A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában — dr.
Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleményével — meghozta a
következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény 180. § (1) bekezdésében a „vagy egyéb ilyen
cselekményt követ el” szövegrész alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény 269/A. §-ában a „vagy más ilyen cselekményt
követ el” szövegrész alkotmányellenességének megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványt — az Alkotmány 2. §
(1) bekezdése, valamint 57. § (1) és (4) bekezdései
vonatkozásában — elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény 269/A. §-ában a „vagy más ilyen cselekményt
követ el” szövegrész alkotmányellenességének megállapítására
is megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást —
az Alkotmány 61. § (1) bekezdése vonatkozásában — megszünteti.
Indokolás
I.
1. Az indítványozó a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi
IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 180. § (1) bekezdésének,
valamint a 269/A. §-ának részleges megsemmisítése iránt
terjesztett elő kérelmet. A Btk. 180. §-a a becsületsértést,
míg 269/A. §-a a nemzeti jelkép megsértését rendeli büntetni.
Az előbbi szerint a bűncselekmény úgy is megvalósítható, hogy
az elkövető „vagy egyéb ilyen cselekményt követ el”, míg az
utóbbi szerint úgy, hogy az elkövető „vagy más ilyen
cselekményt követ el”. Az indítványozó megítélése szerint
mindkét szövegrész ellentétes az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésével, 61. § (1) bekezdésével (ezzel összefüggésben
a 8. §-sal), valamint 57. § (1) és (4) bekezdésével.
Az indítványozó kifejtette, hogy a kifogásolt fordulatok azért
nem felelnek meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt
jogállamiság követelményének, mert azok megfogalmazása
rendkívül határozatlan diszpozíciót eredményez, mely akár
önkényes jogalkalmazáshoz is vezethet.
A véleménynyilvánítás szabadsága kapcsán az indítványozó
előadta, hogy a Btk. érintett rendelkezései az Alkotmány 61. §
(1) bekezdésének korlátozását valósítják meg. E korlátozás
azonban csak akkor felelne meg az alkotmányos feltételeknek,
ha erre másik alapvető jog védelme vagy érvényesülése, illetve
egyéb alkotmányos érték védelme miatt van szükség, és ha e
védelem más módon nem érhető el. Az elérni kívánt cél
fontossága és az ennek érdekében okozott jogsérelem súlya
megfelelő arányban kell, hogy álljon egymással. A támadott
szövegrészek határozatlanságuk folytán „indokolatlanul
leszállítják a szabad véleménynyilvánításhoz való alapjog
korlátozhatóságának küszöbét”, s ezért sértik az Alkotmány 61.
§ (1) bekezdését.
Az indítványozó szerint az Alkotmány 57. § (1) bekezdése azért
sérül, mert a sérelmezett fordulatok határozatlansága
következtében nem érvényesülhet a büntetőeljárásról szóló
1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) alapelvi
szinten megfogalmazott törvényes vád kritériuma. Ennek ugyanis
feltétele, hogy a vádemelésre egy „pontosan körülírt, büntető
törvénybe ütköző cselekmény miatt” kerüljön sor. Mindez a
védelemhez való jog hatékony érvényesülését is lehetetlenné
teszi.
Végül, az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott
nullum crimen sine lege elve azért sérül, mert „a diszpozíció
szélsőségesen bizonytalan megfogalmazása semmiféle konkrétumot
nem tartalmaz”, így nem lehet tudni, mi az a magatartás,
amelyet a törvény büntetni rendel.
2. Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy a Btk.
180. § (1) bekezdését, valamint 269/A. §-át a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról
szóló 2009. évi LXXX. törvény 56. § (7) bekezdés c) pontja
módosította. A változás azonban csak a kiszabható büntetési
tételt érintette, az indítványozó által felvetett
alkotmányossági problémát nem. Időközben módosult az Alkotmány
57. § (4) bekezdése és 61. § (1) bekezdése is. Az Alkotmány
57. § (4) bekezdését a 2007. évi CLXVII. törvény 2009.
december 1-jei hatállyal módosította, lehetővé téve a kettős
büntethetőség követelménye alóli kivételt. Az Alkotmány 61. §
(1) bekezdése helyébe pedig az Alkotmány 2010. július 6-i
módosítása 2010. július 7-ével új rendelkezést iktatott be,
amely az alkotmánymódosítás indokolása értelmében csak a
rendelkezés „szóhasználata” tekintetében jelent változást, „de
annak tartalmán, illetve — elsősorban az alkotmánybírósági
gyakorlat által meghatározott — korlátozási lehetőségein nem
változtat”. E módosítások tehát az indítvány tartalmát szintén
nem érintették. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság az
indítványt érdemben elbírálta.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
a törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(…)
(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel
sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a
magyar jog vagy — a határozatok kölcsönös elismerése elvének
érvényesülése céljából az Európai Unió jogi aktusai által
meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát nem
korlátozva — a szabadságon, a biztonságon és a jog
érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő más
állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”
„61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabad véleménynyilvánítás és szólás szabadságához, továbbá a
közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.”
2. A Btk. indítvánnyal érintett rendelkezései:
„180. § (1) Aki a 179. § esetén kívül mással szemben
a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának
teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben,
b) nagy nyilvánosság előtt
a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy
egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
„269/A. § Aki nagy nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság
himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító
kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, ha
súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság figyelemmel volt arra, hogy 13/2000.
(V. 12.) AB határozatában (ABH 2000, 61.; a továbbiakban:
Abh.) az Alkotmány 61. § (1) bekezdésével összefüggésben már
vizsgálta a Btk. 269/A. §-át. Mivel a testület az Abh.-ban a
véleménynyilvánítás szabadsága korlátozását szükségesnek és
arányosnak találta, az indítványt elutasította.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az
indítványban felvetett kérdés ítélt dolognak minősül, ha az
újabb indítványt ugyanazon jogszabályi rendelkezésre
vonatkozóan azonos okból vagy összefüggésben terjesztik elő.
Az érdemi döntéssel elbírált ügyben hozott határozat ugyanis
az Alkotmánybíróságot is köti. (1620/B/1991. AB végzés, ABH
1991, 972, 973.) Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről
és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes
szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009.
január, 3.; a továbbiakban: Ügyrend) 31. § c) pontja
értelmében ítélt dolog, ha az indítvány az Alkotmánybíróság
által érdemben már elbírált jogszabállyal azonos jogszabály
(jogszabályi rendelkezés) felülvizsgálatára irányul, és az
indítványozó az Alkotmánynak ugyanarra a §-ára, illetőleg
alkotmányos elvére (értékére) — ezen belül — azonos
alkotmányos összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértés
megállapítását.
