A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1973. évi I. törvény 223. § (2) bekezdése
alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával
megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény 327. § (2) bekezdése
alkotmányellenes. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényt (a
továbbiakban: Be.) módosító 1998. évi LXXXVIII. törvény (a
továbbiakban. Be.nov.) 45. §-a a Be. 223. §-át a következő (2)
bekezdéssel egészítette ki: “Amennyiben a vádlottat az első
fokú bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább
háromévi végrehajtandó szabadságvesztésre ítéli, az ügyész
indítványára az előzetes letartóztatást fenn kell tartani,
illetve el kell rendelni, kivéve, ha a már kitöltött előzetes
letartóztatás időtartama eléri, vagy meghaladja az első fokú
bíróság ítéletében kiszabott szabadságvesztést.” A
büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban:
új Be.) 327. §-ának (2) bekezdése ugyanezt a szabályt
tartalmazza.
2. A Be. 223. §-ának a Be. nov. 45. §-ával beiktatott (2)
bekezdése alkotmányossági vizsgálatára két indítvány érkezett.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egy
eljárásban bírálta el.
2.1. Az egyik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését az
Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján kérte.
Álláspontja szerint a szabályozás az ügyész számára nem teszi
kötelezővé, a bíróságtól pedig elvonja azt a jogot, hogy az
előzetes letartóztatás különös okait mérlegelje, így meggátolja
a bíróságot az állampolgárok szabadságának és biztonságának,
mint alapjognak a védelmében, ami ellentétes az Alkotmány 50. §
(1) bekezdésben írtakkal. “Sérti a bírák függetlenségének az
Alkotmány 50. §-ának (3) bekezdésében és a bíróságok
szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 3.
§-ában írt alapvető jogát, mert a Be.-ben írt okok hiányában is
az ügyész indítványára meggyőződésével ellentétes döntés
meghozatalára kényszerül.”
Az indítványozó álláspontja szerint sérti az Alkotmány 55. §
(1) bekezdésében megfogalmazott, a szabadságra és a személyi
biztonságra vonatkozó alapvető jogot, illetve a korlátozás
alkotmányosságához megkívánt szükségesség és arányosság elvét
(66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347) az, hogy
a Be. 223. § (2) bekezdése az előzetes letartóztatás
elrendelésének és fenntartásának a Be. 92. §-ában és 96. § (1)
bekezdésében meghatározott feltételeit és követelményeit
figyelmen kívül hagyó önálló letartóztatási okot tartalmaz,
továbbá túlságosan szűken határozza meg a kizáró okok körét.
A kifogásolt törvényi rendelkezés ellentétes az Alkotmány 57. §-
ának (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jogosultság
alapjogával, mivel az első fokú bíróság által elítélt személy
“szabadságát, mint alapvető jogát sértő bírósági döntés elleni
fellebbezés joga formális, az abban célzott döntéshozatal
lehetősége eleve kizárt.”
2.2. A másik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése mellett az
új Be. 327. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát, és
ennek eredményeként a törvényi rendelkezések
alkotmányellenességének megállapítását és azok teljes
megsemmisítését indítványozta.
Az indítványban kifejtett álláspont szerint a Be. 223. § (2)
bekezdése sérti az Alkotmány 55. § (2) bekezdését, mivel e
rendelkezésből egyértelműen következik, hogy az előzetes
letartóztatás tárgyában kizárólag a bíróság dönthet. Ennek
felelnek meg a Be. megfelelő szabályai (Be. 93. § (1) bekezdés,
95. §, 379/A. és 379/B. §, 380. §). A Be. 223. § (2) bekezdése
alapján a bíróság csak formálisan dönt, az érdemi döntés joga
valójában az ügyész hatáskörébe kerül. Ez a jogszabályi
megoldás “az előzetes letartóztatással kapcsolatos bírói
hatáskör alkotmányellenes elvonását jelenti.”
A Be. 223. § (2) bekezdése ezen túlmenően az Alkotmány 57. §
(5) bekezdésébe is ütközik, mivel “az ügyész indítványa a
másodfokú eljárásban is érvényes, a terhelt és a védő
fellebbezési joga formális, nincs valóságos tartalma.”
Az indítvány kitér arra, hogy az előzetes letartóztatás elleni
jogorvoslati jogosultság akkor is sérülne, ha az
Alkotmánybíróság csupán részlegesen, a bíróságnak az ügyészi
indítványhoz kötöttsége tekintetében mondaná ki az
alkotmányellenességet, és a rendelkezést csupán e részében
semmisítené meg. A vádlott és a védő ugyanis hiába hivatkozna
arra, hogy az előzetes letartóztatás törvényes okai (Be. 92. §)
annak ellenére hiányoznak, hogy az első fokú bíróság háromévi
vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést szabott ki. Az
indítványozó álláspontja szerint a kötelező előzetes
letartóztatás így valójában nem kényszerintézkedés, hanem
“előrehozott büntetés”.
