Hungarian
Ügyszám:
.
908/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 43/2005. (XI. 14.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2005/536
.
A határozat kelte: Budapest-Esztergom, 11/12/2005
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az       Alkotmánybíróság       jogszabályi       rendelkezések
    alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló
    eljárásban  –  Dr. Harmathy Attila, Dr. Kovács Péter,  valamint
    Dr.    Tersztyánszkyné    dr.   Vasadi    Éva    alkotmánybírák
    különvéleményével – meghozta a következő

                             határozatot:

    1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről
    szóló   1997.   évi   CLIV.  törvény  187.  §   (2)   bekezdése
    alkotmányellenes,  ezért  azt  2006.  június   30-i   hatállyal
    megsemmisíti.

    2.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
    törvény   187.  §  (5)  bekezdésének  „–  házasságban,  illetve
    élettársi  kapcsolatban  élő  kérelmező  esetén  a  házastársat
    (élettársat)    is   –”   szövegrésze   alkotmányellenességének
    megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
    elutasítja.

    3.  Az  Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 25/1998.
    (VI. 17.) NM rendelet 3. § (1) bekezdésének, valamint 6. §  (1)
    bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
    kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat)  is  –”
    szövegrésze    alkotmányellenességének    megállapítására    és
    megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

    4.  Az  Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 12/1987.
    (VIII.     19.)     EüM     rendelet    alkotmányellenességének
    megállapítására    és   megsemmisítésére   irányuló    eljárást
    megszünteti.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

      1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a művi meddővé
      tételről  szóló  szabályozás  egyes  elemeinek  alkotmányossági
      vizsgálatára.

      1.1.   Az   egyik   indítványozó  az  1992-ben   előterjesztett
      beadványában a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.)
      EüM  rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  alkotmányellenességének
      megállapítását  és  megsemmisítését kezdeményezte.  Álláspontja
      szerint  a rendelet formai okból ellentétes az Alkotmány  8.  §
      (2)  bekezdésével, mivel az emberek alapvető  jogait  korlátozó
      szabályokat  nem törvény tartalmazza. Emellett az  indítványozó
      tartalmi  okból  is  kifogásolta a  szabályozást,  mivel  az  –
      álláspontja   szerint   –  „indokolatlan  (életkor,   illetőleg
      gyerekszám)  korlátozásokat” tartalmaz,  és  ezáltal  sérti  az
      Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdését,  valamint  az  54.   §   (1)
      bekezdését.

      A művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet (a
      továbbiakban:  R2.) 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon  kívül
      helyezte   az  indítványozó  által  támadott  jogszabályt.   Az
      Alkotmánybíróság erről tájékoztatta az indítványozót,  aki  ezt
      követően   az   R1.   alkotmányellenességének   megállapítására
      irányuló   indítványát   az   R1.  „hatályossága   időtartamára
      vonatkozóan”  tartotta fenn, ugyanakkor a megsemmisítés  iránti
      kérelmét    okafogyottnak    minősítette.    Mindemellett    az
      indítványozó – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére,  valamint  az
      54.  § (1) bekezdésére utalva – kezdeményezte az egészségügyről
      szóló  1997.  évi  CLIV. törvény (a továbbiakban:  Eütv.)  –  a
      korábbi  szabályozást  tartalmilag  megismétlő  –  187.  §  (2)
      bekezdés első mondata alkotmányellenességének megállapítását és
      megsemmisítését.

      1.2. A másik indítványozó az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első
      mondatát  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 8. §  (1)  és  (2)
      bekezdésére,  54.  §  (1) bekezdésére,  valamint  70/A.  §  (1)
      bekezdésére  hivatkozással  támadta.  Álláspontja   szerint   a
      kifogásolt  rendelkezés  sérti  az  önrendelkezési  jogot,   és
      önkényes, diszkriminatív feltételeket tartalmaz.

      Az   indítványozó  emellett  támadta  az  Eütv.  187.   §   (5)
      bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
      kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét,
      valamint   az  R2.  6.  §  (1)  bekezdésének  hasonló  tartalmú
      szövegrészét.  Megítélése szerint a két kifogásolt  rendelkezés
      sérti   az   Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdéséből   következő
      magánszférához való jogot, mert „arra kötelezi a meddővé tételt
      kérő   személyt  hogy  a  legbensőbb  intimszférájához  tartozó
      döntését  (nemző/fogamzóképessége megszüntetése)  megossza  egy
      másik   személlyel   (házastárs/élettárs)”.   Az   indítványozó
      ugyanerre az indokra hivatkozva kezdeményezte továbbá az R2. 3.
      §   (1)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítását  és
      megsemmisítését is.

      2.   Az   indítványozók  az  Alkotmány  alábbi  rendelkezéseire
      hivatkoztak:

      „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
      „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
      „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
      veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
      amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
      „70A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  biztosítja  a  területén
      tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
      állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
      faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
      nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
      egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

      Az Eütv. 187. §-ának vizsgált rendelkezései:

      „(2)  Családtervezési célból a művi meddővé tétel 35.  életévét
      betöltött   vagy  három  vér  szerinti  gyermekkel   rendelkező
      személynél  végezhető  el. A családtervezési  célból  elvégzett
      művi   meddővé  tétel  iránt  a  16.  §  (1)-(2)  bekezdéseiben
      meghatározott     személyek    által     benyújtott     kérelem
      érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.”

      „(5)  A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző
      egészségügyi   szolgáltató  kijelölt  orvosa  a  kérelmezőt   –
      házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező
      esetén   a   házastársat  (élettársat)  is  –  tájékoztatja   a
      fogamzásgátlás  egyéb  lehetőségeiről, valamint  a  beavatkozás
      jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről.”

      Az R2. vizsgált rendelkezései:

      „3.    §   (1)   A   családtervezési   célból   végzendő   művi
      meddővétételnek az Eütv. 187. § (2) bekezdésében  meghatározott
      feltételét    a    kérelmező    személyazonosításra    szolgáló
      igazolványának  adataiból,  továbbá vér  szerinti  gyermekeinek
      születési anyakönyvi kivonataiból kell megállapítani.”

      „6.  §  (1) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást
      végző  egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt  –
      házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező
      esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is – az Eütv. 13.
      §-ában meghatározottakon kívül tájékoztatja
       a) a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint
       b)  a  beavatkozás  jellegéről,  lehetséges  kockázatairól  és
      következményeiről, illetve
       c)  a beavatkozás elvégzése esetén egy későbbi gyermekvállalás
      lehetőségeiről.”

                                    II.

      Az  Alkotmánybíróság  először azt vizsgálta  meg,  hogy  milyen
      alkotmányjogi  összefüggés  áll  fenn  az  Eütv.  187.  §   (2)
      bekezdésében  szabályozott, családtervezési célú  művi  meddővé
      tétel és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése között.

      1.  A  művi  meddővé tétel (sterilizáció) a  nemző-  illetve  a
      fogamzásképességet megakadályozó (megszüntető)  invazív  orvosi
      beavatkozás [Eütv. 3. § m) pont; 187. § (1) bekezdés].  Meddővé
      tételre  –  mind a férfiak, mind a nők esetében – sor  kerülhet
      egészségügyi és családtervezési célból.

      Az   R2.  1.  §  (2)  bekezdése  jelentős,  és  alkotmányossági
      szempontból    indokolható   különbségtételt    tartalmaz    az
      egészségügyi és a családtervezési célú meddővé tétel között:
      „A művi meddővé tétel során az ivarmirigyeket eltávolítani vagy
      károsítani, továbbá a nemző-, illetve fogamzóképesség  végleges
      elvesztését  eredményező  egyéb műtéti  beavatkozást  elvégezni
      csak indokolt esetben
      a)   a   beteg   egészségének  megőrzése,  lehetséges   mértékű
      helyreállítása, ha ez nem lehetséges,
      b) az egészségromlás mérséklése
      érdekében lehet.”
      Következésképpen     minden     szempontból     végleges     és
      visszafordíthatatlan  beavatkozásra  (castratio,  ovariectomia,
      hysterectomia)  kizárólag egészségügyi indokból  kerülhet  sor.
      Ezzel szemben családtervezési célú meddővé tételre „a legkisebb
      mértékű  beavatkozással járó, de az adott esetben  a  terhesség
      meggátolására  leginkább  alkalmas” [R2.  1.  §  (1)  bekezdés]
      műtéti  megoldás férfiak esetében a vasectomia, nők esetében  a
      tuba uterina elzárása. Mindazonáltal ezen eljárások alkalmazása
      esetén  is kétséges a nemző-, illetve fogamzásképesség későbbi,
      műtéti   visszaállításának   sikeressége.   Ugyanakkor    egyes
      esetekben utóbb is lehetőség van saját, „vér szerinti”  gyermek
      világra hozatalára az Eütv.-ben szabályozott humán reprodukciós
      eljárások segítségével.

      Összességében megállapítható, hogy a családtervezési célú  művi
      meddővé   tétel  olyan  születésszabályozási  (fogamzásgátlási)
      módszer,   amely  egyszeri,  jelentős  kockázattal   nem   járó
      beavatkozás eredményeként nagyfokú biztonságot nyújt  a  magzat
      fogantatásának  megelőzésében,  miközben  nem  igényel  későbbi
      anyagi  ráfordításokat és odafigyelést. Hátránya ugyanakkor  (a
      műtéttel szükségképpen együtt járó hátrányokon túl), hogy ennek
      a  módszernek a választásával a későbbi választási szabadság (a
      gyermekvállalás   lehetősége)  jelentősen  leszűkül,   bizonyos
      esetekben megszűnik.

      2.  Az  önrendelkezési jog és a művi meddővé tétel  alkotmányos
      összefüggéseinek  feltárásakor az  Alkotmánybíróság  tekintetbe
      vette az alkotmányos demokráciákban megfigyelhető tendenciákat.

      Az     Egyesült    Államok    Legfelső    Bírósága     1942-ben
      alkotmányellenesnek minősítette az egyes visszaeső bűnelkövetők
      meddővé tételét elrendelő jogszabályt [Skinner v. Oklahoma, 316
      U.S.  535  (1942)].  A  bíróság ebben a határozatban  az  egyén
      alapvető jogai közé sorolta a gyermekvállalásról hozott  szabad
      döntést.  Később  a testület a magánélethez  való  jog  alapján
      ismerte  el,  hogy  a  házaspárok és az  együtt  élő  különnemű
      személyek   szabadon  eldönthetik,  használnak-e  fogamzásgátló
      eszközt.  [Griswold  v.  Connecticut,  381  U.S.  479   (1965);
      Eisenstadt  v. Baird, 405 U.S. 438 (1972).] Napjainkban  számos
      demokratikus jogrendű államban törvények és bírósági döntések –
      a  fogamzásgátláshoz való jog analógiájára –  nem  kérdőjelezik
      meg,  hogy a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek
      életkorra, családi állapotra, saját gyermekek számára  tekintet
      nélkül  kérhetik  a  művi  meddővé tételt.  (Például:  Egyesült
      Királyság,  Japán, Kanada, Svájc, Spanyolország.) Mindazonáltal
      a  sterilizációról  való döntésképesség  korhatára  államonként
      eltérő,   és   nem   feltétlenül  egyezik  meg   az   általános
      döntésképesség korhatárával. (Például Ausztriában  és  Dániában
      25   év,  az  Egyesült  Államokban  21  év,  Japánban  20   év,
      Spanyolországban  18  év.)  Több államban,  így  Németországban
      nincs speciális szabályozás a művi meddővé tétel feltételeiről,
      azokat  –  konkrét esetek kapcsán – a bírói gyakorlat  alakítja
      ki.

