English
	Hungarian

Ügyszám: .	211/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 19/1999. (VI. 25.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1999/150 .

A döntés kelte: Budapest, 06/23/1999 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő                          határozatot: 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló   1973.   évi   I.   törvény   223.   §   (2)   bekezdése alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti. 2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló   1998.   évi   XIX.  törvény  327.   §   (2)   bekezdése alkotmányellenes. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba. Az   Alkotmánybíróság   e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. 1.   A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvényt   (a továbbiakban:  Be.)  módosító 1998. évi  LXXXVIII.  törvény  (a továbbiakban. Be.nov.) 45. §-a a Be. 223. §-át a következő  (2) bekezdéssel  egészítette ki: “Amennyiben a  vádlottat  az  első fokú  bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább háromévi  végrehajtandó  szabadságvesztésre  ítéli,  az  ügyész indítványára  az  előzetes letartóztatást  fenn  kell  tartani, illetve  el kell rendelni, kivéve, ha a már kitöltött  előzetes letartóztatás időtartama eléri, vagy meghaladja  az  első  fokú bíróság    ítéletében    kiszabott    szabadságvesztést.”     A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új   Be.)   327.  §-ának  (2)  bekezdése  ugyanezt  a  szabályt tartalmazza. 2.  A  Be.  223.  §-ának a Be. nov. 45. §-ával  beiktatott  (2) bekezdése  alkotmányossági vizsgálatára két indítvány érkezett. Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és   egy eljárásban bírálta el. 2.1.   Az  egyik  indítványozó  a  Be.  223.  §  (2)  bekezdése alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  az Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján kérte. Álláspontja szerint a szabályozás az ügyész számára  nem  teszi kötelezővé,  a  bíróságtól pedig elvonja azt a jogot,  hogy  az előzetes letartóztatás különös okait mérlegelje, így meggátolja a  bíróságot  az  állampolgárok szabadságának és biztonságának, mint alapjognak a védelmében, ami ellentétes az Alkotmány 50. § (1)  bekezdésben  írtakkal. “Sérti a bírák függetlenségének  az Alkotmány   50.   §-ának  (3)  bekezdésében  és   a   bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 3. §-ában írt alapvető jogát, mert a Be.-ben írt okok hiányában is az   ügyész  indítványára  meggyőződésével  ellentétes   döntés meghozatalára kényszerül.” Az  indítványozó álláspontja szerint sérti az Alkotmány  55.  § (1)  bekezdésében megfogalmazott, a szabadságra és  a  személyi biztonságra  vonatkozó  alapvető jogot,  illetve  a  korlátozás alkotmányosságához megkívánt szükségesség és  arányosság  elvét (66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347) az, hogy a   Be.   223.   §  (2)  bekezdése  az  előzetes  letartóztatás elrendelésének és fenntartásának a Be. 92. §-ában és 96. §  (1) bekezdésében   meghatározott  feltételeit   és   követelményeit figyelmen  kívül  hagyó önálló letartóztatási  okot  tartalmaz, továbbá túlságosan szűken határozza meg a kizáró okok körét. A kifogásolt törvényi rendelkezés ellentétes az Alkotmány 57. §- ának  (5)  bekezdésében  biztosított  jogorvoslati  jogosultság alapjogával,  mivel az első fokú bíróság által elítélt  személy “szabadságát, mint alapvető jogát sértő bírósági döntés  elleni fellebbezés  joga  formális,  az  abban  célzott  döntéshozatal lehetősége eleve kizárt.” 2.2. A másik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése mellett az új  Be. 327. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát, és ennek      eredményeként      a     törvényi      rendelkezések alkotmányellenességének   megállapítását   és    azok    teljes megsemmisítését indítványozta. Az  indítványban kifejtett álláspont szerint a Be. 223.  §  (2) bekezdése  sérti  az  Alkotmány 55. § (2) bekezdését,  mivel  e rendelkezésből  egyértelműen  következik,  hogy   az   előzetes letartóztatás  tárgyában  kizárólag a  bíróság  dönthet.  Ennek felelnek meg a Be. megfelelő szabályai (Be. 93. § (1) bekezdés, 95.  §, 379/A. és 379/B. §, 380. §). A Be. 223. § (2) bekezdése alapján  a bíróság csak formálisan dönt, az érdemi döntés  joga valójában   az  ügyész  hatáskörébe  kerül.  Ez  a  jogszabályi megoldás   “az  előzetes  letartóztatással  kapcsolatos   bírói hatáskör alkotmányellenes elvonását jelenti.” A  Be.  223. § (2) bekezdése ezen túlmenően az Alkotmány 57.  § (5)  bekezdésébe  is  ütközik, mivel “az  ügyész  indítványa  a másodfokú  eljárásban  is  érvényes,  a  terhelt  és   a   védő fellebbezési joga formális, nincs valóságos tartalma.” Az  indítvány kitér arra, hogy az előzetes letartóztatás elleni jogorvoslati    jogosultság   akkor   is   sérülne,    ha    az Alkotmánybíróság  csupán részlegesen, a bíróságnak  az  ügyészi indítványhoz    kötöttsége   tekintetében   mondaná    ki    az alkotmányellenességet,  és  a rendelkezést  csupán  e  részében semmisítené  meg. A vádlott és a védő ugyanis hiába  hivatkozna arra, hogy az előzetes letartóztatás törvényes okai (Be. 92. §) annak  ellenére hiányoznak, hogy az első fokú bíróság  háromévi vagy   ennél   súlyosabb  szabadságvesztést  szabott   ki.   Az indítványozó   álláspontja   szerint   a   kötelező    előzetes letartóztatás  így  valójában  nem  kényszerintézkedés,   hanem “előrehozott büntetés”.                               II. Az  indítványok megalapozottak. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint  a  Be.  223.  §  (2)  bekezdése  alkotmányellenes.  Az előzetes letartóztatás ügyészi indítványra kötelező elrendelése a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évi vagy ennél súlyosabb, végrehajtandó szabadságvesztés mellett, ellentétes a személyes   szabadság  alkotmányos  alapjogának  korlátozásával szemben az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből, valamint az 55.  § (1)  bekezdése  és  a 8. § (1) és (2) bekezdése  összevetéséből levezethető  követelményekkel. Az,  hogy  a  törvényalkotó  nem határozta   meg   az   ügyészi  indítvány   alapjául   szolgáló mérlegelési  szempontokat,  sérti  az  Alkotmány   2.   §   (1) bekezdésében  normatív  tartalommal  rögzített  jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményét is. 1.  Az  Alkotmánybíróság  nem tartotta megalapozottnak  azt  az indítványozói álláspontot, hogy a Be. 223. § (2)  bekezdése  az Alkotmány   50.  §  (1)  és  (3)  bekezdésének  sérelme   miatt alkotmányellenes. 1.1.  Az állampolgári jogok védelme szempontjából a bíróság  és az ügyészség kötelezettségeit az Alkotmány hasonlóan fogalmazza meg.  Az  Alkotmány  50.  §  (1)  bekezdése  szerint  a  Magyar Köztársaság  bíróságai  védik  és  biztosítják  az  alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a  bűncselekmények elkövetőit. Az 51. § (1) bekezdése szerint a Magyar  Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik az  állampolgárok jogainak védelméről, valamint az  alkotmányos rendet,  az  ország  biztonságát és függetlenségét  sértő  vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem e rendelkezésekből vezethető   le,  hogy  a  személyi  szabadságtól  megfosztásban megnyilvánuló eljárási kényszercselekmény elrendelése kizárólag a bíróság – mérlegelésen alapuló – döntési jogkörébe tartozzon. 1.2.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 223. §  (2) bekezdése  az  alkotmányosság szempontjából  nincs  értékelhető összefüggésben a bírák függetlenségével. Az  Alkotmány  50. § (3) bekezdése szerint a bírák függetlenek, és  csak a törvénynek vannak alárendelve. Az indítványozó által hivatkozott,  a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról  szóló 1997.   évi  LXVI.  törvény  3.-§-a  rögzíti,  hogy   a   bírák függetlenek,    a    jogszabályok   alapján    meggyőződésüknek megfelelően    döntenek,    az   ítélkezési    tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók. Az Alkotmánybíróság a bírói függetlenségnek az Alkotmány 50.  § (3)   bekezdésében   foglalt  elvével  és   annak   garanciális tartalmával   több  határozatában  foglalkozott.   A   döntések egyrészt    a    hatalmi   ágak   elválasztásának   alkotmányos szerkezetében  a  bírói hatalom helyzetének sajátosságaival,  a külső  hatalmi  ágaknak  a bírói hatalmat  érintő  jogköreivel, másrészt a bírói függetlenségnek a bírósági szervezeten  belüli alkotmányossági kérdéseivel foglalkoztak. Az  Alkotmánybíróság határozataiban hangsúlyozta, hogy a  bírói hatalom,  amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően  az ítélkezésben  ölt testet. A bírói függetlenség  az  ítélkezésre vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák  is  a független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól   is   –   függetlennek  kell  lennie,   függetlenségét garanciáknak   kell  biztosítani  minden  befolyásolás   ellen, származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától,  akár  a bírósági  szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó  és következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. § (3) bekezdése alapján   a   minden  külső  befolyásolástól  független   bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében  abszolút alkotmányos  védelem  alatt  áll.  (Így:  53/1991.(X.  31.)  AB határozat,  ABH 1991, 266, 267; 38/1993.(VI. 11.) AB határozat, ABH  1993, 256, 261; 17/1994.(III. 29.) AB határozat, ABH 1994, 84,  86;  45/1994.(X. 21.) AB határozat, ABH  1994,  254,  256; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769). Ez   azonban   természetesen  nem  jelenti  a   bírói   hatalom korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az  ítélkezési tevékenység  törvényi alávetettségét, mint a bírói függetlenség alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség egyedi aspektusában tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját jelent,  annak  érdekében, hogy az egyedi ügyekben  a  jogviták eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott  kötelező erejű  és  végrehajtható  döntését  mindenféle  befolyásolástól mentesen,   a   törvények,  illetve  általában  a  jogszabályok alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg. Ilyen  értelemben fogalmazza meg a bírói függetlenség tartalmát az  Európa  Tanács Miniszteri Bizottságának  R  (94)  12  számú Ajánlása   a   bírák   függetlenségéről,   hatékonyságáról   és szerepéről    (közzétéve:   Bírósági   Határozatok   Melléklete 1999/1.).   “Az   ítélkezés  során  a  bírák   függetlenek   és biztosítani   kell,   hogy  tevékenységüket   akadályoztatástól mentesen  és anélkül, hogy bárhonnan érkező, bármely  indokból, közvetlen    vagy    közvetett   indíttatásból,    illetéktelen befolyásolástól,    nyomásgyakorlástól,   fenyegetéstől    vagy beavatkozástól mentesen végezhessék. Törvényben kell előírni  a bírákat   bármely   módon  befolyásolni  törekvő   személyekkel szembeni szankciókat. A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben teljesen  szabadon, belső meggyőződésük és  a  tényállás  saját maguk  által  történő  értékelése szerint részrehajlásmentesen, valamint a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően  kell dönteniük. A bírák nem kötelezhetők a bírói hatalmon  kívülálló személyeknek az eléjük terjesztett ügyek érdemi részéről számot adni.”  (Ajánlás  I/2/d) pont) Az Ajánlás  e  pontjához  fűzött magyarázat  szerint  a  bíráknak  teljes  függetlenségben  kell ítéleteiket  meghozniuk.  A  bírónak  abszolút  szabadnak  kell lennie az ügyben meggyőződésének, a tények értékelésének  és  a hatályos    jogszabályoknak    megfelelő    pártatlan    döntés meghozatalánál.  