English
	Hungarian

Ügyszám: .	936/A/2003
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 18/2004. (V. 25.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2004/303 .

A döntés kelte: Budapest, 05/24/2004 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény alkotmányellenessége    előzetes    vizsgálatára     benyújtott indítványa alapján meghozta a következő                          határozatot: Az  Alkotmánybíróság  megállapítja: a  Büntető  Törvénykönyvről szóló   1978.   évi   IV.  törvény  módosításáról   szóló,   az Országgyűlés 2003. december 8-ai ülésnapján elfogadott  törvény 1. §-a alkotmányellenes. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. 1.1.  Az  Országgyűlés 2003. december 8-ai ülésnapján  törvényt fogadott  el  a  Büntető Törvénykönyvről szóló  1978.  évi  IV. törvény  (a  továbbiakban: Btk.) módosításáról.  Az  elfogadott törvény  (a továbbiakban: Btkm.) megváltoztatja a Btk. 269.  §- ában  foglalt közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállásának több  elemét és kiegészíti azt egy új (2) bekezdéssel. A Btkm.- mel   szemben  a  köztársasági  elnök  alkotmányos   aggályokat fogalmazott meg, ezért a törvényt nem írta alá, hanem  a  2003. december  22-én  kelt indítványában – az Alkotmány  26.  §  (4) bekezdésében    biztosított    jogkörénél    fogva     –     az Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a továbbiakban:   Abtv.)  1.  §-ának  a)  pontja,   21.   §   (1) bekezdésének  b) pontja és a 35. §-a alapján a  Btkm.  előzetes alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte. A   köztársasági  elnök  álláspontja  szerint  a  Btkm.   által módosított Btk. 269. § (1) bekezdése sérti az Alkotmány  61.  § (1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánítás jogát, mert a  „gyűlöletre izgat” fordulat azt a veszélyt hordozza magában, hogy   az   e  fogalmat  értelmező  bíróságok  leszállítják   a büntethetőség  küszöbét, az „erőszakos  cselekményre  hív  fel” elkövetési magatartás pedig azért alkotmánysértő, mert nem  jár egyéni jogok sérelmének a veszélyével. A Btkm. által beiktatott Btk.  269.  §  (2)  bekezdése – a köztársasági elnök  véleménye szerint – azért sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, mert a köznyugalmat   elvontan,  általánosan  védi.   Ezen   túl,   az indítványban  foglaltak alapján e bekezdés ellentétben  áll  az Alkotmány  54.  § (1) bekezdésében elismert emberi  méltósághoz való jog részét alkotó önrendelkezési joggal is. 1.2.  A köztársasági elnök indítványának ismeretében eljuttatta véleményét  az  Alkotmánybírósághoz a Btk. módosításáról  szóló törvényjavaslatot benyújtó igazságügy-miniszter. 2.1.   Az   Alkotmánybíróság  az  indítvány  elbírálásakor   az Alkotmány alábbi rendelkezéseit vette alapul: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy  a  közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze.” 2.2.  A  Btk. hatályban lévő 269. §-a alapján a közösség elleni izgatás törvényi tényállása a következőképpen szól: „269. § Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b)  valamely  nemzeti, etnikai, faji, vallási  csoport  vagy  a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre    uszít,   bűntett   miatt   három    évig    tartó szabadságvesztéssel büntetendő.” 2.3.  A  köztársasági  elnöki  indítvánnyal  támadott  Btkm.  a következőképpen rendelkezik: „1.  §  A  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény 269. §-ának helyébe a következő rendelkezés lép: »269.  § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet,  vagy valamely  nemzeti,  etnikai,  faji,  vallási  csoport  vagy   a lakosság   egyes  csoportjai  ellen  gyűlöletre   izgat,   vagy erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel, bűntettet követ  el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2)  Aki  nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot  azáltal sérti,  hogy  mást vagy másokat a nemzeti, etnikai,  faji  vagy vallási  hovatartozás  miatt becsmérel vagy  megaláz,  vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.