A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló
indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi
IV. törvény 83. § (2) bekezdése alkotmányellenességének
utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló
indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénynek (a
továbbiakban: Btk.) a büntető jogszabályok módosításáról
szóló 1998. évi LXXXVII. törvény 18. §-ával megállapított 83.
§ (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és
visszamenőleges hatályú megsemmisítése végett. Az
indítványokat az Alkotmánybíróság egyesítette és egy
eljárásban bírálta el.
Az egyik indítványozónak – az indítványból kikövetkeztethető
– álláspontja szerint a Btk. 83. § (2) bekezdésében
rögzített, a határozott ideig tartó szabadságvesztés
kiszabása esetén a büntetési tétel középmértékének irányadó
voltára vonatkozó szabály az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében
megfogalmazott bírói függetlenség elvébe ütközik. Véleménye
szerint a támadott rendelkezés ellentétes továbbá az
Alkotmánynak a bíróságok feladatait meghatározó 50. § (1)
bekezdésével és a Btk. 40. § (2), és 45. § (2) bekezdéseivel
is.
Megítélése szerint, mivel a Btk. az egyes bűncselekményi
törvényi tényállásokhoz kapcsolódóan meghatározza a
kiszabható büntetési nemeket, illetve a büntetési tétel alsó
és felső határát, a büntetéskiszabás elveinek meghatározása,
illetőleg az, hogy a határozott ideig tartó szabadságvesztés
kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó,
korlátozza a bírót szabad mérlegelési jogának gyakorlásában,
így sérti a bírói függetlenséget.
A másik indítványozó álláspontja szerint a támadott
jogszabály azért sérti az Alkotmány 50. § (3) bekezdésével
védett bírói függetlenség elvét, mert “akadályozza, beszűkíti
a bírói mérlegelés határait”, s ez “ember ellenes” politikai
beavatkozást jelent a bírói hatáskörbe. Ugyanezen okból a
vitatott rendelkezés ellentétben áll az Alkotmány 57. §-ában
garantált törvény előtti egyenlőség és a független, pártatlan
bírósághoz való jog elvével, valamint ütközik az Alkotmány
70/A. §-a szerinti diszkrimináció tilalmának elvével is.
2. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte az
igazságügy-miniszter véleményét is.
II.
Az indítvánnyal összefüggésben az Alkotmánybíróság a
következő jogszabályi rendelkezéseket vizsgálta:
1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései:
“50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és
biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és
törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.
[...]
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak
alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai
tevékenységet nem folytathatnak.”
“57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
a törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”
“70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen
hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
2. A Btk.-nak az indítvánnyal összefüggésben vizsgált
rendelkezései:
“37. § A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a
törvényben meghatározott joghátrány. A büntetés célja a
társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az
elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.”
“40. § (2) A határozott ideig tartó szabadságvesztés
legrövidebb tartama két hónap, leghosszabb tartama tizenöt
év; halmazati vagy összbüntetés esetén húsz év.”
“45. § (1) Ha a bíróság szabadságvesztést alkalmaz,
fegyházat, börtönt vagy fogházat szab ki.
(2) A büntetés kiszabásánál irányadó körülményekre (83. §) –
különösen az elkövető személyiségére és a bűncselekmény
indítékára – tekintettel a törvényben előírtnál eggyel
szigorúbb vagy enyhébb végrehajtási fokozat határozható meg.”
“47. § (1) A bíróság a határozott ideig tartó
szabadságvesztésre ítéltet feltételes szabadságra bocsátja,
ha – különösen a büntetés végrehajtása alatt tanúsított
kifogástalan magatartására és arra a készségére tekintettel,
hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni – alaposan
feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás
nélkül is elérhető.
[...]
(3) Három évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása
esetén – különös méltánylást érdemlő esetben – a bíróság
ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetése
fele részének letöltése után feltételes szabadságra
bocsátható.”
“83. § (1) A büntetést – céljának (37. §) szem előtt
tartásával – a törvényben meghatározott keretek között úgy
kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető
társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az
egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez.
(2) Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a
büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmértéket akként
kell megállapítani, hogy a büntetési tétel alsó határához a
felső és az alsó határ közötti különbözet felét kell
hozzáadni.
(3) Ha e törvény a büntetés kiszabása esetén az e törvény
Különös Részében meghatározott büntetési tételek emelését
írja elő, a (2) bekezdésben meghatározott számítást a
felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni.
(4) Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés
mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetőleg a feltételes
szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül
hagyásával állapítja meg.”
“85. § (1) Bűnhalmazat (12. §) esetén egy büntetést kell
kiszabni.
(2) A főbüntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények
büntetési tételei közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével
kell kiszabni.
(3) Ha a törvény a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül
legalább kettőre határozott ideig tartó szabadságvesztést
rendel, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa
a felével emelkedik, de az nem érheti el az egyes
bűncselekményekre megállapított büntetési tételek felső
határának együttes tartamát.”
“87. § (1) A büntetési tételnél enyhébb főbüntetés szabható
ki, ha annak legkisebb mértéke a 83. § rendelkezéseire
figyelemmel túl szigorú.