      A   fogamzásgátlás   és  azon  belül  a  művi   meddővé   tétel
      szabadságának biztosítása különös súlyt kapott néhány államban,
      a  faji,  etnikai,  nemi  vagy  más önkényes  megkülönböztetést
      intézményesítő  vagy  eltűrő  politikai  rendszer  demokratikus
      átalakításával    összefüggésben.   Például    a    Dél-afrikai
      Köztársaságban,  1998-ban elfogadott Sterilisation  Act  a  18.
      évet betöltött, döntésképes személyek számára biztosítja ezt  a
      jogot,  abból a preambulumban megfogalmazott elvből  kiindulva,
      hogy   az   alkotmányban   elismert  testi   és   pszichológiai
      integritáshoz  való jog magában foglalja a reprodukcióról  való
      szabad  döntés  jogát. Ugyanakkor több európai államban  és  az
      Egyesült Államokban előfordult esetek azt is bizonyítják,  hogy
      az   önkéntesség  és  a  diszkrimináció-tilalom  elvén  alapuló
      szabályozás ellenére is előfordulhatnak nagy számú visszaélések
      a  gyakorlatban.  Például  az Egyesült  Államokban  az  1970-es
      években  elfogadott  szövetségi szintű szabályok  ellenére  sor
      került   indiánok,   feketék   és  más   kisebbségek   vitatott
      legitimitású sterilizálására. (Ronald Munson: Intervention  and
      Reflection. Basic Issues in Medical Ethics. Wadsworth, Belmont,
      California, 1988, 420.) A súlyos jogsértésekre azonban  nem  az
      önrendelkezés jogot biztosító szabályok elfogadása miatt került
      sor,  hanem  azokkal  ellentétesen.  A  visszaélések  veszélyét
      növeli,  ha hiányzik az egyéni autonómiát biztosító és hatékony
      garanciákat tartalmazó szabályozás.

      Nemzetközi  összehasonlításban kivételesnek mondható  az  olyan
      szabályozás, amely a családtervezési célú meddővé  tételt  –  a
      döntésképességi  korhatáron túl – objektív feltételektől  teszi
      függővé.  (Fehéroroszországban: legalább  három  gyermek,  vagy
      betöltött 30. év és két gyermek, vagy nőknél betöltött 35.  év,
      férfiaknál betöltött 45. év. Szlovéniában: betöltött 35. év.)

      A  mai  –  elvi  jelentőségű – jogviták egy része a  házastársi
      hozzájárulás   nélkül   elvégzett   sterilizációra   vonatkozik
      [Egyesült  Államokban: Murray v. Vandevander, Court of  Appeals
      of  Oklahoma,  Division No.1. 522 P.2d. 302.];  más  részük  az
      orvos   és  a  páciens  közötti  magánjogi  szerződésből  eredő
      kötelezettségeket érinti (például: tájékoztatási  kötelezettség
      elmulasztása, felelősség a sterilizációt követő terhesség  vagy
      születés  miatt stb.) [Egyesült Királyságban: Eye  v.  Measday,
      (1986)  1 All ER 488; Gold v. Haringey Health Authority  (1988)
      QB  481];  Németországban: BVerfGE 96, 375. (1997).; gyakran  –
      legfőképp   a  kiskorúak  és  a  mentális  sérültek   esetleges
      sterilizálása esetén – a helyettes döntéshozatallal  összefüggő
      kérdések   állnak  a  jogesetek  középpontjában.   [a   spanyol
      Alkotmánybíróság gyakorlatában: 215/1994. (14.07.1994.)]

      3.  Az  Alkotmánybíróság  számos  alkalommal  foglalkozott  az
      Alkotmány  54.  § (1) bekezdésének, valamint  az  ember  saját
      teste  és  sorsa feletti rendelkezési jogának a kapcsolatával,
      de  a  művi  meddővé tétel alkotmányos összefüggéseiről  jelen
      ügyben  foglal  állást  először.  Az  Alkotmány  54.   §   (1)
      bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot a  8/1990.
      (IV.  23.)  AB  határozatban az „általános  személyiségi  jog”
      alkotmányi   megfogalmazásának  minősítette.   „Az   általános
      személyiségi jog ’anyajog’, azaz olyan szubszidiárius alapjog,
      amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind a  bíróságok  minden
      esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha  az
      adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike  sem
      alkalmazható.”   (ABH   1990,   44-45.)   Ezt   követően    az
      Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez
      való jog és a magánszférához való jog mint az Alkotmány 54.  §
      (1)   bekezdéséből  következő  „különös  személyiségi   jogok”
      alapján.  [57/1991.  (XI. 8.) AB határozat,  ABH  1991,  279.;
      1/1994.  (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.;  75/1995.
      (XII.  21.)  AB határozat, ABH 1995, 376, 380.;  5/1996.  (II.
      23.)  AB  határozat,  ABH 1996, 47.; 11/1996.  (III.  13.)  AB
      határozat,  ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB  határozat,
      ABH  1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.;
      10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]

      Jelen   ügy   megítélése  szempontjából  az   Alkotmánybíróság
      irányadónak   tekinti  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdését
      értelmező több, korábbi határozatát.

      A  22/1992.  (IV.  10.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
      megállapította, hogy „a házasságkötés szabadságához való jog –
      az   önrendelkezési  jog  részeként  –  olyan  alapjog,  amely
      alkotmányos   oltalom  alatt  áll.”  [ABH  1992,   122,   123.
      Megerősítve: 183/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 598, 602.]
      A  64/1991.  (XII. 17.) AB határozat megállapította,  hogy  az
      emberi   méltósághoz   való   jog   alapján   a   terhes   nők
      önrendelkezési joga – alkotmányos korlátok között – kiterjed a
      terhesség-megszakítás  feletti  rendelkezésre.  „A   terhesség
      olyan  változásokkal jár az anya szervezetében, s  –  normális
      esetben  –  a gyermeknevelés olyannyira meghatározza  az  anya
      további életét, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az
      abortusz  lehetőségének […] szűk körű kizárása is  közvetlenül
      és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát.” [ABH 1991,
      297,  301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat,  ABH
      1998, 333.]
      A  36/2000.  (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az  Eütv.  az
      Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz
      való   jogot   érvényre  juttató  garanciális   rendelkezéseket
      tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek
      jogai   közé   tartozik  –  többek  között  –  az  egészségügyi
      beavatkozásokba    való    beleegyezés    és     az     ellátás
      visszautasításának  joga  is.  [ABH  2000,  241.   Megerősítve:
      56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]
      Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival
      foglalkozó  21/1996.  (V.  17.)  AB  határozatban  az   emberi
      méltósághoz   való   jog   és   az   egyéni   kockázatvállalás
      összefüggéséről  általános  érvénnyel  mondta  ki:  „Önmagának
      mindenki  árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes  a  szabad,
      tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog  be  nem
      avatkozása   széles  lehetőséget  ad  erre,  s  az   általános
      személyiségi   jogból   folyó  jog  az   önmeghatározásra   és
      cselekvési   szabadságra  [Alkotmány  54.  §   (1)   bekezdés]
      garantálja  ezt  a lehetőséget. Az állam korlátozó  gyámkodása
      csak   a   határesetekben  alkotmányossági  viták  tárgya   (a
      kábítószer  élvezésének  büntetésétől az  eutanáziáig).”  (ABH
      1996, 74, 80.)
      Számos  egyéb  mellett  ezt a szempontot  is  alapul  véve  az
      Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a  saját
      halálról való döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54.  §  (1)
      bekezdése  alapján.  „A gyógyíthatatlan beteg  döntése  arról,
      hogy  életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő  részét
      nem  akarja  végigélni, a beteg önrendelkezési jogának  része,
      így  vonatkoznak  rá  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésének
      rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit
      megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha
      beteg,  betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e  vagy
      nem.   (…)  A  világnézeti  szempontból  semleges  alkotmányos
      alapokon   álló   jogrendszer  ugyanis   sem   helyeslő,   sem
      helytelenítő  álláspontot  nem foglalhat  el  az  ember  saját
      életének  befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban;  itt
      olyan  szféráról  van  szó, melytől az államnak  főszabályként
      távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut
      szerephez,  amennyiben  ezt az élethez  való  jogra  vonatkozó
      intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül  szükségessé
      teszi.” (ABH 2003, 235, 261.)

      Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  és  a
      60.  §  (1)  bekezdéséből vezette le az  önrendelkezési  jogtól
      elválaszthatatlan, a személyiség integritásához való jogot. „Az
      Alkotmánybíróság állandó gyakorlata – a 8/1990.  (IV.  25.)  AB
      határozattól  kezdve – az emberi méltósághoz való  jogot,  mint
      "általános   személyiségi  jogot"  fogja  fel,  amely   magában
      foglalja  a személyiség szabad kibontakoztatásához való  jogot.
      Az  Alkotmánybíróság továbbá a lelkiismereti szabadság jogát  a
      64/1991.  (XII.  17.)  AB határozat összefüggésében  szintén  a
      személyiség integritásához való jogként értelmezte.  (Az  állam
      nem  kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely  meghasonlásba
      vinné    önmagával,   azaz   amely   összeegyeztethetetlen    a
      személyiségét  meghatározó valamely lényeges meggyőződésével.)”
      [4/1993.   (II.   12.)  AB  határozat,  ABH  1993,   48,   51.]
      Mindemellett  irányadónak  számít az Alkotmánybíróságnak  az  a
      korábbi  megállapítása,  hogy a lelkiismereti  szabadságnak  az
      orvosi tevékenység során is érvényesülnie kell, ezért az  orvos
      lelkiismereti   okból   megtagadhatja   a   munkakörének    nem
      szükségszerű részét képező beavatkozások elvégzését.  [64/1991.
      (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 315.]

      Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az
      Alkotmány  54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti
      a  szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes  ember
      saját  teste és sorsa feletti rendelkezési jogát. A  jelen  ügy
      szempontjából  annak van jelentősége, hogy az  önrendelkezéshez
      való  jog  alapján  az emberek – az Alkotmány  rendelkezéseivel
      összhangban  lévő  jogszabályi  korlátok  között   –   szabadon
      dönthetnek  a  családi  élet,  a  házasság,  a  gyermekvállalás
      kérdéseiben.

      A  testület  gyakorlatából következik továbbá, hogy  az  orvosi
      beavatkozások    feletti   önrendelkezési   jog   (egészségügyi
      önrendelkezési   jog)   tágabb   kategória   az    egészségügyi
      beavatkozások     visszautasításához    való     jognál.     Az
      Alkotmánybíróság  ezt  elismerte a  művi  terhesség-megszakítás
      esetében  [64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,  297,
      301.;  48/1998.  (XI. 23.) AB határozat, ABH  1998,  333.],  és
      általában  véve is [36/2000. (X. 27.) AB határozat,  ABH  2000,
      241.;  56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.].  Szűk
      körű   kivételt  fogalmazott  meg  a  22/2003.  (IV.  28.)   AB
      határozat,  amely  az  életmentő  és  életfenntartó   kezelések
      visszautasításához és megszüntetéséhez való jogot  ismerte  el,
      de  nem  terjesztette  ki  az önrendelkezési  jogot  az  orvosi
      segítséggel történő öngyilkosságra.

      4.  Az  Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének az indítványozó  által
      támadott  első mondata – vagylagosan – két objektív feltételtől
      teszi  függővé  a családtervezési célú művi meddővé  tételt.  A
      kérelmezőnek vagy 35 évnél idősebbnek kell lennie,  vagy  három
      vér  szerinti gyermekkel kell rendelkeznie. Az Alkotmánybíróság
      ezt  a  két  rendelkezést  az emberi  méltósághoz  való  jogból
      származó  önrendelkezési jog korlátozásának tekinti.  Aki  –  a
      szükséges  információk birtokában – képes  felelősségteljes  és
      indokolható  döntést  hozni családi, illetve  házaséletéről,  a
      fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az  állam  nem
      tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően,  vagy
      szociális  és  anyagi körülményeit mérlegelve  –  művi  meddővé
      tétel  révén  akadályozza  meg,  hogy  gyermeke,  illetve  több
      gyermeke szülessen.

      Az  önrendelkezéshez való jogból az következik, hogy  az  állam
      nem  vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek  és
      eszközök   közötti  választás,  az  előnyök  és   a   hátrányok
      mérlegelésének  felelősségét;  ez  indokolatlan   paternalizmus
      volna.  Ami  az  egyik  embernek súlyos teher,  az  másnak  nem
      feltétlenül jelent hátrányt, ezért az állami szabályozás nem is
      képes  a  minden  egyén  számára egyformán  „előnyös”  megoldás
      kialakítására.