E  rendelkezés célja  annak  elkerülése,  hogy bárki  részéről,  avagy bármilyen indokból a  bíróra  gyakorolt nyomás  ne kötelezze a bírót valamelyik fél, a közigazgatás,  a kormány   vagy   bármely  más  személy  által   kívánt   ítélet meghozatalára. (Indokolás I/17. pont) Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a  bírói  függetlenség alkotmányos  tartalmából  azonban  nem  következik,   hogy   az igazságszolgáltatás         gyakorlásának         processzuális szabályrendszere,  jelen  esetben  a  büntetőjogi  felelősségre vonás  rendje ne tartalmazhasson olyan megoldásokat, amikor  az ügy  érdemének jogerős eldöntésére hivatott bírót a  törvény  – különböző  garanciális megfontolásokból  –  kötelezi,  hogy  az eljárás más szereplőinek indítványa, döntése szerint járjon el. A  büntetőeljárásban ilyenek alapvetően a vádelvből, a  bíróság vádhoz  kötöttségéből adódó szabályok (Be. 9. §, 209.  §,  213. §),  vagy  például az eljárás személyeinek döntése az anyanyelv használatáról   (tolmács  -  Be.  80.  §),  egyes   bizonyítási szabályok (más szakértő kirendelése – Be. 77. § (1), (3) és (4) bekezdés,  a  tanú döntése a mentességi jogáról –  203.  §  (2) bekezdés), a súlyosítási tilalom (Be. 241. §). Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  tehát  az  ügyészi indítvány    alapján    kötelezően    elrendelendő     előzetes letartóztatás  nem  a  bírói függetlenség  alkotmányos  elvének sérelme miatt alkotmányellenes. 2. A Be. 223. § (2) bekezdése mindenekelőtt az Alkotmány 55.  § (2)  bekezdéséből  következő alkotmányos  követelmény  sérelmét jelenti,  amely  abban  áll,  hogy  az  előzetes  letartóztatás kérdésében a büntetőeljárás egész folyamatában bíróság döntsön, előzetes  letartóztatásnak csak bírósági határozat alapján  van helye.  Az  Alkotmány e rendelkezése szerint  a  “bűncselekmény elkövetésével  gyanúsított és őrizetbe vett személyt  a  lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani  vagy  bíró elé  kell  állítani.  A bíró köteles az elé  állított  személyt meghallgatni,  és  írásbeli indokolással ellátott  határozatban szabadlábra  helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.” Az  Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt az őrizetbe  vett személy  előzetes letartóztatásának bírói hatáskörére  helyezi, amivel alapvetően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban  is alkotmányos   szinten   biztosítja  a  személyes   szabadságtól megfosztásban     jelentkező    eljárási     kényszercselekmény elrendelésének  kizárólagos  bírói  jogkörét.  Az  Alkotmány  e helyütt   a   Be.  eredeti,  történetileg  változó  megoldásait (nyomozó   hatósági  jogkör  ügyészi  jóváhagyással,   1987-től kizárólagos  ügyészi jogkör) a jogállami követelményekre  és  a nemzetközi  kötelezettségekre  tekintettel  1989-ben   felváltó szabályozás alkotmányos alapjait rögzíti. A  vádemelést  követően az eljárási kényszercselekmények  bírói elrendelésének     és    fenntartásának     bírói     hatásköre természetszerűleg következik abból, hogy – a  vádhoz  kötöttség korlátai  között  –  az eljárás bírósági  szakaszában  az  “ügy urává”  a  hatáskörrel  és illetékességgel  rendelkező  bíróság válik.  Ahhoz az alkotmányossági követelményhez tehát, hogy  az előzetes  letartóztatásra,  mint  a  személyi  szabadságnak   a jogerős  ügydöntő határozatot megelőző elvonására csak  bíróság legyen   jogosult,  társul  a  büntető  eljárás   felépítésének logikája  is, ami szerint az első fokú, bűnösséget megállapító, de  nem  jogerős  ítéletet követően az  előzetes  letartóztatás elrendelése vagy fenntartása kérdésében csak a bíróság dönthet, nem  pedig az első fokú eljárásban addig vádképviseletet ellátó ügyész. Ez a követelmény nem kerülhető meg azzal a megoldással, hogy  a szándékos  bűncselekmény miatt legalább három évi végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén formálisan  ugyan  a  bíróság rendeli el vagy tartja fenn az előzetes letartóztatást, azonban ilyen  döntésre  az  ügyész indítványa alapján  köteles.  Ez  a szabály   a  törvényhozó  részéről  a  bírói  hatáskör   teljes kiüresítése,  annak teljes mértékű elvonása, az ügyész  számára pedig  olyan jogkör megteremtése, amely őt az Alkotmány  55.  § (2)  bekezdéséből  következően a vádemelést  megelőző  eljárási szakaszban sem illeti meg. 3.  Az  első  fokú bűnösséget megállapító és büntetést  kiszabó ítéletet  követő előzetes letartóztatás tekintetében az  ügyész tényleges  döntési jogköre nem csupán az 55. § (2) bekezdéséből következően  alkotmányellenes,  hanem  a  jogállamiság  lényegi elemét  képező  jogbiztonság sérelme  miatt  is.  Az  egyébként alkotmányellenes  ügyészi  döntési  jogkör  alapjául   szolgáló mérlegelési  szempontok  törvényi  meghatározásának  hiánya   a jogbiztonság súlyos sérelmét jelenti. A  Be. rendszeréből az következik, hogy az ügyésznek indítványa megtételekor   a  Be.  92.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott előzetes  letartóztatási  okok meglétét  kell  mérlegelnie.  Az előzetes  letartóztatás ott meghatározott okai alapján  azonban az  ügyésznek a Be. módosítása előtt is módja volt az  előzetes letartóztatás      elrendelésének      vagy      fenntartásának indítványozására,  és nyilván ezen okokat  veszi  figyelembe  a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évet el nem érő, vagy a gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott végrehajtandó   szabadságvesztést   tartalmazó,   nem   jogerős ítéletet  követő bírósági döntés kezdeményezésénél. A szándékos bűncselekmény  miatt kiszabott legalább három évi végrehajtandó szabadságvesztés tehát új, az előzetes letartóztatásnak  a  Be. 92.  § (1) bekezdésében meghatározott okok mellett megteremtett önálló oka. A Be. 223. § (2) bekezdésben biztosított formálisan bírói,   valójában   ügyészi   döntési   jogkör   gyakorlásának mérlegelési  szempontjait azonban a törvényhozó  nem  határozta meg. A Be. nov. 45. §-ához fűzött indokolás csupán arra utal, hogy a törvény  beilleszti  az  új Be. 327. § (2)  bekezdése  szerinti rendelkezést a hatályos büntető eljárási jogba. Az új Be.  327. §-ához  fűzött indokolás szerint: “A (2) bekezdés  az  előzetes letartóztatás  fenntartását, illetőleg elrendelését  kötelezővé teszi,  ennek feltétele az, hogy az első fokú bíróság szándékos bűncselekmény   miatt  legalább  három  évi   szabadságvesztést szabott   ki,   és   az   ügyész  az   előzetes   letartóztatás fenntartására,  illetőleg  elrendelésére  indítványt  tett.  Az ügyészi  indítványhoz kötés lehetőséget ad arra, hogy kivételes esetben  –  súlyos  betegség,  családi  körülmények  –  a   nem jogerősen elítélt szabadlábon védekezzék.” 4.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 232. §  (2) bekezdése  önmagában  nem  jelenti  az  Alkotmány  57.  §   (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jog sérelmét. Az Alkotmánynak az 1997. évi LIX. törvény 12. §-ával módosított 57.  §  (5)  bekezdése  szerint  a  törvényben  meghatározottak szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn  belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő   országgyűlési   képviselők  kétharmadának   szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja. Az  Alkotmánybíróság számos határozatában, sokféle  szempontból foglalkozott  a  jogorvoslati jog  alkotmányos  tartalmával.  A jelen  vizsgálat szempontjából meghatározó elvi tételek szerint a   jogorvoslathoz   való  jog  lényegi  tartalma   az   érdemi határozatok   tekintetében  a  más  szervhez,  vagy   ugyanazon szervezeten   belüli  magasabb  fórumhoz  fordulás   lehetősége (5/1992.  (I.  30.)  AB  határozat,  ABH  1992,  27,   31).   A jogorvoslathoz  való  alapjog  biztosítását  jelenti,   ha   az eljárásban a törvény garantálja az érintett számára, hogy ügyét az  alapügyben  eljáró  szervtől  különböző  szerv  bírálja  el (513/B/1994.  