English

Hungarian
Ügyszám:
.
158/D/2005
Előadó alkotmánybíró: Kovács Péter Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 3/2007. (II. 13.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2007/107
.
A határozat kelte: Budapest, 02/12/2007
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                     

      Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz, valamint mulasztásban
      megnyilvánuló   alkotmányellenesség   megállapítása   tárgyában
      hivatalból  eljárva – dr. Balogh Elemér, dr.  Bragyova  András,
      dr.   Kovács   Péter  és  dr.  Paczolay  Péter   alkotmánybírók
      párhuzamos indokolásával – meghozta a következő
                                     
                               határozatot:
                                     
      1.    Az   Alkotmánybíróság   megállapítja:   az   Országgyűlés
      mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet  idézett  elő
      azáltal,  hogy  a  szabálysértésekről  szóló  1999.  évi  LXIX.
      törvény 77. §-ában a szabálysértési őrizet szabályozásánál  nem
      biztosította az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből és 57.  §  (5)
      bekezdéséből      levezethető     garanciális     követelmények
      érvényesülését.
      Az  Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói
      feladatának 2007. december 31. napjáig tegyen eleget.

      2.  Az  Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló  1999.  évi
      LXIX.  törvény  77.  §  (1)-(2) és a 86.  §  (1)  bekezdéseivel
      összefüggésben a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
      megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        Az  indítványozó  a Budapesti XVIII. és XIX.  Kerületi  Bíróság
        előtt   11.Sz.XIX.520/2004.   szám   alatt   folyamatban   volt
        szabálysértési    ügyben    alkalmazott    őrizetbe    vétellel
        összefüggésben    fordult    alkotmányjogi     panasszal     az
        Alkotmánybírósághoz. Indítványában az Alkotmánybíróságról szóló
        1989.  évi  XXXII.  törvény (a továbbiakban:  Abtv.)  1.  §  d)
        pontjára   hivatkozással   kérte,  hogy   az   Alkotmánybíróság
        állapítsa  meg  a  szabálysértésekről  szóló  1999.  évi  LXIX.
        törvény  (a továbbiakban: Sztv.) 77. § (1)-(2) és a 86.  §  (1)
        bekezdéseinek            „mulasztásban            megnyilvánuló
        alkotmányellenességét”. Álláspontja szerint „az Alkotmány 50. §
        (1)-(2)  bekezdésében foglalt bírói eljáráshoz való  jogot,  az
        Alkotmány  55.  §  (1)-(2)  bekezdését,  valamint  57.  §   (5)
        bekezdésében  foglalt  jogorvoslathoz  való  jogot”  sérti  „és
        mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenességhez  vezet  [az
        Sztv.]  azáltal,  hogy a szabálysértési őrizettel  kapcsolatban
        nem  biztosít  az  őrizetbe  vettnek  jogorvoslati  jogot”.  Az
        indítványozó  indítványa alátámasztásaként utalt az  1993.  évi
        XXXI.  törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és  az  alapvető
        szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt
        Egyezmény  5.,  6.  és  13.  cikkeiben  és  az  1976.  évi   8.
        törvényerejű  rendelettel  kihirdetett,  az  Egyesült  Nemzetek
        Közgyűlése  XXI.  ülésszakán, 1966. december  16-án  elfogadott
        Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány 2. Cikk 3.
        pontjában    megfogalmazott   követelményekre,   valamint    az
        Alkotmánybíróság 63/1997. (XII. 11.) AB határozatára (ABH 1997,
        365.).
        Az   indítványozó   az   Sztv.  77.  §   (1)-(2)   bekezdésével
        összefüggésben  alkotmányellenes jogalkalmazói  gyakorlatot  is
        kifogásolt   és   azt   kérte,  hogy  az  Alkotmánybíróság   az
        alkotmányjogi panasznak „adjon helyt, jelezve ezzel  az  ügyben
        alkalmazott rendőrségi gyakorlat alkotmányellenességét”.

                                      II.

        1. Az Alkotmány rendelkezése:
        „55.  §  (2)  A  bűncselekmény  elkövetésével  gyanúsított   és
        őrizetbe  vett  személyt a lehető legrövidebb időn  belül  vagy
        szabadon  kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani.  A  bíró
        köteles  az  elé  állított  személyt meghallgatni  és  írásbeli
        indokolással  ellátott  határozatban  szabadlábra  helyezéséről
        vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.
        (…)
        57.  § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak
        szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
        közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
        jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
        időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  –  a
        jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával
        elfogadott törvény korlátozhatja.”

        2. Az Sztv. érintett rendelkezése:
        „77.  §  (1)  A  rendőrség elzárással is sújtható szabálysértés
        esetén  –  ha  tettenérésre kerül sor –  az  eljárás  alá  vont
        személyt  gyorsított  bírósági  eljárás  lefolytatása  céljából
        őrizetbe veheti.
        (2)  A  szabálysértési  őrizet a bíróság  érdemi  határozatának
        meghozataláig, de legfeljebb hetvenkét óráig tart.  Az  eljárás
        alá  vont  személyt  nyomban  szabadon  kell  bocsátani,  ha  a
        szabálysértési  őrizet  tartama alatt a  bíróság  a  gyorsított
        eljárást nem folytatta le, vagy nem szabott ki elzárást.
        (3) Ha az elzárást kiszabó határozat nem emelkedett jogerőre és
        alappal feltehető, hogy az eljárás alá vont személy szabadlábon
        újabb,  elzárással  is sújtható szabálysértést  követne  el,  a
        bíróság  a szabálysértési őrizet tartamát a másodfokú határozat
        meghozataláig indokolt határozattal meghosszabbíthatja.
        (4)  A  szabálysértési  őrizet a (3) bekezdésben  meghatározott
        esetben   a   másodfokú  bíróság  határozatának  meghozataláig,
        illetve  a  nem  jogerősen  kiszabott  elzárás  tartamáig,   de
        legfeljebb a meghosszabbítástól számított tíz napig tart.
        (5)    A    szabálysértési   őrizet   tartamát   meghosszabbító
        határozattal szemben az eljárás alá vont személy  és  védője  a
        kihirdetéskor  fellebbezést jelenthet be. A  megyei  bíróság  a
        szabálysértési   őrizet   tartamának   meghosszabbítása   miatt
        bejelentett  fellebbezést az érdemi határozat ellen bejelentett
        fellebbezéssel együtt bírálja el.
        (6)  A szabálysértési őrizet elrendeléséről az eljárás alá vont
        személy    által    megjelölt   hozzátartozót    a    rendőrség
        haladéktalanul  értesíti, ennek hiányában az eljárás  alá  vont
        személy által megjelölt más személyt kell értesíteni.
        (7)    A    fegyveres   szervek   hivatásos   állományú   tagja
        szabálysértési őrizetbe vételéről a parancsnokát is  értesíteni
        kell.”

                                     III.

        1. Az Alkotmánybíróság elsőként az indítvány elbírálhatóságának
        kérdésében foglalt állást.
        Az Abtv. 48. § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a
        jogerős  határozat kézbesítésétől számított hatvan napon  belül
        lehet  írásban  benyújtani. A jelen ügyben az indítványozó  egy
        szabálysértési  őrizetbe  vétellel  összefüggésben  fordult  az
        Alkotmánybírósághoz.   A   2004.   december   6-án    kezdődött
        szabálysértési  őrizetet a Budapesti XVIII.  és  XIX.  Kerületi
        Bíróság    a    2004.   december   9-én   tartott   tárgyaláson
        11.Sz.XIX.520/2004/2-I. szám alatt hozott végzésével  szüntette
        meg.  Az indítványozó az indítványt 2005. február 4-én ajánlott
        küldeményként  adta postára, tehát a törvényes határidőn  belül
        nyújtotta  be az Alkotmánybírósághoz (768/D/2002. AB határozat,
        ABH  2003,  1542,  1544.; 917/D/2002. AB határozat,  ABH  2004,
        1680, 1684.; 540/D/2002. AB határozat, ABH 2004, 1614, 1615.).
        Az  Abtv.  48. § (1) bekezdése szerint Alkotmányban biztosított
        jogainak  megsértése miatt alkotmányjogi panasszal az fordulhat
        az Alkotmánybírósághoz, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes
        jogszabály  alkalmazása  folytán  következett  be,   és   egyéb
        jogorvoslati   lehetőségeit  már  kimerítette,  illetőleg   más
        jogorvoslati    lehetőség   nincs   számára   biztosítva.    Az
        Alkotmánybíróság  már több határozatában  rámutatott,  hogy  az
        „Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése szerint az alkotmányjogi  panasz
        benyújtásának  feltételei közé tartozik, hogy  az  Alkotmányban
        biztosított   jog   sérelme  »az  alkotmányellenes   jogszabály
        alkalmazása  folytán«  következzék be.  Ennél  fogva  az  Abtv.
        alapján   a   szabályozás  hiánya  miatt,   azaz   mulasztásban
        megnyilvánuló    alkotmánysértés    megállapítására    irányuló
        indítvány alkotmányjogi panaszként való előterjesztése az Abtv.-
        ből  nem  vezethető le” (1044/B/1997. AB határozat,  ABH  2004,
        1160,  1176.;  986/B/1999. AB határozat, ABH 2005,  889,  900.;
        276/D/2002. AB határozat, ABK 2006. június, 486, 488.).
        Erre    tekintettel   az   Alkotmánybíróság   a    mulasztásban
        megnyilvánuló   alkotmányellenességre  alapított  alkotmányjogi
        panaszt  az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről  és  annak
        közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe
        foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozata (ABH 2003, 2065.)  29.
        §   e)   pontja   alapján   –   érdemi   vizsgálat   nélkül   –
        visszautasította.