II.
Az indítványok megalapozottak. Az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a Be. 223. § (2) bekezdése alkotmányellenes. Az
előzetes letartóztatás ügyészi indítványra kötelező elrendelése
a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évi vagy ennél
súlyosabb, végrehajtandó szabadságvesztés mellett, ellentétes a
személyes szabadság alkotmányos alapjogának korlátozásával
szemben az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből, valamint az 55. §
(1) bekezdése és a 8. § (1) és (2) bekezdése összevetéséből
levezethető követelményekkel. Az, hogy a törvényalkotó nem
határozta meg az ügyészi indítvány alapjául szolgáló
mérlegelési szempontokat, sérti az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében normatív tartalommal rögzített jogállamiságból
fakadó jogbiztonság követelményét is.
1. Az Alkotmánybíróság nem tartotta megalapozottnak azt az
indítványozói álláspontot, hogy a Be. 223. § (2) bekezdése az
Alkotmány 50. § (1) és (3) bekezdésének sérelme miatt
alkotmányellenes.
1.1. Az állampolgári jogok védelme szempontjából a bíróság és
az ügyészség kötelezettségeit az Alkotmány hasonlóan fogalmazza
meg. Az Alkotmány 50. § (1) bekezdése szerint a Magyar
Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos
rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik
a bűncselekmények elkövetőit. Az 51. § (1) bekezdése szerint a
Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik
az állampolgárok jogainak védelméről, valamint az alkotmányos
rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy
veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem e rendelkezésekből
vezethető le, hogy a személyi szabadságtól megfosztásban
megnyilvánuló eljárási kényszercselekmény elrendelése kizárólag
a bíróság – mérlegelésen alapuló – döntési jogkörébe tartozzon.
1.2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 223. § (2)
bekezdése az alkotmányosság szempontjából nincs értékelhető
összefüggésben a bírák függetlenségével.
Az Alkotmány 50. § (3) bekezdése szerint a bírák függetlenek,
és csak a törvénynek vannak alárendelve. Az indítványozó által
hivatkozott, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló
1997. évi LXVI. törvény 3.-§-a rögzíti, hogy a bírák
függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek
megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel
összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók.
Az Alkotmánybíróság a bírói függetlenségnek az Alkotmány 50. §
(3) bekezdésében foglalt elvével és annak garanciális
tartalmával több határozatában foglalkozott. A döntések
egyrészt a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos
szerkezetében a bírói hatalom helyzetének sajátosságaival, a
külső hatalmi ágaknak a bírói hatalmat érintő jogköreivel,
másrészt a bírói függetlenségnek a bírósági szervezeten belüli
alkotmányossági kérdéseivel foglalkoztak.
Az Alkotmánybíróság határozataiban hangsúlyozta, hogy a bírói
hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően az
ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélkezésre
vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák is a
független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más
bírótól is – függetlennek kell lennie, függetlenségét
garanciáknak kell biztosítani minden befolyásolás ellen,
származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a
bírósági szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó és
következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. § (3) bekezdése
alapján a minden külső befolyásolástól független bírói
ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében abszolút
alkotmányos védelem alatt áll. (Így: 53/1991.(X. 31.) AB
határozat, ABH 1991, 266, 267; 38/1993.(VI. 11.) AB határozat,
ABH 1993, 256, 261; 17/1994.(III. 29.) AB határozat, ABH 1994,
84, 86; 45/1994.(X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 254, 256;
627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769).
Ez azonban természetesen nem jelenti a bírói hatalom
korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az ítélkezési
tevékenység törvényi alávetettségét, mint a bírói függetlenség
alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség egyedi aspektusában
tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját
jelent, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták
eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező
erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyásolástól
mentesen, a törvények, illetve általában a jogszabályok
alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.
