Hungarian
Ügyszám:
.
211/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 19/1999. (VI. 25.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1999/150
.
A határozat kelte: Budapest, 06/23/1999
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
    vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

                             határozatot:

    1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
    szóló   1973.   évi   I.   törvény   223.   §   (2)   bekezdése
    alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával
    megsemmisíti.

    2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
    szóló   1998.   évi   XIX.  törvény  327.   §   (2)   bekezdése
    alkotmányellenes. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.

    Az   Alkotmánybíróság   e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

      1.   A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvényt   (a
      továbbiakban:  Be.)  módosító 1998. évi  LXXXVIII.  törvény  (a
      továbbiakban. Be.nov.) 45. §-a a Be. 223. §-át a következő  (2)
      bekezdéssel  egészítette ki: “Amennyiben a  vádlottat  az  első
      fokú  bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább
      háromévi  végrehajtandó  szabadságvesztésre  ítéli,  az  ügyész
      indítványára  az  előzetes letartóztatást  fenn  kell  tartani,
      illetve  el kell rendelni, kivéve, ha a már kitöltött  előzetes
      letartóztatás időtartama eléri, vagy meghaladja  az  első  fokú
      bíróság    ítéletében    kiszabott    szabadságvesztést.”     A
      büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban:
      új   Be.)   327.  §-ának  (2)  bekezdése  ugyanezt  a  szabályt
      tartalmazza.

      2.  A  Be.  223.  §-ának a Be. nov. 45. §-ával  beiktatott  (2)
      bekezdése  alkotmányossági vizsgálatára két indítvány érkezett.
      Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és   egy
      eljárásban bírálta el.

      2.1.   Az  egyik  indítványozó  a  Be.  223.  §  (2)  bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  az
      Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján kérte.

      Álláspontja szerint a szabályozás az ügyész számára  nem  teszi
      kötelezővé,  a  bíróságtól pedig elvonja azt a jogot,  hogy  az
      előzetes letartóztatás különös okait mérlegelje, így meggátolja
      a  bíróságot  az  állampolgárok szabadságának és biztonságának,
      mint alapjognak a védelmében, ami ellentétes az Alkotmány 50. §
      (1)  bekezdésben  írtakkal. “Sérti a bírák függetlenségének  az
      Alkotmány   50.   §-ának  (3)  bekezdésében  és   a   bíróságok
      szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 3.
      §-ában írt alapvető jogát, mert a Be.-ben írt okok hiányában is
      az   ügyész  indítványára  meggyőződésével  ellentétes   döntés
      meghozatalára kényszerül.”

      Az  indítványozó álláspontja szerint sérti az Alkotmány  55.  §
      (1)  bekezdésében megfogalmazott, a szabadságra és  a  személyi
      biztonságra  vonatkozó  alapvető jogot,  illetve  a  korlátozás
      alkotmányosságához megkívánt szükségesség és  arányosság  elvét
      (66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347) az, hogy
      a   Be.   223.   §  (2)  bekezdése  az  előzetes  letartóztatás
      elrendelésének és fenntartásának a Be. 92. §-ában és 96. §  (1)
      bekezdésében   meghatározott  feltételeit   és   követelményeit
      figyelmen  kívül  hagyó önálló letartóztatási  okot  tartalmaz,
      továbbá túlságosan szűken határozza meg a kizáró okok körét.

      A kifogásolt törvényi rendelkezés ellentétes az Alkotmány 57. §-
      ának  (5)  bekezdésében  biztosított  jogorvoslati  jogosultság
      alapjogával,  mivel az első fokú bíróság által elítélt  személy
      “szabadságát, mint alapvető jogát sértő bírósági döntés  elleni
      fellebbezés  joga  formális,  az  abban  célzott  döntéshozatal
      lehetősége eleve kizárt.”

      2.2. A másik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése mellett az
      új  Be. 327. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát, és
      ennek      eredményeként      a     törvényi      rendelkezések
      alkotmányellenességének   megállapítását   és    azok    teljes
      megsemmisítését indítványozta.

