English
	Hungarian

Ügyszám: .	158/D/2005
Előadó alkotmánybíró: Kovács Péter Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 3/2007. (II. 13.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2007/107 .

A döntés kelte: Budapest, 02/12/2007 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!                                 Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz, valamint mulasztásban megnyilvánuló   alkotmányellenesség   megállapítása   tárgyában hivatalból  eljárva – dr. Balogh Elemér, dr.  Bragyova  András, dr.   Kovács   Péter  és  dr.  Paczolay  Péter   alkotmánybírók párhuzamos indokolásával – meghozta a következő                                                          határozatot:                                 1.    Az   Alkotmánybíróság   megállapítja:   az   Országgyűlés mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet  idézett  elő azáltal,  hogy  a  szabálysértésekről  szóló  1999.  évi  LXIX. törvény 77. §-ában a szabálysértési őrizet szabályozásánál  nem biztosította az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből és 57.  §  (5) bekezdéséből      levezethető     garanciális     követelmények érvényesülését. Az  Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2007. december 31. napjáig tegyen eleget. 2.  Az  Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló  1999.  évi LXIX.  törvény  77.  §  (1)-(2) és a 86.  §  (1)  bekezdéseivel összefüggésben a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. Az  indítványozó  a Budapesti XVIII. és XIX.  Kerületi  Bíróság előtt   11.Sz.XIX.520/2004.   szám   alatt   folyamatban   volt szabálysértési    ügyben    alkalmazott    őrizetbe    vétellel összefüggésben    fordult    alkotmányjogi     panasszal     az Alkotmánybírósághoz. Indítványában az Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.  törvény (a továbbiakban:  Abtv.)  1.  §  d) pontjára   hivatkozással   kérte,  hogy   az   Alkotmánybíróság állapítsa  meg  a  szabálysértésekről  szóló  1999.  évi  LXIX. törvény  (a továbbiakban: Sztv.) 77. § (1)-(2) és a 86.  §  (1) bekezdéseinek            „mulasztásban            megnyilvánuló alkotmányellenességét”. Álláspontja szerint „az Alkotmány 50. § (1)-(2)  bekezdésében foglalt bírói eljáráshoz való  jogot,  az Alkotmány  55.  §  (1)-(2)  bekezdését,  valamint  57.  §   (5) bekezdésében  foglalt  jogorvoslathoz  való  jogot”  sérti  „és mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenességhez  vezet  [az Sztv.]  azáltal,  hogy a szabálysértési őrizettel  kapcsolatban nem  biztosít  az  őrizetbe  vettnek  jogorvoslati  jogot”.  Az indítványozó  indítványa alátámasztásaként utalt az  1993.  évi XXXI.  törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és  az  alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény  5.,  6.  és  13.  cikkeiben  és  az  1976.  évi   8. törvényerejű  rendelettel  kihirdetett,  az  Egyesült  Nemzetek Közgyűlése  XXI.  ülésszakán, 1966. december  16-án  elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány 2. Cikk 3. pontjában    megfogalmazott   követelményekre,   valamint    az Alkotmánybíróság 63/1997. (XII. 11.) AB határozatára (ABH 1997, 365.). Az   indítványozó   az   Sztv.  77.  §   (1)-(2)   bekezdésével összefüggésben  alkotmányellenes jogalkalmazói  gyakorlatot  is kifogásolt   és   azt   kérte,  hogy  az  Alkotmánybíróság   az alkotmányjogi panasznak „adjon helyt, jelezve ezzel  az  ügyben alkalmazott rendőrségi gyakorlat alkotmányellenességét”.                               II. 1. Az Alkotmány rendelkezése: „55.  §  (2)  A  bűncselekmény  elkövetésével  gyanúsított   és őrizetbe  vett  személyt a lehető legrövidebb időn  belül  vagy szabadon  kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani.  A  bíró köteles  az  elé  állított  személyt meghallgatni  és  írásbeli indokolással  ellátott  határozatban  szabadlábra  helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. (…) 57.  § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  –  a jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.” 2. Az Sztv. érintett rendelkezése: „77.  §  (1)  A  rendőrség elzárással is sújtható szabálysértés esetén  –  ha  tettenérésre kerül sor –  az  eljárás  alá  vont személyt  gyorsított  bírósági  eljárás  lefolytatása  céljából őrizetbe veheti. (2)  A  szabálysértési  őrizet a bíróság  érdemi  határozatának meghozataláig, de legfeljebb hetvenkét óráig tart.  Az  eljárás alá  vont  személyt  nyomban  szabadon  kell  bocsátani,  ha  a szabálysértési  őrizet  tartama alatt a  bíróság  a  gyorsított eljárást nem folytatta le, vagy nem szabott ki elzárást. (3) Ha az elzárást kiszabó határozat nem emelkedett jogerőre és alappal feltehető, hogy az eljárás alá vont személy szabadlábon újabb,  elzárással  is sújtható szabálysértést  követne  el,  a bíróság  a szabálysértési őrizet tartamát a másodfokú határozat meghozataláig indokolt határozattal meghosszabbíthatja. (4)  A  szabálysértési  őrizet a (3) bekezdésben  meghatározott esetben   a   másodfokú  bíróság  határozatának  meghozataláig, illetve  a  nem  jogerősen  kiszabott  elzárás  tartamáig,   de legfeljebb a meghosszabbítástól számított tíz napig tart. (5)    A    szabálysértési   őrizet   tartamát   meghosszabbító határozattal szemben az eljárás alá vont személy  és  védője  a kihirdetéskor  fellebbezést jelenthet be. A  megyei  bíróság  a szabálysértési   őrizet   tartamának   meghosszabbítása   miatt bejelentett  fellebbezést az érdemi határozat ellen bejelentett fellebbezéssel együtt bírálja el. (6)  A szabálysértési őrizet elrendeléséről az eljárás alá vont személy    által    megjelölt   hozzátartozót    a    rendőrség haladéktalanul  értesíti, ennek hiányában az eljárás  alá  vont személy által megjelölt más személyt kell értesíteni. (7)    A    fegyveres   szervek   hivatásos   állományú   tagja szabálysértési őrizetbe vételéről a parancsnokát is  értesíteni kell.”                              III. 1. Az Alkotmánybíróság elsőként az indítvány elbírálhatóságának kérdésében foglalt állást. Az Abtv. 48. § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a jogerős  határozat kézbesítésétől számított hatvan napon  belül lehet  írásban  benyújtani. A jelen ügyben az indítványozó  egy szabálysértési  őrizetbe  vétellel  összefüggésben  fordult  az Alkotmánybírósághoz.   A   2004.   december   6-án    kezdődött szabálysértési  őrizetet a Budapesti XVIII.  és  XIX.  Kerületi Bíróság    a    2004.   december   9-én   tartott   tárgyaláson 11.Sz.XIX.520/2004/2-I. szám alatt hozott végzésével  szüntette meg.  Az indítványozó az indítványt 2005. február 4-én ajánlott küldeményként  adta postára, tehát a törvényes határidőn  belül nyújtotta  be az Alkotmánybírósághoz (768/D/2002. AB határozat, ABH  2003,  1542,  1544.; 917/D/2002. AB határozat,  ABH  2004, 1680, 1684.; 540/D/2002. AB határozat, ABH 2004, 1614, 1615.). Az  Abtv.  48. § (1) bekezdése szerint Alkotmányban biztosított jogainak  megsértése miatt alkotmányjogi panasszal az fordulhat az Alkotmánybírósághoz, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály  alkalmazása  folytán  következett  be,   és   egyéb jogorvoslati   lehetőségeit  már  kimerítette,  illetőleg   más jogorvoslati    lehetőség   nincs   számára   biztosítva.    Az Alkotmánybíróság  már több határozatában  rámutatott,  hogy  az „Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése szerint az alkotmányjogi  panasz benyújtásának  feltételei közé tartozik, hogy  az  Alkotmányban biztosított   jog   sérelme  »az  alkotmányellenes   jogszabály alkalmazása  folytán«  következzék be.  Ennél  fogva  az  Abtv. alapján   a   szabályozás  hiánya  miatt,   azaz   mulasztásban megnyilvánuló    alkotmánysértés    megállapítására    irányuló indítvány alkotmányjogi panaszként való előterjesztése az Abtv.- ből  nem  vezethető le” (1044/B/1997. AB határozat,  ABH  2004, 1160,  1176.;  986/B/1999. AB határozat, ABH 2005,  889,  900.; 276/D/2002. AB határozat, ABK 2006. június, 486, 488.). Erre    tekintettel   az   Alkotmánybíróság   a    mulasztásban megnyilvánuló   alkotmányellenességre  alapított  alkotmányjogi panaszt  az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről  és  annak közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozata (ABH 2003, 2065.)  29. §   e)   pontja   alapján   –   érdemi   vizsgálat   nélkül   – visszautasította. 2.   Az  Alkotmánybíróság  következetes  gyakorlata  értelmében „mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor   kerülhet  sor,  ha  a  jogalkotó  szerv  a  jogszabályi felhatalmazásból  származó jogalkotói feladatát  elmulasztotta, és  ezzel alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó  szerv jogszabály-alkotási   kötelezettségének   konkrét   jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha  azt  észleli, hogy  a  hatás- és feladatkörébe tartozó területen  jogszabályi rendezést   igénylő  kérdés  merült  fel.  Az  Alkotmánybíróság mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg, ha    alapvető   jog   érvényesüléséhez   szükséges   garanciák hiányoznak,  illetve,  ha  a hiányos szabályozás  alapvető  jog érvényesítését veszélyezteti. [22/1990. (X. 16.) AB  határozat, ABH  1990, 83, 86.; 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH  1992, 227,   232.]   Mivel   az  Alkotmánybíróságnak   –   az   Abtv. preambulumában  is  megfogalmazott  –  elsődleges  feladata  az Alkotmányban biztosított alapjogok védelme, a testület  szükség esetén    hivatalból   eljárva   állapít    meg    mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenességet,  s  erre   sor   kerülhet alkotmányjogi  panasz  alapján indult eljárásban  is”  [6/2001. (III. 14.) AB határozat, ABH 2001, 93, 103.]. Az   Alkotmánybíróság   –  az  indítványozó   által   felvetett kérdésben,  az Alkotmány 55. § (2) és az 57. § (5)  bekezdéseit illetően – hivatalból folytatta le az eljárást. 3.  Az  Alkotmánybíróság  több  határozatában  foglalkozott   a szabálysértési   eljárással  szemben   támasztott   alkotmányos követelményekkel.   Következetesen  érvényesített   álláspontja szerint a szabálysértési eljárás bár jelentős mértékben eltér a büntető eljárástól, tartalmilag azonban „rokonságot mutat.  (…) A   szabálysértési   eljárás   a  büntető   eljáráshoz   képest egyszerűbb,  nem érvényesülnek benne maradéktalanul  a  büntető eljárás   alapelvei   sem.   (…)   A   bűncselekmények   és   a szabálysértések    súlyukat,   társadalomra   veszélyességüket, továbbá   szankciós   rendszerüket  illetően   sem   állíthatók egymással   párhuzamba.   Nem  kezelhetők   a   szabálysértések ugyanolyan  igénymércével,  mint a bűncselekmények,  illetve  a büntető   eljárás  során  érvényesülő  garanciális   szabályok” (1284/B/1990.  AB  határozat,  ABH  1991,  562,  563-564.).  Az Alkotmánybíróság  ugyanakkor  –  összhangban  az  Emberi  Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával – arra is rámutatott, hogy  a szabálysértési eljárás kriminális jellegéből következik, hogy a büntető    eljárással    szemben    támasztott,    Alkotmányban megfogalmazott követelményeknek ennek az eljárásnak is meg kell felelnie [63/1997. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1997, 365, 368- 369.]. 4.  Az  Alkotmány  55. § (2) bekezdése szerint a  bűncselekmény elkövetésével  gyanúsított és őrizetbe vett személyt  a  lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy  bíró elé  kell  állítani.  Az Alkotmánybíróság a büntető  eljárásban alkalmazott      előzetes      letartóztatás      intézményének alkotmányossági  vizsgálata  során  a  26/1999.  (IX.  8.)   AB határozatban  hangsúlyozta,  hogy  az  „állami  büntető   igény érvényesítése  érdekében  a  társadalom  védelme,  a   közérdek szempontjából  alkotmányosan  is szükséges  és  indokolt  annak lehetővé   tétele,   hogy  az  állam  a  bűncselekmény   alapos gyanújával terhelt személyt szabadságától időlegesen  megfossza a     büntetőjogi     felelősségre    vonás     meghiúsításának megakadályozása   érdekében.   A   személyi   szabadság   ilyen korlátozásának  alkotmányos lehetőségét közvetve  az  Alkotmány 55.  §  (2)  bekezdése  is  kifejezésre  juttatja  az  előzetes letartóztatás  tárgyában  történő  bírói  döntés   garanciáinak megfogalmazásával” (ABH 1999, 265, 276.). Az Alkotmánybíróság szerint az „Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt  az  őrizetbe vett személy előzetes letartóztatásának bírói  hatáskörére helyezi” [19/1999. (VI. 25.)  AB  határozat, ABH 1999, 150, 154.]. Hasonló garanciális jelentőséget tulajdonít az Alkotmánybíróság a  „lehető legrövidebb idő” előírásának [26/1999. (IX.  8.)  AB határozat,  ABH 1999, 265, 272.; 673/B/1990. AB határozat,  ABH 1992, 446, 447.]. Az  egyén Alkotmányból eredő joga a személyi szabadságra  és  a személyi biztonságra ugyanis akkor élvez hatékony védelmet,  ha az  eljárás  tényleges időtartama nemcsak  a  törvény  szerinti maximális  határidőn belül marad, hanem az ügy  sajátosságaival is adekvát. 5.  Az  Alkotmánybíróság értelmezésében az Alkotmány 57. §  (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog olyan  alkotmányos alapjog,  amely  mindenkit megillet, akinek jogát,  vagy  jogos érdekét  a  bírói,  államigazgatási vagy  más  hatósági  döntés érinti.  A  jogorvoslathoz való jog tárgyát tekintve  a  bírói, illetőleg  a  hatósági döntésekre terjed ki.  A  jogorvoslathoz való  jog  tartalma  az érdemi határozatok tekintetében  a  más szervhez  vagy  a  magasabb  fórumhoz  fordulás  lehetősége.  A jogorvoslathoz  való  jog „törvényben meghatározottak  szerint” gyakorolható,  ezért az egyes eljárásokban  eltérő  szabályozás lehetséges.  A jogorvoslathoz való jogot kizárólag  a  jogviták ésszerű  időn belüli elbírálásának érdekében és azzal arányosan korlátozhatja – minősített többséggel – a törvényhozó  [5/1992. (I.  30.)  AB  határozat, ABH 1992, 27,  31.;  1437/B/1990.  AB határozat,  ABH 1992, 453, 454.; 513/B/1994. AB határozat,  ABH 1994,  731,  733-734.; 22/1995. (III. 31.)  AB  határozat,  ABH 1995,  108, 109-110.; 23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.; 24/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 237, 243- 246.;  29/1999. (X. 6.) AB határozat, ABH 1999, 294, 297-298.]. „Minden  jogorvoslat  lényegi, immanens eleme  a  »jogorvoslás« lehetősége,     vagyis    a    jogorvoslat    fogalmilag     és szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát” [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.]. 6. Az Sztv. a szabálysértési őrizetet az elzárással is sújtható szabálysértések   körében   a   gyorsított    bíróság    előtti felelősségre         vonás        érdekében        elrendelhető kényszerintézkedésként  szabályozza,  amely  a  bíróság  érdemi határozatának meghozataláig, de legfeljebb 72 óráig tarthat. Az elzárással  is  sújtható szabálysértés elkövetőjét,  amennyiben tetten  érték,  a  rendőrség állítja elő. Az  előállítás  miatt önálló    jogorvoslatnak:   panasznak   (ami    után    további jogorvoslatnak, végső soron bírósági kontrollnak) van helye  [a Rendőrségről  szóló 1994. évi XXXIV. törvény  (a  továbbiakban: Rtv.)  92.  § (1) bekezdés, 93. §]. Az előállítást  követően  a rendőrség  rendeli el a szabálysértési őrizetet,  ami  ellen  a törvény önálló jogorvoslatot nem biztosít, azt a bíróság  által hozott  érdemi határozat ellen benyújtott jogorvoslatban  lehet kifogásolni.   A   bíróság   a   tárgyalás   megtartása   előtt megvizsgálja,  hogy  megvannak-e az őrizetbe  vétel  feltételei [Sztv.   126.  §  (2)  bekezdés].  Ennek  hiányában  az   ügyet visszaadja    a   rendőrségnek,   majd   később   az    írásban előterjesztett  feljelentésre  az  –  elzárással  is   sújtható szabálysértésekre vonatkozó – általános szabályok (Sztv. 119. – 120.  §)  szerint  jár  el  és  hoz  határozatot,  amely  ellen ugyancsak jogorvoslatnak van helye (Sztv. 121. §). 7.  Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította: az Sztv- nek  a  szabálysértési őrizetre vonatkozó  szabályozása  azzal, hogy  a  bűncselekmény társadalomra veszélyességét el  nem  érő magatartás   miatt,   önálló  jogorvoslati   lehetőség   nélkül eredményez 72 óráig tartó szabadságkorlátozást, nem  felel  meg az   Alkotmány  55.  §  (2)  bekezdésében  és  az  57.  §   (5) bekezdésében megfogalmazott garanciális követelményeknek. Mivel a   törvényhozó  nem  biztosított  az  érintettek   számára   a szabálysértési     őrizet    elrendelése    elleni     hatékony jogorvoslatot, ezért az Alkotmánybíróság megítélése szerint  az őrizet  –  önmagában  alkotmányellenesnek  nem  minősíthető   – legfeljebb  72  órás  időtartama  nem  felel  meg   „a   lehető legrövidebb  időn  belüli” szabadon bocsátás vagy  bíróság  elé állítás alkotmányi követelményének. Az   Alkotmánybíróság  rámutat  arra,  hogy  alkotmányosan  nem indokolható,  hogy  az Alkotmány 57. § (5)  bekezdése  szerinti „közigazgatási  és más hatósági döntés ellen”  is  biztosítandó jogorvoslatot a szabálysértési őrizettel szemben miért  csak  a szabálysértést  érdemben tárgyaló bírói szakaszban,  a  bíróság által hozott érdemi határozat ellen benyújtott fellebbezésben – azaz  az  eljárás  végén  –  lehet  igénybe  venni.  