Hungarian

Ügyszám: .	500/B/2001
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 13/2002. (III. 20.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2002/85 .

A döntés kelte: Budapest, 03/18/2002 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos   megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő                         határozatot: Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény  83.  §  (2)  bekezdése  alkotmányellenességének utólagos   megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló indítványt elutasítja. Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a  Magyar   Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                              I. 1.  Az  Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a  Büntető Törvénykönyvről   szóló   1978.   évi   IV.   törvénynek   (a továbbiakban:  Btk.)  a  büntető  jogszabályok  módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvény 18. §-ával megállapított 83. §  (2)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítása  és visszamenőleges    hatályú    megsemmisítése    végett.    Az indítványokat   az   Alkotmánybíróság  egyesítette   és   egy eljárásban bírálta el. Az  egyik indítványozónak – az indítványból kikövetkeztethető –   álláspontja  szerint  a  Btk.  83.  §  (2)   bekezdésében rögzített,   a   határozott  ideig   tartó   szabadságvesztés kiszabása  esetén a büntetési tétel középmértékének  irányadó voltára vonatkozó szabály az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében megfogalmazott  bírói függetlenség elvébe ütközik.  Véleménye szerint   a   támadott  rendelkezés  ellentétes  továbbá   az Alkotmánynak  a bíróságok feladatait meghatározó  50.  §  (1) bekezdésével  és a Btk. 40. § (2), és 45. § (2) bekezdéseivel is. Megítélése  szerint,  mivel a Btk.  az  egyes  bűncselekményi törvényi    tényállásokhoz   kapcsolódóan   meghatározza    a kiszabható büntetési nemeket, illetve a büntetési tétel  alsó és  felső határát, a büntetéskiszabás elveinek meghatározása, illetőleg  az, hogy a határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor   a   büntetési  tétel  középmértéke   irányadó, korlátozza  a bírót szabad mérlegelési jogának gyakorlásában, így sérti a bírói függetlenséget. A   másik   indítványozó  álláspontja  szerint   a   támadott jogszabály  azért  sérti az Alkotmány 50. § (3)  bekezdésével védett bírói függetlenség elvét, mert “akadályozza, beszűkíti a  bírói mérlegelés határait”, s ez “ember ellenes” politikai beavatkozást  jelent a bírói hatáskörbe.  Ugyanezen  okból  a vitatott rendelkezés ellentétben áll az Alkotmány 57.  §-ában garantált törvény előtti egyenlőség és a független, pártatlan bírósághoz  való jog elvével, valamint ütközik  az  Alkotmány 70/A. §-a szerinti diszkrimináció tilalmának elvével is. 2.   Az   Alkotmánybíróság  eljárása  során   beszerezte   az igazságügy-miniszter véleményét is.                                                            II. Az   indítvánnyal   összefüggésben  az   Alkotmánybíróság   a következő jogszabályi rendelkezéseket vizsgálta: 1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései: “50.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  bíróságai  védik   és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit. [...] (3)   A   bírák  függetlenek  és  csak  a  törvénynek  vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.” “57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.” “70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2)   Az   embereknek  az  (1)  bekezdés  szerinti  bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3)  A  Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” 2.   A   Btk.-nak  az  indítvánnyal  összefüggésben  vizsgált rendelkezései: “37.  §  A  büntetés  a  bűncselekmény  elkövetése  miatt   a törvényben  meghatározott  joghátrány.  A  büntetés  célja  a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy  akár  az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” “40.   §   (2)  A  határozott  ideig  tartó  szabadságvesztés legrövidebb  tartama két hónap, leghosszabb  tartama  tizenöt év; halmazati vagy összbüntetés esetén húsz év.” “45.   §   (1)  Ha  a  bíróság  szabadságvesztést   alkalmaz, fegyházat, börtönt vagy fogházat szab ki. (2) A büntetés kiszabásánál irányadó körülményekre (83. §)  – különösen  az  elkövető  személyiségére  és  a  bűncselekmény indítékára  –  tekintettel  a  törvényben  előírtnál   eggyel szigorúbb vagy enyhébb végrehajtási fokozat határozható meg.” “47.   §   (1)   A   bíróság   a   határozott   ideig   tartó szabadságvesztésre  ítéltet feltételes szabadságra  bocsátja, ha  –  különösen  a  büntetés végrehajtása  alatt  tanúsított kifogástalan  magatartására és arra a készségére tekintettel, hogy  törvénytisztelő  életmódot  fog  folytatni  –  alaposan feltehető,  hogy  a  büntetés célja további  szabadságelvonás nélkül is elérhető. [...] (3)  Három  évet  meg  nem haladó szabadságvesztés  kiszabása esetén  –  különös méltánylást érdemlő esetben  –  a  bíróság ítéletében  akként rendelkezhet, hogy az elítélt a  büntetése fele   részének   letöltése   után   feltételes   szabadságra bocsátható.” “83.  §  (1)  A  büntetést  – céljának  (37.  §)  szem  előtt tartásával  – a törvényben meghatározott keretek  között  úgy kell  kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez. (2)  Határozott  ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor  a büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmértéket akként kell  megállapítani, hogy a büntetési tétel alsó határához  a felső  és  az  alsó  határ  közötti  különbözet  felét   kell hozzáadni. (3)  Ha  e  törvény a büntetés kiszabása esetén az e  törvény Különös  Részében  meghatározott büntetési  tételek  emelését írja  elő,  a  (2)  bekezdésben  meghatározott  számítást   a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni. (4)  Ha  a  bíróság  szabadságvesztést szab  ki,  a  büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetőleg a feltételes szabadságra   bocsátás  lehetőségének   a   figyelmen   kívül hagyásával állapítja meg.” “85.  §  (1)  Bűnhalmazat (12. §) esetén egy  büntetést  kell kiszabni. (2)  A  főbüntetést  a  bűnhalmazatban  lévő  bűncselekmények büntetési  tételei közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni. (3)  Ha a törvény a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább  kettőre  határozott ideig  tartó  szabadságvesztést rendel, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső  határa a   felével  emelkedik,  de  az  nem  érheti  el   az   egyes bűncselekményekre  megállapított  büntetési   tételek   felső határának együttes tartamát.” “87.  §  (1) A büntetési tételnél enyhébb főbüntetés szabható ki,  ha  annak  legkisebb  mértéke a  83.  §  rendelkezéseire figyelemmel túl szigorú. (2)  Az  (1)  bekezdés alapján, ha a bűncselekmény  büntetési tétele a)  tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb hét évi és hat hónapi szabadságvesztést, b)  öt  évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb három évi és hat hónapi szabadságvesztést, c)  öt  évtől  tíz  évig  terjedő szabadságvesztés,  ehelyett legkevesebb három évi szabadságvesztést, d)  két  évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés,  ehelyett legkevesebb egy évi és hat hónapi szabadságvesztést, e)  egy  évtől  öt  évig  terjedő szabadságvesztés,  ehelyett legkevesebb hat hónapi szabadságvesztést, f)  egy  évig,  két  évig, három évig vagy  öt  évig  terjedő szabadságvesztés,    ehelyett    közérdekű    munkát     vagy pénzbüntetést lehet kiszabni. (3)  Kísérlet és bűnsegély esetében, ha a (2) bekezdés  a)-e) pontjai  alapján  kiszabható  büntetés  is  túl  szigorú,   a büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján  kell kiszabni. (4) Ha a törvény korlátlan enyhítést enged, bármely büntetési nem legkisebb mértéke is kiszabható. (5) Bűnhalmazat esetén a büntetés a (2) bekezdés alapján csak különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető.” “87/C. § A tárgyalásról lemondás (Be. XXV. Fejezet) esetén  a szabadságvesztés mértéke a)  az  öt  évet  meghaladó,  de nyolc  évnél  nem  súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény  miatt  a  három évet, b)  a  három  évet  meghaladó,  de  öt  évnél  nem  súlyosabb szabadságvesztéssel  büntetendő  bűncselekmény  miatt  a  két évet, c)   a  három  évig  terjedő  szabadságvesztéssel  büntetendő bűncselekmény miatt a hat hónapot nem haladhatja meg.” “88.  § Mellékbüntetés főbüntetés helyett önálló büntetésként akkor  alkalmazható,  ha  a  bűncselekmény  büntetési  tétele háromévi  szabadságvesztésnél nem súlyosabb,  és  a  büntetés célja   így  is  elérhető.  Önálló  büntetésként   csak   egy mellékbüntetést lehet kiszabni.” “89. § (1) Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés  végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető,  ha  – különösen  az  elkövető személyi körülményeire figyelemmel  – alaposan  feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. (2)   Különös  méltánylást  érdemlő  esetben  az  egy   évnél hosszabb,  de  a  két  évet  meg nem haladó  szabadságvesztés végrehajtása is felfüggeszthető. (3)   A  pénzbüntetés  próbaideje  egy  év;  a  vétség  miatt kiszabott  szabadságvesztés egy évtől három évig,  a  bűntett miatt  kiszabott szabadságvesztés két évtől öt  évig  terjedő próbaidőre   függeszthető  fel.  A  próbaidőt  években   kell meghatározni, és az a kiszabott szabadságvesztésnél  rövidebb nem lehet. (4)  Ha  az elkövetőt többször ítélik azonos nemű, próbaidőre felfüggesztett  büntetésre, és még egyik büntetés  próbaideje sem  telt el, az előző büntetés próbaideje az utóbbi büntetés próbaidejének leteltéig meghosszabbodik. (5)  Ha  az elkövetőn olyan szabadságvesztést hajtanak végre, amely miatt a felfüggesztett büntetés végrehajtását nem lehet elrendelni,   a   próbaidő   a  szabadságvesztés   tartamával meghosszabbodik. (6)   A  szabadságvesztés  végrehajtásának  felfüggesztésével egyidejűleg  az elkövető pártfogó felügyelet alá  helyezhető. Ha az elkövető visszaeső, pártfogó felügyelet alatt áll.” “97.  § (1) A különös és a többszörös visszaesővel szemben  – amennyiben  a  törvény  másként nem rendelkezik  –  az  újabb bűncselekmény     büntetési    tételének     felső     határa szabadságvesztés   esetén  a  felével   emelkedik,   de   nem haladhatja  meg a tizenöt évet. Halmazati büntetés  esetén  a 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról lemondás  esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt  kell  a felével emelni. (2)  A  büntetés a 87. § (2) bekezdése alapján  csak  különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető. (3)    Az    (1)    bekezdésben    meghatározott    súlyosabb jogkövetkezmények  nem alkalmazhatók, ha  e  törvény  Különös Része   a   különös   visszaesőként  történő   elkövetést   a bűncselekmény   súlyosabban   minősülő   eseteként    rendeli büntetni.” “138/B.   §  E  törvény  alkalmazásában  különös  méltánylást érdemlő  eset,  ha  a bűncselekményre, annak következményére, elkövetésének összes körülményére, így különösen a)  a  bűncselekmény által elérni kívánt célra, az  elkövetés módjára,  a  kísérleti szakra, a felhasznált  vagy  kilátásba helyezett  eszközökre, a sértett felróható  közrehatására,  a cselekménnyel okozott kár megtérítésére, b)   az   elkövető  személyiségére,  a  bűnösségének  fokára, büntetlen   előéletére,   büntetés  elviselését   megnehezítő állapotára, méltányolható indítékára, az elkövetőnek fel  nem róható   időmúlásra,   az  elkövető  által   a   köz   javára ellenszolgáltatás    nélkül   végzett   tevékenységre    vagy szolgáltatásra   figyelemmel  alaposan  feltehető,   hogy   a büntetés célja 1.  a  47.  § (3) bekezdése esetében további szabadságelvonás nélkül, 2.  a  72.  §  (2) bekezdése esetében a büntetés kiszabásának próbaidőre történő elhalasztásával, 3.  a 87. § (5) bekezdése, a 87/A. § és a 97. § (2) bekezdése esetében    a    büntetési   tételnél   enyhébb    főbüntetés kiszabásával, 4.   a  89.  §  (2)  bekezdése  esetében  a  szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével, 5.  e  törvény  Különös  Részében meghatározott  esetekben  a büntetés mellőzésével is elérhető.”                             III. Az indítványok megalapozatlanok. 1.1.  Az  Alkotmánybíróság a büntetőjogi szankció alkotmányos értelemben  vett tartalmát és rendeltetését  a  30/1992.  (V. 26.)  AB határozatában fogalmazta meg. “A büntetőjog  a  jogi felelősségi   rendszerben   az   ultima   ratio.   Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós  zárköve legye.   A  büntetőjogi  szankció,  a  büntetés  szerepe   és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének  fenntartása akkor,  amikor  már  más  jogágak szankciói  nem  segítenek.” [30/1992.  (V.  26.)  AB  határozat,  ABH  1992,  167,  176.] Rámutatott   arra  is,  hogy  a  büntetőjogi  eszközrendszer, jelesül  a  büntetőjogi jogkövetkezmény  az  emberi  jogokat, szabadságjogokat    szükségképpen,   rendeltetésénél    fogva korlátozza. Büntetőjogi tárgyú határozataiban az Alkotmánybíróság  minden esetben  kiemelte  azt  is,  hogy a  büntetőjogi  szankcióval fenyegetett  magatartások meghatározása során  a  törvényhozó nem  járhat  el  önkényesen,  adott  magatartás  büntetendővé nyilvánításának  ki  kell  állnia  a  szükségesség-arányosság tesztjét.  A büntetőjogi diszpozíciók megalkotása  kapcsán  a jogalkotóval szemben követelmény továbbá a normavilágosság és az  önkényes jogértelmezés lehetőségének kizárása.  Ugyanezen alkotmányossági   követelményeket   az   Alkotmánybíróság   a büntetőjogi  szankció vonatkozásában is érvényesnek  tekinti. [részletesen: pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat,  ABH  1992, 167,  176.;  58/1997. (XI. 5.) AB határozat, ABH  1997,  348, 352.;  18/2000.  (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000,  117,  130, 131.;  47/2000. (XII. 14.) AB határozat, ABH 2000, 377, 380.; 13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABK 2001. május 226, 238.] A  büntetés  kiszabásnak  a büntető törvényben  meghatározott szabályai  minden esetben egy adott büntetőpolitika  normatív megtestesülését jelentik. A Btk.-nak a büntetés  kiszabásával összefüggő  egyes  szabályait és elveit  az  Alkotmánybíróság mindezidáig  kizárólag  a különös és többszörös  visszaesőkre vonatkozó rendelkezések tekintetében vizsgálta. Határozatában elvi   éllel  szögezte  le:  “Az  Alkotmánybíróságnak   nincs jogosítványa    a    büntetőpolitika   által   megfogalmazott szükségletek,   követelmények  és  célok   helyességéről   és indokairól,    így   különösen   azok   célszerűségéről    és hatékonyságáról  határozattal  dönteni.  Az  Alkotmánybíróság csak    a    normában   testet   öltött   politikai    döntés alkotmányosságáról  vagy alkotmányellenességéről  határozhat. Ezt   viszont   olyan  alkotmányossági  vizsgálat   keretében cselekszi,   amelynek  során  figyelemmel  van   nemcsak   az alaptörvény  textusára, hanem annak normatív  és  intézményes összefüggéseire,   és  ugyanígy  tekintettel   van   a   Btk. rendelkezéseire   és   intézményeinek   koherenciájára.    Az Alkotmánybíróságnak  tehát  arra  van  jogosítványa,  hogy  a büntetőpolitika alkotmányos korlátait állapítsa meg, de ne  a politika  tartalmáról  döntsön,  ennek  során  pedig  különös tekintettel   legyen  az  alapjogok  védelmének   alkotmányos büntetőjogi  garanciáira.” (1214/B/1990.  AB  határozat,  ABH 1995,  571,  573, 574.) Ezen álláspontját az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak tekinti. 1.2. A hatályos Btk. büntetési rendszere dualista alapon álló (büntetéseket   és   intézkedéseket   is   ismerő)   relatíve határozott  rendszer,  amely  lehetővé  teszi  az  alternatív szankciók  alkalmazását is. Ebben a büntetési  rendszerben  a szankció  meghatározásának joga megoszlik a  jogalkotó  és  a jogalkalmazó  között.  A törvényhozó  megállapítja  az  egyes bűncselekményekhez kapcsolódó számba jöhető büntetési nemeket és intézkedés fajtákat, rögzíti a büntetési tételkereteket (a büntetési  tétel alsó és felső határát), valamint a  büntetés kiszabásával  összefüggő egyes körülményeket  és  elveket.  A bíróságnak   az   egyedi  ügyekben  a   büntetés   mértékének megállapítása során ezek között van szabad mozgástere. A  Btk.  rendszerében  a  törvényhozó  az  általános  részben állapítja  meg  az egyes büntetési nemekre és  intézkedésekre vonatkozó   fő  szabályokat,  az  azokban  rejlő   joghátrány jellegét, azok generális minimumait és maximumait, s  részben az  alkalmazhatóságuk körét és feltételeit is. Ugyanitt kerül sor   a   büntetés  kiszabása  során  figyelembe  veendő,   a bűncselekményhez   vagy   az  elkövető   személyéhez   tapadó büntetőjogilag  releváns  egyes körülmények  körülírására.  