Bár jelen ügyben az indítványozó a Btk. 269/A. §-ának csak egy
szövegrészét, s nem egészét kérte megsemmisíteni, tekintettel
arra, hogy az Alkotmánybíróság az Abh.-ban a tényállás egésze
vonatkozásában fejtette ki, hogy nem sérül az Alkotmány 61. §
(1) bekezdése, az indítvány ebben a részében ítélt dolognak
minősül. Ezért az Alkotmánybíróság a Btk. 269/A. §-ában „vagy
más ilyen cselekményt követ el” szövegrész
alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt
az Alkotmány 61. § (1) bekezdése alapján előterjesztett
indítvány tárgyában az eljárást megszüntette.
2. Az Alkotmánybíróság ezt követően először az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésére alapított indítványrészt vizsgálta meg.
Az Alkotmánybíróság már több korábbi határozatában
foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a büntető tényállások
megfogalmazásával összefüggésben a jogalkotóval szemben a
jogállamiság követelménye milyen elvárásokat támaszt. Az ezzel
kapcsolatos megállapításokat a 769/B/2006. AB határozatban a
következőképpen foglalta össze:
„1.1. Az Alkotmánybíróság már a 11/1992. (III. 5.) AB
határozatában leszögezte, hogy az állam büntetőhatalma
gyakorlásának kereteit előre, törvényben kell meghatározni. A
büntetőhatalom gyakorlásának törvényessége azonban nemcsak a
nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege klasszikus
elvének érvényesülését jelenti.
Az alkotmányos büntetőjog magában foglalja a büntetőjogi
felelősségre vonás jogszerűségének a büntetési rendszer
alakításának törvényességére vonatkozó tartományát is. »Az
egyén alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a
büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési tételei
érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a
büntetéskiszabás és büntethetőség összefüggő zárt
szabályrendszere.« (ABH 1992, 77, 86.)
1.2. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a normavilágosság a
jogbiztonság alapvető eleme, a normaszövegnek tehát minden
esetben meg kell felelnie a jogbiztonság követelményének. A
26/1992. (IV. 30.) AB határozat szerint »a világos, érthető és
megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel
szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság — amely az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos
eleme — megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és
világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat
hordozzon.« (ABH 1992, 135, 142.)
A büntetőjogi normákra vonatkozó normavilágossági
követelményeket az Alkotmánybíróság több határozatában
értelmezte: »[a] büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével
tilalmazott magatartás leíró diszpozícióinak határozottnak,
körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie.
Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az
elkövetési magatartásra vonatkozó törvényi akarat világos
kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia,
hogy az egyén mikor követi el a büntetőjogilag szankcionált
jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az önkényes
jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni
kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét
nem túl szélesen jelöli-e ki és elég határozott-e.« [30/1992.
(V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 176.; 2/1994. (I. 14.)
AB határozat, ABH 1994, 41, 55.; 58/1997. (XI. 5.) AB
határozat, ABH 1997, 348, 352.; 12/1999. (V. 21.) AB
határozat, ABH 1999, 106, 112.; 18/2000. (VI. 6.) AB
határozat, ABH 2000, 117, 130-131.; 73/2006. (XII. 15.) AB
határozat, ABH 2006, 987, 989.]” (ABH 2008, 2453, 2454-2455.)
Az Alkotmánybíróság az 1160/B/1992. AB határozatában a
jogszabályok törvényi tényállásával kapcsolatban ugyanakkor
azt is kifejtette, hogy „általában a jogalkotás dönti el, hogy
valamely életviszonyt szabályoz-e, és azt is, hogy ezt milyen
részletességgel, mennyire esetszerűen teszi (1621/B/1992.). Ez
a jogszabály homályosságától, értelmezhetetlenségétől
különálló kérdés. Ha egy jogszabály tényállása túl részletező,
túl szűk, túlságosan eseti, az megköti a jogalkalmazót és
megakadályozza, megnehezíti, hogy a jogszabály az
életviszonyok szabályozásában betöltse szerepét. Ha pedig egy
jogszabály törvényi tényállása túl elvont, túl általános,
akkor a jogszabály rendelkezése a jogalkalmazó belátása
szerint kiterjeszthető vagy leszűkíthető. Az ilyen szabály
lehetőséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a
különböző jogalkalmazók eltérő gyakorlatára, a jogegység
hiányára. Ez csorbítja a jogbiztonságot. A jogszabálynak ezért
az életviszonyok tipikus vonásait kell figyelembe vennie.”
(ABH 1993, 607, 608.)
Az Alkotmánybíróság 435/B/1999. AB határozatában (ABH 2001,
1080, 1083.) rámutatott, majd több határozatában
megerősítette, hogy „a Btk.-ban szereplő a »tartalmilag
elvontabb« tényállások esetében az elkövetési magatartások az
életben olyan széles körben és olyan változatos módon
jelentkezhetnek hogy azok előzetes, kimerítő felsorolása nem
lehetséges. Ebben az esetben a joghézagot éppen az jelentené,
ha a jogalkotó »kazuisztikusan, illetve taxatíve vagy
példálózóan sorolná fel a visszaélések egyéb változatait.«
Ezzel ugyanis alkalmat teremtene az analógia — büntetőjogban
tilos — alkalmazására, vagy lefedetlenül hagyná a bűnözésben
megjelenő újabb módszereket és formákat, s így megakadályozná,
hogy a büntető törvény betöltse rendeltetését. Ezért az ilyen
esetekben a tényállás absztrakt jellege olyan jogtechnikai
megoldást jelent, amely a jogállamiság alkotmányos alapelvét
nem sérti.” (673/B/2004. AB határozat, ABH 2006, 1604, 1614.;
689/B/2003. AB határozat, ABH 2006, 1526, 1532.; 769/B/2006.
AB határozat, ABH 2008, 2453, 2456.)
Az indítványozó jelen ügyben azt kifogásolta, hogy a „vagy
egyéb ilyen cselekményt követ el”, illetve a „vagy más ilyen
cselekményt követ el” fordulatok nem elég egzaktak, ezért nem
elégítik ki a normavilágosság követelményét.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a „szóbeli” vagy „nem
tettleges” becsületsértést tipikusan verbálisan követik el,
ezért is emeli ki nevesítve a törvényi tényállás a „becsület
csorbítására alkalmas kifejezés használatát” az egyéb
elkövetési magatartások közül. (A sértő kifejezés használata
történhet írásban is, de jellemzően szóban hangzik el.) Az is
tény ugyanakkor, hogy más becsületének, emberi méltóságának
sérelme ezen kívül megvalósítható egyéb cselekmény útján is. E
magatartások széles spektrumot fedhetnek le, változatos
formában fordulhatnak elő.
A kifogásolt fordulat nem tekinthető teljesen
meghatározatlannak. A törvényszöveg ugyanis kifejezetten utal
arra, hogy egyéb „ilyen” cselekmény elkövetése von csak maga
után büntetőjogi felelősséget. Azaz nem bárminemű magatartás
valósítja meg a bűncselekményt. Az egyéb cselekményeknek is
alkalmasnak kell lenniük a becsület csorbítására, továbbá
összefüggésben kell állniuk a sértett munkakörének
ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű
tevékenységével, illetve azt nagy nyilvánosság előtt kell
elkövetni.
A normavilágosság sérelme miatt az alkotmányellenesség akkor
állapítható meg, ha a szabályozás a jogalkalmazó számára
értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre ad módot, és ennek
következtében a norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre
nem látható helyzetet teremt a címzettek számára, illetve a
normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret enged a
szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak. [1160/B/1992. AB
határozat, ABH 1993, 607, 608.; 10/2003. (IV. 3.) AB
határozat, ABH 2003, 130, 135-136.; 1063/B/1996. AB határozat,
ABH 2005, 722, 725-726.; 381/B/1998. AB határozat, ABH 2005,
766, 769.] Éppen ezért az Alkotmánybíróság mindig is nagy
jelentőséget tulajdonított annak, hogy az általa vizsgált
kérdés megválaszolásához rendelkezésre áll-e olyan kialakult
bírói gyakorlat, amely — határozata meghozatala során — a
jogalkalmazót a jogbiztonság érvényesüléséhez
elengedhetetlenül szükséges mértékben segíti [47/2003. (X.
27.) AB határozat, ABH 2003, 525, 535.; 56/2010. (V. 5.) AB
határozat, ABH 2010, 383, 388-389.].
A becsületsértés, illetve a rágalmazás büntetőjogi tényállása
kapcsán kialakult bírói gyakorlat értelmében a becsület
csorbítására való alkalmasságot nem a sértett érzelmi
beállítottságából folyó szubjektív értékítélet, hanem annak
alapján kell megítélni, hogy a megnyilatkozás az adott
körülmények között a becsületérzés megsértésére objektíve
alkalmas-e (BH 1981. 220.; BH 1994. 171.; BH 1995. 77.; BH
1998. 470.; BH 2004. 172.). Azt, hogy egy magatartás csorbítja-
e más becsületét, az általános erkölcs, a közfelfogás dönti
el. Általában véve a becsületet csorbítónak tekintendő a
cselekmény, ha az emberi méltóságot támadja, illetve alkalmas
arra, hogy más társadalmi megítélését kedvezőtlen irányba
befolyásolja (ezenfelül ilyen a gyalázkodó, sértegető
cselekmény is). (BH 1994. 171.)
Bizonyos eltérésekkel, de hasonló megállapítások tehetők a
nemzeti jelkép megsértése elnevezésű bűncselekmény elkövetési
magatartásaival összefüggésben is. Az elsődleges elkövetési
magatartás itt is a nyelvi eszközökkel történő
véleménynyilvánítás, azaz a sértő, lealacsonyító kifejezés
használata. A „más ilyen cselekmény” keretében sokféle egyéb
elkövetési magatartás beletartozhat. Ezeket — az elkövetési
tárgyakra figyelemmel is — nem lehet kimerítően felsorolni.
Ilyen lehet pl. zászló elégetése, a nemzeti jelkép leköpése,
megtaposása, lealacsonyító környezetbe helyezése. Szükséges
ugyanakkor, hogy a cselekmény ugyanolyan sértő, lealacsonyító
jellegű legyen. A bírói gyakorlat feladata, hogy konkrét
történeti tényállások kapcsán foglaljon állást egy-egy
cselekménynek a nemzeti jelképet sértő, lealacsonyító
jellegéről. Ennek során iránymutató jelentőségűek az
Alkotmánybíróságnak az Abh.-ban kifejtett megállapításai.
Eszerint „[a] törvényhozó a nemzeti jelkép megsértésének
bűncselekményét a közrend elleni bűncselekményeket meghatározó
XVI. fejezet II. címében, a köznyugalom elleni bűncselekmények
között, közvetlenül a közösség elleni izgatás bűncselekményét
követően helyezte el.
A vitatott bűncselekmény — Btk.-beli szerkezeti elhelyezése
alapján — általános jogi tárgyát közvetetten a közrend,
közelebbről a köznyugalom képezi. A közvetlen elkövetési
tárgya pedig a Magyar Köztársaság himnusza, zászlaja és
címere.
(…)
A 21/1996. (V. 17.) AB határozatban foglaltak szerint a
bűncselekmények meghatározása és szankcionálása törvényhozói
kompetencia, amely felett kivételes esetekben érvényesülhet
csak alkotmánybírósági kontroll. (ABH 1996, 74, 82.) Az
Országgyűlés mérlegelési jogkörébe tartozik tehát annak
eldöntése, hogy a nemzeti jelképek számára önállóan nevesített
büntetőjogi védelmet intézményesít-e, avagy beéri a Btk. 271.
§-ában meghatározott büntetőjogi felelősségnek az említett
elkövetési magatartásra való alkalmazásával.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a nemzeti jelképeket
illető negatív tartalmú vélemények, a jelképek történetére,
értékére, közjogi jelentőségére vonatkozó tudományos nézetek,
művészi kifejezések, illetőleg kritikák hangoztatása, esetleg
megváltoztatásukat vagy eltörlésüket célzó javaslatok
kifejezésre juttatása, értelemszerűen nem eshet büntetőjogi
szankcionálás alá, hanem része a véleménynyilvánítás
alkotmányos szabadságának.” (ABH 2000, 61, 70-71.)
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben elutasította.
3. Az Alkotmánybíróság ezt követően a becsületsértés
tényállásának „vagy egyéb ilyen cselekményt követ el”
szövegrészét vizsgálta meg az Alkotmány 61. § (1) bekezdése
vonatkozásában.
Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadságával
kapcsolatos gyakorlatát — a később többször megerősített —
30/1992. (V. 26.) AB határozatában alapozta meg. Ebben
kifejtette: „Valamennyi alkotmányos alapjog tekintetében
fontos kérdés, hogy azokat lehet-e és milyen feltételekkel
megszorítani, korlátozni, kollíziójuk esetén milyen szempontok
alapján kell a prioritást meghatározni. A véleménynyilvánítás,
illetve az ebbe beletartozó sajtószabadság esetén ez a kérdés
kiemelt jelentőséget kap, mivel ezen szabadságok a plurális,
demokratikus társadalom alapvető értékei közé tartoznak.
Éppen ezért a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett
szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen
anyajoga többféle szabadságjognak, az ún. kommunikációs
alapjogoknak. Ebből eredő külön nevesített jogok a szólás és a
sajtószabadság, amely utóbbi felöleli valamennyi médium
szabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az
információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben a
véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi, irodalmi
alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének
szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos
ismeretek tanításának szabadsága. Ez utóbbiak tiszteletben
tartásáról és védelméről az Alkotmány 70/G. §-ában külön is
rendelkezik. A véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a
lelkiismereti és vallásszabadság (60. §), valamint a
gyülekezési jog is (62. §).
Ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyén megalapozott
részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban.
Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a
véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet
szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás,
csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának
lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum,
hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség
fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek. Az
eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy
sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes
és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele.
2.2. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság
elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető
jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam
elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra és kötelességekre
vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog
lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez,
ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése,
illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető
el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát
önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság
védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem
szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az
elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott
alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A
törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére
alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog
tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül,
önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni
kívánt célhoz képest aránytalan.” [ABH 1992, 167, 170-171.;
büntető tényállások vonatkozásában megerősítette különösen:
36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 222-223.;
Abh., ABH 2000, 61, 66.; 14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH
2000, 83, 90.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117,
121.; 18/2004. (V. 25.) AB határozat, ABH 2004, 303, 305.;
95/2008. (VII. 3.) AB határozat, ABH 2008, 782, 786.]
A 36/1994. (VI. 24.) AB határozatában, ahol az
Alkotmánybíróság a „Hatóság vagy hivatalos személy megsértése”
címszó alatt a Btk. 232. §-ában szereplő bűncselekmény
törvényi tényállását alkotmányellenesnek találta, több ponton
érintette a becsületvédelem büntetőjogi aspektusait, így a
becsületsértést is. Ennek kapcsán kiemelte, hogy „[a]
becsületvédelem büntetőjogi eszközei a véleménynyilvánítási
szabadságot az emberi méltósághoz való jog és a jó hírnévhez
való jog alkotmányos értékeinek védelmében korlátozzák.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése szerint minden embernek
veleszületett joga van az emberi méltósághoz. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata — a 8/1990. (IV. 23.) AB
határozattól kezdve (ABH 1990, 42.) — az emberi méltósághoz
való jogot mint általános személyiségi jogot fogja fel. Az
általános személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan
szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind
a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén
autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a nevesített
alapjogok egyike sem alkalmazható.” (ABH 1994, 219, 224.)
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: „Az Alkotmány a
véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál nem tesz
kifejezett különbséget tényközlés és értékítélet között. A
véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak a
lehetőségnek biztosítása, hogy az egyén mások véleményét
formálja, meggyőzzön másokat saját álláspontjáról. A
véleménynyilvánítás szabadsága ezért általában mindenféle
közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül a
közlés módjától és értékétől, erkölcsi minőségétől és
többnyire valóságtartalmától is. Önmagában valamely tény
közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek
a körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a
véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik
csupán az értékítéletekre. A véleménynyilvánítási szabadság
határainak megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni
értékítélet és tényközlés tekintetében.
Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a
véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed,
függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy
hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos
oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület, jó hírnév
azonban az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási
szabadság külső korlátja lehet, és ezek védelmében a
büntetőjogi felelősség érvényesítése sem tekinthető —
általánosságban — aránytalannak, így alkotmányellenesnek.”
(ABH 1994, 219, 230.) Az értékítéletekkel összefüggésben tehát
fontos, hogy „[a] véleménynyilvánítás szabadsága (…) kiterjed
a becsületsértésre alkalmas, valóságnak megfelelő tények,
információk közlésére is, amely szabadságnak az emberi
méltóság, a becsület és a jó hírnév védelme külső korlátja
lehet”. (ABH 1994, 219, 231.)
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiból következik, hogy az
emberi méltóság védelme érdekében alkotmányosan indokolt
büntetőjogi eszközök igénybevétele is. Az indítványozó maga
sem kifogásolja a véleménynyilvánítás jogának e célból történő
korlátozását, s nem támadja a becsületsértés tényállásának
egészét, csupán annak egyik elkövetési magatartását. Ennek oka
az indítványozó szerint, hogy az „egyéb ilyen cselekményt
követ el” fordulat túlzottan bizonytalan jogfogalom, ezért
aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát.
Az Alkotmánybíróság 12/1999. (V. 21.) AB határozatában a
közösség elleni izgatás (akkor) új tényállását vizsgálta meg,
s arra a következtetésre jutott, hogy „a gyűlölet keltésére
alkalmas egyéb ilyen cselekmény” büntethetősége indokolatlanul
korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát. Az
Alkotmánybíróság e korábbi döntésében úgy fogalmazott, hogy „a
gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény büntethetősége
nemcsak azért alkotmányellenes, mert leszállítja a
korlátozhatóság küszöbét, de meghatározhatatlansága miatt is”.
(ABH 1999, 106, 113.) A megsemmisítés indoka lényegében az
volt, hogy a jogalkotó túlzott mértékben kitágította a
büntetendővé nyilvánított magatartások körét, a gyűlöletre
uszítás törvényi tényállásának a 30/1992. (V. 26.) AB
határozatban adott értelmezését, egyben a büntethetőség
alkotmányos mértékét. A 30/1992. (V. 26.) AB határozatában
ugyanis az Alkotmánybíróság a büntethetőség alkotmányos
korlátját a gyűlöletre uszításban és nem általában a „gyűlölet
keltésében” határozta meg, mivel csak az uszítás foglalja
magában azt a bizonyos mérték fölötti veszélyt, amely a
véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását megengedhetővé
teszi.
A véleménynyilvánítási szabadság korlátozásának megítélését
illetően a jelen ügy elbírálásakor lényeges különbséget
jelent, hogy míg az Alkotmánybíróság által megsemmisített
gyűlöletkeltés bűncselekménye a köznyugalom elvont — egyéni
jogok sérelmének veszélyével nem járó — veszélyeztetése ellen
nyújtott védelmet, addig a becsületsértés védett jogi tárgya
konkrét személy becsülete, az emberi méltóság, illetve a jó
hírnév. Fontos továbbá, hogy a becsületsértés esetében az
„egyéb ilyen cselekmény” nem jelenti az emberi méltóságra való
veszély kisebb mértékét a „becsület csorbítására alkalmas
kifejezés használatához” képest. A Btk. a nyelvi eszközökkel
elkövetett becsületcsorbításhoz hasonló módon rendeli büntetni
az emberi méltóságnak minden egyéb magatartással
megvalósított, ugyanolyan súlyos sérelmét is. Bár egy ilyen
megfogalmazás önmagában elég absztrakt, az Alkotmánybíróság a
fentiekben már utalt arra, hogy a bírói gyakorlatban
kidolgozottak, illetve kidolgozhatók azok a kritériumok,
amelyekkel az állami büntetőhatalom nem lépi át a szükséges
mértéket.