(2) Az (1) bekezdés alapján, ha a bűncselekmény büntetési
tétele
a) tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett
legkevesebb hét évi és hat hónapi szabadságvesztést,
b) öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett
legkevesebb három évi és hat hónapi szabadságvesztést,
c) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett
legkevesebb három évi szabadságvesztést,
d) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett
legkevesebb egy évi és hat hónapi szabadságvesztést,
e) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett
legkevesebb hat hónapi szabadságvesztést,
f) egy évig, két évig, három évig vagy öt évig terjedő
szabadságvesztés, ehelyett közérdekű munkát vagy
pénzbüntetést lehet kiszabni.
(3) Kísérlet és bűnsegély esetében, ha a (2) bekezdés a)-e)
pontjai alapján kiszabható büntetés is túl szigorú, a
büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján kell
kiszabni.
(4) Ha a törvény korlátlan enyhítést enged, bármely büntetési
nem legkisebb mértéke is kiszabható.
(5) Bűnhalmazat esetén a büntetés a (2) bekezdés alapján csak
különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető.”
“87/C. § A tárgyalásról lemondás (Be. XXV. Fejezet) esetén a
szabadságvesztés mértéke
a) az öt évet meghaladó, de nyolc évnél nem súlyosabb
szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a három
évet,
b) a három évet meghaladó, de öt évnél nem súlyosabb
szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a két
évet,
c) a három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő
bűncselekmény miatt a hat hónapot
nem haladhatja meg.”
“88. § Mellékbüntetés főbüntetés helyett önálló büntetésként
akkor alkalmazható, ha a bűncselekmény büntetési tétele
háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb, és a büntetés
célja így is elérhető. Önálló büntetésként csak egy
mellékbüntetést lehet kiszabni.”
“89. § (1) Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy a
pénzbüntetés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha –
különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel –
alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása
nélkül is elérhető.
(2) Különös méltánylást érdemlő esetben az egy évnél
hosszabb, de a két évet meg nem haladó szabadságvesztés
végrehajtása is felfüggeszthető.
(3) A pénzbüntetés próbaideje egy év; a vétség miatt
kiszabott szabadságvesztés egy évtől három évig, a bűntett
miatt kiszabott szabadságvesztés két évtől öt évig terjedő
próbaidőre függeszthető fel. A próbaidőt években kell
meghatározni, és az a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb
nem lehet.
(4) Ha az elkövetőt többször ítélik azonos nemű, próbaidőre
felfüggesztett büntetésre, és még egyik büntetés próbaideje
sem telt el, az előző büntetés próbaideje az utóbbi büntetés
próbaidejének leteltéig meghosszabbodik.
(5) Ha az elkövetőn olyan szabadságvesztést hajtanak végre,
amely miatt a felfüggesztett büntetés végrehajtását nem lehet
elrendelni, a próbaidő a szabadságvesztés tartamával
meghosszabbodik.
(6) A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével
egyidejűleg az elkövető pártfogó felügyelet alá helyezhető.
Ha az elkövető visszaeső, pártfogó felügyelet alatt áll.”
“97. § (1) A különös és a többszörös visszaesővel szemben –
amennyiben a törvény másként nem rendelkezik – az újabb
bűncselekmény büntetési tételének felső határa
szabadságvesztés esetén a felével emelkedik, de nem
haladhatja meg a tizenöt évet. Halmazati büntetés esetén a
85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról
lemondás esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt kell a
felével emelni.
(2) A büntetés a 87. § (2) bekezdése alapján csak különös
méltánylást érdemlő esetben enyhíthető.
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott súlyosabb
jogkövetkezmények nem alkalmazhatók, ha e törvény Különös
Része a különös visszaesőként történő elkövetést a
bűncselekmény súlyosabban minősülő eseteként rendeli
büntetni.”
“138/B. § E törvény alkalmazásában különös méltánylást
érdemlő eset, ha a bűncselekményre, annak következményére,
elkövetésének összes körülményére, így különösen
a) a bűncselekmény által elérni kívánt célra, az elkövetés
módjára, a kísérleti szakra, a felhasznált vagy kilátásba
helyezett eszközökre, a sértett felróható közrehatására, a
cselekménnyel okozott kár megtérítésére,
b) az elkövető személyiségére, a bűnösségének fokára,
büntetlen előéletére, büntetés elviselését megnehezítő
állapotára, méltányolható indítékára, az elkövetőnek fel nem
róható időmúlásra, az elkövető által a köz javára
ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenységre vagy
szolgáltatásra figyelemmel alaposan feltehető, hogy a
büntetés célja
1. a 47. § (3) bekezdése esetében további szabadságelvonás
nélkül,
2. a 72. § (2) bekezdése esetében a büntetés kiszabásának
próbaidőre történő elhalasztásával,
3. a 87. § (5) bekezdése, a 87/A. § és a 97. § (2) bekezdése
esetében a büntetési tételnél enyhébb főbüntetés
kiszabásával,
4. a 89. § (2) bekezdése esetében a szabadságvesztés
végrehajtásának felfüggesztésével,
5. e törvény Különös Részében meghatározott esetekben a
büntetés mellőzésével
is elérhető.”
III.
Az indítványok megalapozatlanok.
1.1. Az Alkotmánybíróság a büntetőjogi szankció alkotmányos
értelemben vett tartalmát és rendeltetését a 30/1992. (V.
26.) AB határozatában fogalmazta meg. “A büntetőjog a jogi
felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi
rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve
legye. A büntetőjogi szankció, a büntetés szerepe és
rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása
akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek.”
[30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 176.]
Rámutatott arra is, hogy a büntetőjogi eszközrendszer,
jelesül a büntetőjogi jogkövetkezmény az emberi jogokat,
szabadságjogokat szükségképpen, rendeltetésénél fogva
korlátozza.
