English

Hungarian
Ügyszám:
.
908/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 43/2005. (XI. 14.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2005/536
.
A döntés kelte: Budapest-Esztergom, 11/12/2005
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az       Alkotmánybíróság       jogszabályi       rendelkezések
      alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló
      eljárásban  –  Dr. Harmathy Attila, Dr. Kovács Péter,  valamint
      Dr.    Tersztyánszkyné    dr.   Vasadi    Éva    alkotmánybírák
      különvéleményével – meghozta a következő

                               határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről
      szóló   1997.   évi   CLIV.  törvény  187.  §   (2)   bekezdése
      alkotmányellenes,  ezért  azt  2006.  június   30-i   hatállyal
      megsemmisíti.

      2.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
      törvény   187.  §  (5)  bekezdésének  „–  házasságban,  illetve
      élettársi  kapcsolatban  élő  kérelmező  esetén  a  házastársat
      (élettársat)    is   –”   szövegrésze   alkotmányellenességének
      megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
      elutasítja.

      3.  Az  Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 25/1998.
      (VI. 17.) NM rendelet 3. § (1) bekezdésének, valamint 6. §  (1)
      bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
      kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat)  is  –”
      szövegrésze    alkotmányellenességének    megállapítására    és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

      4.  Az  Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 12/1987.
      (VIII.     19.)     EüM     rendelet    alkotmányellenességének
      megállapítására    és   megsemmisítésére   irányuló    eljárást
      megszünteti.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a művi meddővé
        tételről  szóló  szabályozás  egyes  elemeinek  alkotmányossági
        vizsgálatára.

        1.1.   Az   egyik   indítványozó  az  1992-ben   előterjesztett
        beadványában a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.)
        EüM  rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  alkotmányellenességének
        megállapítását  és  megsemmisítését kezdeményezte.  Álláspontja
        szerint  a rendelet formai okból ellentétes az Alkotmány  8.  §
        (2)  bekezdésével, mivel az emberek alapvető  jogait  korlátozó
        szabályokat  nem törvény tartalmazza. Emellett az  indítványozó
        tartalmi  okból  is  kifogásolta a  szabályozást,  mivel  az  –
        álláspontja   szerint   –  „indokolatlan  (életkor,   illetőleg
        gyerekszám)  korlátozásokat” tartalmaz,  és  ezáltal  sérti  az
        Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdését,  valamint  az  54.   §   (1)
        bekezdését.

        A művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet (a
        továbbiakban:  R2.) 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon  kívül
        helyezte   az  indítványozó  által  támadott  jogszabályt.   Az
        Alkotmánybíróság erről tájékoztatta az indítványozót,  aki  ezt
        követően   az   R1.   alkotmányellenességének   megállapítására
        irányuló   indítványát   az   R1.  „hatályossága   időtartamára
        vonatkozóan”  tartotta fenn, ugyanakkor a megsemmisítés  iránti
        kérelmét    okafogyottnak    minősítette.    Mindemellett    az
        indítványozó – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére,  valamint  az
        54.  § (1) bekezdésére utalva – kezdeményezte az egészségügyről
        szóló  1997.  évi  CLIV. törvény (a továbbiakban:  Eütv.)  –  a
        korábbi  szabályozást  tartalmilag  megismétlő  –  187.  §  (2)
        bekezdés első mondata alkotmányellenességének megállapítását és
        megsemmisítését.

        1.2. A másik indítványozó az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első
        mondatát  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 8. §  (1)  és  (2)
        bekezdésére,  54.  §  (1) bekezdésére,  valamint  70/A.  §  (1)
        bekezdésére  hivatkozással  támadta.  Álláspontja   szerint   a
        kifogásolt  rendelkezés  sérti  az  önrendelkezési  jogot,   és
        önkényes, diszkriminatív feltételeket tartalmaz.

        Az   indítványozó  emellett  támadta  az  Eütv.  187.   §   (5)
        bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
        kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét,
        valamint   az  R2.  6.  §  (1)  bekezdésének  hasonló  tartalmú
        szövegrészét.  Megítélése szerint a két kifogásolt  rendelkezés
        sérti   az   Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdéséből   következő
        magánszférához való jogot, mert „arra kötelezi a meddővé tételt
        kérő   személyt  hogy  a  legbensőbb  intimszférájához  tartozó
        döntését  (nemző/fogamzóképessége megszüntetése)  megossza  egy
        másik   személlyel   (házastárs/élettárs)”.   Az   indítványozó
        ugyanerre az indokra hivatkozva kezdeményezte továbbá az R2. 3.
        §   (1)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítását  és
        megsemmisítését is.

        2.   Az   indítványozók  az  Alkotmány  alábbi  rendelkezéseire
        hivatkoztak:

        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
        „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
        „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
        veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
        „70A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

        Az Eütv. 187. §-ának vizsgált rendelkezései:

        „(2)  Családtervezési célból a művi meddővé tétel 35.  életévét
        betöltött   vagy  három  vér  szerinti  gyermekkel   rendelkező
        személynél  végezhető  el. A családtervezési  célból  elvégzett
        művi   meddővé  tétel  iránt  a  16.  §  (1)-(2)  bekezdéseiben
        meghatározott     személyek    által     benyújtott     kérelem
        érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.”

        „(5)  A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző
        egészségügyi   szolgáltató  kijelölt  orvosa  a  kérelmezőt   –
        házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező
        esetén   a   házastársat  (élettársat)  is  –  tájékoztatja   a
        fogamzásgátlás  egyéb  lehetőségeiről, valamint  a  beavatkozás
        jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről.”

        Az R2. vizsgált rendelkezései:

        „3.    §   (1)   A   családtervezési   célból   végzendő   művi
        meddővétételnek az Eütv. 187. § (2) bekezdésében  meghatározott
        feltételét    a    kérelmező    személyazonosításra    szolgáló
        igazolványának  adataiból,  továbbá vér  szerinti  gyermekeinek
        születési anyakönyvi kivonataiból kell megállapítani.”

        „6.  §  (1) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást
        végző  egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt  –
        házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező
        esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is – az Eütv. 13.
        §-ában meghatározottakon kívül tájékoztatja
         a) a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint
         b)  a  beavatkozás  jellegéről,  lehetséges  kockázatairól  és
        következményeiről, illetve
         c)  a beavatkozás elvégzése esetén egy későbbi gyermekvállalás
        lehetőségeiről.”

                                      II.

        Az  Alkotmánybíróság  először azt vizsgálta  meg,  hogy  milyen
        alkotmányjogi  összefüggés  áll  fenn  az  Eütv.  187.  §   (2)
        bekezdésében  szabályozott, családtervezési célú  művi  meddővé
        tétel és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése között.

        1.  A  művi  meddővé tétel (sterilizáció) a  nemző-  illetve  a
        fogamzásképességet megakadályozó (megszüntető)  invazív  orvosi
        beavatkozás [Eütv. 3. § m) pont; 187. § (1) bekezdés].  Meddővé
        tételre  –  mind a férfiak, mind a nők esetében – sor  kerülhet
        egészségügyi és családtervezési célból.

        Az   R2.  1.  §  (2)  bekezdése  jelentős,  és  alkotmányossági
        szempontból    indokolható   különbségtételt    tartalmaz    az
        egészségügyi és a családtervezési célú meddővé tétel között:
        „A művi meddővé tétel során az ivarmirigyeket eltávolítani vagy
        károsítani, továbbá a nemző-, illetve fogamzóképesség  végleges
        elvesztését  eredményező  egyéb műtéti  beavatkozást  elvégezni
        csak indokolt esetben
        a)   a   beteg   egészségének  megőrzése,  lehetséges   mértékű
        helyreállítása, ha ez nem lehetséges,
        b) az egészségromlás mérséklése
        érdekében lehet.”
        Következésképpen     minden     szempontból     végleges     és
        visszafordíthatatlan  beavatkozásra  (castratio,  ovariectomia,
        hysterectomia)  kizárólag egészségügyi indokból  kerülhet  sor.
        Ezzel szemben családtervezési célú meddővé tételre „a legkisebb
        mértékű  beavatkozással járó, de az adott esetben  a  terhesség
        meggátolására  leginkább  alkalmas” [R2.  1.  §  (1)  bekezdés]
        műtéti  megoldás férfiak esetében a vasectomia, nők esetében  a
        tuba uterina elzárása. Mindazonáltal ezen eljárások alkalmazása
        esetén  is kétséges a nemző-, illetve fogamzásképesség későbbi,
        műtéti   visszaállításának   sikeressége.   Ugyanakkor    egyes
        esetekben utóbb is lehetőség van saját, „vér szerinti”  gyermek
        világra hozatalára az Eütv.-ben szabályozott humán reprodukciós
        eljárások segítségével.

        Összességében megállapítható, hogy a családtervezési célú  művi
        meddővé   tétel  olyan  születésszabályozási  (fogamzásgátlási)
        módszer,   amely  egyszeri,  jelentős  kockázattal   nem   járó
        beavatkozás eredményeként nagyfokú biztonságot nyújt  a  magzat
        fogantatásának  megelőzésében,  miközben  nem  igényel  későbbi
        anyagi  ráfordításokat és odafigyelést. Hátránya ugyanakkor  (a
        műtéttel szükségképpen együtt járó hátrányokon túl), hogy ennek
        a  módszernek a választásával a későbbi választási szabadság (a
        gyermekvállalás   lehetősége)  jelentősen  leszűkül,   bizonyos
        esetekben megszűnik.

        2.  Az  önrendelkezési jog és a művi meddővé tétel  alkotmányos
        összefüggéseinek  feltárásakor az  Alkotmánybíróság  tekintetbe
        vette az alkotmányos demokráciákban megfigyelhető tendenciákat.

        Az     Egyesült    Államok    Legfelső    Bírósága     1942-ben
        alkotmányellenesnek minősítette az egyes visszaeső bűnelkövetők
        meddővé tételét elrendelő jogszabályt [Skinner v. Oklahoma, 316
        U.S.  535  (1942)].  A  bíróság ebben a határozatban  az  egyén
        alapvető jogai közé sorolta a gyermekvállalásról hozott  szabad
        döntést.  Később  a testület a magánélethez  való  jog  alapján
        ismerte  el,  hogy  a  házaspárok és az  együtt  élő  különnemű
        személyek   szabadon  eldönthetik,  használnak-e  fogamzásgátló
        eszközt.  [Griswold  v.  Connecticut,  381  U.S.  479   (1965);
        Eisenstadt  v. Baird, 405 U.S. 438 (1972).] Napjainkban  számos
        demokratikus jogrendű államban törvények és bírósági döntések –
        a  fogamzásgátláshoz való jog analógiájára –  nem  kérdőjelezik
        meg,  hogy a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek
        életkorra, családi állapotra, saját gyermekek számára  tekintet
        nélkül  kérhetik  a  művi  meddővé tételt.  (Például:  Egyesült
        Királyság,  Japán, Kanada, Svájc, Spanyolország.) Mindazonáltal
        a  sterilizációról  való döntésképesség  korhatára  államonként
        eltérő,   és   nem   feltétlenül  egyezik  meg   az   általános
        döntésképesség korhatárával. (Például Ausztriában  és  Dániában
        25   év,  az  Egyesült  Államokban  21  év,  Japánban  20   év,
        Spanyolországban  18  év.)  Több államban,  így  Németországban
        nincs speciális szabályozás a művi meddővé tétel feltételeiről,
        azokat  –  konkrét esetek kapcsán – a bírói gyakorlat  alakítja
        ki.

