Hungarian
Ügyszám:
.
936/A/2003
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 18/2004. (V. 25.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2004/303
.
A határozat kelte: Budapest, 05/24/2004
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés
    által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény
    alkotmányellenessége    előzetes    vizsgálatára     benyújtott
    indítványa alapján meghozta a következő

                             határozatot:

    Az  Alkotmánybíróság  megállapítja: a  Büntető  Törvénykönyvről
    szóló   1978.   évi   IV.  törvény  módosításáról   szóló,   az
    Országgyűlés 2003. december 8-ai ülésnapján elfogadott  törvény
    1. §-a alkotmányellenes.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

      1.1.  Az  Országgyűlés 2003. december 8-ai ülésnapján  törvényt
      fogadott  el  a  Büntető Törvénykönyvről szóló  1978.  évi  IV.
      törvény  (a  továbbiakban: Btk.) módosításáról.  Az  elfogadott
      törvény  (a továbbiakban: Btkm.) megváltoztatja a Btk. 269.  §-
      ában  foglalt közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállásának
      több  elemét és kiegészíti azt egy új (2) bekezdéssel. A Btkm.-
      mel   szemben  a  köztársasági  elnök  alkotmányos   aggályokat
      fogalmazott meg, ezért a törvényt nem írta alá, hanem  a  2003.
      december  22-én  kelt indítványában – az Alkotmány  26.  §  (4)
      bekezdésében    biztosított    jogkörénél    fogva     –     az
      Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a
      továbbiakban:   Abtv.)  1.  §-ának  a)  pontja,   21.   §   (1)
      bekezdésének  b) pontja és a 35. §-a alapján a  Btkm.  előzetes
      alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte.
      A   köztársasági  elnök  álláspontja  szerint  a  Btkm.   által
      módosított Btk. 269. § (1) bekezdése sérti az Alkotmány  61.  §
      (1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánítás jogát, mert
      a  „gyűlöletre izgat” fordulat azt a veszélyt hordozza magában,
      hogy   az   e  fogalmat  értelmező  bíróságok  leszállítják   a
      büntethetőség  küszöbét, az „erőszakos  cselekményre  hív  fel”
      elkövetési magatartás pedig azért alkotmánysértő, mert nem  jár
      egyéni jogok sérelmének a veszélyével. A Btkm. által beiktatott
      Btk.  269.  §  (2)  bekezdése – a köztársasági elnök  véleménye
      szerint – azért sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, mert a
      köznyugalmat   elvontan,  általánosan  védi.   Ezen   túl,   az
      indítványban  foglaltak alapján e bekezdés ellentétben  áll  az
      Alkotmány  54.  § (1) bekezdésében elismert emberi  méltósághoz
      való jog részét alkotó önrendelkezési joggal is.

      1.2.  A köztársasági elnök indítványának ismeretében eljuttatta
      véleményét  az  Alkotmánybírósághoz a Btk. módosításáról  szóló
      törvényjavaslatot benyújtó igazságügy-miniszter.

      2.1.   Az   Alkotmánybíróság  az  indítvány  elbírálásakor   az
      Alkotmány alábbi rendelkezéseit vette alapul:

      „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”

      „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

      „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
      veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
      amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

      „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a
      szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy  a  közérdekű
      adatokat megismerje, illetőleg terjessze.”

      2.2.  A  Btk. hatályban lévő 269. §-a alapján a közösség elleni
      izgatás törvényi tényállása a következőképpen szól:

      „269. § Aki nagy nyilvánosság előtt
      a) a magyar nemzet,
      b)  valamely  nemzeti, etnikai, faji, vallási  csoport  vagy  a
      lakosság egyes csoportjai ellen
      gyűlöletre    uszít,   bűntett   miatt   három    évig    tartó
      szabadságvesztéssel büntetendő.”

      2.3.  A  köztársasági  elnöki  indítvánnyal  támadott  Btkm.  a
      következőképpen rendelkezik:

      „1.  §  A  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény
      269. §-ának helyébe a következő rendelkezés lép:
      »269.  § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet,  vagy
      valamely  nemzeti,  etnikai,  faji,  vallási  csoport  vagy   a
      lakosság   egyes  csoportjai  ellen  gyűlöletre   izgat,   vagy
      erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel, bűntettet követ  el,
      és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
      (2)  Aki  nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot  azáltal
      sérti,  hogy  mást vagy másokat a nemzeti, etnikai,  faji  vagy
      vallási  hovatartozás  miatt becsmérel vagy  megaláz,  vétséget
      követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.«
      2.  § Ez a törvény a kihirdetését követő tizenötödik napon  lép
      hatályba.”

                                    II.

      Az Alkotmánybíróság jelen ügyben is hangsúlyozza, hogy „a faji,
      etnikai,   nemzetiségi,   vallási   szempontú   alsóbb-    vagy
      felsőbbrendűséget  hirdető nézetek,  a  gyűlölködés,  megvetés,
      kirekesztés   eszméinek  terjesztése  az   emberi   civilizáció
      értékeit  veszélyeztetik.” [30/1992. (V. 26.) AB  határozat  (a
      továbbiakban:  Abh1.), ABH 1992, 167, 173.]  A  faji,  etnikai,
      nemzeti  vagy  vallási  közösségekkel  és  tagjaikkal  szembeni
      uszító,     gyalázkodó,     gyűlölet-     és     hisztériakeltő
      megnyilvánulások ugyanis az emberi civilizáció ellen hatnak. Az
      ilyen  jelenségekkel szembeni határozott fellépés  mindenkitől,
      és különösen a közélet szereplőitől elvárható.
      Az   Alkotmánybíróságnak   azonban   jelen   ügyben,   előzetes
      normakontroll  keretében,  abban  a  kérdésben  kellett  állást
      foglalnia,  korlátozható-e alkotmányosan a  véleménynyilvánítás
      szabadsága olyan mértékben, ahogyan a jogalkotó a Btkm. által a
      szélsőséges megnyilvánulásokat kriminalizálni kívánja.

      1.1.  A  kérdés  megválaszolásakor  az  Alkotmánybíróság  abból
      indult ki, hogy az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított
      véleményszabadság   a  kommunikációs  jogok   anyajoga,   amely
      egyrészt  az  egyén önkifejezését, illetve személyisége  szabad
      kibontakoztatását  teszi  lehetővé,  másrészt  az  egyénnek   a
      társadalmi   és  politikai  folyamatokban  való   tevékeny   és
      megalapozott     részvételét    biztosítja.     Emellett     az
      Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,  hogy  az  eltérő   nézeteket,
      álláspontokat,  elképzeléseket  egymással  ütköztető  politikai
      vita a demokrácia sajátja. A vélemény elfojtása vagy napvilágra
      kerülésének  megakadályozása nem  teszi  a  véleményt  meg  nem
      születetté,  és  nem  gátja valamely  nézet  elterjedésének.  A
      társadalom szellemi gazdagodása a véleményszabadságtól is függ:
      csak akkor van esély a téves nézetek kiszűrésére, ha szabad  és
      nyilvános vitákban ütközhetnek ellentétes vélekedések, és ha  a
      mégoly szélsőséges nézetek is napvilágra kerülhetnek.
      A  szólás szabadságának állapota a demokrácia fokmérője.  Minél
      kevesebb  korlátozás nélkül érvényesülhet a véleményalkotás  és
      –nyilvánítás  joga, annál biztosabb lábakon áll az  alkotmányos
      demokrácia.  Egy  valóban  szabad társadalomban  a  szélsőséges
      nézetek hangoztatása önmagában nem idéz elő zavargásokat, hanem
      hozzájárul  a köznyugalom és közrend alakításához,  a  lakosság
      toleranciaszintjének  emeléséhez.  Ahol  „sokféle   véleménnyel
      találkozhatnak  az  emberek,  a  közvélemény  toleráns   lesz”.
      [Abh1., ABH 1992, 167, 180.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat  (a
      továbbiakban: Abh4.), ABH 2000, 117, 128.]
      A  türelmes,  a szólás valódi szabadságát biztosító  társadalom
      visszahat  az  egyénre,  erősíti  polgárainak  jellemét,  olyan
      intellektuálisan  független  személyeket  nevel,  akik  autonóm
      módon képesek életük irányítására, az általuk vallott eszmék és
      értékek  iránt  elkötelezettek, de nyitottak  a  más  véleményt
      vallók és másként gondolkodók érveire.

      A  véleményszabadság védelmének a demokratikus társadalmakban a
      jogállamiság  által  megkövetelt  minimumszintjét   biztosítani
      hivatott   nemzetközi   emberi   jogi   dokumentumok    is    a
      véleményalkotás   szabadságát,  az  eszmék  megismerésének   és
      közlésének   szabadságát  hirdetik.  [Emberi  jogok   egyetemes
      nyilatkozata  19.  cikk, Polgári és politikai jogok  nemzetközi
      egyezségokmánya  (a  továbbiakban:  Egyezségokmány)  19.  cikk,
      Emberi  jogok  európai  egyezménye 10. cikk,  az  Európai  Unió
      Alapvető jogok kartája (a továbbiakban: Karta) II. fejezet  11.
      cikk] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a felfogásában, amely
      a    magyar    joggyakorlatot   alakítja   és    kötelezi,    a
      véleménynyilvánítás   szabadsága  a   demokratikus   társadalom
      alappilléreinek, haladásának és az egyén kibontakozásának egyik
      feltétele.  Ez a szabadság az olyan véleményeket is  megilleti,
      amelyek  sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat  keltenek.  Ezt
      követeli meg a pluralizmus, a tolerancia és a felvilágosultság,
      amely  nélkül a demokratikus társadalom elképzelhetetlen. (Eur.
      Court  H.  R.,  Handyside  v. United  Kingdom,  Judgment  of  7
      December  1976, Series A no 103, para 41., Jersild v.  Denmark,
      Judgment  of 23 September 1994, Series A no 298, para 37,  Zana
      v. Turkey, Judgment of 25 November 1997, para 51.)

      1.2.  A  fenti  nemzetközi  emberi  jogi  dokumentumok  és   az
      Alkotmány    61.    §-a    is    védelemben    részesítik     a
      véleményszabadságot, bizonyos esetekben azonban lehetővé teszik
      e jog korlátozását.

      Az  Egyezségokmány  20.  cikkének 2. pontja  az  izgató  beszéd
      tiltását   követeli  a  részes  államoktól.  „Törvényben   kell
      megtiltani  a  nemzeti, faji, vagy vallási  gyűlölet  bármilyen
      hirdetését,  amely  megkülönböztetésre, ellenségeskedésre  vagy
      erőszakra izgat.”
      A  faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről
      New   Yorkban,  1965.  december  21-én  elfogadott   nemzetközi
      egyezmény 4. pontja alapján a részes államok
      „a)  Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a  faji
      felsőbbrendűségre    vagy    gyűlöletre    alapozott     eszmék
      terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint
      bármely  faj,  illetve  más színű vagy más  etnikai  származású
      személyek    csoportja   ellen   irányuló   minden    erőszakos
      cselekedetet  vagy  arra  való  izgatást,  továbbá   fajgyűlölő
      tevékenység   mindenféle  támogatását,  annak   pénzelését   is
      beleértve;
      b)  Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak  minden  olyan
      szervezetet,    valamint    szervezett    és    minden    egyéb
      propagandatevékenységet,   amely   a   faji   megkülönböztetést
      előmozdítja  vagy  arra  izgat, az  ilyen  szervezetekben  vagy
      tevékenységben  való részvételt pedig törvény által  büntetendő
      cselekménynek tekintik;
      c)  Nem  engedik meg, hogy országos, vagy helyi hatóságok  vagy
      közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy  arra
      izgassanak.”

      Nemcsak   az   ENSZ   keretei   között   létrejött   nemzetközi
      egyezmények,  hanem az Európa Tanács és az Európai  Unió  egyes
      intézményei által kibocsátott dokumentumok is különös figyelmet
      fordítanak  a rasszizmus és a gyűlöletbeszéd elleni fellépésre.
      Az  Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottsága  R  (97)  20.  számú
      ajánlásának  4.  alapelve a következőképpen  rendelkezik:  „[a]
      nemzeti  jogrendszernek és gyakorlatnak  lehetővé  kell  tennie
      azt,  hogy a bíróságok figyelembe vegyék, hogy a gyűlöletbeszéd
      egyes esetekben olyan sértő lehet az egyénekre vagy csoportokra
      nézve,   hogy   ezért  nem  élvezi  az  Emberi  jogok   európai
      egyezményének   10.   cikke  által  egyéb  véleménynyilvánítási
      formáknak  biztosított  védelmet.  Ez  a  helyzet,   amikor   a
      gyűlöletbeszéd  az Egyezményben és kiegészítő  jegyzőkönyveiben
      biztosított  jogok  és  szabadságok  megsemmisítését  vagy   az
      Egyezményben   megengedettnél  nagyobb   mértékű   korlátozását
      célozza.”
      Az   Európai   Unió   Bizottsága   által   előterjesztett,    a
      rasszizmussal  és  az  idegengyűlölettel  szembeni  fellépésről
      szóló  kerethatározat-tervezet célja is az,  hogy  a  tagállami
      jogalkotás  hatékonyan vegye fel a harcot a  rasszizmus  ellen,
      ugyanakkor  a  kerethatározat-tervezetet tárgyaló Európai  Unió
      bel-  és igazságügyi együttműködés Tanácsa ülésén több tagállam
      is  fenntartásának  adott  hangot,  aminek  eredményeképpen  az
      elnökség  a kerethatározat-tervezet szövegének megváltoztatását
      javasolta. Eszerint a szövegben utalni kell az Európai  Unióról
      szóló   Szerződés  6.  cikkére  és  arra,  hogy  a   tagállamok
      alkotmányos  elveit  és értékeit a kerethatározat  nem  kívánja
      csorbítani.  [Report  on the proposal for a  Council  framework
      decision  on combating racism and xenophobia (COM(2001)  664  –
      C5-0689/2001 – 2001/0270(CNS))]
      Ez  összhangban  van  a  Karta  preambulumában  olvasható  azon
      gondolattal,  hogy  a  Karta  megerősíti  a  tagállamok   közös
      alkotmányos hagyományaiban gyökerező jogokat.

      A    Magyarország   által   vállalt   nemzetközi    szerződéses
      kötelezettségek  nem jelentik azt, hogy a  jogalkotó  a  szabad
      véleménynyilvánításhoz   fűződő   alapjogot   figyelmen   kívül
      hagyhatná a szélsőséges megnyilvánulások elleni állami fellépés
      szabályozásakor.    A    nemzetközi    szerződésben     foglalt
      kötelezettségek  teljesítését  célzó  jogalkotás  esetében   is
      irányadó  az  Alkotmány  által  felállított  jogvédelmi  mérce,
      valamint    a   magyar   Alkotmánybíróság   által   kialakított
      szükségességi/arányossági    teszt.    Vagyis    egy    esetleg
      szükségesnek   minősülő,  szélsőséges   megnyilvánulást   tiltó
      szabálynak is meg kell felelnie az arányosság követelményének.

      Az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből következően ugyanis a szabad
      véleménynyilvánítás   jogára  vonatkozó   szabályokat   törvény
      állapítja meg, de lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja.
      Az  alkotmánybírósági gyakorlat szerint az Alkotmány 8.  §  (2)
      bekezdése   alapján  „[a]z  állam  akkor  nyúlhat  az   alapjog
      korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog  és  szabadság
      védelme  vagy  érvényesülése, illetve egyéb  alkotmányos  érték
      védelme  más  módon  nem  érhető el. Az alapjog  korlátozásának
      alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az  másik
      alapjog  vagy  szabadság  védelme vagy  egyéb  alkotmányos  cél
      érdekében  történik,  hanem  szükséges,  hogy  megfeleljen   az
      arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és
      az  ennek  érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya  megfelelő
      arányban  legyen  egymással. A törvényhozó a  korlátozás  során
      köteles  az  adott  cél elérésére alkalmas  legenyhébb  eszközt
      alkalmazni.”  (Abh1., ABH 1992, 167, 171.) A  véleményszabadság
      kitüntetett  szerepét hangsúlyozó alkotmánybírósági határozatok
      kiemelik:    a    véleményszabadságot   korlátozó   törvényeket
      megszorítóan kell értelmezni, e jog ugyanis törvénnyel is  csak
      kivételesen és szűk körben korlátozható egy másik alapjog  vagy
      alkotmányos  érték  védelmében. [Abh1., ABH  1992,  167,  178.;
      36/1994.  (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 223.; 12/1999.
      (V.  21.) AB határozat (a továbbiakban: Abh2.), ABH 1999,  106,
      111.]

                                   III.

      1.  A  köztársasági  elnök indítványában  foglaltak  szerint  a
      Btkm.,  azáltal, hogy a Btk. 269. §-ában a „gyűlöletre uszítás”
      fogalma helyett a „gyűlöletre izgatás” kifejezést használja, az
      Alkotmány 61. § (1) bekezdését alkotmánysértő módon korlátozza.
      Fennáll  ugyanis  annak  veszélye, hogy  a  „gyűlöletre  izgat”
      kifejezést   alkalmazó   bíróságok  –  a   Legfelsőbb   Bíróság
      jogértelmezését  követve  –  leszállítják  az  Alkotmánybíróság
      által   az  Abh1.-ben  megállapított  büntethetőségi  küszöböt,
      sértve  ezzel  az  Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdését.  Az   új
      szabályozás e bizonytalanság miatt nem felel meg az Abh2. által
      megfogalmazott,  „a  jogbiztonság,  az  alkotmányos  büntetőjog
      határozottságot,  egyértelműséget,  az  önkényes  jogalkalmazás
      lehetőségét kizáró követelményének” sem. (ABH 1999,  106,  110-
      111.)

      2.1. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság többször hangsúlyozta,  az
      Alkotmány   61.   §-a   alapján  maga  „a   véleménynyilvánítás
      lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet  nélkül”,
      e  rendelkezés  „nem  bizonyos  eszmék,  tények  és  vélemények
      tekintetében  biztosítja csupán a szabad  véleménynyilvánítást,
      hanem   magát   a  véleménynyilvánítás  lehetőségét   részesíti
      védelemben”. [Abh1., ABH 1992, 167, 179.; 36/1994. (VI. 24.) AB
      határozat, ABH 1994, 219, 223.]
      A   sokszínű   nézetek   jelenléte  a  plurális,   demokratikus
      társadalom  lényege. A változatos hangok lehetőséget  nyújtanak
      az  autonóm egyén számára a választásra, az egymással  versengő
      érvek  felvonultatása  pedig hozzájárul a felmerülő  társadalmi
      probléma  mielőbbi megoldásához. Az állam ezért,  pusztán  azok
      tartalma   alapján   nem   tilthatja   be   bizonyos    nézetek
      kinyilvánítását,   terjesztését,  és  nem  nyilváníthat   egyes
      álláspontokat  más álláspontoknál értékesebbnek, azzal  ugyanis
      sértené  az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének
      követelményét  (egy  ilyen tilalom azt  eredményezné,  hogy  az
      emberek  bizonyos  csoportjai  nem  adhatnak  hangot  személyes
      meggyőződésüknek), illetve az egyes nézetek kizárásával  még  a
      politikai  diskurzus  kialakulása előtt  lehetetlenné  tenné  a
      minden  releváns  véleményt  megjelenítő,  szabad,  eleven   és
      nyitott vita létrejöttét.
      A szélsőséges nézetek esetében sem a vélemény tartalma, hanem a
      közlés  közvetlen,  belátható  következménye  alapozza  meg   a
      szólásszabadság  korlátozását, a polgári jogi,  avagy  bizonyos
      esetekben a büntetőjogi felelősségre vonást.

      2.2.  Azt,  hogy  a  szélsőséges  megnyilvánulások  esetén   az
      Alkotmány  61. § (1) bekezdésével összhangban milyen  esetekben
      alkalmazható büntetőjogi szankció, az Alkotmánybíróság az Abh1.-
      ben a következőképpen határozta meg:
      Indokolható a büntetőjogi jogkövetkezmény kilátásba  helyezése,
      ha  a cselekmény eléri azt a szintet, amely alkalmas arra, hogy
      az  emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas  fokra
      lobbantsa, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend  és
      béke   megzavarására   vezethet.  Ha   egy   ilyen   cselekmény
      következtében  a  köznyugalom  megzavarása  mögött   „ott   van
      nagyszámú  egyéni jog megsértésének a veszélye  is:  a  csoport
      ellen   felszított  indulat  fenyegeti  a  csoporthoz  tartozók
      becsületét,   méltóságát  (szélsőséges  esetben   életét   is),
      megfélemlítéssel  korlátozza  őket  más  jogaik   gyakorlásában
      (köztük a szabad véleménynyilvánításban)”. A gyűlöletre uszítás
      esetében  az  emberi méltósághoz fűződő és más, az  alkotmányos
      értékrendben  magasan  álló  szabadságjog  sérelmének  veszélye
      indokolja  a  büntetőjogi védelmet, valamint az a cél,  hogy  a
      gyűlöletre  uszítás lehetséges sértettjei: a nemzeti,  etnikai,
      faji,  vallási  csoportok, illetve a lakosság egyes  csoportjai
      tagjainak  alapjoggyakorlását ne tegyék  lehetetlenné  a  velük
      szemben  megnyilvánuló előítélettel teli, gyűlölködő és megvető
      kijelentések.
      Nem arról van szó tehát, hogy a törvényhozó az igazságtalan,  a
      bántó  vagy  akár  a  sokkoló véleményközlést  szankcionálja  a
      „gyűlöletre  uszítás”  büntethetővé  tételekor.  Az   Alkotmány
      ugyanis  mindenki  számára biztosítja a  szabad  kommunikációt,
      amely  „processzusban  helye van minden véleménynek,  jónak  és
      károsnak,  kellemesnek és sértőnek egyaránt – különösen  azért,
      mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke”. [Abh1.,
      ABH 1992, 167, 179.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994,
      219,   223.;   Abh4.,   ABH   2000,   117,   121.]   A   szabad
      véleménynyilvánítás   jogának   korlátozására   a   „gyűlöletre
      uszítás”  esetében az egyéni alapjoggyakorlás sérelme,  illetve
      annak közvetlen veszélye miatt kerül sor.
      Végül  fontos, hogy a köznyugalomban okozott veszély ne  csupán
      feltételezés  legyen, és a legalább hipotetikus  visszacsatolás
      (a     közlés    alkalmas    a    köznyugalom    megzavarására)
      elengedhetetlen.   A  köznyugalom  megzavarásának   intenzitása
      ugyanis   „egy  bizonyos  mérték  fölött  („clear  and  present
      danger”)  igazolja  a  szabad véleménynyilvánításhoz  való  jog
      korlátozását”. (Abh1., ABH 1992, 167, 178-179.)

      A  gyűlöletre uszítás elkövetési magatartás esetében  –  egyéni
      alapjogok  és  a köznyugalom védelme érdekében  –  szükséges  a
      szólásszabadság  büntetőjogi  korlátozása,  mert  e  magatartás
      „egyént  és  társadalmat érintő hatásai,  következményei  olyan
      súlyosak,  hogy  más felelősségi formák, így  a  szabálysértési
      vagy  polgári jogi felelősségi rendszerek eszközei  elégtelenek
      az  ilyen magatartások tanúsítóival szemben”. (Abh1., ABH 1992,
      167,  176.)  A  demokratikus társadalmi rend fennmaradása,  „az
      erőszakról  és  az  erőszakkal  való  fenyegetésről,   mint   a
      konfliktusmegoldás eszközeiről való lemondás”, valamint konkrét
      egyéni  alapjogok  védelme érdekében az  állam  jogosan  helyez
      kilátásba  büntetőjogi szankciót az ezen értékeket  és  jogokat
      fenyegető megnyilvánulások elkövetőivel szemben.

      3.   Az  Alkotmánybíróság  a  továbbiakban  azt  vizsgálta,   a
      „gyűlöletre  izgatás”  elkövetési  magatartást  tartalmazó   új
      büntetőjogi  tényállás  a  fenti  követelményeknek  megfelelően
      korlátozza-e az Alkotmány 61. § (1) bekezdését.

      3.1.  A  Btkm.  által megállapított Btk. 269. §  (1)  bekezdése
      által  védett  jogi tárgyak változatlanok. (A kivétel,  hogy  a
      hatályban   lévő  Btk.  269.  §-ával  szemben  a  Btkm.   által
      beiktatott 269. § (1) bekezdésben a védendő jogtárgy nem csupán
      a  magyar  nemzet,  hanem minden nemzet.) A  nagy  nyilvánosság
      előtti elkövetés szintén büntetőjogi tényállási elem maradt.  A
      Btkm.  megalkotásával  azonban  az  elkövetési  magatartást   a
      gyűlöletre izgatásban jelölte meg a törvényhozó.

      Az  Alkotmánybíróság  a  közösség  elleni  izgatás  büntetőjogi
      tényállásának   jogtörténeti  alakulását   az   Abh1.-ben   már
      tanulmányozta,  és  megállapította,  hogy  az  1878.   évi   V.
      törvénycikktől  (Csemegi  Kódex)  az  1961.  évi   V.   törvény
      hatálybalépéséig  a  bűncselekmény  elkövetési  magatartása   a
      gyűlöletre izgatás volt, majd ezt követően változott a gyűlölet
      keltésére  alkalmas cselekmény elkövetésére, és csak  az  1989.
      évi  XXV.  törvény  vezette be az uszítás fogalmát.  Ez  utóbbi
      jogszabály  „az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte  az
      izgatást, és a köznyugalom elleni bűncselekmények között,  –  a
      büntetőjogi  felelősséget lényegesen korlátozva –  a  »közösség
      elleni  izgatás« új tényállását fogalmazta meg.  A  büntetőjogi
      felelősség korlátozását egyrészt a védendő jogi tárgyak körének
      szűkítése,  másrészt a nagy nyilvánosság alaptényállási  elemmé
      tétele eredményezte”. (Abh1., ABH 1992, 167, 169.)

      Az  Abh1.  a  Btk.-nak  az 1989. évi XXV.  törvény  15.  §-ával
      megállapított 269. §-áról foglalt állást a következőképpen:

      „Értelmezést igényel továbbá a gyűlöletre uszításban  megjelölt
      elkövetési  magatartás.  Önmagukban  a  szavak  is  általánosan
      ismert    tartalommal    bírnak.   A    gyűlölet    az    egyik
      legszélsőségesebb  negatív, a Magyar  Nyelv  Értelmező  Szótára
      szerint  (2.  kötet 1132. o.) nagyfokú ellenséges indulat.  Aki
      uszít,  az  valamely  személy, csoport,  szervezet,  intézkedés
      ellen   ellenséges   magatartásra,   ellenséges,   kárt   okozó
      tevékenységre biztat, ingerel, lázít (Értelmező Szótár 7. kötet
      59.  o.).  Tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben  is  a
      gyűlöletre   izgatás   volt   az   elkövetési   magatartás,   a
      jogalkalmazók a konkrét esetek megítélésében több mint  100  év
      értelmezési  gyakorlatára  támaszkodhatnak.  A  Curia   már   a
      századfordulón  több  döntésében nagy szabatossággal  határozta
      meg  az izgatás fogalmát: A törvény eme kifejezés alatt »izgat«
      nem  valamely  kedvezőtlen  és sértő véleménynek  nyilvánítása,
      hanem  olyan  lázongó kifakadások értendők, amelyek  alkalmasak
      arra,  hogy  az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket  oly
      magas  fokra  lobbantsák,  amelyből  gyűlölet  keletkezvén,   a
      társadalmi  rend  és  béke megzavarására vezethet  (Büntetőjogi
      Döntvénytár 7. köt. 272. 1.).” (Abh1., ABH 1992, 167, 177-178.)

      Az  Abh2., – amely a Btk.-nak az 1996. évi XVII. törvény 5.  §-
      ával megállapított 269. §-áról foglalt állást, megsemmisítve az
      új   elkövetési   magatartásként  büntetni  rendelt   „gyűlölet
      keltésére   alkalmas  egyéb  cselekményt”  –  hangsúlyozta:   a
      gyűlöletre  uszítás  az  a  cselekmény,  amelynek  esetében   a
      szólásszabadság    büntetőjogi    korlátozása     alkotmányosan
      elfogadható.

      „Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban e bűncselekmény tekintetében a
      büntethetőség  alkotmányos  küszöbét  a  gyűlöletre  uszításban
      határozta  meg.  Amint  azt  az Abh.-nak  a  II.  3.2.  pontban
      bemutatott megállapításai tartalmazzák, a már száz éve követett
      bírói  gyakorlat szerint is csakis az uszítás foglalja  magában
      azt   a   »bizonyos   mérték«   fölötti   veszélyt,   amely   a
      véleménynyilvánításhoz  való  jog  korlátozását  megengedhetővé
      teszi. A gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény büntetése
      leszállítja a korlátozhatóság küszöbét. Ha a veszély eléri  azt
      a nagyságrendet, amit az uszítás, akkor nincs szükség az »egyéb
      cselekmény« elkülönítésére, mert az uszítás tényállása  elnyeli
      az ilyen magatartást.” (Abh2., ABH 1999, 106, 110.)

      3.2.  Az  Alkotmánybíróságnak jelen ügyben  arra  kell  választ
      adnia, hogy a Btk. 269. § (1) bekezdésében a gyűlöletre uszítás
      tényállásnak   gyűlöletre  izgatásra  való   felcserélése   nem
      eredményezi-e  az Abh1. és Abh2. által alkotmányosnak  elismert
      büntethetőségi szint csökkenését.

      Az  elmúlt évek bírói joggyakorlata azt mutatja, jogértelmezési
      nehézségek  merültek  fel  abban  a  kérdésben,  mi  tekinthető
      uszításnak,  s  hogy egy-egy konkrét esetben  mikor  éri  el  a
      büntethetőség   határát   a   szélsőséges   megnyilvánulás.   A
      Legfelsőbb Bíróság határozataiban foglaltak alapján az  izgatás
      és az uszítás egymástól eltérő magatartásokat jelölő fogalom. A
      kettő  között tartalmi különbség van, az izgatás az  értelemhez
      szól,  az  uszítás az ösztönökre, érzelmekre apellál, mozgósít.
      Az  uszítás  megállapítása tehát – a bírói  jogértelmezésben  –
      súlyosabb magatartást kíván.

      „Az   elsőfokú  bíróság  a  gyűlöletre  uszítás  fogalmának   a
      meghatározásánál  helyesen járt el, amikor az  Alkotmánybíróság
      30/1992.   (VI.   26.)   határozatában   kifejtetteket    vette
      figyelembe.    Mivel    a   törvényi   tényállásban    szereplő
      kifejezéseket  maga  a Btk. nem határozza meg,  azok  köznyelvi
      értelmét kell figyelembe venni. […] A vádlottak kijelentései  –
      elsősorban  az I. r. vádlotté – az uszítás határát  »súrolták«,
      de   nem  lépték  túl  azt,  mert  gyűlölet  keltésére  esetleg
      alkalmasak   voltak,  de  nem  ingereltek  aktív   gyűlöletre.”
      (Legf.Bír.Br. I. 1062/1996.; BH 1997. 165.)
      „Az   izgatás  a  gondolat  olyan  nyilvános  kifejtése,  amely
      meghatározott    jelenségekkel    kapcsolatosan    tudat-    és
      érzelemformáló,  s ebből következően esetenként indulatébresztő
      ráhatást gyakorol mások pszichikumára. Amíg azonban az  izgatás
      megnyilvánulhat  racionális  érvek felsorakoztatásával  történő
      meggyőzésben  és  a  társadalom általános  értékrendje  szerint
      károsnak ítélt jelenségekkel szemben is, addig az uszításnál, –
      amelynek szinonimája a lázítás, bujtogatás, ingerlés, biztatás,
      felheccelés – e kritériumok többnyire teljességgel hiányoznak.”
      (Legf.Bír.Bfv. X.1105/1997.)
      „Aki  uszít, nem az értelemhez szól, hanem a primer  ösztönöket
      célozza  meg, mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek
      felkorbácsolása  révén,  számolva  azzal,  hogy  a  felszított,
      ellenséges    indulatok   kitörhetnek,    és    fékezhetetlenné
      válhatnak.” (Legf.Bír.Bf. IV.2211/1997.; BH 1998. 521.)
      „Az  Alkotmánybíróság  határozatainak jogi  indoklásában  és  a
      Legfelsőbb  Bíróság BH 1997. 165. és BH 1998. 521. számú  eseti
      döntéseiben  határozott  iránymutatást  adott  arra,   hogy   a
      gyűlöletre  uszítást miként kell értelmezni. Ezt összefoglalva:
      nem  a  véleménynyilvánítási szabadságával él, hanem gyűlöletre
      uszít az, aki
      - erőszakos cselekedetre,
      - ilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére hív fel, akkor
      -   ha   a   veszély   nem   csupán  feltételezett,   hanem   a
      veszélyeztetett  jogok  konkrétak, és az  erőszakos  cselekedet
      közvetlenül fenyeget.
      […]  Nem helytálló a Fővárosi Bíróság azon megállapítása,  hogy
      elegendő  az  elkövető részéről annak előrelátása, miszerint  a
      felkeltett  gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt  világából,
      és  mások  számára  is  láthatóvá válik,  hanem  az  előzőekben
      részletezett  hármas követelménynek is meg kell  felelnie.  Nem
      osztotta  az  érvelését atekintetben sem, hogy a  kirekesztésre
      felhívás  önmagában  is  bűncselekmény megvalósítását  jelenti,
      ilyet  ugyanis a hatályos –, de a cselekmény idején hatályos  –
      Btk.  sem  tartalmaz. Ugyanakkor a Fővárosi Bíróság  ítéletében
      nem  foglalkozik  a  veszély mértékével  annak  konkrétságával,
      valamint  az  erőszak mértékével sem.” (Fővárosi Ítélőtábla  3.
      BF.                   111/2003/10.,                  közzétéve:
      „http://www.itelotabla.hu/hatarotaz.html”)

      Észlelve,  hogy  a  hatályos Btk. 269. §-ában foglalt  közösség
      elleni  izgatás egyes tényállási elemei a jogalkalmazók számára
      nem  egyértelműek,  a jogalkotó lépéseket  tett  az  elkövetési
      magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos  kifejezésre
      juttatására.  „Annak  ellenére,  hogy  az  Alkotmánybíróság   a
      »gyűlöletre  uszít«  formát  alapjogi  szempontból  alkalmasnak
      találta,   mégis  felmerül  a  hatályos  tényállás   elkövetési
      magatartása   megváltoztatásának   igénye,   amely   által    a
      jogértelmezési   és   jogalkalmazási   problémák   orvosolhatók
      lennének.”  (Részletes indokolás, T/5179. számú törvényjavaslat
      a Btk. módosításáról)

      Az   Alkotmánybíróságnak  az  Abh1.-ben,  majd   az   Abh2.-ben
      megjelenő  álláspontja  alapján az  olyan  ún.  legveszélyesebb
      magatartások  esetében  korlátozhatja a jogalkotó  a  kifejezés
      szabadságát büntetőjogi eszközökkel, amelyek elérik „az emberek
      nagyobb tömegében a szenvedélyeket magas fokra lobbantó lázongó
      kifakadás”  szintjét, az alkotmányos értékrendben igen  magasan
      álló   alanyi   alapjogokat  veszélyeztetnek,  ami   egyben   a
      köznyugalom  megzavarásához vezethet (e  veszély  közvetlen  és
      nyilvánvaló).

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kifejezés szabadsága
      nem   korlátozható   olyan  módon,  hogy  a  jogi   szabályozás
      leszállítsa   a  büntetendőség  még  alkotmányosnak   tekintett
      küszöbét.
      A jogalkotó szándéka szerint a gyűlöletre izgatás fogalmába nem
      csupán  az  ún. legveszélyesebb magatartások volnának értendők.
      „A   »gyűlöletre  izgatás«  olyan  magatartás,  amely  mind   a
      racionális   mérlegelést,   meggyőzést,   mind   az   azonnali,
      mérlegelés nélküli indulatkeltést magában foglalja. Ennek az az
      oka,  hogy  a  gyűlölet kettős természetű: egyrészt fellobbanó,
      heves  indulat, másrészt viszont lehet tartós beállítódás  is.”
      (Részletes  indokolás,  T/5179. számú  törvényjavaslat  a  Btk.
      módosításáról)
      A  gyűlöletre izgatás kifejezés beiktatása mellett az erőszakos
      cselekmény elkövetésére való felhívás külön kiemelése, és e két
      új  elkövetési  magatartás együttkezelése  egyértelműen  azt  a
      törvényalkotói  szándékot fejezi ki, hogy az Abh1.  alapján  az
      uszítás fogalmi körébe nem tartozó magatartások is büntethetőek
      legyenek.  Ezáltal viszont a törvényhozó olymértékben kitágítja
      a   büntetendővé  nyilvánított  magatartások  körét,  amely  az
      Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdésének szükségtelen  korlátozását
      jelenti.

      3.3.   A   köztársasági  elnöki  indítvány  felveti,  hogy   az
      Alkotmánybíróságnak  lehetősége van alkotmányos  követelményben
      megállapítani  a  közösség  elleni izgatás  tényállásának  azon
      értelmezését,    amely    összhangban    van    az    Alkotmány
      rendelkezéseivel.   Az  Alkotmánybíróság   mérlegelte   ezt   a
      lehetőséget, és a következőket állapította meg.

      Az  Alkotmánybíróság először a 38/1993. (VI. 11.) AB  határozat
      rendelkező   részében  fogalmazta  meg,   hogy   a   jogszabály
      alkotmányossági vizsgálata során a norma megsemmisítése helyett
      határozattal    megállapíthatja    azokat    az     alkotmányos
      követelményeket,   amelyek  a  rendelkezés  alkalmazása   során
      mindenkire nézve kötelezőek.
      Az  Alkotmánybíróság ezt a hatályos jog kíméletéből és abból  a
      követelményből   vezette   le,  hogy   célszerű   elkerülni   a
      jogszabály,  illetőleg jogszabályi rendelkezés megsemmisítését,
      ha  a  jogrend alkotmányossága és a jogbiztonság  e  nélkül  is
      biztosítható.  [Alkotmányos  követelményt  állapított  meg   az
      Alkotmánybíróság  többek  között  a  48/1993.  (VII.  2.),   az
      53/1993. (X. 13.), a 36/1994. (VI. 24.), a 46/1994. (X. 21.) AB
      a  39/1999.  (XII.  21.)  AB határozatok rendelkező  részeiben,
      legutóbb pedig a 32/2003. (VI. 4.) AB határozatban.]
      Előzetes normakontroll keretében azonban az Alkotmánybíróság az
      Országgyűlés által megszavazott törvénynek a köztársasági elnök
      által  kifogásolt  rendelkezéseit vizsgálja.  Nincs  érvényesen
      létrejött   jogszabály,   mivel  a   törvény   kihirdetése   és
      közzététele a köztársasági elnök vétója következtében elmaradt.
      Az  alkotmánybírósági eljárás tárgyát képező normaszöveg  tehát
      nem   része   a   hatályos   jognak,   ennek   megfelelően   az
      Alkotmánybíróság   fogalmilag  nem  lehet   tekintettel   annak
      kíméletére.
      Ezt  állapította meg az Alkotmánybíróság a 64/1997. (XII.  17.)
      AB   határozatában   is,   utalva  arra,   hogy   az   előzetes
      normakontroll  hatáskörben hozott döntés  „vagy  »érintetlenül«
      engedi  át a vizsgált törvényjavaslatot a törvényhozási eljárás
      utolsó  szakaszába,  a zárószavazásra, vagy  –  alkotmánysértés
      megállapítása esetén, a tartalmi követelmények megállapításával
      –  jogalkotási  feladatot határoz meg a törvényhozás  számára.”
      (ABH 1997, 380, 387.)
      Mindezek    alapján,    jelen   ügyben   az    Alkotmánybíróság
      megállapította,  hogy a gyűlöletre izgatás mint  új  tényállási
      elem     sérti     az    Alkotmányban    biztosított     szabad
      véleménynyilvánítás jogát. A vizsgált tényállás alapján ugyanis
      lehetővé válna az emberek olyan cselekmények miatti büntetőjogi
      felelősségre vonása, amely magatartások az Alkotmány 61. §  (1)
      bekezdése alapján védelemben részesülnek.

                                    IV.

      1.  A köztársasági elnök kifogásolta azt is, hogy „az erőszakos
      cselekmény  elkövetésére  hív fel”  fordulattal  a  törvényhozó
      előkészületi  jellegű  magatartást  rendel  büntetni,   önálló,
      befejezett   bűncselekményként,  függetlenül  attól,   hogy   a
      felhívás  eredménnyel jár-e. A köztársasági  elnök  álláspontja
      szerint   ezen  elkövetési  magatartás  kiemelése   és   önálló
      bűncselekményként  való megfogalmazása felesleges,  mert  ez  a
      magatartás  az  uszításban bennfoglaltatik. Ha viszont  tisztán
      immateriális   bűncselekményként  értelmezzük   a   „felhívási”
      tényállást, akkor az sérti az Alkotmány 61. § (1) bekezdését, a
      felhívás ugyanis nem jár egyéni jogok sérelmének veszélyével.

      2.  A  Btkm.  által  beiktatott 269.  §  (1)  bekezdés  második
      fordulata  alapján bűntett elkövetése miatt volna  felelősségre
      vonható  az, aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet,  vagy
      valamely  nemzeti,  etnikai, faji, vallási csoport,  illetve  a
      lakosság    egyes   csoportjai   ellen   erőszakos   cselekmény
      elkövetésére hív fel.
      Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   önmagában   nem
      alkotmánysértő, hogy a jogalkotó az erőszakos elemet tartalmazó
      bűncselekmények   előkészületi   magatartását    sui    generis
      bűncselekményként     és     nem     valamely     bűncselekmény
      előkészületeként  bünteti.  A jogalkotó  szabadságába  tartozik
      annak megítélése, hogy bizonyos elkövetési magatartásokat  mely
      törvényi  tényállások  alá sorol be.  „A  bűncselekményeknek  a
      büntető  törvényben  történő nevesítése, adott  magatartásoknak
      sui  generis cselekményként történő szabályozása minden esetben
      egy  adott  büntetőpolitika normatív megtestesítését  jelenti.”
      (481/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 998, 1012.)
      Jelen   ügyben  sem  az  előkészületi  cselekmény  sui  generis
      bűncselekménnyé  minősítésének  alkotmányosságát  vizsgálta  az
      Alkotmánybíróság,  hanem  azt, hogy törvényhozó  –  e  fordulat
      beiktatásával – az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított
      szabad  véleménynyilvánítás jogát alkotmányos módon korlátozta-
      e,  vagyis, hogy az „erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel”
      elkövetési    magatartás   megfelel-e    a    véleményszabadság
      korlátozásakor irányadó alkotmányos mércének.

      3. A büntetni rendelt magatartás nem éri el az e határozat III.
      2.2. pontjában foglalt büntethetőségi küszöböt. A bűncselekmény
      az erőszakos cselekményre való felhívással befejezetté válik. A
      büntetőjogi dogmatikában a felhívás olyan egyoldalú cselekmény,
      amely  alapján  az  elkövető meghatározott személy(ek)hez  vagy
      általában   a  nagy  nyilvánossághoz  szól,  és  a  címzetteket
      bűncselekmény (jelen esetben erőszakos cselekmény) elkövetésére
      törekszik  rábírni.  Az  új  elkövetési  magatartás  a   rábíró
      magatartást,    illetve   rábírni   törekvést   kriminalizálja,
      függetlenül  attól,  hogy  a  felhívás  eljut-e  egyáltalán   a
      címzettekhez,  a  passzív  alanyban  sikerül-e   kiváltani   az
      erőszakos  cselekményre vonatkozó akarat-elhatározást,  (de  az
      erőszakos cselekmény megvalósítása bármely okból elmarad)  vagy
      a passzív alany visszautasítja az elkövető felhívását.

      Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának, hogy a felhívás
      konkrét  egyéni jogok sérelmével fenyegessen. A  jogalkotó  már
      azt  is büntetni rendeli, ha valaki mást vagy másokat erőszakos
      cselekmény   elkövetésére  törekszik  rábírni.   Amennyiben   a
      személyek  elleni erőszak megvalósul, az erőszakos cselekményre
      felhívó  személy  a  Btk. 174/B. § alapján büntethető,  mint  a
      nemzeti,  etnikai,  faji  vagy vallási csoport  elleni  erőszak
      bűncselekmény  öt  évig terjedő szabadságvesztéssel  büntetendő
      felbujtója.  [A  Btk. 174/B. § (1) bekezdése alapján  bűntettet
      követ  el,  és öt évig terjedő szabadságvesztéssel  büntetendő,
      aki   mást   valamely  nemzeti,  etnikai,  faji  vagy   vallási
      csoporthoz  tartozása  vagy  vélt  tartozása  miatt  bántalmaz,
      illetőleg  erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít,  hogy
      valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.]

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  végül  a  törvény  az
      előkészületi   magatartás  bűncselekménnyé  alakításával   arra
      tekintet   nélkül   büntet,  hogy  a  felhívás   alkalmas-e   a
      köznyugalom megzavarására. Az „erőszakos cselekményre hív  fel”
      fordulat   esetében   is  irányadó  az  az  Abh1.-ben   foglalt
      megállapítás,  amely  szerint  „a  bűncselekményi   tényállásba
      felvett  hipotetikus („alkalmas”) vagy tényleges visszacsatolás
      nélkül  (valóban megzavarta a köznyugalmat) a gyalázkodással  a
      köznyugalomban okozott sérelem olyan feltételezés csupán, amely
      a   szabad  véleménynyilvánítás  korlátozását  kielégítően  nem
      indokolhatja. Itt ugyanis a külső korlát megléte, azaz más  jog
      sérelme, maga is bizonytalan”. (Abh1., ABH 1992, 167, 180.)
      Az   „erőszakos  cselekmény  elkövetésére  hív  fel”   fordulat
      esetében  a  bűncselekmény  megvalósulásához  nem  szükséges  a
      köznyugalom  megzavarása, de még az  sem,  hogy  a  felhívás  a
      köznyugalom  megzavarására  alkalmas  legyen.  A   közrend   és
      társadalmi  béke  ilyen  elvont  veszélyeztetése  viszont   nem
      alapozza   meg   a   büntetőjogi  szankció   alkalmazását.   „A
      büntetőjognak  nem  feladata  az  alkotmányos  értékek   átfogó
      védelme,  csupán  az, hogy ezen értékeket  a  különösen  súlyos
      sérelmekkel szemben védje.” (Abh4., ABH 2000, 117, 129.)

      Minthogy   az  „erőszakos  cselekmény  elkövetésére  hív   fel”
      fordulat  nem  éri  el  az  e  határozat  III.  2.2.  pontjában
      megállapított   büntethetőségi  kritériumot,  a   bűncselekmény
      megvalósulásának   nem  feltétele  konkrét   egyéni   alapjogok
      sérelme, illetve a köznyugalom megzavarása, az Alkotmány 61.  §
      (1)  bekezdésében védett szabad véleménynyilvánításhoz való jog
      szükségtelen és aránytalan korlátozását jelenti.

                                    V.

      1.  A  köztársasági  elnök  a Btkm. által  a  Btk.  269.  §-ába
      iktatott  (2)  bekezdést,  az ún. „becsmérlési”  tényállást  is
      alkotmánysértőnek  tartja.  Az  elnöki  indítvány   szerint   a
      becsmérlési  tényállás sérti a véleménynyilvánítás szabadságát,
      mivel a köznyugalmat elvontan, általánosan védi. E tényállással
      a  törvényhozó  lényegesen  szélesebben  jelöli  ki  a  tiltott
      magtartások körét, mint ahogyan azt az Abh1. az Alkotmány 61. §
      (1)  bekezdés alapján megállapította. A becsmérlési  tényállás,
      ezen  túl,  sérti  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében  biztosított
      normavilágosságot  is, mert nem határozza  meg  egyértelműen  a
      védett jogi tárgyat. A törvényi tényállás a Btk. közrend elleni
      bűncselekmények     fejezetében,    a    köznyugalom     elleni
      bűncselekmények  cím  alatt  kapott  helyet,  de  a  becsmérlés
      szövege   alapján  megállapítható,  hogy  az   közvetlenül   az
      Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében garantált  emberi  méltóság
      alapjoga, illetve az abból fakadó személyiségi jogok, különösen
      a becsület védelmére irányul.
      A  köztársasági elnök álláspontja szerint, ha a védett jogtárgy
      a   becsület,  akkor  pedig  sérül  az  Alkotmány  54.  §   (1)
      bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jog részét képező
      önrendelkezési   jog,   a   törvényhozó   ugyanis   nem    köti
      magánindítványhoz  az  emberi  méltóságot  sértő  bűncselekmény
      üldözését.

      2.  Az Alkotmánybíróság a becsmérlés kapcsán mindenekelőtt  azt
      vizsgálta, hogy e tényállás az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében
      biztosított  szabad  véleménynyilvánítás szükséges  és  arányos
      korlátozását jelenti-e.

      2.1.  A  Btkm.  által  beiktatott 269. § (2)  bekezdés  alapján
      vétség   miatt   volna  felelősségre  vonható  az,   aki   nagy
      nyilvánosság  előtt  az emberi méltóságot azáltal  sérti,  hogy
      mást  vagy  másokat  a  nemzeti,  etnikai,  faji  vagy  vallási
      hovatartozás miatt becsmérel vagy megaláz.
      Az  Alkotmánybíróság annak vizsgálatakor,  hogy  a  becsmérlés,
      megalázás  mint  elkövetési magatartás eléri-e a büntethetőségi
      küszöböt, az Abh1.-ben a gyalázkodási tényállással kapcsolatban
      megállapítottakat vette figyelembe. Ennek az  az  oka,  hogy  a
      gyalázkodás  esetében  az elkövetési magatartás  a  sértő  vagy
      lealacsonyító kifejezések használata, illetve ilyen  cselekmény
      elkövetése (a megvetés kifejezésre juttatása) volt. A jogalkotó
      a  Btkm. megalkotásakor megőrizte az elkövetési magatartást:  a
      sértő,   lealacsonyító  kifejezések  használatát  (becsmérlés),
      illetve az ilyen cselekmény elkövetését, a megvetés kifejezésre
      juttatását (megalázás).

      Ezen   elkövetési   magatartásokkal   kapcsolatban   pedig   az
      Alkotmánybíróság  az Abh1.-ben a következőket állapította  meg.
      „A  köznyugalom  fenntartásához  nem  elkerülhetetlen,  hogy  a
      magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy
      fajt  sértő  vagy  lealacsonyító  kifejezés  nagy  nyilvánosság
      előtti használatát önmagában véve (illetve az ezzel egyenértékű
      cselekményt)  büntetőjogi büntetéssel  fenyegesse  a  törvény.”
      (Abh1., ABH 1992, 167, 180-181.)
      Az  Abh2.-ben az Alkotmánybíróság az 1996. évi XVII. törvény 5.
      §-a   által  a  Btk.  269.  §-ába  iktatott  „illetve  gyűlölet
      keltésére  alkalmas egyéb cselekményt követ el” szövegrészt  is
      azért  semmisítette  meg, mert azon túl, hogy  e  fordulat  nem
      felelt   meg  az  alkotmányos  büntetőjog  határozottságot   és
      egyértelműséget    előíró    követelményének,    szükségtelenül
      korlátozta  a véleményszabadságot. Az uszítás szintjét  el  nem
      érő  közlések az Alkotmány 61. § (1) bekezdésének védelme alatt
      állnak,  ugyanis  „csakis az uszítás  foglalja  magában  azt  a
      »bizonyos     mérték«     fölötti     veszélyt,     amely     a
      véleménynyilvánításhoz  való  jog  korlátozását  megengedhetővé
      teszi”. (Abh2., ABH 1999, 106, 110.)
      Az   Alkotmánybíróságnak   a   politikai   beszéd   alkotmányos
      korlátait,   ezen   belül  is  a  szélsőséges  megnyilvánulások
      büntethetőségét vizsgáló határozatai közé tartozik  a  14/2000.
      (V.  12.)  AB  határozat (a továbbiakban: Abh3.) is,  amely  az
      önkényuralmi  jelképek használatát büntető  törvényi  tényállás
      alkotmányosságáról   döntött.  Az  Abh3.  a   véleményszabadság
      alkotmányos korlátozásának ismerte el az önkényuralmi  jelképek
      terjesztésének,  nagy  nyilvánosság  előtti  használatának   és
      közszemlére  tételének büntetőjogi szankcionálását,  mondván  e
      magatartások  alkalmasak a köznyugalom megzavarására  és  arra,
      hogy  a  demokrácia  értékei  mellett  elkötelezett  közösségek
      emberi  méltóságát  sértsék. Az Abh3. ugyanakkor  nem  magát  a
      szélsőséges  véleményformálást és az  ilyen  vélemény  közlését
      korlátozza, hanem e vélemény kinyilvánításának egyik  formáját,
      módját,  bizonyos  jelképek használatát.  Az  Abh3.  tehát  nem
      érinti  az  Abh1.-ben foglalt azon megállapítás  érvényességét,
      hogy  önmagában  a sértő, lealacsonyító kifejezések  használata
      vagy  más, ezzel egyenértékű cselekmény elkövetése az Alkotmány
      61.  §  (1)  bekezdésének oltalma alatt áll, amely a  véleményt
      annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Ahogyan
      a 33/1998. (VI. 25.) AB határozatban, itt is különbség tehető a
      véleménynyilvánítás  szabadsága  és  a  vélemény  megjelenítése
      bizonyos   formáinak  megítélése  között.  Az  Alkotmánybíróság
      azonban    jelen    ügyben    is    hangsúlyozza,    hogy    „a
      véleménynyilvánítás    módjának    meghatározása    közvetlenül
      befolyásolhatja  a  véleménynyilvánításhoz  való   emberi   jog
      érvényesülését  is.  Amennyiben ugyanis  a  […]  szabályozás  e
      véleménynyilvánítási  jog kifejezésének  módját  indokolatlanul
      szigorú  keretek között tartja (alacsonyan húzná meg a „tűrési”
      határt),   akkor   közvetlenül  akadályává   válna   a   szabad
      véleménynyilvánítási jog érvényesülésének is.” (ABH 1998,  256,
      260-261.)
      A vélemény megjelenítésének egy módját bünteti a Btk. 269/A. §-
      ában  foglalt nemzeti jelkép megsértése törvényi tényállás  is,
      amelyet   az   Alkotmánybíróság  a   13/2000.   (V.   12.)   AB
      határozatában az Alkotmányban meghatározott nemzeti szimbólumok
      és  az  azáltal megtestesített értékek védelmében  szükségesnek
      talált,  és – nem lévén más hatékony jogi szankció – arányosnak
      az  elérni  kívánt  céllal.  E  határozatában  is  hangsúlyozta
      azonban  az  Alkotmánybíróság,  „a  nemzeti  jelképeket  illető
      negatív  tartalmú vélemények, a jelképek történetére, értékére,
      közjogi  jelentőségére  vonatkozó tudományos  nézetek,  művészi
      kifejezések,    illetőleg   kritikák   hangoztatása,    esetleg
      megváltoztatásukat   vagy   eltörlésüket    célzó    javaslatok
      kifejezésre  juttatása, értelemszerűen  nem  eshet  büntetőjogi
      szankcionálás    alá,   hanem   része   a   véleménynyilvánítás
      alkotmányos szabadságának.” (ABH 2000, 61, 71.)

      Az   Alkotmánybíróság  töretlen  gyakorlata  alapján  tehát  az
      uszítás  szintjét  el  nem  érő  gyalázkodó,  becsmérlő  típusú
      véleményközlés,  minthogy az Alkotmány 61. §  (1)  bekezdésének
      védelme  alatt  áll, nem büntethető. A megvetés  kinyilvánítása
      önmagában  nem jár erőszakcselekmény nyilvánvaló  és  közvetlen
      veszélyével,  és  sok  esetben  egyéni  jogok  sérelmével   sem
      fenyeget.

      2.2.  Az  Alkotmánybíróság  által az  Abh1.-ben  megsemmisített
      gyalázkodás  és  a jelen alkotmánybírósági eljárásban  vizsgált
      becsmérlési tényállás közötti egyik lényeges különbség  azonban
      éppen   az,   hogy  a  gyalázkodás  esetében  a   bűncselekmény
      megvalósult  abban  az  esetben is, ha a közlés  a  körülmények
      folytán  nem járt annak veszélyével sem, hogy az egyéni jogokon
      sérelem esett volna.
      A    becsmérlési    tényállás,   ezzel   szemben,    materiális
      bűncselekmény,  amely tényállási elemként  az  emberi  méltóság
      sérelmét  követeli meg. Önmagában azonban az emberi méltósághoz
      való   jog   sérelme   kitétel  nem   teszi   elkerülhetetlenül
      szükségessé    a    speciális   büntetőjogi    tényállást.    A
      szólásszabadság korlátozásakor nagy súllyal esik ugyan latba  a
      személyiségvédelem, de az alapjogok közötti mérlegelés során is
      vizsgálandó,    hogy    az   alkalmazott   jogalkotói    korlát
      elengedhetetlenül szükséges-e a személyhez fűződő jogok védelme
      érdekében,   vagy   a   hatékony  személyiségvédelem   más,   a
      szólásszabadságot kevésbé korlátozó eszközzel is biztosítható.
      A   hatályos   jog  alapján,  amennyiben  a  sértett   személye
      megállapítható,  becsületének  védelme  érdekében  a   jogaiban
      sértett  – legyen a becsmérlés oka bármely csoporthoz tartozása
      vagy  egyéb más lényegi tulajdonsága, személyes adottsága  –  a
      polgári  jog  és  a  büntetőjog már meglévő eszközeivel  élhet.
      [Jelenleg a Ptk. 84. § (1) bekezdése alapján személyiségi  jogi
      pert  indíthat,  illetve a Btk. 179. §-a és  180.  §-a  alapján
      rágalmazás   vagy   becsületsértés  miatt   kezdeményezheti   a
      büntetőeljárás megindítását.]
      A  Ptk. 85. § (1) bekezdése alapján azonban a személyhez fűződő
      jogok  csak  személyesen  érvényesíthetők,  és  a  bíróságok  a
      valamely  közösséget  érintő lealacsonyító kifejezések  közlése
      esetén a felperes (mint az érintett csoport meg nem nevezett és
      be  nem azonosítható tagja) kereshetőségi jogának hiánya  miatt
      elutasítják a személyiségi jogi keresetet.
      A  bírói  gyakorlat alapján rágalmazás is csak abban az esetben
      állapítható  meg,  ha  annak sértettje konkrétan  felismerhető,
      személyileg  meghatározható. „Nem  szükséges  ugyan  a  sérteni
      szándékolt személy néven való nevezése, de mellőzhetetlen annak
      olyan   módon  való  megjelölése,  körülírása,  hogy   kétséget
      kizáróan megállapítható legyen: az elkövető a kérdéses személyt
      sértette.”  (BJD  1953-1963, 1190.) (A már hatályban  nem  lévő
      1972.  évi IV. törvény 47. §-a alapján az elvi döntés  kötelező
      volt   a  bíróságokra.)  Rágalmazás  és  becsületsértés   miatt
      büntetőeljárást is akkor kezdeményezhet a sértett, ha  a  sértő
      kijelentésben a neve ugyan nem szerepel, de kiléte egyértelműen
      azonosítható. (BH 1994. 8., BH 2001. 99.)

      A  Btkm.  által beiktatott Btk. 269. § (2) bekezdés megalkotása
      azt  a törvényhozói szándékot fejezi ki, hogy abban az esetben,
      ha  a  sértettek  személye  nem  állapítható  meg,  a  nemzeti,
      etnikai,  faji  vagy  vallási  hovatartozás  miatti  becsmérlés
      esetében  az  emberi  méltósághoz való  jog  sérelme  önmagában
      megalapozza   az   ügyész  fellépését   és   a   büntetőeljárás
      hivatalbóli   megindítását.  Minthogy   a   becsületsértés   és
      rágalmazás törvényi tényállások sértetti legitimáció  hiányában
      nem  alkalmazhatóak  a becsmérlési tényállásban  megfogalmazott
      magatartásokra,  a  törvényhozó  szükségesnek  vélte   egy,   a
      sértettek   felismerhetőségét  meg  nem  követelő   büntetőjogi
      tényállás megalkotását, amely abban az esetben is biztosítja  a
      személyiségi  jogsérelem orvoslását, ha az az  egyént  valamely
      csoporthoz,  közösséghez tartozása miatt  érte  és  a  sérelmet
      szenvedett személyében nem azonosítható.

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban a jogalkotónak
      figyelemmel  kellett  volna lennie az  Abh1.-ben  foglalt  azon
      megállapításra, amely szerint „[a] gyalázkodásra  bírálat  kell
      hogy  feleljen.  E  folyamatba tartozik az  is,  hogy  számolni
      kelljen   magas   kártérítésekkel.  Büntetőjogi   büntetésekkel
      azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni
      –  ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében  az
      elkerülhetetlenül  szükséges esetekben szankcionálni.”  (Abh1.,
      ABH 1992, 167, 180.)
      Jelen esetben ugyanis a törvényhozó az emberi méltósághoz  való
      jog és a köznyugalom védelme érdekében a becsmérlés büntetőjogi
      szankcionálásával a véleményszabadságot nem a lehető  legkisebb
      mértékben  korlátozó eszközt választotta. A büntetőjog  a  jogi
      felelősségi  rendszerben  az ultima  ratio,  és  a  büntetőjogi
      szankció   feladata  a  jogi  és  erkölcsi   normák   épségének
      fenntartása  akkor,  amikor  már  más  jogágak  szankciói   nem
      segítenek.  (Abh1.,  ABH  1992,  167,  176.)  Ahogyan  azt   az
      Alkotmánybíróság  a  rémhírterjesztés  törvényi   tényállásának
      alkotmányosságát  vizsgáló határozatában  megállapította,  „[a]
      büntetőjogi  eszközrendszer ultima ratio szerepe  kétségtelenül
      azt  jelenti,  hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági  eszközök
      már   nem   elegendőek.  Ugyanakkor  ennek   megítélésénél   az
      Alkotmánybíróság  nem  a  jogrendszer adott  állapotát  tekinti
      irányadónak, hanem figyelemmel van fejlesztésének lehetőségeire
      is.  A  jogi  eszköztár hiányossága önmagában nem érv  valamely
      magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása mellett, nem teszi  sem
      szükségessé,  sem arányossá az alkotmányos alapjog  büntetőjogi
      korlátozását.” (Abh4., ABH 2000, 117, 129.) Minthogy léteznek a
      szólásszabadságot   szűkebb  körben  és  kevésbé   kíméletlenül
      korlátozó,  mégis  hatékony  eszközök  a  személyiségvédelemre,
      közelebbről  a  becsmérlési  tényállásban  foglalt   elkövetési
      magatartások   elleni   fellépésre,   az   Alkotmánybíróság   a
      becsmérlés  vagy megalázás magatartások esetében  az  Alkotmány
      61.  §  (1)  bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánításhoz
      való   jog   aránytalan  korlátozásának  tartja  a  büntetőjogi
      szankció kilátásba helyezését.

      2.3.  Az  Alkotmánybíróság a becsmérlési tényállás  kapcsán  is
      megvizsgálta,   nem   csupán   jogalkotói   feltételezés-e    a
      köznyugalom  megzavarása.  Az  Abh1.-ben  vizsgált  gyalázkodás
      bűncselekmény  esetében  nem  volt  tényállási  elem  a   sértő
      kifejezés köznyugalom megzavarására alkalmas volta, a közrendet
      elvontan védte e törvényi tényállás. A becsmérlési tényállásnál
      ugyanez  a  helyzet.  Nem  állítható, hogy  minden,  az  emberi
      méltóságot  sértő,  a  nemzeti,  etnikai,  faji  vagy   vallási
      hovatartozás miatt történő becsmérlés vagy megalázás  egyben  a
      köznyugalom  megsértésének közvetlen és nyilvánvaló veszélyével
      jár.  A  bűncselekményi  tényállásba felvett  hipotetikus  vagy
      tényleges   visszacsatolás  hiányában  (a  közlés  alkalmas   a
      köznyugalom  megzavarására, illetve, hogy valóban megzavarta  a
      köznyugalmat)  a  köznyugalomban okozott sérelem  feltételezés,
      amely    nem    elegendő   a   véleményszabadság    alapjogának
      korlátozására.

      A  fentiek  alapján az Alkotmánybíróság arra a  következtetésre
      jutott,  hogy  a  Btkm.  által a Btk. 269.  §  (2)  bekezdésébe
      iktatott  becsmérlési tényállás szükségtelenül és  aránytalanul
      korlátozza  az  Alkotmány  61. § (1)  bekezdésében  biztosított
      szabad véleménynyilvánítás jogát.

      Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben – az Abtv. 35. § (1)  és  (2)
      bekezdéseinek   megfelelően  eljárva  –  a  Btkm.   1.   §-ának
      alkotmányellenességét állapította meg.
      A  határozatban foglalt megállapításokra és az abból  következő
      döntésre  tekintettel  az  Alkotmánybíróság  nem  vizsgálta   a
      köztársasági    elnök    által   felvetett    egyéb    tartalmi
      észrevételeket.

      Az   Alkotmánybíróság   e  határozatát   az   abban   foglaltak
      közérdekűségére tekintettel tette közzé a Magyar Közlönyben.
                               Dr. Holló András
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
            Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
            Dr. Erdei Árpád                     Dr. Harmathy Attila
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
            Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
            alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró
                                       
            Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        18/2004. (V. 25.)
        Date of the decision:
        .
        05/24/2004
        .
        .