Büntetőjogi tárgyú határozataiban az Alkotmánybíróság minden
esetben kiemelte azt is, hogy a büntetőjogi szankcióval
fenyegetett magatartások meghatározása során a törvényhozó
nem járhat el önkényesen, adott magatartás büntetendővé
nyilvánításának ki kell állnia a szükségesség-arányosság
tesztjét. A büntetőjogi diszpozíciók megalkotása kapcsán a
jogalkotóval szemben követelmény továbbá a normavilágosság és
az önkényes jogértelmezés lehetőségének kizárása. Ugyanezen
alkotmányossági követelményeket az Alkotmánybíróság a
büntetőjogi szankció vonatkozásában is érvényesnek tekinti.
[részletesen: pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,
167, 176.; 58/1997. (XI. 5.) AB határozat, ABH 1997, 348,
352.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117, 130,
131.; 47/2000. (XII. 14.) AB határozat, ABH 2000, 377, 380.;
13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABK 2001. május 226, 238.]
A büntetés kiszabásnak a büntető törvényben meghatározott
szabályai minden esetben egy adott büntetőpolitika normatív
megtestesülését jelentik. A Btk.-nak a büntetés kiszabásával
összefüggő egyes szabályait és elveit az Alkotmánybíróság
mindezidáig kizárólag a különös és többszörös visszaesőkre
vonatkozó rendelkezések tekintetében vizsgálta. Határozatában
elvi éllel szögezte le: “Az Alkotmánybíróságnak nincs
jogosítványa a büntetőpolitika által megfogalmazott
szükségletek, követelmények és célok helyességéről és
indokairól, így különösen azok célszerűségéről és
hatékonyságáról határozattal dönteni. Az Alkotmánybíróság
csak a normában testet öltött politikai döntés
alkotmányosságáról vagy alkotmányellenességéről határozhat.
Ezt viszont olyan alkotmányossági vizsgálat keretében
cselekszi, amelynek során figyelemmel van nemcsak az
alaptörvény textusára, hanem annak normatív és intézményes
összefüggéseire, és ugyanígy tekintettel van a Btk.
rendelkezéseire és intézményeinek koherenciájára. Az
Alkotmánybíróságnak tehát arra van jogosítványa, hogy a
büntetőpolitika alkotmányos korlátait állapítsa meg, de ne a
politika tartalmáról döntsön, ennek során pedig különös
tekintettel legyen az alapjogok védelmének alkotmányos
büntetőjogi garanciáira.” (1214/B/1990. AB határozat, ABH
1995, 571, 573, 574.) Ezen álláspontját az Alkotmánybíróság
jelen ügyben is irányadónak tekinti.
1.2. A hatályos Btk. büntetési rendszere dualista alapon álló
(büntetéseket és intézkedéseket is ismerő) relatíve
határozott rendszer, amely lehetővé teszi az alternatív
szankciók alkalmazását is. Ebben a büntetési rendszerben a
szankció meghatározásának joga megoszlik a jogalkotó és a
jogalkalmazó között. A törvényhozó megállapítja az egyes
bűncselekményekhez kapcsolódó számba jöhető büntetési nemeket
és intézkedés fajtákat, rögzíti a büntetési tételkereteket (a
büntetési tétel alsó és felső határát), valamint a büntetés
kiszabásával összefüggő egyes körülményeket és elveket. A
bíróságnak az egyedi ügyekben a büntetés mértékének
megállapítása során ezek között van szabad mozgástere.
A Btk. rendszerében a törvényhozó az általános részben
állapítja meg az egyes büntetési nemekre és intézkedésekre
vonatkozó fő szabályokat, az azokban rejlő joghátrány
jellegét, azok generális minimumait és maximumait, s részben
az alkalmazhatóságuk körét és feltételeit is. Ugyanitt kerül
sor a büntetés kiszabása során figyelembe veendő, a
bűncselekményhez vagy az elkövető személyéhez tapadó
büntetőjogilag releváns egyes körülmények körülírására. A
törvény különös részében az egyes különös részi törvényi
tényállásokhoz kapcsolódóan a bűncselekmények súlya szerint
határozza meg a jogalkotó az alkalmazható – esetleg
vagylagosan választható – büntetési nemet, valamint az adott
tényálláshoz tapadó speciális szabadságvesztési minimumot és
maximumot. A szabadságvesztésen kívül ugyanis, az összes
többi fő- és mellékbüntetésnek, illetve intézkedésnek eleve
csak generális minimuma és maximuma van, amelyet az általános
rész tartalmaz.
Erre figyelemmel állapította meg az Alkotmánybíróság a már
idézett határozatában, hogy a “büntetési keretek
meghatározásában a Btk. büntetési rendszerének szerves részét
képezik az általános rész büntetésekre vonatkozó szabályai,
továbbá a büntetéskiszabás normatív szabályai. [...]
Az egyes bűncselekmények természetéhez és súlyához igazodó
büntetési rendszer és a büntetéskiszabás normatív előírásai
együttesen szolgálják a jogállami legális büntetés
funkcióját: a szankcióval történő arányos és megérdemelt
viszonzást.” (1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995, 571, 576,
577.)
A konkrét ügyekben a Btk. által a fentebb ismertetett rendben
meghatározott elvi kereteken belül mérlegelve választja meg a
bíróság a büntetés, intézkedés nemét és szabja ki annak
konkrét mértékét. A büntetési nem megválasztása és konkrét
mértékének megállapítása során azonban a bíróság a Btk. 83. §
(1) bekezdésében meghatározott kötelezettségénél fogva teljes
terjedelmükben figyelembe veszi a büntetés kiszabásra
vonatkozó általános részi rendelkezéseket és az ítélkezési
gyakorlat által kialakított szabályokat is.
A támadott rendelkezéssel szoros összefüggésben álló, –
rendszertanilag azt megelőző – a Btk. 83. § (1) bekezdésében
foglalt rendelkezés ugyanis a büntetés kiszabására vonatkozó
olyan normatív szabályt tartalmaz, amely a számba jöhető
valamennyi büntetés és intézkedés alkalmazásával
összefüggésben általánosságban teremt lehetőséget a
bíróságnak a büntetés egyéniesítésére, mi több, kötelességévé
is teszi az individualizációt. Ennek során áll módjában a
bíróságnak azon körülmények figyelembe vétele, melyek nem
általánosan jellemzik valamennyi, az adott ügyben elbírált
típusú bűncselekményt, és nem tapadnak általánosságban az
elkövetők személyéhez. A bírói egyéniesítés keretében kell
dönteni arról is, hogy fennállnak-e a Btk.-ban előzetesen
rögzített azon körülmények, amelyek felhatalmazást adnak a
bíróságnak a speciális törvényi minimum és maximum áttörésére
(pl. enyhítő rendelkezések, halmazati büntetés kiszabása),
vagy amelyek meghatározott esetekben egyes szankciók előnyben
részesítésére kötelezik (pl. fiatalkorúak esetén intézkedések
alkalmazása a Btk. 108. §-a alapján, speciális katonai
mellékbüntetések alkalmazása akár főbüntetés helyett is a
Btk. 130. - 134. §-ai szerint).
1.3. A Btk. 83. § (2) bekezdése a büntetőjogi
szankciórendszer egyetlen elemére, a szabadságvesztésre – és
ezen belül is kizárólag a határozott ideig tartó
szabadságvesztésre – vonatkozik, s kizárólag ezen büntetési
nem konkrét mértékének megállapításához ír elő a jogalkalmazó
számára kötelező jelleggel egy figyelembe veendő szempontot.
Ebből már önmagában is az következik, hogy a támadott
rendelkezés nem érinti az általános büntetéskiszabási
elveket, és nem zárja ki azt, hogy a bíróság az irányadó
általános és az egyedi ügyben felderített különös
körülményeket a törvénynek és a bírói gyakorlatnak
megfelelően, belátása szerint értékelje.
A jogalkotó a vitatott rendelkezésben (és másutt sem) határoz
meg sorrendet, illetve értékelési szempontokat a büntetés
kiszabása során figyelembe vehető szabályok tekintetében. A
büntetési tétel középmértékéből történő kiindulást előíró
szabály változatlanul hagyja azt az elvet, hogy az egyedi
ügyben kizárólag a bíróság jogosult annak mérlegelésére:
milyen büntetési nem és ezen belül milyen mértékű büntetés
áll arányban az adott bűncselekmény súlyával, az elkövető
társadalomra veszélyességével, a bűnösség fokával és a
büntetés kiszabása során figyelembe veendő bűnösségi
körülményekkel. Amennyiben a törvény a konkrét
bűncselekményre szabadságelvonással nem járó büntetés vagy
intézkedés alkalmazását rendeli, a bírónak szabadságvesztés
büntetés kiszabására vonatkozó kötelezettsége nincsen, ha
pedig vagylagosan alkalmazható büntetést tesz lehetővé, a
büntetési nem megválasztására irányuló mérlegelési szabadsága
töretlen.
A támadott rendelkezés nem jelent továbbá olyan
kötelezettséget sem a bíróságra nézve, hogy a határozott
ideig tartó szabadságvesztés alkalmazása során kizárólag az
adott bűncselekményre megállapított büntetési tételkeret
alapján a Btk. 83. § (2) bekezdés második mondata szerint
számított mértékű büntetés (középmérték) lenne a vádlottra
kiszabható. A vitatott szabály ez esetben is csak a
büntetéskiszabási tevékenység kiinduló szempontjaként írja
elő a középmértékhez történő viszonyítást, tehát pusztán
orientáló jellegű szabály, melyet a törvény további
rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni.
Ezzel összefüggésben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a
Btk. számos más rendelkezése maga teszi lehetővé a bíróság
számára a szabadságvesztés kiszabása esetén is a
középmértéktől felfelé vagy lefelé történő elmozdulást. A
felfelé való eltérést biztosítják a különös és a többszörös
visszaesőkre vonatkozó rendelkezések, melyek értelmében az
újabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa
szabadságvesztés esetén a felével emelkedik (Btk. 97. §). A
lefelé történő eltérést támogatják pl. a büntetés enyhítésére
vonatkozó §-ok, melyek kimondják, hogy a büntetési tételnél
enyhébb főbüntetés szabható ki, ha annak legkisebb mértéke a
Btk. 83. §-ának rendelkezéseire figyelemmel túl szigorú (Btk.
87-87/A. §). Hasonló irányba mutat az a szabály is, amely a
különös méltánylást érdemlő körülmények – szintén nem taxatív
– felsorolásával orientálja a büntetés konkrét mértékének a
megállapítását méghozzá éppen a középmértéktől való
eltávolodást (Btk. 138/B. §).