      Mindemellett   az   Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,   hogy   a
      családtervezés,  a  fogamzásgátlás  kérdéseiben   való   döntés
      gyakran  nem  elszigetelt egyéni választás,  hanem  házastársak
      vagy különnemű élettársak közös mérlegelésen alapuló döntése. A
      művi   meddővé   tétel  iránti  igény  a  leggyakrabban   akkor
      jelentkezik,  amikor  a  házastársak  már  nem  kívánnak   több
      gyermeket  vállalni,  és  a  sterilizációt  tekintik  célszerű,
      hatékony megoldásnak.

      Az  indítvány  és  az  Eütv. hatályos rendelkezése  alapján  az
      Alkotmánybíróságnak  kizárólag a tiltó  szabályozásról  kellett
      állást  foglalnia.  Jelen  ügyben  a  testületnek  nem  kellett
      eldöntenie  azt,  hogy  az  érintett személyeknek  joguk  van-e
      kikényszeríteni   az   államtól   meghatározott    egészségügyi
      beavatkozások,   sterilizációs  műtétek  elvégzésének   anyagi,
      intézményi és személyi feltételeit.

                                   III.

      Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8.  §
      (2) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezéshez való jog
      –  Eütv.  187.  §  (2)  bekezdésének  első  mondatában  lévő  –
      korlátozásának alkotmányosságát.

      1.  Az  Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.)  AB  határozatban
      foglalta  össze  az  emberi méltósághoz való jogból  levezetett
      részjogosultságok korlátozhatóságáról kialakított  gyakorlatát.
      „Az  emberi  méltósághoz  való jognak  az  Alkotmánybíróság  az
      alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez
      abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt,
      az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó
      fejezete  élén  helyezkedik  el,  azt  az  Alkotmány  az  ember
      veleszületett  jogaként deklarálja, ezért az,  a  23/1990.  (X.
      31.)  AB  határozat szóhasználata szerint ’minden mást megelőző
      legnagyobb érték’ (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban
      megfogalmazást  nyert az Alkotmánybíróságnak  azon  álláspontja
      is,  hogy  az emberi élethez és az emberi méltósághoz való  jog
      elválaszthatatlan    egységet    alkotó     oszthatatlan     és
      korlátozhatatlan   alapjog.  A  későbbiek   során   azután   az
      Alkotmánybíróság  elvégezte  annak  kimunkálását   is,   milyen
      összefüggésben      érvényesül     az      emberi      méltóság
      korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az
      emberi   méltósághoz   való  jog  csupán   az   emberi   státus
      meghatározójaként,  csak az élettel együtt  fennálló  egységben
      abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
      ABH  1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett
      egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a
      személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. §  (2)
      bekezdése    szerint    bármely   más   alapjoghoz    hasonlóan
      korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
      383.].” (ABH 2003, 235, 260.)

      Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint  az  emberek   egyes
      alapvető  jogainak  korlátozásához  legitim  cél  lehet   mások
      alapvető  jogainak  védelme  [először:  2/1990.  (II.  18.)  AB
      határozat,  ABH  1990, 18, 20.], továbbá az  állam  intézményes
      (objektív)    alapjog-biztosítási   kötelezettsége    [először:
      64/1991.  (XII.  17.)  AB  határozat,  ABH  1991,  297,  302.],
      valamint  egyes  alkotmányos közcélok  érvényesítése  [például:
      56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].

      Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha
      az  említett legitim célok védelme más módon nem érhető el. „Az
      alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát szükséges, hogy
      a  korlátozás  megfeleljen az arányosság  követelményeinek:  az
      elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek  érdekében  okozott
      alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek  egymással.  A
      törvényhozó  a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére
      alkalmas   legenyhébb  eszközt  alkalmazni.”   (Összefoglalóan:
      879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) Mindebből következik,
      hogy  az  indokolás  II.4.1. pontjában említett  „az  Alkotmány
      rendelkezéseivel nem igazolható korlátok” konkrét mércéje jelen
      ügyben  a  tiltó, illetve korlátozó szabályozás a cél elérésére
      való alkalmassága, továbbá szükségessége és arányossága.

      2.  Az  Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő,  az
      önrendelkezési     jogot    korlátozó    két     rendelkezéshez
      népesedéspolitikai  közcél,  valamint  az   állam   intézményes
      alapjog-védelmi  kötelezettsége rendelhető. Az Alkotmánybíróság
      ezeket külön-külön vizsgálta meg.

      A  családtervezési  célú  művi meddővé  tétel  3  vér  szerinti
      gyermek  lététől  vagy a betöltött 35. életévtől  való  függővé
      tételének    indokaként    vehető    számításba    demográfiai,
      népesedéspolitikai  célok teljesítése. Köztudomású  tény,  hogy
      Magyarországon  csökken a népesség, és  a  korösszetétel  egyre
      kedvezőtlenebb.  A  hátrányos  folyamatok  megállítása  legitim
      jogalkotói  cél.  Az  állam  a születések  számának  emelkedése
      érdekében   számos  eszközzel  rendelkezik.  Népesedéspolitikai
      szempontok  –  az  Alkotmány keretei  között  –  megjelenhetnek
      például     az    adópolitikában,    a    társadalombiztosítási
      szabályozásban,   s   mindenekelőtt  a  családi   és   anyasági
      támogatások kialakításánál.

      A   kedvezőbb  demográfiai  mutatók  elérésére  a  demokratikus
      államokban  nem az önrendelkezési jog korlátozása a célravezető
      eszköz, hanem az említett közteher-viselési és szociálpolitikai
      szabályozás,    valamint    a   születésszabályozási    kultúra
      fejlesztése.  Csak az alapvető jogokat el nem ismerő  politikai
      rendszerekben   lehet   szélsőségesen   tiltó   és    korlátozó
      népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív  irányban
      –    befolyásolni    a   népszaporulatot.   A    fogamzásgátlás
      adminisztratív korlátozásával nem az élve születések,  hanem  a
      terhesség-megszakítások   száma   növekszik.   (Európában    az
      abortuszt  legkevésbé  korlátozó  skandináviai  államokban   és
      Hollandiában   a   művi   terhesség-megszakítások    száma    a
      legalacsonyabbak  közé  tartozik.)  Ezeket  az  összefüggéseket
      felismerve,   az   Alkotmánybíróság   az   abortusz-szabályozás
      alkotmányosságának  vizsgálatakor  [64/1991.  (XII.   17.)   AB
      határozat, ABH 1991, 297.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH
      1998,  333.]  a  terhes nő önrendelkezési jogával  szemben  nem
      mérlegelt   népesedéspolitikai  közcélokat,  hanem   az   állam
      életvédelmi kötelezettségére helyezte a hangsúlyt.

      Mindezek  alapján  az Alkotmánybíróság arra  a  következtetésre
      jutott,  hogy  az  önrendelkezési jognak az Eütv.  187.  §  (2)
      bekezdésében  megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas  és  ezért
      értelemszerűen  nem  is szükséges eszköz az  egyébként  legitim
      népesedéspolitikai célok megvalósítására.

      3.  Az  Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének első  mondatában  lévő
      mindkét  jogkorlátozó rendelkezéssel összefüggésben vizsgálható
      az    állam   intézményes   alapjog-védelmi   kötelessége.    A
      családtervezési   célú  művi  meddővé  tétel  ideális   esetben
      visszafordítható,   de  olykor  végleges,  megváltoztathatatlan
      következményekkel  jár.  Reális veszély,  hogy  a  kérelmező  a
      lehetséges  következmények kellő ismeretének hiányában  dönt  a
      meddővé  tétel mellett. Azzal is számolni kell, hogy a  meddővé
      tételt    kérő   később   –   társas,   családi   kapcsolatának
      megváltozásával, életszemléletének módosulásával –  természetes
      úton,  saját  gyermeket  szeretne, de a korábbi  meddővé  tétel
      miatt  arra  nincs lehetősége (és így legfeljebb  az  in  vitro
      fertilizáció    jöhet   számításba).    Mindezek    miatt    az
      Alkotmánybíróságnak   az   objektív   alapjogvédelem    körében
      figyelemmel   kellett   lennie  az  önrendelkezés   intézményes
      garanciáit  megkövetelő  54.  §  (1)  bekezdésre,  a  gyermekek
      védelmét  előíró  67. § (1) bekezdésre, az  ifjúság  védelméről
      rendelkező 16. §-ra és 67. § (3) bekezdésére, valamint az állam
      egészségvédelmi  feladatait  körvonalazó  70/D.  §-ra.  Így  az
      Alkotmánybíróság  azt vizsgálta, hogy alkotmányosan  indokolt-e
      az önrendelkezés, az egyéni választás hosszú távú szabadságának
      intézményes  biztosítása, a gyermekek és  az  ifjúság  védelme,
      illetve az egészségvédelmi közfeladatok teljesítése érdekében a
      betöltött   35.  évtől,  illetve  a  3  vér  szerinti   gyermek
      meglététől függővé tenni a családtervezési célú meddővé tételt.

      3.1.  Az  Alkotmány  67.  §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy
      minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom
      részéről  arra a védelemre és gondoskodásra, amely a  megfelelő
      testi,  szellemi  és  erkölcsi  fejlődéshez  szükséges.   Ebből
      következően   a   gyermekek  alapvető  jogainak   a   védelmére
      garanciális   jellegű   szabályokat   kell   kialakítani.    Az
      Alkotmánybíróság  korábban kifejtette,  hogy  a  következmények
      felmérésére való képességének hiányára tekintettel a  kiskorúak
      védelmére  megalkotott jogszabályok alapjog  korlátozásával  is
      járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74,  80.].
      Ezért  az Alkotmánybíróság az Alkotmánnyal összhangban  lévőnek
      találta az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát abban  a
      vonatkozásban,  hogy  a  gyermekek  (a  18  év  alattiak)   nem
      dönthetnek a családtervezési célú művi meddővé tételről.

      3.2.  A  magyar jog szabályai szerint a 18. életévet  betöltött
      személyekről    feltételezhető,   hogy    cselekedeteik    jogi
      következményeit  fel  tudják fogni. [a Polgári  Törvénykönyvről
      szóló  1959.  évi IV. törvény (a továbbiakban:  Ptk.)  12.  §].
      Vannak  azonban  olyan  személyek is, akik  mentális  állapotuk
      miatt  annak  ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik  jogi
      következményeit, hogy 18 évesnél idősebbek. Ők – hasonlóan a 18
      évesnél  fiatalabbakhoz  –  nem tehetnek  meg  önállóan  minden
      jognyilatkozatot,   hanem   (attól   függően,    hogy    milyen
      következményekről  van  szó) vagy  egyáltalán  nem,  vagy  csak
      korlátok    között    végezhetnek   jogcselekményt,    tehetnek
      nyilatkozatot.  Az  egészségügyi  ellátással  összefüggő  jogok
      gyakorlása tekintetében megvalósuló korlátozásokat a Ptk. és az
      Eütv.  indítvánnyal  nem  érintett rendelkezései  tartalmazzák,
      ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.

      Az  Eütv.  támadott rendelkezése a magyar jog szerint egyébként
      cselekvőképesnek tekintett személyek egy csoportját is  elzárja
      az  önrendelkezési jog gyakorlásától. Ha nem népesedéspolitikai
      közcélok,    hanem   az   állam   intézményes   alapjog-védelmi
      kötelezettsége  szolgál az alapjog-korlátozás  indokául,  akkor
      egyfelől az lehet a kiinduló feltételezés, hogy a korlátozással
      érintett  személyek  nem rendelkeznek a  művi  meddővé  tételre
      vonatkozó   döntéshozatali  képességgel,  mivel   nem   képesek
      felmérni  döntésük rendkívüli következményeit.  Másfelől  szóba
      jöhet,   hogy   az   állam  egészségvédelmi  és  ifjúságvédelmi
      feladatai indokolják a tiltást.