        A   fogamzásgátlás   és  azon  belül  a  művi   meddővé   tétel
        szabadságának biztosítása különös súlyt kapott néhány államban,
        a  faji,  etnikai,  nemi  vagy  más önkényes  megkülönböztetést
        intézményesítő  vagy  eltűrő  politikai  rendszer  demokratikus
        átalakításával    összefüggésben.   Például    a    Dél-afrikai
        Köztársaságban,  1998-ban elfogadott Sterilisation  Act  a  18.
        évet betöltött, döntésképes személyek számára biztosítja ezt  a
        jogot,  abból a preambulumban megfogalmazott elvből  kiindulva,
        hogy   az   alkotmányban   elismert  testi   és   pszichológiai
        integritáshoz  való jog magában foglalja a reprodukcióról  való
        szabad  döntés  jogát. Ugyanakkor több európai államban  és  az
        Egyesült Államokban előfordult esetek azt is bizonyítják,  hogy
        az   önkéntesség  és  a  diszkrimináció-tilalom  elvén  alapuló
        szabályozás ellenére is előfordulhatnak nagy számú visszaélések
        a  gyakorlatban.  Például  az Egyesült  Államokban  az  1970-es
        években  elfogadott  szövetségi szintű szabályok  ellenére  sor
        került   indiánok,   feketék   és  más   kisebbségek   vitatott
        legitimitású sterilizálására. (Ronald Munson: Intervention  and
        Reflection. Basic Issues in Medical Ethics. Wadsworth, Belmont,
        California, 1988, 420.) A súlyos jogsértésekre azonban  nem  az
        önrendelkezés jogot biztosító szabályok elfogadása miatt került
        sor,  hanem  azokkal  ellentétesen.  A  visszaélések  veszélyét
        növeli,  ha hiányzik az egyéni autonómiát biztosító és hatékony
        garanciákat tartalmazó szabályozás.

        Nemzetközi  összehasonlításban kivételesnek mondható  az  olyan
        szabályozás, amely a családtervezési célú meddővé  tételt  –  a
        döntésképességi  korhatáron túl – objektív feltételektől  teszi
        függővé.  (Fehéroroszországban: legalább  három  gyermek,  vagy
        betöltött 30. év és két gyermek, vagy nőknél betöltött 35.  év,
        férfiaknál betöltött 45. év. Szlovéniában: betöltött 35. év.)

        A  mai  –  elvi  jelentőségű – jogviták egy része a  házastársi
        hozzájárulás   nélkül   elvégzett   sterilizációra   vonatkozik
        [Egyesült  Államokban: Murray v. Vandevander, Court of  Appeals
        of  Oklahoma,  Division No.1. 522 P.2d. 302.];  más  részük  az
        orvos   és  a  páciens  közötti  magánjogi  szerződésből  eredő
        kötelezettségeket érinti (például: tájékoztatási  kötelezettség
        elmulasztása, felelősség a sterilizációt követő terhesség  vagy
        születés  miatt stb.) [Egyesült Királyságban: Eye  v.  Measday,
        (1986)  1 All ER 488; Gold v. Haringey Health Authority  (1988)
        QB  481];  Németországban: BVerfGE 96, 375. (1997).; gyakran  –
        legfőképp   a  kiskorúak  és  a  mentális  sérültek   esetleges
        sterilizálása esetén – a helyettes döntéshozatallal  összefüggő
        kérdések   állnak  a  jogesetek  középpontjában.   [a   spanyol
        Alkotmánybíróság gyakorlatában: 215/1994. (14.07.1994.)]

        3.  Az  Alkotmánybíróság  számos  alkalommal  foglalkozott  az
        Alkotmány  54.  § (1) bekezdésének, valamint  az  ember  saját
        teste  és  sorsa feletti rendelkezési jogának a kapcsolatával,
        de  a  művi  meddővé tétel alkotmányos összefüggéseiről  jelen
        ügyben  foglal  állást  először.  Az  Alkotmány  54.   §   (1)
        bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot a  8/1990.
        (IV.  23.)  AB  határozatban az „általános  személyiségi  jog”
        alkotmányi   megfogalmazásának  minősítette.   „Az   általános
        személyiségi jog ’anyajog’, azaz olyan szubszidiárius alapjog,
        amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind a  bíróságok  minden
        esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha  az
        adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike  sem
        alkalmazható.”   (ABH   1990,   44-45.)   Ezt   követően    az
        Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez
        való jog és a magánszférához való jog mint az Alkotmány 54.  §
        (1)   bekezdéséből  következő  „különös  személyiségi   jogok”
        alapján.  [57/1991.  (XI. 8.) AB határozat,  ABH  1991,  279.;
        1/1994.  (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.;  75/1995.
        (XII.  21.)  AB határozat, ABH 1995, 376, 380.;  5/1996.  (II.
        23.)  AB  határozat,  ABH 1996, 47.; 11/1996.  (III.  13.)  AB
        határozat,  ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB  határozat,
        ABH  1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.;
        10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]

        Jelen   ügy   megítélése  szempontjából  az   Alkotmánybíróság
        irányadónak   tekinti  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdését
        értelmező több, korábbi határozatát.

        A  22/1992.  (IV.  10.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy „a házasságkötés szabadságához való jog –
        az   önrendelkezési  jog  részeként  –  olyan  alapjog,  amely
        alkotmányos   oltalom  alatt  áll.”  [ABH  1992,   122,   123.
        Megerősítve: 183/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 598, 602.]
        A  64/1991.  (XII. 17.) AB határozat megállapította,  hogy  az
        emberi   méltósághoz   való   jog   alapján   a   terhes   nők
        önrendelkezési joga – alkotmányos korlátok között – kiterjed a
        terhesség-megszakítás  feletti  rendelkezésre.  „A   terhesség
        olyan  változásokkal jár az anya szervezetében, s  –  normális
        esetben  –  a gyermeknevelés olyannyira meghatározza  az  anya
        további életét, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az
        abortusz  lehetőségének […] szűk körű kizárása is  közvetlenül
        és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát.” [ABH 1991,
        297,  301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat,  ABH
        1998, 333.]
        A  36/2000.  (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az  Eütv.  az
        Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz
        való   jogot   érvényre  juttató  garanciális   rendelkezéseket
        tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek
        jogai   közé   tartozik  –  többek  között  –  az  egészségügyi
        beavatkozásokba    való    beleegyezés    és     az     ellátás
        visszautasításának  joga  is.  [ABH  2000,  241.   Megerősítve:
        56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]
        Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival
        foglalkozó  21/1996.  (V.  17.)  AB  határozatban  az   emberi
        méltósághoz   való   jog   és   az   egyéni   kockázatvállalás
        összefüggéséről  általános  érvénnyel  mondta  ki:  „Önmagának
        mindenki  árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes  a  szabad,
        tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog  be  nem
        avatkozása   széles  lehetőséget  ad  erre,  s  az   általános
        személyiségi   jogból   folyó  jog  az   önmeghatározásra   és
        cselekvési   szabadságra  [Alkotmány  54.  §   (1)   bekezdés]
        garantálja  ezt  a lehetőséget. Az állam korlátozó  gyámkodása
        csak   a   határesetekben  alkotmányossági  viták  tárgya   (a
        kábítószer  élvezésének  büntetésétől az  eutanáziáig).”  (ABH
        1996, 74, 80.)
        Számos  egyéb  mellett  ezt a szempontot  is  alapul  véve  az
        Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a  saját
        halálról való döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54.  §  (1)
        bekezdése  alapján.  „A gyógyíthatatlan beteg  döntése  arról,
        hogy  életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő  részét
        nem  akarja  végigélni, a beteg önrendelkezési jogának  része,
        így  vonatkoznak  rá  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésének
        rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit
        megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha
        beteg,  betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e  vagy
        nem.   (…)  A  világnézeti  szempontból  semleges  alkotmányos
        alapokon   álló   jogrendszer  ugyanis   sem   helyeslő,   sem
        helytelenítő  álláspontot  nem foglalhat  el  az  ember  saját
        életének  befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban;  itt
        olyan  szféráról  van  szó, melytől az államnak  főszabályként
        távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut
        szerephez,  amennyiben  ezt az élethez  való  jogra  vonatkozó
        intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül  szükségessé
        teszi.” (ABH 2003, 235, 261.)

        Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  és  a
        60.  §  (1)  bekezdéséből vezette le az  önrendelkezési  jogtól
        elválaszthatatlan, a személyiség integritásához való jogot. „Az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlata – a 8/1990.  (IV.  25.)  AB
        határozattól  kezdve – az emberi méltósághoz való  jogot,  mint
        "általános   személyiségi  jogot"  fogja  fel,  amely   magában
        foglalja  a személyiség szabad kibontakoztatásához való  jogot.
        Az  Alkotmánybíróság továbbá a lelkiismereti szabadság jogát  a
        64/1991.  (XII.  17.)  AB határozat összefüggésében  szintén  a
        személyiség integritásához való jogként értelmezte.  (Az  állam
        nem  kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely  meghasonlásba
        vinné    önmagával,   azaz   amely   összeegyeztethetetlen    a
        személyiségét  meghatározó valamely lényeges meggyőződésével.)”
        [4/1993.   (II.   12.)  AB  határozat,  ABH  1993,   48,   51.]
        Mindemellett  irányadónak  számít az Alkotmánybíróságnak  az  a
        korábbi  megállapítása,  hogy a lelkiismereti  szabadságnak  az
        orvosi tevékenység során is érvényesülnie kell, ezért az  orvos
        lelkiismereti   okból   megtagadhatja   a   munkakörének    nem
        szükségszerű részét képező beavatkozások elvégzését.  [64/1991.
        (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 315.]

        Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az
        Alkotmány  54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti
        a  szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes  ember
        saját  teste és sorsa feletti rendelkezési jogát. A  jelen  ügy
        szempontjából  annak van jelentősége, hogy az  önrendelkezéshez
        való  jog  alapján  az emberek – az Alkotmány  rendelkezéseivel
        összhangban  lévő  jogszabályi  korlátok  között   –   szabadon
        dönthetnek  a  családi  élet,  a  házasság,  a  gyermekvállalás
        kérdéseiben.

        A  testület  gyakorlatából következik továbbá, hogy  az  orvosi
        beavatkozások    feletti   önrendelkezési   jog   (egészségügyi
        önrendelkezési   jog)   tágabb   kategória   az    egészségügyi
        beavatkozások     visszautasításához    való     jognál.     Az
        Alkotmánybíróság  ezt  elismerte a  művi  terhesség-megszakítás
        esetében  [64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,  297,
        301.;  48/1998.  (XI. 23.) AB határozat, ABH  1998,  333.],  és
        általában  véve is [36/2000. (X. 27.) AB határozat,  ABH  2000,
        241.;  56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.].  Szűk
        körű   kivételt  fogalmazott  meg  a  22/2003.  (IV.  28.)   AB
        határozat,  amely  az  életmentő  és  életfenntartó   kezelések
        visszautasításához és megszüntetéséhez való jogot  ismerte  el,
        de  nem  terjesztette  ki  az önrendelkezési  jogot  az  orvosi
        segítséggel történő öngyilkosságra.

        4.  Az  Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének az indítványozó  által
        támadott  első mondata – vagylagosan – két objektív feltételtől
        teszi  függővé  a családtervezési célú művi meddővé  tételt.  A
        kérelmezőnek vagy 35 évnél idősebbnek kell lennie,  vagy  három
        vér  szerinti gyermekkel kell rendelkeznie. Az Alkotmánybíróság
        ezt  a  két  rendelkezést  az emberi  méltósághoz  való  jogból
        származó  önrendelkezési jog korlátozásának tekinti.  Aki  –  a
        szükséges  információk birtokában – képes  felelősségteljes  és
        indokolható  döntést  hozni családi, illetve  házaséletéről,  a
        fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az  állam  nem
        tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően,  vagy
        szociális  és  anyagi körülményeit mérlegelve  –  művi  meddővé
        tétel  révén  akadályozza  meg,  hogy  gyermeke,  illetve  több
        gyermeke szülessen.

        Az  önrendelkezéshez való jogból az következik, hogy  az  állam
        nem  vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek  és
        eszközök   közötti  választás,  az  előnyök  és   a   hátrányok
        mérlegelésének  felelősségét;  ez  indokolatlan   paternalizmus
        volna.  Ami  az  egyik  embernek súlyos teher,  az  másnak  nem
        feltétlenül jelent hátrányt, ezért az állami szabályozás nem is
        képes  a  minden  egyén  számára egyformán  „előnyös”  megoldás
        kialakítására.

        Mindemellett   az   Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,   hogy   a
        családtervezés,  a  fogamzásgátlás  kérdéseiben   való   döntés
        gyakran  nem  elszigetelt egyéni választás,  hanem  házastársak
        vagy különnemű élettársak közös mérlegelésen alapuló döntése. A
        művi   meddővé   tétel  iránti  igény  a  leggyakrabban   akkor
        jelentkezik,  amikor  a  házastársak  már  nem  kívánnak   több
        gyermeket  vállalni,  és  a  sterilizációt  tekintik  célszerű,
        hatékony megoldásnak.

        Az  indítvány  és  az  Eütv. hatályos rendelkezése  alapján  az
        Alkotmánybíróságnak  kizárólag a tiltó  szabályozásról  kellett
        állást  foglalnia.  Jelen  ügyben  a  testületnek  nem  kellett
        eldöntenie  azt,  hogy  az  érintett személyeknek  joguk  van-e
        kikényszeríteni   az   államtól   meghatározott    egészségügyi
        beavatkozások,   sterilizációs  műtétek  elvégzésének   anyagi,
        intézményi és személyi feltételeit.

                                     III.

        Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8.  §
        (2) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezéshez való jog
        –  Eütv.  187.  §  (2)  bekezdésének  első  mondatában  lévő  –
        korlátozásának alkotmányosságát.

        1.  Az  Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.)  AB  határozatban
        foglalta  össze  az  emberi méltósághoz való jogból  levezetett
        részjogosultságok korlátozhatóságáról kialakított  gyakorlatát.
        „Az  emberi  méltósághoz  való jognak  az  Alkotmánybíróság  az
        alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez
        abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt,
        az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó
        fejezete  élén  helyezkedik  el,  azt  az  Alkotmány  az  ember
        veleszületett  jogaként deklarálja, ezért az,  a  23/1990.  (X.
        31.)  AB  határozat szóhasználata szerint ’minden mást megelőző
        legnagyobb érték’ (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban
        megfogalmazást  nyert az Alkotmánybíróságnak  azon  álláspontja
        is,  hogy  az emberi élethez és az emberi méltósághoz való  jog
        elválaszthatatlan    egységet    alkotó     oszthatatlan     és
        korlátozhatatlan   alapjog.  A  későbbiek   során   azután   az
        Alkotmánybíróság  elvégezte  annak  kimunkálását   is,   milyen
        összefüggésben      érvényesül     az      emberi      méltóság
        korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az
        emberi   méltósághoz   való  jog  csupán   az   emberi   státus
        meghatározójaként,  csak az élettel együtt  fennálló  egységben
        abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
        ABH  1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett
        egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a
        személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. §  (2)
        bekezdése    szerint    bármely   más   alapjoghoz    hasonlóan
        korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
        383.].” (ABH 2003, 235, 260.)

        Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint  az  emberek   egyes
        alapvető  jogainak  korlátozásához  legitim  cél  lehet   mások
        alapvető  jogainak  védelme  [először:  2/1990.  (II.  18.)  AB
        határozat,  ABH  1990, 18, 20.], továbbá az  állam  intézményes
        (objektív)    alapjog-biztosítási   kötelezettsége    [először:
        64/1991.  (XII.  17.)  AB  határozat,  ABH  1991,  297,  302.],
        valamint  egyes  alkotmányos közcélok  érvényesítése  [például:
        56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].

        Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha
        az  említett legitim célok védelme más módon nem érhető el. „Az
        alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát szükséges, hogy
        a  korlátozás  megfeleljen az arányosság  követelményeinek:  az
        elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek  érdekében  okozott
        alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek  egymással.  A
        törvényhozó  a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére
        alkalmas   legenyhébb  eszközt  alkalmazni.”   (Összefoglalóan:
        879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) Mindebből következik,
        hogy  az  indokolás  II.4.1. pontjában említett  „az  Alkotmány
        rendelkezéseivel nem igazolható korlátok” konkrét mércéje jelen
        ügyben  a  tiltó, illetve korlátozó szabályozás a cél elérésére
        való alkalmassága, továbbá szükségessége és arányossága.

        2.  Az  Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő,  az
        önrendelkezési     jogot    korlátozó    két     rendelkezéshez
        népesedéspolitikai  közcél,  valamint  az   állam   intézményes
        alapjog-védelmi  kötelezettsége rendelhető. Az Alkotmánybíróság
        ezeket külön-külön vizsgálta meg.

        A  családtervezési  célú  művi meddővé  tétel  3  vér  szerinti
        gyermek  lététől  vagy a betöltött 35. életévtől  való  függővé
        tételének    indokaként    vehető    számításba    demográfiai,
        népesedéspolitikai  célok teljesítése. Köztudomású  tény,  hogy
        Magyarországon  csökken a népesség, és  a  korösszetétel  egyre
        kedvezőtlenebb.  A  hátrányos  folyamatok  megállítása  legitim
        jogalkotói  cél.  Az  állam  a születések  számának  emelkedése
        érdekében   számos  eszközzel  rendelkezik.  Népesedéspolitikai
        szempontok  –  az  Alkotmány keretei  között  –  megjelenhetnek
        például     az    adópolitikában,    a    társadalombiztosítási
        szabályozásban,   s   mindenekelőtt  a  családi   és   anyasági
        támogatások kialakításánál.

        A   kedvezőbb  demográfiai  mutatók  elérésére  a  demokratikus
        államokban  nem az önrendelkezési jog korlátozása a célravezető
        eszköz, hanem az említett közteher-viselési és szociálpolitikai
        szabályozás,    valamint    a   születésszabályozási    kultúra
        fejlesztése.  Csak az alapvető jogokat el nem ismerő  politikai
        rendszerekben   lehet   szélsőségesen   tiltó   és    korlátozó
        népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív  irányban
        –    befolyásolni    a   népszaporulatot.   A    fogamzásgátlás
        adminisztratív korlátozásával nem az élve születések,  hanem  a
        terhesség-megszakítások   száma   növekszik.   (Európában    az
        abortuszt  legkevésbé  korlátozó  skandináviai  államokban   és
        Hollandiában   a   művi   terhesség-megszakítások    száma    a
        legalacsonyabbak  közé  tartozik.)  Ezeket  az  összefüggéseket
        felismerve,   az   Alkotmánybíróság   az   abortusz-szabályozás
        alkotmányosságának  vizsgálatakor  [64/1991.  (XII.   17.)   AB
        határozat, ABH 1991, 297.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH
        1998,  333.]  a  terhes nő önrendelkezési jogával  szemben  nem
        mérlegelt   népesedéspolitikai  közcélokat,  hanem   az   állam
        életvédelmi kötelezettségére helyezte a hangsúlyt.

        Mindezek  alapján  az Alkotmánybíróság arra  a  következtetésre
        jutott,  hogy  az  önrendelkezési jognak az Eütv.  187.  §  (2)
        bekezdésében  megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas  és  ezért
        értelemszerűen  nem  is szükséges eszköz az  egyébként  legitim
        népesedéspolitikai célok megvalósítására.

        3.  Az  Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének első  mondatában  lévő
        mindkét  jogkorlátozó rendelkezéssel összefüggésben vizsgálható
        az    állam   intézményes   alapjog-védelmi   kötelessége.    A
        családtervezési   célú  művi  meddővé  tétel  ideális   esetben
        visszafordítható,   de  olykor  végleges,  megváltoztathatatlan
        következményekkel  jár.  Reális veszély,  hogy  a  kérelmező  a
        lehetséges  következmények kellő ismeretének hiányában  dönt  a
        meddővé  tétel mellett. Azzal is számolni kell, hogy a  meddővé
        tételt    kérő   később   –   társas,   családi   kapcsolatának
        megváltozásával, életszemléletének módosulásával –  természetes
        úton,  saját  gyermeket  szeretne, de a korábbi  meddővé  tétel
        miatt  arra  nincs lehetősége (és így legfeljebb  az  in  vitro
        fertilizáció    jöhet   számításba).    Mindezek    miatt    az
        Alkotmánybíróságnak   az   objektív   alapjogvédelem    körében
        figyelemmel   kellett   lennie  az  önrendelkezés   intézményes
        garanciáit  megkövetelő  54.  §  (1)  bekezdésre,  a  gyermekek
        védelmét  előíró  67. § (1) bekezdésre, az  ifjúság  védelméről
        rendelkező 16. §-ra és 67. § (3) bekezdésére, valamint az állam
        egészségvédelmi  feladatait  körvonalazó  70/D.  §-ra.  Így  az
        Alkotmánybíróság  azt vizsgálta, hogy alkotmányosan  indokolt-e
        az önrendelkezés, az egyéni választás hosszú távú szabadságának
        intézményes  biztosítása, a gyermekek és  az  ifjúság  védelme,
        illetve az egészségvédelmi közfeladatok teljesítése érdekében a
        betöltött   35.  évtől,  illetve  a  3  vér  szerinti   gyermek
        meglététől függővé tenni a családtervezési célú meddővé tételt.

        3.1.  Az  Alkotmány  67.  §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy
        minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom
        részéről  arra a védelemre és gondoskodásra, amely a  megfelelő
        testi,  szellemi  és  erkölcsi  fejlődéshez  szükséges.   Ebből
        következően   a   gyermekek  alapvető  jogainak   a   védelmére
        garanciális   jellegű   szabályokat   kell   kialakítani.    Az
        Alkotmánybíróság  korábban kifejtette,  hogy  a  következmények
        felmérésére való képességének hiányára tekintettel a  kiskorúak
        védelmére  megalkotott jogszabályok alapjog  korlátozásával  is
        járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74,  80.].
        Ezért  az Alkotmánybíróság az Alkotmánnyal összhangban  lévőnek
        találta az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát abban  a
        vonatkozásban,  hogy  a  gyermekek  (a  18  év  alattiak)   nem
        dönthetnek a családtervezési célú művi meddővé tételről.

        3.2.  A  magyar jog szabályai szerint a 18. életévet  betöltött
        személyekről    feltételezhető,   hogy    cselekedeteik    jogi
        következményeit  fel  tudják fogni. [a Polgári  Törvénykönyvről
        szóló  1959.  évi IV. törvény (a továbbiakban:  Ptk.)  12.  §].
        Vannak  azonban  olyan  személyek is, akik  mentális  állapotuk
        miatt  annak  ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik  jogi
        következményeit, hogy 18 évesnél idősebbek. Ők – hasonlóan a 18
        évesnél  fiatalabbakhoz  –  nem tehetnek  meg  önállóan  minden
        jognyilatkozatot,   hanem   (attól   függően,    hogy    milyen
        következményekről  van  szó) vagy  egyáltalán  nem,  vagy  csak
        korlátok    között    végezhetnek   jogcselekményt,    tehetnek
        nyilatkozatot.  Az  egészségügyi  ellátással  összefüggő  jogok
        gyakorlása tekintetében megvalósuló korlátozásokat a Ptk. és az
        Eütv.  indítvánnyal  nem  érintett rendelkezései  tartalmazzák,
        ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.

        Az  Eütv.  támadott rendelkezése a magyar jog szerint egyébként
        cselekvőképesnek tekintett személyek egy csoportját is  elzárja
        az  önrendelkezési jog gyakorlásától. Ha nem népesedéspolitikai
        közcélok,    hanem   az   állam   intézményes   alapjog-védelmi
        kötelezettsége  szolgál az alapjog-korlátozás  indokául,  akkor
        egyfelől az lehet a kiinduló feltételezés, hogy a korlátozással
        érintett  személyek  nem rendelkeznek a  művi  meddővé  tételre
        vonatkozó   döntéshozatali  képességgel,  mivel   nem   képesek
        felmérni  döntésük rendkívüli következményeit.  Másfelől  szóba
        jöhet,   hogy   az   állam  egészségvédelmi  és  ifjúságvédelmi
        feladatai indokolják a tiltást.

        Az   Alkotmánybíróság  a  36/2000.  (X.  27.)  AB  határozatban
        kifejtette,  hogy  a  Ptk.  szerinti  cselekvőképesség  és   az
        egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai  nem
        feltétlenül  esnek  egybe.  „A  nemzetközi  tendenciák  alapján
        megállapítható,   hogy  az  egészségügyi   ellátás   során   az
        önrendelkezési jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap,  a
        ’beleegyezési   képesség’  vagy  a  ’döntéshozatali   képesség’
        fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv. vizsgált szabályai
        a   Ptk.  fogalmaihoz  igazodnak,  (…).  Nem  hagyható  azonban
        figyelmen  kívül,  hogy  a  Ptk.-ban szereplő  cselekvőképesség
        fogalmát  ’az  ügyei  viteléhez  szükséges  belátási  képesség’
        meghatározását   eredendően   és   elsősorban   a    vagyonjogi
        nyilatkozatok  érvényességi  feltételeként  alkották   meg.   E
        fogalomrendszer más jogágakba történő átvétele az adott terület
        sajátosságainak feltétlen figyelembevételével történhet.”  (ABH
        2000,   260.)  Tehát  az  egészségügy  terén  nem   a   vagyoni
        vonatkozású  szerződéseknél  megkövetelt,  az  ügyek  viteléhez
        szükséges  belátási  képességről, hanem  az  egészséget,  testi
        épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.

        Az   egészségügyi   beavatkozásokra  vonatkozó   döntésképesség
        magában  foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez
        szükséges   információkat;  képes  megérteni   döntése   minden
        lehetséges  következményét; továbbá képes közölni  döntését  az
        orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy  is
        lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások
        tekintetében.  [Például, a Ptk. 14. § (6)  bekezdés  8.  pontja
        alapján   a  cselekvőképesség  korlátozottságáról  döntő   bíró
        kifejezett  rendelkezése  hiányában az egészségügyi  ellátással
        összefüggő   jogok  gyakorlása  nem  korlátozott.]  Tekintettel
        ugyanakkor   arra,   hogy   egyes  egészségügyi   beavatkozások
        különleges  megfontolást igényelnek, speciális garanciákra  van
        szükség  ahhoz,  hogy  a  cselekvőképes  személyeket  az  adott
        egészségügyi  beavatkozás tekintetében döntésképesnek  lehessen
        tekinteni.    Az    önrendelkezés   intézményes   biztosítékait
        megkövetelő 54. § (1) bekezdése, valamint az ifjúság védelméről
        rendelkező 16. § és 67. § (3) bekezdése szükségessé teszi, hogy
        a   művi  meddővé  tételre  vonatkozó  szabályozás  korlátokat,
        feltételeket tartalmazzon.

        Az  Eütv.  több olyan garanciális rendelkezést foglal  magában,
        amelynek   célja,   hogy  a  kérelmező  megfelelő   információk
        birtokában, megfontoltan és szabadon dönthessen a művi  meddővé
        tétellel  kapcsolatos beavatkozásokról. Az  Eütv.  187.  §  (5)
        bekezdése  kimondja:  „A beavatkozás megkezdését  megelőzően  a
        beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt  orvosa  a
        kérelmezőt  –  házasságban, illetve élettársi kapcsolatban  élő
        kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a
        fogamzásgátlás  egyéb  lehetőségeiről, valamint  a  beavatkozás
        jellegéről,  lehetséges kockázatairól és  következményeiről.  A
        (4)  bekezdés szerint – különleges egészségügyi indok hiányában
        –  a  „művi  meddővé  tétel elvégzésére a  kérelem  benyújtását
        követő  3 hónap elteltével kerülhet sor”. A művi meddővé  tétel
        engedélyezésének  menetét az R2. határozza  meg,  s  2.  §  (2)
        bekezdése garanciális elemként rögzíti, hogy a „kérelem a műtét
        elvégzése  előtt – szóban is – visszavonható”. Az  Eütv.-nek  a
        tájékoztatásra    és    beleegyezésre    vonatkozó    általános
        rendelkezései,  valamint  a művi meddővé  tételhez  megkövetelt
        különleges  biztosítékok: az engedélyezési eljárás, a  bővített
        tájékoztatás, valamint a kötelező várakozási idő  elősegítik  a
        kérelmező   megfelelő  tájékoztatáson  alapuló  és   megfontolt
        döntését.

        4.  A  35.  életév, illetve a 3 vér szerinti gyermek  vagylagos
        megkövetelése  két  külön feltételnek minősül.  Alkotmányossági
        szempontból a két feltétel között lényeges különbség van.

        4.1.   A  döntésképesség  biztosítása  és  az  ifjúság  védelme
        szükségessé    teheti    speciális   korlátozó    rendelkezések
        megfogalmazását akár életkori határok formájában is. Elsősorban
        a  törvényalkotónak kell mérlegelnie, hogy a művi meddővé tétel
        feltételeinek    meghatározásakor    indokolt-e    eltérni    a
        cselekvőképesség  általános életkori  határától,  és  ha  igen,
        akkor milyen mértékben. A 35. év meghatározásával a törvényhozó
        egyfelől az ifjúság védelmét helyezte előtérbe. Másfelől azt  a
        –   korábbi   évtizedekben  uralkodó   –   felfogást   juttatta
        kifejezésre,   hogy  a  35.  év  alatti  szülés  jár   kevesebb
        kockázattal a magzat (újszülött) és az anya számára.  Az  Eütv.
        ugyanakkor  nem  zár ki minden 35. év alatti  személyt  a  művi
        meddővé tételből: akinek három vér szerinti gyermeke van, az  a
        35.  év  felettiekkel  azonos  feltételek  mellett  jogosult  a
        beavatkozásra. Ezért a családtervezési célú művi meddővé  tétel
        jelenlegi  szabályozási  konstrukciójának  alkotmányossága   az
        életkori   határhoz   kapcsolódó   alapjog-korlátozó   feltétel
        alkotmányossági megítélésétől függ.

        4.2.   Az   Alkotmánybíróság  szerint  sem   népesedéspolitikai
        szempontok, sem az állam egészségvédelmi kötelessége nem  teszi
        alkotmányosan  elfogadhatóvá, hogy  az  Eütv.  a  vér  szerinti
        gyermekek számától teszi függővé az alapjog-érvényesítést.

        4.2.1.  Az  állam  nem  írhatja  elő  az  emberek  számára   az
        ideálisnak tartott gyermekszámot, és nem juttathatja érvényre a
        legitim  népesedés- és más társadalompolitikai szempontokat  az
        54.  §  (1)  bekezdésén alapuló önrendelkezési jog  sérelmével.
        Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolásának
        III.2. pontjában kifejtette, az önrendelkezési jognak az  Eütv.
        187.  § (2) bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas
        és  ezért  értelemszerűen nem is szükséges eszköz az  egyébként
        legitim  népesedéspolitikai célok megvalósítására. Emellett  az
        alapjog-érvényesítés attól sem tehető függővé, hogy a szülőknek
        vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermekeik vannak-e.

        4.2.2. Kivételes esetekben az államnak az Alkotmány 70/D. § (1)
        bekezdésén   alapuló  egészségvédelmi  kötelessége  elsőbbséget
        élvezhet   a   döntésképes  egyén  választásával  szemben.   Az
        Alkotmány  alapján  nem kifogásolható,  ha  törvény  tiltja  az
        egészség   végleges  károsodásával  járó   és   ésszerűen   nem
        indokolható  műtéti  beavatkozások  elvégzését.  Az   Alkotmány
        ugyanis  nem  garantálja az emberek számára az  „öncsonkításhoz
        való  jogot”. A művi meddővé tétel esetében azonban  jellemzően
        nem  erről  van  szó, az nem tekinthető puszta egészségkárosító
        beavatkozásnak.

        Az  Eütv. egészségügyi indokból és családtervezési célból teszi
        megengedetté  a művi meddővé tételt [187. § (1)  bekezdés].  Az
        Eütv.  szövegezéséből és az R2. 2. és 4. §-ából  következően  a
        művi  meddővé  tétel  egészségügyi indoka a  kérelmező  személy
        testi  betegsége  vagy genetikai ok lehet. (A szabályozás  ezen
        részének   alkotmányossági  vizsgálata  nem  tárgya   a   jelen
        eljárásnak.)  Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete  definíciója
        szerint  az  „egészség a testi, szellemi  és  szociális  teljes
        jólétnek   állapota  és  nemcsak  betegség  vagy  fogyatékosság
        hiányából  áll”. (Az Egészségügyi Világszervezet  Alkotmányának
        becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez
        a   megközelítés   azt   mutatja,  hogy  az   egészség-betegség
        meghatározása   nem   azonosítható  a   klinikai   gyakorlatban
        érvényesülő   szemléletmóddal  (fajtipikus  vagy   annál   jobb
        szervműködésre  való képesség), hanem olyan testi  és  szellemi
        állapot,  amely  lehetővé  teszi  a  társadalomban  való  minél
        hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az
        Alkotmány  összhangban van, mivel a 70/D.  §  (1)  bekezdésében
        „testi  és  lelki egészség” szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből
        pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog
        következik.  Az  Alkotmánybíróság mindebből az alábbi  lényeges
        következtetéseket emeli ki a sterilizációval összefüggésben.

        Az ivarmirigyek eltávolítása, károsítása, illetve a nemző- vagy
        fogamzóképesség  megszüntetése (amelyre az Eütv.  szerint  csak
        egészségügyi indokból kerülhet sor) nem értékelhető  önmagában,
        hanem   csak   az   elérni   kívánt   céllal   összevetve.   (A
        családtervezési  célú  meddővé tétel ideális  esetben  nem  jár
        végleges,  visszafordíthatatlan  következményekkel.)  Az  Eütv.
        szerint  a  testi betegség miatti sterilizáció  kifejezetten  a
        testi  egészség megőrzése, illetve az egészségromlás mérséklése
        érdekében  végezhető  el. Így a beavatkozás  összességében,  az
        elért  előnyöket is figyelembe véve, nem eredményez  okvetlenül
        egészségromlást.   Emellett   a   véglegességet    sem    lehet
        általánosságban   kijelenteni   az   in   vitro   fertilizációs
        eljárások,     valamint     egyes     beavatkozások      műtéti
        visszafordításának lehetősége miatt.

        A  művi  meddővé  tétel célja nem kizárólag  a  testi  egészség
        védelme  lehet.  A személy testi egészsége mellett  figyelemmel
        kell lenni szellemi állapotára, családi és egyéb körülményeire.
        A   34/1992.  (VI.  1.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság
        általánosságban    foglalt   állást   a    személyiség    egyes
        aspektusainak   egymáshoz   való   viszonyáról.   A   határozat
        indokolása  megállapította:  „Az  általános  személyiségi   jog
        alkotmányos  összefüggésében  a jognak  (…)  nemcsak  az  egyes
        (egyedi)   személyeket   kell  egyenlő   méltóságú   személynek
        tekinteni   és  kezelni,  hanem  magának  a  személyiségnek   a
        különböző  szintjeit  és  tartalmi vonatkozásait  tekintve  sem
        lehet különbséget tenni.
        (…)  A  testi  épség  és  egészség  joga  nem  értékesebb  vagy
        védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy
        például az önrendelkezési jognál.” (ABH 1992, 197-199.)

        Összességében megállapítható, hogy a testi és szellemi egészség
        védelmében,  illetve  a  személyiség  integritásának  megőrzése
        érdekében  is  sor  kerülhet olyan egészségügyi  beavatkozásra,
        amely  önmagában véve a testi egészség csorbításának minősülne.
        A    beavatkozás   megengedhetőségének   vizsgálatakor   mindig
        mérlegelni  kell a személyiségvédelmi célokat  és  az  igényelt
        egészségügyi   eszközöket,   módszereket.   A   hatályos   jogi
        szabályozás  és  az orvosi gyakorlat számos ilyen  beavatkozást
        ismer  el,  például a transzszexuális személyek nemének  műtéti
        megváltoztatását, szervek, szövetek eltávolítását  élő  személy
        testéből  más  –  meghatározott hozzátartozói vagy  más  szoros
        érzelmi  kapcsolatban lévő – személy testébe történő  átültetés
        céljából stb.

        A   beavatkozások   törvényi  megtiltása   mindig   a   konkrét
        személyiségvédelmi  céloknak és a  műtéti  beavatkozás  várható
        következményeinek összevetése alapján határozható meg.  A  művi
        meddővé  tételt  kérő  személy szociális  helyzetének,  családi
        kapcsolatainak, gyermekei számának és állapotának, továbbá  más
        szempontoknak   meghatározó  jelentőségük   lehet   a   kérelem
        indokoltságát illetően. Tipikus indikációnak számít,  amikor  a
        feleség egészségi állapota miatt (pl. nem szedhet fogamzásgátló
        tablettát)  kerülne  sor a férj sterilizálására  (akinél  tehát
        nincs egészségi ok), tekintettel arra, hogy a vasectomia sokkal
        egyszerűbb és kevesebb kockázattal járó beavatkozás.  Az  Eütv.
        187.  §  (2) bekezdésének első mondata mindezekkel szemben  nem
        enged  teret  az egyéni szempontok mérlegelésének,  taxatív  és
        objektív indikációt tartalmaz.

        4.2.3.  Az  Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy  ítélte  meg,
        hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, valamint 16. §-a és  67.
        §  (3) bekezdése szükségessé teheti a családtervezési célú művi
        meddővé tétel korlátozását, de az Eütv. 187. § (2) bekezdésének
        első mondatában előírt korlátozás túlmegy azon a mértéken, amit
        az  elérni  kívánt alkotmányos célok indokolttá tesznek,  ezért
        aránytalan, tehát alkotmányellenes.

        A   szabályozási  konstrukció  miatt  az  Alkotmánybíróság  nem
        értékelhette   teljesen  elkülönítve  a  két  önálló   törvényi
        feltételt. Ugyanis az alkotmányellenesnek minősített „három vér
        szerinti   gyermekkel   rendelkező”  szövegrész   hiányában   a
        szabályozás   szigorúbb,  korlátozóbb  volna,  mint   jelenlegi
        formájában. (A 35. év alatti cselekvőképes személyek akkor  sem
        lennének jogosultak a művi meddővé tételre, ha 3 vagy több  vér
        szerinti gyermekük van.)

        Az  Alkotmánybíróság  arról  nem foglalhatott  állást,  hogy  a
        döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme milyen konkrét
        törvényi  szabályozást követel meg, de  jelen  ügyben  azt  meg
        kellett állapítania, hogy a legitim célokhoz képest a három vér
        szerinti gyermek előírása aránytalan. Amennyiben működnek olyan
        egészségügyi   szolgáltatók,   amelyek   –   az   orvostudomány
        fejlettsége   alapján,   az   orvosszakmai,   technikai    stb.
        feltételeknek megfelelően – képesek a beavatkozás  elvégzésére,
        akkor  az  állam az önrendelkezési jogot aránytalanul korlátozó
        szabályozással   az  indokolt  beavatkozások   elvégzését   nem
        tilthatja meg.

        Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  a  jogalkotó  –  az
        Alkotmány  keretei  között  –  az egészségügyi  beavatkozásokra
        vonatkozó  döntésképesség biztosítása  és  az  ifjúság  védelme
        érdekében    jogosult    olyan    különleges    rendelkezéseket
        megfogalmazni,    amelyek    nem    igazodnak    a    Ptk.-beli
        cselekvőképesség rendszeréhez. Általánosságban elmondható, hogy
        egyes  beavatkozásokról a gyermekek és a mentális  sérültek  is
        képesek   autonóm  döntést  hozni,  más  esetekben  a  teljesen
        cselekvőképesnek tekintett személyektől is megkövetelhető, hogy
        rendkívül  körültekintően, a hosszú  távú  következményekre  is
        figyelemmel  mérlegeljék  a  beavatkozás  melletti  és   elleni
        érveket,  szempontokat.  Az  életkori  határok  meghúzásakor  a
        törvényhozónak  kell  mérlegelnie azt  is,  hogy  a  társadalmi
        mobilitás   és  életvitel  a  korábbiakhoz  képest   jelentősen
        átalakult, illetve sokszínűbbé vált. Emellett tekintettel  kell
        lenni   arra   is,  hogy  az  orvostudomány   és   a   klinikai
        infrastruktúra fejlődése miatt ma már kevesebb kockázattal  jár
        a 35. év feletti szülés.

        Az  Alkotmánybíróság  utal arra, hogy korábbi  döntéseiben  nem
        tekintette  aránytalan alapjog-korlátozásnak,  ha  a  jogalkotó
        konkrét  esetben  megnyilvánuló ésszerű indok meglététől  tette
        függővé  az  önrendelkezési,  illetve  lelkiismereti  szabadság
        körébe  eső  egyéni  döntések érvényre jutását.  Alkotmányosnak
        minősült  az  a  törvényi szabályozás, amely a fegyver  nélküli
        katonai,    illetve   a   polgári   szolgálat    kérelmezésével
        összefüggésben   meghatározott   „lelkiismereti   okra”    való
        hivatkozást  írt  elő,  mert  a lelkiismereti  ok  kellően  tág
        kategória  ahhoz, hogy kérelmező vallási, erkölcsi  vagy  egyéb
        természetű    meggyőződésének    megfelelően    cselekedhessen.
        [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 270.] Nem sérti
        a  terhes  nők önrendelkezési jogát, ha a törvény meghatározott
        indoktól   teszi   függővé   az  abortusz   engedélyezését,   s
        alkotmányos  megoldás  a legitim indikációnak  minősülő  súlyos
        válsághelyzet  „egyes tipikus tényállásainak példálózó  jellegű
        törvénybe  foglalása”.  [48/1998. XI. 23.)  AB  határozat,  ABH
        1998, 333, 359.]

        5.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv.  187.  §  (2)
        bekezdésének első mondatát – az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
        évi  XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése
        alapján, a jogbiztonság érdekében – 2006. június 30-i hatállyal
        megsemmisítette. A pro futuro megsemmisítés arra szolgál,  hogy
        a  törvényalkotó  megfelelően mérlegelhesse a  törvénymódosítás
        szükségességét   és   az  Alkotmánynak  megfelelő   szabályozás
        feltételeit.

        6.  Az  Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2)  bekezdés  második
        mondatát  –  arra irányuló indítvány hiányában –  érdemben  nem
        vizsgálta.  Ugyanakkor a testület mérlegelte, hogy  nem  okoz-e
        jogbizonytalanságot  a  187.  § (2)  bekezdés  első  mondatának
        megsemmisítése  és  második  mondatának  hatályban  tartása.  A
        második mondat arról rendelkezik, hogy az Eütv. 16. §-a szerint
        helyettes    döntéshozatalra   jogosult   személy    által    a
        családtervezési  célú  művi  meddővé  tétel  iránt   benyújtott
        kérelem  érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.
        Ez  a  szabály tehát az Eütv. általános rendelkezéseihez képest
        többletgaranciát  tartalmaz. Mindazonáltal az  Alkotmánybíróság
        úgy  ítélte  meg,  hogy a családtervezési  célú  meddővé  tétel
        koncepciójának,     törvényi     feltételeinek      átalakítása
        szükségképpen   kihat   a  helyettes  döntéshozatalra   is.   A
        törvényhozónak  a  leendő szabályozással összhangban  meg  kell
        újítania  a  helyettes döntéshozatalhoz kapcsolódó  garanciális
        rendelkezéseket. Ezért az Alkotmánybíróság az  Alkotmány  2.  §
        (1)  bekezdéséből következő jogbiztonság érdekében rendelkezett
        az Eütv. 187. § (2) bekezdés második mondatának 2006. június 30-
        i hatállyal történő megsemmisítéséről is.

        7. Mivel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése –
        és   azzal   összefüggésben  a  8.  §   –   alapján   elvégzett
        alkotmányossági   vizsgálat  eredményeként  alkotmányellenesnek
        nyilvánította  az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első  mondatát,
        szükségtelenné vált annak az indítványnak az érdemi elbírálása,
        amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, valamint a 70/A. § (1)
        bekezdésére  hivatkozva  kifogásolta  a  szabályozás  önkényes,
        diszkriminatív  voltát. [44/1995. (VI. 30.) AB  határozat,  ABH
        1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996,  37,
        44.;  61/1997.  (XI. 19.) AB határozat, ABH  1997,  361,  364.;
        15/2000.  (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423.;  16/2000.
        (V.  24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X.  11.)
        AB  határozat,  ABH  2000,  193, 200.;  50/2003.  (XI.  5.)  AB
        határozat, ABH 2003, 567, 588.]

                                      IV.

        Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az indítványt,  amely  az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához  való
        jogra  hivatkozva támadta az Eütv. 187. § (5)  bekezdésének  „–
        házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező
        esetén  a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét, valamint
        az  R2.  6.  §  (1) bekezdésének hasonló tartalmú szövegrészét,
        továbbá  az R2. 3. § (1) bekezdését. Az egyik indítványozó  azt
        kifogásolta, hogy a szabályozás sérti az Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésén  alapuló  magánszférához  való  jogot,   mert   arra
        kötelezi  a  meddővé tételt kérő személyt,  hogy  a  legbensőbb
        intimszférájához  tartozó döntését megossza házastársával  vagy
        élettársával.

        1.  Az  Eütv. 187. § (5) bekezdése és az R2. 6. § (1) bekezdése
        lényegében  megegyező  rendelkezést  tartalmaznak.   Az   orvos
        kötelezettségévé  teszik,  hogy  tájékoztassa   a   kérelmezőt,
        valamint  (ha van) házastársát vagy élettársát a fogamzásgátlás
        egyéb  lehetőségeiről,  a  beavatkozás  jellegéről,  lehetséges
        kockázatairól és következményeiről, valamint – az R2. alapján –
        a   beavatkozás  elvégzése  esetén  a  későbbi  gyermekvállalás
        lehetőségeiről.   Az  R2.-ből  következik,  hogy   házastársak,
        illetve   élettársak  tájékoztatására  egyidejűleg  kell   sort
        keríteni.

        A  vizsgált  rendelkezések tehát nem a kérelmező számára  írnak
        elő  kötelezettséget,  hanem azon a  feltételezésen  alapulnak,
        hogy  a  kérelmező nem a házastársa vagy (különnemű)  élettársa
        tudta nélkül kezdeményezte a művi meddővé tételt. A szabályozás
        szerint az önrendelkezési jog körébe tartozó döntést egyedül  a
        kérelmező  hozza  meg, a házastársnak, illetve  az  élettársnak
        nincs beleegyezési vagy visszautasítási joga.

        Az   Eütv.  187.  §  (5)  bekezdéséből  és  az  R2.  6.  §  (1)
        bekezdéséből  mindazonáltal az következik,  hogy  a  házastárs,
        illetve  élettárs tudta nélkül nem kerülhet sor a művi  meddővé
        tételre.  Ez azt jelenti, hogy a kérelmező egészségügyi  adatai
        feletti   önrendelkezése  korlátozott.   Az   indítványozó   az
        Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésére hivatkozott,  ugyanakkor  a
        magántitokhoz  és a személyes adatok védelméhez való  jogot  az
        Alkotmány 59. § (1) bekezdése kifejezetten nevesíti.  Ezért  az
        Alkotmánybíróság elutasította az Eütv. 187. § (5) bekezdését és
        az  R2.  6. § (1) bekezdését kizárólag az Alkotmány 54.  §  (1)
        bekezdése alapján támadó indítványt.

        2.  Az R2. 3. § (1) bekezdése nem a házastárs, illetve élettárs
        tájékoztatásával  kapcsolatban fogalmaz meg  rendelkezést,  így
        nem    áll    összefüggésben    az    indítványban    felvetett
        alkotmányossági  problémával.  Az  Alkotmánybíróság  ezért   az
        indítványt e tekintetben is elutasította.
                                      V.

        Az   egyik  indítványozó  utólagos  és  elvont  normakontrollra
        irányuló    indítványában    az   R1.   alkotmányellenességének
        vizsgálatát  is  kezdeményezte. Az R2. 7. §-a 1998.  július  1-
        jével  hatályon  kívül helyezte az R1-et.  Az  Alkotmánybíróság
        gyakorlata   szerint   absztrakt  és   utólagos   normakontroll
        keretében  nem  kerül  sor a már hatályon kívüli  norma  érdemi
        alkotmányossági  vizsgálatára, ha  annak  egyedüli  eljárásjogi
        következménye – az alkotmányellenesség megállapítása esetén – a
        norma  hatályvesztésének  kimondása lehetne.  (1449/B/1992.  AB
        határozat,  ABH  1994, 561, 564.; 1239/B/1990. AB  végzés,  ABH
        1991, 905.)

        Az    Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak
        közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe
        foglalt  3/2001.  (XII. 3.) Tü. határozat 31.  §-a  alapján  az
        Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti – egyebek  mellett  –,
        ha:
        „a)   az  indítvány  benyújtása  után  a  vizsgálat  alá   vont
        jogszabály   hatályát   vesztette,  és   ezzel   az   indítvány
        tárgytalanná vált”.

        Mindezek     alapján     az     Alkotmánybíróság     az     R1.
        alkotmányellenességének  megállapítására   irányuló   indítvány
        alapján indult eljárást megszüntette.

        A  határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-
        án alapul.
                                 Dr. Holló András
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                   Dr. Bagi István            Dr. Bihari Mihály
                   alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                         
                   Dr. Bragyova András          Dr. Erdei Árpád
                   alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                         
                   Dr. Harmathy Attila           Dr. Kiss László
                   alkotmánybíró                   alkotmánybíró
                                         
                   Dr. Kovács Péter         Dr. Kukorelli István
                   alkotmánybíró            előadó alkotmánybíró
                                         
                        Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
                                   alkotmánybíró
          Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye

          Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és
          az   ahhoz   tartozó  indokolással.  Álláspontom   szerint   az
          indítványokat   el   kellett  volna   utasítani.   Indokaim   a
          következők:

          1.  Az  indítványozók az egészségügyről szóló 1997.  évi  CLIV.
          törvény   (a   továbbiakban:  Eütv.)  187.  §   (2)   bekezdése
          alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
          kérték. A kérelem indokaként hivatkoztak az Alkotmány 8. §-ának
          (2) bekezdésére és 70/A. §-ára is, de valójában érveiket az 54.
          § (1) bekezdésére alapították.

          2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja az élethez és
          az   emberi   méltósághoz  való  jogot.   Az   Alkotmánybíróság
          gyakorlata  az  emberi  méltósághoz  való  jogot  az  általános
          személyiségi jog egyik megnyilvánulási formájának tekinti. Erre
          a  személyiségi jogra és ennek alkotmányos megfogalmazására, az
          emberi  méltósághoz való jogra vezeti vissza az  olyan  konkrét
          jogosultságokat,  amelyekre  egyébként  az  Alkotmánynak  egyik
          nevesített  alapjogról  szóló  szabálya  sem  alkalmazható,  de
          alkotmányjogi   védelmet  igényelnek.  Ilyen   jogosultság   az
          önrendelkezéshez való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat,  ABH
          1990, 42, 44-45.].

          Az  önrendelkezési  jog  számos összefüggésben  jelentkezik.  A
          névjoggal  kapcsolatban hozott határozatának  indokolásában  az
          Alkotmánybíróság azt az álláspontot fogadta el, hogy  a  névhez
          való  jognál  kisebb  védelmet élveznek a  névhez  való  joggal
          összefüggésben álló, az önrendelkezési jog körébe tartozó olyan
          jogosultságok,  mint  a  névválasztás,  a  névváltoztatás  joga
          [58/2001. (XII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527, 541-542.].  Az
          egészségügy  területén különböző esetekben eltérően jelentkezik
          az  önrendelkezési  jog alkotmányos védelme. A  gyógyíthatatlan
          betegeknek     az     életfenntartó    orvosi     beavatkozások
          visszautasításának   formájában  megnyilvánuló   önrendelkezési
          jogosultsága  és ennek korlátozása az élethez való  joggal,  az
          államnak az életvédelmi kötelességével összefüggésben bírálható
          el  [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 269-270.].
          Másként értékelendő az orvosválasztás, a konvencionális  orvosi
          beavatkozás  helyett  a természetgyógyászati  kezelés  melletti
          döntés  jogosultsága, és ennek korlátozása; itt már az alapjogi
          védelem alkalmazása is kérdéses [684/B/1997. AB határozat,  ABH
          2002,   813,   821.].   Hasonló   módon   nagyfokú   korlátozás
          érvényesülhet  a  művi beavatkozással történő  megtermékenyítés
          útján  elérendő gyermekszületés választásával szemben. Az ilyen
          orvosi  beavatkozást igénylők döntésének teljesítése  orvosilag
          indokolt   feltételektől   tehető   függővé   (750/B/1990.   AB
          határozat,  ABH  1991,  728,  729.).  Nem  állapította  meg  az
          Alkotmánybíróság     az    alapjogokat    megillető     védelem
          alkalmazásának lehetőségét a reprodukciós eljárások  egyikének,
          a  dajkaterhességnek a választása esetében sem (108/B/2000.  AB
          határozat, ABH 2004, 1414, 1419-1420.).

          Az   Alkotmánybíróság  gyakorlatában  felmerült  esetek  és  az
          ezekben hozott határozatok alapján arra a következtetésre lehet
          tehát  jutni,  hogy az egészségügy területén  az  önrendelkezés
          körébe    sorolható    egyéni   döntési   jog    korlátozásának
          alkotmányellenessége eseti mérlegeléstől függően bírálható el.

          2.  Az  indítvány  elbírálásánál szükséges az  adott  területre
          vonatkozó   nemzetközi  egyezmény  és  emberi   jogi   bírósági
          gyakorlat figyelembevétele is.

          a/  A  2002.  évi  VI.  törvény hirdette ki  az  Európa  Tanács
          keretében  az  emberi lény emberi jogainak  és  méltóságának  a
          biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel  történő
          védelméről  létrehozott,  Oviedóban, 1997.  április  4-én  kelt
          egyezményt,  valamint  a  Párizsban, 1998.  január  12-én  kelt
          kiegészítő  jegyzőkönyvet (a továbbiakban: oviedói  egyezmény).
          Az  egyezmény 16. cikke a magukat kutatásnak alávető  személyek
          védelméről   szól.  Kutatást  az  érintett  személy  kifejezett
          hozzájárulása  esetén is csak akkor lehet végezni,  ha  hasonló
          hatékonyságú  más  módszer nem létezik, és a  kutatás  miatt  a
          személyt  fenyegető  kockázatok  nem  haladják  meg  a  kutatás
          lehetséges  hasznát. A 19. cikk feltételektől teszi függővé  az
          átültetés   céljából   élő   személyből   történő   szerv-   és
          szövetkivételt.  Eszerint  szerv-  és  szövetkivétel   csak   a
          befogadó  gyógyítása  érdekében  hajtható  végre,  ha  nem  áll
          rendelkezésre halott személy megfelelő szerve vagy szövete,  és
          nincs hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás.
          Az  Európa  Tanács miniszteri bizottsága 1996.  december  17-én
          rendelkezett   az   oviedói  egyezményről   készült   magyarázó
          kommentár   közzétételéről.   A   kommentár   38.   pontja   az
          egészségügyi  beavatkozáshoz az érintett  személy  által  adott
          hozzájárulásról  szóló  5.  cikket értelmezi.  Az  5.  cikk  3.
          bekezdése szerint a hozzájárulást bármikor vissza lehet  vonni.
          A  szakmai  előírások alapján azonban az értelmezés  szerint  a
          műtétet  végző orvos köteles lehet a hozzájárulás  visszavonása
          ellenére  folytatni a műtétet, ha ilyen módon  hárítható  el  a
          beteg egészségének komoly károsodása.
          A  beteg  döntéseivel szemben tehát meghatározott esetekben  az
          egészségvédelmi szempontokat kívánja érvényesíteni  az  oviedói
          egyezmény.

          b/ Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Laskey, Jaggard and Brown
          v.  The  United  Kingdom esetben foglalkozott az önrendelkezési
          jog  korlátozásának  kérdésével  (1997.  február  19-én  hozott
          határozat,  No. 109/1995/615/703-705.). A tényállás szerint  az
          érintett    személy    hozzájárult   szado-mazohista    jellegű
          bántalmazásához,     ennek     ellenére     a     bántalmazókat
          börtönbüntetésre  ítélték. A Bíróság  megállapította,  hogy  az
          Európai  Emberi  Jogi  Egyezmény 8.  cikke  alapján  védelemben
          részesülő  önrendelkezési  joggal  szemben  a  büntetőítélettel
          állami  beavatkozás valósult meg. Annak mérlegelésénél azonban,
          hogy  ez  a  beavatkozás  az Egyezmény  8.  cikkében  foglaltak
          megsértését   jelenti-e,  a  Bíróság  szükségesnek   látta   az
          egészségvédelmi  szempontok  figyelembevételét  (44.  pont).  A
          cselekmény veszélyes voltára és az egészségvédelmi szempontokra
          tekintettel  a  Bíróság úgy döntött, hogy a  bántalmazóknak  az
          áldozat  hozzájárulásának  figyelmen kívül  hagyásával  történt
          börtönbüntetésre  ítélése nem valósítja  meg  az  Egyezmény  8.
          cikkének megsértését (50. pont).
          A Rees v. The United Kingdom ügyben (1986. október 17-én hozott
          határozat, No. 2/1985/88/135.) a Bíróság figyelembe vette, hogy
          egy  transz-szexuális személy komoly pszichológiai problémáinak
          megoldása érdekében, orvosilag indokoltan operáltatta magát más
          neművé  (38.  pont).  Ennek ellenére  nem  állapította  meg  az
          Egyezmény  8. cikkének megsértését azért, mert az  angol  állam
          nem  gondoskodott  arról,  hogy a  személyi  nyilvántartásokban
          feltüntessék  a panaszosnak az önrendelkezési jog gyakorlásával
          megváltoztatott nemét (46, 47. pont).

          A fentiek azt mutatják, az oviedói egyezmény és az Emberi Jogok
          Európai    Bíróságának    gyakorlatában    megfigyelhető     az
          önrendelkezési   jognak   egészségügyi,   valamint   közérdeket
          figyelembe vevő korlátozása.

          3.   Az  Eütv.  javaslatának  a  87.  §-hoz  fűzött  miniszteri
          indokolása a következőket tartalmazza:
          „A  törvény  a művi meddővé tétel alkalmazását a beavatkozással
          előidézett  meddőség alapvetően visszafordíthatatlan  jellegére
          tekintettel   objektív  módon  meghatározott  okokhoz,   és   a
          törvényben   előírt  egyéb  életkori,  szociális   feltételeken
          alapuló engedélyezési eljáráshoz köti.”
          Az  Alkotmány  70/D.  §-ának  (1) bekezdése  alapján  a  Magyar
          Köztársaság  területén élőknek joguk van a  lehető  legmagasabb
          szintű   testi   és  lelki  egészségre.  A  korábbi   gyakorlat
          összefoglaló ismertetését adva a 37/2000. (X. 31.) AB határozat
          megállapította,  hogy  az Alkotmány ezen  rendelkezése  alapján
          alanyi   jog   nem  állapítható  meg,  csak  az   államnak   az
          egészségvédelemmel kapcsolatos kötelezettsége, amelyet a  70/D.
          §  (2)  bekezdése egészségügyi intézmények létesítésében és  az
          orvosi ellátás biztosításában konkretizál (ABH 2000, 293,  296-
          297.).

          Az   alapvetően   visszafordíthatatlan  jellegű  beavatkozással
          előidézett   meddővé   tétel  helyett  a   fogamzásgátlás   más
          módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel olyan beavatkozást
          jelent,  amelyről  való  döntési szabadsággal  szemben  áll  az
          egészségvédelem   kötelezettsége.   Az   önrendelkezési   jogra
          alapítottan ugyanúgy nem lehet alapjognak tekinteni  a  meddővé
          tételre  vonatkozó  döntést, mint  a  dajkaterhességet  vagy  a
          mesterséges   megtermékenyítéssel  történő  gyermekszülést.   A
          meddővé    tétel    korlátjaként   meghatározott    korhatárnak
          egészségügyi   tapasztalati  alapja   van.   A   gyermekszámmal
          összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb létszámú  család
          anyagi  terhei, részben az életkörülmények jelentős  nehézségei
          indokolják. Egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek.  Ilyen
          körülmények között a meddővé tételről történő döntés jogának  a
          maradandó egészségkárosodás megakadályozására vonatkozó  állami
          egészségvédelmi     kötelezettségen     alapuló,     kiegészítő
          szempontokkal     indokolt    korlátozás     nem     tekinthető
          alkotmányellenesnek.

          A   fentiek   alapján  az  Eütv.  187.  §-a  (2)   bekezdésének
          megsemmisítésére  vonatkozó  indítványokat  el  kellett   volna
          utasítani.

          Budapest–Esztergom, 2005. november 12.
                                                      Dr. Harmathy Attila
                                                            alkotmánybíró
          Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye

          1.  Nem  értek egyet a többségi határozat alkotmányellenességet
          megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás  több
          pontjával.  Egyetértek  Dr.  Tersztyánszkyné  dr.  Vasadi   Éva
          alkotmánybíró különvéleményében foglaltakkal.

          2.   Amikor  a  határozat  a  családtervezési  célú,   önkéntes
          sterilizációnak  a  harmincötödik életév  betöltéséhez  történt
          kötése  indokoltságát – a nemzetközi gyakorlatot is  figyelembe
          véve  – vizsgálja, bár értékeli a mellette szóló érveket, mégis
          alapvetően  olyan  korhatárnak  minősíti,  amelyet   az   állam
          diszkrecionális  jelleggel  állapított  meg,   s   amelynek   a
          feloldását   a  demokratikus  jogrendű  államokban   észlelhető
          tendenciaként   tekinti.  Ezzel  összefüggésben   a   határozat
          orvosilag is indokolatlannak tartja a szabály merevségét, mivel
          az   orvostudományok   fejlődése  miatt   úgymond   a   korábbi
          évtizedekben    uralkodó    felfogást    tükrözi.     Különböző
          összefüggésekben azonban az Alkotmánybíróság  már  többször  is
          rögzítette,   hogy   az   Alkotmánybíróság   nem   ténybíróság.
          [1287/H/1993. AB határozat, ABH 1994, 803, 806.; 36/1998.  (IX.
          16.)  AB határozat, ABH 1998, 263, 292.; 26/2001. (VI. 29.)  AB
          határozat, ABH 2001, 242, 251.; 1051/B/2001. AB határozat,  ABH
          2002,  1572,  1577.]  Több  érv is szól  ugyanakkor  ismereteim
          szerint   a   harmincötödik   év   indokoltsága   mellett:   az
          orvostudományban  ma  is  ezt  tekintik  olyannak,  ami  felett
          statisztikailag   megnövekszik  a   terhességet   veszélyeztető
          tényezők   aránya,  s  ennek  megfelelően  különböző  járulékos
          vizsgálatokat  ajánlanak,  illetve  egyes  országokban  tesznek
          kötelezővé annak érdekében, hogy a Dawn-kór és egyéb szindrómák
          megjelenését megállapíthassák, s arra a várandós anya figyelmét
          felhívják.  A  2001 előtt csak orvosi indikációjú sterilizációt
          engedélyező  francia szabályozás liberalizációjának  előkészítő
          munkálatai során hozta nyilvánosságra a francia nemzeti  etikai
          konzultatív   tanács  azt  a  jelentését  (Comité   consultatif
          national  d’éthique,  Rapport sur  la  stérilisation  envisagée
          comme  mode  de contraception définitive n°50, 3  avril  1996),
          amely  szerint  a  fogamzásgátlási célú  sterilizációt  magukon
          végrehajtatott nők aránya a 20-24 és 25-29 éves életkor  között
          0,5  %,  30-34  között 1,5 %, 35-39 között 6,4 %, 40-44  között
          12,7  %,  45-49  között 21 %. Mindezek egybevágnak  a  már  nem
          fiatalkori  terhesség  esetében a  fokozott  figyelmet  igénylő
          életkori  szakaszokkal, a kockázati arányok  növekedésével.  Az
          életkori  határ  indokoltságát  az  is  alátámasztja,  hogy   a
          harmincötödik  életév  után végrehajtott sterilizáció  esetében
          így  –  a  saját korábbi döntését utóbb esetleg megbánó páciens
          esetében  –  a  termékenység visszaállítására  irányuló  orvosi
          beavatkozások már olyan életkorhoz kötődnének, amikor a rizikó-
          faktorok halmozottak, következésképpen a sterilizációról hozott
          döntés objektíve valóban végleges lesz.

          3.  A sterilizációt illetően a határozat többször is utal arra,
          hogy   a   beavatkozás  „ideális  esetben”  nem  jár  végleges,
          visszafordíthatatlan  következményekkel. Mivel  számos  tényező
          szerencsés   egybeesésén   múlik   a   reprodukciós    képesség
          visszaállításának  esetleges sikere, a különböző  nemzeti  jogi
          illetve  orvosi  deontológiai szabályok hangsúlyozzák,  hogy  a
          páciens  tájékoztatását  úgy  kell  elvégezni,  hogy  tisztában
          legyen  azzal,  hogy  a  döntés visszafordíthatatlan  helyzetet
          eredményezhet,  illetve  rendszerint  eredményez  is.  Ezért  a
          többségi   határozatnak   a   visszafordíthatóságból   kiinduló
          okfejtésével,  s az abból levont következtetésekkel  nem  értek
          egyet.

          4.  Igaz,  valóban  van  arra orvosi lehetőség,  hogy  bizonyos
          típusú  sterilizáció dacára gyermekáldás következhessen be,  de
          ebben  az  esetben  ugyanolyan komoly  alkotmányjogi  problémák
          merülnek fel. A beavatkozás elméletileg – és bizonyos esetekben
          –  az  elzárt  petevezeték vagy a férfi esetében a  herevezeték
          újra megnyitásával is megvalósulhat, ez azonban a tapasztalatok
          szerint  a termékenységet ritkán állítja vissza. Így –  ahogyan
          arra  a határozat is utal – az esetek jelentős részében  az  in
          vitro  megtermékenyítés és a megtermékenyített  petesejt  méhbe
          való  felhelyezése a megoldás. A jelenlegi jogi szabályozás,  a
          kötelező   egészségbiztosítás  terhére   igénybe   nem   vehető
          ellátásról  szóló  46/1997. (XII. 17.) NM rendelet,  azonban  a
          családtervezési  célú  sterilizációt  –  ha   az   nem   orvosi
          indikációra történt – térítéskötelesnek rendeli, s  ugyanezt  a
          logikát követve a kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe
          vehető meddőségkezelési eljárásokról szóló 49/1997. (XII.  17.)
          NM rendelet 4. §-a kimondja, hogy „Az, aki nem orvosi indikáció
          alapján   vette   igénybe  a  művi  meddővé  tételre   irányuló
          szolgáltatást,  a (…) szolgáltatásokat csak a  teljes  térítési
          díj  megfizetése mellett veheti igénybe.” Ez a bevatkozás  (ti.
          hazánkban  az  in  vitro fertilizáció, az  intracytoplazmatikus
          spermium  injekció,  az  in  vitro fertilizáció  a  megtapadást
          elősegítő  módszerrel),  azonban olyan mérvű  anyagi  költséget
          jelent,   hogy   gyakorlatilag  csak   az   anyagilag   tehetős
          családoknak  nyílik meg a lehetőség az elhamarkodott  vagy  más
          élethelyzetben hozott döntés visszafordítására. A  sterilizáció
          indoka  ugyanakkor  – mint maga a határozat  is  rámutat  –  az
          esetek   jelentős   részében   éppen   a   szociális   helyzet.
          Következésképpen tehát a látszatra semleges jogi szabályozás  –
          ti.  a  visszafordíthatóság  elvi  lehetősége  –  gyakorlatilag
          csoport-specifikusan  érinti  a  különböző  szociális   hátterű
          pácienseket.  Az  ilyen  típusú  de  facto  különbségtételt  az
          európai uniós non-diszkriminációs joggyakorlatra tekintettel is
          aggályosnak tartom.

          5.  Az  önrendelkezési jog és a beleegyezés adekvát voltának  a
          viszonya  nézetem  szerint a kulcskérdés. A határozat  maga  is
          említi,    hogy   egyes   országokat   nemzetközi   szervezetek
          vizsgáltak,  hogy  az  ottani állítólag  tömeges  sterilizációk
          valóban a páciensek hozzájárulásával történtek-e, s utal  arra,
          hogy  ezekben  az  esetekben  az  irányadó  hazai  jogszabályok
          megsértése  valósult  meg ott, ahol ezek az  állítások  igaznak
          bizonyultak. Tény, hogy számos esetben végső soron bizonyítékok
          hiányában   meg  kellett  szüntetni  az  eljárást.   Szembeötlő
          azonban, hogy sok országban gyakorlatilag ugyanazok a problémák
          kísérik  a  sterilizáció gyakorlatát, ideértve  számos,  emberi
          jogi  szempontból  a priori jó reputációval rendelkező  államot
          is. Az orvosetikai kérdéseket is érintő nemzetközi dokumentumok
          nagy   súlyt  fektetnek  a  megfelelő  tájékoztatáson   alapuló
          („informed  consent”)  beleegyezésre.  Ugyanakkor  tapasztalati
          tény, hogy a panaszosok rendre arra hivatkozva keresték meg  az
          ottani   és   a   nemzetközi   jogvédő   intézményeket,    hogy
          beleegyezésüket úgy adták meg, hogy nem voltak felvilágosítva a
          következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy  nem
          mindenben  értették  meg. Mindezek halmozottan  jelentkeztek  a
          képzettség,    anyagi   és   szociális   háttér   szempontjából
          defavorizáltnak  tekinthető  rétegeknél.  Ennek   következtében
          számos  országban  a  korábbiaknál jóval  szigorúbb  anyagi  és
          eljárási  biztosítékokkal  (például  bíróság  bevonásával,   ha
          fiatal  vagy  csökkent belátási képességű személyről  van  szó)
          bástyázták   körül   a   beleegyezést.  A   kérdésben   vallott
          álláspontom  tehát összefügg azzal a figyelmeztető ténnyel  is,
          hogy  visszatérően  és  nagy számban szembesülnek  az  országok
          azzal, hogy ezen a területen a jogalkotói szándék dacára a jogi
          szabályozás és a gyakorlat gyakran nem esik egybe,  nem  ritkák
          és súlyosak a diszfunkciók.

          6.  Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. §-ának
          (3)  bekezdése  szerint „Családtervezési  célból  művi  meddővé
          tétel  kizárólag  magyarországi lakóhellyel  vagy  tartózkodási
          hellyel  rendelkező magyar állampolgárnál végezhető  el.”  Azaz
          még   a   most   hatályos  szabályozás   esetében   is   érdemi
          különbségtétel  van  a  magyar  állampolgár   és   a   külföldi
          állampolgár között. Jóllehet az indítvány – bár hivatkozott  az
          Alkotmány  70/A.  §-ára  –  nem érintette  a  kérdésnek  ezt  a
          vetületét,   mégis   figyelembe  kellett   vennem   álláspontom
          kialakításában  ezt  a  tényt, hiszen ez  az  egyértelmű  tiltó
          szabály    ezek   szerint   a   Magyarországon   élő   külföldi
          állampolgárnak  az önrendelkezési jogát ebben az összefüggésben
          a  magyar állampolgárénál sokkal jobban korlátozza, végső soron
          de  jure  nem  ismeri el. A határozat nyomán a  diszkriminációs
          olló  a  külföldi  és a belföldi között még  nagyobbra  nyílik,
          hiszen  míg  eddig  csak  a harmincöt  év  feletti  vagy  három
          vérszerinti  gyermeket  nevelő személyek  között  állt  fenn  a
          különbség,   az   a   határozat  nyomán  gyakorlatilag   minden
          Magyarországon  élő nagykorú külföldi és hazai  személy  között
          fenn   fog   állni.   Tiszteletben   tartva   az   indítványhoz
          kötöttségnek    az    Alkotmánybíróság   joggyakorlatában    is
          kikristályosodott elvét, a fentiek alapján –– az Alkotmánynak a
          határozatban  is  hivatkozott  54.  §  (1)  és  70/A.   §   (1)
          bekezdéseire és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
          187.  §-ának belső összhangjára tekintettel – magamnak már  nem
          tudom  megmagyarázni  azt, hogy miért  korlátozhatja  a  magyar
          jogrendszer  alkotmányosan a külföldi állampolgár  esetében  az
          önrendelkezési jogot másként, sőt jóval mélyebben, mint ami  és
          ahogyan  a  magyar állampolgár esetében már alkotmányellenesnek
          minősül.

          Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
                                                         Dr. Kovács Péter
                                                            alkotmánybíró

          Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye

          1.  Nem  értek  egyet a többségi határozat rendelkező  részének
          alkotmányellenességet  megállapító  1.   pontjával   és   ezzel
          összefüggésben   a  döntés  elméleti  megalapozására   irányuló
          indokolással.

          Az   Eütv.   vizsgált   rendelkezése   a   kérelemre   végzett,
          családtervezési   célú   művi  meddővé   tételt   tiltja   azon
          cselekvőképes  személyeknél,  akik  35.  életévüket   még   nem
          töltötték   be,  vagy  nem  rendelkeznek  három  vér   szerinti
          gyermekkel. Jóllehet a többségi határozat elismeri azt, hogy  a
          törvényhozó  az  önrendelkezési jogot ellensúlyozó  szabályokat
          alkothat,  a  rendelkezés megsemmisítése minden  cselekvőképes,
          nagykorú  személy  számára megnyitja  annak  lehetőségét,  hogy
          magát sterilizáltassa.

          A jelen ügy tárgya – az indítvány irányultságának megfelelően –
          csak a korlátozásként felfogott szabályok alkotmányossága, azaz
          az  Alkotmánybíróság az ügyben nem vizsgálta a  családtervezési
          okból,  kérelemre végzett művi meddővé tétel alkotmányosságának
          teljes  kérdéskörét.  Az adott ügyben az Alkotmánybíróság  csak
          arról  foglalt  állást, hogy az Eütv. 187. §  (2)  bekezdésének
          első mondatában szereplő, korlátozásnak tekintett rendelkezések
          alkotmányosak-e.

          2.  A határozat kiindulópontja az, hogy a családtervezési okból
          történő  művi  meddővé tétel kéréséhez való  jog  az  általános
          személyiségi  jog,  az önrendelkezési jog  körébe  tartozik  és
          ezért e jog korlátozása alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet.
          Azzal  egyetértek, hogy a polgároknak mindent szabad,  ami  nem
          kifejezetten tilos. Ebből azonban nem következik  az,  hogy  az
          államnak   általában  mindent  meg  kell   engednie,   ami   az
          orvoslásban   a  tudomány  szakmai  fejlettsége,  a   technikai
          feltételek  megléte miatt lehetséges. Meggyőződésem  szerint  a
          nem   egészségügyi  okból  történő  művi  meddővé  tétel  olyan
          fogyatékosságot   okoz,  mely  önmagában  az  emberi   méltóság
          csorbulásával  jár,  és  melyre így az önrendelkezési  jog  nem
          terjed  ki.  [Ahogy  a „saját halálról való döntés  jogát”  sem
          tudom elfogadni – v.ö. párhuzamos indokolás, 22/2003. (IV. 28.)
          AB  hat.,  ABH  2003,  235, 286.] Más  megközelítésben  ez  azt
          jelenti  véleményem szerint, hogy az államnak  az  Alkotmányból
          eredő,   általános  kötelezettsége  van  tiltani  és   büntetni
          rendelni  a  nem egészségügyi okból végrehajtott  csonkításban,
          sterilizálásban  való  orvosi közreműködést.  Ez  az  általános
          kötelezettség levezethető az élethez, az emberi méltósághoz,  a
          lehető  legmagasabb  szintű  testi és  lelki  egészséghez  való
          alapvető  jogokból.  Az államnak fő szabály  szerint  büntetnie
          kell   azt,   ha   valaki   egy  másik   személynek   maradandó
          fogyatékosságot    okoz.    Ennek   az    állami    életvédelmi
          kötelezettségnek az érvényesítésétől csak nyomós érvek  alapján
          lehet eltekinteni. Ilyen nyomós érv lehet valamely egészségügyi
          indok,  ideértve  a pszichikai egészséget is. A családtervezési
          célból  végzett művi meddővé tételnél azonban ilyen  nyomós  ok
          nincs;  Magyarországon  számos más  hatékony,  fogyatékosságot,
          egészségromlást   nem   okozó,   veszélytelen   családtervezési
          eszközhöz széles körben, akadály nélkül hozzá lehet jutni.

          Azt  a  megállapítást,  hogy „önmagának mindenki  árthat”,  nem
          lehet minden feltétel nélkül általános érvényűnek tekinteni  és
          a    jelen   ügyre   vonatkoztatni.   Ezt   a   gondolatot   az
          Alkotmánybíróság  más  összefüggésben, személyek  homoszexuális
          egyesületben való tagságával kapcsolatban fogalmazta meg.
          Az  állam  korlátozó  rendelkezésekkel és  más  ellensúlyokkal,
          tiltásokkal  fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást.  Az,
          hogy  az  állam  elkötelezett  az  Alkotmányban  megfogalmazott
          értékek – így az élet, az emberi méltóság, a lehető legmagasabb
          szintű testi és lelki egészség – mellett, nem jelent gyámkodást
          a  személy fölött. Külön vizsgálandó kérdésnek tartom  azt  is,
          hogy  az önrendelkezési jog fogalmilag kiterjedhet-e arra, hogy
          a  személy  valaki  más (adott esetben egészségügyi  intézmény,
          orvos)  közreműködésével, aktív beavatkozásával, kellő indok  –
          pl. egészségügyi ok – nélkül ártson magának.

          3.  Ha  az  indítvány elbírálásakor az a kiindulópont,  hogy  a
          családtervezési okból végzett művi meddővé tétel  kérése  eleve
          az  önrendelkezési jog körébe tartozik, de korlátozható  jogról
          van  szó,  akkor az alapvető jog korlátozásának alkotmányossági
          vizsgálatánál  az Alkotmánybíróságnak olyan szempontok  alapján
          kell  vizsgálódnia,  amelyek bizonyos  mérlegelési  lehetőséget
          biztosítanak  az Alkotmánybíróság számára. Ilyen  szempont  az,
          hogy  az  alapvető  jog  korlátozása, az elérni  kívánt  célhoz
          képest, arányos-e.
          Elfogadom  azt,  hogy  népesedéspolitikai célok  általában  nem
          elégségesek arra, hogy önrendelkezési jogot korlátozzanak.
          Véleményem  szerint azonban ha a törvényhozó öncsonkító  orvosi
          beavatkozás   kérését   nem   egészségügyi   indokból,    hanem
          családtervezési célból teszi lehetővé, akkor legalább megfelelő
          ellensúlyokkal,  objektív korlátokkal ki  kell  zárnia  mind  a
          visszaélések,  mind a felelőtlen döntés lehetőségét.  Az  Eütv.
          vizsgált  rendelkezését, mely a családtervezési  okból  történő
          sterilizálás  feltételeit  szabályozza,  még  akkor  sem  lehet
          aránytalan  korlátozásnak tekinteni, ha  a  többségi  határozat
          szerinti,  gyakorlatilag korlátlan önrendelkezési jogból  indul
          ki  az Alkotmánybíróság vizsgálódása. A korlátozást kielégítően
          lehet  indokolni  az  élethez, az  emberi  méltósághoz,  és  az
          egészséghez  való joggal. A vizsgált korlátozás célja  eszerint
          az,  hogy  törvény  a  törvényhozó  által  fiatalnak  tekintett
          személyeket megóvja attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és
          súlyosan      egészségkárosító     (fogyatékosságot      okozó)
          beavatkozásnak  vessék magukat alá, mégha ezt  „önkéntesen”  is
          tennék.   Adott  esetben  egy  nagykorú,  de  még   nem   érett
          személyiségű  fiatal  az  ekként felfogott  önrendelkezési  jog
          gyakorlásával   önrendelkezési  jogának   későbbi   gyakorlását
          lehetetlenítené  el.  (Sem az Eütv.-ben  foglalt  tájékoztatási
          kötelezettség, sem a három hónapos megfontolási  idő  önmagában
          nem tekinthető az így kiterjesztett önrendelkezési jog hatékony
          ellensúlyának.)

          A művi meddővé tétel összefüggésében elengedhetetlenek az olyan
          garanciák, melyek biztosítják, hogy valóban az érintett személy
          önálló,  minden  külső  kényszertől és  befolyástól  mentes,  a
          szükséges   információk  birtokában  meghozott,  személyes   és
          tájékozott  döntéséről  van  szó.  Az  objektív  kritériumoknak
          (betöltött  35.  életév  vagy három  vér  szerinti  gyermek)  a
          törvényből  való kikerülésével, nincs elegendő  garancia  arra,
          hogy  ténylegesen  a  szükséges információk birtokában  hozott,
          befolyástól   mentes  döntés  születhessen.   A   tájékoztatási
          kötelezettség  és a várakozási idő nem elegendő  garancia.  Nem
          lehet  eltekinteni  attól, hogy még  a  nagykorú  személyek  is
          kerülhetnek átmenetileg olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor
          ténylegesen  szabad  döntésről  nem  beszélhetünk.  A  vizsgált
          szabályok  részleges megsemmisítése ezt a körülményt nem  veszi
          figyelembe.

          Az  Alkotmány  16.  §-a szerint az állam védelmezi  az  ifjúság
          irdekeit.   A  családok  támogatásával  kapcsolatos   szabályok
          általában  a  35.  életévben húzzák meg  a  támogatásokra  való
          jogosultság (fiatalság) határát. Az egyén felfogása – különösen
          fiatal  korában – időben változhat, és e változás  lehetőségét,
          megfelelő  garanciákkal, az államnak is védelmeznie  kell.  Így
          előfordulhat, hogy valaki nagykorúsága elérése után  egy  adott
          élethelyzetben (valamilyen sokkoló élmény hatására, bizonytalan
          élettársi  kapcsolatban, prostituáltként stb.) meddővé  tétetné
          magát,  azonban  néhány  évvel később,  helyzete  és  felfogása
          változásával már akarna gyermeket.

          Az  önrendelkezés  ebben  az  összefüggésben  nem  önmagában  a
          családtervezési   célú   művi  meddővé   tétel   vonatkozásában
          vizsgálandó,    hanem    a    születésszabályozás     kiterjedt
          lehetőségeinek   összességében.   A   születésszabályozás    az
          önrendelkezési  jog  körébe tartozik,  azonban  egyes  eszközei
          bizonyos  korlátozások alá vethetőek. Mivel a családtervezésnek
          számos,  egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot  nem
          okozó  eszköze rendelkezésre áll, így a meddővé tétel  végletes
          „megoldásának” korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható.

          Az    Alkotmánybíróság    egyes    reprodukciós    eljárásokkal
          kapcsolatban  már  megállapította,  hogy  az  ilyen   eljárások
          alapjogként    nem    illetnek    meg    senkit    [mesterséges
          megtermékenyítés – 750/B/1990. (ABH 1991, 728);  dajkaterhesség
          –  108/B/2000.  (ABK  2004/3)]. A családtervezés  egyes  módjai
          tárgyilagos    mérlegelés   alapján,   ésszerű   indokkal    is
          korlátozhatóak. A Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában
          foglalt  korlátozást  ilyen, nem önkényes  korlátozásnak  lehet
          minősíteni.

          4.  A  művi  meddővé tétel összefüggésében nem hallgatható  el,
          hogy megengedő törvényeken alapuló, de a társadalmi, gazdasági,
          politikai  környezet  hatásaként, külső kényszer  alapján  kért
          sterilizálás ma is létező és megoldásra váró probléma  harmadik
          világbeli  országokban.  (Az  1990-es  években  Peru   indított
          programot,  mely anyagi előnyöket helyezett kilátásba  azoknak,
          akik  30.  életévüket betöltötték és legalább  három  gyermekük
          van.  A  gyakorlat,  mely  a törvényben  előírt  beleegyezéstől
          gyakran  eltekintett, súlyos visszaélésekhez, és 1995  és  1998
          között  300  ezer nő sterilizálásához vezetett.)  Ahogy  azt  a
          határozat  is  jelzi, a megengedő törvényi szabályozás  mellett
          végrehajtott,  kikényszerített  művi  meddővé  tételről   szóló
          sokkoló példák időben és térben közelebb is előfordulnak.

          Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
                                       Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                            alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Section 187 para. (2) of Act CLIV of 1997 on Healthcare; the text “and if married or cohabiting, to the spouseor cohabitant as well” in Section 3 para. (1) and Section 6 para. (1) of Minister of Health Decree 25/1998 (VI. 17.) NM on Sterilisation; Minister of Health Decree 12/1987 (VIII. 19.) EüM on Sterilisation
            Number of the Decision:
            .
            43/2005. (XI. 14.)
            Date of the decision:
            .
            11/12/2005
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2005-3-010?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0043_2005.pdfen_0043_2005.pdf