        2.   Az  Alkotmánybíróság  következetes  gyakorlata  értelmében
        „mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására
        akkor   kerülhet  sor,  ha  a  jogalkotó  szerv  a  jogszabályi
        felhatalmazásból  származó jogalkotói feladatát  elmulasztotta,
        és  ezzel alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó  szerv
        jogszabály-alkotási   kötelezettségének   konkrét   jogszabályi
        felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha  azt  észleli,
        hogy  a  hatás- és feladatkörébe tartozó területen  jogszabályi
        rendezést   igénylő  kérdés  merült  fel.  Az  Alkotmánybíróság
        mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg,
        ha    alapvető   jog   érvényesüléséhez   szükséges   garanciák
        hiányoznak,  illetve,  ha  a hiányos szabályozás  alapvető  jog
        érvényesítését veszélyezteti. [22/1990. (X. 16.) AB  határozat,
        ABH  1990, 83, 86.; 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH  1992,
        227,   232.]   Mivel   az  Alkotmánybíróságnak   –   az   Abtv.
        preambulumában  is  megfogalmazott  –  elsődleges  feladata  az
        Alkotmányban biztosított alapjogok védelme, a testület  szükség
        esetén    hivatalból   eljárva   állapít    meg    mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenességet,  s  erre   sor   kerülhet
        alkotmányjogi  panasz  alapján indult eljárásban  is”  [6/2001.
        (III. 14.) AB határozat, ABH 2001, 93, 103.].
        Az   Alkotmánybíróság   –  az  indítványozó   által   felvetett
        kérdésben,  az Alkotmány 55. § (2) és az 57. § (5)  bekezdéseit
        illetően – hivatalból folytatta le az eljárást.

        3.  Az  Alkotmánybíróság  több  határozatában  foglalkozott   a
        szabálysértési   eljárással  szemben   támasztott   alkotmányos
        követelményekkel.   Következetesen  érvényesített   álláspontja
        szerint a szabálysértési eljárás bár jelentős mértékben eltér a
        büntető eljárástól, tartalmilag azonban „rokonságot mutat.  (…)
        A   szabálysértési   eljárás   a  büntető   eljáráshoz   képest
        egyszerűbb,  nem érvényesülnek benne maradéktalanul  a  büntető
        eljárás   alapelvei   sem.   (…)   A   bűncselekmények   és   a
        szabálysértések    súlyukat,   társadalomra   veszélyességüket,
        továbbá   szankciós   rendszerüket  illetően   sem   állíthatók
        egymással   párhuzamba.   Nem  kezelhetők   a   szabálysértések
        ugyanolyan  igénymércével,  mint a bűncselekmények,  illetve  a
        büntető   eljárás  során  érvényesülő  garanciális   szabályok”
        (1284/B/1990.  AB  határozat,  ABH  1991,  562,  563-564.).  Az
        Alkotmánybíróság  ugyanakkor  –  összhangban  az  Emberi  Jogok
        Európai Bíróságának gyakorlatával – arra is rámutatott, hogy  a
        szabálysértési eljárás kriminális jellegéből következik, hogy a
        büntető    eljárással    szemben    támasztott,    Alkotmányban
        megfogalmazott követelményeknek ennek az eljárásnak is meg kell
        felelnie [63/1997. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1997, 365, 368-
        369.].

        4.  Az  Alkotmány  55. § (2) bekezdése szerint a  bűncselekmény
        elkövetésével  gyanúsított és őrizetbe vett személyt  a  lehető
        legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy  bíró
        elé  kell  állítani.  Az Alkotmánybíróság a büntető  eljárásban
        alkalmazott      előzetes      letartóztatás      intézményének
        alkotmányossági  vizsgálata  során  a  26/1999.  (IX.  8.)   AB
        határozatban  hangsúlyozta,  hogy  az  „állami  büntető   igény
        érvényesítése  érdekében  a  társadalom  védelme,  a   közérdek
        szempontjából  alkotmányosan  is szükséges  és  indokolt  annak
        lehetővé   tétele,   hogy  az  állam  a  bűncselekmény   alapos
        gyanújával terhelt személyt szabadságától időlegesen  megfossza
        a     büntetőjogi     felelősségre    vonás     meghiúsításának
        megakadályozása   érdekében.   A   személyi   szabadság   ilyen
        korlátozásának  alkotmányos lehetőségét közvetve  az  Alkotmány
        55.  §  (2)  bekezdése  is  kifejezésre  juttatja  az  előzetes
        letartóztatás  tárgyában  történő  bírói  döntés   garanciáinak
        megfogalmazásával” (ABH 1999, 265, 276.).
        Az Alkotmánybíróság szerint az „Alkotmány 55. § (2) bekezdése a
        hangsúlyt  az  őrizetbe vett személy előzetes letartóztatásának
        bírói  hatáskörére helyezi” [19/1999. (VI. 25.)  AB  határozat,
        ABH 1999, 150, 154.].
        Hasonló garanciális jelentőséget tulajdonít az Alkotmánybíróság
        a  „lehető legrövidebb idő” előírásának [26/1999. (IX.  8.)  AB
        határozat,  ABH 1999, 265, 272.; 673/B/1990. AB határozat,  ABH
        1992, 446, 447.].
        Az  egyén Alkotmányból eredő joga a személyi szabadságra  és  a
        személyi biztonságra ugyanis akkor élvez hatékony védelmet,  ha
        az  eljárás  tényleges időtartama nemcsak  a  törvény  szerinti
        maximális  határidőn belül marad, hanem az ügy  sajátosságaival
        is adekvát.

        5.  Az  Alkotmánybíróság értelmezésében az Alkotmány 57. §  (5)
        bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog olyan  alkotmányos
        alapjog,  amely  mindenkit megillet, akinek jogát,  vagy  jogos
        érdekét  a  bírói,  államigazgatási vagy  más  hatósági  döntés
        érinti.  A  jogorvoslathoz való jog tárgyát tekintve  a  bírói,
        illetőleg  a  hatósági döntésekre terjed ki.  A  jogorvoslathoz
        való  jog  tartalma  az érdemi határozatok tekintetében  a  más
        szervhez  vagy  a  magasabb  fórumhoz  fordulás  lehetősége.  A
        jogorvoslathoz  való  jog „törvényben meghatározottak  szerint”
        gyakorolható,  ezért az egyes eljárásokban  eltérő  szabályozás
        lehetséges.  A jogorvoslathoz való jogot kizárólag  a  jogviták
        ésszerű  időn belüli elbírálásának érdekében és azzal arányosan
        korlátozhatja – minősített többséggel – a törvényhozó  [5/1992.
        (I.  30.)  AB  határozat, ABH 1992, 27,  31.;  1437/B/1990.  AB
        határozat,  ABH 1992, 453, 454.; 513/B/1994. AB határozat,  ABH
        1994,  731,  733-734.; 22/1995. (III. 31.)  AB  határozat,  ABH
        1995,  108, 109-110.; 23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998,
        182, 186.; 24/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 237, 243-
        246.;  29/1999. (X. 6.) AB határozat, ABH 1999, 294, 297-298.].
        „Minden  jogorvoslat  lényegi, immanens eleme  a  »jogorvoslás«
        lehetősége,     vagyis    a    jogorvoslat    fogalmilag     és
        szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát”
        [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.].

        6. Az Sztv. a szabálysértési őrizetet az elzárással is sújtható
        szabálysértések   körében   a   gyorsított    bíróság    előtti
        felelősségre         vonás        érdekében        elrendelhető
        kényszerintézkedésként  szabályozza,  amely  a  bíróság  érdemi
        határozatának meghozataláig, de legfeljebb 72 óráig tarthat. Az
        elzárással  is  sújtható szabálysértés elkövetőjét,  amennyiben
        tetten  érték,  a  rendőrség állítja elő. Az  előállítás  miatt
        önálló    jogorvoslatnak:   panasznak   (ami    után    további
        jogorvoslatnak, végső soron bírósági kontrollnak) van helye  [a
        Rendőrségről  szóló 1994. évi XXXIV. törvény  (a  továbbiakban:
        Rtv.)  92.  § (1) bekezdés, 93. §]. Az előállítást  követően  a
        rendőrség  rendeli el a szabálysértési őrizetet,  ami  ellen  a
        törvény önálló jogorvoslatot nem biztosít, azt a bíróság  által
        hozott  érdemi határozat ellen benyújtott jogorvoslatban  lehet
        kifogásolni.   A   bíróság   a   tárgyalás   megtartása   előtt
        megvizsgálja,  hogy  megvannak-e az őrizetbe  vétel  feltételei
        [Sztv.   126.  §  (2)  bekezdés].  Ennek  hiányában  az   ügyet
        visszaadja    a   rendőrségnek,   majd   később   az    írásban
        előterjesztett  feljelentésre  az  –  elzárással  is   sújtható
        szabálysértésekre vonatkozó – általános szabályok (Sztv. 119. –
        120.  §)  szerint  jár  el  és  hoz  határozatot,  amely  ellen
        ugyancsak jogorvoslatnak van helye (Sztv. 121. §).

        7.  Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította: az Sztv-
        nek  a  szabálysértési őrizetre vonatkozó  szabályozása  azzal,
        hogy  a  bűncselekmény társadalomra veszélyességét el  nem  érő
        magatartás   miatt,   önálló  jogorvoslati   lehetőség   nélkül
        eredményez 72 óráig tartó szabadságkorlátozást, nem  felel  meg
        az   Alkotmány  55.  §  (2)  bekezdésében  és  az  57.  §   (5)
        bekezdésében megfogalmazott garanciális követelményeknek. Mivel
        a   törvényhozó  nem  biztosított  az  érintettek   számára   a
        szabálysértési     őrizet    elrendelése    elleni     hatékony
        jogorvoslatot, ezért az Alkotmánybíróság megítélése szerint  az
        őrizet  –  önmagában  alkotmányellenesnek  nem  minősíthető   –
        legfeljebb  72  órás  időtartama  nem  felel  meg   „a   lehető
        legrövidebb  időn  belüli” szabadon bocsátás vagy  bíróság  elé
        állítás alkotmányi követelményének.
        Az   Alkotmánybíróság  rámutat  arra,  hogy  alkotmányosan  nem
        indokolható,  hogy  az Alkotmány 57. § (5)  bekezdése  szerinti
        „közigazgatási  és más hatósági döntés ellen”  is  biztosítandó
        jogorvoslatot a szabálysértési őrizettel szemben miért  csak  a
        szabálysértést  érdemben tárgyaló bírói szakaszban,  a  bíróság
        által hozott érdemi határozat ellen benyújtott fellebbezésben –
        azaz  az  eljárás  végén  –  lehet  igénybe  venni.  Semmi  sem
        indokolja,  hogy  a  szabálysértési  őrizettel  szemben   annak
        elrendelésekor  ne  lehessen jogorvoslattal élni.  A  jogalkotó
        szabadságában   áll  annak  eldöntése,  hogy  a  szabálysértési
        őrizettel szemben annak elrendelésekor benyújtható jogorvoslati
        kérelem  bírói elbírálásának biztosítását a jelenlegi  rendszer
        szerinti   időtartam  megtartásával  vagy  éppen  rövidítésével
        illetve  más,  rendelkezésre álló bírói fórum  bekapcsolásával,
        vagy pedig egyéb módon célszerűbb biztosítani.
        Az  Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint,  ha  valamely
        alapjog    érvényesüléséhez,   vagy   védelméhez   a   vizsgált
        szabályozásban    foglalt   garanciális    rendelkezések    nem
        elégségesek,  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenességet
        állapít  meg. „Az alapjog érvényesüléséhez szükséges  garanciák
        hiánya  értelemszerűen vonatkozik arra is,  amikor  az  alapjog
        korlátozásának  alkotmányosságához  elengedhetetlen   garanciák
        hiányoznak” [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 274-
        275.]. Ebben az esetben az Alkotmánybíróság az Alkotmány 55.  §
        (2)  bekezdésében  és az 57. § (5) bekezdésében  megfogalmazott
        garanciák   hiánya   miatt  állapította  meg   a   mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenes helyzetet és  hívta  fel  –  az
        Abtv.  49.  §  (1)  bekezdése alapján határidő  tűzésével  –  a
        törvényhozót jogalkotási feladatának teljesítésére.

        Az  Alkotmánybíróság  a  határozat  Magyar  Közlönyben  történő
        közzétételét  a  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
        megállapítására tekintettel rendelte el.
                                 Dr. Bihari Mihály
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
              Dr. Balogh Elemér                  Dr. Bragyova András
              alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                         
              Dr. Erdei Árpád                    Dr. Harmathy Attila
              alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                         
              Dr. Holló András                       Dr. Kiss László
              alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                         
              Dr. Kovács Péter                    Dr. Paczolay Péter
               előadó alkotmánybíró                    alkotmánybíró
          Dr. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          Egyetértek   a   határozat  rendelkező  részében  foglaltakkal,
          ugyanakkor  álláspontom  szerint a  mulasztásban  megnyilvánuló
          alkotmányellenességet egyedül az Alkotmány 55. § (2)  bekezdése
          (a   habeas   corpus)  alapján,  vagyis  a  személyi  szabadság
          alkotmányellenes korlátozása miatt kellett volna megállapítani.
          A  szabálysértési  őrizet  jelenlegi  szabálya  ugyanis  nem  a
          jogorvoslathoz való jogot korlátozza, hanem az Alkotmány 55. §-
          ában védett személyi szabadságot. Ehhez képest a jogorvoslathoz
          való jog korlátozása, ha egyáltalán megállapítható, másodlagos.
          A   személyi   szabadságtól  való  megfosztás,  mint   személyi
          szabadsághoz való jog korlátozására három alapvető követelményt
          fogalmaz meg az Alkotmány:
          (1)  az  intézkedésnek  az Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdésében
          meghatározott  követelményeknek  megfelelő  jogi  szabályozáson
          kell alapulnia;
          (2)  a szabályozásnak – mint minden alapjog-korlátozásnak – meg
          kell felelnie az arányosság, szükségesség követelményeinek;
          (3)   meg  kell  felelnie  az  Alkotmány  55.  §  (2)  és   (3)
          bekezdéseiben meghatározott eljárási követelményeknek.

          Az  Sztv.  77.  § (1) bekezdése szerinti szabálysértési  őrizet
          szabályozása  ez  utóbbi  követelmény  tekintetében   tartalmaz
          mulasztást.  Az  Alkotmány 55. § (2) bekezdésében  található  a
          személyi   szabadság  legfontosabb  eljárási   garanciája:   „a
          bűncselekmény   elkövetésével  gyanúsított  és  őrizetbe   vett
          személyt  a  lehető legrövidebb időn belül vagy  szabadon  kell
          bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles  az  elé
          állított személyt meghallgatni és írásbeli indoklással ellátott
          határozatban  szabadlábra helyezéséről  vagy  letartóztatásáról
          haladéktalanul dönteni”.

          1.  Az  Alkotmánybíróság többször kifejtette, hogy az Alkotmány
          „bűncselekmény”  terminusa  a kriminális  szabálysértéseket  is
          magában foglalja [így pl.: 63/1997 (XII. 12.) AB határozat, ABH
          365,   368.].   Ezt   esetünkben  nemcsak   a   szabálysértések
          („kihágások”)  történeti  eredete –  a  bűncselekmények  hármas
          felosztása  – indokolja, hanem különösen az, hogy az elzárással
          is  sújtható  szabálysértések  (tiltott  kéjelgés,  garázdaság,
          veszélyes   fenyegetés,  önkényes  beköltözés,  a   lopás   egy
          speciális  alakzata,  a  terménylopás,  rendzavarás,  veszélyes
          fenyegetés) mind „szabályos” bűncselekmények enyhébb (bagatell)
          alakzatai.   A  személyi  szabadság  korlátozása  szempontjából
          egyébként is mindegy, milyen a szabadságkorlátozásra  okot  adó
          cselekmény  jogi  minősítése:  a szabálysértési  őrizetbe  vett
          ugyanabba  a  rendőrségi fogdába kerül,  mint  a  bűncselekmény
          elkövetésének gyanúja miatt őrizetbe vettek.

          2.  Az  Alkotmány  55.  § (2) bekezdése  tehát  alkalmazandó  a
          szabálysértési őrizetre is. Így a szabálysértési őrizetbe  vett
          személynek  is  joga van arra, hogy „a lehető legrövidebb  időn
          belül”  bíró döntsön a szabadságkorlátozás fenntartásáról  vagy
          megszűntetéséről. A Sztv. 77. § (1) bekezdésében  meghatározott
          hetvenkét   órás   határidő  –  a  határozat   szerint   is   –
          alkotmányellenesen hosszú, mivel lényegesen hosszabb,  mint  az
          Alkotmányban megkívánt „lehető legrövidebb” idő. Bizonyítja ezt
          egyébként  az  is,  hogy az Sztv. eredeti, 1999.  június  28-án
          kihirdetett szövegében még huszonnégy óra volt a szabálysértési
          őrizet  leghosszabb  időtartama,  azonban  ezt  még  az   Sztv.
          hatályba lépése – 2000. március 1. – előtt az 1999. december 21-
          én elfogadott, a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999.
          évi  CXX.  törvény  41.  §-a  hetvenkét  órára  emelte,  így  a
          huszonnégy  órás  időtartamról  szóló  szabály  nem  is  lépett
          hatályba.  A  módosító törvény indoklása szerint  a  huszonnégy
          órás határidő „adott esetben indokolatlanul rövid lehet, és így
          megalapozott   az  ügy  érdemi  elbírálását  is  akadályozhatja
          (sic).”
          Ez  az  indoklás nem állítja, hogy a hetvenkét  óra  a  „lehető
          legrövidebb  idő”,  hanem  pusztán  célszerűségi  szempontokkal
          érvel.  Az ügy megalapozott elbírálására való hivatkozás  annál
          kevésbé  indokolt, mert a szabálysértési őrizet előfeltétele  a
          tettenérés,    ami   a   tényállás   alapvető   tisztázottságát
          mindenképpen feltételezi.

          3.    Az   Alkotmány   55.   §   (2)   bekezdése   szerint    a
          szabadságkorlátozás fenntartásáról vagy megszűntetéséről  szóló
          döntést   nemcsak  a  „lehető  legrövidebb  időn  belül”   kell
          meghozni,  hanem  bírónak kell róla döntenie méghozzá  írásbeli
          indoklással.   A   mai  szabályozásban  éppen  az   alkotmányos
          mulasztás,   hogy  a  szabálysértési  őrizetbe   vett   személy
          szabadságának  korlátozásáról csak hetvenkét óra után  születik
          bírói  döntés. A jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57.  §  (5)
          bekezdés] sérelme is abban áll, hogy a szabálysértési  őrizetbe
          vett  személy szabadságkorlátozásáról csak hetvenkét  óra  után
          születik jogorvoslattal támadható bírói határozat.

          Budapest, 2007. február 12.
                                                      Dr. Bragyova András
                                                            alkotmánybíró

          A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.

                Dr. Balogh Elemér               Dr. Paczolay Péter
                alkotmánybíró                        alkotmánybíró

          Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          A   határozat   rendelkező  részével  és  annak   indokolásával
          egyetértek.  Az  indokolást  azonban  a  következőkkel  kívánom
          kiegészíteni.

          1.  Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szövegszerűen közel áll az
          1993.  évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és  az
          alapvető  szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november
          4-én  kelt  Egyezmény  (a továbbiakban:  Emberi  Jogok  Európai
          Egyezménye) 5. cikk 1. és 3. §-aihoz.
          Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos ítéletében foglalkozott
          az  őrizetbe  vétel  jogszerűségének az  Emberi  Jogok  Európai
          Egyezményének   5.   cikkében   foglaltakat   érintő   eljárási
          garanciáival.
          „5. Cikk — Szabadsághoz és biztonsághoz való jog
           
           1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és   a   személyi
          biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve
          az  alábbi  esetekben  és  a törvényben  meghatározott  eljárás
          útján:
           (…)
          c)  törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból,
          hogy  e  bűncselekmény  elkövetése  alapos  gyanúja  miatt   az
          illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál  fogva
          szükséges,  hogy  megakadályozzák  bűncselekmény  elkövetésében
          vagy annak elkövetése után a szökésben;
           (…)
          3.  E  Cikk  1.  c)  bekezdésének  rendelkezésével  összhangban
          letartóztatott    vagy    őrizetbe   vett    minden    személyt
          haladéktalanul  bíró,  vagy a törvény által  bírói  hatáskörrel
          felruházott  más  tisztségviselő  elé  kell  állítani,   és   a
          letartóztatott  vagy őrizetbe vett személynek  joga  van  arra,
          hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy
          a  tárgyalásig  szabadlábra helyezzék. A  szabadlábra  helyezés
          olyan  feltételekhez köthető, melyek biztosítják a  tárgyaláson
          való megjelenést.”
          Az  Emberi  Jogok  Európai Bírósága az 5. cikk  1.  c)  pontban
          érintett „alapos gyanú”-t illetően hangsúlyozta, hogy „a gyanúk
          alapossága  az  5. cikk 1.c által a szabadságtól való  önkényes
          megfosztással szemben biztosított védelem lényegi eleme. (….) A
          gyanú    alapossága    feltételezi   olyan    tényeknek    vagy
          információknak a létét, amelyet egy objektív külső szemlélőt is
          arra a következtetésre bírnának, hogy az illető elkövethette  a
          jogsértést.  Ami  alaposnak minősül, az azonban  a  körülmények
          összessége  alapján állapítható meg” (Fox, Campbell és  Hartley
          c.  Egyesült  Királyság  ügyben 1990.  augusztus  30-án  hozott
          ítélet, 32. §). Ezt felidézve, az Emberi Jogok Európai Bírósága
          arra  is  rámutatott,  hogy „az 5. cikk 1.c  szerinti  őrizetbe
          vétel során végrehajtott kihallgatás célja az, hogy kiegészítse
          a    bűnügyi   nyomozást,   megerősítve   vagy   elutasítva   a
          letartóztatásra  okot adó gyanúkat. Ezért  tehát,  a  gyanúknak
          alapot  adó tényeknek nem kell ugyanolyan szintűeknek  lenniük,
          mint  amelyek  szükségesek  az  elítéléshez  vagy  akárcsak   a
          vádemeléshez,  ami  a  büntető  eljárás  következő  fázisa.  Az
          őrizetbe  vétel időtartamának megítélésében a gyanú megkövetelt
          foka is jelentőséggel bír” (Murray c. Egyesült Királyság ügyben
          1994.  szeptember 21-én hozott ítélet 55-56. §).  „Az  a  tény,
          hogy  [a  panaszost] nem helyezték vád alá  és  nem  állították
          bíróság  elé,  hanem  szabadon engedték egy  mintegy  egy  órás
          kihallgatás után, nem jelenti azt, hogy letartóztatásának célja
          és fogva tartásának célja ne lett volna összeegyeztethető az 5.
          cikk 1.c-vel. Ha a letartóztatás és a fogvatartás célja valóban
          az,  hogy az illetőt az illetékes bírói szerv elé állítsák, úgy
          az  ennek  a  célnak  az  elérését szolgáló  mechanizmusok  nem
          meghatározó  jellegűek”  (Murray c. Egyesült  Királyság  ügyben
          1994.  szeptember 21-én hozott ítélet 67-68. §). Ugyanezeket  a
          kritériumokat  sorolta fel az Emberi Jogok Európai  Bírósága  a
          Goussinski  c.  Oroszország ügyben  2004.  május  19-én  hozott
          ítéletének 53. §-ában.
           Az  Emberi  Jogok Európai Bírósága szerint az  őrizetbe  vétel
          illetve a letartóztatás vonatkozásában a garanciarendszer három
          feltételre  épül:  működjön gyorsan, legyen automatikus,  olyan
          független,  bírói  természetű  intézmény  végezze,  amelynek  a
          szabadlábra  helyezésre  is  jogosultsága  van  (Zervudacki  c.
          Franciaország  ügyben hozott 2006. július 27-i  ítélet,  33-35.
          §).
           A  jelen ügy vonatkozásában érintett idődimenziót illetően  az
          előbbinek van jelentősége.
          A   Emberi   Jogok   Európai  Bírósága   leszögezte,   hogy   a
          „haladéktalanul”  fogalom nem azonosítható az  „azonnalisággal”
          (Brogan  c.  Egyesült  Királyság ügyben  1988  november  29-ben
          hozott  ítélet  58-59.  §-a).  Az időtartam  vonatkozásában  az
          Emberi Jogok Európai Bíróságának [a kezdetben hat majd öt napot
          még   tolerálhatónak  tekintett  kissé  bizonytalan  gyakorlata
          szigorodott  és egyértelműbbé vált] és a Brogan  ügyben  hozott
          ítélet  (62.  §)  nyomán  a  négy napot  meghaladó  időtartamot
          túlzottnak   tekintik  és  ezt,  mint  abszolútnak   tekinthető
          időtartamot  az  Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  a  McKay  c.
          Egyesült  Királyság ügyben hozott 2006. október 3-i  ítéletének
          47.  §-ában  is megerősítette, hozzátéve azonban, hogy  [az  5.
          cikk 3 §-nak] „nem lehet olyan értelmet tulajdonítani, ami  azt
          jelentené,  hogy  az  ideiglenes  őrizetből  való  elbocsátásra
          irányuló eljárásnak hamarabb kellene lezajlania, mint  az  első
          automatikus  ellenőrzésnek, amelyre a Bíróság  a  maximum  négy
          napos időtartamot meghatározta”.
           Az  Emberi  Jogok Európai Bírósága ugyanakkor  ennél  rövidebb
          időtartamot    is    összeegyeztethetetlennek    tartott     az
          Egyezménnyel, ha ti. a tényleges időtartam már túllépte  azt  a
          maximumot,   amit   a   nemzeti  jog  előírt   (Zervudacki   c.
          Franciaország  ügyben hozott 2006. július 27-i  ítélet,  44-46.
          §).
           Az  Emberi Jogok Európai Bírósága az ügyészség által gyakorolt
          kontrollt  abban  az esetben nem tartotta elégségesnek,  ha  az
          ügyészség  a  nyomozati eljárásban játszott szerepe  miatt  nem
          volt  bírói hatáskörrel felruházott személynek tekinthető (A.S.
          c. Lengyelország ügyben hozott 2006. október 23-i ítélet 81. §,
          Yosifov c. Bulgária ügyben hozott 2006. december 7-i ítélet 48.
          §, stb.). Ilyen esetben még a hamar gyakorolt ellenőrzés esetén
          is  az  5.  cikk 3. § szerinti időtartamot úgy kell  számítani,
          hogy az az első bírói kontroll megvalósításáig tart.
           Az   őrizetbe   vétel  esetén  megkövetelt  bírói  kontrollnak
          ténylegesnek  kell lennie, és a szinte szó szerint  azonos,  az
          ügy  és  az  elkövető személyi sajátosságaihoz  nem  igazított,
          blankettavégzések kibocsátása ugyanakkor a bírósági  kontrollal
          szemben   támasztott  minőségi  kritériumokat   nem   teljesíti
          (Svipsta  c. Lettország ügyben hozott 2006. március 9-i  ítélet
          109.  §).  Az  Emberi Jogok Európai Bírósága nem elégedett  meg
          azzal,  ha  csak ügy érdemében döntő bíró bírálhatja  felül  az
          őrizetbe vétel jogosságát (Svipsta c. Lettország ügyben  hozott
          2006.  március  9-i  ítélet 142. §), de  ebben  az  ügyben  egy
          hónapot meghaladó időtartam is eltelt az őrizetbe vétel  és  az
          érdemi bírói tárgyaláson hozott ítélet között. Az Emberi  Jogok
          Európai  Bírósága  arra is rámutatott, hogy az  őrizetbe  vétel
          vonatkozásában  hozott döntésnek és e döntés  kontrolljának  az
          alternatívákat  is  megfelelően  mérlegelnie  kell  (Dombek  c.
          Lengyelország ügyben 2006. december 12-én hozott ítélet 70. §).

          2.  Az  Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát figyelembe
          véve  a  hatályos  magyar  megoldás prima  facie  az  Egyezmény
          szerinti keretek között elhelyezhető.
           Az   Emberi   Jogok   Európai  Bíróságának   gyakorlatára   is
          figyelemmel  nem tulajdonítható különösebb jelentőség  annak  a
          szóhasználati  különbségnek,  amely  az  Alkotmány  55.  §  (2)
          bekezdésében  szereplő „lehető legrövidebb időn belül”  illetve
          az  Emberi  Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 3  bekezdésének
          magyar   fordításában  használt  „haladéktalanul”  határozószók
          között pusztán nyelvtani szempontból megállapítható.
           Tekintettel arra, hogy az emberi jogokat illetően egy  nemzeti
          jogvédelmi  rendszer nagyvonalúbb, precízebb lehet a nemzetközi
          kötelezettségvállalásai szerintieknél, nincs  elméleti  illetve
          nemzetközi jogi akadálya annak [és nem ütközik az Alkotmány  7.
          §  (1)  által megkövetelt „összhang” szabályával sem],  hogy  a
          minimum  követelményektől  felfelé térjen  el  (lásd  ebben  az
          értelemben  az Emberi Jogok Európai Egyezménye 53.  cikkét,  az
          1976.  évi  8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári  és
          Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 5. cikk 2-t.).
           Mivel   az  Alkotmánybíróság  számára  maga  az  Alkotmány   a
          viszonyítási  alap,  ezért megközelítése  a  nemzetközi  emberi
          jogvédelmi intézményekétől eltérhet és szigorúbb is lehet.

           Budapest, 2007. február 12.
                                                         Dr. Kovács Péter
                                                            alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Detention for a minor offence
          Number of the Decision:
          .
          3/2007. (II. 13.)
          Date of the decision:
          .
          02/12/2007
          Summary:
          Legislation which allows for detention for seventy two hours for a minor offence, with no legal remedy available, is incompatible with the guarantees contained in the Hungarian Constitution.
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2007-1-003
          .