      Az  indítványban kifejtett álláspont szerint a Be. 223.  §  (2)
      bekezdése  sérti  az  Alkotmány 55. § (2) bekezdését,  mivel  e
      rendelkezésből  egyértelműen  következik,  hogy   az   előzetes
      letartóztatás  tárgyában  kizárólag a  bíróság  dönthet.  Ennek
      felelnek meg a Be. megfelelő szabályai (Be. 93. § (1) bekezdés,
      95.  §, 379/A. és 379/B. §, 380. §). A Be. 223. § (2) bekezdése
      alapján  a bíróság csak formálisan dönt, az érdemi döntés  joga
      valójában   az  ügyész  hatáskörébe  kerül.  Ez  a  jogszabályi
      megoldás   “az  előzetes  letartóztatással  kapcsolatos   bírói
      hatáskör alkotmányellenes elvonását jelenti.”

      A  Be.  223. § (2) bekezdése ezen túlmenően az Alkotmány 57.  §
      (5)  bekezdésébe  is  ütközik, mivel “az  ügyész  indítványa  a
      másodfokú  eljárásban  is  érvényes,  a  terhelt  és   a   védő
      fellebbezési joga formális, nincs valóságos tartalma.”

      Az  indítvány kitér arra, hogy az előzetes letartóztatás elleni
      jogorvoslati    jogosultság   akkor   is   sérülne,    ha    az
      Alkotmánybíróság  csupán részlegesen, a bíróságnak  az  ügyészi
      indítványhoz    kötöttsége   tekintetében   mondaná    ki    az
      alkotmányellenességet,  és  a rendelkezést  csupán  e  részében
      semmisítené  meg. A vádlott és a védő ugyanis hiába  hivatkozna
      arra, hogy az előzetes letartóztatás törvényes okai (Be. 92. §)
      annak  ellenére hiányoznak, hogy az első fokú bíróság  háromévi
      vagy   ennél   súlyosabb  szabadságvesztést  szabott   ki.   Az
      indítványozó   álláspontja   szerint   a   kötelező    előzetes
      letartóztatás  így  valójában  nem  kényszerintézkedés,   hanem
      “előrehozott büntetés”.

                                    II.

      Az  indítványok megalapozottak. Az Alkotmánybíróság álláspontja
      szerint  a  Be.  223.  §  (2)  bekezdése  alkotmányellenes.  Az
      előzetes letartóztatás ügyészi indítványra kötelező elrendelése
      a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évi vagy ennél
      súlyosabb, végrehajtandó szabadságvesztés mellett, ellentétes a
      személyes   szabadság  alkotmányos  alapjogának  korlátozásával
      szemben az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből, valamint az 55.  §
      (1)  bekezdése  és  a 8. § (1) és (2) bekezdése  összevetéséből
      levezethető  követelményekkel. Az,  hogy  a  törvényalkotó  nem
      határozta   meg   az   ügyészi  indítvány   alapjául   szolgáló
      mérlegelési  szempontokat,  sérti  az  Alkotmány   2.   §   (1)
      bekezdésében  normatív  tartalommal  rögzített  jogállamiságból
      fakadó jogbiztonság követelményét is.

      1.  Az  Alkotmánybíróság  nem tartotta megalapozottnak  azt  az
      indítványozói álláspontot, hogy a Be. 223. § (2)  bekezdése  az
      Alkotmány   50.  §  (1)  és  (3)  bekezdésének  sérelme   miatt
      alkotmányellenes.

      1.1.  Az állampolgári jogok védelme szempontjából a bíróság  és
      az ügyészség kötelezettségeit az Alkotmány hasonlóan fogalmazza
      meg.  Az  Alkotmány  50.  §  (1)  bekezdése  szerint  a  Magyar
      Köztársaság  bíróságai  védik  és  biztosítják  az  alkotmányos
      rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik
      a  bűncselekmények elkövetőit. Az 51. § (1) bekezdése szerint a
      Magyar  Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik
      az  állampolgárok jogainak védelméről, valamint az  alkotmányos
      rendet,  az  ország  biztonságát és függetlenségét  sértő  vagy
      veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem e rendelkezésekből
      vezethető   le,  hogy  a  személyi  szabadságtól  megfosztásban
      megnyilvánuló eljárási kényszercselekmény elrendelése kizárólag
      a bíróság – mérlegelésen alapuló – döntési jogkörébe tartozzon.

      1.2.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 223. §  (2)
      bekezdése  az  alkotmányosság szempontjából  nincs  értékelhető
      összefüggésben a bírák függetlenségével.

      Az  Alkotmány  50. § (3) bekezdése szerint a bírák függetlenek,
      és  csak a törvénynek vannak alárendelve. Az indítványozó által
      hivatkozott,  a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról  szóló
      1997.   évi  LXVI.  törvény  3.-§-a  rögzíti,  hogy   a   bírák
      függetlenek,    a    jogszabályok   alapján    meggyőződésüknek
      megfelelően    döntenek,    az   ítélkezési    tevékenységükkel
      összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók.

      Az Alkotmánybíróság a bírói függetlenségnek az Alkotmány 50.  §
      (3)   bekezdésében   foglalt  elvével  és   annak   garanciális
      tartalmával   több  határozatában  foglalkozott.   A   döntések
      egyrészt    a    hatalmi   ágak   elválasztásának   alkotmányos
      szerkezetében  a  bírói hatalom helyzetének sajátosságaival,  a
      külső  hatalmi  ágaknak  a bírói hatalmat  érintő  jogköreivel,
      másrészt a bírói függetlenségnek a bírósági szervezeten  belüli
      alkotmányossági kérdéseivel foglalkoztak.

      Az  Alkotmánybíróság határozataiban hangsúlyozta, hogy a  bírói
      hatalom,  amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően  az
      ítélkezésben  ölt testet. A bírói függetlenség  az  ítélkezésre
      vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák  is  a
      független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más
      bírótól   is   –   függetlennek  kell  lennie,   függetlenségét
      garanciáknak   kell  biztosítani  minden  befolyásolás   ellen,
      származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától,  akár  a
      bírósági  szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó  és
      következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. § (3) bekezdése
      alapján   a   minden  külső  befolyásolástól  független   bírói
      ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében  abszolút
      alkotmányos  védelem  alatt  áll.  (Így:  53/1991.(X.  31.)  AB
      határozat,  ABH 1991, 266, 267; 38/1993.(VI. 11.) AB határozat,
      ABH  1993, 256, 261; 17/1994.(III. 29.) AB határozat, ABH 1994,
      84,  86;  45/1994.(X. 21.) AB határozat, ABH  1994,  254,  256;
      627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769).

      Ez   azonban   természetesen  nem  jelenti  a   bírói   hatalom
      korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az  ítélkezési
      tevékenység  törvényi alávetettségét, mint a bírói függetlenség
      alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség egyedi aspektusában
      tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját
      jelent,  annak  érdekében, hogy az egyedi ügyekben  a  jogviták
      eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott  kötelező
      erejű  és  végrehajtható  döntését  mindenféle  befolyásolástól
      mentesen,   a   törvények,  illetve  általában  a  jogszabályok
      alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.

      Ilyen  értelemben fogalmazza meg a bírói függetlenség tartalmát
      az  Európa  Tanács Miniszteri Bizottságának  R  (94)  12  számú
      Ajánlása   a   bírák   függetlenségéről,   hatékonyságáról   és
      szerepéről    (közzétéve:   Bírósági   Határozatok   Melléklete
      1999/1.).   “Az   ítélkezés  során  a  bírák   függetlenek   és
      biztosítani   kell,   hogy  tevékenységüket   akadályoztatástól
      mentesen  és anélkül, hogy bárhonnan érkező, bármely  indokból,
      közvetlen    vagy    közvetett   indíttatásból,    illetéktelen
      befolyásolástól,    nyomásgyakorlástól,   fenyegetéstől    vagy
      beavatkozástól mentesen végezhessék. Törvényben kell előírni  a
      bírákat   bármely   módon  befolyásolni  törekvő   személyekkel
      szembeni szankciókat. A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben
      teljesen  szabadon, belső meggyőződésük és  a  tényállás  saját
      maguk  által  történő  értékelése szerint részrehajlásmentesen,
      valamint a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően  kell
      dönteniük. A bírák nem kötelezhetők a bírói hatalmon  kívülálló
      személyeknek az eléjük terjesztett ügyek érdemi részéről számot
      adni.”  (Ajánlás  I/2/d) pont) Az Ajánlás  e  pontjához  fűzött
      magyarázat  szerint  a  bíráknak  teljes  függetlenségben  kell
      ítéleteiket  meghozniuk.  A  bírónak  abszolút  szabadnak  kell
      lennie az ügyben meggyőződésének, a tények értékelésének  és  a
      hatályos    jogszabályoknak    megfelelő    pártatlan    döntés
      meghozatalánál.  E  rendelkezés célja  annak  elkerülése,  hogy
      bárki  részéről,  avagy bármilyen indokból a  bíróra  gyakorolt
      nyomás  ne kötelezze a bírót valamelyik fél, a közigazgatás,  a
      kormány   vagy   bármely  más  személy  által   kívánt   ítélet
      meghozatalára. (Indokolás I/17. pont)

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a  bírói  függetlenség
      alkotmányos  tartalmából  azonban  nem  következik,   hogy   az
      igazságszolgáltatás         gyakorlásának         processzuális
      szabályrendszere,  jelen  esetben  a  büntetőjogi  felelősségre
      vonás  rendje ne tartalmazhasson olyan megoldásokat, amikor  az
      ügy  érdemének jogerős eldöntésére hivatott bírót a  törvény  –
      különböző  garanciális megfontolásokból  –  kötelezi,  hogy  az
      eljárás más szereplőinek indítványa, döntése szerint járjon el.
      A  büntetőeljárásban ilyenek alapvetően a vádelvből, a  bíróság
      vádhoz  kötöttségéből adódó szabályok (Be. 9. §, 209.  §,  213.
      §),  vagy  például az eljárás személyeinek döntése az anyanyelv
      használatáról   (tolmács  -  Be.  80.  §),  egyes   bizonyítási
      szabályok (más szakértő kirendelése – Be. 77. § (1), (3) és (4)
      bekezdés,  a  tanú döntése a mentességi jogáról –  203.  §  (2)
      bekezdés), a súlyosítási tilalom (Be. 241. §).

      Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  tehát  az  ügyészi
      indítvány    alapján    kötelezően    elrendelendő     előzetes
      letartóztatás  nem  a  bírói függetlenség  alkotmányos  elvének
      sérelme miatt alkotmányellenes.

      2. A Be. 223. § (2) bekezdése mindenekelőtt az Alkotmány 55.  §
      (2)  bekezdéséből  következő alkotmányos  követelmény  sérelmét
      jelenti,  amely  abban  áll,  hogy  az  előzetes  letartóztatás
      kérdésében a büntetőeljárás egész folyamatában bíróság döntsön,
      előzetes  letartóztatásnak csak bírósági határozat alapján  van
      helye.  Az  Alkotmány e rendelkezése szerint  a  “bűncselekmény
      elkövetésével  gyanúsított és őrizetbe vett személyt  a  lehető
      legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani  vagy  bíró
      elé  kell  állítani.  A bíró köteles az elé  állított  személyt
      meghallgatni,  és  írásbeli indokolással ellátott  határozatban
      szabadlábra  helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul
      dönteni.”

      Az  Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt az őrizetbe  vett
      személy  előzetes letartóztatásának bírói hatáskörére  helyezi,
      amivel alapvetően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban  is
      alkotmányos   szinten   biztosítja  a  személyes   szabadságtól
      megfosztásban     jelentkező    eljárási     kényszercselekmény
      elrendelésének  kizárólagos  bírói  jogkörét.  Az  Alkotmány  e
      helyütt   a   Be.  eredeti,  történetileg  változó  megoldásait
      (nyomozó   hatósági  jogkör  ügyészi  jóváhagyással,   1987-től
      kizárólagos  ügyészi jogkör) a jogállami követelményekre  és  a
      nemzetközi  kötelezettségekre  tekintettel  1989-ben   felváltó
      szabályozás alkotmányos alapjait rögzíti.

      A  vádemelést  követően az eljárási kényszercselekmények  bírói
      elrendelésének     és    fenntartásának     bírói     hatásköre
      természetszerűleg következik abból, hogy – a  vádhoz  kötöttség
      korlátai  között  –  az eljárás bírósági  szakaszában  az  “ügy
      urává”  a  hatáskörrel  és illetékességgel  rendelkező  bíróság
      válik.  Ahhoz az alkotmányossági követelményhez tehát, hogy  az
      előzetes  letartóztatásra,  mint  a  személyi  szabadságnak   a
      jogerős  ügydöntő határozatot megelőző elvonására csak  bíróság
      legyen   jogosult,  társul  a  büntető  eljárás   felépítésének
      logikája  is, ami szerint az első fokú, bűnösséget megállapító,
      de  nem  jogerős  ítéletet követően az  előzetes  letartóztatás
      elrendelése vagy fenntartása kérdésében csak a bíróság dönthet,
      nem  pedig az első fokú eljárásban addig vádképviseletet ellátó
      ügyész.

      Ez a követelmény nem kerülhető meg azzal a megoldással, hogy  a
      szándékos  bűncselekmény miatt legalább három évi végrehajtandó
      szabadságvesztés kiszabása esetén formálisan  ugyan  a  bíróság
      rendeli el vagy tartja fenn az előzetes letartóztatást, azonban
      ilyen  döntésre  az  ügyész indítványa alapján  köteles.  Ez  a
      szabály   a  törvényhozó  részéről  a  bírói  hatáskör   teljes
      kiüresítése,  annak teljes mértékű elvonása, az ügyész  számára
      pedig  olyan jogkör megteremtése, amely őt az Alkotmány  55.  §
      (2)  bekezdéséből  következően a vádemelést  megelőző  eljárási
      szakaszban sem illeti meg.

      3.  Az  első  fokú bűnösséget megállapító és büntetést  kiszabó
      ítéletet  követő előzetes letartóztatás tekintetében az  ügyész
      tényleges  döntési jogköre nem csupán az 55. § (2) bekezdéséből
      következően  alkotmányellenes,  hanem  a  jogállamiság  lényegi
      elemét  képező  jogbiztonság sérelme  miatt  is.  Az  egyébként
      alkotmányellenes  ügyészi  döntési  jogkör  alapjául   szolgáló
      mérlegelési  szempontok  törvényi  meghatározásának  hiánya   a
      jogbiztonság súlyos sérelmét jelenti.

      A  Be. rendszeréből az következik, hogy az ügyésznek indítványa
      megtételekor   a  Be.  92.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott
      előzetes  letartóztatási  okok meglétét  kell  mérlegelnie.  Az
      előzetes  letartóztatás ott meghatározott okai alapján  azonban
      az  ügyésznek a Be. módosítása előtt is módja volt az  előzetes
      letartóztatás      elrendelésének      vagy      fenntartásának
      indítványozására,  és nyilván ezen okokat  veszi  figyelembe  a
      szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évet el nem érő,
      vagy a gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott
      végrehajtandó   szabadságvesztést   tartalmazó,   nem   jogerős
      ítéletet  követő bírósági döntés kezdeményezésénél. A szándékos
      bűncselekmény  miatt kiszabott legalább három évi végrehajtandó
      szabadságvesztés tehát új, az előzetes letartóztatásnak  a  Be.
      92.  § (1) bekezdésében meghatározott okok mellett megteremtett
      önálló oka. A Be. 223. § (2) bekezdésben biztosított formálisan
      bírói,   valójában   ügyészi   döntési   jogkör   gyakorlásának
      mérlegelési  szempontjait azonban a törvényhozó  nem  határozta
      meg.

      A Be. nov. 45. §-ához fűzött indokolás csupán arra utal, hogy a
      törvény  beilleszti  az  új Be. 327. § (2)  bekezdése  szerinti
      rendelkezést a hatályos büntető eljárási jogba. Az új Be.  327.
      §-ához  fűzött indokolás szerint: “A (2) bekezdés  az  előzetes
      letartóztatás  fenntartását, illetőleg elrendelését  kötelezővé
      teszi,  ennek feltétele az, hogy az első fokú bíróság szándékos
      bűncselekmény   miatt  legalább  három  évi   szabadságvesztést
      szabott   ki,   és   az   ügyész  az   előzetes   letartóztatás
      fenntartására,  illetőleg  elrendelésére  indítványt  tett.  Az
      ügyészi  indítványhoz kötés lehetőséget ad arra, hogy kivételes
      esetben  –  súlyos  betegség,  családi  körülmények  –  a   nem
      jogerősen elítélt szabadlábon védekezzék.”

      4.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 232. §  (2)
      bekezdése  önmagában  nem  jelenti  az  Alkotmány  57.  §   (5)
      bekezdésében biztosított jogorvoslati jog sérelmét.

      Az Alkotmánynak az 1997. évi LIX. törvény 12. §-ával módosított
      57.  §  (5)  bekezdése  szerint  a  törvényben  meghatározottak
      szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
      közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
      jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
      időn  belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen
      lévő   országgyűlési   képviselők  kétharmadának   szavazatával
      elfogadott törvény korlátozhatja.

      Az  Alkotmánybíróság számos határozatában, sokféle  szempontból
      foglalkozott  a  jogorvoslati jog  alkotmányos  tartalmával.  A
      jelen  vizsgálat szempontjából meghatározó elvi tételek szerint
      a   jogorvoslathoz   való  jog  lényegi  tartalma   az   érdemi
      határozatok   tekintetében  a  más  szervhez,  vagy   ugyanazon
      szervezeten   belüli  magasabb  fórumhoz  fordulás   lehetősége
      (5/1992.  (I.  30.)  AB  határozat,  ABH  1992,  27,   31).   A
      jogorvoslathoz  való  alapjog  biztosítását  jelenti,   ha   az
      eljárásban a törvény garantálja az érintett számára, hogy ügyét
      az  alapügyben  eljáró  szervtől  különböző  szerv  bírálja  el
      (513/B/1994.  AB határozat, ABH 1994, 734). Minden  jogorvoslat
      lényegi  eleme a "jogorvoslás" lehetősége, vagyis a jogorvoslat
      fogalmilag   és  szubsztanciálisan  tartalmazza  a   jogsérelem
      orvosolhatóságát (23/1998. (VI. 9.) AB határozat ABH 1998, 182,
      186).

      A Be. nov. 45. §-a úgy illesztette a Be. rendszerébe az ügyészi
      indítvány  alapján  kötelezően elrendelendő  vagy  fenntartandó
      előzetes  letartóztatás szabályát, hogy nem zárta  ki  erre  az
      esetre  az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntés  elleni
      fellebbezést (Be. 269. § (1) bekezdés), és nem módosította  azt
      a  szabályt,  amely  az  első  fokú bíróság  határozata  elleni
      fellebbezésnek  és  az iratoknak a másodfokú bíróság  területén
      működő ügyész útján való felterjesztésére vonatkozik (Be.  247.
      §).  Nincs  tehát  törvényi akadálya annak,  hogy  a  másodfokú
      bíróság  területén  működő  ügyész  a  fellebbezésben  előadott
      érvelés  alapján  az indítványt visszavonja,  így  a  másodfokú
      bíróság  az  előzetes  letartóztatás kérdésében  –  visszakapva
      eredeti jogkörét – önálló mérlegelés eredményeképp döntsön.

      Mivel  a  törvényhozó a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott
      legalább   három  évi  szabadságvesztés  esetén   az   előzetes
      letartóztatás   szükségességének   mérlegelését    az    ügyész
      diszkrecionális jogkörébe utalta, még tulajdonképpen formálissá
      sem  tette a terhelt és a védő számára biztosított fellebbezési
      jogot. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Alkotmány 55.  §  (2)
      bekezdéséből    következő    alkotmányossági,     illetve     a
      büntetőeljárás  felépítésének logikájából következő  dogmatikai
      követelmények   sérelme   miatt  a  fellebbezés   elbírálásának
      tényleges  jogköre  ezzel a másodfokú bíróságtól  a  másodfokon
      eljáró ügyészhez került. Ez a “jogorvoslati” jogkör éppúgy  nem
      felel  meg a jogbiztonság alkotmányos követelményének,  mint  a
      vádképviseletet ellátó ügyész indítványozási joga.

      5.  Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján döntött abban  a
      kérdésben   is,  hogy  a  meghatározott  súlyú,   nem   jogerős
      büntetéshez  kapcsolódó  kötelező  előzetes  letartóztatás  nem
      felel meg az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1) és (2)
      bekezdése   rendelkezéseinek  együttes   értelmezéséből   adódó
      alkotmányossági   követelményeknek;  sérti  az   alapvető   jog
      lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó tilalmat.

      Az   Alkotmány   55.   §  (1)  bekezdése   szerint   a   Magyar
      Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi
      biztonságra,  senkit  sem  lehet  szabadságától  másként,  mint
      törvényben  meghatározott okokból és a törvényben meghatározott
      eljárás  alapján  megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában  rögzíti,
      hogy  a  Magyar  Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen  és
      elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása
      és  védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra
      és  kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
      alapvető  jog  lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.  A
      személyes  szabadságtól való megfosztás okainak és  eljárásának
      törvényi    szintű   szabályozása   még   rendkívüli   állapot,
      szükségállapot  vagy  vészhelyzet idején sem  függeszthető  fel
      vagy korlátozható.

      Az  Alkotmánybíróság  az  5/1999. (III.  31.)  AB  határozatban
      összegezte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének tartalmát érintő
      alkotmánybírósági határozatokat és azok lényegét. Az  Alkotmány
      csak  úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak
      és  az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez  a
      szabályozás  nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul  a
      személyes szabadsághoz való jogot (ABK, 1999. március, 69, 74).
      A  korlátozással elérni kívánt cél fontosságának  és  az  ennek
      érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással összhangban  kell
      lennie.

      Az   Alkotmánybíróság   a   kötelező   előzetes   letartóztatás
      alkotmányosságának megítélésénél is figyelemmel  volt  arra,  a
      korábbi   határozataiban  kifejtett  álláspontjára,   hogy   az
      államnak,  illetve  az  állam  szerveinek  az  Alkotmány   több
      rendelkezéséből  levezethető joga és egyben kötelezettsége  van
      az   állami  büntető  hatalom  gyakorlására,  a  büntető  igény
      érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III.  31.)  AB
      határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt, hogy
      ennek  a  feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat
      gyakorló    szerveknek    hatékony    eszközök    álljanak    a
      rendelkezésükre  (ABK  1999.  március,  69,   73).   Ez   pedig
      szükségképpen együtt jár a büntető felelőségre vonás törvényben
      meghatározott  rendjében,  a büntetőeljárásban  olyan  eljárási
      cselekmények,  ezen  belül kényszercselekmények  alkalmazásának
      megengedésével,    amelyek   lényegüket    tekintve    súlyosan
      jogkorlátozóak,  érintik  a  büntetőeljárás  alá  vont  személy
      alkotmányos  jogait  is  (részletesen: 42/1993.  (VI.  30.)  AB
      határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305).

      A   bűncselekmény  alapos  gyanújával  terhelt   és   egyébként
      ártatlannak  vélelmezendő  egyén személyi  szabadságának  bírói
      elvonása   még   a  jogerős  ügydöntő  határozat   meghozatalát
      megelőzően,  a  legsúlyosabb  személyes  szabadságot  korlátozó
      kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás a  büntető  igény
      hatékony    érvényesítését,    a    büntetőeljárás    sikerének
      biztosítását  és a büntetés esetleges végrehajthatóságát  célzó
      preventív  intézkedés. Ezen alkotmányosan  elismert  célok  sem
      indokolhatnak  azonban olyan törvényhozói álláspontot,  hogy  a
      bűnösség   megállapítása   és  meghatározott   súlyú   büntetés
      kiszabása után az egyébként az ártatlanság vélelmét alapjogként
      élvező  személy  nem maradhat és nem védekezhet szabadlábon  az
      eljárás  jogerős befejezéséig. Az Alkotmánybíróság számára  nem
      ismerhető  fel  semmilyen olyan kényszerítő ok, amely  a  bírói
      mérlegelés  kizárását indokolná és erre a  törvényhozó  sem  ad
      semmilyen magyarázatot. Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint
      az  adott  rendelkezés összességében az alapjog  korlátozásának
      súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.

      6.   Az   új  Be.  327.  §  (2)  bekezdése  ugyanazon   okokból
      alkotmányellenes,  mint  a Be. 223. §  (2)  bekezdése.  Így  az
      Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi  XXXII.
      törvény  (a  továbbiakban: Abtv.) 42. § (2)  bekezdése  alapján
      megállapította,  hogy a már kihirdetett, de  még  hatályba  nem
      lépett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenes, és mint  ilyen
      nem lép hatályba.

      7.  Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben  való
      közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
                               Dr. Németh János
                          az Alkotmánybíróság elnöke

              Dr. Bagi István                      Dr. Czúcz Ottó
              alkotmánybíró                         alkotmánybíró
                                       
              Dr. Erdei Árpád                 Dr. Harmathy Attila
              előadó alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                       
              Dr. Holló András                    Dr. Kiss László
              alkotmánybíró                         alkotmánybíró
                                       
              Dr. Lábady Tamás                  Dr. Strausz János
              alkotmánybíró                         alkotmánybíró
                                       
              Dr. Tersztyánszky Ödön               Dr. Vörös Imre
              alkotmánybíró                         alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        19/1999. (VI. 25.)
        Date of the decision:
        .
        06/23/1999
        .
        .