      Az   Alkotmánybíróság  a  36/2000.  (X.  27.)  AB  határozatban
      kifejtette,  hogy  a  Ptk.  szerinti  cselekvőképesség  és   az
      egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai  nem
      feltétlenül  esnek  egybe.  „A  nemzetközi  tendenciák  alapján
      megállapítható,   hogy  az  egészségügyi   ellátás   során   az
      önrendelkezési jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap,  a
      ’beleegyezési   képesség’  vagy  a  ’döntéshozatali   képesség’
      fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv. vizsgált szabályai
      a   Ptk.  fogalmaihoz  igazodnak,  (…).  Nem  hagyható  azonban
      figyelmen  kívül,  hogy  a  Ptk.-ban szereplő  cselekvőképesség
      fogalmát  ’az  ügyei  viteléhez  szükséges  belátási  képesség’
      meghatározását   eredendően   és   elsősorban   a    vagyonjogi
      nyilatkozatok  érvényességi  feltételeként  alkották   meg.   E
      fogalomrendszer más jogágakba történő átvétele az adott terület
      sajátosságainak feltétlen figyelembevételével történhet.”  (ABH
      2000,   260.)  Tehát  az  egészségügy  terén  nem   a   vagyoni
      vonatkozású  szerződéseknél  megkövetelt,  az  ügyek  viteléhez
      szükséges  belátási  képességről, hanem  az  egészséget,  testi
      épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.

      Az   egészségügyi   beavatkozásokra  vonatkozó   döntésképesség
      magában  foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez
      szükséges   információkat;  képes  megérteni   döntése   minden
      lehetséges  következményét; továbbá képes közölni  döntését  az
      orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy  is
      lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások
      tekintetében.  [Például, a Ptk. 14. § (6)  bekezdés  8.  pontja
      alapján   a  cselekvőképesség  korlátozottságáról  döntő   bíró
      kifejezett  rendelkezése  hiányában az egészségügyi  ellátással
      összefüggő   jogok  gyakorlása  nem  korlátozott.]  Tekintettel
      ugyanakkor   arra,   hogy   egyes  egészségügyi   beavatkozások
      különleges  megfontolást igényelnek, speciális garanciákra  van
      szükség  ahhoz,  hogy  a  cselekvőképes  személyeket  az  adott
      egészségügyi  beavatkozás tekintetében döntésképesnek  lehessen
      tekinteni.    Az    önrendelkezés   intézményes   biztosítékait
      megkövetelő 54. § (1) bekezdése, valamint az ifjúság védelméről
      rendelkező 16. § és 67. § (3) bekezdése szükségessé teszi, hogy
      a   művi  meddővé  tételre  vonatkozó  szabályozás  korlátokat,
      feltételeket tartalmazzon.

      Az  Eütv.  több olyan garanciális rendelkezést foglal  magában,
      amelynek   célja,   hogy  a  kérelmező  megfelelő   információk
      birtokában, megfontoltan és szabadon dönthessen a művi  meddővé
      tétellel  kapcsolatos beavatkozásokról. Az  Eütv.  187.  §  (5)
      bekezdése  kimondja:  „A beavatkozás megkezdését  megelőzően  a
      beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt  orvosa  a
      kérelmezőt  –  házasságban, illetve élettársi kapcsolatban  élő
      kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a
      fogamzásgátlás  egyéb  lehetőségeiről, valamint  a  beavatkozás
      jellegéről,  lehetséges kockázatairól és  következményeiről.  A
      (4)  bekezdés szerint – különleges egészségügyi indok hiányában
      –  a  „művi  meddővé  tétel elvégzésére a  kérelem  benyújtását
      követő  3 hónap elteltével kerülhet sor”. A művi meddővé  tétel
      engedélyezésének  menetét az R2. határozza  meg,  s  2.  §  (2)
      bekezdése garanciális elemként rögzíti, hogy a „kérelem a műtét
      elvégzése  előtt – szóban is – visszavonható”. Az  Eütv.-nek  a
      tájékoztatásra    és    beleegyezésre    vonatkozó    általános
      rendelkezései,  valamint  a művi meddővé  tételhez  megkövetelt
      különleges  biztosítékok: az engedélyezési eljárás, a  bővített
      tájékoztatás, valamint a kötelező várakozási idő  elősegítik  a
      kérelmező   megfelelő  tájékoztatáson  alapuló  és   megfontolt
      döntését.

      4.  A  35.  életév, illetve a 3 vér szerinti gyermek  vagylagos
      megkövetelése  két  külön feltételnek minősül.  Alkotmányossági
      szempontból a két feltétel között lényeges különbség van.

      4.1.   A  döntésképesség  biztosítása  és  az  ifjúság  védelme
      szükségessé    teheti    speciális   korlátozó    rendelkezések
      megfogalmazását akár életkori határok formájában is. Elsősorban
      a  törvényalkotónak kell mérlegelnie, hogy a művi meddővé tétel
      feltételeinek    meghatározásakor    indokolt-e    eltérni    a
      cselekvőképesség  általános életkori  határától,  és  ha  igen,
      akkor milyen mértékben. A 35. év meghatározásával a törvényhozó
      egyfelől az ifjúság védelmét helyezte előtérbe. Másfelől azt  a
      –   korábbi   évtizedekben  uralkodó   –   felfogást   juttatta
      kifejezésre,   hogy  a  35.  év  alatti  szülés  jár   kevesebb
      kockázattal a magzat (újszülött) és az anya számára.  Az  Eütv.
      ugyanakkor  nem  zár ki minden 35. év alatti  személyt  a  művi
      meddővé tételből: akinek három vér szerinti gyermeke van, az  a
      35.  év  felettiekkel  azonos  feltételek  mellett  jogosult  a
      beavatkozásra. Ezért a családtervezési célú művi meddővé  tétel
      jelenlegi  szabályozási  konstrukciójának  alkotmányossága   az
      életkori   határhoz   kapcsolódó   alapjog-korlátozó   feltétel
      alkotmányossági megítélésétől függ.

      4.2.   Az   Alkotmánybíróság  szerint  sem   népesedéspolitikai
      szempontok, sem az állam egészségvédelmi kötelessége nem  teszi
      alkotmányosan  elfogadhatóvá, hogy  az  Eütv.  a  vér  szerinti
      gyermekek számától teszi függővé az alapjog-érvényesítést.

      4.2.1.  Az  állam  nem  írhatja  elő  az  emberek  számára   az
      ideálisnak tartott gyermekszámot, és nem juttathatja érvényre a
      legitim  népesedés- és más társadalompolitikai szempontokat  az
      54.  §  (1)  bekezdésén alapuló önrendelkezési jog  sérelmével.
      Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolásának
      III.2. pontjában kifejtette, az önrendelkezési jognak az  Eütv.
      187.  § (2) bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas
      és  ezért  értelemszerűen nem is szükséges eszköz az  egyébként
      legitim  népesedéspolitikai célok megvalósítására. Emellett  az
      alapjog-érvényesítés attól sem tehető függővé, hogy a szülőknek
      vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermekeik vannak-e.

      4.2.2. Kivételes esetekben az államnak az Alkotmány 70/D. § (1)
      bekezdésén   alapuló  egészségvédelmi  kötelessége  elsőbbséget
      élvezhet   a   döntésképes  egyén  választásával  szemben.   Az
      Alkotmány  alapján  nem kifogásolható,  ha  törvény  tiltja  az
      egészség   végleges  károsodásával  járó   és   ésszerűen   nem
      indokolható  műtéti  beavatkozások  elvégzését.  Az   Alkotmány
      ugyanis  nem  garantálja az emberek számára az  „öncsonkításhoz
      való  jogot”. A művi meddővé tétel esetében azonban  jellemzően
      nem  erről  van  szó, az nem tekinthető puszta egészségkárosító
      beavatkozásnak.

      Az  Eütv. egészségügyi indokból és családtervezési célból teszi
      megengedetté  a művi meddővé tételt [187. § (1)  bekezdés].  Az
      Eütv.  szövegezéséből és az R2. 2. és 4. §-ából  következően  a
      művi  meddővé  tétel  egészségügyi indoka a  kérelmező  személy
      testi  betegsége  vagy genetikai ok lehet. (A szabályozás  ezen
      részének   alkotmányossági  vizsgálata  nem  tárgya   a   jelen
      eljárásnak.)  Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete  definíciója
      szerint  az  „egészség a testi, szellemi  és  szociális  teljes
      jólétnek   állapota  és  nemcsak  betegség  vagy  fogyatékosság
      hiányából  áll”. (Az Egészségügyi Világszervezet  Alkotmányának
      becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez
      a   megközelítés   azt   mutatja,  hogy  az   egészség-betegség
      meghatározása   nem   azonosítható  a   klinikai   gyakorlatban
      érvényesülő   szemléletmóddal  (fajtipikus  vagy   annál   jobb
      szervműködésre  való képesség), hanem olyan testi  és  szellemi
      állapot,  amely  lehetővé  teszi  a  társadalomban  való  minél
      hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az
      Alkotmány  összhangban van, mivel a 70/D.  §  (1)  bekezdésében
      „testi  és  lelki egészség” szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből
      pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog
      következik.  Az  Alkotmánybíróság mindebből az alábbi  lényeges
      következtetéseket emeli ki a sterilizációval összefüggésben.

      Az ivarmirigyek eltávolítása, károsítása, illetve a nemző- vagy
      fogamzóképesség  megszüntetése (amelyre az Eütv.  szerint  csak
      egészségügyi indokból kerülhet sor) nem értékelhető  önmagában,
      hanem   csak   az   elérni   kívánt   céllal   összevetve.   (A
      családtervezési  célú  meddővé tétel ideális  esetben  nem  jár
      végleges,  visszafordíthatatlan  következményekkel.)  Az  Eütv.
      szerint  a  testi betegség miatti sterilizáció  kifejezetten  a
      testi  egészség megőrzése, illetve az egészségromlás mérséklése
      érdekében  végezhető  el. Így a beavatkozás  összességében,  az
      elért  előnyöket is figyelembe véve, nem eredményez  okvetlenül
      egészségromlást.   Emellett   a   véglegességet    sem    lehet
      általánosságban   kijelenteni   az   in   vitro   fertilizációs
      eljárások,     valamint     egyes     beavatkozások      műtéti
      visszafordításának lehetősége miatt.

      A  művi  meddővé  tétel célja nem kizárólag  a  testi  egészség
      védelme  lehet.  A személy testi egészsége mellett  figyelemmel
      kell lenni szellemi állapotára, családi és egyéb körülményeire.
      A   34/1992.  (VI.  1.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság
      általánosságban    foglalt   állást   a    személyiség    egyes
      aspektusainak   egymáshoz   való   viszonyáról.   A   határozat
      indokolása  megállapította:  „Az  általános  személyiségi   jog
      alkotmányos  összefüggésében  a jognak  (…)  nemcsak  az  egyes
      (egyedi)   személyeket   kell  egyenlő   méltóságú   személynek
      tekinteni   és  kezelni,  hanem  magának  a  személyiségnek   a
      különböző  szintjeit  és  tartalmi vonatkozásait  tekintve  sem
      lehet különbséget tenni.
      (…)  A  testi  épség  és  egészség  joga  nem  értékesebb  vagy
      védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy
      például az önrendelkezési jognál.” (ABH 1992, 197-199.)

      Összességében megállapítható, hogy a testi és szellemi egészség
      védelmében,  illetve  a  személyiség  integritásának  megőrzése
      érdekében  is  sor  kerülhet olyan egészségügyi  beavatkozásra,
      amely  önmagában véve a testi egészség csorbításának minősülne.
      A    beavatkozás   megengedhetőségének   vizsgálatakor   mindig
      mérlegelni  kell a személyiségvédelmi célokat  és  az  igényelt
      egészségügyi   eszközöket,   módszereket.   A   hatályos   jogi
      szabályozás  és  az orvosi gyakorlat számos ilyen  beavatkozást
      ismer  el,  például a transzszexuális személyek nemének  műtéti
      megváltoztatását, szervek, szövetek eltávolítását  élő  személy
      testéből  más  –  meghatározott hozzátartozói vagy  más  szoros
      érzelmi  kapcsolatban lévő – személy testébe történő  átültetés
      céljából stb.

      A   beavatkozások   törvényi  megtiltása   mindig   a   konkrét
      személyiségvédelmi  céloknak és a  műtéti  beavatkozás  várható
      következményeinek összevetése alapján határozható meg.  A  művi
      meddővé  tételt  kérő  személy szociális  helyzetének,  családi
      kapcsolatainak, gyermekei számának és állapotának, továbbá  más
      szempontoknak   meghatározó  jelentőségük   lehet   a   kérelem
      indokoltságát illetően. Tipikus indikációnak számít,  amikor  a
      feleség egészségi állapota miatt (pl. nem szedhet fogamzásgátló
      tablettát)  kerülne  sor a férj sterilizálására  (akinél  tehát
      nincs egészségi ok), tekintettel arra, hogy a vasectomia sokkal
      egyszerűbb és kevesebb kockázattal járó beavatkozás.  Az  Eütv.
      187.  §  (2) bekezdésének első mondata mindezekkel szemben  nem
      enged  teret  az egyéni szempontok mérlegelésének,  taxatív  és
      objektív indikációt tartalmaz.

      4.2.3.  Az  Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy  ítélte  meg,
      hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, valamint 16. §-a és  67.
      §  (3) bekezdése szükségessé teheti a családtervezési célú művi
      meddővé tétel korlátozását, de az Eütv. 187. § (2) bekezdésének
      első mondatában előírt korlátozás túlmegy azon a mértéken, amit
      az  elérni  kívánt alkotmányos célok indokolttá tesznek,  ezért
      aránytalan, tehát alkotmányellenes.

      A   szabályozási  konstrukció  miatt  az  Alkotmánybíróság  nem
      értékelhette   teljesen  elkülönítve  a  két  önálló   törvényi
      feltételt. Ugyanis az alkotmányellenesnek minősített „három vér
      szerinti   gyermekkel   rendelkező”  szövegrész   hiányában   a
      szabályozás   szigorúbb,  korlátozóbb  volna,  mint   jelenlegi
      formájában. (A 35. év alatti cselekvőképes személyek akkor  sem
      lennének jogosultak a művi meddővé tételre, ha 3 vagy több  vér
      szerinti gyermekük van.)

      Az  Alkotmánybíróság  arról  nem foglalhatott  állást,  hogy  a
      döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme milyen konkrét
      törvényi  szabályozást követel meg, de  jelen  ügyben  azt  meg
      kellett állapítania, hogy a legitim célokhoz képest a három vér
      szerinti gyermek előírása aránytalan. Amennyiben működnek olyan
      egészségügyi   szolgáltatók,   amelyek   –   az   orvostudomány
      fejlettsége   alapján,   az   orvosszakmai,   technikai    stb.
      feltételeknek megfelelően – képesek a beavatkozás  elvégzésére,
      akkor  az  állam az önrendelkezési jogot aránytalanul korlátozó
      szabályozással   az  indokolt  beavatkozások   elvégzését   nem
      tilthatja meg.

      Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  a  jogalkotó  –  az
      Alkotmány  keretei  között  –  az egészségügyi  beavatkozásokra
      vonatkozó  döntésképesség biztosítása  és  az  ifjúság  védelme
      érdekében    jogosult    olyan    különleges    rendelkezéseket
      megfogalmazni,    amelyek    nem    igazodnak    a    Ptk.-beli
      cselekvőképesség rendszeréhez. Általánosságban elmondható, hogy
      egyes  beavatkozásokról a gyermekek és a mentális  sérültek  is
      képesek   autonóm  döntést  hozni,  más  esetekben  a  teljesen
      cselekvőképesnek tekintett személyektől is megkövetelhető, hogy
      rendkívül  körültekintően, a hosszú  távú  következményekre  is
      figyelemmel  mérlegeljék  a  beavatkozás  melletti  és   elleni
      érveket,  szempontokat.  Az  életkori  határok  meghúzásakor  a
      törvényhozónak  kell  mérlegelnie azt  is,  hogy  a  társadalmi
      mobilitás   és  életvitel  a  korábbiakhoz  képest   jelentősen
      átalakult, illetve sokszínűbbé vált. Emellett tekintettel  kell
      lenni   arra   is,  hogy  az  orvostudomány   és   a   klinikai
      infrastruktúra fejlődése miatt ma már kevesebb kockázattal  jár
      a 35. év feletti szülés.

      Az  Alkotmánybíróság  utal arra, hogy korábbi  döntéseiben  nem
      tekintette  aránytalan alapjog-korlátozásnak,  ha  a  jogalkotó
      konkrét  esetben  megnyilvánuló ésszerű indok meglététől  tette
      függővé  az  önrendelkezési,  illetve  lelkiismereti  szabadság
      körébe  eső  egyéni  döntések érvényre jutását.  Alkotmányosnak
      minősült  az  a  törvényi szabályozás, amely a fegyver  nélküli
      katonai,    illetve   a   polgári   szolgálat    kérelmezésével
      összefüggésben   meghatározott   „lelkiismereti   okra”    való
      hivatkozást  írt  elő,  mert  a lelkiismereti  ok  kellően  tág
      kategória  ahhoz, hogy kérelmező vallási, erkölcsi  vagy  egyéb
      természetű    meggyőződésének    megfelelően    cselekedhessen.
      [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 270.] Nem sérti
      a  terhes  nők önrendelkezési jogát, ha a törvény meghatározott
      indoktól   teszi   függővé   az  abortusz   engedélyezését,   s
      alkotmányos  megoldás  a legitim indikációnak  minősülő  súlyos
      válsághelyzet  „egyes tipikus tényállásainak példálózó  jellegű
      törvénybe  foglalása”.  [48/1998. XI. 23.)  AB  határozat,  ABH
      1998, 333, 359.]

      5.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv.  187.  §  (2)
      bekezdésének első mondatát – az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
      évi  XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése
      alapján, a jogbiztonság érdekében – 2006. június 30-i hatállyal
      megsemmisítette. A pro futuro megsemmisítés arra szolgál,  hogy
      a  törvényalkotó  megfelelően mérlegelhesse a  törvénymódosítás
      szükségességét   és   az  Alkotmánynak  megfelelő   szabályozás
      feltételeit.

      6.  Az  Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2)  bekezdés  második
      mondatát  –  arra irányuló indítvány hiányában –  érdemben  nem
      vizsgálta.  Ugyanakkor a testület mérlegelte, hogy  nem  okoz-e
      jogbizonytalanságot  a  187.  § (2)  bekezdés  első  mondatának
      megsemmisítése  és  második  mondatának  hatályban  tartása.  A
      második mondat arról rendelkezik, hogy az Eütv. 16. §-a szerint
      helyettes    döntéshozatalra   jogosult   személy    által    a
      családtervezési  célú  művi  meddővé  tétel  iránt   benyújtott
      kérelem  érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.
      Ez  a  szabály tehát az Eütv. általános rendelkezéseihez képest
      többletgaranciát  tartalmaz. Mindazonáltal az  Alkotmánybíróság
      úgy  ítélte  meg,  hogy a családtervezési  célú  meddővé  tétel
      koncepciójának,     törvényi     feltételeinek      átalakítása
      szükségképpen   kihat   a  helyettes  döntéshozatalra   is.   A
      törvényhozónak  a  leendő szabályozással összhangban  meg  kell
      újítania  a  helyettes döntéshozatalhoz kapcsolódó  garanciális
      rendelkezéseket. Ezért az Alkotmánybíróság az  Alkotmány  2.  §
      (1)  bekezdéséből következő jogbiztonság érdekében rendelkezett
      az Eütv. 187. § (2) bekezdés második mondatának 2006. június 30-
      i hatállyal történő megsemmisítéséről is.

      7. Mivel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése –
      és   azzal   összefüggésben  a  8.  §   –   alapján   elvégzett
      alkotmányossági   vizsgálat  eredményeként  alkotmányellenesnek
      nyilvánította  az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első  mondatát,
      szükségtelenné vált annak az indítványnak az érdemi elbírálása,
      amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, valamint a 70/A. § (1)
      bekezdésére  hivatkozva  kifogásolta  a  szabályozás  önkényes,
      diszkriminatív  voltát. [44/1995. (VI. 30.) AB  határozat,  ABH
      1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996,  37,
      44.;  61/1997.  (XI. 19.) AB határozat, ABH  1997,  361,  364.;
      15/2000.  (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423.;  16/2000.
      (V.  24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X.  11.)
      AB  határozat,  ABH  2000,  193, 200.;  50/2003.  (XI.  5.)  AB
      határozat, ABH 2003, 567, 588.]

                                    IV.

      Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az indítványt,  amely  az
      Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához  való
      jogra  hivatkozva támadta az Eütv. 187. § (5)  bekezdésének  „–
      házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező
      esetén  a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét, valamint
      az  R2.  6.  §  (1) bekezdésének hasonló tartalmú szövegrészét,
      továbbá  az R2. 3. § (1) bekezdését. Az egyik indítványozó  azt
      kifogásolta, hogy a szabályozás sérti az Alkotmány  54.  §  (1)
      bekezdésén  alapuló  magánszférához  való  jogot,   mert   arra
      kötelezi  a  meddővé tételt kérő személyt,  hogy  a  legbensőbb
      intimszférájához  tartozó döntését megossza házastársával  vagy
      élettársával.

      1.  Az  Eütv. 187. § (5) bekezdése és az R2. 6. § (1) bekezdése
      lényegében  megegyező  rendelkezést  tartalmaznak.   Az   orvos
      kötelezettségévé  teszik,  hogy  tájékoztassa   a   kérelmezőt,
      valamint  (ha van) házastársát vagy élettársát a fogamzásgátlás
      egyéb  lehetőségeiről,  a  beavatkozás  jellegéről,  lehetséges
      kockázatairól és következményeiről, valamint – az R2. alapján –
      a   beavatkozás  elvégzése  esetén  a  későbbi  gyermekvállalás
      lehetőségeiről.   Az  R2.-ből  következik,  hogy   házastársak,
      illetve   élettársak  tájékoztatására  egyidejűleg  kell   sort
      keríteni.

      A  vizsgált  rendelkezések tehát nem a kérelmező számára  írnak
      elő  kötelezettséget,  hanem azon a  feltételezésen  alapulnak,
      hogy  a  kérelmező nem a házastársa vagy (különnemű)  élettársa
      tudta nélkül kezdeményezte a művi meddővé tételt. A szabályozás
      szerint az önrendelkezési jog körébe tartozó döntést egyedül  a
      kérelmező  hozza  meg, a házastársnak, illetve  az  élettársnak
      nincs beleegyezési vagy visszautasítási joga.

      Az   Eütv.  187.  §  (5)  bekezdéséből  és  az  R2.  6.  §  (1)
      bekezdéséből  mindazonáltal az következik,  hogy  a  házastárs,
      illetve  élettárs tudta nélkül nem kerülhet sor a művi  meddővé
      tételre.  Ez azt jelenti, hogy a kérelmező egészségügyi  adatai
      feletti   önrendelkezése  korlátozott.   Az   indítványozó   az
      Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésére hivatkozott,  ugyanakkor  a
      magántitokhoz  és a személyes adatok védelméhez való  jogot  az
      Alkotmány 59. § (1) bekezdése kifejezetten nevesíti.  Ezért  az
      Alkotmánybíróság elutasította az Eütv. 187. § (5) bekezdését és
      az  R2.  6. § (1) bekezdését kizárólag az Alkotmány 54.  §  (1)
      bekezdése alapján támadó indítványt.

      2.  Az R2. 3. § (1) bekezdése nem a házastárs, illetve élettárs
      tájékoztatásával  kapcsolatban fogalmaz meg  rendelkezést,  így
      nem    áll    összefüggésben    az    indítványban    felvetett
      alkotmányossági  problémával.  Az  Alkotmánybíróság  ezért   az
      indítványt e tekintetben is elutasította.
                                    V.

      Az   egyik  indítványozó  utólagos  és  elvont  normakontrollra
      irányuló    indítványában    az   R1.   alkotmányellenességének
      vizsgálatát  is  kezdeményezte. Az R2. 7. §-a 1998.  július  1-
      jével  hatályon  kívül helyezte az R1-et.  Az  Alkotmánybíróság
      gyakorlata   szerint   absztrakt  és   utólagos   normakontroll
      keretében  nem  kerül  sor a már hatályon kívüli  norma  érdemi
      alkotmányossági  vizsgálatára, ha  annak  egyedüli  eljárásjogi
      következménye – az alkotmányellenesség megállapítása esetén – a
      norma  hatályvesztésének  kimondása lehetne.  (1449/B/1992.  AB
      határozat,  ABH  1994, 561, 564.; 1239/B/1990. AB  végzés,  ABH
      1991, 905.)