Ilyen értelemben fogalmazza meg a bírói függetlenség tartalmát
az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (94) 12 számú
Ajánlása a bírák függetlenségéről, hatékonyságáról és
szerepéről (közzétéve: Bírósági Határozatok Melléklete
1999/1.). “Az ítélkezés során a bírák függetlenek és
biztosítani kell, hogy tevékenységüket akadályoztatástól
mentesen és anélkül, hogy bárhonnan érkező, bármely indokból,
közvetlen vagy közvetett indíttatásból, illetéktelen
befolyásolástól, nyomásgyakorlástól, fenyegetéstől vagy
beavatkozástól mentesen végezhessék. Törvényben kell előírni a
bírákat bármely módon befolyásolni törekvő személyekkel
szembeni szankciókat. A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben
teljesen szabadon, belső meggyőződésük és a tényállás saját
maguk által történő értékelése szerint részrehajlásmentesen,
valamint a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően kell
dönteniük. A bírák nem kötelezhetők a bírói hatalmon kívülálló
személyeknek az eléjük terjesztett ügyek érdemi részéről számot
adni.” (Ajánlás I/2/d) pont) Az Ajánlás e pontjához fűzött
magyarázat szerint a bíráknak teljes függetlenségben kell
ítéleteiket meghozniuk. A bírónak abszolút szabadnak kell
lennie az ügyben meggyőződésének, a tények értékelésének és a
hatályos jogszabályoknak megfelelő pártatlan döntés
meghozatalánál. E rendelkezés célja annak elkerülése, hogy
bárki részéről, avagy bármilyen indokból a bíróra gyakorolt
nyomás ne kötelezze a bírót valamelyik fél, a közigazgatás, a
kormány vagy bármely más személy által kívánt ítélet
meghozatalára. (Indokolás I/17. pont)
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a bírói függetlenség
alkotmányos tartalmából azonban nem következik, hogy az
igazságszolgáltatás gyakorlásának processzuális
szabályrendszere, jelen esetben a büntetőjogi felelősségre
vonás rendje ne tartalmazhasson olyan megoldásokat, amikor az
ügy érdemének jogerős eldöntésére hivatott bírót a törvény –
különböző garanciális megfontolásokból – kötelezi, hogy az
eljárás más szereplőinek indítványa, döntése szerint járjon el.
A büntetőeljárásban ilyenek alapvetően a vádelvből, a bíróság
vádhoz kötöttségéből adódó szabályok (Be. 9. §, 209. §, 213.
§), vagy például az eljárás személyeinek döntése az anyanyelv
használatáról (tolmács - Be. 80. §), egyes bizonyítási
szabályok (más szakértő kirendelése – Be. 77. § (1), (3) és (4)
bekezdés, a tanú döntése a mentességi jogáról – 203. § (2)
bekezdés), a súlyosítási tilalom (Be. 241. §).
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát az ügyészi
indítvány alapján kötelezően elrendelendő előzetes
letartóztatás nem a bírói függetlenség alkotmányos elvének
sérelme miatt alkotmányellenes.
2. A Be. 223. § (2) bekezdése mindenekelőtt az Alkotmány 55. §
(2) bekezdéséből következő alkotmányos követelmény sérelmét
jelenti, amely abban áll, hogy az előzetes letartóztatás
kérdésében a büntetőeljárás egész folyamatában bíróság döntsön,
előzetes letartóztatásnak csak bírósági határozat alapján van
helye. Az Alkotmány e rendelkezése szerint a “bűncselekmény
elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető
legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani vagy bíró
elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt
meghallgatni, és írásbeli indokolással ellátott határozatban
szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul
dönteni.”
Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt az őrizetbe vett
személy előzetes letartóztatásának bírói hatáskörére helyezi,
amivel alapvetően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban is
alkotmányos szinten biztosítja a személyes szabadságtól
megfosztásban jelentkező eljárási kényszercselekmény
elrendelésének kizárólagos bírói jogkörét. Az Alkotmány e
helyütt a Be. eredeti, történetileg változó megoldásait
(nyomozó hatósági jogkör ügyészi jóváhagyással, 1987-től
kizárólagos ügyészi jogkör) a jogállami követelményekre és a
nemzetközi kötelezettségekre tekintettel 1989-ben felváltó
szabályozás alkotmányos alapjait rögzíti.
A vádemelést követően az eljárási kényszercselekmények bírói
elrendelésének és fenntartásának bírói hatásköre
természetszerűleg következik abból, hogy – a vádhoz kötöttség
korlátai között – az eljárás bírósági szakaszában az “ügy
urává” a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság
válik. Ahhoz az alkotmányossági követelményhez tehát, hogy az
előzetes letartóztatásra, mint a személyi szabadságnak a
jogerős ügydöntő határozatot megelőző elvonására csak bíróság
legyen jogosult, társul a büntető eljárás felépítésének
logikája is, ami szerint az első fokú, bűnösséget megállapító,
de nem jogerős ítéletet követően az előzetes letartóztatás
elrendelése vagy fenntartása kérdésében csak a bíróság dönthet,
nem pedig az első fokú eljárásban addig vádképviseletet ellátó
ügyész.