1.4. A büntető törvénynek a büntetés kiszabására vonatkozó
szabályait olyan koherens rendszerként kell értékelni,
amelyben az erre vonatkozó normák egymásra tekintettel és
egymást kiegészítve alkalmazandók. Alkotmányossági
szempontból a büntetéskiszabás normatív előírásainak az a
rendeltetése, hogy lehetővé tegyék az elkövetőkre az arányos,
és a bűnösségi körülményekkel összhangban álló büntetés
kiszabását. “A büntetéssel történő jogkorlátozásnak –
mértékét tekintve is – meg kell felelnie az arányosság,
szükségesség és ultima ratio elveinek.” (1214/B/1990. AB
határozat, ABH 1995, 571, 576.)
Az arányos büntetés elve tartalmára nézve több, eltérő
értéktartalmú koncepcióval is kitölthető, következésképp a
törvényhozónak széles körű alkotmányos mozgástere van a
büntetés kiszabásával összefüggő büntetőjogi
intézményrendszer alakítása során. Az Alkotmánybíróság nem
jogosult a jogalkotói mérlegelés célszerűségi szempontú
felülbírálatára és az egyes koncepciók értéktartalmának
minősítésére, az ezért való politikai és jogpolitikai
felelősséget a törvényhozó viseli. Az Alkotmánybíróság a
semlegesség talaján állva csupán azt vizsgálhatja, hogy a
büntetéskiszabás rendjére vonatkozó szabályok megállapítására
vonatkozó diszkrecionális jogával összefüggésben “a jogalkotó
mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe
az Alkotmány valamely rendelkezésével.” [részletesen: pl.
61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.;
31/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 240, 247.]
A büntetőjogi szankciórendszer alakításában, éppen a büntetés
mértékének megállapítása tekintetében a jogalkotó mérlegelési
joga mellett a bírói mérlegelés lehetőségének alkotmányos
értéket is hordozó és ezért védelmezendő szerepe van. Az
egyéniesített büntetéskiszabás és ezen keresztül az
alkotmányosan is igazolható preventív büntetési célok
érvényre juttatása ugyanis ténylegesen csak ezen keresztül
valósulhat meg.
Önmagában azonban sem a bírói mérlegelés jogának értékét nem
kérdőjelezi meg, sem az alkotmányosan elismerhető büntetési
célokból nem következik, hogy a büntetés kiszabása körében
törvény ne írhatna elő orientáló jellegű vagy éppen
kötelezően alkalmazandó szabályokat. A hatályos Btk.
rendszerében is hosszú ideje töretlenül érvényesülnek pl.
azok a rendelkezések, amelyek meghatározott feltételek
fennállása esetén egyes mellékbüntetések kötelező
kiszabását írják elő { pl. kiutasítás [61. § (1) bekezdés],
vagyonelkobzás (62. §), pénzmellékbüntetés [64. § (1)
bekezdés a) pont] }, vagy amelyek egyes intézkedések
mellőzhetetlenségére vonatkoznak { pl. fiatalkorúak esetén
próbára bocsátás, felfüggesztett szabadságvesztés mellett
kötelező pártfogó felügyelet (119. §), elkobzás [77. § (1)-(5)
bekezdés)]}.
Nincs tehát az Alkotmányból levezethető korlátja annak, hogy
a bírói mérlegeléshez a jogalkotó törvényi szabályozás útján
az alkotmányos büntetőjogi elvekkel összhangban álló
szempontokat határozzon meg, akár a büntetéskiszabási
gyakorlat egységesítése, akár annak szigorítása vagy
enyhítése érdekében. A törvényhozónak szabadságában áll
választani a között, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó
normák szigorításával vagy enyhítésével, illetőleg az egyes
bűncselekményekhez tapadó büntetési nemek felülírásával,
valamint a büntetési tételkeretek emelésével vagy
enyhítésével kívánja-e determinálni az ítélkezési gyakorlatot
az általa szükségesnek ítélt célok érdekében. A
beavatkozásnak – történjen az bármilyen módon – egyetlen
korlátja van: alkotmányosan igazolható cél érdekében kell
történnie, és ennek során nem sérülhetnek az Alkotmányban
kifejezetten szereplő büntetőjogi garanciák és a büntetőjogra
irányadó további alapelvek és alapjogok.
A Btk. 83. § (2) bekezdésében foglalt büntetés kiszabási
szabály alkalmazása során a büntetőjogi felelősség alapja
továbbra is a törvény által büntetni rendelt cselekmény, a
büntetés mértékének alapja pedig a törvényben meghatározott
generális és speciális minimum és maximum marad. A
szabadságvesztés mértékének megállapításához itt előírt
középmérték csupán viszonyítási, kiindulási alapot jelent a
bíróság számára és nem keletkeztet olyan áthághatatlan
kötelezettséget, amelynek alkalmazása mellett az Alkotmány
54. § (2) rendelkezéseivel ellentétben álló, kegyetlen,
embertelen és megalázó büntetés kiszabására kerülhet sor,
vagy amelynek kiszabásával a jogalkalmazó az alkotmányos
arányosság keretei köréből történő kilépésre kényszerül.
A vizsgált szabályozás érintetlenül hagyja azt a
büntetéskiszabási elvet, amely szerint az adott tényállás
körébe és azonos büntetési tételkeret határai közé eső minden
egyes cselekményt a tényleges súlya szerint kell értékelni. A
súly szerinti differenciálásban pedig a bíróság számára
továbbra is a folyamatosan nagy számban meglévő eseti
döntésekben visszatükröződő ítélkezési gyakorlat az irányadó.
A büntetés enyhítésének lehetősége (87. §), a büntetés
végrehajtásának felfüggesztése (89. §), a feltételes
szabadságra vonatkozó, már a büntetés kiszabásával
egyidejűleg alkalmazandó rendelkezés [47. § (3) bekezdés] és
a végrehajtási fokozatban való eltérés lehetősége [45. § (2)
bekezdés], a főbüntetés helyett önállóan alkalmazandó
mellékbüntetés kiszabásának széles körben meglévő lehetősége
(88. §) a bíróság számára olyan mozgásteret biztosítanak,
amelyben megfelelő lehetőségek állnak rendelkezésére ahhoz,
hogy a büntetés kiszabásakor a cselekmények súlyának szem
előtt tartása mellett megfelelően értékelhesse az egyes
esetekben előforduló bűnösségi körülményeket, és több
elkövető több cselekménye esetén érvényesíthesse az ítélet
belső arányosságának követelményrendszerét is.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy noha a törvény a
különös és többszörös visszaesőkkel szemben (97. §), továbbá
halmazati büntetés kiszabása (85. §) esetén eredendően
súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé, a kiszabható
büntetés maximalizálásával maga állít tételes jogi korlátokat
a jogalkalmazó elé, amelyeket nyilvánvalóan a büntetés
középmértékének alkalmazásával sem léphet túl. Ellentétes
irányultságú, ámde hasonló törvényi korlátozás áll fenn a
kiszabható büntetés mértéke tekintetében a tárgyalásról
történő lemondás esetkörében (87/C. §), ahol a törvényben
meghatározott generális maximumot jelentő büntetési
tételekből már önmagában az következik, hogy a büntetés
mértékének megállapításakor a speciális minimum és maximum
szerinti középmérték valójában közömbössé válik.
Mindezen, a büntetés kiszabására vonatkozó általános érvényű,
de alkalmazásuk körét tekintve a bíróság részéről önmagukban
is mérlegelést igénylő szabályokat tovább tágítják a Btk.
azon rendelkezései, amelyek a bűnelkövetők speciális
csoportjaival szemben biztosítanak újabb eltérő lehetőségeket
az ítélet meghozatala során. Így, a fiatalkorúak esetén a
Btk. 108. § (2) bekezdése alapján a bíróság alapvetően az
intézkedések alkalmazását köteles előnyben részesíteni a
büntetés kiszabása helyett, továbbá a határozott idejű
szabadságvesztés alsó és felső határa is törvény erejénél
fogva jelentősen alatta marad a felnőtt korú elkövetőkének
(110. §). A katonákkal szemben viszont a Btk. 130. §-a
büntetési tételkerettől függetlenül komoly mértékben bővíti
az önállóan, főbüntetés helyett alkalmazható mellékbüntetések
alkalmazásának lehetőségét.
A Btk. hivatkozott rendelkezései azt támasztják alá, hogy a
büntetés kiszabása körében a Btk. 83. § (2) bekezdésének
bevezetése után is “alapintézmény” maradt a bírói mérlegelés.
A támadott törvényi rendelkezés ebben a folyamatban
legfeljebb igazodási pontot jelent és semmiképp nem válik
“vezérelvvé”. A büntetés mértékének megállapításakor a
vitatott szabály a büntetés kiszabásával összefüggő további
rendelkezésekkel együtt, csak a büntetés alkotmányosan sem
vitatható céljára vonatkozó Btk. 37. §-ával és a büntetés
kiszabásának a 83. § (1) bekezdésében meghatározott
kritériumaival összhangban alkalmazható. Az összhang
megteremtése, a konkrét ügyben szóba jöhető, a törvényben
meghatározott büntetés kiszabási szabályok és az ítélkezési
gyakorlat által kialakított további elvek összemérése pedig
csakis a bíróság feladata lehet.
A törvény hivatkozott rendelkezéseiből egyértelműen
megállapítható tehát, hogy a mérlegelés eredményeképpen a
bíróság széles körben jogosult és adott esetben köteles is
eltérni a támadott rendelkezés szerint számított büntetési
középmértéktől. Az eltérés pusztán azzal a jár, hogy a
büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 163. § (4)
bekezdése alapján a bíróságra egyébként is irányadó
indokolási kötelezettség kiterjed ennek indokaira is.
2.1. Az Alkotmánybíróság számos korábbi határozatában,
többféle megközelítésből foglalkozott már az Alkotmány 50. §
(3) bekezdésében rögzített bírói függetlenség alkotmányos
alapelvével, illetve annak garanciális tartalmával.
A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában – összegezve eddigi
gyakorlatát – az Alkotmánybíróság elvi éllel állapította meg,
hogy “a bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség
kapcsolódik döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói
függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további státusbeli
és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez
szükségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól is –
függetlennek kell lennie, függetlenségét garanciáknak kell
biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár az
külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a bírósági
szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó és
következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. §-ának (3)
bekezdése alapján a minden külső befolyásolástól független
bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében
abszolút alkotmányos védelem alatt áll. [Így 53/1991. (X.
31.) AB határozat, ABH 1991, 266, 267; 38/1993. (VI. 11.) AB
határozat, ABH 1993, 256, 261; 17/1994. (III. 29.) AB
határozat, ABH 1994. 84, 86; 45/1994. (X. 21.) AB határozat,
ABH 1994, 254, 256; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767,
769].
Ez azonban természetesen nem jelenti a bírói hatalom
korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az
ítélkezési tevékenység törvényi alávetettségét, mint a bírói
függetlenség alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség
egyedi aspektusában tehát a bíró szervezeti és státusbeli
szabadságának garanciáját jelenti, annak érdekében, hogy az
egyedi ügyekben a jogviták eldöntése és a jogsérelmek
orvoslása tárgyában hozott kötelező erejű és végrehajtható
döntését mindenféle befolyásolástól mentesen, a törvények,
illetve általában a jogszabályok alapján, belső meggyőződése
szerint hozza meg.” [19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH
1999, 150, 153.]
A bírák függetlensége és törvényi alávetettsége a jogrendszer
kiszámíthatóságát, a jogbiztonság elvét szolgáló egymást
erősítő alkotmányi követelmények. Az 54/2001. (XI. 29.) AB
határozatában a bírói függetlenség biztosítékait vizsgálva
utalt arra az Alkotmánybíróság, hogy ezen alkotmányos elv
biztosítása is csak a törvények uralma által védetten
valósulhat meg. “A bírói függetlenség és önállóság törvények
által körülbástyázott intézményes biztosítása
megkérdőjelezhetetlen érték az emberi és állampolgári jogok
valamint a jogállamiság érvényesülésének egyik fontos
biztosítéka. Az Alkotmány, a Bsz., továbbá a bírák
jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII.
törvény egymást lefedve, a kapcsolódási pontokon egymást
kiegészítve építi fel azt a hármas védelmi rendszert, amely a
bírói hatalom szuverenitásának korlátozását kizárja.”
[54/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABK 2001, november, 593,
600.]
A jogalkalmazó szervek törvényi alávetettségének kérdését a
jogbiztonság kontextusában az Alkotmánybíróság – különböző
szempontokból – ugyancsak több ízben vizsgálta. Döntéseiben
következetesen hangsúlyozta, hogy a jogállamiság meghatározó
eleme a jogbiztonság megléte, a jogrendszer egészének
kiszámíthatósága szempontjából pedig a jogalkalmazók törvényi
alávetettségének stabilizáló szerepe van. Ezzel
összefüggésben rámutatott az Alkotmánybíróság: “A
jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a
közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott
szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési
rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és
kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki
tevékenységüket.” [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991,
454, 456.; 2099/E/1991. AB határozat, ABH, 1992, 550, 552.;
4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 52, 61.; 6/1999.
(IV. 21.) AB határozat, ABH 1999, 90, 94.; 47/2001. (XI. 22.)
AB határozat, ABK 2001. november, 540, 547.]
A jogalkalmazói feladatot ellátó bíróság tevékenységének
közhatalmi jellegét az Alkotmánybíróság az 52/1996. (XI. 14.)
AB határozatban tisztázta. Kifejtette, hogy az
igazságszolgáltatás a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól
markánsan elkülönült “bírói hatalomhoz kapcsolódó, az
eljárási törvényben szabályozott közhatalmi tevékenység.”
[52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996, 159, 161.] A
közhatalmi tevékenység ellátása során a bíróság törvény alá
rendeltsége nem lehet kérdéses.
Az Alkotmány 50. § (3) bekezdéséből az következik, hogy a
törvényeknek való alárendeltség az ítélkezési tevékenység
függetlenségének egyetlen elismert és lehetséges alkotmányos
korlátja, amely éppen úgy hivatott minden nemű önkény
lehetőségének kizárására, mint a jogbiztonság szolgálatára.
Erre mutatott rá az Alkotmánybíróság a bírói hatalom
semlegességének tartalmi vizsgálata során. A “bírói hatalom
sajátossága az, hogy a másik két ‘politikai’ jellegű hatalmi
ággal szemben állandó és semleges [...]. A bíróság
függetlensége az ítélkezés függetlenségét tekintve abban
rejlik, hogy a bíróságok a ‘politikai’ törvényeket és az
igazgatási normákat is önállóan értelmezik. [...] A ‘jogot’
végülis a bíróságok saját értelmezésük szerint állapítják
meg. [...] A csak törvényeknek való alávetettség nemcsak a
másik két hatalmi ág befolyását zárja ki tehát az
ítélkezésre, hanem – az Alkotmány határai és követelményei
között maradó – független, folyamatos és rendszerképző
törvényértelmezés és jogalkalmazás révén is biztosítja a
bírói függetlenséget.” [38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH
1993, 256, 261, 262.]
Ez utóbbi megállapítással összefüggésben a törvénynek való
alávetettség korlátait és határait vizsgálta az
Alkotmánybíróság a 12/2001. (V. 14.) AB határozatában. Ennek
során kiemelte, hogy sem a jogbiztonságot, sem a bírói
függetlenséget nem sérti törvényi felhatalmazás alapján az
egységes ítélkezési gyakorlatnak a törvények értelmezése
útján történő alakítása a bíróság szervezeti rendszerén belül
(jogegységi határozatok, elvi bírósági határozatok). Mi több,
a törvények alkalmazásának összehangolt biztosítása az egyedi
ügyekben éppen a jogbiztonság érvényre juttatása érdekében
kifejezetten kívánatos, a jogegységet pedig a bírósági
szervezeten belül az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján a
Legfelsőbb Bíróságnak kötelessége biztosítani. A törvényi
felhatalmazáson alapuló és a jogszabályokkal tartalmi
vsszhangban álló egységes jogalkalmazási gyakorlat
kialakítása érdekében végzett törvényértelmezés éppúgy nem
oldja fel azonban a törvényeknek való alávetettséget, mint
ahogyan nem idézi elő az ítélkezés függetlenségének sérelmét
sem. (részletesen: 12/2001. (V. 14.) AB határozat, ABK 2001,
május, 219-225.)
Az Alkotmány 50. § (3) bekezdéséből önmagában is az
következik, hogy a bíró ítélkezési tevékenysége során a
legszigorúbb értelemben az alkotmányos rendnek megfelelő
eljárásban és tartalommal született törvényekhez kötötten
köteles eljárni. A törvényi alárendeltséget a függetlenségre
hivatkozással egyetlen ügyben sem lehet megkerülni. A
törvények kötelező és azonnali alkalmazásától a bíró a
konkrét ügyben csak akkor térhet el, ha az alkalmazandó
jogszabály és az Alkotmány összhangjának hiányát észleli.
Ebben az esetben sem jogosult azonban a norma mellőzésére,
hanem az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény
38. §-a alapján utólagos normakontroll keretében az
Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezheti. Az
Alkotmánybíróság döntése viszont a későbbiekben a bíró
számára akkor is kötelező, ha az alkotmányellenesség
megállapítására nem került sor, tehát az általa vitatott
norma eredeti tartalommal érvényben marad.
A bírói függetlenség egyetlen alkotmányos korlátja, azaz a
bírák törvényi alávetettsége a jogalkotóra azt a
kötelezettséget hárítja, hogy az a törvényeket – így a
büntetési rendszerre és a büntetéskiszabás elveire vonatkozó
szabályokat is – az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően,
alkotmányos keretek között alkossa meg. Amennyiben ez a
követelmény nem sérül, a bírák e törvények szerint kötelesek
eljárni, törvényi alárendeltségük érvényesül.
2.2. A támadott rendelkezéssel összefüggésben az
Alkotmánybíróság jelen határozatának III/1.4. pontjában
kifejtette, hogy az nem sérti az alkotmányos büntetőjog
alapelveit és követelményeit. A Btk.-ban általános érvénnyel,
minden ügyre egyformán irányadó módon megállapított szabály
nem tekinthető továbbá a bírói hatalom fő megnyilvánulását
jelentő ítélkezési tevékenységbe történő olyan egyedi, külső
beavatkozásnak sem, amely egyes ügyeket vagy az ügyek egy
csoportját indokolatlanul elvonja az egységesen irányadó
büntetéskiszabási rendelkezések hatálya alól.
Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy
a Btk. 83. § (2) bekezdése nem sérti az Alkotmány 50. § (3)
bekezdésében rögzített bírói függetlenség elvét. A támadott
rendelkezés sem általában, sem egyedi ügyekben nem vonja el a
bíróságtól a büntetés kiszabásával összefüggő mérlegelési
jogot, mert nem élvez prioritást a Btk.-nak a büntetés
kiszabására vonatkozó egyéb rendelkezéseihez képest, ennél
fogva a bíróságnak kellő mozgásteret hagy ahhoz, hogy az
ügyekben feltárt bűnösségi körülményeket súlyuknak
megfelelően tudja értékelni. Ezért az indítványokat
elutasította.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a támadott
jogszabályi rendelkezés és az Alkotmány 50. § (1) bekezdése,
az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, valamint az Alkotmány 70/A.
§-a között értékelhető összefüggés nincsen.
A Btk. 83. § (2) bekezdése tartalmilag nem érinti a
bíróságoknak az Alkotmány 50. § (1) bekezdésében
meghatározott alkotmányos kötelezettségeit és feladatait,
köztük a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetésére irányuló
általános érvényű kötelezettségét sem.
A vitatott jogszabály és az Alkotmány 57. § (1) bekezdése
által garantált bírósághoz való jog és bíróság előtti
egyenlőség elve között hasonlóképpen nem mutatható ki
tartalmi összefüggés.
A támadott rendelkezésben nem ismerhetők fel olyan elemek
sem, amelyek az Alkotmány 70/A. §-ában tilalmazott hátrányos
megkülönböztetésre utalnának, vagy amelyek a jogegyenlőség
kérdését távolról is érintenék.
Az indítványnak a szabályozás belső ellentmondásait állító és
ezt kifogásoló része vonatkozásában az Alkotmánybíróság arra
a következetes gyakorlatra utal, amelyet először a 35/1991.
(VI. 20.) AB határozatban fejtett ki elvi éllel. Az
indítványban támadott törvényi rendelkezés és a Btk. 40. §
(2) és 45. § (2) bekezdései – értelmezéstől függő –
ellentétes tartalma önmagában, anyagi alkotmányellenesség
hiányában nem vezethet az alkotmányellenesség
megállapításához. “Az ilyen rendelkezés alkotmányellenessé
csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely
rendelkezésének a sérelmével is együtt jár, vagyis ha az
ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez
vezet, tehát például ha a rendelkezések valamelyike meg nem
engedett diszkriminációt, egyéb alkotmányellenes helyzet
megteremtését, vagy alkotmányos alapjog korlátozását
eredményezi.” [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991,
175, 176.] Tekintettel arra, hogy ez utóbbi nem volt
megállapítható, az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a
részében is elutasította.
2.3. Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben való
közzétételét a benne foglalt elvi álláspontjának
jelentőségére figyelemmel rendelte el.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |