Hungarian
Ügyszám:
.
1464/B/2007
Előadó alkotmánybíró: Stumpf István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 1464/B/2007. AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2011/1778
.
A döntés kelte: Budapest, 07/05/2011
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
    Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
    utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában — dr.
    Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleményével — meghozta a
    következő
                                   
                             határozatot:
                                   
    1.  Az  Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
    évi  IV.  törvény 180. § (1) bekezdésében a „vagy egyéb  ilyen
    cselekményt   követ   el”  szövegrész  alkotmányellenességének
    megállapítására   és   megsemmisítésére  irányuló   indítványt
    elutasítja.

    2.  Az  Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
    évi  IV.  törvény 269/A. §-ában a „vagy más ilyen  cselekményt
    követ  el”  szövegrész alkotmányellenességének megállapítására
    és  megsemmisítésére irányuló indítványt — az Alkotmány  2.  §
    (1)   bekezdése,   valamint  57.  §  (1)  és  (4)   bekezdései
    vonatkozásában — elutasítja.

    3.  Az  Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
    évi  IV.  törvény 269/A. §-ában a „vagy más ilyen  cselekményt
    követ  el”  szövegrész alkotmányellenességének megállapítására
    is megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást —
    az Alkotmány 61. § (1) bekezdése vonatkozásában — megszünteti.
                                 Indokolás

                                    I.

      1. Az indítványozó a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi
      IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 180. § (1) bekezdésének,
      valamint a 269/A. §-ának részleges megsemmisítése iránt
      terjesztett elő kérelmet. A Btk. 180. §-a a becsületsértést,
      míg 269/A. §-a a nemzeti jelkép megsértését rendeli büntetni.
      Az előbbi szerint a bűncselekmény úgy is megvalósítható, hogy
      az elkövető „vagy egyéb ilyen cselekményt követ el”, míg az
      utóbbi szerint úgy, hogy az elkövető „vagy más ilyen
      cselekményt követ el”. Az indítványozó megítélése szerint
      mindkét szövegrész ellentétes az Alkotmány 2. §
      (1) bekezdésével, 61. § (1) bekezdésével (ezzel összefüggésben
      a 8. §-sal), valamint 57. § (1) és (4) bekezdésével.
      Az indítványozó kifejtette, hogy a kifogásolt fordulatok azért
      nem felelnek meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt
      jogállamiság követelményének, mert azok megfogalmazása
      rendkívül határozatlan diszpozíciót eredményez, mely akár
      önkényes jogalkalmazáshoz is vezethet.
      A véleménynyilvánítás szabadsága kapcsán az indítványozó
      előadta, hogy a Btk. érintett rendelkezései az Alkotmány 61. §
      (1) bekezdésének korlátozását valósítják meg. E korlátozás
      azonban csak akkor felelne meg az alkotmányos feltételeknek,
      ha erre másik alapvető jog védelme vagy érvényesülése, illetve
      egyéb alkotmányos érték védelme miatt van szükség, és ha e
      védelem más módon nem érhető el. Az elérni kívánt cél
      fontossága és az ennek érdekében okozott jogsérelem súlya
      megfelelő arányban kell, hogy álljon egymással. A támadott
      szövegrészek határozatlanságuk folytán „indokolatlanul
      leszállítják a szabad véleménynyilvánításhoz való alapjog
      korlátozhatóságának küszöbét”, s ezért sértik az Alkotmány 61.
      § (1) bekezdését.
      Az indítványozó szerint az Alkotmány 57. § (1) bekezdése azért
      sérül, mert a sérelmezett fordulatok határozatlansága
      következtében nem érvényesülhet a büntetőeljárásról szóló
      1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) alapelvi
      szinten megfogalmazott törvényes vád kritériuma. Ennek ugyanis
      feltétele, hogy a vádemelésre egy „pontosan körülírt, büntető
      törvénybe ütköző cselekmény miatt” kerüljön sor. Mindez a
      védelemhez való jog hatékony érvényesülését is lehetetlenné
      teszi.
      Végül, az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott
      nullum crimen sine lege elve azért sérül, mert „a diszpozíció
      szélsőségesen bizonytalan megfogalmazása semmiféle konkrétumot
      nem tartalmaz”, így nem lehet tudni, mi az a magatartás,
      amelyet a törvény büntetni rendel.

      2. Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy a Btk.
      180. § (1) bekezdését, valamint 269/A. §-át a Büntető
      Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról
      szóló 2009. évi LXXX. törvény 56. § (7) bekezdés c) pontja
      módosította. A változás azonban csak a kiszabható büntetési
      tételt érintette, az indítványozó által felvetett
      alkotmányossági problémát nem. Időközben módosult az Alkotmány
      57. § (4) bekezdése és 61. § (1) bekezdése is. Az Alkotmány
      57. § (4) bekezdését a 2007. évi CLXVII. törvény 2009.
      december 1-jei hatállyal módosította, lehetővé téve a kettős
      büntethetőség követelménye alóli kivételt. Az Alkotmány 61. §
      (1) bekezdése helyébe pedig az Alkotmány 2010. július 6-i
      módosítása 2010. július 7-ével új rendelkezést iktatott be,
      amely az alkotmánymódosítás indokolása értelmében csak a
      rendelkezés „szóhasználata” tekintetében jelent változást, „de
      annak tartalmán, illetve — elsősorban az alkotmánybírósági
      gyakorlat által meghatározott — korlátozási lehetőségein nem
      változtat”. E módosítások tehát az indítvány tartalmát szintén
      nem érintették. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság az
      indítványt érdemben elbírálta.

                                    II.

      1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
      „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
      „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
      „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
      egyenlő,  és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
      bármely  vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
      a  törvény  által  felállított független és pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
      (…)
      (4)  Senkit  nem  lehet bűnösnek nyilvánítani  és  büntetéssel
      sújtani  olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a
      magyar  jog vagy — a határozatok kölcsönös elismerése  elvének
      érvényesülése  céljából  az Európai Unió  jogi  aktusai  által
      meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát nem
      korlátozva   —  a  szabadságon,  a  biztonságon   és   a   jog
      érvényesülésén  alapuló térség létrehozásában közreműködő  más
      állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”
      „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
      szabad véleménynyilvánítás és szólás szabadságához, továbbá  a
      közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.”
      2. A Btk. indítvánnyal érintett rendelkezései:
      „180. § (1) Aki a 179. § esetén kívül mással szemben
      a)   a  sértett  munkakörének  ellátásával,  közmegbízatásának
      teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben,
      b) nagy nyilvánosság előtt
      a  becsület  csorbítására  alkalmas kifejezést  használ,  vagy
      egyéb  ilyen  cselekményt  követ el,  vétség  miatt  egy  évig
      terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
      „269/A.  §  Aki  nagy nyilvánosság előtt a Magyar  Köztársaság
      himnuszát,  zászlaját  vagy címerét sértő  vagy  lealacsonyító
      kifejezést  használ, vagy más ilyen cselekményt követ  el,  ha
      súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig
      terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

                                   III.

      Az indítvány nem megalapozott.

      1.  Az  Alkotmánybíróság figyelemmel volt arra, hogy  13/2000.
      (V.  12.)  AB  határozatában (ABH 2000, 61.;  a  továbbiakban:
      Abh.)  az Alkotmány 61. § (1) bekezdésével összefüggésben  már
      vizsgálta  a Btk. 269/A. §-át. Mivel a testület az Abh.-ban  a
      véleménynyilvánítás  szabadsága korlátozását  szükségesnek  és
      arányosnak találta, az indítványt elutasította.
      Az   Alkotmánybíróság  következetes  gyakorlata   szerint   az
      indítványban  felvetett kérdés ítélt dolognak minősül,  ha  az
      újabb    indítványt   ugyanazon   jogszabályi    rendelkezésre
      vonatkozóan  azonos okból vagy összefüggésben terjesztik  elő.
      Az  érdemi döntéssel elbírált ügyben hozott határozat  ugyanis
      az  Alkotmánybíróságot is köti. (1620/B/1991. AB  végzés,  ABH
      1991,  972,  973.) Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről
      és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes
      szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK  2009.
      január,   3.;  a  továbbiakban:  Ügyrend)  31.  §  c)   pontja
      értelmében  ítélt  dolog, ha az indítvány az  Alkotmánybíróság
      által  érdemben  már elbírált jogszabállyal azonos  jogszabály
      (jogszabályi  rendelkezés) felülvizsgálatára  irányul,  és  az
      indítványozó  az  Alkotmánynak ugyanarra  a  §-ára,  illetőleg
      alkotmányos   elvére  (értékére)  —  ezen   belül   —   azonos
      alkotmányos  összefüggésre hivatkozva kéri az  alkotmánysértés
      megállapítását.
      Bár jelen ügyben az indítványozó a Btk. 269/A. §-ának csak egy
      szövegrészét, s nem egészét kérte megsemmisíteni,  tekintettel
      arra,  hogy az Alkotmánybíróság az Abh.-ban a tényállás egésze
      vonatkozásában fejtette ki, hogy nem sérül az Alkotmány 61.  §
      (1)  bekezdése,  az indítvány ebben a részében ítélt  dolognak
      minősül. Ezért az Alkotmánybíróság a Btk. 269/A. §-ában  „vagy
      más     ilyen     cselekményt     követ     el”     szövegrész
      alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése  iránt
      az  Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdése  alapján  előterjesztett
      indítvány tárgyában az eljárást megszüntette.

      2. Az Alkotmánybíróság ezt követően először az Alkotmány 2.  §
      (1) bekezdésére alapított indítványrészt vizsgálta meg.
      Az    Alkotmánybíróság   már   több   korábbi    határozatában
      foglalkozott  azzal  a kérdéssel, hogy a  büntető  tényállások
      megfogalmazásával  összefüggésben  a  jogalkotóval  szemben  a
      jogállamiság követelménye milyen elvárásokat támaszt. Az ezzel
      kapcsolatos  megállapításokat a 769/B/2006. AB határozatban  a
      következőképpen foglalta össze:
      „1.1.  Az  Alkotmánybíróság  már  a  11/1992.  (III.  5.)   AB
      határozatában   leszögezte,  hogy  az   állam   büntetőhatalma
      gyakorlásának kereteit előre, törvényben kell meghatározni.  A
      büntetőhatalom gyakorlásának törvényessége azonban  nemcsak  a
      nullum  crimen sine lege és a nulla poena sine lege klasszikus
      elvének érvényesülését jelenti.
      Az  alkotmányos  büntetőjog  magában  foglalja  a  büntetőjogi
      felelősségre   vonás  jogszerűségének  a  büntetési   rendszer
      alakításának  törvényességére vonatkozó  tartományát  is.  »Az
      egyén  alkotmányos  szabadságát,  emberi  jogait  nem  csak  a
      büntetőjog  különös részének tényállásai és büntetési  tételei
      érintik,   hanem  alapvetően  a  büntetőjogi   felelősség,   a
      büntetéskiszabás    és    büntethetőség    összefüggő     zárt
      szabályrendszere.« (ABH 1992, 77, 86.)
      1.2.  Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában a  normavilágosság  a
      jogbiztonság  alapvető  eleme, a normaszövegnek  tehát  minden
      esetben  meg  kell felelnie a jogbiztonság követelményének.  A
      26/1992. (IV. 30.) AB határozat szerint »a világos, érthető és
      megfelelően   értelmezhető  normatartalom   a   normaszöveggel
      szemben  alkotmányos követelmény. A jogbiztonság  —  amely  az
      Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság  fontos
      eleme  —  megköveteli, hogy a jogszabály szövege  értelmes  és
      világos,  a  jogalkalmazás  során felismerhető  normatartalmat
      hordozzon.« (ABH 1992, 135, 142.)
      A     büntetőjogi    normákra    vonatkozó    normavilágossági
      követelményeket   az   Alkotmánybíróság   több   határozatában
      értelmezte:  »[a] büntetőjogi szankció kilátásba  helyezésével
      tilalmazott  magatartás  leíró diszpozícióinak  határozottnak,
      körülhatároltnak,  világosan  megfogalmazottnak  kell  lennie.
      Alkotmányossági   követelmény  a  védett  jogtárgyra   és   az
      elkövetési  magatartásra  vonatkozó  törvényi  akarat  világos
      kifejezésre  juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia,
      hogy  az  egyén mikor követi el a büntetőjogilag  szankcionált
      jogsértést.   Ugyanakkor   korlátoznia   kell   az    önkényes
      jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről.  Vizsgálni
      kell  tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások  körét
      nem  túl szélesen jelöli-e ki és elég határozott-e.« [30/1992.
      (V.  26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 176.; 2/1994. (I.  14.)
      AB  határozat,  ABH  1994,  41,  55.;  58/1997.  (XI.  5.)  AB
      határozat,  ABH  1997,  348,  352.;  12/1999.  (V.   21.)   AB
      határozat,  ABH  1999,  106,  112.;  18/2000.  (VI.   6.)   AB
      határozat,  ABH 2000, 117, 130-131.; 73/2006.  (XII.  15.)  AB
      határozat, ABH 2006, 987, 989.]” (ABH 2008, 2453, 2454-2455.)
      Az   Alkotmánybíróság  az  1160/B/1992.  AB  határozatában   a
      jogszabályok  törvényi  tényállásával kapcsolatban  ugyanakkor
      azt is kifejtette, hogy „általában a jogalkotás dönti el, hogy
      valamely életviszonyt szabályoz-e, és azt is, hogy ezt  milyen
      részletességgel, mennyire esetszerűen teszi (1621/B/1992.). Ez

      a    jogszabály    homályosságától,    értelmezhetetlenségétől
      különálló kérdés. Ha egy jogszabály tényállása túl részletező,
      túl  szűk,  túlságosan eseti, az megköti  a  jogalkalmazót  és
      megakadályozza,    megnehezíti,   hogy   a    jogszabály    az
      életviszonyok szabályozásában betöltse szerepét. Ha pedig  egy
      jogszabály  törvényi  tényállása túl  elvont,  túl  általános,
      akkor   a  jogszabály  rendelkezése  a  jogalkalmazó  belátása
      szerint  kiterjeszthető vagy leszűkíthető.  Az  ilyen  szabály
      lehetőséget   ad  a  szubjektív  jogalkalmazói   döntésre,   a
      különböző   jogalkalmazók  eltérő  gyakorlatára,  a  jogegység
      hiányára. Ez csorbítja a jogbiztonságot. A jogszabálynak ezért
      az  életviszonyok  tipikus vonásait kell  figyelembe  vennie.”
      (ABH 1993, 607, 608.)
      Az  Alkotmánybíróság 435/B/1999. AB határozatában  (ABH  2001,
      1080,    1083.)    rámutatott,   majd    több    határozatában
      megerősítette,  hogy  „a  Btk.-ban  szereplő  a   »tartalmilag
      elvontabb« tényállások esetében az elkövetési magatartások  az
      életben   olyan  széles  körben  és  olyan  változatos   módon
      jelentkezhetnek  hogy azok előzetes, kimerítő felsorolása  nem
      lehetséges. Ebben az esetben a joghézagot éppen az  jelentené,
      ha   a   jogalkotó  »kazuisztikusan,  illetve  taxatíve   vagy
      példálózóan  sorolná  fel a visszaélések  egyéb  változatait.«
      Ezzel  ugyanis  alkalmat teremtene az analógia — büntetőjogban
      tilos  —  alkalmazására, vagy lefedetlenül hagyná a bűnözésben
      megjelenő újabb módszereket és formákat, s így megakadályozná,
      hogy  a büntető törvény betöltse rendeltetését. Ezért az ilyen
      esetekben  a  tényállás absztrakt jellege  olyan  jogtechnikai
      megoldást  jelent, amely a jogállamiság alkotmányos  alapelvét
      nem  sérti.” (673/B/2004. AB határozat, ABH 2006, 1604, 1614.;
      689/B/2003.  AB határozat, ABH 2006, 1526, 1532.;  769/B/2006.
      AB határozat, ABH 2008, 2453, 2456.)
      Az  indítványozó jelen ügyben azt kifogásolta,  hogy  a  „vagy
      egyéb  ilyen cselekményt követ el”, illetve a „vagy más  ilyen
      cselekményt követ el” fordulatok nem elég egzaktak, ezért  nem
      elégítik ki a normavilágosság követelményét.
      Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a „szóbeli” vagy „nem
      tettleges”  becsületsértést tipikusan verbálisan  követik  el,
      ezért  is  emeli ki nevesítve a törvényi tényállás a „becsület
      csorbítására   alkalmas   kifejezés  használatát”   az   egyéb
      elkövetési  magatartások közül. (A sértő kifejezés  használata
      történhet írásban is, de jellemzően szóban hangzik el.) Az  is
      tény  ugyanakkor,  hogy más becsületének, emberi  méltóságának
      sérelme ezen kívül megvalósítható egyéb cselekmény útján is. E
      magatartások   széles  spektrumot  fedhetnek  le,   változatos
      formában fordulhatnak elő.
      A     kifogásolt    fordulat    nem    tekinthető     teljesen
      meghatározatlannak. A törvényszöveg ugyanis kifejezetten  utal
      arra,  hogy egyéb „ilyen” cselekmény elkövetése von csak  maga
      után  büntetőjogi felelősséget. Azaz nem bárminemű  magatartás
      valósítja  meg  a bűncselekményt. Az egyéb cselekményeknek  is
      alkalmasnak  kell  lenniük  a becsület  csorbítására,  továbbá
      összefüggésben    kell   állniuk   a   sértett    munkakörének
      ellátásával,  közmegbízatásának teljesítésével vagy  közérdekű
      tevékenységével,  illetve  azt nagy  nyilvánosság  előtt  kell
      elkövetni.
      A  normavilágosság sérelme miatt az alkotmányellenesség  akkor
      állapítható  meg,  ha  a  szabályozás a  jogalkalmazó  számára
      értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre ad módot, és  ennek
      következtében a norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre
      nem  látható helyzetet teremt a címzettek számára,  illetve  a
      normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret  enged  a
      szubjektív,   önkényes  jogalkalmazásnak.   [1160/B/1992.   AB
      határozat,  ABH  1993,  607,  608.;  10/2003.  (IV.   3.)   AB
      határozat, ABH 2003, 130, 135-136.; 1063/B/1996. AB határozat,
      ABH  2005, 722, 725-726.; 381/B/1998. AB határozat, ABH  2005,
      766,  769.]  Éppen ezért az Alkotmánybíróság  mindig  is  nagy
      jelentőséget  tulajdonított annak,  hogy  az  általa  vizsgált
      kérdés  megválaszolásához rendelkezésre áll-e olyan  kialakult
      bírói  gyakorlat,  amely — határozata meghozatala  során  —  a
      jogalkalmazót       a       jogbiztonság      érvényesüléséhez
      elengedhetetlenül  szükséges mértékben  segíti  [47/2003.  (X.
      27.)  AB határozat, ABH 2003, 525, 535.; 56/2010. (V.  5.)  AB
      határozat, ABH 2010, 383, 388-389.].
      A  becsületsértés, illetve a rágalmazás büntetőjogi tényállása
      kapcsán   kialakult  bírói  gyakorlat  értelmében  a  becsület
      csorbítására   való  alkalmasságot  nem  a   sértett   érzelmi
      beállítottságából  folyó szubjektív értékítélet,  hanem  annak
      alapján  kell  megítélni,  hogy  a  megnyilatkozás  az   adott
      körülmények  között  a  becsületérzés  megsértésére  objektíve
      alkalmas-e  (BH 1981. 220.; BH 1994. 171.; BH  1995.  77.;  BH
      1998. 470.; BH 2004. 172.). Azt, hogy egy magatartás csorbítja-
      e  más  becsületét, az általános erkölcs, a közfelfogás  dönti
      el.  Általában  véve  a  becsületet csorbítónak  tekintendő  a
      cselekmény, ha az emberi méltóságot támadja, illetve  alkalmas
      arra,  hogy  más  társadalmi megítélését  kedvezőtlen  irányba
      befolyásolja   (ezenfelül   ilyen  a   gyalázkodó,   sértegető
      cselekmény is). (BH 1994. 171.)
      Bizonyos  eltérésekkel,  de hasonló megállapítások  tehetők  a
      nemzeti  jelkép megsértése elnevezésű bűncselekmény elkövetési
      magatartásaival  összefüggésben is. Az  elsődleges  elkövetési
      magatartás    itt    is    a   nyelvi   eszközökkel    történő
      véleménynyilvánítás,  azaz  a sértő,  lealacsonyító  kifejezés
      használata.  A „más ilyen cselekmény” keretében sokféle  egyéb
      elkövetési  magatartás beletartozhat. Ezeket —  az  elkövetési
      tárgyakra  figyelemmel  is — nem lehet kimerítően  felsorolni.
      Ilyen  lehet pl. zászló elégetése, a nemzeti jelkép  leköpése,
      megtaposása,  lealacsonyító környezetbe  helyezése.  Szükséges
      ugyanakkor,  hogy a cselekmény ugyanolyan sértő, lealacsonyító

      jellegű  legyen.  A  bírói gyakorlat  feladata,  hogy  konkrét
      történeti   tényállások  kapcsán  foglaljon   állást   egy-egy
      cselekménynek   a   nemzeti  jelképet   sértő,   lealacsonyító
      jellegéről.   Ennek   során   iránymutató   jelentőségűek   az
      Alkotmánybíróságnak  az  Abh.-ban  kifejtett   megállapításai.
      Eszerint  „[a]  törvényhozó  a  nemzeti  jelkép  megsértésének
      bűncselekményét a közrend elleni bűncselekményeket meghatározó
      XVI. fejezet II. címében, a köznyugalom elleni bűncselekmények
      között,  közvetlenül a közösség elleni izgatás bűncselekményét
      követően helyezte el.
      A  vitatott  bűncselekmény — Btk.-beli szerkezeti  elhelyezése
      alapján  —  általános  jogi  tárgyát  közvetetten  a  közrend,
      közelebbről  a  köznyugalom  képezi.  A  közvetlen  elkövetési
      tárgya  pedig  a  Magyar  Köztársaság  himnusza,  zászlaja  és
      címere.
      (…)
      A  21/1996.  (V.  17.)  AB határozatban  foglaltak  szerint  a
      bűncselekmények  meghatározása és szankcionálása  törvényhozói
      kompetencia,  amely  felett kivételes esetekben  érvényesülhet
      csak  alkotmánybírósági  kontroll.  (ABH  1996,  74,  82.)  Az
      Országgyűlés  mérlegelési  jogkörébe  tartozik   tehát   annak
      eldöntése, hogy a nemzeti jelképek számára önállóan nevesített
      büntetőjogi védelmet intézményesít-e, avagy beéri a Btk.  271.
      §-ában  meghatározott  büntetőjogi felelősségnek  az  említett
      elkövetési magatartásra való alkalmazásával.
      Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a  nemzeti  jelképeket
      illető  negatív  tartalmú vélemények, a jelképek  történetére,
      értékére, közjogi jelentőségére vonatkozó tudományos  nézetek,
      művészi  kifejezések, illetőleg kritikák hangoztatása, esetleg
      megváltoztatásukat   vagy   eltörlésüket   célzó    javaslatok
      kifejezésre  juttatása, értelemszerűen nem  eshet  büntetőjogi
      szankcionálás   alá,   hanem   része   a   véleménynyilvánítás
      alkotmányos szabadságának.” (ABH 2000, 61, 70-71.)
      A  fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt  az
      Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben elutasította.