Mindezt figyelembe véve az Alkotmánybíróság a jelen esetben
arra a következtetésre jutott, hogy az alkotmánysérelem nem
áll fenn. Miként arra fent már utalt, önmagában azért, mert
nem nevesítetten sorolja fel a törvény az egyéb lehetséges
elkövetési magatartások körét, hanem ennél absztraktabb
megoldást választ, nem lépi át az állami büntetőhatalom
gyakorlásának határait. Az elvontabb megfogalmazás épp azt a
célt szolgálja, hogy egy konkrétabb felsorolás ne
eredményezhesse olyan cselekmények büntetlenül maradását,
amelyek bár nem szerepelnek a tényállásban, az emberi
méltóságot, becsületet, jó hírnevet ugyanolyan, esetleg
súlyosabb fokban sértik, mint a nevesítetten felsoroltak, s
emiatt a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása nem
tekinthető aránytalannak.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Btk. 180. §
(1) bekezdésének „vagy egyéb ilyen cselekményt követ el”
szövegrészével kapcsolatban az Alkotmány 61. § (1) bekezdése
sérelmének megállapítására irányuló indítványt is
elutasította.
4. Az indítványozó szerint a kifogásolt szövegrészek
határozatlansága folytán sérül az Alkotmány 57. § (1)
bekezdésében megfogalmazott tisztességes eljáráshoz való jog
is.
Az Alkotmánybíróság a rágalmazás tényállását az Alkotmány 57.
§ (1) bekezdésével összefüggésben a 762/D/2000. AB
határozatban vizsgálta. Ennek keretében megállapította, hogy
„[a]z Alkotmány 57. § (1) bekezdése a bíróság előtti
egyenlőség, a bírói függetlenség és pártatlanság, valamint a
nyilvános és igazságos tárgyalás alkotmányi előírásaira
vonatkozik. Tartalmilag ezek a rendelkezések a büntetőeljárás
alapelveit emelik be az Alkotmányba.
A Btk. 179. §-a, mint anyagi büntetőjogi szabály, és az
eljárási alapelveket tartalmazó fenti alkotmányi rendelkezés
között azonban alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem
mutatható ki.” (ABH 2001, 1151, 1154.)
A fenti megállapítások a becsületsértés anyagi jogi tényállása
és az Alkotmány 57. § (1) bekezdése vonatkozásában is
irányadók. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az érdemi
alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását
eredményezi [985/B/1991. AB határozat, ABH 1991, 652, 653-
654.; 32/2000. (X. 20.) AB határozat, ABH 2000, 215, 220.;
19/2004. (V. 26.) AB határozat, ABH 2004, 321, 343.]. Ezért az
Alkotmánybíróság az indítványt az Alkotmány 57. § (1)
bekezdése tekintetében elutasította.
5. Az Alkotmánybíróság végül az Alkotmány 57. § (4)
bekezdésére alapított indítványrészt vizsgálta meg. Az
indítványozó szerint a nullum crimen sine lege elve azért
sérül, mert a diszpozíció szélsőségesen bizonytalan
megfogalmazása miatt nem lehet tudni, mi is az a magatartás,
amelyet a törvény büntetni rendel. Az Alkotmány 57. § (4)
bekezdése értelmében senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és
büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés
idején a magyar jog vagy — a határozatok kölcsönös elismerése
elvének érvényesülése céljából az Európai Unió jogi aktusai
által meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges
tartalmát nem korlátozva — a szabadságon, a biztonságon és a
jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő
más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.
Az Alkotmánybíróság már a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában
foglalkozott az állami büntetőhatalom jogállami kereteivel,
különösen a visszaható büntető jogalkotás tilalmával (ABH
1992, 77, 86-87.). Ebben megállapította: „Az Alkotmánybíróság
a nullum crimen et nulla poena sine lege elvét a büntetőjogi
legalitás alkotmányos elve alapján értelmezi. Ennek kapcsán
elvégezte az alkotmányos jogállamok alkotmányainak
összehasonlító vizsgálatát. Megállapította, hogy ezek nem
egyszerűen azt jelentik ki, hogy a bűncselekményt törvényben
kell tiltani, és törvényben kell büntetéssel fenyegetni, hanem
általában azt követelik meg, hogy a büntetőjogi felelősségre
vonásnak, az elítélésnek és megbüntetésnek kell törvényesnek
és törvényen alapulónak lennie. Ugyanazt teszik tehát, mint
amit az Alkotmányunk 57. § (4) bekezdése előír. Ez pedig az
alapjogok között szabályozza az egyén jogát arra, hogy
büntetése és elítélése törvényes legyen. Az Alkotmány úgy
rendelkezik, hogy: Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és
büntetéssel sújtani.... Itt tehát nemcsak arról van szó, hogy
az állam törvényben tiltja a bűncselekményeket és törvényben
büntetéssel fenyeget, hanem az egyén ahhoz való jogáról van
szó, hogy csakis törvényesen ítéljék el (nyilvánítsák bűnössé)
és büntetését is törvényesen szabják ki (sújtsák
büntetéssel).” (ABH 1992, 77, 86.)
A 11/1992. (III. 5.) AB határozatában foglaltakat összegezve
az Alkotmánybíróság megállapította: „a nullum crimen sine lege
és a nulla poena sine lege elvei a büntetőjogi legalitás
alkotmányos elvének részei, de nem egyedüli kritériumai a
büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányosságának. A
büntetőjog legalitásának alkotmányos elve az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint a következőket jelenti:
— Az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése megköveteli, hogy
törvény és ne alacsonyabb szintű jogforrás határozza meg a
büntetendő cselekményeket (a büntetendőséget) és azok
büntetését (a büntetéssel fenyegetést). (Ennek felel meg a
Btk. 1. §-a és 10. §-a.)
— A bűncselekménnyé nyilvánításnak és büntetéssel
fenyegetésnek alkotmányos indokon kell alapulnia:
szükségesnek, arányosnak és végső soron igénybevettnek kell
lennie [Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése, aminek megfelel a
Btk. 10. §-a].
— A bűnössé nyilvánítást (elítélést) csak bíróság végezheti,
mégpedig a büntetőjogi felelősség határozatban történő
megállapításával. Ez következik az Alkotmánynak az ártatlanság
vélelmét deklaráló 57. § (2) bekezdéséből.
— Csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet elítélni
(bűnösnek nyilvánítani) és megbüntetni (büntetéssel sújtani).
