English

Hungarian
Ügyszám:
.
211/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 19/1999. (VI. 25.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1999/150
.
A döntés kelte: Budapest, 06/23/1999
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
      vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

                               határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló   1973.   évi   I.   törvény   223.   §   (2)   bekezdése
      alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával
      megsemmisíti.

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló   1998.   évi   XIX.  törvény  327.   §   (2)   bekezdése
      alkotmányellenes. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.

      Az   Alkotmánybíróság   e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1.   A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvényt   (a
        továbbiakban:  Be.)  módosító 1998. évi  LXXXVIII.  törvény  (a
        továbbiakban. Be.nov.) 45. §-a a Be. 223. §-át a következő  (2)
        bekezdéssel  egészítette ki: “Amennyiben a  vádlottat  az  első
        fokú  bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább
        háromévi  végrehajtandó  szabadságvesztésre  ítéli,  az  ügyész
        indítványára  az  előzetes letartóztatást  fenn  kell  tartani,
        illetve  el kell rendelni, kivéve, ha a már kitöltött  előzetes
        letartóztatás időtartama eléri, vagy meghaladja  az  első  fokú
        bíróság    ítéletében    kiszabott    szabadságvesztést.”     A
        büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban:
        új   Be.)   327.  §-ának  (2)  bekezdése  ugyanezt  a  szabályt
        tartalmazza.

        2.  A  Be.  223.  §-ának a Be. nov. 45. §-ával  beiktatott  (2)
        bekezdése  alkotmányossági vizsgálatára két indítvány érkezett.
        Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és   egy
        eljárásban bírálta el.

        2.1.   Az  egyik  indítványozó  a  Be.  223.  §  (2)  bekezdése
        alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  az
        Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján kérte.

        Álláspontja szerint a szabályozás az ügyész számára  nem  teszi
        kötelezővé,  a  bíróságtól pedig elvonja azt a jogot,  hogy  az
        előzetes letartóztatás különös okait mérlegelje, így meggátolja
        a  bíróságot  az  állampolgárok szabadságának és biztonságának,
        mint alapjognak a védelmében, ami ellentétes az Alkotmány 50. §
        (1)  bekezdésben  írtakkal. “Sérti a bírák függetlenségének  az
        Alkotmány   50.   §-ának  (3)  bekezdésében  és   a   bíróságok
        szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 3.
        §-ában írt alapvető jogát, mert a Be.-ben írt okok hiányában is
        az   ügyész  indítványára  meggyőződésével  ellentétes   döntés
        meghozatalára kényszerül.”

        Az  indítványozó álláspontja szerint sérti az Alkotmány  55.  §
        (1)  bekezdésében megfogalmazott, a szabadságra és  a  személyi
        biztonságra  vonatkozó  alapvető jogot,  illetve  a  korlátozás
        alkotmányosságához megkívánt szükségesség és  arányosság  elvét
        (66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347) az, hogy
        a   Be.   223.   §  (2)  bekezdése  az  előzetes  letartóztatás
        elrendelésének és fenntartásának a Be. 92. §-ában és 96. §  (1)
        bekezdésében   meghatározott  feltételeit   és   követelményeit
        figyelmen  kívül  hagyó önálló letartóztatási  okot  tartalmaz,
        továbbá túlságosan szűken határozza meg a kizáró okok körét.

        A kifogásolt törvényi rendelkezés ellentétes az Alkotmány 57. §-
        ának  (5)  bekezdésében  biztosított  jogorvoslati  jogosultság
        alapjogával,  mivel az első fokú bíróság által elítélt  személy
        “szabadságát, mint alapvető jogát sértő bírósági döntés  elleni
        fellebbezés  joga  formális,  az  abban  célzott  döntéshozatal
        lehetősége eleve kizárt.”

        2.2. A másik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése mellett az
        új  Be. 327. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát, és
        ennek      eredményeként      a     törvényi      rendelkezések
        alkotmányellenességének   megállapítását   és    azok    teljes
        megsemmisítését indítványozta.

        Az  indítványban kifejtett álláspont szerint a Be. 223.  §  (2)
        bekezdése  sérti  az  Alkotmány 55. § (2) bekezdését,  mivel  e
        rendelkezésből  egyértelműen  következik,  hogy   az   előzetes
        letartóztatás  tárgyában  kizárólag a  bíróság  dönthet.  Ennek
        felelnek meg a Be. megfelelő szabályai (Be. 93. § (1) bekezdés,
        95.  §, 379/A. és 379/B. §, 380. §). A Be. 223. § (2) bekezdése
        alapján  a bíróság csak formálisan dönt, az érdemi döntés  joga
        valójában   az  ügyész  hatáskörébe  kerül.  Ez  a  jogszabályi
        megoldás   “az  előzetes  letartóztatással  kapcsolatos   bírói
        hatáskör alkotmányellenes elvonását jelenti.”

        A  Be.  223. § (2) bekezdése ezen túlmenően az Alkotmány 57.  §
        (5)  bekezdésébe  is  ütközik, mivel “az  ügyész  indítványa  a
        másodfokú  eljárásban  is  érvényes,  a  terhelt  és   a   védő
        fellebbezési joga formális, nincs valóságos tartalma.”

        Az  indítvány kitér arra, hogy az előzetes letartóztatás elleni
        jogorvoslati    jogosultság   akkor   is   sérülne,    ha    az
        Alkotmánybíróság  csupán részlegesen, a bíróságnak  az  ügyészi
        indítványhoz    kötöttsége   tekintetében   mondaná    ki    az
        alkotmányellenességet,  és  a rendelkezést  csupán  e  részében
        semmisítené  meg. A vádlott és a védő ugyanis hiába  hivatkozna
        arra, hogy az előzetes letartóztatás törvényes okai (Be. 92. §)
        annak  ellenére hiányoznak, hogy az első fokú bíróság  háromévi
        vagy   ennél   súlyosabb  szabadságvesztést  szabott   ki.   Az
        indítványozó   álláspontja   szerint   a   kötelező    előzetes
        letartóztatás  így  valójában  nem  kényszerintézkedés,   hanem
        “előrehozott büntetés”.

                                      II.

        Az  indítványok megalapozottak. Az Alkotmánybíróság álláspontja
        szerint  a  Be.  223.  §  (2)  bekezdése  alkotmányellenes.  Az
        előzetes letartóztatás ügyészi indítványra kötelező elrendelése
        a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évi vagy ennél
        súlyosabb, végrehajtandó szabadságvesztés mellett, ellentétes a
        személyes   szabadság  alkotmányos  alapjogának  korlátozásával
        szemben az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből, valamint az 55.  §
        (1)  bekezdése  és  a 8. § (1) és (2) bekezdése  összevetéséből
        levezethető  követelményekkel. Az,  hogy  a  törvényalkotó  nem
        határozta   meg   az   ügyészi  indítvány   alapjául   szolgáló
        mérlegelési  szempontokat,  sérti  az  Alkotmány   2.   §   (1)
        bekezdésében  normatív  tartalommal  rögzített  jogállamiságból
        fakadó jogbiztonság követelményét is.

        1.  Az  Alkotmánybíróság  nem tartotta megalapozottnak  azt  az
        indítványozói álláspontot, hogy a Be. 223. § (2)  bekezdése  az
        Alkotmány   50.  §  (1)  és  (3)  bekezdésének  sérelme   miatt
        alkotmányellenes.

        1.1.  Az állampolgári jogok védelme szempontjából a bíróság  és
        az ügyészség kötelezettségeit az Alkotmány hasonlóan fogalmazza
        meg.  Az  Alkotmány  50.  §  (1)  bekezdése  szerint  a  Magyar
        Köztársaság  bíróságai  védik  és  biztosítják  az  alkotmányos
        rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik
        a  bűncselekmények elkövetőit. Az 51. § (1) bekezdése szerint a
        Magyar  Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik
        az  állampolgárok jogainak védelméről, valamint az  alkotmányos
        rendet,  az  ország  biztonságát és függetlenségét  sértő  vagy
        veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem e rendelkezésekből
        vezethető   le,  hogy  a  személyi  szabadságtól  megfosztásban
        megnyilvánuló eljárási kényszercselekmény elrendelése kizárólag
        a bíróság – mérlegelésen alapuló – döntési jogkörébe tartozzon.

        1.2.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 223. §  (2)
        bekezdése  az  alkotmányosság szempontjából  nincs  értékelhető
        összefüggésben a bírák függetlenségével.