      3.   Az   Alkotmánybíróság  ezt  követően   a   becsületsértés
      tényállásának   „vagy  egyéb  ilyen  cselekményt   követ   el”
      szövegrészét  vizsgálta meg az Alkotmány 61. §  (1)  bekezdése
      vonatkozásában.
      Az   Alkotmánybíróság   a  véleménynyilvánítás   szabadságával
      kapcsolatos  gyakorlatát  — a később többször  megerősített  —
      30/1992.  (V.  26.)  AB  határozatában  alapozta  meg.   Ebben
      kifejtette:   „Valamennyi  alkotmányos  alapjog   tekintetében
      fontos  kérdés,  hogy  azokat lehet-e és milyen  feltételekkel
      megszorítani, korlátozni, kollíziójuk esetén milyen szempontok
      alapján kell a prioritást meghatározni. A véleménynyilvánítás,
      illetve az ebbe beletartozó sajtószabadság esetén ez a  kérdés
      kiemelt  jelentőséget kap, mivel ezen szabadságok a  plurális,
      demokratikus társadalom alapvető értékei közé tartoznak.
      Éppen  ezért  a véleménynyilvánítás szabadságának  kitüntetett
      szerepe  van  az  alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen
      anyajoga   többféle  szabadságjognak,  az  ún.   kommunikációs
      alapjogoknak. Ebből eredő külön nevesített jogok a szólás és a
      sajtószabadság,   amely  utóbbi  felöleli  valamennyi   médium
      szabadságát,  továbbá  az  informáltsághoz  való   jogot,   az
      információk  megszerzésének szabadságát. Tágabb  értelemben  a
      véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi, irodalmi
      alkotás  szabadsága  és  a  művészeti  alkotás  terjesztésének
      szabadsága,  a tudományos alkotás szabadsága és  a  tudományos
      ismeretek  tanításának  szabadsága. Ez  utóbbiak  tiszteletben
      tartásáról  és védelméről az Alkotmány 70/G. §-ában  külön  is
      rendelkezik. A véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a
      lelkiismereti   és  vallásszabadság  (60.   §),   valamint   a
      gyülekezési jog is (62. §).
      Ez   a   jogegyüttes  teszi  lehetővé  az  egyén  megalapozott
      részvételét   a   társadalmi   és   politikai   folyamatokban.
      Történelmi   tapasztalat,   hogy   mindannyiszor,   amikor   a
      véleménynyilvánítás    szabadságát    korlátozták,    sérelmet
      szenvedett  a  társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás,
      csökkent   az   emberben  rejlő  képességek   kibontakozásának
      lehetősége.  A káros következmények nem csupán az  individuum,
      hanem  a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség
      fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek.  Az
      eszmék,  nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen  vagy
      sajátos  elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni  képes
      és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele.
      2.2. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság
      elismeri  az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető
      jogait,   ezek  tiszteletben  tartása  és  védelme  az   állam
      elsőrendű  kötelessége. Az alapvető jogokra és  kötelességekre
      vonatkozó  szabályokat  törvény állapítja  meg,  alapvető  jog
      lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
      Az  állam  akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez,
      ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése,
      illetve  egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem  érhető
      el.   Az   alapjog  korlátozásának  alkotmányosságához   tehát
      önmagában  nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy  szabadság
      védelme  vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik,  hanem
      szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az
      elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek érdekében  okozott
      alapjogsérelem  súlya megfelelő arányban legyen  egymással.  A
      törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére
      alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog
      tartalmának   korlátozása,  ha  az  kényszerítő   ok   nélkül,
      önkényesen  történik,  vagy ha a korlátozás  súlya  az  elérni
      kívánt  célhoz  képest aránytalan.” [ABH 1992, 167,  170-171.;
      büntető  tényállások  vonatkozásában megerősítette  különösen:

      36/1994.  (VI.  24.)  AB határozat, ABH 1994,  219,  222-223.;
      Abh.,  ABH 2000, 61, 66.; 14/2000. (V. 12.) AB határozat,  ABH
      2000, 83, 90.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000,  117,
      121.;  18/2004.  (V. 25.) AB határozat, ABH 2004,  303,  305.;
      95/2008. (VII. 3.) AB határozat, ABH 2008, 782, 786.]
      A    36/1994.   (VI.   24.)   AB   határozatában,   ahol    az
      Alkotmánybíróság a „Hatóság vagy hivatalos személy megsértése”
      címszó   alatt  a  Btk.  232.  §-ában  szereplő  bűncselekmény
      törvényi tényállását alkotmányellenesnek találta, több  ponton
      érintette  a  becsületvédelem büntetőjogi aspektusait,  így  a
      becsületsértést   is.  Ennek  kapcsán  kiemelte,   hogy   „[a]
      becsületvédelem  büntetőjogi eszközei  a  véleménynyilvánítási
      szabadságot  az emberi méltósághoz való jog és a jó  hírnévhez
      való jog alkotmányos értékeinek védelmében korlátozzák.
      Az  Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése szerint minden embernek
      veleszületett    joga   van   az   emberi   méltósághoz.    Az
      Alkotmánybíróság állandó gyakorlata — a 8/1990. (IV.  23.)  AB
      határozattól  kezdve (ABH 1990, 42.) — az  emberi  méltósághoz
      való  jogot  mint általános személyiségi jogot fogja  fel.  Az
      általános    személyiségi   jog    »anyajog«,    azaz    olyan
      szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind
      a    bíróságok   minden   esetben   felhívhatnak   az    egyén
      autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a nevesített
      alapjogok egyike sem alkalmazható.” (ABH 1994, 219, 224.)
      Az    Alkotmánybíróság   hangsúlyozta:   „Az    Alkotmány    a
      véleménynyilvánítási  szabadság  megfogalmazásánál  nem   tesz
      kifejezett  különbséget tényközlés és  értékítélet  között.  A
      véleménynyilvánítási   szabadság  alapvető   célja   annak   a
      lehetőségnek  biztosítása,  hogy  az  egyén  mások  véleményét
      formálja,   meggyőzzön   másokat   saját   álláspontjáról.   A
      véleménynyilvánítás  szabadsága  ezért  általában   mindenféle
      közlés  szabadságát magában foglalja, mégpedig  függetlenül  a
      közlés   módjától  és  értékétől,  erkölcsi   minőségétől   és
      többnyire  valóságtartalmától  is.  Önmagában  valamely   tény
      közlése  is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek
      a    körülményei   is   tükrözhetnek   véleményt,    azaz    a
      véleménynyilvánítás  alkotmányos  alapjoga  nem   korlátozódik
      csupán  az  értékítéletekre. A véleménynyilvánítási  szabadság
      határainak  megvonásánál  azonban indokolt  különbséget  tenni
      értékítélet és tényközlés tekintetében.
      Az   értékítéletre,   az   egyén   személyes   véleményére   a
      véleménynyilvánítási   szabadság  minden   esetben   kiterjed,
      függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz  vagy
      hamis,  érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos
      oltalom  alatt  álló  emberi  méltóság,  becsület,  jó  hírnév
      azonban  az  értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási
      szabadság   külső  korlátja  lehet,  és  ezek   védelmében   a
      büntetőjogi   felelősség  érvényesítése   sem   tekinthető   —
      általánosságban  —  aránytalannak,  így  alkotmányellenesnek.”
      (ABH 1994, 219, 230.) Az értékítéletekkel összefüggésben tehát
      fontos,  hogy „[a] véleménynyilvánítás szabadsága (…) kiterjed
      a  becsületsértésre  alkalmas,  valóságnak  megfelelő  tények,
      információk  közlésére  is,  amely  szabadságnak   az   emberi
      méltóság,  a  becsület és a jó hírnév védelme  külső  korlátja
      lehet”. (ABH 1994, 219, 231.)
      Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiból következik, hogy az
      emberi   méltóság  védelme  érdekében  alkotmányosan  indokolt
      büntetőjogi  eszközök igénybevétele is. Az  indítványozó  maga
      sem kifogásolja a véleménynyilvánítás jogának e célból történő
      korlátozását,  s  nem  támadja a becsületsértés  tényállásának
      egészét, csupán annak egyik elkövetési magatartását. Ennek oka
      az  indítványozó  szerint,  hogy az „egyéb  ilyen  cselekményt
      követ  el”  fordulat túlzottan bizonytalan  jogfogalom,  ezért
      aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát.
      Az  Alkotmánybíróság  12/1999. (V.  21.)  AB  határozatában  a
      közösség elleni izgatás (akkor) új tényállását vizsgálta  meg,
      s  arra  a  következtetésre jutott, hogy „a gyűlölet keltésére
      alkalmas egyéb ilyen cselekmény” büntethetősége indokolatlanul
      korlátozza     a    véleménynyilvánítás    szabadságát.     Az
      Alkotmánybíróság e korábbi döntésében úgy fogalmazott, hogy „a
      gyűlölet  keltésére  alkalmas egyéb cselekmény  büntethetősége
      nemcsak    azért   alkotmányellenes,   mert   leszállítja    a
      korlátozhatóság küszöbét, de meghatározhatatlansága miatt is”.
      (ABH  1999,  106, 113.) A megsemmisítés indoka  lényegében  az
      volt,  hogy  a  jogalkotó  túlzott  mértékben  kitágította   a
      büntetendővé  nyilvánított magatartások  körét,  a  gyűlöletre
      uszítás   törvényi  tényállásának  a  30/1992.  (V.  26.)   AB
      határozatban   adott  értelmezését,  egyben  a   büntethetőség
      alkotmányos  mértékét.  A 30/1992. (V. 26.)  AB  határozatában
      ugyanis   az   Alkotmánybíróság  a  büntethetőség  alkotmányos
      korlátját a gyűlöletre uszításban és nem általában a „gyűlölet
      keltésében”  határozta  meg, mivel csak  az  uszítás  foglalja
      magában  azt  a  bizonyos  mérték fölötti  veszélyt,  amely  a
      véleménynyilvánításhoz  való  jog korlátozását  megengedhetővé
      teszi.
      A  véleménynyilvánítási  szabadság korlátozásának  megítélését
      illetően   a  jelen  ügy  elbírálásakor  lényeges  különbséget
      jelent,  hogy  míg  az  Alkotmánybíróság által  megsemmisített
      gyűlöletkeltés  bűncselekménye a köznyugalom elvont  —  egyéni
      jogok  sérelmének veszélyével nem járó — veszélyeztetése ellen
      nyújtott  védelmet, addig a becsületsértés védett jogi  tárgya
      konkrét  személy becsülete, az emberi méltóság, illetve  a  jó
      hírnév.  Fontos  továbbá,  hogy a becsületsértés  esetében  az
      „egyéb ilyen cselekmény” nem jelenti az emberi méltóságra való
      veszély  kisebb  mértékét  a „becsület  csorbítására  alkalmas
      kifejezés  használatához” képest. A Btk. a nyelvi  eszközökkel
      elkövetett becsületcsorbításhoz hasonló módon rendeli büntetni
      az    emberi    méltóságnak   minden    egyéb    magatartással

      megvalósított, ugyanolyan súlyos sérelmét is.  Bár  egy  ilyen
      megfogalmazás önmagában elég absztrakt, az Alkotmánybíróság  a
      fentiekben   már   utalt  arra,  hogy  a  bírói   gyakorlatban
      kidolgozottak,  illetve  kidolgozhatók  azok  a   kritériumok,
      amelyekkel  az állami büntetőhatalom nem lépi át  a  szükséges
      mértéket.
      Mindezt  figyelembe véve az Alkotmánybíróság a  jelen  esetben
      arra  a  következtetésre jutott, hogy az alkotmánysérelem  nem
      áll  fenn.  Miként arra fent már utalt, önmagában azért,  mert
      nem  nevesítetten  sorolja fel a törvény az  egyéb  lehetséges
      elkövetési   magatartások  körét,  hanem  ennél   absztraktabb
      megoldást  választ,  nem  lépi  át  az  állami  büntetőhatalom
      gyakorlásának határait. Az elvontabb megfogalmazás épp  azt  a
      célt   szolgálja,   hogy   egy   konkrétabb   felsorolás    ne
      eredményezhesse  olyan  cselekmények  büntetlenül   maradását,
      amelyek   bár  nem  szerepelnek  a  tényállásban,  az   emberi
      méltóságot,   becsületet,  jó  hírnevet  ugyanolyan,   esetleg
      súlyosabb  fokban sértik, mint a nevesítetten  felsoroltak,  s
      emiatt  a  véleménynyilvánítás szabadságának  korlátozása  nem
      tekinthető aránytalannak.
      Erre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság   a   Btk.   180.   §
      (1)  bekezdésének  „vagy  egyéb ilyen  cselekményt  követ  el”
      szövegrészével kapcsolatban az Alkotmány 61. §  (1)  bekezdése
      sérelmének    megállapítására    irányuló    indítványt     is
      elutasította.

      4.   Az   indítványozó   szerint  a  kifogásolt   szövegrészek
      határozatlansága  folytán  sérül  az  Alkotmány  57.   §   (1)
      bekezdésében megfogalmazott tisztességes eljáráshoz  való  jog
      is.
      Az  Alkotmánybíróság a rágalmazás tényállását az Alkotmány 57.
      §   (1)   bekezdésével   összefüggésben   a   762/D/2000.   AB
      határozatban  vizsgálta. Ennek keretében megállapította,  hogy
      „[a]z   Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése  a  bíróság   előtti
      egyenlőség, a bírói függetlenség és pártatlanság,  valamint  a
      nyilvános   és  igazságos  tárgyalás  alkotmányi   előírásaira
      vonatkozik.  Tartalmilag ezek a rendelkezések a büntetőeljárás
      alapelveit emelik be az Alkotmányba.
      A  Btk.  179.  §-a,  mint anyagi büntetőjogi  szabály,  és  az
      eljárási  alapelveket tartalmazó fenti alkotmányi  rendelkezés
      között  azonban  alkotmányjogilag értékelhető összefüggés  nem
      mutatható ki.” (ABH 2001, 1151, 1154.)
      A fenti megállapítások a becsületsértés anyagi jogi tényállása
      és   az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése  vonatkozásában  is
      irányadók.   Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában   az   érdemi
      alkotmányossági  összefüggés hiánya az indítvány  elutasítását
      eredményezi  [985/B/1991. AB határozat, ABH  1991,  652,  653-
      654.;  32/2000.  (X. 20.) AB határozat, ABH 2000,  215,  220.;
      19/2004. (V. 26.) AB határozat, ABH 2004, 321, 343.]. Ezért az
      Alkotmánybíróság  az  indítványt  az  Alkotmány  57.   §   (1)
      bekezdése tekintetében elutasította.

      5.   Az   Alkotmánybíróság  végül  az  Alkotmány  57.  §   (4)
      bekezdésére   alapított  indítványrészt  vizsgálta   meg.   Az
      indítványozó  szerint  a nullum crimen sine  lege  elve  azért
      sérül,    mert   a   diszpozíció   szélsőségesen   bizonytalan
      megfogalmazása miatt nem lehet tudni, mi is az  a  magatartás,
      amelyet  a  törvény büntetni rendel. Az Alkotmány  57.  §  (4)
      bekezdése értelmében senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és
      büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés
      idején  a magyar jog vagy — a határozatok kölcsönös elismerése
      elvének  érvényesülése céljából az Európai Unió  jogi  aktusai
      által   meghatározott  körben,  az  alapvető  jogok   lényeges
      tartalmát nem korlátozva — a szabadságon, a biztonságon  és  a
      jog  érvényesülésén alapuló térség létrehozásában  közreműködő
      más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.
      Az  Alkotmánybíróság már a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában
      foglalkozott  az  állami büntetőhatalom jogállami  kereteivel,
      különösen  a  visszaható  büntető jogalkotás  tilalmával  (ABH
      1992,  77, 86-87.). Ebben megállapította: „Az Alkotmánybíróság
      a  nullum  crimen et nulla poena sine lege elvét a büntetőjogi
      legalitás  alkotmányos elve alapján értelmezi.  Ennek  kapcsán
      elvégezte    az    alkotmányos    jogállamok    alkotmányainak
      összehasonlító  vizsgálatát.  Megállapította,  hogy  ezek  nem
      egyszerűen  azt jelentik ki, hogy a bűncselekményt  törvényben
      kell tiltani, és törvényben kell büntetéssel fenyegetni, hanem
      általában  azt követelik meg, hogy a büntetőjogi  felelősségre
      vonásnak,  az  elítélésnek és megbüntetésnek kell törvényesnek
      és  törvényen alapulónak lennie. Ugyanazt teszik  tehát,  mint
      amit  az  Alkotmányunk 57. § (4) bekezdése előír. Ez pedig  az
      alapjogok  között  szabályozza  az  egyén  jogát  arra,   hogy
      büntetése  és  elítélése törvényes legyen.  Az  Alkotmány  úgy
      rendelkezik,  hogy: Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani  és
      büntetéssel sújtani.... Itt tehát nemcsak arról van szó,  hogy
      az  állam  törvényben tiltja a bűncselekményeket és törvényben
      büntetéssel  fenyeget, hanem az egyén ahhoz való  jogáról  van
      szó, hogy csakis törvényesen ítéljék el (nyilvánítsák bűnössé)
      és    büntetését   is   törvényesen   szabják   ki    (sújtsák
      büntetéssel).” (ABH 1992, 77, 86.)
      A  11/1992.  (III. 5.) AB határozatában foglaltakat összegezve
      az Alkotmánybíróság megállapította: „a nullum crimen sine lege
      és  a  nulla  poena  sine  lege elvei a büntetőjogi  legalitás
      alkotmányos  elvének  részei, de nem  egyedüli  kritériumai  a
      büntetőjogi    felelősségre   vonás   alkotmányosságának.    A
      büntetőjog  legalitásának alkotmányos elve az Alkotmánybíróság
      álláspontja szerint a következőket jelenti:
      —  Az  Alkotmány  8. § (1) és (2) bekezdése megköveteli,  hogy
      törvény  és  ne alacsonyabb szintű jogforrás határozza  meg  a

      büntetendő   cselekményeket  (a   büntetendőséget)   és   azok
      büntetését  (a büntetéssel fenyegetést). (Ennek  felel  meg  a
      Btk. 1. §-a és 10. §-a.)
      —    A    bűncselekménnyé   nyilvánításnak   és    büntetéssel
      fenyegetésnek    alkotmányos    indokon    kell     alapulnia:
      szükségesnek,  arányosnak és végső soron  igénybevettnek  kell
      lennie [Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése, aminek megfelel a
      Btk. 10. §-a].
      —  A  bűnössé nyilvánítást (elítélést) csak bíróság végezheti,
      mégpedig   a   büntetőjogi  felelősség  határozatban   történő
      megállapításával. Ez következik az Alkotmánynak az ártatlanság
      vélelmét deklaráló 57. § (2) bekezdéséből.
      — Csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet elítélni
      (bűnösnek  nyilvánítani) és megbüntetni (büntetéssel sújtani).
      Ezt  követeli  meg az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  és  ennek
      felel meg a Btk.-nak a visszaható hatály tilalmát kimondó 2. §-
      a.  A bíróság az elkövetéskor hatályos törvény szerint bírálja
      el a bűncselekményt (állapítja meg a büntetőjogi felelősséget,
      nyilvánít  bűnössé, ítél el), a büntetést is  eszerint  szabja
      ki,  kivéve,  ha  új  törvény lépett hatályba,  amely  enyhébb
      elbírálást   tesz   lehetővé,  vagy  a  cselekmény   már   nem
      bűncselekmény,  és  így nem büntetendő.  Ezt  követeli  meg  a
      visszaható  hatály tilalmát magában foglaló jogbiztonság  elve
      (előre  láthatóság, kiszámíthatóság), amely a  jogállamiságból
      folyik    és   amelynek   logikus   előfeltétele   a   törvény
      elkövetéskori  megismerhetősége  (Btk.  2.  §).  A  visszaható
      hatály  kifejezett  tilalma mellett az  elbíráláskori  enyhébb
      szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből
      fakad:  az  Alkotmány ugyanis nem engedheti  meg  alapelveitől
      idegen normák alkalmazását (például halálbüntetés kiszabását),
      még  az  elkövetéskori törvény alkalmazási főszabálya  mellett
      sem.” (ABH 1992, 77, 87.)
      Az 57. § (4) bekezdésre vonatkozóan a 435/B/1999. AB határozat
      megerősítette,  s  kiemelte, hogy „[a]z Alkotmány  57.  §  (4)
      bekezdése,  és  ennek megfelelően a Btk. 2. §-a  a  büntetőjog
      egyik  klasszikus alapelvét definiálja, kimondván a visszaható
      hatály  tilalmát. A bűncselekményt tehát az elkövetése  idején
      hatályban  lévő törvény szerint kell elbírálni, és ettől  csak
      abban  az  esetben  lehet eltérni, ha az új  törvény  enyhébb,
      illetve az elkövetőre nézve kedvezőbb. Az Alkotmány 57. §  (4)
      bekezdése  azt tartalmazza, hogy valamely személy  büntetőjogi
      felelősségrevonása és megbüntetése csak olyan hatályos büntető
      törvény   alapján   történhet,   amely   időben   megelőzi   a
      bűnelkövetést. Ez az alkotmányi rendelkezés nem egyéb, mint  a
      visszaható büntető jogalkotás tilalma.” (ABH 2001, 1080, 1081-
      1082.)
      Az  indítványozó a jelen ügyben sem állította, hogy visszaható
      büntető   jogalkotásra  került  volna  sor.   Érvelését   arra
      alapozta,  hogy a törvényi tényállás határozatlansága  folytán
      sérül  a nullum crimen sine lege elve. Ez a hivatkozás azonban
      az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság körében
      értékelhető,  melyet  az Alkotmánybíróság jelen  határozatában
      már  elbírált.  Az indítványozó által felvetett összefüggésben
      az   Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésének  sérelme   így   nem
      állapítható  meg,  ezért az indítványt az  Alkotmánybíróság  e
      tekintetben is elutasította.
                             Dr. Paczolay Péter
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                           
             Dr. Balogh Elemér                   Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                           alkotmánybíró

             Dr. Bragyova András                  Dr. Holló András
             alkotmánybíró                           alkotmánybíró

             Dr. Kiss László                      Dr. Kovács Péter
             alkotmánybíró                           alkotmánybíró

             Dr. Lenkovics Barnabás               Dr. Lévay Miklós
             alkotmánybíró                           alkotmánybíró

                              Dr. Stumpf István
                            előadó alkotmánybíró
                Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye
                                       
        1.  Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1.  és  2.
        pontjával. Álláspontom szerint a Büntető Törvénykönyvről szóló
        1978.  évi  IV. törvény 180. § (1) bekezdésének a „vagy  egyéb
        ilyen  cselekményt követ el” szövegrésze és  a  269/A.  §-ának
        „vagy    más   ilyen   cselekményt   követ   el”   szövegrésze
        alkotmányellenes,  mivel  sérti  az  Alkotmány   57.   §   (4)
        bekezdésében  foglalt  nullum crimen, nulla  poena  sine  lege
        elvének tilalmát.
        Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában a büntetőjog  legalitásának
        alkotmányos  elve olyan gyűjtőfogalom, amely  az  Alkotmánynak
        kifejezetten  a  büntetőjogra  vonatkozó  garanciáit   (nullum
        crimen,  nulla poena sine lege elve, ártatlanság  vélelme)  és
        azokat   az   általános   elveket  (alapjogot   csak   törvény
        korlátozhat,  a korlátozásnak szükségesnek és arányosnak  kell
        lennie,   normavilágosság  követelménye)   foglalja   magában,
        amelyek  az  egész  jogrendszer,  ezen  belül  az  alkotmányos
        büntetőjog számára is mércét jelentenek.
        Az  Alkotmánybíróság a 8. § (1) és (2) bekezdéséből vezette le
        azt   a   követelményt,  hogy  csak  törvény  állapíthat   meg
        bűncselekményt   és   a   2.   §  (1)   bekezdésében   foglalt
        jogállamiságból folyó jogbiztonság követelményéhez kapcsolta a
        normavilágosság   követelményét  a  büntetőjogi   jogszabályok
        vonatkozásában is. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének  önálló
        tartalmát a büntetőjogi normák visszaható hatályának tilalmára
        korlátozta.  A határozat is az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből
        fakadó   jogbiztonság   körében  végezte   el   a   kifogásolt
        jogszabályi  rendelkezések vizsgálatát, és így jutott  arra  a
        következtetésre,  hogy  az Alkotmány 57.  §  (4)  bekezdésének
        sérelme nem állapítható meg.
        Egyetértek  azzal  –  a  11/1992. (III.  5.)  AB  határozatban
        kifejtett – állásponttal, miszerint a nullum crimen sine lege,
        nulla   poena  sine  lege  elve  nem  egyedüli  kritériuma   a
        büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányosságának. (ABH  1992,
        77,  87.)  Nem  értek azonban egyet azzal – a  435/B/1999.  AB
        határozatban   expressis  verbis  kimondott  –   állásponttal,
        miszerint az Alkotmány 57. § (4) bekezdése nem egyéb,  mint  a
        visszaható büntető jogalkotás tilalma (ABH 2001, 1080, 1082.).
        Álláspontom  szerint  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdése  a
        jogállamiság  elvének a büntetőjogra vetített  konkretizálása,
        és   mint  speciális  szabály  a  következő  elveket  foglalja
        magában:
        a) a törvényesség elve (az állami büntetőhatalom gyakorlásának
        feltételeit előre törvényben kell rögzíteni);
        b)   a   büntetőjogi   normákra   vonatkozó   normavilágossági
        követelmények   (világos,  egyértelmű,   kiszámítható,   előre
        látható);
        c) a visszaható hatály tilalmát.
        Ezt  az értelmezést támasztja alá a büntetőjogi dogmatika  is,
        amely  négy  követelményt vezet le a nullum  crimen  et  nulla
        poena sine lege elvének tilalmából:
        „A)    Az   elkövetéskor   hatályos   törvény   alkalmazásának
        követelménye   és  a  súlyosabb  büntető  törvény   visszaható
        hatályának  tilalma  (nullum  crimen/nulla  poena  sine   lege
        praevia).
        B)  A  pontos  törvényi  meghatározottság  követelménye  és  a
        határozatlan büntetőtörvény és jogkövetkezmény tilalma (nullum
        crimen/nulla poena sine lege certa).
        C)  Az  írott büntetőtörvény követelménye és a büntethetőséget
        alapító  és a büntetőjogi szankciót megalapozó vagy  szigorító
        szokásjog,  illetve  bírói  jog tilalma  (nullum  crimen/nulla
        poena sine lege scripta).
        D)  a  bírónak  a  törvényben írt normaszöveghez  kötésének  a
        követelménye  és  a büntethetőség- és szankciómegalapozó  vagy
        –szigorító  analógia tilalma (nullum crimen/nulla  poena  sine
        lege   stricta).”  (Nagy  Ferenc  –  Tokaji  Géza:  A   magyar
        büntetőjog általános része, Budapest, 1998, 48. o.)

        A  jogállamiság (jogbiztonság, normavilágosság)  és  a  nullum
        crimen,  nulla  poena sine lege elv viszonyának  tisztázása  a
        büntetőjogi     jogkövetkezmény     (szankció)      különleges
        rendeltetésénél  (ultima  ratio, a  jogi  és  erkölcsi  normák
        épségének fenntartása), és szükségképpen alapjogokat korlátozó
        mivoltánál  fogva  elengedhetetlen.  A  jogrendszer   egészére
        irányadó  törvényesség  és  normavilágosság  elve  ugyanis   a
        büntetőjog  vonatkozásában szigorúbb elvek. A  normavilágosság
        követelménye  a  büntetőjogilag  tiltott  magatartás  törvényi
        tényállásokban történő pontos leírását igényli.
        2.  Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében elegendő,  ha  a
        jogszabály   szövege   a  jogalkalmazás   során   felismerhető
        normatartalmat  hordoz.  A  határozat  is  arra   alapítja   a
        normavilágosság   sérelmének   az   elutasítását,    hogy    a
        becsületsértés  és a nemzeti jelkép megsértése bűncselekmények
        vonatkozásában kialakult bírói gyakorlat áll rendelkezésre.  A
        megállapításból  az  a  következtetés  vonható  le,   hogy   a
        szabályozás    a   jogalkalmazó   számára   értelmezhető    és
        alkalmazható.    A   többségi   indokolás   a   becsületsértés
        vonatkozásában több BH-ra is hivatkozik, de ezek  nem  a  Btk.
        180  §  (1) bekezdésében foglalt „vagy egyéb ilyen cselekményt
        követ el” és a 269/A. § „vagy más ilyen cselekményt követ  el”
        bírósági  gyakorlatát  mutatják  be.  A  hivatkozott  BH-k   a
        „szóbeli”     becsületsértés     elkövetési     magatartásához
        kapcsolódnak  és  csupán  azt támasztják  alá,  hogy  a  bírói
        gyakorlat    értelmében   a   becsület    csorbítására    való
        alkalmasságot nem a sértett szubjektív értékítélete,  hanem  a
        becsületérzés megsértésére való objektíve alkalmasság  alapján
        kell megítélni.
        Az  1981.  220 BH-ban a bíróság azt állapította  meg,  hogy  a
        következő szövegű távirat: „N. doktor azt üzeni, hogy a helyed
        biztosított  a legmegfelelőbb helyen” megfogalmazás  objektíve
        alkalmatlan az emberi becsület csorbítására. Az 1994. 171. BH-
        ban a bíróság megállapította, hogy a televízió egyik műsorában
        tett  kijelentés: „az akkori belügyminiszter azt  fontolgatta,
        hogy  a  tömegbe  lövet…”  az ember tudattartalmára  vonatkozó
        állítás, mely a tényállítás fogalma alá esik. Az 1995. 77. BH-
        ban  a bíróság kimondta, hogy a becsületsértés nem állapítható
        meg,   ha   a   vádlott   nyilatkozata  a  sértett   becsülete
        csorbítására    alkalmas   kifejezésként   nem    értékelhető,
        ugyanakkor azonban rosszalló értékítéletet foglal magában.  Az
        1998.   470.   BH-ban  a  bíróság  azt  mondta  ki,   hogy   a
        polgármesteri   hivatal  által  lefolytatott  birtokháborítási
        eljárás  során  az  ügyfélnek az a kijelentése,  mely  szerint
        azért tartja zárva a szobája ajtaját, mert attól tart, hogy  a
        férje  és  annak  édesanyja  a  szobába  bemenve  turkálnak  a
        holmijai között, nem alkalmas a becsület csorbítására. A 2004.
        172. BH-ban azt állapította meg a bíróság, hogy becsületsértés
        valósul   meg,  ha  a  polgári  peres  eljárásban  az  alperes
        képviselőjeként  részt  vevő terhelt a  bíróságnak  megküldött
        nyilatkozatában   az  igazságügyi  szakértő  által   készített
        magánszakértői véleményt demagógnak, mérhetetlenül elfogultnak
        és mérhetetlenül tisztességtelennek nevezi.
        A  határozat  tényként  állapítja meg, hogy  más  becsületének
        sérelme  a  „szóbeli”  vagy  „nem tettleges”  becsületsértésen
        kívül  megvalósítható egyéb cselekmény útján is,  de  egyetlen
        ilyen   magatartást   sem   nevez  meg.   A   nemzeti   jelkép
        megsértésének  nyelvi  eszközökön  túlmenő  egyéb   elkövetési
        magatartásai  vonatkozásában  a  többségi  indokolás  felsorol
        ugyan  néhány  példát, de ezek forrását nem  jelöli  meg,  így
        kérdéses, hogy mi a kialakult bírói gyakorlat, amely  a  norma
        címzettjei számára is megismerhető.
        Egyetértek  az Alkotmánybíróság azon gyakorlatával („élő  jog”
        doktrinája),   miszerint   „a   jogszabályt   értelmezett   és
        alkalmazott  tartalmával  együttesen  kell  érteni”   [először
        57/1991.  (XI.  8.)  AB  határozat, ABH  1991,  272,  276.]  A
        büntetőjogi  diszpozíciók  meghatározása  esetében  azonban  a
        normavilágosság sérelmét nem csak akkor kell megállapítani, ha
        a   norma   alkotmányossági  felülvizsgálatának   pillanatában
        rendelkezésre  áll  olyan kialakult bírói gyakorlat,  amely  a
        jogbiztonság érvényesülését segíti.
        Az  „élő  jog”  pont attól élő, hogy változik,  így  absztrakt
        normakontroll  eljárásban azt is meg kell  vizsgálni,  hogy  a
        kifogásolt  jogszabályi rendelkezések nem engednek-e  teret  a
        szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak, aminek következtében  a
        norma  hatását  tekintve kiszámíthatatlan, előre  nem  látható
        helyzetet teremt a címzettek számára.
        3.  A Btk. 180. § (1) bekezdésének elkövetési magatartása –  a
        rágalmazás esetén kívül – mással szemben becsület csorbítására
        alkalmas  kifejezés használata (szóbeli becsületsértés),  vagy
        egyéb   ilyen   cselekmény  elkövetése,  a  (2)   bekezdésének
        elkövetési  magatartása  a sértett teste  ellen  irányuló,  az
        ember  becsületét csorbító bántalmazással vagy támadó  jellegű
        megérintéssel   valósul  meg  (tettleges  becsületsértés).   A
        szakirodalom szerint az „egyéb ilyen cselekmény elkövetése”  a
        szóbeli   becsületsértés   elkövetési   magatartása,   és   ez
        következik   a   §   rendszertani   értelmezéséből    is.    A
        szakirodalomban  fellelhető példák  azonban  azt  bizonyítják,
        hogy minden olyan magatartás megvalósíthatja a tényállást, ami
        a   sértettel  szemben  megalázó,  lealacsonyító,  lekicsinylő
        értékítéletet  fejez  ki. A jogszabályoknak  kétségtelenül  az
        életviszonyok  tipikus vonásait kell figyelembe  venniük,  így
        elegendő a cselekmény típus megjelölése. Álláspontom szerint a
        Btk.   180.   §   (1)  bekezdésében  megjelölt,  a   „becsület
        csorbítására  alkalmas kifejezés használata” olyan  cselekmény
        típus,  amely  alkalmas  a  szóbeli megnyilatkozáson  kívül  a
        kifejezés   aktív  magatartással  (pl.  testi  hibás   személy
        kigúnyoló  utánzása,  mutogatás), és mulasztással  (kéznyújtás