A törvény  különös  részében az egyes  különös  részi  törvényi tényállásokhoz kapcsolódóan a bűncselekmények  súlya  szerint határozza   meg  a  jogalkotó  az  alkalmazható   –   esetleg vagylagosan választható – büntetési nemet, valamint az  adott tényálláshoz tapadó speciális szabadságvesztési minimumot  és maximumot.  A  szabadságvesztésen kívül  ugyanis,  az  összes többi  fő- és mellékbüntetésnek, illetve intézkedésnek  eleve csak generális minimuma és maximuma van, amelyet az általános rész tartalmaz. Erre  figyelemmel állapította meg az Alkotmánybíróság  a  már idézett    határozatában,   hogy   a    “büntetési    keretek meghatározásában a Btk. büntetési rendszerének szerves részét képezik  az  általános rész büntetésekre vonatkozó szabályai, továbbá a büntetéskiszabás normatív szabályai. [...] Az  egyes  bűncselekmények természetéhez és súlyához  igazodó büntetési  rendszer és a büntetéskiszabás normatív  előírásai együttesen   szolgálják   a   jogállami   legális    büntetés funkcióját:  a  szankcióval történő  arányos  és  megérdemelt viszonzást.” (1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995, 571,  576, 577.) A konkrét ügyekben a Btk. által a fentebb ismertetett rendben meghatározott elvi kereteken belül mérlegelve választja meg a bíróság  a  büntetés, intézkedés nemét  és  szabja  ki  annak konkrét  mértékét. A büntetési nem megválasztása  és  konkrét mértékének megállapítása során azonban a bíróság a Btk. 83. § (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségénél fogva teljes terjedelmükben   figyelembe  veszi  a   büntetés   kiszabásra vonatkozó  általános részi rendelkezéseket és  az  ítélkezési gyakorlat által kialakított szabályokat is. A  támadott  rendelkezéssel  szoros  összefüggésben  álló,  – rendszertanilag azt megelőző – a Btk. 83. § (1)  bekezdésében foglalt  rendelkezés ugyanis a büntetés kiszabására vonatkozó olyan  normatív  szabályt tartalmaz, amely  a  számba  jöhető valamennyi     büntetés    és    intézkedés    alkalmazásával összefüggésben   általánosságban   teremt    lehetőséget    a bíróságnak a büntetés egyéniesítésére, mi több, kötelességévé is  teszi  az individualizációt. Ennek során áll  módjában  a bíróságnak  azon  körülmények figyelembe vétele,  melyek  nem általánosan  jellemzik valamennyi, az adott  ügyben  elbírált típusú  bűncselekményt,  és nem tapadnak  általánosságban  az elkövetők  személyéhez. A bírói egyéniesítés  keretében  kell dönteni  arról  is,  hogy fennállnak-e a Btk.-ban  előzetesen rögzített  azon körülmények, amelyek felhatalmazást  adnak  a bíróságnak a speciális törvényi minimum és maximum áttörésére (pl.  enyhítő  rendelkezések, halmazati büntetés  kiszabása), vagy amelyek meghatározott esetekben egyes szankciók előnyben részesítésére kötelezik (pl. fiatalkorúak esetén intézkedések alkalmazása  a  Btk.  108.  §-a  alapján,  speciális  katonai mellékbüntetések  alkalmazása akár főbüntetés  helyett  is  a Btk. 130. - 134. §-ai szerint). 1.3.   A   Btk.   83.   §   (2)   bekezdése   a   büntetőjogi szankciórendszer egyetlen elemére, a szabadságvesztésre –  és ezen   belül   is   kizárólag  a   határozott   ideig   tartó szabadságvesztésre – vonatkozik, s kizárólag  ezen  büntetési nem konkrét mértékének megállapításához ír elő a jogalkalmazó számára  kötelező jelleggel egy figyelembe veendő szempontot. Ebből  már  önmagában  is  az  következik,  hogy  a  támadott rendelkezés   nem   érinti  az  általános   büntetéskiszabási elveket,  és  nem  zárja ki azt, hogy a bíróság  az  irányadó általános   és   az   egyedi   ügyben   felderített   különös körülményeket   a   törvénynek  és   a   bírói   gyakorlatnak megfelelően, belátása szerint értékelje. A jogalkotó a vitatott rendelkezésben (és másutt sem) határoz meg  sorrendet,  illetve értékelési szempontokat  a  büntetés kiszabása  során figyelembe vehető szabályok tekintetében.  A büntetési  tétel  középmértékéből történő  kiindulást  előíró szabály  változatlanul hagyja azt az elvet,  hogy  az  egyedi ügyben  kizárólag  a  bíróság jogosult  annak  mérlegelésére: milyen  büntetési  nem és ezen belül milyen mértékű  büntetés áll  arányban  az adott bűncselekmény súlyával,  az  elkövető társadalomra  veszélyességével,  a  bűnösség  fokával  és   a büntetés   kiszabása   során  figyelembe   veendő   bűnösségi körülményekkel.    Amennyiben    a    törvény    a    konkrét bűncselekményre  szabadságelvonással nem járó  büntetés  vagy intézkedés  alkalmazását rendeli, a bírónak  szabadságvesztés büntetés  kiszabására  vonatkozó kötelezettsége  nincsen,  ha pedig  vagylagosan alkalmazható büntetést  tesz  lehetővé,  a büntetési nem megválasztására irányuló mérlegelési szabadsága töretlen. A    támadott   rendelkezés   nem   jelent   továbbá    olyan kötelezettséget  sem  a bíróságra nézve,  hogy  a  határozott ideig  tartó szabadságvesztés alkalmazása során kizárólag  az adott   bűncselekményre  megállapított  büntetési  tételkeret alapján  a  Btk.  83. § (2) bekezdés második mondata  szerint számított  mértékű büntetés (középmérték) lenne  a  vádlottra kiszabható.  A  vitatott  szabály  ez  esetben  is   csak   a büntetéskiszabási  tevékenység kiinduló  szempontjaként  írja elő  a  középmértékhez  történő viszonyítást,  tehát  pusztán orientáló   jellegű   szabály,  melyet  a   törvény   további rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni. Ezzel  összefüggésben nem hagyható figyelmen  kívül,  hogy  a Btk.  számos más rendelkezése maga teszi lehetővé  a  bíróság számára   a   szabadságvesztés   kiszabása   esetén   is    a középmértéktől  felfelé  vagy lefelé történő  elmozdulást.  A felfelé  való eltérést biztosítják a különös és a  többszörös visszaesőkre  vonatkozó rendelkezések, melyek  értelmében  az újabb   bűncselekmény   büntetési  tételének   felső   határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik (Btk. 97.  §).  A lefelé történő eltérést támogatják pl. a büntetés enyhítésére vonatkozó  §-ok, melyek kimondják, hogy a büntetési  tételnél enyhébb főbüntetés szabható ki, ha annak legkisebb mértéke  a Btk. 83. §-ának rendelkezéseire figyelemmel túl szigorú (Btk. 87-87/A. §). Hasonló irányba mutat az a szabály is,  amely  a különös méltánylást érdemlő körülmények – szintén nem taxatív –  felsorolásával orientálja a büntetés konkrét mértékének  a megállapítását   méghozzá   éppen   a   középmértéktől   való eltávolodást (Btk. 138/B. §). 1.4.  A  büntető törvénynek a büntetés kiszabására  vonatkozó szabályait   olyan  koherens  rendszerként  kell   értékelni, amelyben  az  erre vonatkozó normák egymásra  tekintettel  és egymást     kiegészítve    alkalmazandók.     Alkotmányossági szempontból  a  büntetéskiszabás normatív előírásainak  az  a rendeltetése, hogy lehetővé tegyék az elkövetőkre az arányos, és  a  bűnösségi  körülményekkel  összhangban  álló  büntetés kiszabását.   “A   büntetéssel  történő  jogkorlátozásnak   – mértékét  tekintve  is  –  meg kell felelnie  az  arányosság, szükségesség  és  ultima  ratio elveinek.”  (1214/B/1990.  AB határozat, ABH 1995, 571, 576.) Az  arányos  büntetés  elve  tartalmára  nézve  több,  eltérő értéktartalmú  koncepcióval is kitölthető,  következésképp  a törvényhozónak  széles  körű  alkotmányos  mozgástere  van  a büntetés       kiszabásával      összefüggő       büntetőjogi intézményrendszer  alakítása során. Az  Alkotmánybíróság  nem jogosult   a  jogalkotói  mérlegelés  célszerűségi  szempontú felülbírálatára   és  az  egyes  koncepciók  értéktartalmának minősítésére,   az  ezért  való  politikai  és   jogpolitikai felelősséget  a  törvényhozó viseli.  Az  Alkotmánybíróság  a semlegesség  talaján  állva csupán azt vizsgálhatja,  hogy  a büntetéskiszabás rendjére vonatkozó szabályok megállapítására vonatkozó diszkrecionális jogával összefüggésben “a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e  ellentétbe az  Alkotmány  valamely rendelkezésével.”  [részletesen:  pl. 61/1992.  (XI.  20.)  AB  határozat,  ABH  1992,  280,  281.; 31/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 240, 247.] A büntetőjogi szankciórendszer alakításában, éppen a büntetés mértékének megállapítása tekintetében a jogalkotó mérlegelési joga  mellett  a  bírói mérlegelés lehetőségének  alkotmányos értéket  is  hordozó és ezért védelmezendő  szerepe  van.  Az egyéniesített   büntetéskiszabás   és   ezen   keresztül   az alkotmányosan   is  igazolható  preventív   büntetési   célok érvényre  juttatása ugyanis ténylegesen csak  ezen  keresztül valósulhat meg. Önmagában azonban sem a bírói mérlegelés jogának értékét  nem kérdőjelezi  meg, sem az alkotmányosan elismerhető  büntetési célokból  nem  következik, hogy a büntetés kiszabása  körében törvény   ne   írhatna  elő  orientáló  jellegű  vagy   éppen kötelezően   alkalmazandó  szabályokat.   A   hatályos   Btk. rendszerében  is  hosszú ideje töretlenül  érvényesülnek  pl. azok   a   rendelkezések,  amelyek  meghatározott  feltételek fennállása     esetén    egyes    mellékbüntetések   kötelező kiszabását írják elő { pl. kiutasítás [61. §  (1)  bekezdés], vagyonelkobzás  (62.   §),   pénzmellékbüntetés  [64.  §  (1) bekezdés   a) pont] },   vagy   amelyek   egyes  intézkedések mellőzhetetlenségére vonatkoznak { pl. fiatalkorúak    esetén próbára  bocsátás,   felfüggesztett szabadságvesztés  mellett kötelező pártfogó felügyelet (119. §), elkobzás [77. § (1)-(5) bekezdés)]}. Nincs tehát az Alkotmányból levezethető korlátja annak,  hogy a  bírói mérlegeléshez a jogalkotó törvényi szabályozás útján az   alkotmányos   büntetőjogi  elvekkel   összhangban   álló szempontokat   határozzon  meg,  akár   a   büntetéskiszabási gyakorlat   egységesítése,  akár   annak   szigorítása   vagy enyhítése  érdekében.  A  törvényhozónak  szabadságában   áll választani  a  között, hogy a büntetés kiszabására  vonatkozó normák  szigorításával vagy enyhítésével, illetőleg az  egyes bűncselekményekhez  tapadó  büntetési  nemek   felülírásával, valamint    a   büntetési   tételkeretek   emelésével    vagy enyhítésével kívánja-e determinálni az ítélkezési gyakorlatot az    általa   szükségesnek   ítélt   célok   érdekében.    A beavatkozásnak  –  történjen az bármilyen  módon  –  egyetlen korlátja  van:  alkotmányosan igazolható cél  érdekében  kell történnie,  és  ennek során nem sérülhetnek  az  Alkotmányban kifejezetten szereplő büntetőjogi garanciák és a büntetőjogra irányadó további alapelvek és alapjogok. A  Btk.  83.  §  (2) bekezdésében foglalt büntetés  kiszabási szabály  alkalmazása  során a büntetőjogi  felelősség  alapja továbbra  is  a törvény által büntetni rendelt cselekmény,  a büntetés  mértékének alapja pedig a törvényben  meghatározott generális   és   speciális  minimum  és  maximum   marad.   A szabadságvesztés  mértékének  megállapításához   itt   előírt középmérték csupán viszonyítási, kiindulási alapot  jelent  a bíróság   számára  és  nem  keletkeztet  olyan  áthághatatlan kötelezettséget,  amelynek alkalmazása mellett  az  Alkotmány 54.  §  (2)  rendelkezéseivel  ellentétben  álló,  kegyetlen, embertelen  és  megalázó büntetés kiszabására  kerülhet  sor, vagy  amelynek  kiszabásával  a jogalkalmazó  az  alkotmányos arányosság keretei köréből történő kilépésre kényszerül. A    vizsgált   szabályozás   érintetlenül   hagyja   azt   a büntetéskiszabási  elvet, amely szerint  az  adott  tényállás körébe és azonos büntetési tételkeret határai közé eső minden egyes cselekményt a tényleges súlya szerint kell értékelni. A súly  szerinti  differenciálásban  pedig  a  bíróság  számára továbbra  is  a  folyamatosan  nagy  számban  meglévő   eseti döntésekben visszatükröződő ítélkezési gyakorlat az irányadó. A  büntetés  enyhítésének  lehetősége  (87.  §),  a  büntetés végrehajtásának   felfüggesztése  (89.   §),   a   feltételes szabadságra    vonatkozó,   már   a   büntetés   kiszabásával egyidejűleg alkalmazandó rendelkezés [47. § (3) bekezdés]  és a  végrehajtási fokozatban való eltérés lehetősége [45. § (2) bekezdés],   a   főbüntetés  helyett  önállóan   alkalmazandó mellékbüntetés kiszabásának széles körben meglévő  lehetősége (88.  §)  a  bíróság számára olyan mozgásteret  biztosítanak, amelyben  megfelelő lehetőségek állnak rendelkezésére  ahhoz, hogy  a  büntetés kiszabásakor a cselekmények  súlyának  szem előtt  tartása  mellett  megfelelően  értékelhesse  az  egyes esetekben   előforduló  bűnösségi  körülményeket,   és   több elkövető  több cselekménye esetén érvényesíthesse  az  ítélet belső arányosságának követelményrendszerét is. Nem  hagyható figyelmen kívül az sem, hogy noha a  törvény  a különös  és többszörös visszaesőkkel szemben (97. §), továbbá halmazati   büntetés  kiszabása  (85.  §)  esetén  eredendően súlyosabb  büntetés kiszabását teszi lehetővé,  a  kiszabható büntetés maximalizálásával maga állít tételes jogi korlátokat a   jogalkalmazó  elé,  amelyeket  nyilvánvalóan  a  büntetés középmértékének  alkalmazásával sem  léphet  túl.  Ellentétes irányultságú,  ámde hasonló törvényi korlátozás  áll  fenn  a kiszabható   büntetés  mértéke  tekintetében  a  tárgyalásról történő  lemondás  esetkörében (87/C. §), ahol  a  törvényben meghatározott    generális   maximumot   jelentő    büntetési tételekből  már  önmagában  az következik,  hogy  a  büntetés mértékének  megállapításakor a speciális minimum  és  maximum szerinti középmérték valójában közömbössé válik. Mindezen, a büntetés kiszabására vonatkozó általános érvényű, de  alkalmazásuk körét tekintve a bíróság részéről önmagukban is  mérlegelést  igénylő szabályokat tovább tágítják  a  Btk. azon   rendelkezései,   amelyek  a   bűnelkövetők   speciális csoportjaival szemben biztosítanak újabb eltérő lehetőségeket az  ítélet  meghozatala során. Így, a fiatalkorúak  esetén  a Btk.  108.  §  (2) bekezdése alapján a bíróság alapvetően  az intézkedések  alkalmazását  köteles  előnyben  részesíteni  a büntetés  kiszabása  helyett,  továbbá  a  határozott   idejű szabadságvesztés  alsó és felső határa  is  törvény  erejénél fogva  jelentősen  alatta marad a felnőtt korú  elkövetőkének (110.  §).  A  katonákkal szemben viszont  a  Btk.  130.  §-a büntetési  tételkerettől függetlenül komoly mértékben  bővíti az önállóan, főbüntetés helyett alkalmazható mellékbüntetések alkalmazásának lehetőségét. A  Btk. hivatkozott rendelkezései azt támasztják alá, hogy  a büntetés  kiszabása  körében a Btk. 83.  §  (2)  bekezdésének bevezetése után is “alapintézmény” maradt a bírói mérlegelés. A   támadott   törvényi  rendelkezés  ebben   a   folyamatban legfeljebb  igazodási pontot jelent és  semmiképp  nem  válik “vezérelvvé”.   A  büntetés  mértékének  megállapításakor   a vitatott  szabály a büntetés kiszabásával összefüggő  további rendelkezésekkel  együtt, csak a büntetés  alkotmányosan  sem vitatható  céljára vonatkozó Btk. 37. §-ával  és  a  büntetés kiszabásának   a   83.   §  (1)  bekezdésében   meghatározott kritériumaival   összhangban   alkalmazható.   Az    összhang megteremtése,  a  konkrét ügyben szóba jöhető,  a  törvényben meghatározott  büntetés kiszabási szabályok és az  ítélkezési gyakorlat  által kialakított további elvek összemérése  pedig csakis a bíróság feladata lehet. A    törvény    hivatkozott   rendelkezéseiből   egyértelműen megállapítható  tehát,  hogy a mérlegelés  eredményeképpen  a bíróság  széles körben jogosult és adott esetben  köteles  is eltérni  a  támadott rendelkezés szerint számított  büntetési középmértéktől.  Az  eltérés pusztán  azzal  a  jár,  hogy  a büntetőeljárásról  szóló 1973. évi  I.  törvény  163.  §  (4) bekezdése   alapján   a  bíróságra  egyébként   is   irányadó indokolási kötelezettség kiterjed ennek indokaira is. 2.1.   Az   Alkotmánybíróság  számos  korábbi  határozatában, többféle megközelítésből foglalkozott már az Alkotmány 50.  § (3)  bekezdésében  rögzített bírói  függetlenség  alkotmányos alapelvével, illetve annak garanciális tartalmával. A  19/1999.  (VI.  25.) AB határozatában – összegezve  eddigi gyakorlatát – az Alkotmánybíróság elvi éllel állapította meg, hogy   “a   bírói  hatalom,  amelyhez  a  bírói  függetlenség kapcsolódik  döntően  az ítélkezésben  ölt  testet.  A  bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további  státusbeli és   szervezeti   garanciák  is  a   független   ítélkezéshez szükségesek.  A  bírónak  mindenkitől  –  más  bírótól  is  – függetlennek  kell  lennie, függetlenségét garanciáknak  kell biztosítani  minden  befolyásolás ellen, származzék  akár  az külső   hatalmi   jogkör  gyakorlásától,  akár   a   bírósági szervezeten   belülről.   Az  Alkotmánybíróság   állandó   és következetes  álláspontja, hogy az Alkotmány 50.  §-ának  (3) bekezdése  alapján  a minden külső befolyásolástól  független bírói  ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és  lényegében abszolút  alkotmányos védelem alatt áll.  [Így  53/1991.  (X. 31.) AB határozat, ABH 1991, 266, 267; 38/1993. (VI. 11.)  AB határozat,  ABH  1993,  256,  261;  17/1994.  (III.  29.)  AB határozat,  ABH 1994. 84, 86; 45/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH  1994, 254, 256; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769]. Ez   azonban  természetesen  nem  jelenti  a  bírói   hatalom korlátlanságát.   Maga  az  Alkotmány   fogalmazza   meg   az ítélkezési tevékenység törvényi alávetettségét, mint a  bírói függetlenség  alkotmányos  korlátját.  A  bírói  függetlenség egyedi  aspektusában  tehát a bíró szervezeti  és  státusbeli szabadságának garanciáját jelenti, annak érdekében,  hogy  az egyedi   ügyekben  a  jogviták  eldöntése  és  a  jogsérelmek orvoslása  tárgyában hozott kötelező erejű  és  végrehajtható döntését  mindenféle befolyásolástól mentesen,  a  törvények, illetve  általában a jogszabályok alapján, belső meggyőződése szerint  hozza  meg.” [19/1999. (VI. 25.) AB  határozat,  ABH 1999, 150, 153.] A bírák függetlensége és törvényi alávetettsége a jogrendszer kiszámíthatóságát,  a  jogbiztonság  elvét  szolgáló  egymást erősítő  alkotmányi követelmények. Az 54/2001. (XI.  29.)  AB határozatában  a  bírói függetlenség biztosítékait  vizsgálva utalt  arra  az  Alkotmánybíróság, hogy ezen alkotmányos  elv biztosítása  is  csak  a  törvények  uralma  által   védetten valósulhat meg. “A bírói függetlenség és önállóság  törvények által       körülbástyázott      intézményes      biztosítása megkérdőjelezhetetlen érték az emberi és  állampolgári  jogok valamint   a   jogállamiság  érvényesülésének  egyik   fontos biztosítéka.   Az   Alkotmány,  a  Bsz.,  továbbá   a   bírák jogállásáról  és  javadalmazásáról  szóló  1997.  évi  LXVII. törvény  egymást  lefedve,  a kapcsolódási  pontokon  egymást kiegészítve építi fel azt a hármas védelmi rendszert, amely a bírói   hatalom   szuverenitásának   korlátozását   kizárja.” [54/2001.  (XI.  29.) AB határozat, ABK 2001, november,  593, 600.] A  jogalkalmazó szervek törvényi alávetettségének kérdését  a jogbiztonság  kontextusában az Alkotmánybíróság  –  különböző szempontokból  – ugyancsak több ízben vizsgálta.  Döntéseiben következetesen hangsúlyozta, hogy a jogállamiság  meghatározó eleme   a   jogbiztonság  megléte,  a  jogrendszer  egészének kiszámíthatósága szempontjából pedig a jogalkalmazók törvényi alávetettségének    stabilizáló    szerepe     van.     Ezzel összefüggésben    rámutatott    az    Alkotmánybíróság:    “A jogállamiság    egyik   alapvető   követelménye,    hogy    a közhatalommal  rendelkező szervek a jog  által  meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben,  a  jog  által  a polgárok számára  megismerhető  és kiszámítható  módon szabályozott korlátok  között  fejtik  ki tevékenységüket.” [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH  1991, 454,  456.; 2099/E/1991. AB határozat, ABH, 1992, 550,  552.; 4/1999.  (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 52, 61.;  6/1999. (IV. 21.) AB határozat, ABH 1999, 90, 94.; 47/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABK 2001. november, 540, 547.] A  jogalkalmazói  feladatot  ellátó  bíróság  tevékenységének közhatalmi jellegét az Alkotmánybíróság az 52/1996. (XI. 14.) AB    határozatban    tisztázta.    Kifejtette,    hogy    az igazságszolgáltatás  a  törvényhozó és végrehajtó  hatalomtól markánsan   elkülönült  “bírói  hatalomhoz   kapcsolódó,   az eljárási  törvényben  szabályozott  közhatalmi  tevékenység.” [52/1996.  (XI.  14.) AB határozat, ABH 1996,  159,  161.]  A közhatalmi  tevékenység ellátása során a bíróság törvény  alá rendeltsége nem lehet kérdéses. Az  Alkotmány  50. § (3) bekezdéséből az következik,  hogy  a törvényeknek  való  alárendeltség az  ítélkezési  tevékenység függetlenségének egyetlen elismert és lehetséges  alkotmányos korlátja,  amely  éppen  úgy  hivatott  minden  nemű   önkény lehetőségének  kizárására, mint a jogbiztonság  szolgálatára. Erre   mutatott  rá  az  Alkotmánybíróság  a  bírói   hatalom semlegességének tartalmi vizsgálata során. A  “bírói  hatalom sajátossága az, hogy a másik két ‘politikai’ jellegű  hatalmi ággal   szemben   állandó  és  semleges  [...].   A   bíróság függetlensége  az  ítélkezés  függetlenségét  tekintve  abban rejlik,  hogy  a  bíróságok a ‘politikai’ törvényeket  és  az igazgatási normákat is önállóan értelmezik. [...]  A  ‘jogot’ végülis  a  bíróságok saját értelmezésük  szerint  állapítják meg.  [...] A csak törvényeknek való alávetettség  nemcsak  a másik   két   hatalmi  ág  befolyását  zárja  ki   tehát   az ítélkezésre,  hanem – az Alkotmány határai  és  követelményei között   maradó  –  független,  folyamatos  és  rendszerképző törvényértelmezés  és  jogalkalmazás révén  is  biztosítja  a bírói függetlenséget.” [38/1993. (VI. 11.) AB határozat,  ABH 1993, 256, 261, 262.] Ez  utóbbi  megállapítással összefüggésben a törvénynek  való alávetettség    korlátait   és    határait    vizsgálta    az Alkotmánybíróság a 12/2001. (V. 14.) AB határozatában.  Ennek során  kiemelte,  hogy  sem  a jogbiztonságot,  sem  a  bírói függetlenséget  nem sérti törvényi felhatalmazás  alapján  az egységes  ítélkezési  gyakorlatnak  a  törvények  értelmezése útján történő alakítása a bíróság szervezeti rendszerén belül (jogegységi határozatok, elvi bírósági határozatok). Mi több, a törvények alkalmazásának összehangolt biztosítása az egyedi ügyekben  éppen  a jogbiztonság érvényre juttatása  érdekében kifejezetten  kívánatos,  a  jogegységet  pedig  a   bírósági szervezeten belül az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján  a Legfelsőbb  Bíróságnak  kötelessége biztosítani.  A  törvényi felhatalmazáson   alapuló   és  a  jogszabályokkal   tartalmi vsszhangban    álló    egységes   jogalkalmazási    gyakorlat kialakítása  érdekében végzett törvényértelmezés  éppúgy  nem oldja  fel  azonban a törvényeknek való alávetettséget,  mint ahogyan  nem idézi elő az ítélkezés függetlenségének sérelmét sem.  (részletesen: 12/2001. (V. 14.) AB határozat, ABK 2001, május, 219-225.) Az   Alkotmány  50.  §  (3)  bekezdéséből  önmagában  is   az következik,  hogy  a  bíró ítélkezési  tevékenysége  során  a legszigorúbb  értelemben  az  alkotmányos  rendnek  megfelelő eljárásban  és  tartalommal született  törvényekhez  kötötten köteles  eljárni. A törvényi alárendeltséget a függetlenségre hivatkozással   egyetlen  ügyben  sem  lehet  megkerülni.   A törvények  kötelező  és  azonnali  alkalmazásától  a  bíró  a konkrét  ügyben  csak  akkor térhet el,  ha  az  alkalmazandó jogszabály  és  az  Alkotmány összhangjának hiányát  észleli. Ebben  az  esetben sem jogosult azonban a norma  mellőzésére, hanem  az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.  törvény 38.   §-a   alapján  utólagos  normakontroll   keretében   az Alkotmánybíróság      eljárását      kezdeményezheti.      Az Alkotmánybíróság  döntése  viszont  a  későbbiekben  a   bíró számára   akkor   is   kötelező,  ha  az  alkotmányellenesség megállapítására  nem  került sor, tehát  az  általa  vitatott norma eredeti tartalommal érvényben marad. A  bírói függetlenség egyetlen alkotmányos korlátja,  azaz  a bírák   törvényi   alávetettsége   a   jogalkotóra   azt    a kötelezettséget  hárítja,  hogy az  a  törvényeket  –  így  a büntetési  rendszerre és a büntetéskiszabás elveire vonatkozó szabályokat  is – az Alkotmány rendelkezéseinek  megfelelően, alkotmányos  keretek  között alkossa  meg.  Amennyiben  ez  a követelmény nem sérül, a bírák e törvények szerint  kötelesek eljárni, törvényi alárendeltségük érvényesül. 2.2.    A    támadott   rendelkezéssel   összefüggésben    az Alkotmánybíróság   jelen  határozatának  III/1.4.   pontjában kifejtette,  hogy  az  nem  sérti az  alkotmányos  büntetőjog alapelveit és követelményeit. A Btk.-ban általános érvénnyel, minden  ügyre egyformán irányadó módon megállapított  szabály nem  tekinthető  továbbá a bírói hatalom fő  megnyilvánulását jelentő ítélkezési tevékenységbe történő olyan egyedi,  külső beavatkozásnak  sem, amely egyes ügyeket vagy  az  ügyek  egy csoportját  indokolatlanul  elvonja  az  egységesen  irányadó büntetéskiszabási rendelkezések hatálya alól. Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  Btk. 83. § (2) bekezdése nem sérti az Alkotmány 50. §  (3) bekezdésében rögzített bírói függetlenség elvét.  A  támadott rendelkezés sem általában, sem egyedi ügyekben nem vonja el a bíróságtól  a  büntetés  kiszabásával összefüggő  mérlegelési jogot,  mert  nem  élvez  prioritást a  Btk.-nak  a  büntetés kiszabására  vonatkozó egyéb rendelkezéseihez  képest,  ennél fogva  a  bíróságnak kellő mozgásteret hagy  ahhoz,  hogy  az ügyekben    feltárt    bűnösségi   körülményeket    súlyuknak megfelelően   tudja   értékelni.   Ezért   az   indítványokat elutasította. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a támadott jogszabályi rendelkezés és az Alkotmány 50. § (1)  bekezdése, az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, valamint az Alkotmány 70/A. §-a között értékelhető összefüggés nincsen. A   Btk.  83.  §  (2)  bekezdése  tartalmilag  nem  érinti  a bíróságoknak    az   Alkotmány   50.   §   (1)   bekezdésében meghatározott  alkotmányos  kötelezettségeit  és  feladatait, köztük a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetésére irányuló általános érvényű kötelezettségét sem. A  vitatott  jogszabály és az Alkotmány 57. §  (1)  bekezdése által   garantált  bírósághoz  való  jog  és  bíróság  előtti egyenlőség   elve  között  hasonlóképpen  nem  mutatható   ki tartalmi összefüggés. A  támadott  rendelkezésben nem ismerhetők fel  olyan  elemek sem,  amelyek az Alkotmány 70/A. §-ában tilalmazott hátrányos megkülönböztetésre  utalnának, vagy amelyek  a  jogegyenlőség kérdését távolról is érintenék. Az indítványnak a szabályozás belső ellentmondásait állító és ezt  kifogásoló része vonatkozásában az Alkotmánybíróság arra a  következetes gyakorlatra utal, amelyet először a  35/1991. (VI.   20.)  AB  határozatban  fejtett  ki  elvi  éllel.   Az indítványban támadott törvényi rendelkezés és a  Btk.  40.  § (2)  és  45.  §  (2)  bekezdései  –  értelmezéstől  függő   – ellentétes  tartalma  önmagában,  anyagi  alkotmányellenesség hiányában     nem     vezethet     az     alkotmányellenesség megállapításához.  “Az  ilyen rendelkezés  alkotmányellenessé csak   akkor  válik,  ha  az  egyben  az  Alkotmány  valamely rendelkezésének  a  sérelmével is együtt jár,  vagyis  ha  az ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet,  tehát például ha a rendelkezések valamelyike meg  nem engedett  diszkriminációt,  egyéb  alkotmányellenes   helyzet megteremtését,   vagy   alkotmányos   alapjog    korlátozását eredményezi.”  [35/1991. (VI. 20.) AB  határozat,  ABH  1991, 175,   176.]  Tekintettel  arra,  hogy  ez  utóbbi  nem  volt megállapítható,  az  Alkotmánybíróság az indítványt  ebben  a részében is elutasította. 2.3.  Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben  való közzétételét    a    benne   foglalt   elvi    álláspontjának jelentőségére figyelemmel rendelte el.                       Dr. Németh János                  az Alkotmánybíróság elnöke                                  Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád    alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró                                  Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva    alkotmánybíró                             alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	13/2002. (III. 20.)
Date of the decision: .	03/18/2002
.
.