AB határozat, ABH 1994, 734). Minden  jogorvoslat lényegi  eleme a "jogorvoslás" lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag   és  szubsztanciálisan  tartalmazza  a   jogsérelem orvosolhatóságát (23/1998. (VI. 9.) AB határozat ABH 1998, 182, 186). A Be. nov. 45. §-a úgy illesztette a Be. rendszerébe az ügyészi indítvány  alapján  kötelezően elrendelendő  vagy  fenntartandó előzetes  letartóztatás szabályát, hogy nem zárta  ki  erre  az esetre  az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntés  elleni fellebbezést (Be. 269. § (1) bekezdés), és nem módosította  azt a  szabályt,  amely  az  első  fokú bíróság  határozata  elleni fellebbezésnek  és  az iratoknak a másodfokú bíróság  területén működő ügyész útján való felterjesztésére vonatkozik (Be.  247. §).  Nincs  tehát  törvényi akadálya annak,  hogy  a  másodfokú bíróság  területén  működő  ügyész  a  fellebbezésben  előadott érvelés  alapján  az indítványt visszavonja,  így  a  másodfokú bíróság  az  előzetes  letartóztatás kérdésében  –  visszakapva eredeti jogkörét – önálló mérlegelés eredményeképp döntsön. Mivel  a  törvényhozó a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott legalább   három  évi  szabadságvesztés  esetén   az   előzetes letartóztatás   szükségességének   mérlegelését    az    ügyész diszkrecionális jogkörébe utalta, még tulajdonképpen formálissá sem  tette a terhelt és a védő számára biztosított fellebbezési jogot. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Alkotmány 55.  §  (2) bekezdéséből    következő    alkotmányossági,     illetve     a büntetőeljárás  felépítésének logikájából következő  dogmatikai követelmények   sérelme   miatt  a  fellebbezés   elbírálásának tényleges  jogköre  ezzel a másodfokú bíróságtól  a  másodfokon eljáró ügyészhez került. Ez a “jogorvoslati” jogkör éppúgy  nem felel  meg a jogbiztonság alkotmányos követelményének,  mint  a vádképviseletet ellátó ügyész indítványozási joga. 5.  Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján döntött abban  a kérdésben   is,  hogy  a  meghatározott  súlyú,   nem   jogerős büntetéshez  kapcsolódó  kötelező  előzetes  letartóztatás  nem felel meg az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1) és (2) bekezdése   rendelkezéseinek  együttes   értelmezéséből   adódó alkotmányossági   követelményeknek;  sérti  az   alapvető   jog lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó tilalmat. Az   Alkotmány   55.   §  (1)  bekezdése   szerint   a   Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet  szabadságától  másként,  mint törvényben  meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás  alapján  megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában  rögzíti, hogy  a  Magyar  Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen  és elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása és  védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra és  kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető  jog  lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.  A személyes  szabadságtól való megfosztás okainak és  eljárásának törvényi    szintű   szabályozása   még   rendkívüli   állapot, szükségállapot  vagy  vészhelyzet idején sem  függeszthető  fel vagy korlátozható. Az  Alkotmánybíróság  az  5/1999. (III.  31.)  AB  határozatban összegezte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének tartalmát érintő alkotmánybírósági határozatokat és azok lényegét. Az  Alkotmány csak  úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és  az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez  a szabályozás  nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul  a személyes szabadsághoz való jogot (ABK, 1999. március, 69, 74). A  korlátozással elérni kívánt cél fontosságának  és  az  ennek érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással összhangban  kell lennie. Az   Alkotmánybíróság   a   kötelező   előzetes   letartóztatás alkotmányosságának megítélésénél is figyelemmel  volt  arra,  a korábbi   határozataiban  kifejtett  álláspontjára,   hogy   az államnak,  illetve  az  állam  szerveinek  az  Alkotmány   több rendelkezéséből  levezethető joga és egyben kötelezettsége  van az   állami  büntető  hatalom  gyakorlására,  a  büntető  igény érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III.  31.)  AB határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt, hogy ennek  a  feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló    szerveknek    hatékony    eszközök    álljanak    a rendelkezésükre  (ABK  1999.  március,  69,   73).   Ez   pedig szükségképpen együtt jár a büntető felelőségre vonás törvényben meghatározott  rendjében,  a büntetőeljárásban  olyan  eljárási cselekmények,  ezen  belül kényszercselekmények  alkalmazásának megengedésével,    amelyek   lényegüket    tekintve    súlyosan jogkorlátozóak,  érintik  a  büntetőeljárás  alá  vont  személy alkotmányos  jogait  is  (részletesen: 42/1993.  (VI.  30.)  AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305). A   bűncselekmény  alapos  gyanújával  terhelt   és   egyébként ártatlannak  vélelmezendő  egyén személyi  szabadságának  bírói elvonása   még   a  jogerős  ügydöntő  határozat   meghozatalát megelőzően,  a  legsúlyosabb  személyes  szabadságot  korlátozó kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás a  büntető  igény hatékony    érvényesítését,    a    büntetőeljárás    sikerének biztosítását  és a büntetés esetleges végrehajthatóságát  célzó preventív  intézkedés. Ezen alkotmányosan  elismert  célok  sem indokolhatnak  azonban olyan törvényhozói álláspontot,  hogy  a bűnösség   megállapítása   és  meghatározott   súlyú   büntetés kiszabása után az egyébként az ártatlanság vélelmét alapjogként élvező  személy  nem maradhat és nem védekezhet szabadlábon  az eljárás  jogerős befejezéséig. Az Alkotmánybíróság számára  nem ismerhető  fel  semmilyen olyan kényszerítő ok, amely  a  bírói mérlegelés  kizárását indokolná és erre a  törvényhozó  sem  ad semmilyen magyarázatot. Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint az  adott  rendelkezés összességében az alapjog  korlátozásának súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan. 6.   Az   új  Be.  327.  §  (2)  bekezdése  ugyanazon   okokból alkotmányellenes,  mint  a Be. 223. §  (2)  bekezdése.  Így  az Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi  XXXII. törvény  (a  továbbiakban: Abtv.) 42. § (2)  bekezdése  alapján megállapította,  hogy a már kihirdetett, de  még  hatályba  nem lépett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenes, és mint  ilyen nem lép hatályba. 7.  Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben  való közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.                        Dr. Németh János                   az Alkotmánybíróság elnöke       Dr. Bagi István                      Dr. Czúcz Ottó       alkotmánybíró                         alkotmánybíró                                       Dr. Erdei Árpád                 Dr. Harmathy Attila       előadó alkotmánybíró                  alkotmánybíró                                       Dr. Holló András                    Dr. Kiss László       alkotmánybíró                         alkotmánybíró                                       Dr. Lábady Tamás                  Dr. Strausz János       alkotmánybíró                         alkotmánybíró                                       Dr. Tersztyánszky Ödön               Dr. Vörös Imre       alkotmánybíró                         alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Ex post facto constitutional review of Article 223.2 of the Code of Criminal Procedure, according to which, based on the prosecutor's recommendation, the court should decide on whether a person sentenced by a court for an intentional offence to at least three year's imprisonment should be detained or continue to be detained, except when the time spent in detention on remand exceeded the term of the sentence determined by the court
Number of the Decision: .	19/1999. (VI. 25.)
Date of the decision: .	06/23/1999
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1999-3-004?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
.