Semmi  sem indokolja,  hogy  a  szabálysértési  őrizettel  szemben   annak elrendelésekor  ne  lehessen jogorvoslattal élni.  A  jogalkotó szabadságában   áll  annak  eldöntése,  hogy  a  szabálysértési őrizettel szemben annak elrendelésekor benyújtható jogorvoslati kérelem  bírói elbírálásának biztosítását a jelenlegi  rendszer szerinti   időtartam  megtartásával  vagy  éppen  rövidítésével illetve  más,  rendelkezésre álló bírói fórum  bekapcsolásával, vagy pedig egyéb módon célszerűbb biztosítani. Az  Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint,  ha  valamely alapjog    érvényesüléséhez,   vagy   védelméhez   a   vizsgált szabályozásban    foglalt   garanciális    rendelkezések    nem elégségesek,  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenességet állapít  meg. „Az alapjog érvényesüléséhez szükséges  garanciák hiánya  értelemszerűen vonatkozik arra is,  amikor  az  alapjog korlátozásának  alkotmányosságához  elengedhetetlen   garanciák hiányoznak” [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 274- 275.]. Ebben az esetben az Alkotmánybíróság az Alkotmány 55.  § (2)  bekezdésében  és az 57. § (5) bekezdésében  megfogalmazott garanciák   hiánya   miatt  állapította  meg   a   mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenes helyzetet és  hívta  fel  –  az Abtv.  49.  §  (1)  bekezdése alapján határidő  tűzésével  –  a törvényhozót jogalkotási feladatának teljesítésére. Az  Alkotmánybíróság  a  határozat  Magyar  Közlönyben  történő közzétételét  a  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke                                     Dr. Balogh Elemér                  Dr. Bragyova András     alkotmánybíró                            alkotmánybíró                                     Dr. Erdei Árpád                    Dr. Harmathy Attila     alkotmánybíró                            alkotmánybíró                                     Dr. Holló András                       Dr. Kiss László     alkotmánybíró                            alkotmánybíró                                     Dr. Kovács Péter                    Dr. Paczolay Péter      előadó alkotmánybíró                    alkotmánybíró Dr. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása Egyetértek   a   határozat  rendelkező  részében  foglaltakkal, ugyanakkor  álláspontom  szerint a  mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet egyedül az Alkotmány 55. § (2)  bekezdése (a   habeas   corpus)  alapján,  vagyis  a  személyi  szabadság alkotmányellenes korlátozása miatt kellett volna megállapítani. A  szabálysértési  őrizet  jelenlegi  szabálya  ugyanis  nem  a jogorvoslathoz való jogot korlátozza, hanem az Alkotmány 55. §- ában védett személyi szabadságot. Ehhez képest a jogorvoslathoz való jog korlátozása, ha egyáltalán megállapítható, másodlagos. A   személyi   szabadságtól  való  megfosztás,  mint   személyi szabadsághoz való jog korlátozására három alapvető követelményt fogalmaz meg az Alkotmány: (1)  az  intézkedésnek  az Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  követelményeknek  megfelelő  jogi  szabályozáson kell alapulnia; (2)  a szabályozásnak – mint minden alapjog-korlátozásnak – meg kell felelnie az arányosság, szükségesség követelményeinek; (3)   meg  kell  felelnie  az  Alkotmány  55.  §  (2)  és   (3) bekezdéseiben meghatározott eljárási követelményeknek. Az  Sztv.  77.  § (1) bekezdése szerinti szabálysértési  őrizet szabályozása  ez  utóbbi  követelmény  tekintetében   tartalmaz mulasztást.  Az  Alkotmány 55. § (2) bekezdésében  található  a személyi   szabadság  legfontosabb  eljárási   garanciája:   „a bűncselekmény   elkövetésével  gyanúsított  és  őrizetbe   vett személyt  a  lehető legrövidebb időn belül vagy  szabadon  kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles  az  elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indoklással ellátott határozatban  szabadlábra helyezéséről  vagy  letartóztatásáról haladéktalanul dönteni”. 1.  Az  Alkotmánybíróság többször kifejtette, hogy az Alkotmány „bűncselekmény”  terminusa  a kriminális  szabálysértéseket  is magában foglalja [így pl.: 63/1997 (XII. 12.) AB határozat, ABH 365,   368.].   Ezt   esetünkben  nemcsak   a   szabálysértések („kihágások”)  történeti  eredete –  a  bűncselekmények  hármas felosztása  – indokolja, hanem különösen az, hogy az elzárással is  sújtható  szabálysértések  (tiltott  kéjelgés,  garázdaság, veszélyes   fenyegetés,  önkényes  beköltözés,  a   lopás   egy speciális  alakzata,  a  terménylopás,  rendzavarás,  veszélyes fenyegetés) mind „szabályos” bűncselekmények enyhébb (bagatell) alakzatai.   A  személyi  szabadság  korlátozása  szempontjából egyébként is mindegy, milyen a szabadságkorlátozásra  okot  adó cselekmény  jogi  minősítése:  a szabálysértési  őrizetbe  vett ugyanabba  a  rendőrségi fogdába kerül,  mint  a  bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt őrizetbe vettek. 2.  Az  Alkotmány  55.  § (2) bekezdése  tehát  alkalmazandó  a szabálysértési őrizetre is. Így a szabálysértési őrizetbe  vett személynek  is  joga van arra, hogy „a lehető legrövidebb  időn belül”  bíró döntsön a szabadságkorlátozás fenntartásáról  vagy megszűntetéséről. A Sztv. 77. § (1) bekezdésében  meghatározott hetvenkét   órás   határidő  –  a  határozat   szerint   is   – alkotmányellenesen hosszú, mivel lényegesen hosszabb,  mint  az Alkotmányban megkívánt „lehető legrövidebb” idő. Bizonyítja ezt egyébként  az  is,  hogy az Sztv. eredeti, 1999.  június  28-án kihirdetett szövegében még huszonnégy óra volt a szabálysértési őrizet  leghosszabb  időtartama,  azonban  ezt  még  az   Sztv. hatályba lépése – 2000. március 1. – előtt az 1999. december 21- én elfogadott, a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999. évi  CXX.  törvény  41.  §-a  hetvenkét  órára  emelte,  így  a huszonnégy  órás  időtartamról  szóló  szabály  nem  is  lépett hatályba.  A  módosító törvény indoklása szerint  a  huszonnégy órás határidő „adott esetben indokolatlanul rövid lehet, és így megalapozott   az  ügy  érdemi  elbírálását  is  akadályozhatja (sic).” Ez  az  indoklás nem állítja, hogy a hetvenkét  óra  a  „lehető legrövidebb  idő”,  hanem  pusztán  célszerűségi  szempontokkal érvel.  Az ügy megalapozott elbírálására való hivatkozás  annál kevésbé  indokolt, mert a szabálysértési őrizet előfeltétele  a tettenérés,    ami   a   tényállás   alapvető   tisztázottságát mindenképpen feltételezi. 3.    Az   Alkotmány   55.   §   (2)   bekezdése   szerint    a szabadságkorlátozás fenntartásáról vagy megszűntetéséről  szóló döntést   nemcsak  a  „lehető  legrövidebb  időn  belül”   kell meghozni,  hanem  bírónak kell róla döntenie méghozzá  írásbeli indoklással.   A   mai  szabályozásban  éppen  az   alkotmányos mulasztás,   hogy  a  szabálysértési  őrizetbe   vett   személy szabadságának  korlátozásáról csak hetvenkét óra után  születik bírói  döntés. A jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57.  §  (5) bekezdés] sérelme is abban áll, hogy a szabálysértési  őrizetbe vett  személy szabadságkorlátozásáról csak hetvenkét  óra  után születik jogorvoslattal támadható bírói határozat. Budapest, 2007. február 12.                                             Dr. Bragyova András                                                   alkotmánybíró A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.       Dr. Balogh Elemér               Dr. Paczolay Péter       alkotmánybíró                        alkotmánybíró Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása A   határozat   rendelkező  részével  és  annak   indokolásával egyetértek.  Az  indokolást  azonban  a  következőkkel  kívánom kiegészíteni. 1.  Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szövegszerűen közel áll az 1993.  évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és  az alapvető  szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én  kelt  Egyezmény  (a továbbiakban:  Emberi  Jogok  Európai Egyezménye) 5. cikk 1. és 3. §-aihoz. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos ítéletében foglalkozott az  őrizetbe  vétel  jogszerűségének az  Emberi  Jogok  Európai Egyezményének   5.   cikkében   foglaltakat   érintő   eljárási garanciáival. „5. Cikk — Szabadsághoz és biztonsághoz való jog    1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és   a   személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az  alábbi  esetekben  és  a törvényben  meghatározott  eljárás útján:  (…) c)  törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy  e  bűncselekmény  elkövetése  alapos  gyanúja  miatt   az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál  fogva szükséges,  hogy  megakadályozzák  bűncselekmény  elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;  (…) 3.  E  Cikk  1.  c)  bekezdésének  rendelkezésével  összhangban letartóztatott    vagy    őrizetbe   vett    minden    személyt haladéktalanul  bíró,  vagy a törvény által  bírói  hatáskörrel felruházott  más  tisztségviselő  elé  kell  állítani,   és   a letartóztatott  vagy őrizetbe vett személynek  joga  van  arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a  tárgyalásig  szabadlábra helyezzék. A  szabadlábra  helyezés olyan  feltételekhez köthető, melyek biztosítják a  tárgyaláson való megjelenést.” Az  Emberi  Jogok  Európai Bírósága az 5. cikk  1.  c)  pontban érintett „alapos gyanú”-t illetően hangsúlyozta, hogy „a gyanúk alapossága  az  5. cikk 1.c által a szabadságtól való  önkényes megfosztással szemben biztosított védelem lényegi eleme. (….) A gyanú    alapossága    feltételezi   olyan    tényeknek    vagy információknak a létét, amelyet egy objektív külső szemlélőt is arra a következtetésre bírnának, hogy az illető elkövethette  a jogsértést.  Ami  alaposnak minősül, az azonban  a  körülmények összessége  alapján állapítható meg” (Fox, Campbell és  Hartley c.  Egyesült  Királyság  ügyben 1990.  augusztus  30-án  hozott ítélet, 32. §). Ezt felidézve, az Emberi Jogok Európai Bírósága arra  is  rámutatott,  hogy „az 5. cikk 1.c  szerinti  őrizetbe vétel során végrehajtott kihallgatás célja az, hogy kiegészítse a    bűnügyi   nyomozást,   megerősítve   vagy   elutasítva   a letartóztatásra  okot adó gyanúkat. Ezért  tehát,  a  gyanúknak alapot  adó tényeknek nem kell ugyanolyan szintűeknek  lenniük, mint  amelyek  szükségesek  az  elítéléshez  vagy  akárcsak   a vádemeléshez,  ami  a  büntető  eljárás  következő  fázisa.  Az őrizetbe  vétel időtartamának megítélésében a gyanú megkövetelt foka is jelentőséggel bír” (Murray c. Egyesült Királyság ügyben 1994.  szeptember 21-én hozott ítélet 55-56. §).  „Az  a  tény, hogy  [a  panaszost] nem helyezték vád alá  és  nem  állították bíróság  elé,  hanem  szabadon engedték egy  mintegy  egy  órás kihallgatás után, nem jelenti azt, hogy letartóztatásának célja és fogva tartásának célja ne lett volna összeegyeztethető az 5. cikk 1.c-vel. Ha a letartóztatás és a fogvatartás célja valóban az,  hogy az illetőt az illetékes bírói szerv elé állítsák, úgy az  ennek  a  célnak  az  elérését szolgáló  mechanizmusok  nem meghatározó  jellegűek”  (Murray c. Egyesült  Királyság  ügyben 1994.  szeptember 21-én hozott ítélet 67-68. §). Ugyanezeket  a kritériumokat  sorolta fel az Emberi Jogok Európai  Bírósága  a Goussinski  c.  Oroszország ügyben  2004.  május  19-én  hozott ítéletének 53. §-ában.  Az  Emberi  Jogok Európai Bírósága szerint az  őrizetbe  vétel illetve a letartóztatás vonatkozásában a garanciarendszer három feltételre  épül:  működjön gyorsan, legyen automatikus,  olyan független,  bírói  természetű  intézmény  végezze,  amelynek  a szabadlábra  helyezésre  is  jogosultsága  van  (Zervudacki  c. Franciaország  ügyben hozott 2006. július 27-i  ítélet,  33-35. §).  A  jelen ügy vonatkozásában érintett idődimenziót illetően  az előbbinek van jelentősége. A   Emberi   Jogok   Európai  Bírósága   leszögezte,   hogy   a „haladéktalanul”  fogalom nem azonosítható az  „azonnalisággal” (Brogan  c.  Egyesült  Királyság ügyben  1988  november  29-ben hozott  ítélet  58-59.  §-a).  Az időtartam  vonatkozásában  az Emberi Jogok Európai Bíróságának [a kezdetben hat majd öt napot még   tolerálhatónak  tekintett  kissé  bizonytalan  gyakorlata szigorodott  és egyértelműbbé vált] és a Brogan  ügyben  hozott ítélet  (62.  §)  nyomán  a  négy napot  meghaladó  időtartamot túlzottnak   tekintik  és  ezt,  mint  abszolútnak   tekinthető időtartamot  az  Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  a  McKay  c. Egyesült  Királyság ügyben hozott 2006. október 3-i  ítéletének 47.  §-ában  is megerősítette, hozzátéve azonban, hogy  [az  5. cikk 3 §-nak] „nem lehet olyan értelmet tulajdonítani, ami  azt jelentené,  hogy  az  ideiglenes  őrizetből  való  elbocsátásra irányuló eljárásnak hamarabb kellene lezajlania, mint  az  első automatikus  ellenőrzésnek, amelyre a Bíróság  a  maximum  négy napos időtartamot meghatározta”.  Az  Emberi  Jogok Európai Bírósága ugyanakkor  ennél  rövidebb időtartamot    is    összeegyeztethetetlennek    tartott     az Egyezménnyel, ha ti. a tényleges időtartam már túllépte  azt  a maximumot,   amit   a   nemzeti  jog  előírt   (Zervudacki   c. Franciaország  ügyben hozott 2006. július 27-i  ítélet,  44-46. §).  Az  Emberi Jogok Európai Bírósága az ügyészség által gyakorolt kontrollt  abban  az esetben nem tartotta elégségesnek,  ha  az ügyészség  a  nyomozati eljárásban játszott szerepe  miatt  nem volt  bírói hatáskörrel felruházott személynek tekinthető (A.S. c. Lengyelország ügyben hozott 2006. október 23-i ítélet 81. §, Yosifov c. Bulgária ügyben hozott 2006. december 7-i ítélet 48. §, stb.). Ilyen esetben még a hamar gyakorolt ellenőrzés esetén is  az  5.  cikk 3. § szerinti időtartamot úgy kell  számítani, hogy az az első bírói kontroll megvalósításáig tart.  Az   őrizetbe   vétel  esetén  megkövetelt  bírói  kontrollnak ténylegesnek  kell lennie, és a szinte szó szerint  azonos,  az ügy  és  az  elkövető személyi sajátosságaihoz  nem  igazított, blankettavégzések kibocsátása ugyanakkor a bírósági  kontrollal szemben   támasztott  minőségi  kritériumokat   nem   teljesíti (Svipsta  c. Lettország ügyben hozott 2006. március 9-i  ítélet 109.  §).  Az  Emberi Jogok Európai Bírósága nem elégedett  meg azzal,  ha  csak ügy érdemében döntő bíró bírálhatja  felül  az őrizetbe vétel jogosságát (Svipsta c. Lettország ügyben  hozott 2006.  március  9-i  ítélet 142. §), de  ebben  az  ügyben  egy hónapot meghaladó időtartam is eltelt az őrizetbe vétel  és  az érdemi bírói tárgyaláson hozott ítélet között. Az Emberi  Jogok Európai  Bírósága  arra is rámutatott, hogy az  őrizetbe  vétel vonatkozásában  hozott döntésnek és e döntés  kontrolljának  az alternatívákat  is  megfelelően  mérlegelnie  kell  (Dombek  c. Lengyelország ügyben 2006. december 12-én hozott ítélet 70. §). 2.  Az  Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát figyelembe véve  a  hatályos  magyar  megoldás prima  facie  az  Egyezmény szerinti keretek között elhelyezhető.  Az   Emberi   Jogok   Európai  Bíróságának   gyakorlatára   is figyelemmel  nem tulajdonítható különösebb jelentőség  annak  a szóhasználati  különbségnek,  amely  az  Alkotmány  55.  §  (2) bekezdésében  szereplő „lehető legrövidebb időn belül”  illetve az  Emberi  Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 3  bekezdésének magyar   fordításában  használt  „haladéktalanul”  határozószók között pusztán nyelvtani szempontból megállapítható.  Tekintettel arra, hogy az emberi jogokat illetően egy  nemzeti jogvédelmi  rendszer nagyvonalúbb, precízebb lehet a nemzetközi kötelezettségvállalásai szerintieknél, nincs  elméleti  illetve nemzetközi jogi akadálya annak [és nem ütközik az Alkotmány  7. §  (1)  által megkövetelt „összhang” szabályával sem],  hogy  a minimum  követelményektől  felfelé térjen  el  (lásd  ebben  az értelemben  az Emberi Jogok Európai Egyezménye 53.  cikkét,  az 1976.  évi  8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári  és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 5. cikk 2-t.).  Mivel   az  Alkotmánybíróság  számára  maga  az  Alkotmány   a viszonyítási  alap,  ezért megközelítése  a  nemzetközi  emberi jogvédelmi intézményekétől eltérhet és szigorúbb is lehet.  Budapest, 2007. február 12.                                                Dr. Kovács Péter                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Detention for a minor offence
Number of the Decision: .	3/2007. (II. 13.)
Date of the decision: .	02/12/2007
Summary: Legislation which allows for detention for seventy two hours for a minor offence, with no legal remedy available, is incompatible with the guarantees contained in the Hungarian Constitution.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2007-1-003
.