        elől  való megszégyenítő elfordulás) megvalósuló formáinak  az
        összefoglalására. Az „egyéb ilyen cselekmény” kitétel  azonban
        egy  „gumifogalom”,  amely alapján nem állapítható  meg,  hogy
        mely  cselekmények tényállásszerűek. Az „ilyen”  kitétel  arra
        utal, hogy a becsület megsértésére alkalmasnak kell lennie, de
        a  „cselekmény” olyan általános fogalom, amely teret enged  az
        önkényes   jogértelmezésnek.   Így   olyan   magatartások   is
        tényállásszerűek lehetnek, amelyek nem tartalmaznak közlést és
        nem  vonhatók a „szóbeli” becsületsértés körébe (például  ház,
        kerítés,  ajtókilincs  bekenése,  szoknya  felemelése,  nadrág
        lerántása   stb.)   Az   Országgyűlés  mérlegelési   jogkörébe
        tartozik, hogy – tekintettel az alapjogok tiszteletben tartása
        és védelmére is – a becsület csorbítására alkalmas, szóbeli és
        tettleges   becsületsértésen  kívül  „más  módon”   elkövetett
        cselekményeket  büntetni rendeli-e vagy sem. Az  „egyéb  ilyen
        cselekményt  követ  el” megfogalmazása azonban,  különösen  az
        adott  szövegkörnyezetben, eltérő értelmezésre ad  módot,  így
        előre nem látható helyzetet teremthet a címzettek számára.
        4. A Btk. 269/A. § elkövetési magatartása a Magyar Köztársaság
        himnuszát,  zászlaját vagy címerét (elkövetési tárgyak)  sértő
        vagy lealacsonyító kifejezés használata, vagy ilyen cselekmény
        elkövetése.  A sértő vagy lealacsonyító kifejezés egyértelműen
        leírja   a  tilalmazott  magatartást,  alatta  olyan  szóbeli,
        becsmérlő  megnyilvánulásokat kell érteni, amelyek e  jelképek
        méltóságához fűződő társadalmilag kialakult érzületet  sértik,
        megvalósulási formájukban gyalázkodó jellegűek.  A  „vagy  más
        ilyen  cselekményt követ el” szövegrészből az „ilyen”  kitétel
        arra  utal,  hogy a cselekménynek alkalmasnak  kell  lennie  a
        jelképek  tiszteletének megsértésére. A „más  (…)  cselekmény”
        megfogalmazás  arra  enged következtetni, hogy  az  elkövetési
        magatartás  a  nyelvi  eszközökkel való  megvalósítás  mellett
        aktív   magatartással   is   megvalósítható.   Az   elkövetési
        magatartások sokféle módon megvalósulhatnak, és ezek  kimerítő
        felsorolása  lehetetlen és szükségtelen.  Szükségesnek  tartom
        ugyanakkor,   hogy  a  jogalkotó  –  az  ütköző   alapjog   és
        alkotmányos  cél  mérlegelését követően  –  megjelöljön  olyan
        cselekmény  típusokat, amelyek mindenkiben  a  nemzeti  jelkép
        megsértésének  érzületét keltik, például a zászló  vagy  címer
        letépése, elégetése, letiprása.

        5.  Számos  európai  ország büntető  törvénykönyve  bünteti  a
        nemzeti  jelképek  megsértését: a svájci  Btk.  270.  cikke  a
        svájci felségjelek tettleges megsértését, a német Btk. 90. §-a
        az  állam és jelképei meggyalázást, az osztrák Btk. 248. §  az
        állam  és  szimbólumainak meggyalázását, az  olasz  Btk.  292.
        cikke  a  zászló  és  más  nemzeti jelképek  meggyalázását  és
        megrongálását.
        A   nemzetközi  gyakorlat  is  az  egyes  cselekmény   típusok
        kiemelésének, megjelölésének kodifikációs technikáját  követi:
        Svájcban  a  nemzeti jelképek, különösen a címer és  a  zászló
        rosszhiszemű eltávolítása, megkárosítása és egyéb  módon  való
        megalázását  büntetik, Németországban a tevőleges magatartások
        felsorolása  mellett  (aki a zászlót  eltávolítja,  összetöri,
        kárt  okoz  benne,  használhatatlanná vagy  felismerhetetlenné
        teszi)  büntetnek  minden olyan magatartást,  amely  a  zászló
        vonatkozásában   meggyalázó   garázdálkodást   valósít    meg.
        Olaszországban is a zászlónak és egyéb nemzeti  jelképeknek  a
        gyalázkodó   kifejezésekkel  illetését  és  a   nyilvános   és
        szándékos tönkretételét, megrongálását büntetik.

        6.   A   Btk.  különös  része  számos  bűncselekmény  esetében
        elkövetési  magatartásként szintén cselekmény típusokat  jelöl
        meg és a „más módon” kitétellel csupán a kivitelezés módozatai
        tekintetében enged teret a jogalkalmazásnak. Például:

        – a háborús bűncselekmények körében:

        –  a  polgári  lakosság elleni erőszak Btk. „158.  §  (1)  Aki
        hadműveleti  vagy megszállt területen polgári személlyel  vagy
        hadifogollyal    szemben   erőszakot   alkalmaz,    embertelen
        bánásmódot   tanúsít  vagy  hatalmával  más   módon   súlyosan
        visszaél, amennyiben súlyosabb bűncselekmény nem valósul  meg,
        bűntettet   követ   el,   és  öt  évtől   tíz   évig   terjedő
        szabadságvesztéssel büntetendő.”,

        –  a háborús fosztogatás Btk. „159. § (1) Aki hadműveleti vagy
        megszállt  területen a polgári javakat fosztogatja, illetve  a
        lakosságot  szolgáltatás  kikényszerítésével  vagy  más  módon
        súlyosan megkárosítja, amennyiben súlyosabb bűncselekmény  nem
        valósul  meg,  bűntettet követ el, és  két  évtől  nyolc  évig
        terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

        – a közlekedési bűncselekmények körében:

        –  a  közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény Btk. „184.  §
        (1) Aki közlekedési útvonal, jármű, üzemi berendezés vagy ezek
        tartozéka  megrongálásával  vagy  megsemmisítésével,   akadály
        létesítésével,   közlekedési   jelzés   eltávolításával   vagy
        megváltoztatásával,  megtévesztő  jelzéssel,  közlekedő  jármű
        vezetője  ellen  erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával  avagy
        más, hasonló módon a vasúti, légi, vízi vagy közúti közlekedés
        biztonságát veszélyezteti, bűntettet követ el, és  három  évig
        terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

        7.  A  büntetőjogi  tényállás meghatározottságának  vizsgálata
        során  tekintettel  kell a bűncselekmények jogi  tárgyának,  a
        becsületsértés   esetében  az  emberi  méltóság,   a   személy
        becsületének,  a nemzeti jelkép megsértése esetében  a  Magyar
        Köztársaság   alkotmányos  jelképei  tiszteletben   tartásával
        kapcsolatban  megnyilvánuló  köznyugalom  elvontságára  is.  A
        fenti  jogi  tárgyak  védelme  ugyanis  a  véleménynyilvánítás
        szabadságának   korlátozásához  vezet.   Az   Alkotmánybíróság
        korábbi határozataiból egyértelműen következik, hogy az emberi
        méltóság     védelme     érdekében    indokolt     lehet     a
        véleménynyilvánítás     szabadságának      korlátozása.      A
        becsületsértés  „vagy  egyéb  ilyen  cselekményt   követ   el”
        elkövetési magatartása azonban túl tág, nem jelöli ki a  bírói
        mérlegelés határait, és így önkényes jogalkalmazói gyakorlatot
        eredményezhet.

        A  nemzeti jelképek megsértésének „más ilyen cselekményt követ
        el” elkövetési magatartásának meghatározatlansága azért is vet
        fel  alkotmányossági  aggályokat, mert  a  véleménynyilvánítás
        alapjogát  ebben  az esetben nem egy másik  alapjog,  hanem  a
        köznyugalom   védelmének  alkotmányos  célja  korlátozza.   Az
        európai   országok  gyakorlatában  az  állam  és   jelképeinek
        meggyalázását   az   állam   elleni  bűncselekmények   körében
        szabályozzák.

        Budapest, 2011. július 5.

                               Dr. Balogh Elemér
                                 alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          1464/B/2007
          Date of the decision:
          .
          07/05/2011
          .
          .