      Az    Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak
      közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe
      foglalt  3/2001.  (XII. 3.) Tü. határozat 31.  §-a  alapján  az
      Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti – egyebek  mellett  –,
      ha:
      „a)   az  indítvány  benyújtása  után  a  vizsgálat  alá   vont
      jogszabály   hatályát   vesztette,  és   ezzel   az   indítvány
      tárgytalanná vált”.

      Mindezek     alapján     az     Alkotmánybíróság     az     R1.
      alkotmányellenességének  megállapítására   irányuló   indítvány
      alapján indult eljárást megszüntette.

      A  határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-
      án alapul.
                               Dr. Holló András
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
                 Dr. Bagi István            Dr. Bihari Mihály
                 alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                       
                 Dr. Bragyova András          Dr. Erdei Árpád
                 alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                       
                 Dr. Harmathy Attila           Dr. Kiss László
                 alkotmánybíró                   alkotmánybíró
                                       
                 Dr. Kovács Péter         Dr. Kukorelli István
                 alkotmánybíró            előadó alkotmánybíró
                                       
                      Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
                                 alkotmánybíró
        Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye

        Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és
        az   ahhoz   tartozó  indokolással.  Álláspontom   szerint   az
        indítványokat   el   kellett  volna   utasítani.   Indokaim   a
        következők:

        1.  Az  indítványozók az egészségügyről szóló 1997.  évi  CLIV.
        törvény   (a   továbbiakban:  Eütv.)  187.  §   (2)   bekezdése
        alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
        kérték. A kérelem indokaként hivatkoztak az Alkotmány 8. §-ának
        (2) bekezdésére és 70/A. §-ára is, de valójában érveiket az 54.
        § (1) bekezdésére alapították.

        2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja az élethez és
        az   emberi   méltósághoz  való  jogot.   Az   Alkotmánybíróság
        gyakorlata  az  emberi  méltósághoz  való  jogot  az  általános
        személyiségi jog egyik megnyilvánulási formájának tekinti. Erre
        a  személyiségi jogra és ennek alkotmányos megfogalmazására, az
        emberi  méltósághoz való jogra vezeti vissza az  olyan  konkrét
        jogosultságokat,  amelyekre  egyébként  az  Alkotmánynak  egyik
        nevesített  alapjogról  szóló  szabálya  sem  alkalmazható,  de
        alkotmányjogi   védelmet  igényelnek.  Ilyen   jogosultság   az
        önrendelkezéshez való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat,  ABH
        1990, 42, 44-45.].

        Az  önrendelkezési  jog  számos összefüggésben  jelentkezik.  A
        névjoggal  kapcsolatban hozott határozatának  indokolásában  az
        Alkotmánybíróság azt az álláspontot fogadta el, hogy  a  névhez
        való  jognál  kisebb  védelmet élveznek a  névhez  való  joggal
        összefüggésben álló, az önrendelkezési jog körébe tartozó olyan
        jogosultságok,  mint  a  névválasztás,  a  névváltoztatás  joga
        [58/2001. (XII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527, 541-542.].  Az
        egészségügy  területén különböző esetekben eltérően jelentkezik
        az  önrendelkezési  jog alkotmányos védelme. A  gyógyíthatatlan
        betegeknek     az     életfenntartó    orvosi     beavatkozások
        visszautasításának   formájában  megnyilvánuló   önrendelkezési
        jogosultsága  és ennek korlátozása az élethez való  joggal,  az
        államnak az életvédelmi kötelességével összefüggésben bírálható
        el  [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 269-270.].
        Másként értékelendő az orvosválasztás, a konvencionális  orvosi
        beavatkozás  helyett  a természetgyógyászati  kezelés  melletti
        döntés  jogosultsága, és ennek korlátozása; itt már az alapjogi
        védelem alkalmazása is kérdéses [684/B/1997. AB határozat,  ABH
        2002,   813,   821.].   Hasonló   módon   nagyfokú   korlátozás
        érvényesülhet  a  művi beavatkozással történő  megtermékenyítés
        útján  elérendő gyermekszületés választásával szemben. Az ilyen
        orvosi  beavatkozást igénylők döntésének teljesítése  orvosilag
        indokolt   feltételektől   tehető   függővé   (750/B/1990.   AB
        határozat,  ABH  1991,  728,  729.).  Nem  állapította  meg  az
        Alkotmánybíróság     az    alapjogokat    megillető     védelem
        alkalmazásának lehetőségét a reprodukciós eljárások  egyikének,
        a  dajkaterhességnek a választása esetében sem (108/B/2000.  AB
        határozat, ABH 2004, 1414, 1419-1420.).

        Az   Alkotmánybíróság  gyakorlatában  felmerült  esetek  és  az
        ezekben hozott határozatok alapján arra a következtetésre lehet
        tehát  jutni,  hogy az egészségügy területén  az  önrendelkezés
        körébe    sorolható    egyéni   döntési   jog    korlátozásának
        alkotmányellenessége eseti mérlegeléstől függően bírálható el.

        2.  Az  indítvány  elbírálásánál szükséges az  adott  területre
        vonatkozó   nemzetközi  egyezmény  és  emberi   jogi   bírósági
        gyakorlat figyelembevétele is.

        a/  A  2002.  évi  VI.  törvény hirdette ki  az  Európa  Tanács
        keretében  az  emberi lény emberi jogainak  és  méltóságának  a
        biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel  történő
        védelméről  létrehozott,  Oviedóban, 1997.  április  4-én  kelt
        egyezményt,  valamint  a  Párizsban, 1998.  január  12-én  kelt
        kiegészítő  jegyzőkönyvet (a továbbiakban: oviedói  egyezmény).
        Az  egyezmény 16. cikke a magukat kutatásnak alávető  személyek
        védelméről   szól.  Kutatást  az  érintett  személy  kifejezett
        hozzájárulása  esetén is csak akkor lehet végezni,  ha  hasonló
        hatékonyságú  más  módszer nem létezik, és a  kutatás  miatt  a
        személyt  fenyegető  kockázatok  nem  haladják  meg  a  kutatás
        lehetséges  hasznát. A 19. cikk feltételektől teszi függővé  az
        átültetés   céljából   élő   személyből   történő   szerv-   és
        szövetkivételt.  Eszerint  szerv-  és  szövetkivétel   csak   a
        befogadó  gyógyítása  érdekében  hajtható  végre,  ha  nem  áll
        rendelkezésre halott személy megfelelő szerve vagy szövete,  és
        nincs hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás.
        Az  Európa  Tanács miniszteri bizottsága 1996.  december  17-én
        rendelkezett   az   oviedói  egyezményről   készült   magyarázó
        kommentár   közzétételéről.   A   kommentár   38.   pontja   az
        egészségügyi  beavatkozáshoz az érintett  személy  által  adott
        hozzájárulásról  szóló  5.  cikket értelmezi.  Az  5.  cikk  3.
        bekezdése szerint a hozzájárulást bármikor vissza lehet  vonni.
        A  szakmai  előírások alapján azonban az értelmezés  szerint  a
        műtétet  végző orvos köteles lehet a hozzájárulás  visszavonása
        ellenére  folytatni a műtétet, ha ilyen módon  hárítható  el  a
        beteg egészségének komoly károsodása.
        A  beteg  döntéseivel szemben tehát meghatározott esetekben  az
        egészségvédelmi szempontokat kívánja érvényesíteni  az  oviedói
        egyezmény.

        b/ Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Laskey, Jaggard and Brown
        v.  The  United  Kingdom esetben foglalkozott az önrendelkezési
        jog  korlátozásának  kérdésével  (1997.  február  19-én  hozott
        határozat,  No. 109/1995/615/703-705.). A tényállás szerint  az
        érintett    személy    hozzájárult   szado-mazohista    jellegű
        bántalmazásához,     ennek     ellenére     a     bántalmazókat
        börtönbüntetésre  ítélték. A Bíróság  megállapította,  hogy  az
        Európai  Emberi  Jogi  Egyezmény 8.  cikke  alapján  védelemben
        részesülő  önrendelkezési  joggal  szemben  a  büntetőítélettel
        állami  beavatkozás valósult meg. Annak mérlegelésénél azonban,
        hogy  ez  a  beavatkozás  az Egyezmény  8.  cikkében  foglaltak
        megsértését   jelenti-e,  a  Bíróság  szükségesnek   látta   az
        egészségvédelmi  szempontok  figyelembevételét  (44.  pont).  A
        cselekmény veszélyes voltára és az egészségvédelmi szempontokra
        tekintettel  a  Bíróság úgy döntött, hogy a  bántalmazóknak  az
        áldozat  hozzájárulásának  figyelmen kívül  hagyásával  történt
        börtönbüntetésre  ítélése nem valósítja  meg  az  Egyezmény  8.
        cikkének megsértését (50. pont).
        A Rees v. The United Kingdom ügyben (1986. október 17-én hozott
        határozat, No. 2/1985/88/135.) a Bíróság figyelembe vette, hogy
        egy  transz-szexuális személy komoly pszichológiai problémáinak
        megoldása érdekében, orvosilag indokoltan operáltatta magát más
        neművé  (38.  pont).  Ennek ellenére  nem  állapította  meg  az
        Egyezmény  8. cikkének megsértését azért, mert az  angol  állam
        nem  gondoskodott  arról,  hogy a  személyi  nyilvántartásokban
        feltüntessék  a panaszosnak az önrendelkezési jog gyakorlásával
        megváltoztatott nemét (46, 47. pont).

        A fentiek azt mutatják, az oviedói egyezmény és az Emberi Jogok
        Európai    Bíróságának    gyakorlatában    megfigyelhető     az
        önrendelkezési   jognak   egészségügyi,   valamint   közérdeket
        figyelembe vevő korlátozása.

        3.   Az  Eütv.  javaslatának  a  87.  §-hoz  fűzött  miniszteri
        indokolása a következőket tartalmazza:
        „A  törvény  a művi meddővé tétel alkalmazását a beavatkozással
        előidézett  meddőség alapvetően visszafordíthatatlan  jellegére
        tekintettel   objektív  módon  meghatározott  okokhoz,   és   a
        törvényben   előírt  egyéb  életkori,  szociális   feltételeken
        alapuló engedélyezési eljáráshoz köti.”
        Az  Alkotmány  70/D.  §-ának  (1) bekezdése  alapján  a  Magyar
        Köztársaság  területén élőknek joguk van a  lehető  legmagasabb
        szintű   testi   és  lelki  egészségre.  A  korábbi   gyakorlat
        összefoglaló ismertetését adva a 37/2000. (X. 31.) AB határozat
        megállapította,  hogy  az Alkotmány ezen  rendelkezése  alapján
        alanyi   jog   nem  állapítható  meg,  csak  az   államnak   az
        egészségvédelemmel kapcsolatos kötelezettsége, amelyet a  70/D.
        §  (2)  bekezdése egészségügyi intézmények létesítésében és  az
        orvosi ellátás biztosításában konkretizál (ABH 2000, 293,  296-
        297.).

        Az   alapvetően   visszafordíthatatlan  jellegű  beavatkozással
        előidézett   meddővé   tétel  helyett  a   fogamzásgátlás   más
        módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel olyan beavatkozást
        jelent,  amelyről  való  döntési szabadsággal  szemben  áll  az
        egészségvédelem   kötelezettsége.   Az   önrendelkezési   jogra
        alapítottan ugyanúgy nem lehet alapjognak tekinteni  a  meddővé
        tételre  vonatkozó  döntést, mint  a  dajkaterhességet  vagy  a
        mesterséges   megtermékenyítéssel  történő  gyermekszülést.   A
        meddővé    tétel    korlátjaként   meghatározott    korhatárnak
        egészségügyi   tapasztalati  alapja   van.   A   gyermekszámmal
        összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb létszámú  család
        anyagi  terhei, részben az életkörülmények jelentős  nehézségei
        indokolják. Egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek.  Ilyen
        körülmények között a meddővé tételről történő döntés jogának  a
        maradandó egészségkárosodás megakadályozására vonatkozó  állami
        egészségvédelmi     kötelezettségen     alapuló,     kiegészítő
        szempontokkal     indokolt    korlátozás     nem     tekinthető
        alkotmányellenesnek.

        A   fentiek   alapján  az  Eütv.  187.  §-a  (2)   bekezdésének
        megsemmisítésére  vonatkozó  indítványokat  el  kellett   volna
        utasítani.

        Budapest–Esztergom, 2005. november 12.
                                                    Dr. Harmathy Attila
                                                          alkotmánybíró
        Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye

        1.  Nem  értek egyet a többségi határozat alkotmányellenességet
        megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás  több
        pontjával.  Egyetértek  Dr.  Tersztyánszkyné  dr.  Vasadi   Éva
        alkotmánybíró különvéleményében foglaltakkal.

        2.   Amikor  a  határozat  a  családtervezési  célú,   önkéntes
        sterilizációnak  a  harmincötödik életév  betöltéséhez  történt
        kötése  indokoltságát – a nemzetközi gyakorlatot is  figyelembe
        véve  – vizsgálja, bár értékeli a mellette szóló érveket, mégis
        alapvetően  olyan  korhatárnak  minősíti,  amelyet   az   állam
        diszkrecionális  jelleggel  állapított  meg,   s   amelynek   a
        feloldását   a  demokratikus  jogrendű  államokban   észlelhető
        tendenciaként   tekinti.  Ezzel  összefüggésben   a   határozat
        orvosilag is indokolatlannak tartja a szabály merevségét, mivel
        az   orvostudományok   fejlődése  miatt   úgymond   a   korábbi
        évtizedekben    uralkodó    felfogást    tükrözi.     Különböző
        összefüggésekben azonban az Alkotmánybíróság  már  többször  is
        rögzítette,   hogy   az   Alkotmánybíróság   nem   ténybíróság.
        [1287/H/1993. AB határozat, ABH 1994, 803, 806.; 36/1998.  (IX.
        16.)  AB határozat, ABH 1998, 263, 292.; 26/2001. (VI. 29.)  AB
        határozat, ABH 2001, 242, 251.; 1051/B/2001. AB határozat,  ABH
        2002,  1572,  1577.]  Több  érv is szól  ugyanakkor  ismereteim
        szerint   a   harmincötödik   év   indokoltsága   mellett:   az
        orvostudományban  ma  is  ezt  tekintik  olyannak,  ami  felett
        statisztikailag   megnövekszik  a   terhességet   veszélyeztető
        tényezők   aránya,  s  ennek  megfelelően  különböző  járulékos
        vizsgálatokat  ajánlanak,  illetve  egyes  országokban  tesznek
        kötelezővé annak érdekében, hogy a Dawn-kór és egyéb szindrómák
        megjelenését megállapíthassák, s arra a várandós anya figyelmét
        felhívják.  A  2001 előtt csak orvosi indikációjú sterilizációt
        engedélyező  francia szabályozás liberalizációjának  előkészítő
        munkálatai során hozta nyilvánosságra a francia nemzeti  etikai
        konzultatív   tanács  azt  a  jelentését  (Comité   consultatif
        national  d’éthique,  Rapport sur  la  stérilisation  envisagée
        comme  mode  de contraception définitive n°50, 3  avril  1996),
        amely  szerint  a  fogamzásgátlási célú  sterilizációt  magukon
        végrehajtatott nők aránya a 20-24 és 25-29 éves életkor  között
        0,5  %,  30-34  között 1,5 %, 35-39 között 6,4 %, 40-44  között
        12,7  %,  45-49  között 21 %. Mindezek egybevágnak  a  már  nem
        fiatalkori  terhesség  esetében a  fokozott  figyelmet  igénylő
        életkori  szakaszokkal, a kockázati arányok  növekedésével.  Az
        életkori  határ  indokoltságát  az  is  alátámasztja,  hogy   a
        harmincötödik  életév  után végrehajtott sterilizáció  esetében
        így  –  a  saját korábbi döntését utóbb esetleg megbánó páciens
        esetében  –  a  termékenység visszaállítására  irányuló  orvosi
        beavatkozások már olyan életkorhoz kötődnének, amikor a rizikó-
        faktorok halmozottak, következésképpen a sterilizációról hozott
        döntés objektíve valóban végleges lesz.

        3.  A sterilizációt illetően a határozat többször is utal arra,
        hogy   a   beavatkozás  „ideális  esetben”  nem  jár  végleges,
        visszafordíthatatlan  következményekkel. Mivel  számos  tényező
        szerencsés   egybeesésén   múlik   a   reprodukciós    képesség
        visszaállításának  esetleges sikere, a különböző  nemzeti  jogi
        illetve  orvosi  deontológiai szabályok hangsúlyozzák,  hogy  a
        páciens  tájékoztatását  úgy  kell  elvégezni,  hogy  tisztában
        legyen  azzal,  hogy  a  döntés visszafordíthatatlan  helyzetet
        eredményezhet,  illetve  rendszerint  eredményez  is.  Ezért  a
        többségi   határozatnak   a   visszafordíthatóságból   kiinduló
        okfejtésével,  s az abból levont következtetésekkel  nem  értek
        egyet.

        4.  Igaz,  valóban  van  arra orvosi lehetőség,  hogy  bizonyos
        típusú  sterilizáció dacára gyermekáldás következhessen be,  de
        ebben  az  esetben  ugyanolyan komoly  alkotmányjogi  problémák
        merülnek fel. A beavatkozás elméletileg – és bizonyos esetekben
        –  az  elzárt  petevezeték vagy a férfi esetében a  herevezeték
        újra megnyitásával is megvalósulhat, ez azonban a tapasztalatok
        szerint  a termékenységet ritkán állítja vissza. Így –  ahogyan
        arra  a határozat is utal – az esetek jelentős részében  az  in
        vitro  megtermékenyítés és a megtermékenyített  petesejt  méhbe
        való  felhelyezése a megoldás. A jelenlegi jogi szabályozás,  a
        kötelező   egészségbiztosítás  terhére   igénybe   nem   vehető
        ellátásról  szóló  46/1997. (XII. 17.) NM rendelet,  azonban  a
        családtervezési  célú  sterilizációt  –  ha   az   nem   orvosi
        indikációra történt – térítéskötelesnek rendeli, s  ugyanezt  a
        logikát követve a kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe
        vehető meddőségkezelési eljárásokról szóló 49/1997. (XII.  17.)
        NM rendelet 4. §-a kimondja, hogy „Az, aki nem orvosi indikáció
        alapján   vette   igénybe  a  művi  meddővé  tételre   irányuló
        szolgáltatást,  a (…) szolgáltatásokat csak a  teljes  térítési
        díj  megfizetése mellett veheti igénybe.” Ez a bevatkozás  (ti.
        hazánkban  az  in  vitro fertilizáció, az  intracytoplazmatikus
        spermium  injekció,  az  in  vitro fertilizáció  a  megtapadást
        elősegítő  módszerrel),  azonban olyan mérvű  anyagi  költséget
        jelent,   hogy   gyakorlatilag  csak   az   anyagilag   tehetős
        családoknak  nyílik meg a lehetőség az elhamarkodott  vagy  más
        élethelyzetben hozott döntés visszafordítására. A  sterilizáció
        indoka  ugyanakkor  – mint maga a határozat  is  rámutat  –  az
        esetek   jelentős   részében   éppen   a   szociális   helyzet.
        Következésképpen tehát a látszatra semleges jogi szabályozás  –
        ti.  a  visszafordíthatóság  elvi  lehetősége  –  gyakorlatilag
        csoport-specifikusan  érinti  a  különböző  szociális   hátterű
        pácienseket.  Az  ilyen  típusú  de  facto  különbségtételt  az
        európai uniós non-diszkriminációs joggyakorlatra tekintettel is
        aggályosnak tartom.

        5.  Az  önrendelkezési jog és a beleegyezés adekvát voltának  a
        viszonya  nézetem  szerint a kulcskérdés. A határozat  maga  is
        említi,    hogy   egyes   országokat   nemzetközi   szervezetek
        vizsgáltak,  hogy  az  ottani állítólag  tömeges  sterilizációk
        valóban a páciensek hozzájárulásával történtek-e, s utal  arra,
        hogy  ezekben  az  esetekben  az  irányadó  hazai  jogszabályok
        megsértése  valósult  meg ott, ahol ezek az  állítások  igaznak
        bizonyultak. Tény, hogy számos esetben végső soron bizonyítékok
        hiányában   meg  kellett  szüntetni  az  eljárást.   Szembeötlő
        azonban, hogy sok országban gyakorlatilag ugyanazok a problémák
        kísérik  a  sterilizáció gyakorlatát, ideértve  számos,  emberi
        jogi  szempontból  a priori jó reputációval rendelkező  államot
        is. Az orvosetikai kérdéseket is érintő nemzetközi dokumentumok
        nagy   súlyt  fektetnek  a  megfelelő  tájékoztatáson   alapuló
        („informed  consent”)  beleegyezésre.  Ugyanakkor  tapasztalati
        tény, hogy a panaszosok rendre arra hivatkozva keresték meg  az
        ottani   és   a   nemzetközi   jogvédő   intézményeket,    hogy
        beleegyezésüket úgy adták meg, hogy nem voltak felvilágosítva a
        következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy  nem
        mindenben  értették  meg. Mindezek halmozottan  jelentkeztek  a
        képzettség,    anyagi   és   szociális   háttér   szempontjából
        defavorizáltnak  tekinthető  rétegeknél.  Ennek   következtében
        számos  országban  a  korábbiaknál jóval  szigorúbb  anyagi  és
        eljárási  biztosítékokkal  (például  bíróság  bevonásával,   ha
        fiatal  vagy  csökkent belátási képességű személyről  van  szó)
        bástyázták   körül   a   beleegyezést.  A   kérdésben   vallott
        álláspontom  tehát összefügg azzal a figyelmeztető ténnyel  is,
        hogy  visszatérően  és  nagy számban szembesülnek  az  országok
        azzal, hogy ezen a területen a jogalkotói szándék dacára a jogi
        szabályozás és a gyakorlat gyakran nem esik egybe,  nem  ritkák
        és súlyosak a diszfunkciók.

        6.  Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. §-ának
        (3)  bekezdése  szerint „Családtervezési  célból  művi  meddővé
        tétel  kizárólag  magyarországi lakóhellyel  vagy  tartózkodási
        hellyel  rendelkező magyar állampolgárnál végezhető  el.”  Azaz
        még   a   most   hatályos  szabályozás   esetében   is   érdemi
        különbségtétel  van  a  magyar  állampolgár   és   a   külföldi
        állampolgár között. Jóllehet az indítvány – bár hivatkozott  az
        Alkotmány  70/A.  §-ára  –  nem érintette  a  kérdésnek  ezt  a
        vetületét,   mégis   figyelembe  kellett   vennem   álláspontom
        kialakításában  ezt  a  tényt, hiszen ez  az  egyértelmű  tiltó
        szabály    ezek   szerint   a   Magyarországon   élő   külföldi
        állampolgárnak  az önrendelkezési jogát ebben az összefüggésben
        a  magyar állampolgárénál sokkal jobban korlátozza, végső soron
        de  jure  nem  ismeri el. A határozat nyomán a  diszkriminációs
        olló  a  külföldi  és a belföldi között még  nagyobbra  nyílik,
        hiszen  míg  eddig  csak  a harmincöt  év  feletti  vagy  három
        vérszerinti  gyermeket  nevelő személyek  között  állt  fenn  a
        különbség,   az   a   határozat  nyomán  gyakorlatilag   minden
        Magyarországon  élő nagykorú külföldi és hazai  személy  között
        fenn   fog   állni.   Tiszteletben   tartva   az   indítványhoz
        kötöttségnek    az    Alkotmánybíróság   joggyakorlatában    is
        kikristályosodott elvét, a fentiek alapján –– az Alkotmánynak a
        határozatban  is  hivatkozott  54.  §  (1)  és  70/A.   §   (1)
        bekezdéseire és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
        187.  §-ának belső összhangjára tekintettel – magamnak már  nem
        tudom  megmagyarázni  azt, hogy miért  korlátozhatja  a  magyar
        jogrendszer  alkotmányosan a külföldi állampolgár  esetében  az
        önrendelkezési jogot másként, sőt jóval mélyebben, mint ami  és
        ahogyan  a  magyar állampolgár esetében már alkotmányellenesnek
        minősül.

        Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
                                                       Dr. Kovács Péter
                                                          alkotmánybíró

        Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye

        1.  Nem  értek  egyet a többségi határozat rendelkező  részének
        alkotmányellenességet  megállapító  1.   pontjával   és   ezzel
        összefüggésben   a  döntés  elméleti  megalapozására   irányuló
        indokolással.

        Az   Eütv.   vizsgált   rendelkezése   a   kérelemre   végzett,
        családtervezési   célú   művi  meddővé   tételt   tiltja   azon
        cselekvőképes  személyeknél,  akik  35.  életévüket   még   nem
        töltötték   be,  vagy  nem  rendelkeznek  három  vér   szerinti
        gyermekkel. Jóllehet a többségi határozat elismeri azt, hogy  a
        törvényhozó  az  önrendelkezési jogot ellensúlyozó  szabályokat
        alkothat,  a  rendelkezés megsemmisítése minden  cselekvőképes,
        nagykorú  személy  számára megnyitja  annak  lehetőségét,  hogy
        magát sterilizáltassa.

        A jelen ügy tárgya – az indítvány irányultságának megfelelően –
        csak a korlátozásként felfogott szabályok alkotmányossága, azaz
        az  Alkotmánybíróság az ügyben nem vizsgálta a  családtervezési
        okból,  kérelemre végzett művi meddővé tétel alkotmányosságának
        teljes  kérdéskörét.  Az adott ügyben az Alkotmánybíróság  csak
        arról  foglalt  állást, hogy az Eütv. 187. §  (2)  bekezdésének
        első mondatában szereplő, korlátozásnak tekintett rendelkezések
        alkotmányosak-e.

        2.  A határozat kiindulópontja az, hogy a családtervezési okból
        történő  művi  meddővé tétel kéréséhez való  jog  az  általános
        személyiségi  jog,  az önrendelkezési jog  körébe  tartozik  és
        ezért e jog korlátozása alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet.
        Azzal  egyetértek, hogy a polgároknak mindent szabad,  ami  nem
        kifejezetten tilos. Ebből azonban nem következik  az,  hogy  az
        államnak   általában  mindent  meg  kell   engednie,   ami   az
        orvoslásban   a  tudomány  szakmai  fejlettsége,  a   technikai
        feltételek  megléte miatt lehetséges. Meggyőződésem  szerint  a
        nem   egészségügyi  okból  történő  művi  meddővé  tétel  olyan
        fogyatékosságot   okoz,  mely  önmagában  az  emberi   méltóság
        csorbulásával  jár,  és  melyre így az önrendelkezési  jog  nem
        terjed  ki.  [Ahogy  a „saját halálról való döntés  jogát”  sem
        tudom elfogadni – v.ö. párhuzamos indokolás, 22/2003. (IV. 28.)
        AB  hat.,  ABH  2003,  235, 286.] Más  megközelítésben  ez  azt
        jelenti  véleményem szerint, hogy az államnak  az  Alkotmányból
        eredő,   általános  kötelezettsége  van  tiltani  és   büntetni
        rendelni  a  nem egészségügyi okból végrehajtott  csonkításban,
        sterilizálásban  való  orvosi közreműködést.  Ez  az  általános
        kötelezettség levezethető az élethez, az emberi méltósághoz,  a
        lehető  legmagasabb  szintű  testi és  lelki  egészséghez  való
        alapvető  jogokból.  Az államnak fő szabály  szerint  büntetnie
        kell   azt,   ha   valaki   egy  másik   személynek   maradandó
        fogyatékosságot    okoz.    Ennek   az    állami    életvédelmi
        kötelezettségnek az érvényesítésétől csak nyomós érvek  alapján
        lehet eltekinteni. Ilyen nyomós érv lehet valamely egészségügyi
        indok,  ideértve  a pszichikai egészséget is. A családtervezési
        célból  végzett művi meddővé tételnél azonban ilyen  nyomós  ok
        nincs;  Magyarországon  számos más  hatékony,  fogyatékosságot,
        egészségromlást   nem   okozó,   veszélytelen   családtervezési
        eszközhöz széles körben, akadály nélkül hozzá lehet jutni.

        Azt  a  megállapítást,  hogy „önmagának mindenki  árthat”,  nem
        lehet minden feltétel nélkül általános érvényűnek tekinteni  és
        a    jelen   ügyre   vonatkoztatni.   Ezt   a   gondolatot   az
        Alkotmánybíróság  más  összefüggésben, személyek  homoszexuális
        egyesületben való tagságával kapcsolatban fogalmazta meg.
        Az  állam  korlátozó  rendelkezésekkel és  más  ellensúlyokkal,
        tiltásokkal  fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást.  Az,
        hogy  az  állam  elkötelezett  az  Alkotmányban  megfogalmazott
        értékek – így az élet, az emberi méltóság, a lehető legmagasabb
        szintű testi és lelki egészség – mellett, nem jelent gyámkodást
        a  személy fölött. Külön vizsgálandó kérdésnek tartom  azt  is,
        hogy  az önrendelkezési jog fogalmilag kiterjedhet-e arra, hogy
        a  személy  valaki  más (adott esetben egészségügyi  intézmény,
        orvos)  közreműködésével, aktív beavatkozásával, kellő indok  –
        pl. egészségügyi ok – nélkül ártson magának.

        3.  Ha  az  indítvány elbírálásakor az a kiindulópont,  hogy  a
        családtervezési okból végzett művi meddővé tétel  kérése  eleve
        az  önrendelkezési jog körébe tartozik, de korlátozható  jogról
        van  szó,  akkor az alapvető jog korlátozásának alkotmányossági
        vizsgálatánál  az Alkotmánybíróságnak olyan szempontok  alapján
        kell  vizsgálódnia,  amelyek bizonyos  mérlegelési  lehetőséget
        biztosítanak  az Alkotmánybíróság számára. Ilyen  szempont  az,
        hogy  az  alapvető  jog  korlátozása, az elérni  kívánt  célhoz
        képest, arányos-e.
        Elfogadom  azt,  hogy  népesedéspolitikai célok  általában  nem
        elégségesek arra, hogy önrendelkezési jogot korlátozzanak.
        Véleményem  szerint azonban ha a törvényhozó öncsonkító  orvosi
        beavatkozás   kérését   nem   egészségügyi   indokból,    hanem
        családtervezési célból teszi lehetővé, akkor legalább megfelelő
        ellensúlyokkal,  objektív korlátokkal ki  kell  zárnia  mind  a
        visszaélések,  mind a felelőtlen döntés lehetőségét.  Az  Eütv.
        vizsgált  rendelkezését, mely a családtervezési  okból  történő
        sterilizálás  feltételeit  szabályozza,  még  akkor  sem  lehet
        aránytalan  korlátozásnak tekinteni, ha  a  többségi  határozat
        szerinti,  gyakorlatilag korlátlan önrendelkezési jogból  indul
        ki  az Alkotmánybíróság vizsgálódása. A korlátozást kielégítően
        lehet  indokolni  az  élethez, az  emberi  méltósághoz,  és  az
        egészséghez  való joggal. A vizsgált korlátozás célja  eszerint
        az,  hogy  törvény  a  törvényhozó  által  fiatalnak  tekintett
        személyeket megóvja attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és
        súlyosan      egészségkárosító     (fogyatékosságot      okozó)
        beavatkozásnak  vessék magukat alá, mégha ezt  „önkéntesen”  is
        tennék.   Adott  esetben  egy  nagykorú,  de  még   nem   érett
        személyiségű  fiatal  az  ekként felfogott  önrendelkezési  jog
        gyakorlásával   önrendelkezési  jogának   későbbi   gyakorlását
        lehetetlenítené  el.  (Sem az Eütv.-ben  foglalt  tájékoztatási
        kötelezettség, sem a három hónapos megfontolási  idő  önmagában
        nem tekinthető az így kiterjesztett önrendelkezési jog hatékony
        ellensúlyának.)

        A művi meddővé tétel összefüggésében elengedhetetlenek az olyan
        garanciák, melyek biztosítják, hogy valóban az érintett személy
        önálló,  minden  külső  kényszertől és  befolyástól  mentes,  a
        szükséges   információk  birtokában  meghozott,  személyes   és
        tájékozott  döntéséről  van  szó.  Az  objektív  kritériumoknak
        (betöltött  35.  életév  vagy három  vér  szerinti  gyermek)  a
        törvényből  való kikerülésével, nincs elegendő  garancia  arra,
        hogy  ténylegesen  a  szükséges információk birtokában  hozott,
        befolyástól   mentes  döntés  születhessen.   A   tájékoztatási
        kötelezettség  és a várakozási idő nem elegendő  garancia.  Nem
        lehet  eltekinteni  attól, hogy még  a  nagykorú  személyek  is
        kerülhetnek átmenetileg olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor
        ténylegesen  szabad  döntésről  nem  beszélhetünk.  A  vizsgált
        szabályok  részleges megsemmisítése ezt a körülményt nem  veszi
        figyelembe.

        Az  Alkotmány  16.  §-a szerint az állam védelmezi  az  ifjúság
        irdekeit.   A  családok  támogatásával  kapcsolatos   szabályok
        általában  a  35.  életévben húzzák meg  a  támogatásokra  való
        jogosultság (fiatalság) határát. Az egyén felfogása – különösen
        fiatal  korában – időben változhat, és e változás  lehetőségét,
        megfelelő  garanciákkal, az államnak is védelmeznie  kell.  Így
        előfordulhat, hogy valaki nagykorúsága elérése után  egy  adott
        élethelyzetben (valamilyen sokkoló élmény hatására, bizonytalan
        élettársi  kapcsolatban, prostituáltként stb.) meddővé  tétetné
        magát,  azonban  néhány  évvel később,  helyzete  és  felfogása
        változásával már akarna gyermeket.

        Az  önrendelkezés  ebben  az  összefüggésben  nem  önmagában  a
        családtervezési   célú   művi  meddővé   tétel   vonatkozásában
        vizsgálandó,    hanem    a    születésszabályozás     kiterjedt
        lehetőségeinek   összességében.   A   születésszabályozás    az
        önrendelkezési  jog  körébe tartozik,  azonban  egyes  eszközei
        bizonyos  korlátozások alá vethetőek. Mivel a családtervezésnek
        számos,  egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot  nem
        okozó  eszköze rendelkezésre áll, így a meddővé tétel  végletes
        „megoldásának” korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható.

        Az    Alkotmánybíróság    egyes    reprodukciós    eljárásokkal
        kapcsolatban  már  megállapította,  hogy  az  ilyen   eljárások
        alapjogként    nem    illetnek    meg    senkit    [mesterséges
        megtermékenyítés – 750/B/1990. (ABH 1991, 728);  dajkaterhesség
        –  108/B/2000.  (ABK  2004/3)]. A családtervezés  egyes  módjai
        tárgyilagos    mérlegelés   alapján,   ésszerű   indokkal    is
        korlátozhatóak. A Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában
        foglalt  korlátozást  ilyen, nem önkényes  korlátozásnak  lehet
        minősíteni.

        4.  A  művi  meddővé tétel összefüggésében nem hallgatható  el,
        hogy megengedő törvényeken alapuló, de a társadalmi, gazdasági,
        politikai  környezet  hatásaként, külső kényszer  alapján  kért
        sterilizálás ma is létező és megoldásra váró probléma  harmadik
        világbeli  országokban.  (Az  1990-es  években  Peru   indított
        programot,  mely anyagi előnyöket helyezett kilátásba  azoknak,
        akik  30.  életévüket betöltötték és legalább  három  gyermekük
        van.  A  gyakorlat,  mely  a törvényben  előírt  beleegyezéstől
        gyakran  eltekintett, súlyos visszaélésekhez, és 1995  és  1998
        között  300  ezer nő sterilizálásához vezetett.)  Ahogy  azt  a
        határozat  is  jelzi, a megengedő törvényi szabályozás  mellett
        végrehajtott,  kikényszerített  művi  meddővé  tételről   szóló
        sokkoló példák időben és térben közelebb is előfordulnak.

        Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
                                     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          43/2005. (XI. 14.)
          Date of the decision:
          .
          11/12/2005
          .
          .