        Az  Alkotmány  50. § (3) bekezdése szerint a bírák függetlenek,
        és  csak a törvénynek vannak alárendelve. Az indítványozó által
        hivatkozott,  a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról  szóló
        1997.   évi  LXVI.  törvény  3.-§-a  rögzíti,  hogy   a   bírák
        függetlenek,    a    jogszabályok   alapján    meggyőződésüknek
        megfelelően    döntenek,    az   ítélkezési    tevékenységükkel
        összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók.

        Az Alkotmánybíróság a bírói függetlenségnek az Alkotmány 50.  §
        (3)   bekezdésében   foglalt  elvével  és   annak   garanciális
        tartalmával   több  határozatában  foglalkozott.   A   döntések
        egyrészt    a    hatalmi   ágak   elválasztásának   alkotmányos
        szerkezetében  a  bírói hatalom helyzetének sajátosságaival,  a
        külső  hatalmi  ágaknak  a bírói hatalmat  érintő  jogköreivel,
        másrészt a bírói függetlenségnek a bírósági szervezeten  belüli
        alkotmányossági kérdéseivel foglalkoztak.

        Az  Alkotmánybíróság határozataiban hangsúlyozta, hogy a  bírói
        hatalom,  amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően  az
        ítélkezésben  ölt testet. A bírói függetlenség  az  ítélkezésre
        vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák  is  a
        független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más
        bírótól   is   –   függetlennek  kell  lennie,   függetlenségét
        garanciáknak   kell  biztosítani  minden  befolyásolás   ellen,
        származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától,  akár  a
        bírósági  szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó  és
        következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. § (3) bekezdése
        alapján   a   minden  külső  befolyásolástól  független   bírói
        ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében  abszolút
        alkotmányos  védelem  alatt  áll.  (Így:  53/1991.(X.  31.)  AB
        határozat,  ABH 1991, 266, 267; 38/1993.(VI. 11.) AB határozat,
        ABH  1993, 256, 261; 17/1994.(III. 29.) AB határozat, ABH 1994,
        84,  86;  45/1994.(X. 21.) AB határozat, ABH  1994,  254,  256;
        627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769).

        Ez   azonban   természetesen  nem  jelenti  a   bírói   hatalom
        korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az  ítélkezési
        tevékenység  törvényi alávetettségét, mint a bírói függetlenség
        alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség egyedi aspektusában
        tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját
        jelent,  annak  érdekében, hogy az egyedi ügyekben  a  jogviták
        eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott  kötelező
        erejű  és  végrehajtható  döntését  mindenféle  befolyásolástól
        mentesen,   a   törvények,  illetve  általában  a  jogszabályok
        alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.

        Ilyen  értelemben fogalmazza meg a bírói függetlenség tartalmát
        az  Európa  Tanács Miniszteri Bizottságának  R  (94)  12  számú
        Ajánlása   a   bírák   függetlenségéről,   hatékonyságáról   és
        szerepéről    (közzétéve:   Bírósági   Határozatok   Melléklete
        1999/1.).   “Az   ítélkezés  során  a  bírák   függetlenek   és
        biztosítani   kell,   hogy  tevékenységüket   akadályoztatástól
        mentesen  és anélkül, hogy bárhonnan érkező, bármely  indokból,
        közvetlen    vagy    közvetett   indíttatásból,    illetéktelen
        befolyásolástól,    nyomásgyakorlástól,   fenyegetéstől    vagy
        beavatkozástól mentesen végezhessék. Törvényben kell előírni  a
        bírákat   bármely   módon  befolyásolni  törekvő   személyekkel
        szembeni szankciókat. A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben
        teljesen  szabadon, belső meggyőződésük és  a  tényállás  saját
        maguk  által  történő  értékelése szerint részrehajlásmentesen,
        valamint a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően  kell
        dönteniük. A bírák nem kötelezhetők a bírói hatalmon  kívülálló
        személyeknek az eléjük terjesztett ügyek érdemi részéről számot
        adni.”  (Ajánlás  I/2/d) pont) Az Ajánlás  e  pontjához  fűzött
        magyarázat  szerint  a  bíráknak  teljes  függetlenségben  kell
        ítéleteiket  meghozniuk.  A  bírónak  abszolút  szabadnak  kell
        lennie az ügyben meggyőződésének, a tények értékelésének  és  a
        hatályos    jogszabályoknak    megfelelő    pártatlan    döntés
        meghozatalánál.  E  rendelkezés célja  annak  elkerülése,  hogy
        bárki  részéről,  avagy bármilyen indokból a  bíróra  gyakorolt
        nyomás  ne kötelezze a bírót valamelyik fél, a közigazgatás,  a
        kormány   vagy   bármely  más  személy  által   kívánt   ítélet
        meghozatalára. (Indokolás I/17. pont)

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a  bírói  függetlenség
        alkotmányos  tartalmából  azonban  nem  következik,   hogy   az
        igazságszolgáltatás         gyakorlásának         processzuális
        szabályrendszere,  jelen  esetben  a  büntetőjogi  felelősségre
        vonás  rendje ne tartalmazhasson olyan megoldásokat, amikor  az
        ügy  érdemének jogerős eldöntésére hivatott bírót a  törvény  –
        különböző  garanciális megfontolásokból  –  kötelezi,  hogy  az
        eljárás más szereplőinek indítványa, döntése szerint járjon el.
        A  büntetőeljárásban ilyenek alapvetően a vádelvből, a  bíróság
        vádhoz  kötöttségéből adódó szabályok (Be. 9. §, 209.  §,  213.
        §),  vagy  például az eljárás személyeinek döntése az anyanyelv
        használatáról   (tolmács  -  Be.  80.  §),  egyes   bizonyítási
        szabályok (más szakértő kirendelése – Be. 77. § (1), (3) és (4)
        bekezdés,  a  tanú döntése a mentességi jogáról –  203.  §  (2)
        bekezdés), a súlyosítási tilalom (Be. 241. §).

        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  tehát  az  ügyészi
        indítvány    alapján    kötelezően    elrendelendő     előzetes
        letartóztatás  nem  a  bírói függetlenség  alkotmányos  elvének
        sérelme miatt alkotmányellenes.

        2. A Be. 223. § (2) bekezdése mindenekelőtt az Alkotmány 55.  §
        (2)  bekezdéséből  következő alkotmányos  követelmény  sérelmét
        jelenti,  amely  abban  áll,  hogy  az  előzetes  letartóztatás
        kérdésében a büntetőeljárás egész folyamatában bíróság döntsön,
        előzetes  letartóztatásnak csak bírósági határozat alapján  van
        helye.  Az  Alkotmány e rendelkezése szerint  a  “bűncselekmény
        elkövetésével  gyanúsított és őrizetbe vett személyt  a  lehető
        legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani  vagy  bíró
        elé  kell  állítani.  A bíró köteles az elé  állított  személyt
        meghallgatni,  és  írásbeli indokolással ellátott  határozatban
        szabadlábra  helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul
        dönteni.”

        Az  Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt az őrizetbe  vett
        személy  előzetes letartóztatásának bírói hatáskörére  helyezi,
        amivel alapvetően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban  is
        alkotmányos   szinten   biztosítja  a  személyes   szabadságtól
        megfosztásban     jelentkező    eljárási     kényszercselekmény
        elrendelésének  kizárólagos  bírói  jogkörét.  Az  Alkotmány  e
        helyütt   a   Be.  eredeti,  történetileg  változó  megoldásait
        (nyomozó   hatósági  jogkör  ügyészi  jóváhagyással,   1987-től
        kizárólagos  ügyészi jogkör) a jogállami követelményekre  és  a
        nemzetközi  kötelezettségekre  tekintettel  1989-ben   felváltó
        szabályozás alkotmányos alapjait rögzíti.

        A  vádemelést  követően az eljárási kényszercselekmények  bírói
        elrendelésének     és    fenntartásának     bírói     hatásköre
        természetszerűleg következik abból, hogy – a  vádhoz  kötöttség
        korlátai  között  –  az eljárás bírósági  szakaszában  az  “ügy
        urává”  a  hatáskörrel  és illetékességgel  rendelkező  bíróság
        válik.  Ahhoz az alkotmányossági követelményhez tehát, hogy  az
        előzetes  letartóztatásra,  mint  a  személyi  szabadságnak   a
        jogerős  ügydöntő határozatot megelőző elvonására csak  bíróság
        legyen   jogosult,  társul  a  büntető  eljárás   felépítésének
        logikája  is, ami szerint az első fokú, bűnösséget megállapító,
        de  nem  jogerős  ítéletet követően az  előzetes  letartóztatás
        elrendelése vagy fenntartása kérdésében csak a bíróság dönthet,
        nem  pedig az első fokú eljárásban addig vádképviseletet ellátó
        ügyész.

        Ez a követelmény nem kerülhető meg azzal a megoldással, hogy  a
        szándékos  bűncselekmény miatt legalább három évi végrehajtandó
        szabadságvesztés kiszabása esetén formálisan  ugyan  a  bíróság
        rendeli el vagy tartja fenn az előzetes letartóztatást, azonban
        ilyen  döntésre  az  ügyész indítványa alapján  köteles.  Ez  a
        szabály   a  törvényhozó  részéről  a  bírói  hatáskör   teljes
        kiüresítése,  annak teljes mértékű elvonása, az ügyész  számára
        pedig  olyan jogkör megteremtése, amely őt az Alkotmány  55.  §
        (2)  bekezdéséből  következően a vádemelést  megelőző  eljárási
        szakaszban sem illeti meg.

        3.  Az  első  fokú bűnösséget megállapító és büntetést  kiszabó
        ítéletet  követő előzetes letartóztatás tekintetében az  ügyész
        tényleges  döntési jogköre nem csupán az 55. § (2) bekezdéséből
        következően  alkotmányellenes,  hanem  a  jogállamiság  lényegi
        elemét  képező  jogbiztonság sérelme  miatt  is.  Az  egyébként
        alkotmányellenes  ügyészi  döntési  jogkör  alapjául   szolgáló
        mérlegelési  szempontok  törvényi  meghatározásának  hiánya   a
        jogbiztonság súlyos sérelmét jelenti.

        A  Be. rendszeréből az következik, hogy az ügyésznek indítványa
        megtételekor   a  Be.  92.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott
        előzetes  letartóztatási  okok meglétét  kell  mérlegelnie.  Az
        előzetes  letartóztatás ott meghatározott okai alapján  azonban
        az  ügyésznek a Be. módosítása előtt is módja volt az  előzetes
        letartóztatás      elrendelésének      vagy      fenntartásának
        indítványozására,  és nyilván ezen okokat  veszi  figyelembe  a
        szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évet el nem érő,
        vagy a gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott
        végrehajtandó   szabadságvesztést   tartalmazó,   nem   jogerős
        ítéletet  követő bírósági döntés kezdeményezésénél. A szándékos
        bűncselekmény  miatt kiszabott legalább három évi végrehajtandó
        szabadságvesztés tehát új, az előzetes letartóztatásnak  a  Be.
        92.  § (1) bekezdésében meghatározott okok mellett megteremtett
        önálló oka. A Be. 223. § (2) bekezdésben biztosított formálisan
        bírói,   valójában   ügyészi   döntési   jogkör   gyakorlásának
        mérlegelési  szempontjait azonban a törvényhozó  nem  határozta
        meg.

        A Be. nov. 45. §-ához fűzött indokolás csupán arra utal, hogy a
        törvény  beilleszti  az  új Be. 327. § (2)  bekezdése  szerinti
        rendelkezést a hatályos büntető eljárási jogba. Az új Be.  327.
        §-ához  fűzött indokolás szerint: “A (2) bekezdés  az  előzetes
        letartóztatás  fenntartását, illetőleg elrendelését  kötelezővé
        teszi,  ennek feltétele az, hogy az első fokú bíróság szándékos
        bűncselekmény   miatt  legalább  három  évi   szabadságvesztést
        szabott   ki,   és   az   ügyész  az   előzetes   letartóztatás
        fenntartására,  illetőleg  elrendelésére  indítványt  tett.  Az
        ügyészi  indítványhoz kötés lehetőséget ad arra, hogy kivételes
        esetben  –  súlyos  betegség,  családi  körülmények  –  a   nem
        jogerősen elítélt szabadlábon védekezzék.”

        4.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 232. §  (2)
        bekezdése  önmagában  nem  jelenti  az  Alkotmány  57.  §   (5)
        bekezdésében biztosított jogorvoslati jog sérelmét.

        Az Alkotmánynak az 1997. évi LIX. törvény 12. §-ával módosított
        57.  §  (5)  bekezdése  szerint  a  törvényben  meghatározottak
        szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
        közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
        jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
        időn  belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen
        lévő   országgyűlési   képviselők  kétharmadának   szavazatával
        elfogadott törvény korlátozhatja.

        Az  Alkotmánybíróság számos határozatában, sokféle  szempontból
        foglalkozott  a  jogorvoslati jog  alkotmányos  tartalmával.  A
        jelen  vizsgálat szempontjából meghatározó elvi tételek szerint
        a   jogorvoslathoz   való  jog  lényegi  tartalma   az   érdemi
        határozatok   tekintetében  a  más  szervhez,  vagy   ugyanazon
        szervezeten   belüli  magasabb  fórumhoz  fordulás   lehetősége
        (5/1992.  (I.  30.)  AB  határozat,  ABH  1992,  27,   31).   A
        jogorvoslathoz  való  alapjog  biztosítását  jelenti,   ha   az
        eljárásban a törvény garantálja az érintett számára, hogy ügyét
        az  alapügyben  eljáró  szervtől  különböző  szerv  bírálja  el
        (513/B/1994.  AB határozat, ABH 1994, 734). Minden  jogorvoslat
        lényegi  eleme a "jogorvoslás" lehetősége, vagyis a jogorvoslat
        fogalmilag   és  szubsztanciálisan  tartalmazza  a   jogsérelem
        orvosolhatóságát (23/1998. (VI. 9.) AB határozat ABH 1998, 182,
        186).

        A Be. nov. 45. §-a úgy illesztette a Be. rendszerébe az ügyészi
        indítvány  alapján  kötelezően elrendelendő  vagy  fenntartandó
        előzetes  letartóztatás szabályát, hogy nem zárta  ki  erre  az
        esetre  az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntés  elleni
        fellebbezést (Be. 269. § (1) bekezdés), és nem módosította  azt
        a  szabályt,  amely  az  első  fokú bíróság  határozata  elleni
        fellebbezésnek  és  az iratoknak a másodfokú bíróság  területén
        működő ügyész útján való felterjesztésére vonatkozik (Be.  247.
        §).  Nincs  tehát  törvényi akadálya annak,  hogy  a  másodfokú
        bíróság  területén  működő  ügyész  a  fellebbezésben  előadott
        érvelés  alapján  az indítványt visszavonja,  így  a  másodfokú
        bíróság  az  előzetes  letartóztatás kérdésében  –  visszakapva
        eredeti jogkörét – önálló mérlegelés eredményeképp döntsön.

        Mivel  a  törvényhozó a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott
        legalább   három  évi  szabadságvesztés  esetén   az   előzetes
        letartóztatás   szükségességének   mérlegelését    az    ügyész
        diszkrecionális jogkörébe utalta, még tulajdonképpen formálissá
        sem  tette a terhelt és a védő számára biztosított fellebbezési
        jogot. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Alkotmány 55.  §  (2)
        bekezdéséből    következő    alkotmányossági,     illetve     a
        büntetőeljárás  felépítésének logikájából következő  dogmatikai
        követelmények   sérelme   miatt  a  fellebbezés   elbírálásának
        tényleges  jogköre  ezzel a másodfokú bíróságtól  a  másodfokon
        eljáró ügyészhez került. Ez a “jogorvoslati” jogkör éppúgy  nem
        felel  meg a jogbiztonság alkotmányos követelményének,  mint  a
        vádképviseletet ellátó ügyész indítványozási joga.

        5.  Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján döntött abban  a
        kérdésben   is,  hogy  a  meghatározott  súlyú,   nem   jogerős
        büntetéshez  kapcsolódó  kötelező  előzetes  letartóztatás  nem
        felel meg az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1) és (2)
        bekezdése   rendelkezéseinek  együttes   értelmezéséből   adódó
        alkotmányossági   követelményeknek;  sérti  az   alapvető   jog
        lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó tilalmat.

        Az   Alkotmány   55.   §  (1)  bekezdése   szerint   a   Magyar
        Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi
        biztonságra,  senkit  sem  lehet  szabadságától  másként,  mint
        törvényben  meghatározott okokból és a törvényben meghatározott
        eljárás  alapján  megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában  rögzíti,
        hogy  a  Magyar  Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen  és
        elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása
        és  védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra
        és  kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
        alapvető  jog  lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.  A
        személyes  szabadságtól való megfosztás okainak és  eljárásának
        törvényi    szintű   szabályozása   még   rendkívüli   állapot,
        szükségállapot  vagy  vészhelyzet idején sem  függeszthető  fel
        vagy korlátozható.

        Az  Alkotmánybíróság  az  5/1999. (III.  31.)  AB  határozatban
        összegezte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének tartalmát érintő
        alkotmánybírósági határozatokat és azok lényegét. Az  Alkotmány
        csak  úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak
        és  az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez  a
        szabályozás  nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul  a
        személyes szabadsághoz való jogot (ABK, 1999. március, 69, 74).
        A  korlátozással elérni kívánt cél fontosságának  és  az  ennek
        érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással összhangban  kell
        lennie.

        Az   Alkotmánybíróság   a   kötelező   előzetes   letartóztatás
        alkotmányosságának megítélésénél is figyelemmel  volt  arra,  a
        korábbi   határozataiban  kifejtett  álláspontjára,   hogy   az
        államnak,  illetve  az  állam  szerveinek  az  Alkotmány   több
        rendelkezéséből  levezethető joga és egyben kötelezettsége  van
        az   állami  büntető  hatalom  gyakorlására,  a  büntető  igény
        érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III.  31.)  AB
        határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt, hogy
        ennek  a  feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat
        gyakorló    szerveknek    hatékony    eszközök    álljanak    a
        rendelkezésükre  (ABK  1999.  március,  69,   73).   Ez   pedig
        szükségképpen együtt jár a büntető felelőségre vonás törvényben
        meghatározott  rendjében,  a büntetőeljárásban  olyan  eljárási
        cselekmények,  ezen  belül kényszercselekmények  alkalmazásának
        megengedésével,    amelyek   lényegüket    tekintve    súlyosan
        jogkorlátozóak,  érintik  a  büntetőeljárás  alá  vont  személy
        alkotmányos  jogait  is  (részletesen: 42/1993.  (VI.  30.)  AB
        határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305).

        A   bűncselekmény  alapos  gyanújával  terhelt   és   egyébként
        ártatlannak  vélelmezendő  egyén személyi  szabadságának  bírói
        elvonása   még   a  jogerős  ügydöntő  határozat   meghozatalát
        megelőzően,  a  legsúlyosabb  személyes  szabadságot  korlátozó
        kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás a  büntető  igény
        hatékony    érvényesítését,    a    büntetőeljárás    sikerének
        biztosítását  és a büntetés esetleges végrehajthatóságát  célzó
        preventív  intézkedés. Ezen alkotmányosan  elismert  célok  sem
        indokolhatnak  azonban olyan törvényhozói álláspontot,  hogy  a
        bűnösség   megállapítása   és  meghatározott   súlyú   büntetés
        kiszabása után az egyébként az ártatlanság vélelmét alapjogként
        élvező  személy  nem maradhat és nem védekezhet szabadlábon  az
        eljárás  jogerős befejezéséig. Az Alkotmánybíróság számára  nem
        ismerhető  fel  semmilyen olyan kényszerítő ok, amely  a  bírói
        mérlegelés  kizárását indokolná és erre a  törvényhozó  sem  ad
        semmilyen magyarázatot. Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint
        az  adott  rendelkezés összességében az alapjog  korlátozásának
        súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.

        6.   Az   új  Be.  327.  §  (2)  bekezdése  ugyanazon   okokból
        alkotmányellenes,  mint  a Be. 223. §  (2)  bekezdése.  Így  az
        Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi  XXXII.
        törvény  (a  továbbiakban: Abtv.) 42. § (2)  bekezdése  alapján
        megállapította,  hogy a már kihirdetett, de  még  hatályba  nem
        lépett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenes, és mint  ilyen
        nem lép hatályba.

        7.  Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben  való
        közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
                                 Dr. Németh János
                            az Alkotmánybíróság elnöke

                Dr. Bagi István                      Dr. Czúcz Ottó
                alkotmánybíró                         alkotmánybíró
                                         
                Dr. Erdei Árpád                 Dr. Harmathy Attila
                előadó alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                         
                Dr. Holló András                    Dr. Kiss László
                alkotmánybíró                         alkotmánybíró
                                         
                Dr. Lábady Tamás                  Dr. Strausz János
                alkotmánybíró                         alkotmánybíró
                                         
                Dr. Tersztyánszky Ödön               Dr. Vörös Imre
                alkotmánybíró                         alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Ex post facto constitutional review of Article 223.2 of the Code of Criminal Procedure, according to which, based on the prosecutor's recommendation, the court should decide on whether a person sentenced by a court for an intentional offence to at least three year's imprisonment should be detained or continue to be detained, except when the time spent in detention on remand exceeded the term of the sentence determined by the court
          Number of the Decision:
          .
          19/1999. (VI. 25.)
          Date of the decision:
          .
          06/23/1999
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1999-3-004?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .