontását, s azok egyenkénti alkotmányossági vizsgálatát.

        3.  Az  emberi  jogok  különböző katalógusai  emberi  jogként
        nevesítik a saját névhez való jogot. Így pl. az 1976. évi  8.
        törvényerejű  rendelettel kihirdetett  Polgári  és  Politikai
        Jogok    Nemzetközi    Egyezségokmánya    (a    továbbiakban:
        Egyezségokmány)  24.  cikkének  2.  pontja  szerint:  “Minden
        gyermeket  közvetlenül születése után anyakönyvezni  kell  és
        nevet   kell  neki  adni.”  Az  1991.  évi  LXIV.  törvénnyel
        kihirdetett, a “Gyermek Jogairól” Szóló Egyezmény 7. cikk. 1.
        pontja  értelmében: “A gyermeket születésekor  anyakönyvezik,
        és   ettől   kezdve  joga  van  ahhoz,  hogy  nevet   kapjon,
        állampolgárságot  szerezzen  és  lehetőség  szerint   ismerje
        szüleit, valamint ahhoz, hogy ezek neveljék.”
        Az   Európai   Emberi  Jogi  Egyezményhez  kapcsolódó   bírói
        gyakorlat  az  Egyezmény 8. cikke (a magánszféra  tisztelete)
        alá  vonta  a  saját névhez való jogot. A Bíróság  gyakorlata
        szerint   azonban   a   8.   cikk   nem   teremt   jogot    a
        névváltoztatáshoz. A Bíróság nem minősítette így az Egyezmény
        8.  cikke  megsértésének azt, hogy a finn panaszos részére  a
        hatóságok  nem  engedélyezték  vezetéknevének  indok  nélküli
        megváltoztatását (Eur. Court HR, Stjerna v. Finnland judgment
        of  25  November  1994,  Series  A.no.299-B),  ugyanakkor  az
        Egyezmény   14.   cikkében  deklarált  diszkrimináció-tilalom
        alapján  a  8.  cikk megsértésében (magán-  és  családi  élet
        védelme)  elmarasztalta Svájcot, mert a  panaszos  számára  a
        svájci  hatóságok  nem engedélyezték, hogy  felesége  családi
        nevével   kiegészítse  saját  családi  nevét,   holott   erre
        fordított   esetben   a  svájci  jog  lehetőséget   biztosít.
        (Eur.Court  HR,  Burgherz  v.  Switzerland  judgment  of  22.
        February 1994, Series A.no. 280-B).
        A  Bíróság  gyakorlata szerint ugyanakkor a névváltoztatáshoz
        való  jog a transzszexuálisok esetében elvezethet odáig, hogy
        követelhessék    az    anyakönyvben    feltüntetett     nevük
        megváltoztatását,  s  őket át is kell anyakönyvezni,  éspedig
        nemcsak  a  nemük, de a nevük változása miatt  is.  Az  állam
        tehát  köteles  nemük  megváltozását  –  a  névváltoztatással
        együtt – tudomásul venni. (Eur.Court HR, B.v. France judgment
        of 25 March 1992, Series, A.no.232-C.)

        4. Az ismertetett emberi jogi deklarációkból és a strasbourgi
        Bíróság gyakorlatából levonható az a következtetés, hogy  már
        önmagában  (pusztán)  a saját névhez való  jog:  emberi  jog.
        Alapjogi védelmet kaphatnak azonban – az Alkotmány 54. §  (1)
        bekezdése alapján, az önrendelkezési jog részeként – a névjog
        további    összetevő   elemei:   így   a   névválasztás,    a
        névváltoztatás, névmódosítás joga is. Az “egységes”  alapjogi
        védelem  ugyanakkor  nem jelenti azt, hogy  a  névjog  minden
        eleme  korlátozhatatlan  lenne, ellenkezőleg:  éppen  hogy  a
        korlátozhatóság  súlya és mélysége alapján  húzhatók  közéjük
        egyértelmű határvonalak. Ez a disztinkció ad eligazítást arra
        nézve  is,  hol  húzhatók meg egyiknél,  másiknál  az  állami
        korlátozás  (korlátozhatóság) határai,  másik  oldalról:  hol
        kezdődik  esetükben a közérdek érvényesíthetősége  és  meddig
        terjed az érintett egyének önrendelkezési joga.
        A  névjog  (mint  egységes alapjogi védelmet érdemlő  komplex
        jog)  önrendelkezési  joggal közvetlenül kapcsolatba  hozható
        része  csak  kényszerítő, elkerülhetetlen okból korlátozható,
        akkor, ha a korlátozás szükséges és az a korlátozással elérni
        kívánt célhoz képest arányos.
        Mindössze  a  névjog első tartományához tartozó saját  névhez
        való  jog  élvez  olyan  abszolút  alkotmányossági  védelmet,
        amelynél a korlátozhatóság kérdése fel sem merülhet. Ebben az
        esetben   ugyanis  olyan  alapjogról  van  szó,  amelynél   a
        kizárólagosságot,  a  mindenki mástól  való  megkülönböztetés
        esélyét  kell biztosítani. Valójában a saját névhez való  jog
        fogalmilag  is korlátozhatatlan jog: s nem lehet  különbséget
        tenni annak korlátozható és korlátozhatatlan része – lényeges
        és  lényegtelen  tartalma – között. A saját névhez  való  jog
        csak  a  jog teljességével van fogalmi azonosságban, tehát  a
        maga   egészében   “lényeges  tartalom”:  s   ilyenként   nem
        korlátozható,  vagyis elidegeníthetetlen, érinthetetlen  jog,
        amely felett az állam nem rendelkezhet. Minden embernek kell,
        hogy  legyen  saját neve és ez a név nem helyettesíthető  sem
        számmal,  sem kóddal, sem egyéb szimbólummal. A saját  név  a
        személy   identitásának   egyik   –   mégpedig   alapvető   –
        meghatározója,  amely  azonosítását, egyúttal  másoktól  való
        megkülönböztetését   is   szolgálja,    ezért    a    személy
        individualitásának, egyedi, helyettesíthetetlen  voltának  is
        az  egyik  kifejezője.  A  saját névhez  való  jog  tehát  az
        önazonossághoz  való jog alapvető eleme, így  olyan  alapvető
        jog,   amely   a  születéssel  keletkezik,  az  állam   által
        elvonhatatlan   és   –   lényeges   tartalmát   tekintve    –
        korlátozhatatlan. Ugyanilyen megítélést és védelmet kaphat  a
        saját név viseléséhez való jog is, amely a saját névhez  való
        jognak  kifelé,  mások  felé  való  megjelenítése.  Tartalmát
        tekintve  azt  fejezi  ki,  hogy  a  meglévő  –  állam  által
        regisztrált  –  neve senkitől sem vehető el, s  az  állam  az
        érintett  beleegyezése nélkül a nevet nem  is  változtathatja
        meg.   Vagyis   a   saját   név   viselésének   a   joga   is
        korlátozhatatlan alapvető jog.
        Minden   egyes   ember   sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen
        alapvető jogáról van itt szó valójában, amelynek tiszteletben
        tartása és védelme az államnak Alkotmányból folyó kötelessége
        is.  [Alkotmány 8. § (1) bekezdése]. Ennek az alapvető jognak
        a     lényeges     tartalmát    is    sérthetetlensége     és
        elidegeníthetetlen   volta  adja,  mely   lényeges   tartalom
        törvényben  sem korlátozható. [Alkotmány 8. § (2) bekezdése].
        Ebből  következően a saját névhez és annak  viseléséhez  való
        jog korlátozhatatlan alapvető jog.
        A névjog másik tartományába tartozó részjogok a “szükségesség
        és  arányosság”  tesztje alapulvételével  korlátozhatók.  Ide
        tartozik  a  névválasztás  és a névváltoztatás,  névmódosítás
        joga, amelyek lényeges tartalma eltérő mércével korlátozható.
        A  korlátozás  alkotmányosságának a “szükségesség-arányosság”
        teszt     alkalmazásán    belüli    differenciálásának     az
        Alkotmánybíróság  gyakorlatában már van  előzménye,  ezért  a
        mérce  differenciált  alkalmazása  nem  változtatja  meg   az
        alapjogi  korlátozás  vizsgálatának eddigi  alkotmánybírósági
        gyakorlatát.  A  most követett (és követendő)  eljárás  tehát
        összhangban   áll  a  21/1994.  (IV.  16.)  AB   határozatban
        írtakkal,   közelebbről   azzal,  hogy   “Az   alkotmányosság
        értékelésének  vázolt módszertana szerint a  szükségesség  és
        arányosság  kritériumait  lehet  lazítani  vagy  szigorítani,
        attól  függően, hogy … milyen fajta korlátozásáról van  szó.”
        (ABH 1994, 117, 122.)

        A  névválasztással  kapcsolatban utal az Alkotmánybíróság  az
        Alkotmány  67.  § (2) bekezdésére, amely szerint:  a  gyermek
        nevelésének  joga  a szülőket illeti meg.  Minthogy  pedig  a
        gyermeket  a születése pillanatától megilleti a saját  névhez
        való  jog,  a  szülőknek a névválasztáshoz  való  joga  olyan
        elsődleges és alapvető jognak minősül, amely szintén csak  az
        Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti korlátozásoknak vethető
        alá.
        Az  Alkotmánybíróság megállapítja: a névválasztáshoz való jog
        egyéb  részelemeiben  is  olyan jog,  amely  az  állam  által
        korlátozásoknak  vethető alá, s ez a  korlátozás  csak  akkor
        lesz alkotmányellenes, ha az szükségtelen és aránytalan.
        Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza azonban: azt a kérdést,  mi
        minősül  névnek, és hogy a saját névhez való jogot a  személy
        milyen   tárgyi   körben  gyakorolhatja,  a  közfelfogás,   a
        nyelvtudomány  és a társadalmi-történeti hagyományok  alapján
        az  állam  jogosult meghatározni. A névválasztás tekintetében
        ezért  az  állam  nagyobb önállóságot élvez, itt  felállíthat
        korlátokat  s  ezek  a korlátok és korlátozások  éppen  abból
        fakadnak,  hogy  a névválasztás is “tradíció-kötött”,  s  ez,
        illetőleg  mások  jogainak védelme és  érvényesíthetősége  is
        kényszerítheti az államot a beavatkozásra.
        Ilyen  korlátozás  lehet pl. az, hogy a  családban  született
        gyermeknek  nem  adható az apa vagy az anya  családi  nevétől
        különböző   családnév   vagy   olyan   utónév,   amelyet    a
        nyelvtudománnyal, a hagyományokkal nem lehet  igazolni,  vagy
        amely  alkalmas  arra,  hogy  a személy  önazonosságát  hamis
        színben tüntesse fel: pl. többszörösen elvált feleség – saját
        döntése alapján – valamelyik korábbi férje nevét viselje.

        Hasonló  a helyzet a névváltoztatási és névmódosítási  joggal
        összefüggésben is: az állam az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdése
        keretében  maradva  e  tekintetben  is  nagyobb  mozgástérrel
        rendelkezik,  azaz mind a “szükségesség” mind az “arányosság”
        mércéjének   megvonásakor   érvényesítheti   a   közérdekűség
        szempontjait,  azaz az állami nyilvántartások egységességéhez
        és  áttekinthetőségéhez fűződő követelményeket. Ettől azonban
        a  névváltoztatáshoz való jog nem veszíti  el  alapvető  jogi
        karakterét,  sőt más jogokkal összefüggésben azt kifejezetten
        is  el kell ismerni. Az ilyen megkülönböztetés az alkotmányos
        alapjogok katalógusában nem egyedülálló és nem is ismeretlen.
        Pl.  a fegyveres katonai szolgálat megtagadása önmagában véve
        még  nem alapjog; a lelkiismereti szabadsággal összefüggésben
        azonban  alapjoggá  válik. Ugyanígy alapvető  joggá  válik  a
        nemüket    megváltoztató   transzszexuálisok    esetében    a
        névváltoztatáshoz   való  jog,  de  a   személy   nemzetiségi
        identitásának  joga  is  indokolhatja  az  alapvető  jogkénti
        minősítést.   Hasonlóképpen  alapvető  jogkénti   alkotmányos
        védelmet    érdemel   az   emberi   méltósággal   közvetlenül
        összefüggésbe hozható névváltoztatásra vonatkozó igény, amely
        önmagában is gyűjtőkategóriaként kezelhető. Ide tartozhat pl.
        a  méltatlan,  obszcén, stb. nevet eredményező  családi  vagy
        utónév  megváltoztatásának  a joga  (  a  méltatlan  hangzású
        névösszetétel   megbontásának  a  joga);   alapvető   jogként
        élvezhet   védelmet  az  az  igény  is,  hogy   a   kérelmező
        megszabadulhasson rossz emlékeket (is) idéző családi nevétől.
        [Pl.  elhíresült  (ritka) nevű bűnöző  gyermeke,  vagy  annak
        nevét  viselő  közeli hozzátartozója, de lehet  ez  a  név  a
        történelem   során  hírhedtté  vált  is].  Alapvető   jogként
        alapozhatják meg a névváltoztatást az olyan családi nevek is,
        amelyek  taszítóan vagy nevetségesen csengenek, vagy  amelyek
        alkalmat adnak kétértelmű vagy méltánytalan szójátékokra.  Az
        utóbbi  esetekben  tehát az alapvető jogkénti  elismerést  az
        emberi  méltósággal  való nyilvánvalóan szoros  és  közvetlen
        kapcsolat indokolja. Ugyanez lehet az alapja és indoka  annak
        is, hogy a többes (összetett) név megválasztása is – bizonyos
        határig – alapvető jogként részesülhessen védelemben.

        5.  A névjog egyes elemeinek fentiek szerinti “megbontásakor”
        a  kiindulást  továbbra  is az emberi  méltósághoz  való  jog
        jelenti.  Mi következik, s mi nem az emberi méltósághoz  való
        alapjogból?
        E  kérdés  megválaszolásához az Alkotmánybíróság áttekintette
        az eddigi gyakorlatát:
        Az   Alkotmánybíróság  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdését
        értelmező  8/1990. (IV. 23.) AB határozatában (ABH 1990,  42)
        az   emberi   méltóságból   való   jogból,   mint   általános
        személyiségi jogból új alapjogot, a rendelkezéshez való jogot
        vezette le. Ugyanebben a határozatában azt is kimondta,  hogy
        az   emberi  méltósághoz  való  jog  tartalmilag  azonos   az
        általános  személyiségi  joggal.  Az  általános  személyiségi
        jogot  további  részelemeire bontotta, a személyiség  jogilag
        (alkotmányjogilag) releváns formáit, létformáit  nevesítette;
        ezeket  részben  a  modern  alkotmányok  rendelkezéseiből,  a
        nemzetközi   jogirodalomból,  az  európai  Alkotmánybíróságok
        gyakorlatából  emelte  ki  és  építette  be  a  gyakorlatába.
        Ilyenként  munkálta  ki  a magánélet szabadságához  való  jog
        tartalmát [46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991,  211.],
        másrészt  a  személyiségi  jog releváns  megnyilvánulásaiból,
        aspektusaiból konkrét egyedi jogokat olvasztott ki.  [Pl.  az
        önazonossághoz,  önrendelkezéshez  való  jogból   a   vérségi
        származás  kiderítésének  a  jogát  57/1991.  (XI.   8.)   AB
        határozat, ABH 1991. 272.].
        Az    Alkotmánybíróság   a   személyiségi    jogok    további
        megbontásával újabb “rész” jogokig is eljutott.  Így  pl.  az
        önrendelkezési   (rendelkezési)   jogból   a    házasságkötés
        szabadságának  jogát [22/1992. (IV. l0.)  AB  határozat,  ABH
        1992.   122.],   a  fél  perbeli  részvételével   kapcsolatos
        rendelkezési jogot [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH  1992,
        59;  1/1994.  (I.  7.)  AB  határozat;  (ABH  1994,  29.],  a
        pernyertességből folyó rendelkezési jogot [4/1998. (III.  1.)
        AB  határozat,  ABH 1998, 71.] vezette le. Az  önazonossághoz
        (személyi  integritáshoz)  való jogból  a  vérségi  származás
        kiderítéséhez való jogot [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH
        1991,  272]az  általános  cselekvési  szabadságból  pedig   a
        sportolók  versenyzéshez való jogát [27/1990.  (XI.  22.)  AB
        határozat,  ABH  1990,  187.] és  a  jogügyletek  létrehozása
        szabadságának  és a művészeti alkotáshoz való hozzáférhetőség
        jogát  [24/1996.  (VI.  25.) AB határozat,  ABH  1996,  107.]
        deriválta.

        6.  A  névjog  legalább két személyiségi  joghoz  kapcsolódik
        szervesen: az önazonossághoz és a magánszférához való joghoz.
        A névjog ezáltal önálló – nevesített alapvető jogként – része
        az általános személyiségi jognak.
        Az  Alkotmánybíróságnak  a  nem vagyoni  kár  szabályozásának
        alkotmányi  vizsgálata  tárgyában  hozott  határozatából   is
        következik a névjog önálló, alapvető jogkénti elismerése: “ a
        személy  általános  személyiségi joggal védett  meghatározott
        dimenzióit  illetően sem nyugodhat tehát  a  jogok  elosztása
        olyan    szempontokon,    amelyek   a    személyeket,    mint
        tulajdonosokat,  mint  vagyoni  jog  alanyait,  mint  névvel,
        küllemmel,  személyes adatokkal, nem nevesített  személyiségi
        jogokkal   stb.   rendelkező  személyeket   nem   egyenlőként
        kezelik.”  [34/1992. (VI. 1.) AB határozat,  ABH  1992,  192,
        197].
        A “névvel rendelkezés” tehát a személy általános személyiségi
        joggal   védett   dimenziói  közé  tartozik,   ami   úgy   is
        értelmezhető,   hogy  a  névjog  alapvető   jogot   megillető
        alkotmányi védelem alatt áll. [Közelebbről: az Alkotmány 8. §
        (1) és 8. § (2) bekezdéseinek tartalma az irányadó.]
        Az  Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatában
        foglaltak  szerint  (ABH  1991, 297,  308,  312.)  az  emberi
        méltósághoz való jog csak az emberi státus meghatározójaként,
        az   élethez  való  joggal  fennálló  egységben  abszolút  és
        korlátozhatatlan.   Anyajog   mivoltából   levezetett   egyes
        részjogai,  mint  pl. az önrendelkezéshez, az  önazonossághoz
        való  jog  azonban  az Alkotmány 8. § (2)  bekezdése  szerint
        bármely  más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók. (879/B/1992.
        AB határozat, ABH 1996, 397, 401.)

        7. A névjogot tehát – a fenti elvi alapok felhasználásával  –
        alkotóelemeire  kell bontani, s összetevő  elemeit  egyenként
        kell minősíteni aszerint, hogy azokra az alapjogi korlátozást
        milyen mélységben és súllyal kell alkalmazni.
        A  fentiekben  ezt tette az Alkotmánybíróság  azzal,  hogy  a
        névjog  egyik  összetevő  elemét, a saját  névhez,  illetőleg
        annak  viseléséhez  való jogot, mint  alapvető  emberi  jogot
        korlátozhatatlan   jogként,   más   elemeit   (mint   pl.   a
        névválasztás,   névváltoztatás,   névmódosítás)   pedig    az
        Alkotmány  8. § (2) bekezdése szerint korlátozható  jogokként
        definiálta.

        Az  Alkotmánybíróság  a  fenti követelmények  és  kritériumok
        figyelembevételével  végezte  el  a  beérkezett   indítványok
        alkotmányossági vizsgálatát.

                                     IV.
                                     
        1.  A névjog és annak egyes elemeinek minősítéséből kiindulva
        az   Alkotmánybíróságnak  mindenekelőtt  az  adott   tárgykör
        szabályozási  szintjét kifogásoló indítványokra kell  választ
        adnia.
        Ez utóbbiak két vonatkozásban is megfogalmazódtak: egyrészt a
        törvényerejű rendeleti szintű szabályozást érintő, másrészt a
        minisztertanácsi   és   belügyminiszteri   rendeleti   szintű
        szabályozással szemben. Az indítványozók mindkét  tekintetben
        a törvényi szintű rendezést sürgetik.
        Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata   a   törvényerejű
        rendeletet a törvénnyel azonos szintű szabályozásként  ismeri
        el [7/1994. (II. 18.) AB határozat, ABH 1994, 68, 71.], sőt a
        20/1994.  (IV. 16.) AB határozatában expressis verbis  ki  is
        mondta  azt, hogy "... a hatályos törvényerejű rendeletek  az
        Alkotmány   8.  §  (2)  bekezdése  alkalmazásában  törvénynek
        minősülnek". (ABH 1994, 106, 112.)
        Az  Alkotmánybíróság ennek megfelelően elutasította az  adott
        tárgykör   törvényerejű   rendeleti  szintű   szabályozásának
        alkotmányellenességét állító indítványt.
        Azokra az indítványokra, amelyek az Mtr. 1. §-ának és a  Bmr.
        4.   és  5.  §-ának  jogforrási  szintjét  kifogásolják,   az
        Alkotmánybíróság  ezek tartalmi vizsgálata  során  (IV.  2.5.
        pont) ad választ.

        Áttételesen   jogforrástani  összefüggéseket  érint   az   az
        indítványozói észrevétel is, amely szerint az ún.  "Ladó-féle
        Utónévkönyv"   –   nem  jogszabályként   –   tartalmazza   az
        anyakönyvezhető  neveket. Az Atvr.  27.  §  (4)  bekezdésében
        erről  a  következő  olvasható: "... Anyakönyvezni  a  szülők
        által meghatározott sorrendben legfeljebb két – ha jogszabály
        másként   nem   rendelkezik   –  a  nemzetiségi   utónevekkel
        kiegészített Magyar Utónévkönyvbe felvett, a gyermek  nemének
        megfelelő utónevet szabad...". A Magyar Utónévkönyv  jelenleg
        tehát – az Atvr. szövegéből kitűnően – fontos része az Atvr.-
        nek, e könyv figyelembevétele nélkül az ma gyakorlatilag  nem
        hajtható  végre. A névválasztás, névváltoztatás, névmódosítás
        a  szükségesség és arányosság tesztje alkalmazásával –  állam
        által  –  korlátozható jog. E korlátozás pedig –  alkotmányos
        elvárásokat  nem  sértő  módon –  tárgyiasulhat  külön  könyv
        figyelembeveendőségének elrendelésében is. Jelen  esetben  ez
        történt,  s  ez  nem  minősíthető az állam részéről  alapvető
        jogot   sértő   korlátozásnak.  Az   Alkotmánybíróság   ennek
        megfelelően  e  részében  elutasította  az  indítványt,  azaz
        pusztán   azt   a  körülményt,  hogy  az  Atvr.   Utónévkönyv
        figyelembevételét     rendeli     el,     nem      tekintette
        alkotmányellenesnek, s ezért megsemmisítendőnek sem az  Atvr.
        27. § (4) bekezdését.

        2.  Az indítványok többsége tartalmi kérdések tárgyában  kéri
        az  Alkotmánybíróság  döntését. Ezek közös  alapja  az,  hogy
        mindenkinek  a személyiségéhez szorosan kapcsolódó  joga  azt
        eldönteni, hogy milyen nevet kíván viselni, ezért  nem  lehet
        azt  a  belügyminiszter tetszésétől függővé  tenni.  Jóllehet
        egyetértenek az indítványozók azzal, hogy a családi  név  nem
        változtatható   meg  történelmi  névre,  az  ezen   túlmutató
        korlátozásokat,  valamint az engedélyezésre  utalást  azonban
        már  alkotmányossági szempontból nem tartják  elfogadhatónak.
        Alkotmánysértőnek    ítélik    mindezeken     túlmenően     a
        névváltoztatás útján nyert név megváltoztatásának a  tiltását
        is,   illetve   annak   csak   kivételes   esetekre   történő
        korlátozását.  E  felfogás szerint  a  név  megváltoztatására
        vonatkozó jog az állampolgárokat nem csak egyetlen alkalommal
        illeti   meg,  hanem  mindannyiszor,  ahányszor  azzal   élni
        kívánnak.   Az   indítványok  mind   a   családi,   mind   az
        utónévviselés- és változtatás jelenlegi rendjét kifogásolják,
        beleértve  azt  a  korlátozást is, hogy azok  csak  egytagúak
        lehetnek.

        2.1.    Az    Alkotmánybíróság   az   indítványok   tartalmi-
        alkotmányossági   vizsgálatakor   a   névhez   fűződő   jogok
        társadalmi-történelmi determináltságából indul ki, amely –  a
        fentebb  írtak szerint – eligazítást nyújthat a névjog  egyes
        összetevő  elemeinél  az  egyéni  és  a  közérdek   (azaz   a
        magánszféra  és  az állami szabályozhatóság)  határvonalainak
        kijelöléséhez is.
        Mindehhez elengedhetetlenül fontos a történelmi előzmények és
        társadalmi tradíciók rövid áttekintése:
        Mind  a  névjog kialakulása, mind annak jogi védelemben  való
        részesítése  a jogban viszonylag kései termék. A  jogfejlődés
        már  régóta ismeri a szimbolikus jelek fontosságát, ahogy azt
        a  címerjog  kialakulása is mutatja, ám e  megkülönböztetések
        eleinte  nem  az egyes emberre, az élő személyre vonatkoztak,
        hanem  inkább  azt voltak hivatva kifejezni, hogy  ki  milyen
        közösség  vagy csoport tagja. Maga a névhasználat is  eleinte
        ezen  az  úton  halad,  s kezdetben a név  hivatalosan  is  a
        nagycsalád,   vagy  a  nemzetség  megkülönböztető   jelzésére
        szolgált. Lényegében ugyanilyen szerepet játszottak  bizonyos
        ruhaviseleti  szabályok  és szokások  is,  amelyek  az  egyes
        embernek az adott társadalmon belüli bizonyos réteghez,  azon
        belül  pedig bizonyos korosztályhoz való tartozását jelezték,
        s nem az egyes ember identitását hangsúlyozták. A csoportokon
        belül  az  egyes egyed megkülönböztetésére voltak  hivatottak
        viszont  a  kialakuló ún. keresztnevek, illetve  a  gúny-  és
        ragadványnevek.  Elsősorban  – öröklési  jogi  okokból  –  az
        említett  két  csoportból  az elsőnek,  tehát  a  közösséget,
        csoportot megkülönböztető névnek volt jogi relevanciája.
        A polgári kor az egyént, mint tulajdonost is fokozottan
        előtérbe állította, amely azután szükségszerű alapjává lett
        egy modern felfogású névjog és névhasználati jog
        kialakulásának is, az egyes egyedek feltétlen és megbízható
        megkülönböztetésének.
        Elősegítette  a  ma  ismert nevek –  családi  név  és  utónév
        együttese  – megjelenését a modernkori állami (és más  egyéb)
        adminisztrációk   kialakulása.   Már   a   késő   feudalizmus
        abszolutista  állama,  de különösen  az  ezt  követő  polgári
        korszak   államgépezete  számára  szükséges  volt  az   állam
        alattvalóinak,  majd  polgárainak  a  számbavétele  mind   az
        adózás,  mind  a katonaállítás, mind az iskoláztatás  és  más
        állami  feladatok  hatékony ellátása  végett,  nemkülönben  a
        vallásfelekezetek nyilvántartásai is ezt követelték meg.
        Alapvetően tehát a XVIII. században felgyorsuló államfejlődés
        eredménye  a  családi név és az utónév együttese.  E  korszak
        abszolutizmusba  hajló államapparátusa számára  egyre  inkább
        kormányzási  axiómává vált az alattvalókra, azok viszonyainak
        a  megismerésére vonatkozó igény. Nem véletlenül e  században
        kezdődnek  meg  az  első  “regnicoláris  conscriptiók”,  azaz
        országos összeírások is.
        A  mindennapi  életben  azonban – mindezektől  függetlenül  –
        tovább él a színes, elődöktől áthagyományozódott névadási  és
        névviselési  szokás, ahol változatlanul  fontos  szerepe  van
        vidékenként  a nagycsaládi együttélés huzamosabb fennmaradása
        miatt   a   családi  név  mellett  az  utóneveknek  (korabeli
        szóhasználattal  élve:  keresztneveknek),  illetve  különféle
        ragadványneveknek.

        A  fentiekből is következik, hogy a nevet az emberek adják, a
        név  az  élő  emberé,  s az állam ebbe  csak  a  regisztrálás
        igényével  és  szintjén  szólhat  bele,  s  ennek  során   is
        kénytelen  igazodni  a mindenkori (társadalmi)  viszonyokhoz.
        Egyenesen   következik  ebből  az  is,  hogy   az   állam   a
        regisztrálandó  név lényeges tartalmát nem határozhatja  meg.
        Azaz:  a névjog tulajdonképpeni tartalmát formálisan az egyes
        ember,  tényleges  tartalmát viszont a  társadalmi  szokások,
        konvenciók  és vallási hagyományok határozzák  meg,  amit  az
        állam   –  mint  közhitelességű  bejegyzésekre  feljogosított
        anyakönyvi szervezettel rendelkező – csak regisztrálhat.
        Mindemellett  hangsúlyozza  azonban  az  Alkotmánybíróság:  a
        “névjogot”  nem  kezeli egészében abszolút  érvényűnek,  azaz
        annak  valamennyi alkotóelemét egyaránt minden  korlátozástól
        (korlátozhatóságtól) mentesnek.
        Van  ugyanakkor a névjog körében – a III. rész  4.  pontjában
        írtak  szerint  –  az egyén autonómiájának, önrendelkezésének
        egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magva, amely
        az  egyes  ember “érinthetetlen” lényegét, a saját névhez  és
        annak  viseléséhez  való jog biztosítása  útján  van  hivatva
        kifejezésre juttatni. A lényeges tartalom itt valójában  maga
        a  saját névhez, illetőleg annak viseléséhez fűződő jog. Erre
        tekintettel  a  saját  névhez és annak viseléséhez  való  jog
        tekintetében  semmilyen  indokból  sem  fogadható  el  állami
        korlátozás   és   nem   is  lenne  az  összeegyeztethető   az
        Alkotmánnyal.   Sem   kényelmi   szempont,   sem    egyébként
        áthidalható technikai nehézség nem szolgálhat alapul  itt  az
        állami   korlátozáshoz.   Az  államnak   erre   a   területre
        “végszükségben”  sincs beavatkozási joga. Ugyanakkor  viszont
        alapvető kötelessége e jogoknak mások által való megsértését,
        illetve  ezekbe  bármilyen  beavatkozást  megtiltani,   s   a
        sérelmet  szenvedőt  megvédeni. Ezen a  területen  az  állami
        jelenlét  elsősorban  abban nyilvánul  meg,  hogy  a  védelem
        biztosítása  érdekében  az állam közhitelűen  regisztrálja  a
        névvel    összefüggő   tényeket.   Az   állami    szabályozás
        (korlátozás)  nem vonatkozhat e tekintetben  az  alapjog  [az
        Alkotmány 8. § (2) bekezdése szóhasználatában: alapvető  jog]
        érinthetetlen      lényegére      (alapvetően      társadalmi
        meghatározottságára).  [20/1990. (X. 4.)  AB  határozat,  ABH
        1990, 69, 71; 7/1991. (II. 28.) AB határozat,. ABH 1991,  22,
        25.]
        Az  Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel  megállapítja:  a
        személyiség természetes léte az államtól független, így  jogi
        léte  sem engedi meg, hogy – az érintettek akaratát figyelmen
        kívül   hagyva  –  az  állam  (mint  külső  fél)   mindenféle
        korlátozás   nélkül   határozza   meg   a   névjog   említett
        aspektusának jogi érvényesíthetőségét és lényeges tartalmát.

        2.2.  A  szabad névválasztás és névváltoztatás,  névmódosítás
        joga is (a névjog részeként) a személy elkülönülését szolgáló
        személyiségi  jog, amely – hasonlóképpen a  fentiekhez  –  az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján, az önrendelkezési  jog
        részeként  az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti  alapvető
        jogot  megillető  védelmet kaphat  –,  s  ilyenként  törvényi
        szintű szabályozást kíván.
        “Az  állampolgárok  alapvető  joga  és  kötelességei  körében
        törvényben  kell  szabályozni különösen ...  az  öröklést,  a
        személyhez  és  a  szellemi  alkotáshoz  fűződő  jogokat   és
        kötelességeket.” (Jat. 5. § f) pont.)
        Az  állam  a  személyhez  fűződő jogok törvényi  szabályozása
        során   köteles   –   a   szükségesség   és   az   arányosság
        szempontjainak  figyelembe vételével – e  jogoknak  is  mások
        által való megsértését, illetve beavatkozását megtiltani, s a
        sérelmet   elszenvedőt  megvédeni.  Minthogy  a  személyiségi
        jogokba való beavatkozás általános tilalma az államra  magára
        is érvényes, így e területen is az állami jelenlét csak abban
        nyilvánulhat  meg,  hogy  a  védelem  biztosítása   érdekében
        közhitelűen  regisztrálja  a névjoggal  összefüggő  tényeket.
        Kérdéses  lehet azonban, hogy miként juttathatja  kifejezésre
        az  állam a névjoggal összefüggő tények regisztrációja  során
        az  Alkotmány  8.  §  (1) bekezdésében is  rögzített  védelmi
        kötelezettségét. Pusztán passzív résztvevője-e az eljárásnak,
        vagy  olyan  aktív  szereplő-e, aki maga is  közreműködhet  a
        hatékony    védelem    és   garanciarendszer    feltételeinek
        megteremtésében.
        Az  állami garanciák súlya itt eltérő aszerint, hogy az állam
        a  nyilvántartott  (regisztrált) nevek  védelmét  igyekszik-e
        megoldani,   illetőleg  a  névjog  ezen  kívüli  vetületeinek
        törvényi  szabályozását  végzi-e  el.  Az  előbbi  esetben  –
        alapvető  jogot megillető védelmet élvező névjogi  vetületről
        lévén szó – az államnak nem áll módjában szabadon beavatkozni
        az  egyének magánszférájába. Minden kétséget kizáróan ebbe  a
        körbe tartozik a saját névhez és annak viseléséhez való  jog.
        Ugyanakkor  viszont a név választásához, a  névváltoztatáshoz
        és  a  névmódosításhoz való jog esetében szélesebb az  állami
        beavatkozás lehetősége annak ellenére, hogy e névjogi  elemek
        is   az   Alkotmány  8.  §-ának  védelme  alatt   állnak.   E
        beavatkozást    okkal    alapozhatja    meg    a    közhitelű
        nyilvántartások   felfektetésének   egységességéhez   és    a
        jogbiztonsághoz fűződő (köz)érdek, amely pl. a családi és  az
        utónevek eltérő kezelését is eredményezheti.
        Nem  jár  tehát el alkotmányellenesen az állam  akkor,  ha  a
        feltételek  és korlátok meghatározása során ez utóbbi  körben
        (azaz  a névválasztás és a névváltoztatás tekintetében) külön
        kezeli  a  családi  és  az  utóneveket,  s  a  közérdekűségre
        tekintettel abból indul ki, hogy a családi nevek felett a név
        viselője  sem  rendelkezik olyan szabadon,  mint  például  az
        utónevekkel.    A    családi   név   választásánál    és    a
        névváltoztatásnál, névmódosításnál például  nem  szükségszerű
        és  aránytalan (végső soron emberi méltóságot sértő) az olyan
        állami  szabályozás,  amely  elutasítja  a  kérelmező   (akár
        tetszőleges  számú) névváltoztatási, névmódosítási  kérelmét.
        Az  állam e korlátozása nyilvánvalóan azt a közérdeket fejezi
        ki,   hogy   a   tetszőlegesen  szabad  számú,   teljesen   a
        magánszemély  uralma  alatt  álló  családi  név   választása,
        változtatása  és  módosítása ne vezethessen  el  addig,  hogy
        valaki kibújhasson kötelezettségeinek a teljesítése alól (pl.
        eltűnjön    az    adósnévjegyzékről),    illetőleg    bűnügyi
        nyilvántartásban szereplő személy esetében reálisan  számolni
        kelljen eljárási-azonosítási nehézségekkel.
        Az  állam  joga,  de egyben felelőssége is olyan  –  törvényi
        szintű  –  szabályozás kialakítása, amely egyidejűleg  teremt
        módot  a  névjog említett elemeiben kifejezésre jutó alapvető
        személyiségi  (önrendelkezési)  jog  kiteljesítésére,  de  az
        alkotmányos  kereteket tiszteletben tartó – egységességet  és
        jogbiztonságot érvényre juttató – szabályozásra is. Nem  lépi
        át  ezt  a  keretet  az,  ha az állam operál  –  főképpen  az
        utónévadás,     illetve     utónév-változtatás,     módosítás
        szabályainak meghatározásánál – a "fontos ok" vagy  a  "valós
        indok"  kategóriáival,  főleg ha ezek  közelebbi  mibenlétére
        utalásokat is tesz.

        Az    Alkotmánybíróság    e   "korlátozhatóság"    határainak
        kijelöléséhez    áttekintette    a    fontosabb    nemzetközi
        tapasztalatokat.
        Ausztriában   "komoly  ok"-nak  számít  az,  hogy   az   első
        választott  utónév "használható" és olyan legyen,  amely  nem
        árthat   a   gyermek  érdekeinek  (§  21.  Abs.  2.  Pst.G.);
        Belgiumban  sem  családi,  sem utónevek  nem  jegyezhetők  be
        akkor, ha azok "zavart keltenek", illetőleg a gyermeknek vagy
        másoknak   ártanak.  (Cc.  art.  216.,  §  1./L.  14-7-1976);
        Franciaországban  sem választhatnak a szülők  a  gyermeküknek
        olyan   utónevet,  amely  önmagában  vagy  a  családi  névhez
        kapcsolva   nyilvánvalóan   ellentétes   lenne   a    gyermek
        érdekeivel, valamint, ha az mások családi nevének  bitorlását
        eredményezné (Art. 57 Cc -L 93-2208-01-1993);
        Görögországban csak akkor változtatható meg az utónév, ha  az
        a   viselőjének   a   jogi  vagy  társadalmi   kapcsolataiban
        nehézséget okoz (N. 2130/1993. 8. cikk), feltétel továbbá  az
        is, hogy a kért utónév ne legyen ellentétes a "jó erkölccsel"
        sem;   Hollandiában  is  megtagadja  az  anyakönyvvezető   az
        utónévadást  akkor,  ha  az illetlen  hangzású,  vagy  azonos
        valamely létező családnévvel (kivétel utóbbi alól az az eset,
        amikor  a családnév utónévként is használatos) (BW. 1. kötet,
        4.  cikk); a Német Szövetségi Köztársaságban az olyan családi
        nevek  megváltoztatására  van  mód,  amelyek  taszítóan  vagy
        nevetségesen  csengenek,  amelyek alkalmat  adnak  kétértelmű
        vagy  méltatlan  szójátékokra. Mindezeken  túlmenően  viszont
        "fontos okból" megtagadható akár a kért családi név is,  így:
        a  név  a kérelmező környezetében gyakran előfordul, s emiatt
        felidézi  az összetévesztés veszélyét; nehézkes leírni,  vagy
        kiejteni, szorosan összekapcsolódik bűncselekménnyel. A német
        szabályozásból  ugyanakkor egyértelműen  kitetszik,  hogy  az
        utónév megtartásához már kisebb közérdek fűződik. A PstG. 70.
        §-a  szerint olyan megnevezések, amelyek lényegük szerint nem
        utónevek,  nem  választhatók. A joggyakorlat szerint  fiúknak
        csak férfinév, a lányoknak csak női név adható (§ 262 DA). Ez
        alól kivétel a Mária név, ez ugyanis kiegészítő utónévként  –
        egy  férfinévvel  együtt – fiúknak is adható (BVEwGE-31-kötet
        130. old).

        Olaszországban is tilos komikus hangzású neveket adni  (AStC,
        72. cikk), de Portugáliában sem hagyhat az utónév kétséget  a
        gyermek neme felől, s nem tartalmazhat politikai utalást sem,
        nem   téveszthető   össze  fantázianevekkel,  családnevekkel,
        illetve  tárgyakat,  állatokat  vagy  tulajdonságokat  jelölő
        nevekkel,  hacsak  azt a portugál névtan nem  ismeri  gyakori
        utónévként [CRC 128. (2, 3, és 4), valamint 130. (3) cikkei].
        Spanyolországban  is elutasítják az extravagáns,  nevetséges,
        illetlen vagy szubverzív utó-, családi- és álneveket. A  jogi
        szabályozás ugyancsak tiltja több mint két egyszerű vagy több
        mint  egy  összetett utónév adását, de az olyanét  is,  amely
        zavart kelthetne az adott személy neme tekintetében (art.  54
        LRC. /1977/, 192 RRC /1977/, R. 2-7-1980.) Svájcban sem lehet
        olyan  utónevet  adni, amely megbotránkoztató  vagy  képtelen
        hangzású,  amely  nyilvánvalóan  ellentétes  a  gyermek  vagy
        harmadik  személy érdekeivel, de olyanokat sem,  amelyek  nem
        utalnak  egyértelműen a gyermek nemére. (OEC.  69.  cikk);  a
        török  népességi  törvény 16. cikke a nemzeti  kultúrával,  a
        közillemmel,   a   közerkölccsel,  vagy   a   jogszabályokkal
        összeegyeztethetetlen utónév adását tiltja.
        Az  Emberi  Jogok  Európai Bíróságának egyik 1996-ban  hozott
        ítélete (Eur. Court H.R., Case of Guillot v. France, judgment
        of   24   October  1996),  az  1993.  évi  XXXI.   törvénnyel
        kihirdetett, az 1950. november 4-én Rómában kelt,  az  emberi
        jogok   és   az  alapvető  szabadságjogok  védelméről   szóló
        egyezmény  8.  cikkével  kapcsolatban  tisztázta  az   állami
        beavatkozás határait:
        Az Egyezmény 8. cikke szerint:
        “1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét,
        lakását és levelezését tiszteletben tartsák.
        2.   E   jog   gyakorlásába   hatóság   csak   a   törvényben
        meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor  az  egy
        demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság,
        vagy  az  ország  gazdasági jóléte érdekében,  zavargás  vagy
        bűncselekmény megelőzése, a közegészségügy vagy az  erkölcsök
        védelme,  avagy  mások  jogainak  és  szabadságainak  védelme
        érdekében szükséges.”
        Az Ítélet rendelkező része szerint:
        “Nem  sérti az Egyezmény 8. cikkét (a magán- és családi  élet
        tiszteletben  tartásához való jog), hogy  az  anyakönyvvezető
        megtagadta  a  szülők által választott,  a  névadásról  szóló
        törvény   szerint  használatos  regiszterekben  nem  szereplő
        keresztnév  anyakönyvezését, majd  bírói  határozattal  ennek
        jóváhagyása,   mivel   az  eljáró  hatóságok   a   másodlagos
        kérelemnek helyt adtak és a kiválasztott keresztnevet  –  bár
        eltérő  formában – anyakönyvezték. Mindemellett a gyermek  az
        eredetileg    választott   nevet   korlátlanul   használhatja
        magánjellegű kapcsolataiban.”

        2.3.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam  –  a
        névválasztás, a névváltoztatás és a névmódosítás tekintetében
        –  alkotmányos kereteket és korlátokat tisztelő  feltételeket
        állapíthat meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam  ne
        lenne  köteles  egyidejűleg  azon  is  munkálkodni,  hogy   a
        névválasztásban,  a  névváltoztatásban és  a  névmódosításban
        megnyilvánuló  személyhez  fűződő  jog  kiteljesedéséhez   is
        minden   lehetséges  módon  –  pl.  a  névválaszték   állandó
        bővítésével  – megteremtse a feltételeket. Kielégíti  ezt  az
        elvárást  az,  ha  az állam egy tartalmában állandóan  bővülő
        névjegyzék   (esetünkben:  Magyar  Utónévkönyv)  alkalmazását
        rendeli  el. Azaz: az Atvr. 27. § (4) bekezdésének  “felvett”
        szóhasználata semmiképpen nem jelenti azt, hogy a  névjegyzék
        egyszer és mindenkorra érvényes névkatalógust tartalmazna.

        2.4.   Az   Alkotmánybíróság   hangsúlyozza:   a   közérdeket
        kifejezésre  juttató  egységesség és  a  jogbiztonság  elvére
        figyelemmel  önmagában nem minősíthető alkotmányellenesnek  a
        névválasztás, a névváltoztatás és a névmódosítás tekintetében
        az  állam szabályozási joga. Az állami beavatkozás csak akkor
        sérti    a    név   viselőjének   identitását,   rendelkezési
        szabadságát,  s  mindezeken keresztül az  emberi  méltósághoz
        való  jogát,  ha az nem szükséges és a beavatkozással  elérni
        kívánt célhoz képest aránytalan jogsérelmet okoz.
        A   törvényalkotónak  e  tekintetben  is   egyidejűleg   kell
        alkotmányos követelményeket kielégítő korszerű szabályozással
        reális  esélyt  biztosítania a személyhez fűződő  jog  részét
        képező     névviselési     és    névváltoztatási     kérelmek
        teljesíthetőségére és az egységes, biztonságos, megbízható és
        kiszámítható állami nyilvántartási rendszer megteremtésére.

        2.5.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja: a  névviseléssel  és
        névváltoztatással   kapcsolatos  érdemi   kérdések   –   akár
        megváltozott tartalommal – sem szabályozhatóak az Mtr.-ben és
        Bmr.-ben, de ugyanígy az Atvr. Vhr.-ben sem.
        Az  Mtr.  1.  §-a,  a BMr. 4. és 5. §-ai olyan  engedélyezési
        jogköröket  tartalmaznak,  amelyek  nem  választhatók  el   a
        személyhez fűződő jogoktól és kötelességektől, mely  utóbbiak
        pedig  –  a Jat. 5. §-a értelmében az állampolgárok  alapvető
        jogai és kötelességei körében vizsgálandók. Ilyenekként pedig
        azokat “törvényben kell szabályozni.”
        Az  Alkotmánybíróság erre figyelemmel megsemmisítette az Mtr.
        1. §-át, valamint a Bmr. 4. és 5. §-át, ugyanakkor e szempont
        alapulvételével nem találta alkotmánysértőnek a Bmr 1.  §-át,
        amelynek   értelmében:   "A   név   megváltoztatása    iránti
        kérelemben... elő kell adni azokat a körülményeket, amelyek a
        névváltoztatást indokolják." Ez utóbbi ugyanis olyan eljárási-
        technikai  rendelkezés, amely nincs szoros  összefüggésben  a
        személyhez fűződő jogok és kötelességek lényeges tartalmával.
        Az   Alkotmánybíróság  alkotmányellenesnek   minősítette   és
        megsemmisítette  az Atvr.Vhr. 48. § (3) bekezdésében  foglalt
        rendelkezést   is,  éspedig  két  okból  is:  egyrészt   arra
        figyelemmel,  hogy  az indítványozó felmenőitől  “örökölt”  –
        anyakönyvezett- neve szigorú alapjogi védelem alatt áll, s ez
        a  védelem az indítványozót az állammal szemben is megilleti;
        másrészt  amiatt, mivel alacsonyabb szintű jogszabály  [Atvr.
        Vhr.  48. § (3) bekezdése] ütközik magasabb szintű jogszabály
        [Atvr.  31.  §  (1)  bekezdése]  rendelkezésébe.  A  vizsgált
        esetben  nyilvánvaló  ugyanis,  hogy  az  Atvr.  31.  §   (1)
        bekezdésének  egésze áll alkotmányos védelem alatt,  amelynek
        korlátozására  (így a betűjelzés sorrendi alkalmazására)  sem
        kapott felhatalmazást az államtitkár. Az Atvr. Vhr. 48. § (3)
        bekezdése  tehát alkotmányellenes módon állapítja  meg  –  az
        Atvr. 31. §-ával összefüggésben – a betűjelzés sorrendiségére
        vonatkozó  szabályt.  Ennek  következménye  adott  esetben  a
        névviselési  jog  alkotmányellenes  korlátozása  lett,  mivel
        továbbhatásában  azoknak a neveknek a  megváltoztatásával  is
        együtt  járt,  amelyeknél  a  megkülönböztetés  a  felmenőket
        illetően korábban, iratokkal igazolhatóan a családi név  után
        került anyakönyvezésre.
        A  betűjelzés sorrendi megállapításával a vizsgált esetben  a
        kérelmező számára teljesen idegen, nem is a családját  és  őt
        magát  azonosító  név  jött létre. A  más  sorrend  új  nevet
        keletkeztetett,  amely  már  nem  képes  arra  sem,  hogy   a
        felmenőkkel való kapcsolatot érzékeltesse. A vizsgált esetben
        az  Atvr.  és az Atvr. Vhr. közötti ütközés eredményeként  az
        indítványozótól   gyakorlatilag  a  saját   nevét   –   annak
        beleegyezése  nélkül  –  elvették,  és  az  állam   őt   arra
        kényszerítette, hogy az ő általa meghatározott nevet viselje.
        Márpedig  a saját névhez és annak viseléséhez minden embernek
        joga van: az, mint az önazonossághoz való jog alapvető jog, a
        születéssel keletkező elidegeníthetetlen emberi jog, amely az
        állam által elvonhatatlan és – lényeges tartalmát tekintve  –
        korlátozhatatlan.  A  jelen  esetben  viszont  az   állam   a
        regisztrálandó tény lényeges tartalmát maga határozta meg.
        Erre  tekintettel  az Alkotmánybíróság –  mint  alapvető  jog
        sérelmét  előidéző rendelkezést – az Atvr.  Vhr.  48.  §  (3)
        bekezdését megsemmisítette.

        2.6.  Az  egyik indítványozó az Atvr. 27. § (4)  bekezdésében
        foglalt  azt  a  rendelkezést is alkotmányellenesnek  tartja,
        amely  a  magyar  származású magyar  és  a  magukat  valamely
        nemzetiséghez  valló  magyar  állampolgárok  névválasztásának
        rendje között tesz különbséget. Álláspontja szerint itt olyan
        ellentmondás található, amelyet a jogalkalmazás is  csak  úgy
        tud  feloldani, hogy gyakorlatilag nem alkalmazzák az idézett
        rendelkezésben foglaltakat.
        A  Nek.  tv.  12. §-ának (1) bekezdése a nemzeti  és  etnikai
        kisebbségek számára “szabad” névválasztást biztosít,  míg  az
        Atvr.   27.  §  (4)  bekezdése  a  “nemzetiségnek  megfelelő”
        kifejezést  használja. A Nek. tv. értelmében  a  kisebbséghez
        tartozó  személynek  joga van a saját és gyermeke  utónevének
        “szabad”  megválasztásához, családi és utónevének  anyanyelve
        szabályai   szerinti   anyakönyveztetéséhez   és   annak    –
        jogszabályban  meghatározott  keretek  között   –   hivatalos
        okmányokban való feltüntetéséhez. Az anyakönyvvezető a  nevet
        a választott formában anyakönyvezi.

        Kétségkívül  megállapítható,  hogy  az  Atvr.   27.   §   (4)
        bekezdésében   írt,   “nemzetiségnek  megfelelő”   kifejezés,
        illetőleg  a  Nek. tv. 12. § (1) bekezdésében  megfogalmazott
        “szabad” kifejezés nem ugyanazt a tartalmat fedi. Nyilvánvaló
        ugyanis,  hogy  a  “szabad”  névválasztás  szélesebb  mozgási
        lehetőséget   biztosít  annál,  mint  amit  a  “nemzetiségnek
        megfelelő”  kitétel határol körül. A két törvényi rendelkezés
        között   tehát   kollízió  feszül,  amelynek  alkotmányossága
        feltétlenül vizsgálatot érdemel.
        “Az   Alkotmánybíróság  elvi  éllel  mutat  rá   arra,   hogy
        meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes
        –   vagy  az  értelmezéstől  függően  ellentétes  –  törvényi
        rendezése  önmagában  nem  jelent  alkotmányellenességet.  Az
        ilyen rendelkezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha  az
        egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével  is
        együtt  jár,  vagyis  ha az ellentétes  tartalmú  szabályozás
        anyagi alkotmányellenességhez vezet, ...” [35/1991. (VI. 20.)
        AB határozat, ABH 1991, 175,176.]
        Az   Alkotmány  68.  §  (2)  bekezdése  szerint:  “A   Magyar
        Köztársaság  védelemben  részesíti  a  nemzeti   és   etnikai
        kisebbségeket.    Biztosítja   kollektív   részvételüket    a
        közéletben,    saját    kultúrájuk   ápolását,    anyanyelvük
        használatát,  az  anyanyelvű oktatást, a saját  nyelven  való
        névhasználat    jogát.”   Az   Alkotmány    e    rendelkezése
        nyilvánvalóvá  teszi,  hogy a magukat valamely  nemzetiséghez
        tartozónak valló magyar állampolgárok (kisebbség) nemzetiségi
        hovatartozásukra  tekintettel  vesznek  részt  a  közéletben,
        ilyenként     ápolják    saját    kultúrájukat,    használják
        anyanyelvüket,   s   ugyancsak  “nemzetiségi”,   (kisebbségi)
        létükhöz  kapcsolódik “a saját nyelven való  névhasználat”-uk
        is.
        A  Nek. tv. 12. § (1) bekezdésében írt az a lehetőség,  amely
        szerint “a kisebbséghez tartozó személynek joga van saját  és
        gyermeke  utónevének szabad megválasztásához”  sem  jelenthet
        tehát  minden  kötöttségtől mentességet, az a “nemzetiségének
        megfelelő” módon értelmezhető és értelmezendő. A kisebbséghez
        tartozó  személyek “szabadsága” tehát nemzetiségi mivoltukhoz
        kapcsolódik,   amelyet   világosan  érzékeltet   az   idézett
        rendelkezés  folytatása  is,  amely  szerint  a  kisebbséghez
        tartozó   személynek  ez  a  joga  “családi   és   utónevének
        anyanyelve  szabályai szerinti anyakönyveztetése”,  illetőleg
        annak  – jogszabályok keretei közötti – hivatalos okmányokban
        való feltüntetése tekintetében áll fenn. A Nek. tv. 12. § (1)
        bekezdésének  ez  a tartalma tehát értelmezéssel  feltárható;
        erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg  az
        idézett  rendelkezés “szabad” szóhasználatát. E  “szabadság”,
        amely    a    “nemzetiségnek   megfelelő”   keretek    között
        gyakorolható,  nem  áll ellentétben az Alkotmány  68.  §  (2)
        bekezdésében foglaltakkal, ellenkezőleg: törvényértelmezéssel
        abból közvetlenül le is vezethető.
        A  név megválasztásánál tehát mind a magyar származású magyar
        állampolgároknál, mind pedig a nemzetiségű származású  magyar
        állampolgároknál    (kisebbség)    található    bizonyos    –
        alkotmányossági szempontból nem kifogásolható – kötöttség.  E
        kötöttség   lényegi  magva  mindkét  állampolgári  csoportnál
        ugyanaz:  az  adott  nemzetiség (magyar és más  nemzetiségek)
        hagyományai,  szokásai.  A magyar származású  (magukat  annak
        valló)  magyar állampolgárok esetében ennek összefoglalása  a
        Magyar      Utónévkönyvben     található      meg,      amely
        figyelembevételének  Atvr.  27. §  (4)  bekezdésében  történt
        elrendelése  nem  kifogásolható alkotmányossági  szempontból.
        Ebben   találhatók  Magyarországon  a  magyar   nemzetiségnek
        megfelelő   nemzetiségi  utónevek,   ebből   választhatók   a
        “megfelelő  utónevek”.  A  Magyarországon  élő  nemzetiségek,
        illetőleg     nemzetiségi    anyanyelvűek     ugyancsak     a
        “nemzetiségüknek megfelelő” utónevet viselhetik. [Atvr. 27. §
        (4)  bekezdés] Ez utóbbiak névválasztása is csak erre a körre
        korlátozódhat,  nem  viselhetnek  tehát  ők   sem   tetszésük
        szerinti    utónevet.   Nem   áll   fenn   ezért    hátrányos
        megkülönböztetés a magyar származású magyar és a  nemzetiségi
        származású (magukat annak valló) magyar állampolgárok  között
        azon  az  alapon,  hogy  a  magyar  származásúak  kötött,   a
        nemzetiségű  származású magyar állampolgárok  pedig  teljesen
        szabad névválasztási joggal rendelkeznének.
        Az   Alkotmánybíróság  az  erre  alapított  indítványt  ezért
        elutasította.
        Az  Alkotmánybíróság megállapítja: kétségkívül visszaélésekre
        adhat  okot  ugyanakkor az a körülmény, hogy a kisebbségeknek
        nem  kell  igazolniuk  nemzetiségi  hovatartozásukat.  Bár  a
        jogalkotói  szándék  nyilvánvalóan nem  irányult  arra,  hogy
        ezzel  a lehetőséggel az adott nemzetiséghez nem tartozók  is
        éljenek, ezt a szabályozás jelenlegi módja és tartalma mégsem
        zárja  ki. Ennek a szabályozásból eredő, ám mégis a tényleges
        szabályozási  szándékot és akaratot  is  –  adott  esetben  –
        negligálni    képes    gyakorlatnak    a    kialakulását    a
        jog(törvény)alkotás        további        differenciálásával,
        pontosításával az államnak kell megszüntetnie.

        2.7.  Nem minősítette az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek
        az  Atvr.  27.  §  (4) bekezdésének azt a rendelkezését  sem,
        amelynek  értelmében  –  összhangban  a  Atvr.  27.   §   (3)
        bekezdésében   foglaltakkal  –  csak   két   utónevet   lehet
        anyakönyvezni.   Az   állam   ugyanis   a   közérdekre    (az
        egységességre  és a jogbiztonságra figyelemmel) korlátozhatja
        a  választható  utónevek  számát,  azaz  az  adható  utónevek
        számának   meghatározása  nem  tartozik  a   korlátozhatatlan
        alapjogok körébe. Hasonlóképpen ítélte meg az Atvr. 27. § (2)
        bekezdésének  tartalmát  is, amely  szerint  “A  családi  név
        egytagú.  Többtagú családi név akkor viselhető,  ha  annak  a
        szülőnek az anyakönyvi bejegyzése, akinek az érintett személy
        a  nevét viseli, ilyen nevet tartalmaz.” Az Atvr. ugyanis nem
        teszi  eleve  lehetetlenné a többtagú családi név  viselését,
        azt  mindössze  arra az esetre szorítja, amikor  az  érintett
        személy   e  (többtagú)  családi  név  fennálltát  anyakönyvi
        bejegyzéssel  igazolni tudja. Az állam e  korlátozását  kellő
        alappal  indokolja az állami nyilvántartások  egységességéhez
        és a jogbiztonsághoz fűződő közérdek.

        2.8.   Az   Alkotmánybíróság  ugyanakkor  alkotmányellenesnek
        ítélte  az  Atvr.  28.  §  (1)  és  (2)  bekezdésébe  foglalt
        rendelkezéseket, amelyek értelmében: “(1) Az  anyakönyvvezető
        –  a  szülők  kérelmére  – a 14 éven  aluli  kiskorú  személy
        utónevét  egyszer  módosíthatja.  (2)  Ha  a  több  utónévvel
        rendelkező    személy   valamelyik   utónevének   kizárólagos
        viselését  vagy  az utónevek sorrendjének cseréjét  kéri,  az
        alapbejegyzést  az anyakönyvvezető egyszer módosítja  ...”  E
        szigorú és merev szabályozás ugyanis a közvetlenül érintettek
        [az  (1)  bekezdés  értelmében a  “szülők”,  a  (2)  bekezdés
        szerint    “a    több    utónévvel    rendelkező    személy”]
        névváltoztatási  jogát  már  oly mértékben  korlátozza,  hogy
        gyakorlatilag annak rendelkezési jogát is elvonja.  Az  állam
        ilyen mélységű beavatkozása a magánszférába kellő alkotmányos
        indokkal  már  nem támasztható alá. Az államot  –  a  fentiek
        szerint  –  megilleti az a jog, hogy kéttagúra korlátozza  az
        adható  (és  viselhető) utónevek számát; ezt célzó jogalkotói
        szabadsága  azonban nem terjedhet addig, hogy – eltérést  nem
        tűrő   módon  –  mindössze  egy  alkalommal  adjon  módot   a
        módosításra,   illetőleg   valamelyik   utónév    kizárólagos
        viselésére,  vagy  az  utónevek  sorrendjének  cseréjére.  Ez
        esetben  tehát  a kogens szabályozási mód maga  jelent  olyan
        aránytalan  korlátozást, amely kellő  alkotmányos  indokokkal
        már  nem támasztható alá. Méltányolható ugyan itt is az állam
        arra   irányuló   törekvése,  hogy  az   egységesség   és   a
        jogbiztonság  szempontjait  (mint  a  közérdekűség   lényeges
        komponenseit)  kifejezésre juttassa, ezt azonban  nem  teheti
        meg  úgy, hogy az alapvetően társadalmi determinációk  uralma
        alatt  álló  területen a jogosultakat megillető rendelkezései
        jogot mindössze egyetlen egy esetben engedje érvényesülni.
        Az    Alkotmánybíróság   hangsúlyozza    ugyanakkor:    nincs
        alkotmányossági   szempontból  jelentősége  a   változtatások
        számának,  azaz nem arról van szó, hogy kétszeri,  háromszori
        stb.   módosítás  lehetővé  tétele  már  alkotmányos   lenne.
        Alkotmányellenesnek  maga  a  kogens,   eltérést   nem   tűrő
        szabályozási mód tekinthető, amely az állam számára  –  kellő
        alap  nélküli  – beavatkozást tesz lehetővé az  állampolgárok
        magánautonómiájába.  Az  állam  a  közérdekre   hivatkozással
        választhat  olyan  szabályozási  módot  és  rögzíthet   olyan
        szabályozási  tartalmat, amely az egységesség és jogbiztonság
        szempontjainak érvényre juttatását célozza, ezt  azonban  nem
        teheti  meg  úgy,  hogy kategorikusan  kizárja  a  későbbi  –
        módosítást  célzó  –  magánkezdeményezéseket.  Ez  utóbbiakat
        precízebb,  differenciáltabb szabályozással,  jogi  és  jogon
        kívüli eszközökkel korlátozhatja, de nem teheti meg azt, hogy
        ezek  számát  mindössze  egyre korlátozza.  Az  ilyen  állami
        beavatkozás  akár  közérdekre  is  hivatkozó  alkotmányossági
        megfontolásokkal sem támasztható alá, az aránytalan  sérelmet
        okoz,  amely  –  alapvető jogról lévén szó – megengedhetetlen
        állami korlátozást jelent.

        Tekintettel  arra, hogy az Atvr. 28. § (1) és  (2)  bekezdése
        ilyen  tartalmú – fokozott védelmet érdemlő – rendelkezéseket
        fogalmaz   meg,  az  Alkotmánybíróság  a  kizárólag  egyetlen
        alkalomra    szóló,    kogens,   korlátozó    rendelkezéseket
        megsemmisítette.
        Az   Alkotmánybíróság  az  Atvr.  28.  §   (1)   bekezdésével
        összefüggésben  kiemeli: az Atvr. 28. § (1) bekezdésében  írt
        névmódosítás “ura” ez esetben is a kérelmező, s nem pedig  az
        állam   nevében   eljáró  anyakönyvvezető.  A  “módosíthatja”
        kifejezésnek  tehát  nem lehet olyan értelmet  tulajdonítani,
        hogy  itt az állam (anyakönyvvezető) szabad belátása  szerint
        dönthetne.  Itt  is nem többről, mint regisztrálandó  tényről
        van  szó, amelynek lényeges tartalmát a kérelmező állampolgár
        (itt:  a  szülő),  s nem pedig az állam (az  anyakönyvvezető)
        határozza meg.

        2.9. Állampolgári alapjog korlátozását véli megállapíthatónak
        az  az indítvány is, amely szerint a hatályos szabályozás nem
        biztosít   jogorvoslatot   az   anyakönyvvezető   eljárásával
        szemben.  Ez – állítja az indítványozó – ütközik az Alkotmány
        70/K.  pontjában foglalt rendelkezéssel, amelynek alapján  az
        alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények,  továbbá
        a  kötelességek  teljesítésével  kapcsolatban  hozott  állami
        döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.
        Korábban  már rámutatott az Alkotmánybíróság arra,  hogy  “az
        általános  személyiségi jog” részét képezi az  önazonossághoz
        és  önrendelkezéshez  való  jog  is  [57/1991.  (XI.  8.)  AB
        határozat,  ABH  1991,  272, 279.] Az  önrendelkezési  jognak
        pedig fontos tartalmi eleme – egyebek mellett – az egyén joga
        arra,  hogy  az  igény  állapotába  került  alanyi  jogait  a
        különböző   állami   szervek,  vagy  a   bíróság   előtt   is
        érvényesítse  [1/1994. (I. 7.) AB határozat,  ABH  1994,  29,
        35.]
        Az Alkotmánybíróság a következők miatt utasítja el a bírói út
        hiányát kifogásoló indítványt:
        a) Ha magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú, kisebbséghez
        nem  tartozó  [Nek.  tv.  61.  § (1)  bekezdésében  felsorolt
        nemzetiségek]  szülők  olyan  utónév  anyakönyvezését  kérik,
        amelyet  az utónévkönyv nem tüntet fel, az anyakönyvvezető  –
        alkotmányossági   szempontból  nem  kifogásolható   módon   –
        “szakértői”  szakvéleményt kér a Magyar  Tudományos  Akadémia
        Nyelvtudományi  Intézetétől.  Ez  a  vélemény   azonban   nem
        hatósági, hanem szakértői állásfoglalás, amelynek alapján  az
        anyakönyvvezető  dönt.  Döntése  ellen  fellebbezni  lehet  a
        Megyei (Fővárosi) Közigazgatási Hivatal vezetőjéhez, s  ha  ő
        is  elutasítja  a szülők kérését, a közigazgatási  bírósághoz
        fordulhatnak jogorvoslatért.
        b)  Az  anyakönyvi hatóságnak tájékoztatnia kell a  szülőket,
        hogy  a  kért név bejegyzésének megtagadása esetén –  akár  a
        Nyelvtudományi Intézet elutasító szakvéleményének birtokában,
        akár anélkül –, bírósághoz fordulhatnak.
        c)  A gyámhatóságnak a névviselést érintő határozata, illetve
        az  anyakönyvvezetőnek  a név anyakönyvi  bejegyzése  vagy  a
        bejegyzés   megtagadására   vonatkozó   döntése   ellen    az
        államigazgatási   eljárás   általános   szabályairól   szóló,
        többszörösen   módosított  1957.  évi  IV.  törvény   szerint
        fellebbezéssel   lehet  élni,  a  másodfokú   államigazgatási
        határozat  ellen  pedig az érintettek a bírósághoz  keresetet
        nyújthatnak be.
        Szemben tehát az indítványozó álláspontjával, lehetőség van a
        bírói    út    igénybevételére.    Erre    tekintettel     az
        Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

        2.10.  Az  egyik  indítvány a Mtr. 4. §-át és  az  5.  §  (1)
        bekezdésében foglalt rendelkezések alkotmányosságát  azon  az
        alapon is vitatja, hogy azok ütköznek az Alkotmány 54. §  (1)
        bekezdésében, 59. § (1) bekezdésében, 66. § (1) bekezdésében,
        valamint 70/A. §-ában foglalt szabályokba. Úgy véli,  hogy  a
        Mtr.  e rendelkezései [“4. § Ha a feleség férje családi  vagy
        teljes  nevét viseli, a férj nevének megváltoztatása  reá  is
        kiterjed.  5.  §  (1)  Férjes,  elvált  vagy  özvegy   nő   a
        házasságkötés  folytán  szerzett nevét névváltoztatással  nem
        változtathatja meg”] is sértik az Alkotmányt.
        A   nőkkel   szembeni   megkülönböztetés  minden   formájának
        felszámolásáról  1979. december 18-án New Yorkban  elfogadott
        egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény, kihirdetve az 1982. évi
        10.   törvényerejű  rendelet  által)  16.  cikk   1.   pontja
        értelmében:  “A  Részes  Államok  kötelesek  megtenni  minden
        szükséges  intézkedést a nőkkel szemben a  házassággal  és  a
        családi     kapcsolatokkal     összefüggésben     alkalmazott
        megkülönböztetések   kiküszöbölése   végett   és    különösen
        kötelesek   a   férfiak   és  nők  egyenjogúságának   alapján
        biztosítani:”
        “g)   azonos   személyes  jogokat  a  férj   és   a   feleség
        viszonylatában,  ideértve  a  családi  név,  a  szakma  és  a
        foglalkozás megválasztásának jogát is.”
        Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  a   nő   említett
        összefüggésben vizsgált névviselése (névhasználata) törvényi,
        s  nem  pedig  minisztertanácsi rendeleti szintű szabályozást
        kíván.  Az  ő  esetében  is  csak  ezáltal  realizálódhat  az
        Egyezségokmány 26. cikkében megfogalmazott elvárás,  amelynek
        értelmében “A törvény előtt minden személy egyenlő és  minden
        megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre.
        Erre   tekintettel   a  törvénynek  minden  megkülönböztetést
        tiltania  kell és minden személy számára egyenlő és  hatékony
        védelmet   kell   biztosítania   bármilyen   megkülönböztetés
        ellen...”

        A   vizsgált   esettel   kapcsolatban   az   Alkotmánybíróság
        megállapítja,   hogy  a  házasságkötés  ténye   nem   jelenti
        automatikusan  a  névváltoztatás  kötelezettségét  is  a   nő
        számára [Csjt. 26. § (1) bekezdés].
        Ennek  megfelelően  a  házasulandó nő szabadon  mérlegelheti,
        hogy felveszi-e házastársa nevét. Ha úgy dönt, hogy felveszi,
        nem  lesz  alkotmánysértő az a jogszabályi előírás,  amelynek
        értelmében a felvett nevet nem változtathatja meg. A házasság
        megszűnése után ismét szabad belátásától függ, hogy a felvett
        nevet  továbbra  is viselni kívánja-e, vagy  pedig  leánykori
        nevéhez   tér   vissza.  A  nő  szabad   választási   akarata
        korlátozásmentesen  érvényesülhet. A névviseléshez  való  jog
        megsértéséről  csak  akkor lehetne szó, ha  ez  a  választási
        lehetősége sem a házasság megkötésekor, sem annak – esetleges
        – felbontásakor nem állna fenn.

        Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Mtr. 4. §-ának,
        5. § (1) bekezdésének alkotmányellenességének megállapítására
        és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

        2.11  Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapítja: a hatályos
        magyar  szabályozás  nem  elégíti ki  maradéktalanul  sem  az
        Egyezmény 16. cikk 1/g) pontjában, sem az Egyezségokmány  26.
        cikkében  írtakat. Ezek az egyezmények ugyanis  –  szemben  a
        hatályos  magyar megoldással – nemcsak a nők,  de  a  férfiak
        számára  is  lehetővé teszik a házasságkötésük  alkalmával  a
        névváltoztatáshoz való jogot.

        Az  Egyezmény  szerint:  “A Részes Államok  ...  kötelesek  a
        férfiak  és  a  nők  egyenlőségének alapján biztosítani:  ...
        azonos  személyes jogokat a férj és a feleség viszonylatában,
        ideértve   a   családi  név,  a  szakma  és   a   foglalkozás
        megválasztásának a jogát is.”

        Az  Egyezségokmány  26. cikke értelmében:  “A  törvény  előtt
        minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga
        van   egyenlő   törvényes  védelemre.  Erre   tekintettel   a
        törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell  és  minden
        személy   számára   egyenlő   és   hatékony   védelmet   kell
        biztosítania  bármilyen megkülönböztetés ellen, mint  amilyen
        például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb
        vélemény,   nemzeti   vagy  társadalmi  származás,   vagyoni,
        születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés.”
        Az  indítványokkal  támadott  rendelkezés  nincs  összhangban
        ezekkel  a  –  hazánk által is elfogadott  és  kihirdetett  –
        nemzetközi   egyezményekkel,  s  az   indítvánnyal   támadott
        rendelkezés  ütközik  az  Alkotmány  7.  §  (1)  bekezdésében
        foglalt   rendelkezésébe  is,  amely   szerint:   “A   Magyar
        Köztársaság   jogrendszere   elfogadja   a   nemzetközi   jog
        általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt
        nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
        Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi:  az  Európai  Emberi   Jogi
        Egyezményhez  kapcsolódó  bírói  gyakorlatba  is  ütközik   a
        hatályos  magyar szabályozás. [Lásd: Eur. Court MR,  Burgherz
        v.  Switzerland judgment of 22. February 1994, Series A.  no.
        280-B.]
        A  külföldi  megoldások  már  elmozdultak  ebbe  az  irányba:
        Belgiumban – szokásjog alapján – a feleség viselheti a  férje
        nevét, a férj pedig "kiegészítheti" a saját családi nevével a
        felesége    családi   nevét;   Franciaországban   ugyan    az
        anyakönyvezett név "szent", a feleség felveheti férje  nevét,
        az   a  hivatalos  iratain  is  szerepelhet,  s  a  férj   is
        "hozzáteheti"  nevéhez a felesége családi nevét;  hivatalosan
        azonban  az anyakönyvezett adatok a mérvadóak; Görögországban
        a  társadalmi kapcsolataiban bármelyik házastárs használhatja
        vagy  hozzáteheti a saját családi nevéhez – a másik házastárs
        hozzájárulásával    –   házastársa    családi    nevét    is;
        Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság az 1991. III. 5-
        i  határozatával [BGBI. I.s. 807] érvénytelenítette a  BGB  §
        1355.  Abs.  2.  mondatát,  amely akként  rendelkezett,  hogy
        automatikusan  a  férj neve lesz a családi név  akkor,  ha  a
        házastársak  nem  határozzák  meg  kifejezetten   a   családi
        nevüket;   Svájcban   a  házastársak  közös   családi   nevet
        használnak,   éspedig  a  férjét.  A   jegyesek   azonban   –
        kérelmükre,  s amennyiben azt törvényes érdekük  indokolja  –
        engedélyt  kaphatnak arra, hogy a házasságkötés  pillanatától
        kezdve családi névként a feleség nevét használják.

        A  Csjt. 26. §-ának rendelkezései ez idő szerint csak  a  nők
        számára  teszik lehetővé azt, hogy a házasságkötést  követően
        felvegyék  a  férjük nevét, míg arról a szabályozás  hallgat,
        hogy a férfiak is felvehetik-e feleségük családi nevét.
        Az    Alkotmánybíróságnak   a   mulasztásban    megnyilvánuló
        alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó  hatáskörét  az
        Abtv.   49.  §-a  szabályozza.  Az  Abtv.  49.  §-a   szerint
        mulasztásban         megnyilvánuló        alkotmányellenesség
        megállapítására  akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó  szerv  a
        jogszabályi  felhatalmazásból származó  jogalkotói  feladatát
        elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő.  Az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv
        jogalkotási     kötelezettségének     konkrét     jogszabályi
        felhatalmazás  nélkül  is  köteles  eleget   tenni,   ha   az
        alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény  –
        annak  nyomán  állott  elő, hogy az  állam  jogszabályi  úton
        avatkozott    bizonyos   életviszonyokba   és   ezáltal    az
        állampolgárok  egy csoportját megfosztotta alkotmányos  jogai
        érvényesítésének  lehetőségétől.  [22/1990.   (X.   16.)   AB
        határozat,   ABH   1990,   83,   86.]   Az   Alkotmánybíróság
        mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg
        akkor  is,  ha  alapjog érvényesüléséhez szükséges  garanciák
        hiányoznak. [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992,  227,
        231.]
        Az      Alkotmánybíróság      mulasztásban      megnyilvánuló
        alkotmánysértést  nemcsak  akkor  állapít   meg,   ha   adott
        tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI.
        10.) AB határozat, ABH 1992, 204-205.], hanem akkor is ha  az
        adott   szabályozási   koncepción   belül   az   Alkotmányból
        levezethető   tartalmú   jogszabályi  rendelkezés   hiányzik.
        [22/1995.  (III.  31.)  AB határozat,  ABH  1995,  108,  113;
        29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 128; 15/1998.
        (V.  8.)  AB  határozat, ABH 1998, 132, 138.]  A  szabályozás
        tartalmának  hiányos voltából eredő alkotmánysértő  mulasztás
        megállapítása  esetében  is a mulasztás,  vagy  a  kifejezett
        jogszabályi  felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában,  a
        feltétlen    jogszabályi   rendezést    igénylő    jogalkotói
        kötelezettség  elmulasztásán alapul. [4/1999. (III.  31.)  AB
        határozat, ABH 1999, 52, 57.]
        Az  Alkotmánybíróság “feltétlen jogszabályi rendezést igénylő
        jogalkotási kötelezettségének” tekinti azt, hogy a  jogalkotó
        biztosítsa  az  Alkotmány  66. § (1)  bekezdésében  foglaltak
        érvényesülését, nevezetesen: “A Magyar Köztársaság biztosítja
        a   férfiak  és  a  nők  egyenjogúságát  minden  polgári   és
        politikai,  valamint gazdasági, szociális és  kulturális  jog
        tekintetében.”
        Tartalmi  alkotmánysértést idéz elő tehát  a  Csjt.  26.  §-a
        azzal,  hogy  nem  teszi  lehetővé a  férfiak  számára  is  –
        házasságkötésük után – feleségük családi nevének felvételét.
        Tekintettel  arra,  hogy  a Csjt. a Jat.  megalkotása  előtti
        jogszabály, az Alkotmánybíróság utal az alábbiakra:
        “A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban:
        Jat.)  61. § (2) bekezdése szerint: “E törvény nem  érinti  a
        hatálybalépés előtt alkotott jogszabály, határozat, utasítás,
        szabvány,  ármegállapítás és jogi iránymutatás  hatályát.”  A
        szakaszhoz  fűzött  indokolás a  törvényalkotói  szándékot  a
        következőképpen fogalmazza meg. “E rendelkezés célja az, hogy
        a  törvény  alkalmazása  ne okozzon zavart  a  jogéletben.  A
        törvény  rendelkezéseit  a hatálybalépése  előtt  kibocsátott
        jogszabályok,  határozatok, utasítások,  jogi  iránymutatások
        vonatkozásában folyamatosan, azok felülvizsgálata során  kell
        átvinni a gyakorlatba.”
        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat. szabálya  nem
        sérti  az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem. Ellenkezőleg,
        összhangban   áll   az  Alkotmánynak  a  Magyar   Köztársaság
        jogállamiságát   deklaráló   2.   §   (1)   bekezdésével.   A
        jogállamiság  egyik  fontos tartalmi  eleme  a  jogbiztonság,
        amelynek  megőrzését  célozza a Jat. rendelkezése.  [45/1991.
        (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 206, 207.]
        Hozzáfűzte azonban ehhez az Alkotmánybíróság azt is, hogy:
        “Az   Alkotmánybíróság  –  a  gyakorlatára   vonatkozó   elvi
        állásfoglalása szerint [2/1991. (X. 29.) TÜ-áf.] –  az  1987.
        évi  XI.  törvény  (a  továbbiakban: JAT) hatálybalépéséig  a
        megalkotásuk   időpontjában  jogforrástani  szempontból   nem
        alkotmányellenes,   ám  a  későbbiek  során   alkotmányossági
        szempontból  elégtelenné vált jogforrási szinten  megalkotott
        jogszabályoknak  kizárólag  e  formai  alkotmánysértés  címén
        történő  megsemmisítésétől tartózkodik ugyan,  ha  azonban  a
        formai alkotmánysértés tartalmi alkotmánysértéssel párosul, a
        jogszabályt   az   utólagos  normakontrolleljárás   keretében
        megsemmisíti.   Az  Alkotmánybíróságnak   ez   a   gyakorlata
        vonatkozik mind a felhatalmazás alapján kiadott, mind pedig a
        felhatalmazó   jogszabályokra.”   [58/1991.   (XI.   8.)   AB
        határozat,  ABH  1991, 288, 289-290.,  61/1995.  (X.  6.)  AB
        határozat, ABH 1995, 317, 318.; 617/B/1995. AB határozat, ABH
        1997, 814, 816.]

        Az   Alkotmánybíróság  szerint  a  Csjt.   26.   §-ában   írt
        rendelkezések biztosítják a nő számára a házasságkötés  utáni
        névváltoztatási jogot, nem adnak viszont lehetőséget a  férfi
        számára  ahhoz,  hogy  maga  is  ugyanezt  megtehesse.   Erre
        tekintettel   az   Alkotmánybíróság  a   Csjt.   26.   §-ának
        rendelkezéseit nem semmisítette meg, hanem – hiányos  voltára
        figyelemmel  –  vele kapcsolatban mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenességet állapított meg.

        2.12.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: nem alkotmányellenes
        a  Csjt. 26. § (4) bekezdésének tartalma amiatt sem, hogy  az
        előírja:  “új  házasságkötés esetében a  feleség  volt  férje
        nevét  a  házasságra utaló toldással [(1) bekezdés a)  és  b)
        pont]  nem  viselheti, és ez a joga akkor sem  éled  fel,  ha
        újabb házassága megszűnt.”

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  nem  jár  el  tehát
        alkotmányellenesen  az  állam akkor, ha  a  jogi  szabályozás
        révén  nem  nyújt  segédkezet ahhoz,  hogy  megszűnt  második
        házasságát követően a nő (a 2.11. pontban írtakra tekintettel
        akár  a férfi is) újra felvehesse az első házasságában viselt
        nevét.  A  közfelfogás, a társadalmi-történelmi  hagyományok,
        nemkülönben  a  névújrafelvétellel érintett további  (korábbi
        közelebbi-távolabbi)   családtagok   személyiségi    jogainak
        védelme  elegendő alapot adnak arra, hogy  az  állam  a  jogi
        szabályozásban a közérdeket megjelenítve elutasítsa az  ilyen
        tárgyú  kérelmet.  Éspedig e szabályozási  önállóságát  az  a
        körülmény sem befolyásolja, ha egyébként az érintett  egykori
        férj    a   névhasználathoz   maga   is   hozzájárulna.    Az
        Alkotmánybíróság   rámutat  arra,  hogy   a   választott,   a
        törvényben biztosított asszonynév – annak anyakönyvezése után
        –  a  feleség  saját  nevévé  válik,  aki  az  anyakönyvezést
        követően ezt a nevet nemcsak jogosult, de köteles is viselni,
        mert   ez   identitásának  egyik  meghatározója.  Tekintettel
        azonban  arra,  hogy ez a jog – ami egyidejűleg kötelezettség
        is  – a feleség házasságkötéséhez kapcsolódik, indokolt, hogy
        a  törvény a névviselést a kapcsolat közvetlen, de legalábbis
        közvetett  –  a volt házasságra utaló viszony – fennállásához
        kösse.  A  volt  feleség  újabb  házasságkötésével  az  előző
        házasságához  fűződő  kapcsolata  jogi  értelemben   teljesen
        megszűnik. Újra házas, “férjezett” jogi státuszba kerül és ez
        a  státusza  meghatározója  lesz  névjogának  is,  legalábbis
        korábbi férjezett voltára utaló névviselése tekintetében.  Ha
        nem  így  lenne,  a  személy neve, amely  individualitása  és
        identitása    kifejezésére   alkalmas,   nem   a   valóságnak
        megfelelően tűntetné fel családjogi státuszát. Ezért a  Csjt.
        26.   §   (4)   bekezdését  alkotmányossági  szempontból   az
        indítványozó megalapozatlanul kifogásolja.
        A  házasság  megszűnésével és új házasságkötéssel  a  korábbi
        házasságra  tekintettel  viselt “származékos˛  név  elveszíti
        keletkezési  alapját  és az csak újabb,  a  megelőző  férjjel
        kötött ismételt házasság révén szerezhető vissza. Mindezek  a
        változások  a  feleség saját elhatározásából, saját  döntései
        alapján  következnek  be,  s  emiatt  nem  sértik  az  emberi
        méltóság  alapjogát. A támadott törvényi  szabályok  azáltal,
        hogy  többszöri házasság esetén csak a legutóbbi  házasságban
        szerzett,  férjezett név használatára jogosítják fel  a  volt
        feleséget,  kifejezetten  összhangban  állnak  az   Alkotmány
        házasságot  védő  rendelkezésével. Ezért az  Alkotmánybíróság
        nem  állapította  meg  az  emberi  méltóság  sérelmét,  s  az
        indítványt elutasította.
        Hangsúlyozza továbbá: az indítványozó által támadott törvényi
        rendelkezések   nem  állnak  értékelhető  összefüggésben   az
        Alkotmánynak a jó hírnév, a magántitok és a személyes  adatok
        védelmére vonatkozó szabályaival sem.
        A  megkülönböztetés tilalmának – állított – sérelmét illetően
        utal  az Alkotmánybíróság arra az állandó gyakorlatára, amely
        szerint  az  Alkotmány  70/A.  §-ának  (1)  bekezdése  azt  a
        követelményt támasztja a jogalkotóval szemben, hogy  a  jogok
        és  kötelezettségek  megállapítása során  köteles  az  azonos
        helyzetben  lévő  jogalanyokat indokolatlan  megkülönböztetés
        nélkül,   egyenlőkként  kezelni  [30/1997.   (IV.   29.)   AB
        határozat,  ABH  1997,  130,  136.].  Az  indítványozó  által
        hivatkozott  összefüggésben nincs szó azonos helyzetben  lévő
        jogalanyokról.   Az   Alkotmánybíróság  a   már   hivatkozott
        995/B/1990.  számú  határozatában  megállapította,   hogy   a
        házasságkötés elhatározása a házasulandók első közös döntése,
        amelynek   során   a  menyasszonynak  nyilatkoznia   kell   a
        házasságkötés  után  viselendő nevéről. A feleség  választása
        tehát  a  törvényben  biztosított  lehetőségek  egyikének,  a
        leendő    férj    tudtával   és   hozzájárulásával    történő
        elhatározása,  amelynek  következtében  a  választott  név  a
        feleség  saját  nevévé  válik (ABH 1993,  515,  521.).  Az  a
        törvényi   rendelkezés  tehát,  amely  szerint   a   házasság
        megszűnése  után a feleség volt férjének a nevét továbbra  is
        viselheti,  annyit  jelent, hogy  –  függetlenül  a  házasság
        megszűnésétől – a házassággal megszerzett, saját nevét viseli
        tovább.   Vagyis   a  házasság  felbontása  nem   eredményezi
        automatikusan a névváltozás kényszerét. Más a helyzet azonban
        akkor,  ha az újabb házasságkötéssel a volt feleség  korábban
        sajátjaként   viselt   asszonynevét,   illetőleg   az   annak
        viselésére  való  jogosultságát elveszti.  Ebben  az  esetben
        saját  nevévé  az új házasságban viselt, a Csjt.  26.  §  (1)
        bekezdés a)-d) pontja szerint választott újabb neve válik.  A
        kétféle   helyzet   tehát   nem  összehasonlítható,   így   a
        megkülönböztetés tilalmának sérelme a támadott rendelkezésben
        nem állapítható meg.
        Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Csjt. 26.  §  (4)
        bekezdése    alkotmányellenességének    megállapítására    és
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
        Az  indítványozó  alkotmányellenesnek  és  megsemmisítendőnek
        ítélte  a  Csjt. 26. § (5) bekezdését is, amely szerint:  “Az
        (1)-(3)  bekezdés szerint választott név viselésétől eltérést
        csak a névváltoztatásra jogosult hatóság engedélyezhet.”
        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az idézett  törvényi
        rendelkezés  és  az Alkotmány indítványozó által  hivatkozott
        70/A. § (1) bekezdése között nincs tartalmi összefüggés; erre
        tekintettel     a     Csjt.    26.    §     (5)     bekezdése
        alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
        irányuló indítványt elutasította.

        2.13.   Az  egyik  indítványozó  alkotmányellenesnek,   ezért
        megsemmisítendőnek  ítélte az Atvr. 15.  §  (4)  bekezdésében
        foglalt  rendelkezést  is, amelynek  értelmében:  “A  kiskorú
        számára  a  gyámhatóság által kiadott előzetes házasságkötési
        engedély a kiadástól számított hat hónapig érvényes.”
        Az   Alkotmánybíróság  megállapítja:  az  indítványozó  által
        kifogásolt  Atvr. 15. § (4) bekezdése és az Alkotmány  általa
        idézett  66.  § (1) bekezdésének tartalma között  értékelhető
        összefüggés nincs. Erre tekintettel a hivatkozott rendelkezés
        alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
        vonatkozó indítványt elutasította.

        2.14.   Egy  másik  indítványozó  azt  sérelmezte,  hogy   az
        anyakönyvvezető  az  erre  irányuló  kérelem   ellenére   sem
        anyakönyvezte   második   utónévként   a   Györgyike   nevet,
        hivatkozással  arra,  hogy  az  utónévkönyv  szerint  csak  a
        Györgyi név anyakönyvezhető. Tekintettel arra, hogy a  Magyar
        Utónévkönyv  időközben felvette ezt a nevet  a  névjegyzékbe,
        így  ma  már  elhárult az akadály az utólagos  névváltoztatás
        elől.  (Lásd  Ladó  János – Bíró Ágnes:  Magyar  Utónévkönyv,
        Budapest, 1998. 180. old.)
        Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt visszautasította.

        3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az előző pontokban leírt
        anomáliák   nagyobbik   része  a   tárgykör   alkotmányossági
        követelményeket figyelmen kívül hagyó szétszórt, korszerűtlen
        szabályozására vezethetők vissza. (Az elavultságra példa:  az
        Atvr.  változatlanul  tartalmazza azt a  rendelkezést,  amely
        szerint  az  anyakönyvvezető  köteles  a  házasságkötésnél  a
        közreműködést  megtagadni, ha a tanácsadáson a házasulók  nem
        vettek  részt;  a  házasságkötés előtti  kötelező  tanácsadás
        ugyanakkor már régen megszűnt.)
        A   törvényhozónak  meg  kell  teremtenie  az  összhangot   a
        kapcsolódó  jogterületekkel, különös tekintettel  a  polgárok
        személyi  adat- és lakcímének nyilvántartásáról, a  személyes
        adatok  védelméről  és  a  közérdekű adatok  nyilvánosságáról
        szóló,  1990  óta megalkotott új törvényekkel. E jogterületek
        összhangjának   megteremtése  csak  új  (a   névviselést   és
        névhasználatot is magában foglaló, alkotmányos  kritériumokat
        kielégítő) anyakönyvi törvény megalkotásával érhető el.
        Az    egyértelmű,   ellentmondásmentes,   egységes   törvényi
        szabályozás hiánya ma fontos személyiségi alapjogok  sérelmét
        idézi elő.

        Az   anyakönyvi   nyilvántartás   és   igazgatás   (és   vele
        összefüggésben  a névviselés és névhasználat  joga)  jelenleg
        csak  részben  alapul  hatályos, kihirdetett  jogi  normákon,
        egyes   részeit   –  a  magas  szintű  szabályozást   igénylő
        jogszabályi  rendelkezéseket is – főhatósági állásfoglalások,
        jogértelmezések   köntösébe  bújtatott  latens   szabályozási
        formák pótolják.

        A  jogalkotónak  magának  kell  tehát  megtalálnia  a  helyes
        megoldást,  ami  magától  értetődően  vonatkozik  a  törvényi
        szabályozás tartalmára is.
        A   határozatnak  a  Magyar  Közlönyben  való   közzétételére
        vonatkozó rendelkezése az Abtv. 41. §-án alapul.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
             Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
             előadó alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                       
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
          Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye

          Nem  értek egyet a határozat rendelkező részének 1, 2, 3,  4,
          5., valamint 6. d) pontjaival. Indokaim a következők:

          1.   A  névjog  összefoglaló  címként  szerepelhet  a  névvel
          kapcsolatban felmerülő különböző jogi kérdések tárgyalásánál,
          de  nézetem  szerint  nem állapítható  meg  a  névjog  átfogó
          alkotmányjogi    kategóriájának    léte,    amelynek    olyan
          részjogosítványai    lennének,    mint    a     névválasztás,
          névváltoztatás.

          A  névvel összefüggésben jelentkeznek alkotmányjogi kérdések,
          ezek  azonban  nem  vezethetők  vissza  azonos  alapra,  jogi
          jellegük  és szabályozásuk eltérő. Így például a házasságról,
          a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 42. §-
          ának  (3)  bekezdése  szerint a  gyermek  utónevét  a  szülők
          határozzák  meg. A szülőknek az a joga, hogy gyermekük  nevét
          megválasszák,  a családi viszonyokkal áll összefüggésben,  az
          Alkotmány  67.  §-ának (2) bekezdésével hozható  kapcsolatba,
          nem  az emberi méltóságra vezethető vissza. Az alapjoggá való
          minősítésnek nem látom alapját, ami nem jelenti azt, hogy  ne
          jelentene adott esetben alkotmányjogilag vizsgálandó  kérdést
          e  jog  sérelme.  Egyébként a gyermek  nevének  szülők  által
          történő  meghatározását az Emberi Jogok  Európai  Bírósága  a
          magán-  és  családi  élet  körébe eső  kérdésnek  minősítette
          (Guillot   v.  France  ügyben  1996.  október  24-én   hozott
          határozat,  Bírósági Határozatok Emberi Jogi Füzetek  1997/4.
          69-70.).

          Más  a megítélése a névhez való jognak. A 64/1991. (XII. 17.)
          AB   határozat   az   ember   jogi  alaphelyzetét   vizsgálva
          kifejtette,  hogy  az  emberi  léthez  tartozik   az   emberi
          méltósághoz  való  jog.  Ez az emberi  méltósághoz  való  jog
          fejeződik  ki  az önrendelkezési jogban is,  abban,  hogy  az
          ember  nem  válhat tárggyá (ABH 1991, 297, 308.).  Az  emberi
          méltóság  kifejeződése  az  is,  hogy  alany  voltát   mástól
          megkülönböztető  megjelöléssel kifejezésre juttathassa,  neve
          lehessen. A másoktól megkülönböztető névhez való jog  nemcsak
          az  embert  illeti  meg, hanem a jogalanyokat  általában.  Az
          Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az alapvető jogok
          az embereken kívül a jogi személyeket is általában megilletik
          [21/1990.  (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 82.;  28/1991.
          (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 114.; 24/1996. (VI. 25.)
          AB  határozat,  ABH 1996, 107, 110.]. A jogi személyeknél  és
          egyéb   (nem   természetes  személy)  jogalanyoknál   ez   az
          azonosítás  azonban szűkebb körű, mint az  embernél,  mert  a
          forgalombiztonság   és   a  gazdasági   verseny   szempontjai
          játszanak itt meghatározó szerepet. Ezzel szemben az embernél
          a  név  nemcsak az áruforgalomban való részvétel,  a  verseny
          tekintetében   jelentős,   hanem   az   emberi    méltósággal
          össszefüggő  önazonosság szempontjából is. Ennek  megfelelően
          kell nagyobb védelmet élveznie az ember nevének.

          A  névváltoztatás  joga  az előzőekkel részben  összefüggően,
          részben  attól eltérően jelentkezik. Az Emberi Jogok  Európai
          Bírósága    a   névváltoztatással   kapcsolatban    felmerülő
          panaszokat  a  Rómában 1950. november 4-én  kelt,  az  emberi
          jogok  és  az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény
          8.    cikkével    (magán-   és   családi   élet   védelmével)
          összefüggésben   vizsgálja,  de  nagyon  széles   mérlegelési
          lehetőséget   ismer  el  az  egyes  államok   számára,   hogy
          megtagadják  a  hozzájárulást állampolgáraik  névváltoztatási
          szándéka  esetén (ld. korábbi esetekre is hivatkozva  Stjerna
          v. Finland ügyben 1994. november 25-én hozott határozatot, 37-
          38.  pont).  A  névváltoztatás sajátos kérdései merülnek  fel
          házasságkötés   esetén,   ami   státusváltozást   jelent   és
          alkotmányjogilag is más szempontok figyelembevételét igényli,
          mint  a  névváltoztatás  egyéb eseteiben.  A  995/B/1990.  AB
          határozat  egyébként  éppen  a házasságkötéssel  kapcsolatban
          történő névváltoztatásról állapította meg, hogy itt az emberi
          méltósággal és a jó hírnévvel való kapcsolat nem elég  szoros
          az  alapvető jogként való elismeréshez (ABH 1993, 515, 522.).
          A  névváltoztatás nem házasságkötéshez kapcsolódó eseteiben a
          korlátozás  lényeges  kérdése  azon  személyek  névhez   való
          jogának védelme, akikkel azonos családnevet kíván felvenni  a
          névváltoztatásra   készülő  személy.  A   gazdasági   életben
          felmerülő   versenyszempontokon  túlmenően   az   önazonosság
          sérelme igényel alkotmányjogi értékelést.

          Az  előzőekben említettektől eltérő természetű kérdéseket vet
          fel  a névhasználat joga. A névhasználat engedélyezése üzleti
          célokra   régóta  ismert.  Családnevek  üzleti   célra   való
          felhasználása   tárgyában  a  Kúria   több   esetben   hozott
          határozatot [Balás P. Elemér, Személyiségi jog, In:  Szladits
          Károly /szerk./, Magyar Magánjog, I. 664-665]

          2.  Az  anyakönyvekről,  a  házasságkötési  eljárásról  és  a
          névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 28. §-
          ának  (1) és (2) bekezdésénél az alkotmányellenesség  nézetem
          szerint   elsődlegesen  abban  áll,  hogy  az   utónevet   az
          anyakönyvvezető   módosítja.  A  névhez   való   jog   emberi
          méltóságon   alapuló,  önazonosságot  kifejező  természetével
          ellentétben áll az, hogy az állam különböző szervei adják  és
          módosítják  a  személyek nevét. Az emberi méltóságon  alapuló
          szabályozási    rendszerben    az    állam    szervei    csak
          nyilvántartásba  vehetik  a  választott  nevet,  ennek  során
          ellenőrzik,  hogy  a  jogszabályban  előírt  feltételeket   a
          névválasztásnál, névváltoztatásnál megtartották-e,  és  ha  a
          szabályok     megsértésére    hivatkozva    megtagadják     a
          nyilvántartásba  vételt, akkor bírósághoz lehet  fordulni.  A
          28.  §-nak  az  anyakönyvvezető által  történő  névmódosítást
          kimondó mindkét bekezdését nézetem szerint meg kellett  volna
          semmisíteni.

          Külön  vizsgálatot igényel egyébként a szülőknek az  a  joga,
          hogy   a   gyermek  nevét  a  megszületést  követően   később
          megváltoztassák.    A   gyermekek   önrendelkezési    jogának
          érvényesítésére  nem  a  polgári jogi szerződésekre  irányadó
          cselekvőképtelen,   korlátozottan  cselekvőképes   kategóriák
          alkalmazása a megfelelő. Már a 14. életév betöltése előtt  is
          véleményt tud formálni a gyermek arról, változzék-e  a  neve,
          és ha igen, mi legyen az új neve.

          3.  A  határozat rendelkező részének 4. pontja több  1955-ből
          származó jogszabályt helyez hatályon kívül a szabályozás  nem
          megfelelő  szintje  miatt.  Az  Alkotmánybíróság  –  1991-ben
          kialakított  álláspont szerint – tartózkodik a  jogalkotásról
          szóló  1987. évi XI. törvény hatálybalépése előtt megalkotott
          jogszabályok    megsemmisítésétől,    ha    e    jogszabályok
          megalkotásuk  idején  jogforrástani  szempontból  nem  voltak
          alkotmányellenesek  és  csak  később  váltak  elégtelenné   a
          jogforrási szint alacsony volta miatt [58/1991. (XI.  8.)  AB
          határozat,  ABH 1991, 288, 289-290.]. A 4. pontban  felsorolt
          jogszabályokat   tehát  nem  kellett  volna   megsemmisíteni.
          Kivételt  jelent azonban a névváltoztatásról  szóló  11/1955.
          (II.  20.)  MT rendelet 1. §-a, mert ennek alapján  a  magyar
          állampolgár    családi   és   utónevét   a    belügyminiszter
          megváltoztatja. Az előző pontban kifejtettek szerint az ember
          nevét  az  állam nem változtathatja meg, ezért ez  a  szabály
          alkotmányellenes  és ezen az alapon megsemmisítendő.  Szintén
          kivételt jelent a 2/1982. (VIII. 14.) MT-TH rendelkezés 48. §-
          ának   (3)   bekezdése,   amely  azért  alkotmányellenes   és
          megsemmisítendő,    mert   magasabb   szintű    jogszabállyal
          ellentétes rendelkezést tartalmaz.

          4.  A  határozat  rendelkező részének 5.  pontjától  eltérően
          véleményem  szerint  nem áll fenn mulasztásban  megnyilvánuló
          alkotmányellenes  helyzet.  A 995/B/1990.  AB  határozat  már
          foglalkozott   a   házasságkötéskor   megváltoztatott   nevek
          kérdésével. Rámutatott arra, hogy az asszonyok neve a  XVIII.
          század  végén  kialakult szokásoknak  megfelelően  jelezte  a
          házasságkötéssel beállott változást. A kialakult  megoldás  a
          nő   társadalmi   helyzetével  állt  összefüggésben,   és   a
          névváltozással   a   gyermekek   jogállása   és   a   vagyoni
          következmények kapcsolatban álltak. A nő férjezett státusának
          tanúsítása,  a  gyermekek családi státusa  ma  is  indokolttá
          teheti  azt  a hagyományos megoldást, amelynél  a  feleség  a
          férje  nevének  felvételével,  -né  toldattal  vagy  a  saját
          nevének  a  férj nevéhez való kapcsolásával jelzi  a  családi
          kapcsolatot  (ABH 1993, 515, 521-522.). Ez a  megoldás  tehát
          nem jelent indokolatlan megkülönböztetést a férjjel szemben.
          A 9/1990. (IV. 25.) AB határozat már kifejtette azt, hogy nem
          minden  megkülönböztetés tiltott. A megkülönböztetés  tilalma
          csak azt jelenti, hogy az emberi méltóság alapjogát nem lehet
          sérteni (ABH 1990, 46, 48.). A történelmi hagyományokra és  a
          női  nem sajátosságaira tekintettel a pozitív diszkriminációt
          is alkotmányosnak fogadta el a 46/1994. (X. 21.) AB határozat
          (ABH   1994,   260,   267.).   A   nem   alapjogokat   érintő
          megkülönböztetésről  pedig  a 857/B/1994.  AB  határozat  azt
          fejtette ki, hogy csak akkor alkotmányellenes, ha az önkényes
          vagy indokolatlan (ABH 1995, 716, 717.).
          A  jelen  esetben  a  férj  névváltoztatása  nem  alapjog,  a
          megkülönböztetés  nem  önkényes. A  támadott  jogszabály  nem
          alkotmányellenes,  és  a  keletkezett  helyzet  sem  az.   Az
          indítványokat tehát el kellett volna utasítani.

          5. A határozat rendelkező része a 6. d) pontban elutasítja az
          indítványokat.  Az ebben a pontban tárgyalt névváltoztatásról
          szóló  11/1995. (II. 20.) MT rendelet 4. §-a szerint  a  férj
          nevének megváltoztatása kiterjed a feleségre is, ha a feleség
          a  férje  családi  vagy  teljes nevét viseli.  Ez  a  szabály
          lehetővé  teszi, hogy egy asszonynak a nevét megkérdezése  és
          hozzájárulása nélkül más megváltoztassa. Az emberi méltóságon
          nyugvó  névhez  való jog sérelmét jelenti  ez  a  szabály.  A
          családvédelmi szempontok indokolttá teszik azt, hogy a család
          tagjai azonos névvel rendelkezzenek, de ezt az eredményt  más
          úton is el lehet érni. Az önrendelkezést, önazonosítást sértő
          ezt a szabályt meg kellett volna semmisíteni.

          Az  említett  rendelet 5. §-a szerint a férjes,  elvált  vagy
          özvegy   nő   a   házasságkötés   folytán   szerzett    nevét
          névváltoztatással  nem változtathatja  meg.  A  családvédelmi
          szempontok  ebben az esetben is a névváltoztatás korlátozását
          indokolhatják,  a teljes tilalmat azonban nem.  A  jog  olyan
          megszüntetéséről van szó, amelynél sem a szükségesség, sem az
          arányosság  nem állapítható meg. Ezért ezt a rendelkezést  is
          meg kellett volna semmisíteni.

          Budapest 2001. december 3.
                                                    Dr. Harmathy Attila
                                                          alkotmánybíró
          A különvéleményhez csatlakozom.
                                                        Dr. Bagi István
                                                          alkotmánybíró

          A   különvéleményhez   –  annak  4.  pontja   kivételével   –
          csatlakozom.

                                                       Dr. Németh János
                                                          alkotmánybíró

          Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye

          1.  Nem  értek egyet a többségi határozat rendelkező részének
          1.  pontjával. Álláspontom szerint a névjog az Alkotmány XII.
          fejezetében foglaltak alapján nem tekinthető alapvető jognak.

          Egyetértek  azzal,  hogy a határozat az egyén  autonómiájának
          védelméből  indul  ki. Ebből azonban arra  a  következtetésre
          kellett   volna  jutni,  hogy  nincs  olyan  tényállás   azaz
          jogszabály,  amely indokolná, hogy az általános  személyiségi
          jogból az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi értelemben  vett,
          az  állami  beavatkozás  ellen védő  tartalommal  rendelkező,
          elvont  névjogot  (egyéb elemeivel együtt) vezessen  le.  Nem
          indokolható az sem, hogy az Alkotmánybíróság ezt  a  levezett
          névjogot  alapvető  jognak  minősítse  és  ekként  részesítse
          védelemben.  Ehhez képest a rendelkező rész 1. pontja  utolsó
          mondatában  szereplő  “egyéb elemek”  levezetését  sem  látom
          megalapozottnak.

          A  névviselésről a házasságról, a családról és  a  gyámságról
          szóló  1952.  évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.)  és  az
          anyakönyvekről,    a   házasságkötési   eljárásról    és    a
          névviselésről  szóló 1982. évi 17. törvényerejű  rendelet  (a
          továbbiakban: Atvr.) rendelkezik.

          Sem  a  Csjt.,  sem  az  anyakönyvre  vonatkozó  szabályok  –
          bizonyos  kivételektől eltekintve – nem  keletkeztetnek  vagy
          alakítanak  családi  vagy utónevet. A Csjt.  ebben  a  körben
          arról  rendelkezik,  hogy a gyermek családi  nevéül  kinek  a
          családi  nevét lehet megállapítani és a gyermek  utónevét  ki
          jogosult meghatározni. Az anyakönyvezés szabályai csupán arra
          köteleznek,  hogy a személy keletkezett családi  és  utónevét
          nyilvántartásba vegyék.

          Ezt  fejezi  ki  a jogszabály akkor, amikor úgy  rendelkezik,
          hogy   az   anyakönyvbe  azt  a  családi  és  utónevet   kell
          bejegyezni,   amely  az  érintett  személyt  a  születés,   a
          házasságkötés vagy a haláleset időpontjában megillette.

          Az  anyakönyv  hatósági nyilvántartás, amely –  az  ellenkező
          bizonyításáig  –  közhitelűen tanúsítja a  benne  feljegyzett
          adatokat,  illetőleg azok változását. A nyilvántartásba  vett
          név  arra  szolgál, hogy a személy a köz előtt is,  hivatalos
          kapcsolataiban, ezen a néven jelenjen meg.

          A  “névjog”  a  különös személyiségi jogok egyike,  személyek
          egymás közötti – és nem az államhoz való – viszonyát rendezi.
          A  névjogot vagy másképpen névviselési jogot a Ptk.  77.  §-a
          szabályozza. A polgári jog szabályai szerint mindenkinek joga
          van  a névviseléshez. A névviselési jog tiltja a jogosulatlan
          névhasználatot,  védi  a személyt attól,  hogy  más  a  nevét
          jogosulatlanul használja.

          A  polgári  jog  megengedi, hogy a személy  a  magánszférában
          tetszése szerint felvett nevet is viseljen, ha ez mások jogát
          nem  sérti.  A névviselési jog a nyilvántartásba  vett  és  a
          felvett  nevet  is  egyaránt védi.  A  polgári  jogi  védelem
          szempontjából  nem szükséges, hogy a név a  közjog  szabályai
          szerint  is nyilvántartásba vehető legyen és az sem,  hogy  a
          felvett   nevet  nyilvántartásba  vegyék.  A  nyilvántartásba
          vételnek  tehát  nem  a védelem az oka,  hanem  egyes  állami
          feladatok ellátásával függ össze.

          A  személynek a magánszférában viselt neve és az  anyakönyvbe
          bejegyzett  családi és utóneve egybeeshet  és  el  is  térhet
          egymástól.

          Az  Alkotmányban megfogalmazott “általános személyiségi jog”,
          az  emberi  méltósághoz való alapvető  jog  nem  a  személyek
          egymás közötti viszonyára vonatkozik, hanem a személyeknek az
          államhoz  való  viszonyára. Ez a jog az  illetéktelen  állami
          beavatkozás  ellen  védi a magánszférát. Az  Alkotmánybíróság
          gyakorlata szerint az általános személyiségi jogot  az  egyén
          autonómiájának  védelmére  lehet  felhívni,   ha   az   adott
          tényállásra   a   nevesített  alapvető   jogok   egyike   sem
          alkalmazható.

          Alkotmányossági kérdést – megfelelő indítvány alapján – ezért
          az  jelenthetne, hogy a személy milyen esetekben  hivatkozhat
          autonómiájának  védelme  érdekében alapos  okkal  arra,  hogy
          jogszabály tegye lehetővé számára a viselni kívánt név állami
          nyilvántartásba   vételét  azért,  hogy  így   mások   előtt,
          hivatalos kapcsolataiban is, ezen a néven jelenhessen meg.

          2.   Nem   értek   egyet  a  rendelkező  rész  5.   pontjában
          foglaltakkal  sem,  mert álláspontom szerint  alkotmányossági
          szempontból nem szükséges az, hogy a törvényhozó a Csjt.  26.
          §-ában tegye lehetővé, hogy a házasságkötést követően a  férj
          is viselhesse felesége családi nevét.

          Sem  az  Alkotmány 7. § (1) bekezdése vagy 70/A. §-a, sem  az
          Egyezmény  16.  cikk  1/g) pontja vagy az Egyezségokmány  26.
          cikke  rendelkezéseit  nem lehet akként  értelmezni,  hogy  a
          férfiakra   és  a  nőkre  nézve  a  szabályozásnak  mindenben
          azonosnak  kell  lennie. A nőkkel szembeni  megkülönböztetést
          tiltó   Egyezmény   értelmében  “a   nőkkel   szemben   .....
          alkalmazott    megkülönböztetések    kiküszöbölése    végett”
          kötelesek  a  Részes  Államok  minden  szükséges  intézkedést
          megtenni és azonos személyes jogokat biztosítani, “ideértve a
          családi név ... megválasztásának a jogát is”.

          A  Csjt.  26. §-a megfelel ennek a követelménynek. A  szabály
          értelmében házasságkötéssel összefüggő névváltoztatás joga  a
          házastársak  közül a feleséget illeti meg,  a  menyasszony  a
          névviselésről   nyilatkozni   köteles.   A    feleségnek    a
          házasságkötéssel  kapcsolatos  névváltoztatási  joga   egyben
          kötelezettséget  is  jelent  abban  az  értelemben,  hogy   a
          szabadon  választott névhez kötve van. Ezt a  kötelezettséget
          fogalmazza meg a Csjt. 26. § (5) bekezdése, amely  szerint  a
          választott  név  viselésétől eltérést csak a névváltoztatásra
          jogosult hatóság engedélyezhet.

          Az  Egyezségokmány  26.  cikke  és  az  Európai  Emberi  Jogi
          Egyezmény   14.   cikke   általános   diszkrimináció-tilalmat
          fogalmaz  meg, e rendelkezések névváltoztatáshoz való  jogról
          nem  szólnak.  Nem  minden  megkülönböztetés  jelent  tiltott
          diszkriminációt,  hanem csak az, amelynek nincs  objektív  és
          ésszerű  oka.  A  többségi határozatban felhívott  nemzetközi
          egyezmények  nem  írják  elő, hogy a  névváltoztatáshoz  való
          jogot a férfiak számára is biztosítani kell a házasságkötésük
          alkalmával.  Elegendő, ha a jogszabályok esélyt  adnak  arra,
          hogy a férj felvehesse felesége családi nevét.

          Alkotmányossági     kérdést    a    diszkrimináció-tilalommal
          összefüggésben  az  jelenthetne, ha a jogszabályok  kizárnák,
          hogy a férj a felesége családnevét vegye fel, mert ugyanezt a
          nők számára a szabályok a fentiek szerint lehetővé teszik.  A
          névváltoztatásra vonatkozó rendelkezések általános  szabályai
          házasságban  élő  férfiak  számára  is  lehetővé   teszik   a
          névváltoztatást  és  nem zárják ki eleve  azt,  hogy  a  férj
          felesége    családnevét   vegye   fel.    A    családi    név
          megváltoztatására irányuló kérelemben feleségük családi nevét
          is   megjelölhetik   használni   kívánt   új   névként.   Nem
          alkotmányellenes   az,   ha   a  férfiak   vonatkozásában   a
          szabályozás nem a Csjt. 26. §-ában nyer megfogalmazást, hanem
          a     névváltoztatás    során    nyílik    a    jogszabályban
          megfogalmazottak szerint lehetőség feleségük családi  nevének
          felvételére.

          Mulasztásban         megnyilvánuló        alkotmányellenesség
          megállapításának mindezekre figyelemmel nem lett volna helye.

          Budapest, 2001. december 3.
                                     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Provisions of the Family Act excluding the possibility of having a double-barrelled name as a family name
            Number of the Decision:
            .
            58/2001. (XII. 7.)
            Date of the decision:
            .
            12/03/2001
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2001-3-010?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0058_2001.pdfen_0058_2001.pdf