Ezt követeli meg az Alkotmány 57. § (4) bekezdése és ennek
felel meg a Btk.-nak a visszaható hatály tilalmát kimondó 2. §-
a. A bíróság az elkövetéskor hatályos törvény szerint bírálja
el a bűncselekményt (állapítja meg a büntetőjogi felelősséget,
nyilvánít bűnössé, ítél el), a büntetést is eszerint szabja
ki, kivéve, ha új törvény lépett hatályba, amely enyhébb
elbírálást tesz lehetővé, vagy a cselekmény már nem
bűncselekmény, és így nem büntetendő. Ezt követeli meg a
visszaható hatály tilalmát magában foglaló jogbiztonság elve
(előre láthatóság, kiszámíthatóság), amely a jogállamiságból
folyik és amelynek logikus előfeltétele a törvény
elkövetéskori megismerhetősége (Btk. 2. §). A visszaható
hatály kifejezett tilalma mellett az elbíráláskori enyhébb
szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből
fakad: az Alkotmány ugyanis nem engedheti meg alapelveitől
idegen normák alkalmazását (például halálbüntetés kiszabását),
még az elkövetéskori törvény alkalmazási főszabálya mellett
sem.” (ABH 1992, 77, 87.)
Az 57. § (4) bekezdésre vonatkozóan a 435/B/1999. AB határozat
megerősítette, s kiemelte, hogy „[a]z Alkotmány 57. § (4)
bekezdése, és ennek megfelelően a Btk. 2. §-a a büntetőjog
egyik klasszikus alapelvét definiálja, kimondván a visszaható
hatály tilalmát. A bűncselekményt tehát az elkövetése idején
hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni, és ettől csak
abban az esetben lehet eltérni, ha az új törvény enyhébb,
illetve az elkövetőre nézve kedvezőbb. Az Alkotmány 57. § (4)
bekezdése azt tartalmazza, hogy valamely személy büntetőjogi
felelősségrevonása és megbüntetése csak olyan hatályos büntető
törvény alapján történhet, amely időben megelőzi a
bűnelkövetést. Ez az alkotmányi rendelkezés nem egyéb, mint a
visszaható büntető jogalkotás tilalma.” (ABH 2001, 1080, 1081-
1082.)
Az indítványozó a jelen ügyben sem állította, hogy visszaható
büntető jogalkotásra került volna sor. Érvelését arra
alapozta, hogy a törvényi tényállás határozatlansága folytán
sérül a nullum crimen sine lege elve. Ez a hivatkozás azonban
az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság körében
értékelhető, melyet az Alkotmánybíróság jelen határozatában
már elbírált. Az indítványozó által felvetett összefüggésben
az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének sérelme így nem
állapítható meg, ezért az indítványt az Alkotmánybíróság e
tekintetben is elutasította.
Dr. Paczolay Péter
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bragyova András Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kovács Péter
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás Dr. Lévay Miklós
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Stumpf István
előadó alkotmánybíró
Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. és 2.
pontjával. Álláspontom szerint a Büntető Törvénykönyvről szóló
1978. évi IV. törvény 180. § (1) bekezdésének a „vagy egyéb
ilyen cselekményt követ el” szövegrésze és a 269/A. §-ának
„vagy más ilyen cselekményt követ el” szövegrésze
alkotmányellenes, mivel sérti az Alkotmány 57. § (4)
bekezdésében foglalt nullum crimen, nulla poena sine lege
elvének tilalmát.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a büntetőjog legalitásának
alkotmányos elve olyan gyűjtőfogalom, amely az Alkotmánynak
kifejezetten a büntetőjogra vonatkozó garanciáit (nullum
crimen, nulla poena sine lege elve, ártatlanság vélelme) és
azokat az általános elveket (alapjogot csak törvény
korlátozhat, a korlátozásnak szükségesnek és arányosnak kell
lennie, normavilágosság követelménye) foglalja magában,
amelyek az egész jogrendszer, ezen belül az alkotmányos
büntetőjog számára is mércét jelentenek.
Az Alkotmánybíróság a 8. § (1) és (2) bekezdéséből vezette le
azt a követelményt, hogy csak törvény állapíthat meg
bűncselekményt és a 2. § (1) bekezdésében foglalt
jogállamiságból folyó jogbiztonság követelményéhez kapcsolta a
normavilágosság követelményét a büntetőjogi jogszabályok
vonatkozásában is. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének önálló
tartalmát a büntetőjogi normák visszaható hatályának tilalmára
korlátozta. A határozat is az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből
fakadó jogbiztonság körében végezte el a kifogásolt
jogszabályi rendelkezések vizsgálatát, és így jutott arra a
következtetésre, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének
sérelme nem állapítható meg.
Egyetértek azzal – a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban
kifejtett – állásponttal, miszerint a nullum crimen sine lege,
nulla poena sine lege elve nem egyedüli kritériuma a
büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányosságának. (ABH 1992,
77, 87.) Nem értek azonban egyet azzal – a 435/B/1999. AB
határozatban expressis verbis kimondott – állásponttal,
miszerint az Alkotmány 57. § (4) bekezdése nem egyéb, mint a
visszaható büntető jogalkotás tilalma (ABH 2001, 1080, 1082.).
Álláspontom szerint az Alkotmány 57. § (4) bekezdése a
jogállamiság elvének a büntetőjogra vetített konkretizálása,
és mint speciális szabály a következő elveket foglalja
magában:
a) a törvényesség elve (az állami büntetőhatalom gyakorlásának
feltételeit előre törvényben kell rögzíteni);
b) a büntetőjogi normákra vonatkozó normavilágossági
követelmények (világos, egyértelmű, kiszámítható, előre
látható);
c) a visszaható hatály tilalmát.
Ezt az értelmezést támasztja alá a büntetőjogi dogmatika is,
amely négy követelményt vezet le a nullum crimen et nulla
poena sine lege elvének tilalmából:
„A) Az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazásának
követelménye és a súlyosabb büntető törvény visszaható
hatályának tilalma (nullum crimen/nulla poena sine lege
praevia).
B) A pontos törvényi meghatározottság követelménye és a
határozatlan büntetőtörvény és jogkövetkezmény tilalma (nullum
crimen/nulla poena sine lege certa).
C) Az írott büntetőtörvény követelménye és a büntethetőséget
alapító és a büntetőjogi szankciót megalapozó vagy szigorító
szokásjog, illetve bírói jog tilalma (nullum crimen/nulla
poena sine lege scripta).
D) a bírónak a törvényben írt normaszöveghez kötésének a
követelménye és a büntethetőség- és szankciómegalapozó vagy
–szigorító analógia tilalma (nullum crimen/nulla poena sine
lege stricta).” (Nagy Ferenc – Tokaji Géza: A magyar
büntetőjog általános része, Budapest, 1998, 48. o.)
A jogállamiság (jogbiztonság, normavilágosság) és a nullum
crimen, nulla poena sine lege elv viszonyának tisztázása a
büntetőjogi jogkövetkezmény (szankció) különleges
rendeltetésénél (ultima ratio, a jogi és erkölcsi normák
épségének fenntartása), és szükségképpen alapjogokat korlátozó
mivoltánál fogva elengedhetetlen. A jogrendszer egészére
irányadó törvényesség és normavilágosság elve ugyanis a
büntetőjog vonatkozásában szigorúbb elvek. A normavilágosság
követelménye a büntetőjogilag tiltott magatartás törvényi
tényállásokban történő pontos leírását igényli.
2. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében elegendő, ha a
jogszabály szövege a jogalkalmazás során felismerhető
normatartalmat hordoz. A határozat is arra alapítja a
normavilágosság sérelmének az elutasítását, hogy a
becsületsértés és a nemzeti jelkép megsértése bűncselekmények
vonatkozásában kialakult bírói gyakorlat áll rendelkezésre. A
megállapításból az a következtetés vonható le, hogy a
szabályozás a jogalkalmazó számára értelmezhető és
alkalmazható. A többségi indokolás a becsületsértés
vonatkozásában több BH-ra is hivatkozik, de ezek nem a Btk.
180 § (1) bekezdésében foglalt „vagy egyéb ilyen cselekményt
követ el” és a 269/A. § „vagy más ilyen cselekményt követ el”
bírósági gyakorlatát mutatják be. A hivatkozott BH-k a
„szóbeli” becsületsértés elkövetési magatartásához
kapcsolódnak és csupán azt támasztják alá, hogy a bírói
gyakorlat értelmében a becsület csorbítására való
alkalmasságot nem a sértett szubjektív értékítélete, hanem a
becsületérzés megsértésére való objektíve alkalmasság alapján
kell megítélni.
Az 1981. 220 BH-ban a bíróság azt állapította meg, hogy a
következő szövegű távirat: „N. doktor azt üzeni, hogy a helyed
biztosított a legmegfelelőbb helyen” megfogalmazás objektíve
alkalmatlan az emberi becsület csorbítására. Az 1994. 171. BH-
ban a bíróság megállapította, hogy a televízió egyik műsorában
tett kijelentés: „az akkori belügyminiszter azt fontolgatta,
hogy a tömegbe lövet…” az ember tudattartalmára vonatkozó
állítás, mely a tényállítás fogalma alá esik. Az 1995. 77. BH-
ban a bíróság kimondta, hogy a becsületsértés nem állapítható
meg, ha a vádlott nyilatkozata a sértett becsülete
csorbítására alkalmas kifejezésként nem értékelhető,
ugyanakkor azonban rosszalló értékítéletet foglal magában. Az
1998. 470. BH-ban a bíróság azt mondta ki, hogy a
polgármesteri hivatal által lefolytatott birtokháborítási
eljárás során az ügyfélnek az a kijelentése, mely szerint
azért tartja zárva a szobája ajtaját, mert attól tart, hogy a
férje és annak édesanyja a szobába bemenve turkálnak a
holmijai között, nem alkalmas a becsület csorbítására. A 2004.
172. BH-ban azt állapította meg a bíróság, hogy becsületsértés
valósul meg, ha a polgári peres eljárásban az alperes
képviselőjeként részt vevő terhelt a bíróságnak megküldött
nyilatkozatában az igazságügyi szakértő által készített
magánszakértői véleményt demagógnak, mérhetetlenül elfogultnak
és mérhetetlenül tisztességtelennek nevezi.
A határozat tényként állapítja meg, hogy más becsületének
sérelme a „szóbeli” vagy „nem tettleges” becsületsértésen
kívül megvalósítható egyéb cselekmény útján is, de egyetlen
ilyen magatartást sem nevez meg. A nemzeti jelkép
megsértésének nyelvi eszközökön túlmenő egyéb elkövetési
magatartásai vonatkozásában a többségi indokolás felsorol
ugyan néhány példát, de ezek forrását nem jelöli meg, így
kérdéses, hogy mi a kialakult bírói gyakorlat, amely a norma
címzettjei számára is megismerhető.
Egyetértek az Alkotmánybíróság azon gyakorlatával („élő jog”
doktrinája), miszerint „a jogszabályt értelmezett és
alkalmazott tartalmával együttesen kell érteni” [először
57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 276.] A
büntetőjogi diszpozíciók meghatározása esetében azonban a
normavilágosság sérelmét nem csak akkor kell megállapítani, ha
a norma alkotmányossági felülvizsgálatának pillanatában
rendelkezésre áll olyan kialakult bírói gyakorlat, amely a
jogbiztonság érvényesülését segíti.
Az „élő jog” pont attól élő, hogy változik, így absztrakt
normakontroll eljárásban azt is meg kell vizsgálni, hogy a
kifogásolt jogszabályi rendelkezések nem engednek-e teret a
szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak, aminek következtében a
norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre nem látható
helyzetet teremt a címzettek számára.
3. A Btk. 180. § (1) bekezdésének elkövetési magatartása – a
rágalmazás esetén kívül – mással szemben becsület csorbítására
alkalmas kifejezés használata (szóbeli becsületsértés), vagy
egyéb ilyen cselekmény elkövetése, a (2) bekezdésének
elkövetési magatartása a sértett teste ellen irányuló, az
ember becsületét csorbító bántalmazással vagy támadó jellegű
megérintéssel valósul meg (tettleges becsületsértés). A
szakirodalom szerint az „egyéb ilyen cselekmény elkövetése” a
szóbeli becsületsértés elkövetési magatartása, és ez
következik a § rendszertani értelmezéséből is. A
szakirodalomban fellelhető példák azonban azt bizonyítják,
hogy minden olyan magatartás megvalósíthatja a tényállást, ami
a sértettel szemben megalázó, lealacsonyító, lekicsinylő
értékítéletet fejez ki. A jogszabályoknak kétségtelenül az
életviszonyok tipikus vonásait kell figyelembe venniük, így
elegendő a cselekmény típus megjelölése. Álláspontom szerint a
Btk. 180. § (1) bekezdésében megjelölt, a „becsület
csorbítására alkalmas kifejezés használata” olyan cselekmény
típus, amely alkalmas a szóbeli megnyilatkozáson kívül a
kifejezés aktív magatartással (pl. testi hibás személy
kigúnyoló utánzása, mutogatás), és mulasztással (kéznyújtás
elől való megszégyenítő elfordulás) megvalósuló formáinak az
összefoglalására. Az „egyéb ilyen cselekmény” kitétel azonban
egy „gumifogalom”, amely alapján nem állapítható meg, hogy
mely cselekmények tényállásszerűek. Az „ilyen” kitétel arra
utal, hogy a becsület megsértésére alkalmasnak kell lennie, de
a „cselekmény” olyan általános fogalom, amely teret enged az
önkényes jogértelmezésnek. Így olyan magatartások is
tényállásszerűek lehetnek, amelyek nem tartalmaznak közlést és
nem vonhatók a „szóbeli” becsületsértés körébe (például ház,
kerítés, ajtókilincs bekenése, szoknya felemelése, nadrág
lerántása stb.) Az Országgyűlés mérlegelési jogkörébe
tartozik, hogy – tekintettel az alapjogok tiszteletben tartása
és védelmére is – a becsület csorbítására alkalmas, szóbeli és
tettleges becsületsértésen kívül „más módon” elkövetett
cselekményeket büntetni rendeli-e vagy sem. Az „egyéb ilyen
cselekményt követ el” megfogalmazása azonban, különösen az
adott szövegkörnyezetben, eltérő értelmezésre ad módot, így
előre nem látható helyzetet teremthet a címzettek számára.
4. A Btk. 269/A. § elkövetési magatartása a Magyar Köztársaság
himnuszát, zászlaját vagy címerét (elkövetési tárgyak) sértő
vagy lealacsonyító kifejezés használata, vagy ilyen cselekmény
elkövetése. A sértő vagy lealacsonyító kifejezés egyértelműen
leírja a tilalmazott magatartást, alatta olyan szóbeli,
becsmérlő megnyilvánulásokat kell érteni, amelyek e jelképek
méltóságához fűződő társadalmilag kialakult érzületet sértik,
megvalósulási formájukban gyalázkodó jellegűek. A „vagy más
ilyen cselekményt követ el” szövegrészből az „ilyen” kitétel
arra utal, hogy a cselekménynek alkalmasnak kell lennie a
jelképek tiszteletének megsértésére. A „más (…) cselekmény”
megfogalmazás arra enged következtetni, hogy az elkövetési
magatartás a nyelvi eszközökkel való megvalósítás mellett
aktív magatartással is megvalósítható. Az elkövetési
magatartások sokféle módon megvalósulhatnak, és ezek kimerítő
felsorolása lehetetlen és szükségtelen. Szükségesnek tartom
ugyanakkor, hogy a jogalkotó – az ütköző alapjog és
alkotmányos cél mérlegelését követően – megjelöljön olyan
cselekmény típusokat, amelyek mindenkiben a nemzeti jelkép
megsértésének érzületét keltik, például a zászló vagy címer
letépése, elégetése, letiprása.
5. Számos európai ország büntető törvénykönyve bünteti a
nemzeti jelképek megsértését: a svájci Btk. 270. cikke a
svájci felségjelek tettleges megsértését, a német Btk. 90. §-a
az állam és jelképei meggyalázást, az osztrák Btk. 248. § az
állam és szimbólumainak meggyalázását, az olasz Btk. 292.
cikke a zászló és más nemzeti jelképek meggyalázását és
megrongálását.
A nemzetközi gyakorlat is az egyes cselekmény típusok
kiemelésének, megjelölésének kodifikációs technikáját követi:
Svájcban a nemzeti jelképek, különösen a címer és a zászló
rosszhiszemű eltávolítása, megkárosítása és egyéb módon való
megalázását büntetik, Németországban a tevőleges magatartások
felsorolása mellett (aki a zászlót eltávolítja, összetöri,
kárt okoz benne, használhatatlanná vagy felismerhetetlenné
teszi) büntetnek minden olyan magatartást, amely a zászló
vonatkozásában meggyalázó garázdálkodást valósít meg.
Olaszországban is a zászlónak és egyéb nemzeti jelképeknek a
gyalázkodó kifejezésekkel illetését és a nyilvános és
szándékos tönkretételét, megrongálását büntetik.
6. A Btk. különös része számos bűncselekmény esetében
elkövetési magatartásként szintén cselekmény típusokat jelöl
meg és a „más módon” kitétellel csupán a kivitelezés módozatai
tekintetében enged teret a jogalkalmazásnak. Például:
– a háborús bűncselekmények körében:
– a polgári lakosság elleni erőszak Btk. „158. § (1) Aki
hadműveleti vagy megszállt területen polgári személlyel vagy
hadifogollyal szemben erőszakot alkalmaz, embertelen
bánásmódot tanúsít vagy hatalmával más módon súlyosan
visszaél, amennyiben súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg,
bűntettet követ el, és öt évtől tíz évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.”,
– a háborús fosztogatás Btk. „159. § (1) Aki hadműveleti vagy
megszállt területen a polgári javakat fosztogatja, illetve a
lakosságot szolgáltatás kikényszerítésével vagy más módon
súlyosan megkárosítja, amennyiben súlyosabb bűncselekmény nem
valósul meg, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
– a közlekedési bűncselekmények körében:
– a közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény Btk. „184. §
(1) Aki közlekedési útvonal, jármű, üzemi berendezés vagy ezek
tartozéka megrongálásával vagy megsemmisítésével, akadály
létesítésével, közlekedési jelzés eltávolításával vagy
megváltoztatásával, megtévesztő jelzéssel, közlekedő jármű
vezetője ellen erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával avagy
más, hasonló módon a vasúti, légi, vízi vagy közúti közlekedés
biztonságát veszélyezteti, bűntettet követ el, és három évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
7. A büntetőjogi tényállás meghatározottságának vizsgálata
során tekintettel kell a bűncselekmények jogi tárgyának, a
becsületsértés esetében az emberi méltóság, a személy
becsületének, a nemzeti jelkép megsértése esetében a Magyar
Köztársaság alkotmányos jelképei tiszteletben tartásával
kapcsolatban megnyilvánuló köznyugalom elvontságára is. A
fenti jogi tárgyak védelme ugyanis a véleménynyilvánítás
szabadságának korlátozásához vezet. Az Alkotmánybíróság
korábbi határozataiból egyértelműen következik, hogy az emberi
méltóság védelme érdekében indokolt lehet a
véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása. A
becsületsértés „vagy egyéb ilyen cselekményt követ el”
elkövetési magatartása azonban túl tág, nem jelöli ki a bírói
mérlegelés határait, és így önkényes jogalkalmazói gyakorlatot
eredményezhet.
A nemzeti jelképek megsértésének „más ilyen cselekményt követ
el” elkövetési magatartásának meghatározatlansága azért is vet
fel alkotmányossági aggályokat, mert a véleménynyilvánítás
alapjogát ebben az esetben nem egy másik alapjog, hanem a
köznyugalom védelmének alkotmányos célja korlátozza. Az
európai országok gyakorlatában az állam és jelképeinek
meggyalázását az állam elleni bűncselekmények körében
szabályozzák.
Budapest, 2011. július 5.
Dr. Balogh Elemér
alkotmánybíró
. |