Ez a követelmény nem kerülhető meg azzal a megoldással, hogy a
szándékos bűncselekmény miatt legalább három évi végrehajtandó
szabadságvesztés kiszabása esetén formálisan ugyan a bíróság
rendeli el vagy tartja fenn az előzetes letartóztatást, azonban
ilyen döntésre az ügyész indítványa alapján köteles. Ez a
szabály a törvényhozó részéről a bírói hatáskör teljes
kiüresítése, annak teljes mértékű elvonása, az ügyész számára
pedig olyan jogkör megteremtése, amely őt az Alkotmány 55. §
(2) bekezdéséből következően a vádemelést megelőző eljárási
szakaszban sem illeti meg.
3. Az első fokú bűnösséget megállapító és büntetést kiszabó
ítéletet követő előzetes letartóztatás tekintetében az ügyész
tényleges döntési jogköre nem csupán az 55. § (2) bekezdéséből
következően alkotmányellenes, hanem a jogállamiság lényegi
elemét képező jogbiztonság sérelme miatt is. Az egyébként
alkotmányellenes ügyészi döntési jogkör alapjául szolgáló
mérlegelési szempontok törvényi meghatározásának hiánya a
jogbiztonság súlyos sérelmét jelenti.
A Be. rendszeréből az következik, hogy az ügyésznek indítványa
megtételekor a Be. 92. § (1) bekezdésében meghatározott
előzetes letartóztatási okok meglétét kell mérlegelnie. Az
előzetes letartóztatás ott meghatározott okai alapján azonban
az ügyésznek a Be. módosítása előtt is módja volt az előzetes
letartóztatás elrendelésének vagy fenntartásának
indítványozására, és nyilván ezen okokat veszi figyelembe a
szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évet el nem érő,
vagy a gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott
végrehajtandó szabadságvesztést tartalmazó, nem jogerős
ítéletet követő bírósági döntés kezdeményezésénél. A szándékos
bűncselekmény miatt kiszabott legalább három évi végrehajtandó
szabadságvesztés tehát új, az előzetes letartóztatásnak a Be.
92. § (1) bekezdésében meghatározott okok mellett megteremtett
önálló oka. A Be. 223. § (2) bekezdésben biztosított formálisan
bírói, valójában ügyészi döntési jogkör gyakorlásának
mérlegelési szempontjait azonban a törvényhozó nem határozta
meg.
A Be. nov. 45. §-ához fűzött indokolás csupán arra utal, hogy a
törvény beilleszti az új Be. 327. § (2) bekezdése szerinti
rendelkezést a hatályos büntető eljárási jogba. Az új Be. 327.
§-ához fűzött indokolás szerint: “A (2) bekezdés az előzetes
letartóztatás fenntartását, illetőleg elrendelését kötelezővé
teszi, ennek feltétele az, hogy az első fokú bíróság szándékos
bűncselekmény miatt legalább három évi szabadságvesztést
szabott ki, és az ügyész az előzetes letartóztatás
fenntartására, illetőleg elrendelésére indítványt tett. Az
ügyészi indítványhoz kötés lehetőséget ad arra, hogy kivételes
esetben – súlyos betegség, családi körülmények – a nem
jogerősen elítélt szabadlábon védekezzék.”
4. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 232. § (2)
bekezdése önmagában nem jelenti az Alkotmány 57. § (5)
bekezdésében biztosított jogorvoslati jog sérelmét.
Az Alkotmánynak az 1997. évi LIX. törvény 12. §-ával módosított
57. § (5) bekezdése szerint a törvényben meghatározottak
szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági,
közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy
jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen
lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával
elfogadott törvény korlátozhatja.
Az Alkotmánybíróság számos határozatában, sokféle szempontból
foglalkozott a jogorvoslati jog alkotmányos tartalmával. A
jelen vizsgálat szempontjából meghatározó elvi tételek szerint
a jogorvoslathoz való jog lényegi tartalma az érdemi
határozatok tekintetében a más szervhez, vagy ugyanazon
szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége
(5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31). A
jogorvoslathoz való alapjog biztosítását jelenti, ha az
eljárásban a törvény garantálja az érintett számára, hogy ügyét
az alapügyben eljáró szervtől különböző szerv bírálja el
(513/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 734). Minden jogorvoslat
lényegi eleme a "jogorvoslás" lehetősége, vagyis a jogorvoslat
fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem
orvosolhatóságát (23/1998. (VI. 9.) AB határozat ABH 1998, 182,
186).
A Be. nov. 45. §-a úgy illesztette a Be. rendszerébe az ügyészi
indítvány alapján kötelezően elrendelendő vagy fenntartandó
előzetes letartóztatás szabályát, hogy nem zárta ki erre az
esetre az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntés elleni
fellebbezést (Be. 269. § (1) bekezdés), és nem módosította azt
a szabályt, amely az első fokú bíróság határozata elleni
fellebbezésnek és az iratoknak a másodfokú bíróság területén
működő ügyész útján való felterjesztésére vonatkozik (Be. 247.
§). Nincs tehát törvényi akadálya annak, hogy a másodfokú
bíróság területén működő ügyész a fellebbezésben előadott
érvelés alapján az indítványt visszavonja, így a másodfokú
bíróság az előzetes letartóztatás kérdésében – visszakapva
eredeti jogkörét – önálló mérlegelés eredményeképp döntsön.
Mivel a törvényhozó a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott
legalább három évi szabadságvesztés esetén az előzetes
letartóztatás szükségességének mérlegelését az ügyész
diszkrecionális jogkörébe utalta, még tulajdonképpen formálissá
sem tette a terhelt és a védő számára biztosított fellebbezési
jogot. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Alkotmány 55. § (2)
bekezdéséből következő alkotmányossági, illetve a
büntetőeljárás felépítésének logikájából következő dogmatikai
követelmények sérelme miatt a fellebbezés elbírálásának
tényleges jogköre ezzel a másodfokú bíróságtól a másodfokon
eljáró ügyészhez került. Ez a “jogorvoslati” jogkör éppúgy nem
felel meg a jogbiztonság alkotmányos követelményének, mint a
vádképviseletet ellátó ügyész indítványozási joga.
5. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján döntött abban a
kérdésben is, hogy a meghatározott súlyú, nem jogerős
büntetéshez kapcsolódó kötelező előzetes letartóztatás nem
felel meg az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1) és (2)
bekezdése rendelkezéseinek együttes értelmezéséből adódó
alkotmányossági követelményeknek; sérti az alapvető jog
lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó tilalmat.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint a Magyar
Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi
biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint
törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott
eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti,
hogy a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása
és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra
és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. A
személyes szabadságtól való megfosztás okainak és eljárásának
törvényi szintű szabályozása még rendkívüli állapot,
szükségállapot vagy vészhelyzet idején sem függeszthető fel
vagy korlátozható.
Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB határozatban
összegezte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének tartalmát érintő
alkotmánybírósági határozatokat és azok lényegét. Az Alkotmány
csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak
és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a
szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a
személyes szabadsághoz való jogot (ABK, 1999. március, 69, 74).
A korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek
érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással összhangban kell
lennie.
Az Alkotmánybíróság a kötelező előzetes letartóztatás
alkotmányosságának megítélésénél is figyelemmel volt arra, a
korábbi határozataiban kifejtett álláspontjára, hogy az
államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány több
rendelkezéséből levezethető joga és egyben kötelezettsége van
az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény
érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB
határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt, hogy
ennek a feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat
gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a
rendelkezésükre (ABK 1999. március, 69, 73). Ez pedig
szükségképpen együtt jár a büntető felelőségre vonás törvényben
meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási
cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának
megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan
jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy
alkotmányos jogait is (részletesen: 42/1993. (VI. 30.) AB
határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305).
A bűncselekmény alapos gyanújával terhelt és egyébként
ártatlannak vélelmezendő egyén személyi szabadságának bírói
elvonása még a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát
megelőzően, a legsúlyosabb személyes szabadságot korlátozó
kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás a büntető igény
hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének
biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó
preventív intézkedés. Ezen alkotmányosan elismert célok sem
indokolhatnak azonban olyan törvényhozói álláspontot, hogy a
bűnösség megállapítása és meghatározott súlyú büntetés
kiszabása után az egyébként az ártatlanság vélelmét alapjogként
élvező személy nem maradhat és nem védekezhet szabadlábon az
eljárás jogerős befejezéséig. Az Alkotmánybíróság számára nem
ismerhető fel semmilyen olyan kényszerítő ok, amely a bírói
mérlegelés kizárását indokolná és erre a törvényhozó sem ad
semmilyen magyarázatot. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint
az adott rendelkezés összességében az alapjog korlátozásának
súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
6. Az új Be. 327. § (2) bekezdése ugyanazon okokból
alkotmányellenes, mint a Be. 223. § (2) bekezdése. Így az
Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (2) bekezdése alapján
megállapította, hogy a már kihirdetett, de még hatályba nem
lépett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenes, és mint ilyen
nem lép hatályba.
7. Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való
közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Czúcz Ottó
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás Dr. Strausz János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön Dr. Vörös Imre
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |