English
	Hungarian

Ügyszám: .	908/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 43/2005. (XI. 14.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2005/536 .

A döntés kelte: Budapest-Esztergom, 11/12/2005 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az       Alkotmánybíróság       jogszabályi       rendelkezések alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló eljárásban  –  Dr. Harmathy Attila, Dr. Kovács Péter,  valamint Dr.    Tersztyánszkyné    dr.   Vasadi    Éva    alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő                          határozatot: 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről szóló   1997.   évi   CLIV.  törvény  187.  §   (2)   bekezdése alkotmányellenes,  ezért  azt  2006.  június   30-i   hatállyal megsemmisíti. 2.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény   187.  §  (5)  bekezdésének  „–  házasságban,  illetve élettársi  kapcsolatban  élő  kérelmező  esetén  a  házastársat (élettársat)    is   –”   szövegrésze   alkotmányellenességének megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt elutasítja. 3.  Az  Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet 3. § (1) bekezdésének, valamint 6. §  (1) bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat)  is  –” szövegrésze    alkotmányellenességének    megállapítására    és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 4.  Az  Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII.     19.)     EüM     rendelet    alkotmányellenességének megállapítására    és   megsemmisítésére   irányuló    eljárást megszünteti. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. 1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a művi meddővé tételről  szóló  szabályozás  egyes  elemeinek  alkotmányossági vizsgálatára. 1.1.   Az   egyik   indítványozó  az  1992-ben   előterjesztett beadványában a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.) EüM  rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését kezdeményezte.  Álláspontja szerint  a rendelet formai okból ellentétes az Alkotmány  8.  § (2)  bekezdésével, mivel az emberek alapvető  jogait  korlátozó szabályokat  nem törvény tartalmazza. Emellett az  indítványozó tartalmi  okból  is  kifogásolta a  szabályozást,  mivel  az  – álláspontja   szerint   –  „indokolatlan  (életkor,   illetőleg gyerekszám)  korlátozásokat” tartalmaz,  és  ezáltal  sérti  az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdését,  valamint  az  54.   §   (1) bekezdését. A művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet (a továbbiakban:  R2.) 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon  kívül helyezte   az  indítványozó  által  támadott  jogszabályt.   Az Alkotmánybíróság erről tájékoztatta az indítványozót,  aki  ezt követően   az   R1.   alkotmányellenességének   megállapítására irányuló   indítványát   az   R1.  „hatályossága   időtartamára vonatkozóan”  tartotta fenn, ugyanakkor a megsemmisítés  iránti kérelmét    okafogyottnak    minősítette.    Mindemellett    az indítványozó – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére,  valamint  az 54.  § (1) bekezdésére utalva – kezdeményezte az egészségügyről szóló  1997.  évi  CLIV. törvény (a továbbiakban:  Eütv.)  –  a korábbi  szabályozást  tartalmilag  megismétlő  –  187.  §  (2) bekezdés első mondata alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. 1.2. A másik indítványozó az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 8. §  (1)  és  (2) bekezdésére,  54.  §  (1) bekezdésére,  valamint  70/A.  §  (1) bekezdésére  hivatkozással  támadta.  Álláspontja   szerint   a kifogásolt  rendelkezés  sérti  az  önrendelkezési  jogot,   és önkényes, diszkriminatív feltételeket tartalmaz. Az   indítványozó  emellett  támadta  az  Eütv.  187.   §   (5) bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét, valamint   az  R2.  6.  §  (1)  bekezdésének  hasonló  tartalmú szövegrészét.  Megítélése szerint a két kifogásolt  rendelkezés sérti   az   Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdéséből   következő magánszférához való jogot, mert „arra kötelezi a meddővé tételt kérő   személyt  hogy  a  legbensőbb  intimszférájához  tartozó döntését  (nemző/fogamzóképessége megszüntetése)  megossza  egy másik   személlyel   (házastárs/élettárs)”.   Az   indítványozó ugyanerre az indokra hivatkozva kezdeményezte továbbá az R2. 3. §   (1)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítását  és megsemmisítését is. 2.   Az   indítványozók  az  Alkotmány  alábbi  rendelkezéseire hivatkoztak: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” „70A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” Az Eütv. 187. §-ának vizsgált rendelkezései: „(2)  Családtervezési célból a művi meddővé tétel 35.  életévét betöltött   vagy  három  vér  szerinti  gyermekkel   rendelkező személynél  végezhető  el. A családtervezési  célból  elvégzett művi   meddővé  tétel  iránt  a  16.  §  (1)-(2)  bekezdéseiben meghatározott     személyek    által     benyújtott     kérelem érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.” „(5)  A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző egészségügyi   szolgáltató  kijelölt  orvosa  a  kérelmezőt   – házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező esetén   a   házastársat  (élettársat)  is  –  tájékoztatja   a fogamzásgátlás  egyéb  lehetőségeiről, valamint  a  beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről.” Az R2. vizsgált rendelkezései: „3.    §   (1)   A   családtervezési   célból   végzendő   művi meddővétételnek az Eütv. 187. § (2) bekezdésében  meghatározott feltételét    a    kérelmező    személyazonosításra    szolgáló igazolványának  adataiból,  továbbá vér  szerinti  gyermekeinek születési anyakönyvi kivonataiból kell megállapítani.” „6.  §  (1) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző  egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt  – házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is – az Eütv. 13. §-ában meghatározottakon kívül tájékoztatja  a) a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint  b)  a  beavatkozás  jellegéről,  lehetséges  kockázatairól  és következményeiről, illetve  c)  a beavatkozás elvégzése esetén egy későbbi gyermekvállalás lehetőségeiről.”                               II. Az  Alkotmánybíróság  először azt vizsgálta  meg,  hogy  milyen alkotmányjogi  összefüggés  áll  fenn  az  Eütv.  187.  §   (2) bekezdésében  szabályozott, családtervezési célú  művi  meddővé tétel és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése között. 1.  A  művi  meddővé tétel (sterilizáció) a  nemző-  illetve  a fogamzásképességet megakadályozó (megszüntető)  invazív  orvosi beavatkozás [Eütv. 3. § m) pont; 187. § (1) bekezdés].  Meddővé tételre  –  mind a férfiak, mind a nők esetében – sor  kerülhet egészségügyi és családtervezési célból. Az   R2.  1.  §  (2)  bekezdése  jelentős,  és  alkotmányossági szempontból    indokolható   különbségtételt    tartalmaz    az egészségügyi és a családtervezési célú meddővé tétel között: „A művi meddővé tétel során az ivarmirigyeket eltávolítani vagy károsítani, továbbá a nemző-, illetve fogamzóképesség  végleges elvesztését  eredményező  egyéb műtéti  beavatkozást  elvégezni csak indokolt esetben a)   a   beteg   egészségének  megőrzése,  lehetséges   mértékű helyreállítása, ha ez nem lehetséges, b) az egészségromlás mérséklése érdekében lehet.” Következésképpen     minden     szempontból     végleges     és visszafordíthatatlan  beavatkozásra  (castratio,  ovariectomia, hysterectomia)  kizárólag egészségügyi indokból  kerülhet  sor. Ezzel szemben családtervezési célú meddővé tételre „a legkisebb mértékű  beavatkozással járó, de az adott esetben  a  terhesség meggátolására  leginkább  alkalmas” [R2.  1.  §  (1)  bekezdés] műtéti  megoldás férfiak esetében a vasectomia, nők esetében  a tuba uterina elzárása. Mindazonáltal ezen eljárások alkalmazása esetén  is kétséges a nemző-, illetve fogamzásképesség későbbi, műtéti   visszaállításának   sikeressége.   Ugyanakkor    egyes esetekben utóbb is lehetőség van saját, „vér szerinti”  gyermek világra hozatalára az Eütv.-ben szabályozott humán reprodukciós eljárások segítségével. Összességében megállapítható, hogy a családtervezési célú  művi meddővé   tétel  olyan  születésszabályozási  (fogamzásgátlási) módszer,   amely  egyszeri,  jelentős  kockázattal   nem   járó beavatkozás eredményeként nagyfokú biztonságot nyújt  a  magzat fogantatásának  megelőzésében,  miközben  nem  igényel  későbbi anyagi  ráfordításokat és odafigyelést. Hátránya ugyanakkor  (a műtéttel szükségképpen együtt járó hátrányokon túl), hogy ennek a  módszernek a választásával a későbbi választási szabadság (a gyermekvállalás   lehetősége)  jelentősen  leszűkül,   bizonyos esetekben megszűnik. 2.  Az  önrendelkezési jog és a művi meddővé tétel  alkotmányos összefüggéseinek  feltárásakor az  Alkotmánybíróság  tekintetbe vette az alkotmányos demokráciákban megfigyelhető tendenciákat. Az     Egyesült    Államok    Legfelső    Bírósága     1942-ben alkotmányellenesnek minősítette az egyes visszaeső bűnelkövetők meddővé tételét elrendelő jogszabályt [Skinner v. Oklahoma, 316 U.S.  535  (1942)].  A  bíróság ebben a határozatban  az  egyén alapvető jogai közé sorolta a gyermekvállalásról hozott  szabad döntést.  Később  a testület a magánélethez  való  jog  alapján ismerte  el,  hogy  a  házaspárok és az  együtt  élő  különnemű személyek   szabadon  eldönthetik,  használnak-e  fogamzásgátló eszközt.  [Griswold  v.  Connecticut,  381  U.S.  479   (1965); Eisenstadt  v. Baird, 405 U.S. 438 (1972).] Napjainkban  számos demokratikus jogrendű államban törvények és bírósági döntések – a  fogamzásgátláshoz való jog analógiájára –  nem  kérdőjelezik meg,  hogy a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek életkorra, családi állapotra, saját gyermekek számára  tekintet nélkül  kérhetik  a  művi  meddővé tételt.  (Például:  Egyesült Királyság,  Japán, Kanada, Svájc, Spanyolország.) Mindazonáltal a  sterilizációról  való döntésképesség  korhatára  államonként eltérő,   és   nem   feltétlenül  egyezik  meg   az   általános döntésképesség korhatárával. (Például Ausztriában  és  Dániában 25   év,  az  Egyesült  Államokban  21  év,  Japánban  20   év, Spanyolországban  18  év.)  Több államban,  így  Németországban nincs speciális szabályozás a művi meddővé tétel feltételeiről, azokat  –  konkrét esetek kapcsán – a bírói gyakorlat  alakítja ki. A   fogamzásgátlás   és  azon  belül  a  művi   meddővé   tétel szabadságának biztosítása különös súlyt kapott néhány államban, a  faji,  etnikai,  nemi  vagy  más önkényes  megkülönböztetést intézményesítő  vagy  eltűrő  politikai  rendszer  demokratikus átalakításával    összefüggésben.   Például    a    Dél-afrikai Köztársaságban,  1998-ban elfogadott Sterilisation  Act  a  18. évet betöltött, döntésképes személyek számára biztosítja ezt  a jogot,  abból a preambulumban megfogalmazott elvből  kiindulva, hogy   az   alkotmányban   elismert  testi   és   pszichológiai integritáshoz  való jog magában foglalja a reprodukcióról  való szabad  döntés  jogát. Ugyanakkor több európai államban  és  az Egyesült Államokban előfordult esetek azt is bizonyítják,  hogy az   önkéntesség  és  a  diszkrimináció-tilalom  elvén  alapuló szabályozás ellenére is előfordulhatnak nagy számú visszaélések a  gyakorlatban.  Például  az Egyesült  Államokban  az  1970-es években  elfogadott  szövetségi szintű szabályok  ellenére  sor került   indiánok,   feketék   és  más   kisebbségek   vitatott legitimitású sterilizálására. (Ronald Munson: Intervention  and Reflection. Basic Issues in Medical Ethics. Wadsworth, Belmont, California, 1988, 420.) A súlyos jogsértésekre azonban  nem  az önrendelkezés jogot biztosító szabályok elfogadása miatt került sor,  hanem  azokkal  ellentétesen.  A  visszaélések  veszélyét növeli,  ha hiányzik az egyéni autonómiát biztosító és hatékony garanciákat tartalmazó szabályozás. Nemzetközi  összehasonlításban kivételesnek mondható  az  olyan szabályozás, amely a családtervezési célú meddővé  tételt  –  a döntésképességi  korhatáron túl – objektív feltételektől  teszi függővé.  (Fehéroroszországban: legalább  három  gyermek,  vagy betöltött 30. év és két gyermek, vagy nőknél betöltött 35.  év, férfiaknál betöltött 45. év. Szlovéniában: betöltött 35. év.) A  mai  –  elvi  jelentőségű – jogviták egy része a  házastársi hozzájárulás   nélkül   elvégzett   sterilizációra   vonatkozik [Egyesült  Államokban: Murray v. Vandevander, Court of  Appeals of  Oklahoma,  Division No.1. 522 P.2d. 302.];  más  részük  az orvos   és  a  páciens  közötti  magánjogi  szerződésből  eredő kötelezettségeket érinti (például: tájékoztatási  kötelezettség elmulasztása, felelősség a sterilizációt követő terhesség  vagy születés  miatt stb.) [Egyesült Királyságban: Eye  v.  Measday, (1986)  1 All ER 488; Gold v. Haringey Health Authority  (1988) QB  481];  Németországban: BVerfGE 96, 375. (1997).; gyakran  – legfőképp   a  kiskorúak  és  a  mentális  sérültek   esetleges sterilizálása esetén – a helyettes döntéshozatallal  összefüggő kérdések   állnak  a  jogesetek  középpontjában.   [a   spanyol Alkotmánybíróság gyakorlatában: 215/1994. (14.07.1994.)] 3.  Az  Alkotmánybíróság  számos  alkalommal  foglalkozott  az Alkotmány  54.  § (1) bekezdésének, valamint  az  ember  saját teste  és  sorsa feletti rendelkezési jogának a kapcsolatával, de  a  művi  meddővé tétel alkotmányos összefüggéseiről  jelen ügyben  foglal  állást  először.  Az  Alkotmány  54.   §   (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot a  8/1990. (IV.  23.)  AB  határozatban az „általános  személyiségi  jog” alkotmányi   megfogalmazásának  minősítette.   „Az   általános személyiségi jog ’anyajog’, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind a  bíróságok  minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha  az adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike  sem alkalmazható.”   (ABH   1990,   44-45.)   Ezt   követően    az Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez való jog és a magánszférához való jog mint az Alkotmány 54.  § (1)   bekezdéséből  következő  „különös  személyiségi   jogok” alapján.  [57/1991.  (XI. 8.) AB határozat,  ABH  1991,  279.; 1/1994.  (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.;  75/1995. (XII.  21.)  AB határozat, ABH 1995, 376, 380.;  5/1996.  (II. 23.)  AB  határozat,  ABH 1996, 47.; 11/1996.  (III.  13.)  AB határozat,  ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB  határozat, ABH  1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.] Jelen   ügy   megítélése  szempontjából  az   Alkotmánybíróság irányadónak   tekinti  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdését értelmező több, korábbi határozatát. A  22/1992.  (IV.  10.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy „a házasságkötés szabadságához való jog – az   önrendelkezési  jog  részeként  –  olyan  alapjog,  amely alkotmányos   oltalom  alatt  áll.”  [ABH  1992,   122,   123. Megerősítve: 183/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 598, 602.] A  64/1991.  (XII. 17.) AB határozat megállapította,  hogy  az emberi   méltósághoz   való   jog   alapján   a   terhes   nők önrendelkezési joga – alkotmányos korlátok között – kiterjed a terhesség-megszakítás  feletti  rendelkezésre.  „A   terhesség olyan  változásokkal jár az anya szervezetében, s  –  normális esetben  –  a gyermeknevelés olyannyira meghatározza  az  anya további életét, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az abortusz  lehetőségének […] szűk körű kizárása is  közvetlenül és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát.” [ABH 1991, 297,  301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat,  ABH 1998, 333.] A  36/2000.  (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az  Eütv.  az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz való   jogot   érvényre  juttató  garanciális   rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek jogai   közé   tartozik  –  többek  között  –  az  egészségügyi beavatkozásokba    való    beleegyezés    és     az     ellátás visszautasításának  joga  is.  [ABH  2000,  241.   Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.] Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival foglalkozó  21/1996.  (V.  17.)  AB  határozatban  az   emberi méltósághoz   való   jog   és   az   egyéni   kockázatvállalás összefüggéséről  általános  érvénnyel  mondta  ki:  „Önmagának mindenki  árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes  a  szabad, tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog  be  nem avatkozása   széles  lehetőséget  ad  erre,  s  az   általános személyiségi   jogból   folyó  jog  az   önmeghatározásra   és cselekvési   szabadságra  [Alkotmány  54.  §   (1)   bekezdés] garantálja  ezt  a lehetőséget. Az állam korlátozó  gyámkodása csak   a   határesetekben  alkotmányossági  viták  tárgya   (a kábítószer  élvezésének  büntetésétől az  eutanáziáig).”  (ABH 1996, 74, 80.) Számos  egyéb  mellett  ezt a szempontot  is  alapul  véve  az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a  saját halálról való döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54.  §  (1) bekezdése  alapján.  „A gyógyíthatatlan beteg  döntése  arról, hogy  életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő  részét nem  akarja  végigélni, a beteg önrendelkezési jogának  része, így  vonatkoznak  rá  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésének rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg,  betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e  vagy nem.   (…)  A  világnézeti  szempontból  semleges  alkotmányos alapokon   álló   jogrendszer  ugyanis   sem   helyeslő,   sem helytelenítő  álláspontot  nem foglalhat  el  az  ember  saját életének  befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban;  itt olyan  szféráról  van  szó, melytől az államnak  főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez,  amennyiben  ezt az élethez  való  jogra  vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül  szükségessé teszi.” (ABH 2003, 235, 261.) Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  és  a 60.  §  (1)  bekezdéséből vezette le az  önrendelkezési  jogtól elválaszthatatlan, a személyiség integritásához való jogot. „Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata – a 8/1990.  (IV.  25.)  AB határozattól  kezdve – az emberi méltósághoz való  jogot,  mint "általános   személyiségi  jogot"  fogja  fel,  amely   magában foglalja  a személyiség szabad kibontakoztatásához való  jogot. Az  Alkotmánybíróság továbbá a lelkiismereti szabadság jogát  a 64/1991.  (XII.  17.)  AB határozat összefüggésében  szintén  a személyiség integritásához való jogként értelmezte.  (Az  állam nem  kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely  meghasonlásba vinné    önmagával,   azaz   amely   összeegyeztethetetlen    a személyiségét  meghatározó valamely lényeges meggyőződésével.)” [4/1993.   (II.   12.)  AB  határozat,  ABH  1993,   48,   51.] Mindemellett  irányadónak  számít az Alkotmánybíróságnak  az  a korábbi  megállapítása,  hogy a lelkiismereti  szabadságnak  az orvosi tevékenység során is érvényesülnie kell, ezért az  orvos lelkiismereti   okból   megtagadhatja   a   munkakörének    nem szükségszerű részét képező beavatkozások elvégzését.  [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 315.] Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az Alkotmány  54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti a  szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes  ember saját  teste és sorsa feletti rendelkezési jogát. A  jelen  ügy szempontjából  annak van jelentősége, hogy az  önrendelkezéshez való  jog  alapján  az emberek – az Alkotmány  rendelkezéseivel összhangban  lévő  jogszabályi  korlátok  között   –   szabadon dönthetnek  a  családi  élet,  a  házasság,  a  gyermekvállalás kérdéseiben. A  testület  gyakorlatából következik továbbá, hogy  az  orvosi beavatkozások    feletti   önrendelkezési   jog   (egészségügyi önrendelkezési   jog)   tágabb   kategória   az    egészségügyi beavatkozások     visszautasításához    való     jognál.     Az Alkotmánybíróság  ezt  elismerte a  művi  terhesség-megszakítás esetében  [64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,  297, 301.;  48/1998.  (XI. 23.) AB határozat, ABH  1998,  333.],  és általában  véve is [36/2000. (X. 27.) AB határozat,  ABH  2000, 241.;  56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.].  Szűk körű   kivételt  fogalmazott  meg  a  22/2003.  (IV.  28.)   AB határozat,  amely  az  életmentő  és  életfenntartó   kezelések visszautasításához és megszüntetéséhez való jogot  ismerte  el, de  nem  terjesztette  ki  az önrendelkezési  jogot  az  orvosi segítséggel történő öngyilkosságra. 4.  Az  Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének az indítványozó  által támadott  első mondata – vagylagosan – két objektív feltételtől teszi  függővé  a családtervezési célú művi meddővé  tételt.  A kérelmezőnek vagy 35 évnél idősebbnek kell lennie,  vagy  három vér  szerinti gyermekkel kell rendelkeznie. Az Alkotmánybíróság ezt  a  két  rendelkezést  az emberi  méltósághoz  való  jogból származó  önrendelkezési jog korlátozásának tekinti.  Aki  –  a szükséges  információk birtokában – képes  felelősségteljes  és indokolható  döntést  hozni családi, illetve  házaséletéről,  a fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az  állam  nem tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően,  vagy szociális  és  anyagi körülményeit mérlegelve  –  művi  meddővé tétel  révén  akadályozza  meg,  hogy  gyermeke,  illetve  több gyermeke szülessen. Az  önrendelkezéshez való jogból az következik, hogy  az  állam nem  vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek  és eszközök   közötti  választás,  az  előnyök  és   a   hátrányok mérlegelésének  felelősségét;  ez  indokolatlan   paternalizmus volna.  Ami  az  egyik  embernek súlyos teher,  az  másnak  nem feltétlenül jelent hátrányt, ezért az állami szabályozás nem is képes  a  minden  egyén  számára egyformán  „előnyös”  megoldás kialakítására. Mindemellett   az   Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,   hogy   a családtervezés,  a  fogamzásgátlás  kérdéseiben   való   döntés gyakran  nem  elszigetelt egyéni választás,  hanem  házastársak vagy különnemű élettársak közös mérlegelésen alapuló döntése. A művi   meddővé   tétel  iránti  igény  a  leggyakrabban   akkor jelentkezik,  amikor  a  házastársak  már  nem  kívánnak   több gyermeket  vállalni,  és  a  sterilizációt  tekintik  célszerű, hatékony megoldásnak. Az  indítvány  és  az  Eütv. hatályos rendelkezése  alapján  az Alkotmánybíróságnak  kizárólag a tiltó  szabályozásról  kellett állást  foglalnia.  Jelen  ügyben  a  testületnek  nem  kellett eldöntenie  azt,  hogy  az  érintett személyeknek  joguk  van-e kikényszeríteni   az   államtól   meghatározott    egészségügyi beavatkozások,   sterilizációs  műtétek  elvégzésének   anyagi, intézményi és személyi feltételeit.                              III. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8.  § (2) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezéshez való jog –  Eütv.  187.  §  (2)  bekezdésének  első  mondatában  lévő  – korlátozásának alkotmányosságát. 1.  Az  Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.)  AB  határozatban foglalta  össze  az  emberi méltósághoz való jogból  levezetett részjogosultságok korlátozhatóságáról kialakított  gyakorlatát. „Az  emberi  méltósághoz  való jognak  az  Alkotmánybíróság  az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt, az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó fejezete  élén  helyezkedik  el,  azt  az  Alkotmány  az  ember veleszületett  jogaként deklarálja, ezért az,  a  23/1990.  (X. 31.)  AB  határozat szóhasználata szerint ’minden mást megelőző legnagyobb érték’ (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban megfogalmazást  nyert az Alkotmánybíróságnak  azon  álláspontja is,  hogy  az emberi élethez és az emberi méltósághoz való  jog elválaszthatatlan    egységet    alkotó     oszthatatlan     és korlátozhatatlan   alapjog.  A  későbbiek   során   azután   az Alkotmánybíróság  elvégezte  annak  kimunkálását   is,   milyen összefüggésben      érvényesül     az      emberi      méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberi   méltósághoz   való  jog  csupán   az   emberi   státus meghatározójaként,  csak az élettel együtt  fennálló  egységben abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH  1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. §  (2) bekezdése    szerint    bármely   más   alapjoghoz    hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.].” (ABH 2003, 235, 260.) Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint  az  emberek   egyes alapvető  jogainak  korlátozásához  legitim  cél  lehet   mások alapvető  jogainak  védelme  [először:  2/1990.  (II.  18.)  AB határozat,  ABH  1990, 18, 20.], továbbá az  állam  intézményes (objektív)    alapjog-biztosítási   kötelezettsége    [először: 64/1991.  (XII.  17.)  AB  határozat,  ABH  1991,  297,  302.], valamint  egyes  alkotmányos közcélok  érvényesítése  [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.]. Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha az  említett legitim célok védelme más módon nem érhető el. „Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát szükséges, hogy a  korlátozás  megfeleljen az arányosság  követelményeinek:  az elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek  érdekében  okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek  egymással.  A törvényhozó  a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére alkalmas   legenyhébb  eszközt  alkalmazni.”   (Összefoglalóan: 879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) Mindebből következik, hogy  az  indokolás  II.4.1. pontjában említett  „az  Alkotmány rendelkezéseivel nem igazolható korlátok” konkrét mércéje jelen ügyben  a  tiltó, illetve korlátozó szabályozás a cél elérésére való alkalmassága, továbbá szükségessége és arányossága. 2.  Az  Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő,  az önrendelkezési     jogot    korlátozó    két     rendelkezéshez népesedéspolitikai  közcél,  valamint  az   állam   intézményes alapjog-védelmi  kötelezettsége rendelhető. Az Alkotmánybíróság ezeket külön-külön vizsgálta meg. A  családtervezési  célú  művi meddővé  tétel  3  vér  szerinti gyermek  lététől  vagy a betöltött 35. életévtől  való  függővé tételének    indokaként    vehető    számításba    demográfiai, népesedéspolitikai  célok teljesítése. Köztudomású  tény,  hogy Magyarországon  csökken a népesség, és  a  korösszetétel  egyre kedvezőtlenebb.  A  hátrányos  folyamatok  megállítása  legitim jogalkotói  cél.  Az  állam  a születések  számának  emelkedése érdekében   számos  eszközzel  rendelkezik.  Népesedéspolitikai szempontok  –  az  Alkotmány keretei  között  –  megjelenhetnek például     az    adópolitikában,    a    társadalombiztosítási szabályozásban,   s   mindenekelőtt  a  családi   és   anyasági támogatások kialakításánál. A   kedvezőbb  demográfiai  mutatók  elérésére  a  demokratikus államokban  nem az önrendelkezési jog korlátozása a célravezető eszköz, hanem az említett közteher-viselési és szociálpolitikai szabályozás,    valamint    a   születésszabályozási    kultúra fejlesztése.  Csak az alapvető jogokat el nem ismerő  politikai rendszerekben   lehet   szélsőségesen   tiltó   és    korlátozó népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív  irányban –    befolyásolni    a   népszaporulatot.   A    fogamzásgátlás adminisztratív korlátozásával nem az élve születések,  hanem  a terhesség-megszakítások   száma   növekszik.   (Európában    az abortuszt  legkevésbé  korlátozó  skandináviai  államokban   és Hollandiában   a   művi   terhesség-megszakítások    száma    a legalacsonyabbak  közé  tartozik.)  Ezeket  az  összefüggéseket felismerve,   az   Alkotmánybíróság   az   abortusz-szabályozás alkotmányosságának  vizsgálatakor  [64/1991.  (XII.   17.)   AB határozat, ABH 1991, 297.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998,  333.]  a  terhes nő önrendelkezési jogával  szemben  nem mérlegelt   népesedéspolitikai  közcélokat,  hanem   az   állam életvédelmi kötelezettségére helyezte a hangsúlyt. Mindezek  alapján  az Alkotmánybíróság arra  a  következtetésre jutott,  hogy  az  önrendelkezési jognak az Eütv.  187.  §  (2) bekezdésében  megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas  és  ezért értelemszerűen  nem  is szükséges eszköz az  egyébként  legitim népesedéspolitikai célok megvalósítására. 3.  Az  Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének első  mondatában  lévő mindkét  jogkorlátozó rendelkezéssel összefüggésben vizsgálható az    állam   intézményes   alapjog-védelmi   kötelessége.    A családtervezési   célú  művi  meddővé  tétel  ideális   esetben visszafordítható,   de  olykor  végleges,  megváltoztathatatlan következményekkel  jár.  Reális veszély,  hogy  a  kérelmező  a lehetséges  következmények kellő ismeretének hiányában  dönt  a meddővé  tétel mellett. Azzal is számolni kell, hogy a  meddővé tételt    kérő   később   –   társas,   családi   kapcsolatának megváltozásával, életszemléletének módosulásával –  természetes úton,  saját  gyermeket  szeretne, de a korábbi  meddővé  tétel miatt  arra  nincs lehetősége (és így legfeljebb  az  in  vitro fertilizáció    jöhet   számításba).    Mindezek    miatt    az Alkotmánybíróságnak   az   objektív   alapjogvédelem    körében figyelemmel   kellett   lennie  az  önrendelkezés   intézményes garanciáit  megkövetelő  54.  §  (1)  bekezdésre,  a  gyermekek védelmét  előíró  67. § (1) bekezdésre, az  ifjúság  védelméről rendelkező 16. §-ra és 67. § (3) bekezdésére, valamint az állam egészségvédelmi  feladatait  körvonalazó  70/D.  §-ra.  Így  az Alkotmánybíróság  azt vizsgálta, hogy alkotmányosan  indokolt-e az önrendelkezés, az egyéni választás hosszú távú szabadságának intézményes  biztosítása, a gyermekek és  az  ifjúság  védelme, illetve az egészségvédelmi közfeladatok teljesítése érdekében a betöltött   35.  évtől,  illetve  a  3  vér  szerinti   gyermek meglététől függővé tenni a családtervezési célú meddővé tételt. 3.1.  Az  Alkotmány  67.  §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről  arra a védelemre és gondoskodásra, amely a  megfelelő testi,  szellemi  és  erkölcsi  fejlődéshez  szükséges.   Ebből következően   a   gyermekek  alapvető  jogainak   a   védelmére garanciális   jellegű   szabályokat   kell   kialakítani.    Az Alkotmánybíróság  korábban kifejtette,  hogy  a  következmények felmérésére való képességének hiányára tekintettel a  kiskorúak védelmére  megalkotott jogszabályok alapjog  korlátozásával  is járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74,  80.]. Ezért  az Alkotmánybíróság az Alkotmánnyal összhangban  lévőnek találta az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát abban  a vonatkozásban,  hogy  a  gyermekek  (a  18  év  alattiak)   nem dönthetnek a családtervezési célú művi meddővé tételről. 3.2.  A  magyar jog szabályai szerint a 18. életévet  betöltött személyekről    feltételezhető,   hogy    cselekedeteik    jogi következményeit  fel  tudják fogni. [a Polgári  Törvénykönyvről szóló  1959.  évi IV. törvény (a továbbiakban:  Ptk.)  12.  §]. Vannak  azonban  olyan  személyek is, akik  mentális  állapotuk miatt  annak  ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik  jogi következményeit, hogy 18 évesnél idősebbek. Ők – hasonlóan a 18 évesnél  fiatalabbakhoz  –  nem tehetnek  meg  önállóan  minden jognyilatkozatot,   hanem   (attól   függően,    hogy    milyen következményekről  van  szó) vagy  egyáltalán  nem,  vagy  csak korlátok    között    végezhetnek   jogcselekményt,    tehetnek nyilatkozatot.  Az  egészségügyi  ellátással  összefüggő  jogok gyakorlása tekintetében megvalósuló korlátozásokat a Ptk. és az Eütv.  indítvánnyal  nem  érintett rendelkezései  tartalmazzák, ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta. Az  Eütv.  támadott rendelkezése a magyar jog szerint egyébként cselekvőképesnek tekintett személyek egy csoportját is  elzárja az  önrendelkezési jog gyakorlásától. Ha nem népesedéspolitikai közcélok,    hanem   az   állam   intézményes   alapjog-védelmi kötelezettsége  szolgál az alapjog-korlátozás  indokául,  akkor egyfelől az lehet a kiinduló feltételezés, hogy a korlátozással érintett  személyek  nem rendelkeznek a  művi  meddővé  tételre vonatkozó   döntéshozatali  képességgel,  mivel   nem   képesek felmérni  döntésük rendkívüli következményeit.  Másfelől  szóba jöhet,   hogy   az   állam  egészségvédelmi  és  ifjúságvédelmi feladatai indokolják a tiltást. Az   Alkotmánybíróság  a  36/2000.  (X.  27.)  AB  határozatban kifejtette,  hogy  a  Ptk.  szerinti  cselekvőképesség  és   az egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai  nem feltétlenül  esnek  egybe.  „A  nemzetközi  tendenciák  alapján megállapítható,   hogy  az  egészségügyi   ellátás   során   az önrendelkezési jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap,  a ’beleegyezési   képesség’  vagy  a  ’döntéshozatali   képesség’ fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv. vizsgált szabályai a   Ptk.  fogalmaihoz  igazodnak,  (…).  Nem  hagyható  azonban figyelmen  kívül,  hogy  a  Ptk.-ban szereplő  cselekvőképesség fogalmát  ’az  ügyei  viteléhez  szükséges  belátási  képesség’ meghatározását   eredendően   és   elsősorban   a    vagyonjogi nyilatkozatok  érvényességi  feltételeként  alkották   meg.   E fogalomrendszer más jogágakba történő átvétele az adott terület sajátosságainak feltétlen figyelembevételével történhet.”  (ABH 2000,   260.)  Tehát  az  egészségügy  terén  nem   a   vagyoni vonatkozású  szerződéseknél  megkövetelt,  az  ügyek  viteléhez szükséges  belátási  képességről, hanem  az  egészséget,  testi épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó. Az   egészségügyi   beavatkozásokra  vonatkozó   döntésképesség magában  foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez szükséges   információkat;  képes  megérteni   döntése   minden lehetséges  következményét; továbbá képes közölni  döntését  az orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy  is lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások tekintetében.  [Például, a Ptk. 14. § (6)  bekezdés  8.  pontja alapján   a  cselekvőképesség  korlátozottságáról  döntő   bíró kifejezett  rendelkezése  hiányában az egészségügyi  ellátással összefüggő   jogok  gyakorlása  nem  korlátozott.]  Tekintettel ugyanakkor   arra,   hogy   egyes  egészségügyi   beavatkozások különleges  megfontolást igényelnek, speciális garanciákra  van szükség  ahhoz,  hogy  a  cselekvőképes  személyeket  az  adott egészségügyi  beavatkozás tekintetében döntésképesnek  lehessen tekinteni.    Az    önrendelkezés   intézményes   biztosítékait megkövetelő 54. § (1) bekezdése, valamint az ifjúság védelméről rendelkező 16. § és 67. § (3) bekezdése szükségessé teszi, hogy a   művi  meddővé  tételre  vonatkozó  szabályozás  korlátokat, feltételeket tartalmazzon. Az  Eütv.  több olyan garanciális rendelkezést foglal  magában, amelynek   célja,   hogy  a  kérelmező  megfelelő   információk birtokában, megfontoltan és szabadon dönthessen a művi  meddővé tétellel  kapcsolatos beavatkozásokról. Az  Eütv.  187.  §  (5) bekezdése  kimondja:  „A beavatkozás megkezdését  megelőzően  a beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt  orvosa  a kérelmezőt  –  házasságban, illetve élettársi kapcsolatban  élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a fogamzásgátlás  egyéb  lehetőségeiről, valamint  a  beavatkozás jellegéről,  lehetséges kockázatairól és  következményeiről.  A (4)  bekezdés szerint – különleges egészségügyi indok hiányában –  a  „művi  meddővé  tétel elvégzésére a  kérelem  benyújtását követő  3 hónap elteltével kerülhet sor”. A művi meddővé  tétel engedélyezésének  menetét az R2. határozza  meg,  s  2.  §  (2) bekezdése garanciális elemként rögzíti, hogy a „kérelem a műtét elvégzése  előtt – szóban is – visszavonható”. Az  Eütv.-nek  a tájékoztatásra    és    beleegyezésre    vonatkozó    általános rendelkezései,  valamint  a művi meddővé  tételhez  megkövetelt különleges  biztosítékok: az engedélyezési eljárás, a  bővített tájékoztatás, valamint a kötelező várakozási idő  elősegítik  a kérelmező   megfelelő  tájékoztatáson  alapuló  és   megfontolt döntését. 4.  A  35.  életév, illetve a 3 vér szerinti gyermek  vagylagos megkövetelése  két  külön feltételnek minősül.  Alkotmányossági szempontból a két feltétel között lényeges különbség van. 4.1.   A  döntésképesség  biztosítása  és  az  ifjúság  védelme szükségessé    teheti    speciális   korlátozó    rendelkezések megfogalmazását akár életkori határok formájában is. Elsősorban a  törvényalkotónak kell mérlegelnie, hogy a művi meddővé tétel feltételeinek    meghatározásakor    indokolt-e    eltérni    a cselekvőképesség  általános életkori  határától,  és  ha  igen, akkor milyen mértékben. A 35. év meghatározásával a törvényhozó egyfelől az ifjúság védelmét helyezte előtérbe. Másfelől azt  a –   korábbi   évtizedekben  uralkodó   –   felfogást   juttatta kifejezésre,   hogy  a  35.  év  alatti  szülés  jár   kevesebb kockázattal a magzat (újszülött) és az anya számára.  Az  Eütv. ugyanakkor  nem  zár ki minden 35. év alatti  személyt  a  művi meddővé tételből: akinek három vér szerinti gyermeke van, az  a 35.  év  felettiekkel  azonos  feltételek  mellett  jogosult  a beavatkozásra. Ezért a családtervezési célú művi meddővé  tétel jelenlegi  szabályozási  konstrukciójának  alkotmányossága   az életkori   határhoz   kapcsolódó   alapjog-korlátozó   feltétel alkotmányossági megítélésétől függ. 4.2.   Az   Alkotmánybíróság  szerint  sem   népesedéspolitikai szempontok, sem az állam egészségvédelmi kötelessége nem  teszi alkotmányosan  elfogadhatóvá, hogy  az  Eütv.  a  vér  szerinti gyermekek számától teszi függővé az alapjog-érvényesítést. 4.2.1.  Az  állam  nem  írhatja  elő  az  emberek  számára   az ideálisnak tartott gyermekszámot, és nem juttathatja érvényre a legitim  népesedés- és más társadalompolitikai szempontokat  az 54.  §  (1)  bekezdésén alapuló önrendelkezési jog  sérelmével. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolásának III.2. pontjában kifejtette, az önrendelkezési jognak az  Eütv. 187.  § (2) bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas és  ezért  értelemszerűen nem is szükséges eszköz az  egyébként legitim  népesedéspolitikai célok megvalósítására. Emellett  az alapjog-érvényesítés attól sem tehető függővé, hogy a szülőknek vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermekeik vannak-e. 4.2.2. Kivételes esetekben az államnak az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésén   alapuló  egészségvédelmi  kötelessége  elsőbbséget élvezhet   a   döntésképes  egyén  választásával  szemben.   Az Alkotmány  alapján  nem kifogásolható,  ha  törvény  tiltja  az egészség   végleges  károsodásával  járó   és   ésszerűen   nem indokolható  műtéti  beavatkozások  elvégzését.  Az   Alkotmány ugyanis  nem  garantálja az emberek számára az  „öncsonkításhoz való  jogot”. A művi meddővé tétel esetében azonban  jellemzően nem  erről  van  szó, az nem tekinthető puszta egészségkárosító beavatkozásnak. Az  Eütv. egészségügyi indokból és családtervezési célból teszi megengedetté  a művi meddővé tételt [187. § (1)  bekezdés].  Az Eütv.  szövegezéséből és az R2. 2. és 4. §-ából  következően  a művi  meddővé  tétel  egészségügyi indoka a  kérelmező  személy testi  betegsége  vagy genetikai ok lehet. (A szabályozás  ezen részének   alkotmányossági  vizsgálata  nem  tárgya   a   jelen eljárásnak.)  Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete  definíciója szerint  az  „egészség a testi, szellemi  és  szociális  teljes jólétnek   állapota  és  nemcsak  betegség  vagy  fogyatékosság hiányából  áll”. (Az Egészségügyi Világszervezet  Alkotmányának becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez a   megközelítés   azt   mutatja,  hogy  az   egészség-betegség meghatározása   nem   azonosítható  a   klinikai   gyakorlatban érvényesülő   szemléletmóddal  (fajtipikus  vagy   annál   jobb szervműködésre  való képesség), hanem olyan testi  és  szellemi állapot,  amely  lehetővé  teszi  a  társadalomban  való  minél hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az Alkotmány  összhangban van, mivel a 70/D.  §  (1)  bekezdésében „testi  és  lelki egészség” szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog következik.  Az  Alkotmánybíróság mindebből az alábbi  lényeges következtetéseket emeli ki a sterilizációval összefüggésben. Az ivarmirigyek eltávolítása, károsítása, illetve a nemző- vagy fogamzóképesség  megszüntetése (amelyre az Eütv.  szerint  csak egészségügyi indokból kerülhet sor) nem értékelhető  önmagában, hanem   csak   az   elérni   kívánt   céllal   összevetve.   (A családtervezési  célú  meddővé tétel ideális  esetben  nem  jár végleges,  visszafordíthatatlan  következményekkel.)  Az  Eütv. szerint  a  testi betegség miatti sterilizáció  kifejezetten  a testi  egészség megőrzése, illetve az egészségromlás mérséklése érdekében  végezhető  el. Így a beavatkozás  összességében,  az elért  előnyöket is figyelembe véve, nem eredményez  okvetlenül egészségromlást.   Emellett   a   véglegességet    sem    lehet általánosságban   kijelenteni   az   in   vitro   fertilizációs eljárások,     valamint     egyes     beavatkozások      műtéti visszafordításának lehetősége miatt. A  művi  meddővé  tétel célja nem kizárólag  a  testi  egészség védelme  lehet.  A személy testi egészsége mellett  figyelemmel kell lenni szellemi állapotára, családi és egyéb körülményeire. A   34/1992.  (VI.  1.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság általánosságban    foglalt   állást   a    személyiség    egyes aspektusainak   egymáshoz   való   viszonyáról.   A   határozat indokolása  megállapította:  „Az  általános  személyiségi   jog alkotmányos  összefüggésében  a jognak  (…)  nemcsak  az  egyes (egyedi)   személyeket   kell  egyenlő   méltóságú   személynek tekinteni   és  kezelni,  hanem  magának  a  személyiségnek   a különböző  szintjeit  és  tartalmi vonatkozásait  tekintve  sem lehet különbséget tenni. (…)  A  testi  épség  és  egészség  joga  nem  értékesebb  vagy védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy például az önrendelkezési jognál.” (ABH 1992, 197-199.) Összességében megállapítható, hogy a testi és szellemi egészség védelmében,  illetve  a  személyiség  integritásának  megőrzése érdekében  is  sor  kerülhet olyan egészségügyi  beavatkozásra, amely  önmagában véve a testi egészség csorbításának minősülne. A    beavatkozás   megengedhetőségének   vizsgálatakor   mindig mérlegelni  kell a személyiségvédelmi célokat  és  az  igényelt egészségügyi   eszközöket,   módszereket.   A   hatályos   jogi szabályozás  és  az orvosi gyakorlat számos ilyen  beavatkozást ismer  el,  például a transzszexuális személyek nemének  műtéti megváltoztatását, szervek, szövetek eltávolítását  élő  személy testéből  más  –  meghatározott hozzátartozói vagy  más  szoros érzelmi  kapcsolatban lévő – személy testébe történő  átültetés céljából stb. A   beavatkozások   törvényi  megtiltása   mindig   a   konkrét személyiségvédelmi  céloknak és a  műtéti  beavatkozás  várható következményeinek összevetése alapján határozható meg.  A  művi meddővé  tételt  kérő  személy szociális  helyzetének,  családi kapcsolatainak, gyermekei számának és állapotának, továbbá  más szempontoknak   meghatározó  jelentőségük   lehet   a   kérelem indokoltságát illetően. Tipikus indikációnak számít,  amikor  a feleség egészségi állapota miatt (pl. nem szedhet fogamzásgátló tablettát)  kerülne  sor a férj sterilizálására  (akinél  tehát nincs egészségi ok), tekintettel arra, hogy a vasectomia sokkal egyszerűbb és kevesebb kockázattal járó beavatkozás.  Az  Eütv. 187.  §  (2) bekezdésének első mondata mindezekkel szemben  nem enged  teret  az egyéni szempontok mérlegelésének,  taxatív  és objektív indikációt tartalmaz. 4.2.3.  Az  Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy  ítélte  meg, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése, valamint 16. §-a és  67. §  (3) bekezdése szükségessé teheti a családtervezési célú művi meddővé tétel korlátozását, de az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában előírt korlátozás túlmegy azon a mértéken, amit az  elérni  kívánt alkotmányos célok indokolttá tesznek,  ezért aránytalan, tehát alkotmányellenes. A   szabályozási  konstrukció  miatt  az  Alkotmánybíróság  nem értékelhette   teljesen  elkülönítve  a  két  önálló   törvényi feltételt. Ugyanis az alkotmányellenesnek minősített „három vér szerinti   gyermekkel   rendelkező”  szövegrész   hiányában   a szabályozás   szigorúbb,  korlátozóbb  volna,  mint   jelenlegi formájában. (A 35. év alatti cselekvőképes személyek akkor  sem lennének jogosultak a művi meddővé tételre, ha 3 vagy több  vér szerinti gyermekük van.) Az  Alkotmánybíróság  arról  nem foglalhatott  állást,  hogy  a döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme milyen konkrét törvényi  szabályozást követel meg, de  jelen  ügyben  azt  meg kellett állapítania, hogy a legitim célokhoz képest a három vér szerinti gyermek előírása aránytalan. Amennyiben működnek olyan egészségügyi   szolgáltatók,   amelyek   –   az   orvostudomány fejlettsége   alapján,   az   orvosszakmai,   technikai    stb. feltételeknek megfelelően – képesek a beavatkozás  elvégzésére, akkor  az  állam az önrendelkezési jogot aránytalanul korlátozó szabályozással   az  indokolt  beavatkozások   elvégzését   nem tilthatja meg. Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  a  jogalkotó  –  az Alkotmány  keretei  között  –  az egészségügyi  beavatkozásokra vonatkozó  döntésképesség biztosítása  és  az  ifjúság  védelme érdekében    jogosult    olyan    különleges    rendelkezéseket megfogalmazni,    amelyek    nem    igazodnak    a    Ptk.-beli cselekvőképesség rendszeréhez. Általánosságban elmondható, hogy egyes  beavatkozásokról a gyermekek és a mentális  sérültek  is képesek   autonóm  döntést  hozni,  más  esetekben  a  teljesen cselekvőképesnek tekintett személyektől is megkövetelhető, hogy rendkívül  körültekintően, a hosszú  távú  következményekre  is figyelemmel  mérlegeljék  a  beavatkozás  melletti  és   elleni érveket,  szempontokat.  Az  életkori  határok  meghúzásakor  a törvényhozónak  kell  mérlegelnie azt  is,  hogy  a  társadalmi mobilitás   és  életvitel  a  korábbiakhoz  képest   jelentősen átalakult, illetve sokszínűbbé vált. Emellett tekintettel  kell lenni   arra   is,  hogy  az  orvostudomány   és   a   klinikai infrastruktúra fejlődése miatt ma már kevesebb kockázattal  jár a 35. év feletti szülés. Az  Alkotmánybíróság  utal arra, hogy korábbi  döntéseiben  nem tekintette  aránytalan alapjog-korlátozásnak,  ha  a  jogalkotó konkrét  esetben  megnyilvánuló ésszerű indok meglététől  tette függővé  az  önrendelkezési,  illetve  lelkiismereti  szabadság körébe  eső  egyéni  döntések érvényre jutását.  Alkotmányosnak minősült  az  a  törvényi szabályozás, amely a fegyver  nélküli katonai,    illetve   a   polgári   szolgálat    kérelmezésével összefüggésben   meghatározott   „lelkiismereti   okra”    való hivatkozást  írt  elő,  mert  a lelkiismereti  ok  kellően  tág kategória  ahhoz, hogy kérelmező vallási, erkölcsi  vagy  egyéb természetű    meggyőződésének    megfelelően    cselekedhessen. [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 270.] Nem sérti a  terhes  nők önrendelkezési jogát, ha a törvény meghatározott indoktól   teszi   függővé   az  abortusz   engedélyezését,   s alkotmányos  megoldás  a legitim indikációnak  minősülő  súlyos válsághelyzet  „egyes tipikus tényállásainak példálózó  jellegű törvénybe  foglalása”.  [48/1998. XI. 23.)  AB  határozat,  ABH 1998, 333, 359.] 5.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv.  187.  §  (2) bekezdésének első mondatát – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi  XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése alapján, a jogbiztonság érdekében – 2006. június 30-i hatállyal megsemmisítette. A pro futuro megsemmisítés arra szolgál,  hogy a  törvényalkotó  megfelelően mérlegelhesse a  törvénymódosítás szükségességét   és   az  Alkotmánynak  megfelelő   szabályozás feltételeit. 6.  Az  Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2)  bekezdés  második mondatát  –  arra irányuló indítvány hiányában –  érdemben  nem vizsgálta.  Ugyanakkor a testület mérlegelte, hogy  nem  okoz-e jogbizonytalanságot  a  187.  § (2)  bekezdés  első  mondatának megsemmisítése  és  második  mondatának  hatályban  tartása.  A második mondat arról rendelkezik, hogy az Eütv. 16. §-a szerint helyettes    döntéshozatalra   jogosult   személy    által    a családtervezési  célú  művi  meddővé  tétel  iránt   benyújtott kérelem  érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges. Ez  a  szabály tehát az Eütv. általános rendelkezéseihez képest többletgaranciát  tartalmaz. Mindazonáltal az  Alkotmánybíróság úgy  ítélte  meg,  hogy a családtervezési  célú  meddővé  tétel koncepciójának,     törvényi     feltételeinek      átalakítása szükségképpen   kihat   a  helyettes  döntéshozatalra   is.   A törvényhozónak  a  leendő szabályozással összhangban  meg  kell újítania  a  helyettes döntéshozatalhoz kapcsolódó  garanciális rendelkezéseket. Ezért az Alkotmánybíróság az  Alkotmány  2.  § (1)  bekezdéséből következő jogbiztonság érdekében rendelkezett az Eütv. 187. § (2) bekezdés második mondatának 2006. június 30- i hatállyal történő megsemmisítéséről is. 7. Mivel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése – és   azzal   összefüggésben  a  8.  §   –   alapján   elvégzett alkotmányossági   vizsgálat  eredményeként  alkotmányellenesnek nyilvánította  az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első  mondatát, szükségtelenné vált annak az indítványnak az érdemi elbírálása, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, valamint a 70/A. § (1) bekezdésére  hivatkozva  kifogásolta  a  szabályozás  önkényes, diszkriminatív  voltát. [44/1995. (VI. 30.) AB  határozat,  ABH 1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996,  37, 44.;  61/1997.  (XI. 19.) AB határozat, ABH  1997,  361,  364.; 15/2000.  (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423.;  16/2000. (V.  24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X.  11.) AB  határozat,  ABH  2000,  193, 200.;  50/2003.  (XI.  5.)  AB határozat, ABH 2003, 567, 588.]                               IV. Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az indítványt,  amely  az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához  való jogra  hivatkozva támadta az Eütv. 187. § (5)  bekezdésének  „– házasságban,  illetve  élettársi  kapcsolatban  élő   kérelmező esetén  a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét, valamint az  R2.  6.  §  (1) bekezdésének hasonló tartalmú szövegrészét, továbbá  az R2. 3. § (1) bekezdését. Az egyik indítványozó  azt kifogásolta, hogy a szabályozás sérti az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésén  alapuló  magánszférához  való  jogot,   mert   arra kötelezi  a  meddővé tételt kérő személyt,  hogy  a  legbensőbb intimszférájához  tartozó döntését megossza házastársával  vagy élettársával. 1.  Az  Eütv. 187. § (5) bekezdése és az R2. 6. § (1) bekezdése lényegében  megegyező  rendelkezést  tartalmaznak.   Az   orvos kötelezettségévé  teszik,  hogy  tájékoztassa   a   kérelmezőt, valamint  (ha van) házastársát vagy élettársát a fogamzásgátlás egyéb  lehetőségeiről,  a  beavatkozás  jellegéről,  lehetséges kockázatairól és következményeiről, valamint – az R2. alapján – a   beavatkozás  elvégzése  esetén  a  későbbi  gyermekvállalás lehetőségeiről.   Az  R2.-ből  következik,  hogy   házastársak, illetve   élettársak  tájékoztatására  egyidejűleg  kell   sort keríteni. A  vizsgált  rendelkezések tehát nem a kérelmező számára  írnak elő  kötelezettséget,  hanem azon a  feltételezésen  alapulnak, hogy  a  kérelmező nem a házastársa vagy (különnemű)  élettársa tudta nélkül kezdeményezte a művi meddővé tételt. A szabályozás szerint az önrendelkezési jog körébe tartozó döntést egyedül  a kérelmező  hozza  meg, a házastársnak, illetve  az  élettársnak nincs beleegyezési vagy visszautasítási joga. Az   Eütv.  187.  §  (5)  bekezdéséből  és  az  R2.  6.  §  (1) bekezdéséből  mindazonáltal az következik,  hogy  a  házastárs, illetve  élettárs tudta nélkül nem kerülhet sor a művi  meddővé tételre.  Ez azt jelenti, hogy a kérelmező egészségügyi  adatai feletti   önrendelkezése  korlátozott.   Az   indítványozó   az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésére hivatkozott,  ugyanakkor  a magántitokhoz  és a személyes adatok védelméhez való  jogot  az Alkotmány 59. § (1) bekezdése kifejezetten nevesíti.  Ezért  az Alkotmánybíróság elutasította az Eütv. 187. § (5) bekezdését és az  R2.  6. § (1) bekezdését kizárólag az Alkotmány 54.  §  (1) bekezdése alapján támadó indítványt. 2.  Az R2. 3. § (1) bekezdése nem a házastárs, illetve élettárs tájékoztatásával  kapcsolatban fogalmaz meg  rendelkezést,  így nem    áll    összefüggésben    az    indítványban    felvetett alkotmányossági  problémával.  Az  Alkotmánybíróság  ezért   az indítványt e tekintetben is elutasította.                               V. Az   egyik  indítványozó  utólagos  és  elvont  normakontrollra irányuló    indítványában    az   R1.   alkotmányellenességének vizsgálatát  is  kezdeményezte. Az R2. 7. §-a 1998.  július  1- jével  hatályon  kívül helyezte az R1-et.  Az  Alkotmánybíróság gyakorlata   szerint   absztrakt  és   utólagos   normakontroll keretében  nem  kerül  sor a már hatályon kívüli  norma  érdemi alkotmányossági  vizsgálatára, ha  annak  egyedüli  eljárásjogi következménye – az alkotmányellenesség megállapítása esetén – a norma  hatályvesztésének  kimondása lehetne.  (1449/B/1992.  AB határozat,  ABH  1994, 561, 564.; 1239/B/1990. AB  végzés,  ABH 1991, 905.) Az    Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe foglalt  3/2001.  (XII. 3.) Tü. határozat 31.  §-a  alapján  az Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti – egyebek  mellett  –, ha: „a)   az  indítvány  benyújtása  után  a  vizsgálat  alá   vont jogszabály   hatályát   vesztette,  és   ezzel   az   indítvány tárgytalanná vált”. Mindezek     alapján     az     Alkotmánybíróság     az     R1. alkotmányellenességének  megállapítására   irányuló   indítvány alapján indult eljárást megszüntette. A  határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §- án alapul.                        Dr. Holló András                   az Alkotmánybíróság elnöke                                          Dr. Bagi István            Dr. Bihari Mihály          alkotmánybíró                  alkotmánybíró                                          Dr. Bragyova András          Dr. Erdei Árpád          alkotmánybíró                  alkotmánybíró                                          Dr. Harmathy Attila           Dr. Kiss László          alkotmánybíró                   alkotmánybíró                                          Dr. Kovács Péter         Dr. Kukorelli István          alkotmánybíró            előadó alkotmánybíró                                               Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva                          alkotmánybíró Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és az   ahhoz   tartozó  indokolással.  Álláspontom   szerint   az indítványokat   el   kellett  volna   utasítani.   Indokaim   a következők: 1.  Az  indítványozók az egészségügyről szóló 1997.  évi  CLIV. törvény   (a   továbbiakban:  Eütv.)  187.  §   (2)   bekezdése alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését kérték. A kérelem indokaként hivatkoztak az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdésére és 70/A. §-ára is, de valójában érveiket az 54. § (1) bekezdésére alapították. 2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja az élethez és az   emberi   méltósághoz  való  jogot.   Az   Alkotmánybíróság gyakorlata  az  emberi  méltósághoz  való  jogot  az  általános személyiségi jog egyik megnyilvánulási formájának tekinti. Erre a  személyiségi jogra és ennek alkotmányos megfogalmazására, az emberi  méltósághoz való jogra vezeti vissza az  olyan  konkrét jogosultságokat,  amelyekre  egyébként  az  Alkotmánynak  egyik nevesített  alapjogról  szóló  szabálya  sem  alkalmazható,  de alkotmányjogi   védelmet  igényelnek.  Ilyen   jogosultság   az önrendelkezéshez való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat,  ABH 1990, 42, 44-45.]. Az  önrendelkezési  jog  számos összefüggésben  jelentkezik.  A névjoggal  kapcsolatban hozott határozatának  indokolásában  az Alkotmánybíróság azt az álláspontot fogadta el, hogy  a  névhez való  jognál  kisebb  védelmet élveznek a  névhez  való  joggal összefüggésben álló, az önrendelkezési jog körébe tartozó olyan jogosultságok,  mint  a  névválasztás,  a  névváltoztatás  joga [58/2001. (XII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527, 541-542.].  Az egészségügy  területén különböző esetekben eltérően jelentkezik az  önrendelkezési  jog alkotmányos védelme. A  gyógyíthatatlan betegeknek     az     életfenntartó    orvosi     beavatkozások visszautasításának   formájában  megnyilvánuló   önrendelkezési jogosultsága  és ennek korlátozása az élethez való  joggal,  az államnak az életvédelmi kötelességével összefüggésben bírálható el  [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 269-270.]. Másként értékelendő az orvosválasztás, a konvencionális  orvosi beavatkozás  helyett  a természetgyógyászati  kezelés  melletti döntés  jogosultsága, és ennek korlátozása; itt már az alapjogi védelem alkalmazása is kérdéses [684/B/1997. AB határozat,  ABH 2002,   813,   821.].   Hasonló   módon   nagyfokú   korlátozás érvényesülhet  a  művi beavatkozással történő  megtermékenyítés útján  elérendő gyermekszületés választásával szemben. Az ilyen orvosi  beavatkozást igénylők döntésének teljesítése  orvosilag indokolt   feltételektől   tehető   függővé   (750/B/1990.   AB határozat,  ABH  1991,  728,  729.).  Nem  állapította  meg  az Alkotmánybíróság     az    alapjogokat    megillető     védelem alkalmazásának lehetőségét a reprodukciós eljárások  egyikének, a  dajkaterhességnek a választása esetében sem (108/B/2000.  AB határozat, ABH 2004, 1414, 1419-1420.). Az   Alkotmánybíróság  gyakorlatában  felmerült  esetek  és  az ezekben hozott határozatok alapján arra a következtetésre lehet tehát  jutni,  hogy az egészségügy területén  az  önrendelkezés körébe    sorolható    egyéni   döntési   jog    korlátozásának alkotmányellenessége eseti mérlegeléstől függően bírálható el. 2.  Az  indítvány  elbírálásánál szükséges az  adott  területre vonatkozó   nemzetközi  egyezmény  és  emberi   jogi   bírósági gyakorlat figyelembevétele is. a/  A  2002.  évi  VI.  törvény hirdette ki  az  Európa  Tanács keretében  az  emberi lény emberi jogainak  és  méltóságának  a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel  történő védelméről  létrehozott,  Oviedóban, 1997.  április  4-én  kelt egyezményt,  valamint  a  Párizsban, 1998.  január  12-én  kelt kiegészítő  jegyzőkönyvet (a továbbiakban: oviedói  egyezmény). Az  egyezmény 16. cikke a magukat kutatásnak alávető  személyek védelméről   szól.  Kutatást  az  érintett  személy  kifejezett hozzájárulása  esetén is csak akkor lehet végezni,  ha  hasonló hatékonyságú  más  módszer nem létezik, és a  kutatás  miatt  a személyt  fenyegető  kockázatok  nem  haladják  meg  a  kutatás lehetséges  hasznát. A 19. cikk feltételektől teszi függővé  az átültetés   céljából   élő   személyből   történő   szerv-   és szövetkivételt.  Eszerint  szerv-  és  szövetkivétel   csak   a befogadó  gyógyítása  érdekében  hajtható  végre,  ha  nem  áll rendelkezésre halott személy megfelelő szerve vagy szövete,  és nincs hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás. Az  Európa  Tanács miniszteri bizottsága 1996.  december  17-én rendelkezett   az   oviedói  egyezményről   készült   magyarázó kommentár   közzétételéről.   A   kommentár   38.   pontja   az egészségügyi  beavatkozáshoz az érintett  személy  által  adott hozzájárulásról  szóló  5.  cikket értelmezi.  Az  5.  cikk  3. bekezdése szerint a hozzájárulást bármikor vissza lehet  vonni. A  szakmai  előírások alapján azonban az értelmezés  szerint  a műtétet  végző orvos köteles lehet a hozzájárulás  visszavonása ellenére  folytatni a műtétet, ha ilyen módon  hárítható  el  a beteg egészségének komoly károsodása. A  beteg  döntéseivel szemben tehát meghatározott esetekben  az egészségvédelmi szempontokat kívánja érvényesíteni  az  oviedói egyezmény. b/ Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Laskey, Jaggard and Brown v.  The  United  Kingdom esetben foglalkozott az önrendelkezési jog  korlátozásának  kérdésével  (1997.  február  19-én  hozott határozat,  No. 109/1995/615/703-705.). A tényállás szerint  az érintett    személy    hozzájárult   szado-mazohista    jellegű bántalmazásához,     ennek     ellenére     a     bántalmazókat börtönbüntetésre  ítélték. A Bíróság  megállapította,  hogy  az Európai  Emberi  Jogi  Egyezmény 8.  cikke  alapján  védelemben részesülő  önrendelkezési  joggal  szemben  a  büntetőítélettel állami  beavatkozás valósult meg. Annak mérlegelésénél azonban, hogy  ez  a  beavatkozás  az Egyezmény  8.  cikkében  foglaltak megsértését   jelenti-e,  a  Bíróság  szükségesnek   látta   az egészségvédelmi  szempontok  figyelembevételét  (44.  pont).  A cselekmény veszélyes voltára és az egészségvédelmi szempontokra tekintettel  a  Bíróság úgy döntött, hogy a  bántalmazóknak  az áldozat  hozzájárulásának  figyelmen kívül  hagyásával  történt börtönbüntetésre  ítélése nem valósítja  meg  az  Egyezmény  8. cikkének megsértését (50. pont). A Rees v. The United Kingdom ügyben (1986. október 17-én hozott határozat, No. 2/1985/88/135.) a Bíróság figyelembe vette, hogy egy  transz-szexuális személy komoly pszichológiai problémáinak megoldása érdekében, orvosilag indokoltan operáltatta magát más neművé  (38.  pont).  Ennek ellenére  nem  állapította  meg  az Egyezmény  8. cikkének megsértését azért, mert az  angol  állam nem  gondoskodott  arról,  hogy a  személyi  nyilvántartásokban feltüntessék  a panaszosnak az önrendelkezési jog gyakorlásával megváltoztatott nemét (46, 47. pont). A fentiek azt mutatják, az oviedói egyezmény és az Emberi Jogok Európai    Bíróságának    gyakorlatában    megfigyelhető     az önrendelkezési   jognak   egészségügyi,   valamint   közérdeket figyelembe vevő korlátozása. 3.   Az  Eütv.  javaslatának  a  87.  §-hoz  fűzött  miniszteri indokolása a következőket tartalmazza: „A  törvény  a művi meddővé tétel alkalmazását a beavatkozással előidézett  meddőség alapvetően visszafordíthatatlan  jellegére tekintettel   objektív  módon  meghatározott  okokhoz,   és   a törvényben   előírt  egyéb  életkori,  szociális   feltételeken alapuló engedélyezési eljáráshoz köti.” Az  Alkotmány  70/D.  §-ának  (1) bekezdése  alapján  a  Magyar Köztársaság  területén élőknek joguk van a  lehető  legmagasabb szintű   testi   és  lelki  egészségre.  A  korábbi   gyakorlat összefoglaló ismertetését adva a 37/2000. (X. 31.) AB határozat megállapította,  hogy  az Alkotmány ezen  rendelkezése  alapján alanyi   jog   nem  állapítható  meg,  csak  az   államnak   az egészségvédelemmel kapcsolatos kötelezettsége, amelyet a  70/D. §  (2)  bekezdése egészségügyi intézmények létesítésében és  az orvosi ellátás biztosításában konkretizál (ABH 2000, 293,  296- 297.). Az   alapvetően   visszafordíthatatlan  jellegű  beavatkozással előidézett   meddővé   tétel  helyett  a   fogamzásgátlás   más módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel olyan beavatkozást jelent,  amelyről  való  döntési szabadsággal  szemben  áll  az egészségvédelem   kötelezettsége.   Az   önrendelkezési   jogra alapítottan ugyanúgy nem lehet alapjognak tekinteni  a  meddővé tételre  vonatkozó  döntést, mint  a  dajkaterhességet  vagy  a mesterséges   megtermékenyítéssel  történő  gyermekszülést.   A meddővé    tétel    korlátjaként   meghatározott    korhatárnak egészségügyi   tapasztalati  alapja   van.   A   gyermekszámmal összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb létszámú  család anyagi  terhei, részben az életkörülmények jelentős  nehézségei indokolják. Egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek.  Ilyen körülmények között a meddővé tételről történő döntés jogának  a maradandó egészségkárosodás megakadályozására vonatkozó  állami egészségvédelmi     kötelezettségen     alapuló,     kiegészítő szempontokkal     indokolt    korlátozás     nem     tekinthető alkotmányellenesnek. A   fentiek   alapján  az  Eütv.  187.  §-a  (2)   bekezdésének megsemmisítésére  vonatkozó  indítványokat  el  kellett   volna utasítani. Budapest–Esztergom, 2005. november 12.                                             Dr. Harmathy Attila                                                   alkotmánybíró Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye 1.  Nem  értek egyet a többségi határozat alkotmányellenességet megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás  több pontjával.  Egyetértek  Dr.  Tersztyánszkyné  dr.  Vasadi   Éva alkotmánybíró különvéleményében foglaltakkal. 2.   Amikor  a  határozat  a  családtervezési  célú,   önkéntes sterilizációnak  a  harmincötödik életév  betöltéséhez  történt kötése  indokoltságát – a nemzetközi gyakorlatot is  figyelembe véve  – vizsgálja, bár értékeli a mellette szóló érveket, mégis alapvetően  olyan  korhatárnak  minősíti,  amelyet   az   állam diszkrecionális  jelleggel  állapított  meg,   s   amelynek   a feloldását   a  demokratikus  jogrendű  államokban   észlelhető tendenciaként   tekinti.  Ezzel  összefüggésben   a   határozat orvosilag is indokolatlannak tartja a szabály merevségét, mivel az   orvostudományok   fejlődése  miatt   úgymond   a   korábbi évtizedekben    uralkodó    felfogást    tükrözi.     Különböző összefüggésekben azonban az Alkotmánybíróság  már  többször  is rögzítette,   hogy   az   Alkotmánybíróság   nem   ténybíróság. [1287/H/1993. AB határozat, ABH 1994, 803, 806.; 36/1998.  (IX. 16.)  AB határozat, ABH 1998, 263, 292.; 26/2001. (VI. 29.)  AB határozat, ABH 2001, 242, 251.; 1051/B/2001. AB határozat,  ABH 2002,  1572,  1577.]  Több  érv is szól  ugyanakkor  ismereteim szerint   a   harmincötödik   év   indokoltsága   mellett:   az orvostudományban  ma  is  ezt  tekintik  olyannak,  ami  felett statisztikailag   megnövekszik  a   terhességet   veszélyeztető tényezők   aránya,  s  ennek  megfelelően  különböző  járulékos vizsgálatokat  ajánlanak,  illetve  egyes  országokban  tesznek kötelezővé annak érdekében, hogy a Dawn-kór és egyéb szindrómák megjelenését megállapíthassák, s arra a várandós anya figyelmét felhívják.  A  2001 előtt csak orvosi indikációjú sterilizációt engedélyező  francia szabályozás liberalizációjának  előkészítő munkálatai során hozta nyilvánosságra a francia nemzeti  etikai konzultatív   tanács  azt  a  jelentését  (Comité   consultatif national  d’éthique,  Rapport sur  la  stérilisation  envisagée comme  mode  de contraception définitive n°50, 3  avril  1996), amely  szerint  a  fogamzásgátlási célú  sterilizációt  magukon végrehajtatott nők aránya a 20-24 és 25-29 éves életkor  között 0,5  %,  30-34  között 1,5 %, 35-39 között 6,4 %, 40-44  között 12,7  %,  45-49  között 21 %. Mindezek egybevágnak  a  már  nem fiatalkori  terhesség  esetében a  fokozott  figyelmet  igénylő életkori  szakaszokkal, a kockázati arányok  növekedésével.  Az életkori  határ  indokoltságát  az  is  alátámasztja,  hogy   a harmincötödik  életév  után végrehajtott sterilizáció  esetében így  –  a  saját korábbi döntését utóbb esetleg megbánó páciens esetében  –  a  termékenység visszaállítására  irányuló  orvosi beavatkozások már olyan életkorhoz kötődnének, amikor a rizikó- faktorok halmozottak, következésképpen a sterilizációról hozott döntés objektíve valóban végleges lesz. 3.  A sterilizációt illetően a határozat többször is utal arra, hogy   a   beavatkozás  „ideális  esetben”  nem  jár  végleges, visszafordíthatatlan  következményekkel. Mivel  számos  tényező szerencsés   egybeesésén   múlik   a   reprodukciós    képesség visszaállításának  esetleges sikere, a különböző  nemzeti  jogi illetve  orvosi  deontológiai szabályok hangsúlyozzák,  hogy  a páciens  tájékoztatását  úgy  kell  elvégezni,  hogy  tisztában legyen  azzal,  hogy  a  döntés visszafordíthatatlan  helyzetet eredményezhet,  illetve  rendszerint  eredményez  is.  Ezért  a többségi   határozatnak   a   visszafordíthatóságból   kiinduló okfejtésével,  s az abból levont következtetésekkel  nem  értek egyet. 4.  Igaz,  valóban  van  arra orvosi lehetőség,  hogy  bizonyos típusú  sterilizáció dacára gyermekáldás következhessen be,  de ebben  az  esetben  ugyanolyan komoly  alkotmányjogi  problémák merülnek fel. A beavatkozás elméletileg – és bizonyos esetekben –  az  elzárt  petevezeték vagy a férfi esetében a  herevezeték újra megnyitásával is megvalósulhat, ez azonban a tapasztalatok szerint  a termékenységet ritkán állítja vissza. Így –  ahogyan arra  a határozat is utal – az esetek jelentős részében  az  in vitro  megtermékenyítés és a megtermékenyített  petesejt  méhbe való  felhelyezése a megoldás. A jelenlegi jogi szabályozás,  a kötelező   egészségbiztosítás  terhére   igénybe   nem   vehető ellátásról  szóló  46/1997. (XII. 17.) NM rendelet,  azonban  a családtervezési  célú  sterilizációt  –  ha   az   nem   orvosi indikációra történt – térítéskötelesnek rendeli, s  ugyanezt  a logikát követve a kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe vehető meddőségkezelési eljárásokról szóló 49/1997. (XII.  17.) NM rendelet 4. §-a kimondja, hogy „Az, aki nem orvosi indikáció alapján   vette   igénybe  a  művi  meddővé  tételre   irányuló szolgáltatást,  a (…) szolgáltatásokat csak a  teljes  térítési díj  megfizetése mellett veheti igénybe.” Ez a bevatkozás  (ti. hazánkban  az  in  vitro fertilizáció, az  intracytoplazmatikus spermium  injekció,  az  in  vitro fertilizáció  a  megtapadást elősegítő  módszerrel),  azonban olyan mérvű  anyagi  költséget jelent,   hogy   gyakorlatilag  csak   az   anyagilag   tehetős családoknak  nyílik meg a lehetőség az elhamarkodott  vagy  más élethelyzetben hozott döntés visszafordítására. A  sterilizáció indoka  ugyanakkor  – mint maga a határozat  is  rámutat  –  az esetek   jelentős   részében   éppen   a   szociális   helyzet. Következésképpen tehát a látszatra semleges jogi szabályozás  – ti.  a  visszafordíthatóság  elvi  lehetősége  –  gyakorlatilag csoport-specifikusan  érinti  a  különböző  szociális   hátterű pácienseket.  Az  ilyen  típusú  de  facto  különbségtételt  az európai uniós non-diszkriminációs joggyakorlatra tekintettel is aggályosnak tartom. 5.  Az  önrendelkezési jog és a beleegyezés adekvát voltának  a viszonya  nézetem  szerint a kulcskérdés. A határozat  maga  is említi,    hogy   egyes   országokat   nemzetközi   szervezetek vizsgáltak,  hogy  az  ottani állítólag  tömeges  sterilizációk valóban a páciensek hozzájárulásával történtek-e, s utal  arra, hogy  ezekben  az  esetekben  az  irányadó  hazai  jogszabályok megsértése  valósult  meg ott, ahol ezek az  állítások  igaznak bizonyultak. Tény, hogy számos esetben végső soron bizonyítékok hiányában   meg  kellett  szüntetni  az  eljárást.   Szembeötlő azonban, hogy sok országban gyakorlatilag ugyanazok a problémák kísérik  a  sterilizáció gyakorlatát, ideértve  számos,  emberi jogi  szempontból  a priori jó reputációval rendelkező  államot is. Az orvosetikai kérdéseket is érintő nemzetközi dokumentumok nagy   súlyt  fektetnek  a  megfelelő  tájékoztatáson   alapuló („informed  consent”)  beleegyezésre.  Ugyanakkor  tapasztalati tény, hogy a panaszosok rendre arra hivatkozva keresték meg  az ottani   és   a   nemzetközi   jogvédő   intézményeket,    hogy beleegyezésüket úgy adták meg, hogy nem voltak felvilágosítva a következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy  nem mindenben  értették  meg. Mindezek halmozottan  jelentkeztek  a képzettség,    anyagi   és   szociális   háttér   szempontjából defavorizáltnak  tekinthető  rétegeknél.  Ennek   következtében számos  országban  a  korábbiaknál jóval  szigorúbb  anyagi  és eljárási  biztosítékokkal  (például  bíróság  bevonásával,   ha fiatal  vagy  csökkent belátási képességű személyről  van  szó) bástyázták   körül   a   beleegyezést.  A   kérdésben   vallott álláspontom  tehát összefügg azzal a figyelmeztető ténnyel  is, hogy  visszatérően  és  nagy számban szembesülnek  az  országok azzal, hogy ezen a területen a jogalkotói szándék dacára a jogi szabályozás és a gyakorlat gyakran nem esik egybe,  nem  ritkák és súlyosak a diszfunkciók. 6.  Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. §-ának (3)  bekezdése  szerint „Családtervezési  célból  művi  meddővé tétel  kizárólag  magyarországi lakóhellyel  vagy  tartózkodási hellyel  rendelkező magyar állampolgárnál végezhető  el.”  Azaz még   a   most   hatályos  szabályozás   esetében   is   érdemi különbségtétel  van  a  magyar  állampolgár   és   a   külföldi állampolgár között. Jóllehet az indítvány – bár hivatkozott  az Alkotmány  70/A.  §-ára  –  nem érintette  a  kérdésnek  ezt  a vetületét,   mégis   figyelembe  kellett   vennem   álláspontom kialakításában  ezt  a  tényt, hiszen ez  az  egyértelmű  tiltó szabály    ezek   szerint   a   Magyarországon   élő   külföldi állampolgárnak  az önrendelkezési jogát ebben az összefüggésben a  magyar állampolgárénál sokkal jobban korlátozza, végső soron de  jure  nem  ismeri el. A határozat nyomán a  diszkriminációs olló  a  külföldi  és a belföldi között még  nagyobbra  nyílik, hiszen  míg  eddig  csak  a harmincöt  év  feletti  vagy  három vérszerinti  gyermeket  nevelő személyek  között  állt  fenn  a különbség,   az   a   határozat  nyomán  gyakorlatilag   minden Magyarországon  élő nagykorú külföldi és hazai  személy  között fenn   fog   állni.   Tiszteletben   tartva   az   indítványhoz kötöttségnek    az    Alkotmánybíróság   joggyakorlatában    is kikristályosodott elvét, a fentiek alapján –– az Alkotmánynak a határozatban  is  hivatkozott  54.  §  (1)  és  70/A.   §   (1) bekezdéseire és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187.  §-ának belső összhangjára tekintettel – magamnak már  nem tudom  megmagyarázni  azt, hogy miért  korlátozhatja  a  magyar jogrendszer  alkotmányosan a külföldi állampolgár  esetében  az önrendelkezési jogot másként, sőt jóval mélyebben, mint ami  és ahogyan  a  magyar állampolgár esetében már alkotmányellenesnek minősül. Budapest-Esztergom, 2005. november 12.                                                Dr. Kovács Péter                                                   alkotmánybíró Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye 1.  Nem  értek  egyet a többségi határozat rendelkező  részének alkotmányellenességet  megállapító  1.   pontjával   és   ezzel összefüggésben   a  döntés  elméleti  megalapozására   irányuló indokolással. Az   Eütv.   vizsgált   rendelkezése   a   kérelemre   végzett, családtervezési   célú   művi  meddővé   tételt   tiltja   azon cselekvőképes  személyeknél,  akik  35.  életévüket   még   nem töltötték   be,  vagy  nem  rendelkeznek  három  vér   szerinti gyermekkel. Jóllehet a többségi határozat elismeri azt, hogy  a törvényhozó  az  önrendelkezési jogot ellensúlyozó  szabályokat alkothat,  a  rendelkezés megsemmisítése minden  cselekvőképes, nagykorú  személy  számára megnyitja  annak  lehetőségét,  hogy magát sterilizáltassa. A jelen ügy tárgya – az indítvány irányultságának megfelelően – csak a korlátozásként felfogott szabályok alkotmányossága, azaz az  Alkotmánybíróság az ügyben nem vizsgálta a  családtervezési okból,  kérelemre végzett művi meddővé tétel alkotmányosságának teljes  kérdéskörét.  Az adott ügyben az Alkotmánybíróság  csak arról  foglalt  állást, hogy az Eütv. 187. §  (2)  bekezdésének első mondatában szereplő, korlátozásnak tekintett rendelkezések alkotmányosak-e. 2.  A határozat kiindulópontja az, hogy a családtervezési okból történő  művi  meddővé tétel kéréséhez való  jog  az  általános személyiségi  jog,  az önrendelkezési jog  körébe  tartozik  és ezért e jog korlátozása alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet. Azzal  egyetértek, hogy a polgároknak mindent szabad,  ami  nem kifejezetten tilos. Ebből azonban nem következik  az,  hogy  az államnak   általában  mindent  meg  kell   engednie,   ami   az orvoslásban   a  tudomány  szakmai  fejlettsége,  a   technikai feltételek  megléte miatt lehetséges. Meggyőződésem  szerint  a nem   egészségügyi  okból  történő  művi  meddővé  tétel  olyan fogyatékosságot   okoz,  mely  önmagában  az  emberi   méltóság csorbulásával  jár,  és  melyre így az önrendelkezési  jog  nem terjed  ki.  [Ahogy  a „saját halálról való döntés  jogát”  sem tudom elfogadni – v.ö. párhuzamos indokolás, 22/2003. (IV. 28.) AB  hat.,  ABH  2003,  235, 286.] Más  megközelítésben  ez  azt jelenti  véleményem szerint, hogy az államnak  az  Alkotmányból eredő,   általános  kötelezettsége  van  tiltani  és   büntetni rendelni  a  nem egészségügyi okból végrehajtott  csonkításban, sterilizálásban  való  orvosi közreműködést.  Ez  az  általános kötelezettség levezethető az élethez, az emberi méltósághoz,  a lehető  legmagasabb  szintű  testi és  lelki  egészséghez  való alapvető  jogokból.  Az államnak fő szabály  szerint  büntetnie kell   azt,   ha   valaki   egy  másik   személynek   maradandó fogyatékosságot    okoz.    Ennek   az    állami    életvédelmi kötelezettségnek az érvényesítésétől csak nyomós érvek  alapján lehet eltekinteni. Ilyen nyomós érv lehet valamely egészségügyi indok,  ideértve  a pszichikai egészséget is. A családtervezési célból  végzett művi meddővé tételnél azonban ilyen  nyomós  ok nincs;  Magyarországon  számos más  hatékony,  fogyatékosságot, egészségromlást   nem   okozó,   veszélytelen   családtervezési eszközhöz széles körben, akadály nélkül hozzá lehet jutni. Azt  a  megállapítást,  hogy „önmagának mindenki  árthat”,  nem lehet minden feltétel nélkül általános érvényűnek tekinteni  és a    jelen   ügyre   vonatkoztatni.   Ezt   a   gondolatot   az Alkotmánybíróság  más  összefüggésben, személyek  homoszexuális egyesületben való tagságával kapcsolatban fogalmazta meg. Az  állam  korlátozó  rendelkezésekkel és  más  ellensúlyokkal, tiltásokkal  fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást.  Az, hogy  az  állam  elkötelezett  az  Alkotmányban  megfogalmazott értékek – így az élet, az emberi méltóság, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészség – mellett, nem jelent gyámkodást a  személy fölött. Külön vizsgálandó kérdésnek tartom  azt  is, hogy  az önrendelkezési jog fogalmilag kiterjedhet-e arra, hogy a  személy  valaki  más (adott esetben egészségügyi  intézmény, orvos)  közreműködésével, aktív beavatkozásával, kellő indok  – pl. egészségügyi ok – nélkül ártson magának. 3.  Ha  az  indítvány elbírálásakor az a kiindulópont,  hogy  a családtervezési okból végzett művi meddővé tétel  kérése  eleve az  önrendelkezési jog körébe tartozik, de korlátozható  jogról van  szó,  akkor az alapvető jog korlátozásának alkotmányossági vizsgálatánál  az Alkotmánybíróságnak olyan szempontok  alapján kell  vizsgálódnia,  amelyek bizonyos  mérlegelési  lehetőséget biztosítanak  az Alkotmánybíróság számára. Ilyen  szempont  az, hogy  az  alapvető  jog  korlátozása, az elérni  kívánt  célhoz képest, arányos-e. Elfogadom  azt,  hogy  népesedéspolitikai célok  általában  nem elégségesek arra, hogy önrendelkezési jogot korlátozzanak. Véleményem  szerint azonban ha a törvényhozó öncsonkító  orvosi beavatkozás   kérését   nem   egészségügyi   indokból,    hanem családtervezési célból teszi lehetővé, akkor legalább megfelelő ellensúlyokkal,  objektív korlátokkal ki  kell  zárnia  mind  a visszaélések,  mind a felelőtlen döntés lehetőségét.  Az  Eütv. vizsgált  rendelkezését, mely a családtervezési  okból  történő sterilizálás  feltételeit  szabályozza,  még  akkor  sem  lehet aránytalan  korlátozásnak tekinteni, ha  a  többségi  határozat szerinti,  gyakorlatilag korlátlan önrendelkezési jogból  indul ki  az Alkotmánybíróság vizsgálódása. A korlátozást kielégítően lehet  indokolni  az  élethez, az  emberi  méltósághoz,  és  az egészséghez  való joggal. A vizsgált korlátozás célja  eszerint az,  hogy  törvény  a  törvényhozó  által  fiatalnak  tekintett személyeket megóvja attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és súlyosan      egészségkárosító     (fogyatékosságot      okozó) beavatkozásnak  vessék magukat alá, mégha ezt  „önkéntesen”  is tennék.   Adott  esetben  egy  nagykorú,  de  még   nem   érett személyiségű  fiatal  az  ekként felfogott  önrendelkezési  jog gyakorlásával   önrendelkezési  jogának   későbbi   gyakorlását lehetetlenítené  el.  (Sem az Eütv.-ben  foglalt  tájékoztatási kötelezettség, sem a három hónapos megfontolási  idő  önmagában nem tekinthető az így kiterjesztett önrendelkezési jog hatékony ellensúlyának.) A művi meddővé tétel összefüggésében elengedhetetlenek az olyan garanciák, melyek biztosítják, hogy valóban az érintett személy önálló,  minden  külső  kényszertől és  befolyástól  mentes,  a szükséges   információk  birtokában  meghozott,  személyes   és tájékozott  döntéséről  van  szó.  Az  objektív  kritériumoknak (betöltött  35.  életév  vagy három  vér  szerinti  gyermek)  a törvényből  való kikerülésével, nincs elegendő  garancia  arra, hogy  ténylegesen  a  szükséges információk birtokában  hozott, befolyástól   mentes  döntés  születhessen.   A   tájékoztatási kötelezettség  és a várakozási idő nem elegendő  garancia.  Nem lehet  eltekinteni  attól, hogy még  a  nagykorú  személyek  is kerülhetnek átmenetileg olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor ténylegesen  szabad  döntésről  nem  beszélhetünk.  A  vizsgált szabályok  részleges megsemmisítése ezt a körülményt nem  veszi figyelembe. Az  Alkotmány  16.  §-a szerint az állam védelmezi  az  ifjúság irdekeit.   A  családok  támogatásával  kapcsolatos   szabályok általában  a  35.  életévben húzzák meg  a  támogatásokra  való jogosultság (fiatalság) határát. Az egyén felfogása – különösen fiatal  korában – időben változhat, és e változás  lehetőségét, megfelelő  garanciákkal, az államnak is védelmeznie  kell.  Így előfordulhat, hogy valaki nagykorúsága elérése után  egy  adott élethelyzetben (valamilyen sokkoló élmény hatására, bizonytalan élettársi  kapcsolatban, prostituáltként stb.) meddővé  tétetné magát,  azonban  néhány  évvel később,  helyzete  és  felfogása változásával már akarna gyermeket. Az  önrendelkezés  ebben  az  összefüggésben  nem  önmagában  a családtervezési   célú   művi  meddővé   tétel   vonatkozásában vizsgálandó,    hanem    a    születésszabályozás     kiterjedt lehetőségeinek   összességében.   A   születésszabályozás    az önrendelkezési  jog  körébe tartozik,  azonban  egyes  eszközei bizonyos  korlátozások alá vethetőek. Mivel a családtervezésnek számos,  egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot  nem okozó  eszköze rendelkezésre áll, így a meddővé tétel  végletes „megoldásának” korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható. Az    Alkotmánybíróság    egyes    reprodukciós    eljárásokkal kapcsolatban  már  megállapította,  hogy  az  ilyen   eljárások alapjogként    nem    illetnek    meg    senkit    [mesterséges megtermékenyítés – 750/B/1990. (ABH 1991, 728);  dajkaterhesség –  108/B/2000.  (ABK  2004/3)]. A családtervezés  egyes  módjai tárgyilagos    mérlegelés   alapján,   ésszerű   indokkal    is korlátozhatóak. A Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában foglalt  korlátozást  ilyen, nem önkényes  korlátozásnak  lehet minősíteni. 4.  A  művi  meddővé tétel összefüggésében nem hallgatható  el, hogy megengedő törvényeken alapuló, de a társadalmi, gazdasági, politikai  környezet  hatásaként, külső kényszer  alapján  kért sterilizálás ma is létező és megoldásra váró probléma  harmadik világbeli  országokban.  (Az  1990-es  években  Peru   indított programot,  mely anyagi előnyöket helyezett kilátásba  azoknak, akik  30.  életévüket betöltötték és legalább  három  gyermekük van.  A  gyakorlat,  mely  a törvényben  előírt  beleegyezéstől gyakran  eltekintett, súlyos visszaélésekhez, és 1995  és  1998 között  300  ezer nő sterilizálásához vezetett.)  Ahogy  azt  a határozat  is  jelzi, a megengedő törvényi szabályozás  mellett végrehajtott,  kikényszerített  művi  meddővé  tételről   szóló sokkoló példák időben és térben közelebb is előfordulnak. Budapest-Esztergom, 2005. november 12.                              Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Section 187 para. (2) of Act CLIV of 1997 on Healthcare; the text “and if married or cohabiting, to the spouseor cohabitant as well” in Section 3 para. (1) and Section 6 para. (1) of Minister of Health Decree 25/1998 (VI. 17.) NM on Sterilisation; Minister of Health Decree 12/1987 (VIII. 19.) EüM on Sterilisation
Number of the Decision: .	43/2005. (XI. 14.)
Date of the decision: .	11/12/2005
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2005-3-010?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0043_2005.pdf