« 2.  § Ez a törvény a kihirdetését követő tizenötödik napon  lép hatályba.”                               II. Az Alkotmánybíróság jelen ügyben is hangsúlyozza, hogy „a faji, etnikai,   nemzetiségi,   vallási   szempontú   alsóbb-    vagy felsőbbrendűséget  hirdető nézetek,  a  gyűlölködés,  megvetés, kirekesztés   eszméinek  terjesztése  az   emberi   civilizáció értékeit  veszélyeztetik.” [30/1992. (V. 26.) AB  határozat  (a továbbiakban:  Abh1.), ABH 1992, 167, 173.]  A  faji,  etnikai, nemzeti  vagy  vallási  közösségekkel  és  tagjaikkal  szembeni uszító,     gyalázkodó,     gyűlölet-     és     hisztériakeltő megnyilvánulások ugyanis az emberi civilizáció ellen hatnak. Az ilyen  jelenségekkel szembeni határozott fellépés  mindenkitől, és különösen a közélet szereplőitől elvárható. Az   Alkotmánybíróságnak   azonban   jelen   ügyben,   előzetes normakontroll  keretében,  abban  a  kérdésben  kellett  állást foglalnia,  korlátozható-e alkotmányosan a  véleménynyilvánítás szabadsága olyan mértékben, ahogyan a jogalkotó a Btkm. által a szélsőséges megnyilvánulásokat kriminalizálni kívánja. 1.1.  A  kérdés  megválaszolásakor  az  Alkotmánybíróság  abból indult ki, hogy az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított véleményszabadság   a  kommunikációs  jogok   anyajoga,   amely egyrészt  az  egyén önkifejezését, illetve személyisége  szabad kibontakoztatását  teszi  lehetővé,  másrészt  az  egyénnek   a társadalmi   és  politikai  folyamatokban  való   tevékeny   és megalapozott     részvételét    biztosítja.     Emellett     az Alkotmánybíróság   hangsúlyozza,  hogy  az  eltérő   nézeteket, álláspontokat,  elképzeléseket  egymással  ütköztető  politikai vita a demokrácia sajátja. A vélemény elfojtása vagy napvilágra kerülésének  megakadályozása nem  teszi  a  véleményt  meg  nem születetté,  és  nem  gátja valamely  nézet  elterjedésének.  A társadalom szellemi gazdagodása a véleményszabadságtól is függ: csak akkor van esély a téves nézetek kiszűrésére, ha szabad  és nyilvános vitákban ütközhetnek ellentétes vélekedések, és ha  a mégoly szélsőséges nézetek is napvilágra kerülhetnek. A  szólás szabadságának állapota a demokrácia fokmérője.  Minél kevesebb  korlátozás nélkül érvényesülhet a véleményalkotás  és –nyilvánítás  joga, annál biztosabb lábakon áll az  alkotmányos demokrácia.  Egy  valóban  szabad társadalomban  a  szélsőséges nézetek hangoztatása önmagában nem idéz elő zavargásokat, hanem hozzájárul  a köznyugalom és közrend alakításához,  a  lakosság toleranciaszintjének  emeléséhez.  Ahol  „sokféle   véleménnyel találkozhatnak  az  emberek,  a  közvélemény  toleráns   lesz”. [Abh1., ABH 1992, 167, 180.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat  (a továbbiakban: Abh4.), ABH 2000, 117, 128.] A  türelmes,  a szólás valódi szabadságát biztosító  társadalom visszahat  az  egyénre,  erősíti  polgárainak  jellemét,  olyan intellektuálisan  független  személyeket  nevel,  akik  autonóm módon képesek életük irányítására, az általuk vallott eszmék és értékek  iránt  elkötelezettek, de nyitottak  a  más  véleményt vallók és másként gondolkodók érveire. A  véleményszabadság védelmének a demokratikus társadalmakban a jogállamiság  által  megkövetelt  minimumszintjét   biztosítani hivatott   nemzetközi   emberi   jogi   dokumentumok    is    a véleményalkotás   szabadságát,  az  eszmék  megismerésének   és közlésének   szabadságát  hirdetik.  [Emberi  jogok   egyetemes nyilatkozata  19.  cikk, Polgári és politikai jogok  nemzetközi egyezségokmánya  (a  továbbiakban:  Egyezségokmány)  19.  cikk, Emberi  jogok  európai  egyezménye 10. cikk,  az  Európai  Unió Alapvető jogok kartája (a továbbiakban: Karta) II. fejezet  11. cikk] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a felfogásában, amely a    magyar    joggyakorlatot   alakítja   és    kötelezi,    a véleménynyilvánítás   szabadsága  a   demokratikus   társadalom alappilléreinek, haladásának és az egyén kibontakozásának egyik feltétele.  Ez a szabadság az olyan véleményeket is  megilleti, amelyek  sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat  keltenek.  Ezt követeli meg a pluralizmus, a tolerancia és a felvilágosultság, amely  nélkül a demokratikus társadalom elképzelhetetlen. (Eur. Court  H.  R.,  Handyside  v. United  Kingdom,  Judgment  of  7 December  1976, Series A no 103, para 41., Jersild v.  Denmark, Judgment  of 23 September 1994, Series A no 298, para 37,  Zana v. Turkey, Judgment of 25 November 1997, para 51.) 1.2.  A  fenti  nemzetközi  emberi  jogi  dokumentumok  és   az Alkotmány    61.    §-a    is    védelemben    részesítik     a véleményszabadságot, bizonyos esetekben azonban lehetővé teszik e jog korlátozását. Az  Egyezségokmány  20.  cikkének 2. pontja  az  izgató  beszéd tiltását   követeli  a  részes  államoktól.  „Törvényben   kell megtiltani  a  nemzeti, faji, vagy vallási  gyűlölet  bármilyen hirdetését,  amely  megkülönböztetésre, ellenségeskedésre  vagy erőszakra izgat.” A  faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről New   Yorkban,  1965.  december  21-én  elfogadott   nemzetközi egyezmény 4. pontja alapján a részes államok „a)  Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a  faji felsőbbrendűségre    vagy    gyűlöletre    alapozott     eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint bármely  faj,  illetve  más színű vagy más  etnikai  származású személyek    csoportja   ellen   irányuló   minden    erőszakos cselekedetet  vagy  arra  való  izgatást,  továbbá   fajgyűlölő tevékenység   mindenféle  támogatását,  annak   pénzelését   is beleértve; b)  Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak  minden  olyan szervezetet,    valamint    szervezett    és    minden    egyéb propagandatevékenységet,   amely   a   faji   megkülönböztetést előmozdítja  vagy  arra  izgat, az  ilyen  szervezetekben  vagy tevékenységben  való részvételt pedig törvény által  büntetendő cselekménynek tekintik; c)  Nem  engedik meg, hogy országos, vagy helyi hatóságok  vagy közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy  arra izgassanak.” Nemcsak   az   ENSZ   keretei   között   létrejött   nemzetközi egyezmények,  hanem az Európa Tanács és az Európai  Unió  egyes intézményei által kibocsátott dokumentumok is különös figyelmet fordítanak  a rasszizmus és a gyűlöletbeszéd elleni fellépésre. Az  Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottsága  R  (97)  20.  számú ajánlásának  4.  alapelve a következőképpen  rendelkezik:  „[a] nemzeti  jogrendszernek és gyakorlatnak  lehetővé  kell  tennie azt,  hogy a bíróságok figyelembe vegyék, hogy a gyűlöletbeszéd egyes esetekben olyan sértő lehet az egyénekre vagy csoportokra nézve,   hogy   ezért  nem  élvezi  az  Emberi  jogok   európai egyezményének   10.   cikke  által  egyéb  véleménynyilvánítási formáknak  biztosított  védelmet.  Ez  a  helyzet,   amikor   a gyűlöletbeszéd  az Egyezményben és kiegészítő  jegyzőkönyveiben biztosított  jogok  és  szabadságok  megsemmisítését  vagy   az Egyezményben   megengedettnél  nagyobb   mértékű   korlátozását célozza.” Az   Európai   Unió   Bizottsága   által   előterjesztett,    a rasszizmussal  és  az  idegengyűlölettel  szembeni  fellépésről szóló  kerethatározat-tervezet célja is az,  hogy  a  tagállami jogalkotás  hatékonyan vegye fel a harcot a  rasszizmus  ellen, ugyanakkor  a  kerethatározat-tervezetet tárgyaló Európai  Unió bel-  és igazságügyi együttműködés Tanácsa ülésén több tagállam is  fenntartásának  adott  hangot,  aminek  eredményeképpen  az elnökség  a kerethatározat-tervezet szövegének megváltoztatását javasolta. Eszerint a szövegben utalni kell az Európai  Unióról szóló   Szerződés  6.  cikkére  és  arra,  hogy  a   tagállamok alkotmányos  elveit  és értékeit a kerethatározat  nem  kívánja csorbítani.  [Report  on the proposal for a  Council  framework decision  on combating racism and xenophobia (COM(2001)  664  – C5-0689/2001 – 2001/0270(CNS))] Ez  összhangban  van  a  Karta  preambulumában  olvasható  azon gondolattal,  hogy  a  Karta  megerősíti  a  tagállamok   közös alkotmányos hagyományaiban gyökerező jogokat. A    Magyarország   által   vállalt   nemzetközi    szerződéses kötelezettségek  nem jelentik azt, hogy a  jogalkotó  a  szabad véleménynyilvánításhoz   fűződő   alapjogot   figyelmen   kívül hagyhatná a szélsőséges megnyilvánulások elleni állami fellépés szabályozásakor.    A    nemzetközi    szerződésben     foglalt kötelezettségek  teljesítését  célzó  jogalkotás  esetében   is irányadó  az  Alkotmány  által  felállított  jogvédelmi  mérce, valamint    a   magyar   Alkotmánybíróság   által   kialakított szükségességi/arányossági    teszt.    Vagyis    egy    esetleg szükségesnek   minősülő,  szélsőséges   megnyilvánulást   tiltó szabálynak is meg kell felelnie az arányosság követelményének. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből következően ugyanis a szabad véleménynyilvánítás   jogára  vonatkozó   szabályokat   törvény állapítja meg, de lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az  alkotmánybírósági gyakorlat szerint az Alkotmány 8.  §  (2) bekezdése   alapján  „[a]z  állam  akkor  nyúlhat  az   alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog  és  szabadság védelme  vagy  érvényesülése, illetve egyéb  alkotmányos  érték védelme  más  módon  nem  érhető el. Az alapjog  korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az  másik alapjog  vagy  szabadság  védelme vagy  egyéb  alkotmányos  cél érdekében  történik,  hanem  szükséges,  hogy  megfeleljen   az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az  ennek  érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya  megfelelő arányban  legyen  egymással. A törvényhozó a  korlátozás  során köteles  az  adott  cél elérésére alkalmas  legenyhébb  eszközt alkalmazni.”  (Abh1., ABH 1992, 167, 171.) A  véleményszabadság kitüntetett  szerepét hangsúlyozó alkotmánybírósági határozatok kiemelik:    a    véleményszabadságot   korlátozó   törvényeket megszorítóan kell értelmezni, e jog ugyanis törvénnyel is  csak kivételesen és szűk körben korlátozható egy másik alapjog  vagy alkotmányos  érték  védelmében. [Abh1., ABH  1992,  167,  178.; 36/1994.  (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 223.; 12/1999. (V.  21.) AB határozat (a továbbiakban: Abh2.), ABH 1999,  106, 111.]                              III. 1.  A  köztársasági  elnök indítványában  foglaltak  szerint  a Btkm.,  azáltal, hogy a Btk. 269. §-ában a „gyűlöletre uszítás” fogalma helyett a „gyűlöletre izgatás” kifejezést használja, az Alkotmány 61. § (1) bekezdését alkotmánysértő módon korlátozza. Fennáll  ugyanis  annak  veszélye, hogy  a  „gyűlöletre  izgat” kifejezést   alkalmazó   bíróságok  –  a   Legfelsőbb   Bíróság jogértelmezését  követve  –  leszállítják  az  Alkotmánybíróság által   az  Abh1.-ben  megállapított  büntethetőségi  küszöböt, sértve  ezzel  az  Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdését.  Az   új szabályozás e bizonytalanság miatt nem felel meg az Abh2. által megfogalmazott,  „a  jogbiztonság,  az  alkotmányos  büntetőjog határozottságot,  egyértelműséget,  az  önkényes  jogalkalmazás lehetőségét kizáró követelményének” sem. (ABH 1999,  106,  110- 111.) 2.1. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság többször hangsúlyozta,  az Alkotmány   61.   §-a   alapján  maga  „a   véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet  nélkül”, e  rendelkezés  „nem  bizonyos  eszmék,  tények  és  vélemények tekintetében  biztosítja csupán a szabad  véleménynyilvánítást, hanem   magát   a  véleménynyilvánítás  lehetőségét   részesíti védelemben”. [Abh1., ABH 1992, 167, 179.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 223.] A   sokszínű   nézetek   jelenléte  a  plurális,   demokratikus társadalom  lényege. A változatos hangok lehetőséget  nyújtanak az  autonóm egyén számára a választásra, az egymással  versengő érvek  felvonultatása  pedig hozzájárul a felmerülő  társadalmi probléma  mielőbbi megoldásához. Az állam ezért,  pusztán  azok tartalma   alapján   nem   tilthatja   be   bizonyos    nézetek kinyilvánítását,   terjesztését,  és  nem  nyilváníthat   egyes álláspontokat  más álláspontoknál értékesebbnek, azzal  ugyanis sértené  az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének követelményét  (egy  ilyen tilalom azt  eredményezné,  hogy  az emberek  bizonyos  csoportjai  nem  adhatnak  hangot  személyes meggyőződésüknek), illetve az egyes nézetek kizárásával  még  a politikai  diskurzus  kialakulása előtt  lehetetlenné  tenné  a minden  releváns  véleményt  megjelenítő,  szabad,  eleven   és nyitott vita létrejöttét. A szélsőséges nézetek esetében sem a vélemény tartalma, hanem a közlés  közvetlen,  belátható  következménye  alapozza  meg   a szólásszabadság  korlátozását, a polgári jogi,  avagy  bizonyos esetekben a büntetőjogi felelősségre vonást. 2.2.  Azt,  hogy  a  szélsőséges  megnyilvánulások  esetén   az Alkotmány  61. § (1) bekezdésével összhangban milyen  esetekben alkalmazható büntetőjogi szankció, az Alkotmánybíróság az Abh1.- ben a következőképpen határozta meg: Indokolható a büntetőjogi jogkövetkezmény kilátásba  helyezése, ha  a cselekmény eléri azt a szintet, amely alkalmas arra, hogy az  emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas  fokra lobbantsa, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend  és béke   megzavarására   vezethet.  Ha   egy   ilyen   cselekmény következtében  a  köznyugalom  megzavarása  mögött   „ott   van nagyszámú  egyéni jog megsértésének a veszélye  is:  a  csoport ellen   felszított  indulat  fenyegeti  a  csoporthoz  tartozók becsületét,   méltóságát  (szélsőséges  esetben   életét   is), megfélemlítéssel  korlátozza  őket  más  jogaik   gyakorlásában (köztük a szabad véleménynyilvánításban)”. A gyűlöletre uszítás esetében  az  emberi méltósághoz fűződő és más, az  alkotmányos értékrendben  magasan  álló  szabadságjog  sérelmének  veszélye indokolja  a  büntetőjogi védelmet, valamint az a cél,  hogy  a gyűlöletre  uszítás lehetséges sértettjei: a nemzeti,  etnikai, faji,  vallási  csoportok, illetve a lakosság egyes  csoportjai tagjainak  alapjoggyakorlását ne tegyék  lehetetlenné  a  velük szemben  megnyilvánuló előítélettel teli, gyűlölködő és megvető kijelentések. Nem arról van szó tehát, hogy a törvényhozó az igazságtalan,  a bántó  vagy  akár  a  sokkoló véleményközlést  szankcionálja  a „gyűlöletre  uszítás”  büntethetővé  tételekor.  Az   Alkotmány ugyanis  mindenki  számára biztosítja a  szabad  kommunikációt, amely  „processzusban  helye van minden véleménynek,  jónak  és károsnak,  kellemesnek és sértőnek egyaránt – különösen  azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke”. [Abh1., ABH 1992, 167, 179.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219,   223.;   Abh4.,   ABH   2000,   117,   121.]   A   szabad véleménynyilvánítás   jogának   korlátozására   a   „gyűlöletre uszítás”  esetében az egyéni alapjoggyakorlás sérelme,  illetve annak közvetlen veszélye miatt kerül sor. Végül  fontos, hogy a köznyugalomban okozott veszély ne  csupán feltételezés  legyen, és a legalább hipotetikus  visszacsatolás (a     közlés    alkalmas    a    köznyugalom    megzavarására) elengedhetetlen.   A  köznyugalom  megzavarásának   intenzitása ugyanis   „egy  bizonyos  mérték  fölött  („clear  and  present danger”)  igazolja  a  szabad véleménynyilvánításhoz  való  jog korlátozását”. (Abh1., ABH 1992, 167, 178-179.) A  gyűlöletre uszítás elkövetési magatartás esetében  –  egyéni alapjogok  és  a köznyugalom védelme érdekében  –  szükséges  a szólásszabadság  büntetőjogi  korlátozása,  mert  e  magatartás „egyént  és  társadalmat érintő hatásai,  következményei  olyan súlyosak,  hogy  más felelősségi formák, így  a  szabálysértési vagy  polgári jogi felelősségi rendszerek eszközei  elégtelenek az  ilyen magatartások tanúsítóival szemben”. (Abh1., ABH 1992, 167,  176.)  A  demokratikus társadalmi rend fennmaradása,  „az erőszakról  és  az  erőszakkal  való  fenyegetésről,   mint   a konfliktusmegoldás eszközeiről való lemondás”, valamint konkrét egyéni  alapjogok  védelme érdekében az  állam  jogosan  helyez kilátásba  büntetőjogi szankciót az ezen értékeket  és  jogokat fenyegető megnyilvánulások elkövetőivel szemben. 3.   Az  Alkotmánybíróság  a  továbbiakban  azt  vizsgálta,   a „gyűlöletre  izgatás”  elkövetési  magatartást  tartalmazó   új büntetőjogi  tényállás  a  fenti  követelményeknek  megfelelően korlátozza-e az Alkotmány 61. § (1) bekezdését. 3.1.  A  Btkm.  által megállapított Btk. 269. §  (1)  bekezdése által  védett  jogi tárgyak változatlanok. (A kivétel,  hogy  a hatályban   lévő  Btk.  269.  §-ával  szemben  a  Btkm.   által beiktatott 269. § (1) bekezdésben a védendő jogtárgy nem csupán a  magyar  nemzet,  hanem minden nemzet.) A  nagy  nyilvánosság előtti elkövetés szintén büntetőjogi tényállási elem maradt.  A Btkm.  megalkotásával  azonban  az  elkövetési  magatartást   a gyűlöletre izgatásban jelölte meg a törvényhozó. Az  Alkotmánybíróság  a  közösség  elleni  izgatás  büntetőjogi tényállásának   jogtörténeti  alakulását   az   Abh1.-ben   már tanulmányozta,  és  megállapította,  hogy  az  1878.   évi   V. törvénycikktől  (Csemegi  Kódex)  az  1961.  évi   V.   törvény hatálybalépéséig  a  bűncselekmény  elkövetési  magatartása   a gyűlöletre izgatás volt, majd ezt követően változott a gyűlölet keltésére  alkalmas cselekmény elkövetésére, és csak  az  1989. évi  XXV.  törvény  vezette be az uszítás fogalmát.  Ez  utóbbi jogszabály  „az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte  az izgatást, és a köznyugalom elleni bűncselekmények között,  –  a büntetőjogi  felelősséget lényegesen korlátozva –  a  »közösség elleni  izgatás« új tényállását fogalmazta meg.  A  büntetőjogi felelősség korlátozását egyrészt a védendő jogi tárgyak körének szűkítése,  másrészt a nagy nyilvánosság alaptényállási  elemmé tétele eredményezte”. (Abh1., ABH 1992, 167, 169.) Az  Abh1.  a  Btk.-nak  az 1989. évi XXV.  törvény  15.  §-ával megállapított 269. §-áról foglalt állást a következőképpen: „Értelmezést igényel továbbá a gyűlöletre uszításban  megjelölt elkövetési  magatartás.  Önmagukban  a  szavak  is  általánosan ismert    tartalommal    bírnak.   A    gyűlölet    az    egyik legszélsőségesebb  negatív, a Magyar  Nyelv  Értelmező  Szótára szerint  (2.  kötet 1132. o.) nagyfokú ellenséges indulat.  Aki uszít,  az  valamely  személy, csoport,  szervezet,  intézkedés ellen   ellenséges   magatartásra,   ellenséges,   kárt   okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít (Értelmező Szótár 7. kötet 59.  o.).  Tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben  is  a gyűlöletre   izgatás   volt   az   elkövetési   magatartás,   a jogalkalmazók a konkrét esetek megítélésében több mint  100  év értelmezési  gyakorlatára  támaszkodhatnak.  A  Curia   már   a századfordulón  több  döntésében nagy szabatossággal  határozta meg  az izgatás fogalmát: A törvény eme kifejezés alatt »izgat« nem  valamely  kedvezőtlen  és sértő véleménynek  nyilvánítása, hanem  olyan  lázongó kifakadások értendők, amelyek  alkalmasak arra,  hogy  az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket  oly magas  fokra  lobbantsák,  amelyből  gyűlölet  keletkezvén,   a társadalmi  rend  és  béke megzavarására vezethet  (Büntetőjogi Döntvénytár 7. köt. 272. 1.).” (Abh1., ABH 1992, 167, 177-178.) Az  Abh2., – amely a Btk.-nak az 1996. évi XVII. törvény 5.  §- ával megállapított 269. §-áról foglalt állást, megsemmisítve az új   elkövetési   magatartásként  büntetni  rendelt   „gyűlölet keltésére   alkalmas  egyéb  cselekményt”  –  hangsúlyozta:   a gyűlöletre  uszítás  az  a  cselekmény,  amelynek  esetében   a szólásszabadság    büntetőjogi    korlátozása     alkotmányosan elfogadható. „Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban e bűncselekmény tekintetében a büntethetőség  alkotmányos  küszöbét  a  gyűlöletre  uszításban határozta  meg.  Amint  azt  az Abh.-nak  a  II.  3.2.  pontban bemutatott megállapításai tartalmazzák, a már száz éve követett bírói  gyakorlat szerint is csakis az uszítás foglalja  magában azt   a   »bizonyos   mérték«   fölötti   veszélyt,   amely   a véleménynyilvánításhoz  való  jog  korlátozását  megengedhetővé teszi. A gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény büntetése leszállítja a korlátozhatóság küszöbét. Ha a veszély eléri  azt a nagyságrendet, amit az uszítás, akkor nincs szükség az »egyéb cselekmény« elkülönítésére, mert az uszítás tényállása  elnyeli az ilyen magatartást.” (Abh2., ABH 1999, 106, 110.) 3.2.  Az  Alkotmánybíróságnak jelen ügyben  arra  kell  választ adnia, hogy a Btk. 269. § (1) bekezdésében a gyűlöletre uszítás tényállásnak   gyűlöletre  izgatásra  való   felcserélése   nem eredményezi-e  az Abh1. és Abh2. által alkotmányosnak  elismert büntethetőségi szint csökkenését. Az  elmúlt évek bírói joggyakorlata azt mutatja, jogértelmezési nehézségek  merültek  fel  abban  a  kérdésben,  mi  tekinthető uszításnak,  s  hogy egy-egy konkrét esetben  mikor  éri  el  a büntethetőség   határát   a   szélsőséges   megnyilvánulás.   A Legfelsőbb Bíróság határozataiban foglaltak alapján az  izgatás és az uszítás egymástól eltérő magatartásokat jelölő fogalom. A kettő  között tartalmi különbség van, az izgatás az  értelemhez szól,  az  uszítás az ösztönökre, érzelmekre apellál, mozgósít. Az  uszítás  megállapítása tehát – a bírói  jogértelmezésben  – súlyosabb magatartást kíván. „Az   elsőfokú  bíróság  a  gyűlöletre  uszítás  fogalmának   a meghatározásánál  helyesen járt el, amikor az  Alkotmánybíróság 30/1992.   (VI.   26.)   határozatában   kifejtetteket    vette figyelembe.    Mivel    a   törvényi   tényállásban    szereplő kifejezéseket  maga  a Btk. nem határozza meg,  azok  köznyelvi értelmét kell figyelembe venni. […] A vádlottak kijelentései  – elsősorban  az I. r. vádlotté – az uszítás határát  »súrolták«, de   nem  lépték  túl  azt,  mert  gyűlölet  keltésére  esetleg alkalmasak   voltak,  de  nem  ingereltek  aktív   gyűlöletre.” (Legf.Bír.Br. I. 1062/1996.; BH 1997. 165.) „Az   izgatás  a  gondolat  olyan  nyilvános  kifejtése,  amely meghatározott    jelenségekkel    kapcsolatosan    tudat-    és érzelemformáló,  s ebből következően esetenként indulatébresztő ráhatást gyakorol mások pszichikumára. Amíg azonban az  izgatás megnyilvánulhat  racionális  érvek felsorakoztatásával  történő meggyőzésben  és  a  társadalom általános  értékrendje  szerint károsnak ítélt jelenségekkel szemben is, addig az uszításnál, – amelynek szinonimája a lázítás, bujtogatás, ingerlés, biztatás, felheccelés – e kritériumok többnyire teljességgel hiányoznak.” (Legf.Bír.Bfv. X.1105/1997.) „Aki  uszít, nem az értelemhez szól, hanem a primer  ösztönöket célozza  meg, mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek felkorbácsolása  révén,  számolva  azzal,  hogy  a  felszított, ellenséges    indulatok   kitörhetnek,    és    fékezhetetlenné válhatnak.” (Legf.Bír.Bf. IV.2211/1997.; BH 1998. 521.) „Az  Alkotmánybíróság  határozatainak jogi  indoklásában  és  a Legfelsőbb  Bíróság BH 1997. 165. és BH 1998. 521. számú  eseti döntéseiben  határozott  iránymutatást  adott  arra,   hogy   a gyűlöletre  uszítást miként kell értelmezni. Ezt összefoglalva: nem  a  véleménynyilvánítási szabadságával él, hanem gyűlöletre uszít az, aki - erőszakos cselekedetre, - ilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére hív fel, akkor -   ha   a   veszély   nem   csupán  feltételezett,   hanem   a veszélyeztetett  jogok  konkrétak, és az  erőszakos  cselekedet közvetlenül fenyeget. […]  Nem helytálló a Fővárosi Bíróság azon megállapítása,  hogy elegendő  az  elkövető részéről annak előrelátása, miszerint  a felkeltett  gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt  világából, és  mások  számára  is  láthatóvá válik,  hanem  az  előzőekben részletezett  hármas követelménynek is meg kell  felelnie.  Nem osztotta  az  érvelését atekintetben sem, hogy a  kirekesztésre felhívás  önmagában  is  bűncselekmény megvalósítását  jelenti, ilyet  ugyanis a hatályos –, de a cselekmény idején hatályos  – Btk.  sem  tartalmaz. Ugyanakkor a Fővárosi Bíróság  ítéletében nem  foglalkozik  a  veszély mértékével  annak  konkrétságával, valamint  az  erőszak mértékével sem.” (Fővárosi Ítélőtábla  3. BF.                   111/2003/10.,                  közzétéve: „http://www.itelotabla.hu/hatarotaz.html”) Észlelve,  hogy  a  hatályos Btk. 269. §-ában foglalt  közösség elleni  izgatás egyes tényállási elemei a jogalkalmazók számára nem  egyértelműek,  a jogalkotó lépéseket  tett  az  elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos  kifejezésre juttatására.  „Annak  ellenére,  hogy  az  Alkotmánybíróság   a »gyűlöletre  uszít«  formát  alapjogi  szempontból  alkalmasnak találta,   mégis  felmerül  a  hatályos  tényállás   elkövetési magatartása   megváltoztatásának   igénye,   amely   által    a jogértelmezési   és   jogalkalmazási   problémák   orvosolhatók lennének.”  (Részletes indokolás, T/5179. számú törvényjavaslat a Btk. módosításáról) Az   Alkotmánybíróságnak  az  Abh1.-ben,  majd   az   Abh2.-ben megjelenő  álláspontja  alapján az  olyan  ún.  legveszélyesebb magatartások  esetében  korlátozhatja a jogalkotó  a  kifejezés szabadságát büntetőjogi eszközökkel, amelyek elérik „az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket magas fokra lobbantó lázongó kifakadás”  szintjét, az alkotmányos értékrendben igen  magasan álló   alanyi   alapjogokat  veszélyeztetnek,  ami   egyben   a köznyugalom  megzavarásához vezethet (e  veszély  közvetlen  és nyilvánvaló). Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kifejezés szabadsága nem   korlátozható   olyan  módon,  hogy  a  jogi   szabályozás leszállítsa   a  büntetendőség  még  alkotmányosnak   tekintett küszöbét. A jogalkotó szándéka szerint a gyűlöletre izgatás fogalmába nem csupán  az  ún. legveszélyesebb magatartások volnának értendők. „A   »gyűlöletre  izgatás«  olyan  magatartás,  amely  mind   a racionális   mérlegelést,   meggyőzést,   mind   az   azonnali, mérlegelés nélküli indulatkeltést magában foglalja. Ennek az az oka,  hogy  a  gyűlölet kettős természetű: egyrészt fellobbanó, heves  indulat, másrészt viszont lehet tartós beállítódás  is.” (Részletes  indokolás,  T/5179. számú  törvényjavaslat  a  Btk. módosításáról) A  gyűlöletre izgatás kifejezés beiktatása mellett az erőszakos cselekmény elkövetésére való felhívás külön kiemelése, és e két új  elkövetési  magatartás együttkezelése  egyértelműen  azt  a törvényalkotói  szándékot fejezi ki, hogy az Abh1.  alapján  az uszítás fogalmi körébe nem tartozó magatartások is büntethetőek legyenek.  Ezáltal viszont a törvényhozó olymértékben kitágítja a   büntetendővé  nyilvánított  magatartások  körét,  amely  az Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdésének szükségtelen  korlátozását jelenti. 3.3.   A   köztársasági  elnöki  indítvány  felveti,  hogy   az Alkotmánybíróságnak  lehetősége van alkotmányos  követelményben megállapítani  a  közösség  elleni izgatás  tényállásának  azon értelmezését,    amely    összhangban    van    az    Alkotmány rendelkezéseivel.   Az  Alkotmánybíróság   mérlegelte   ezt   a lehetőséget, és a következőket állapította meg. Az  Alkotmánybíróság először a 38/1993. (VI. 11.) AB  határozat rendelkező   részében  fogalmazta  meg,   hogy   a   jogszabály alkotmányossági vizsgálata során a norma megsemmisítése helyett határozattal    megállapíthatja    azokat    az     alkotmányos követelményeket,   amelyek  a  rendelkezés  alkalmazása   során mindenkire nézve kötelezőek. Az  Alkotmánybíróság ezt a hatályos jog kíméletéből és abból  a követelményből   vezette   le,  hogy   célszerű   elkerülni   a jogszabály,  illetőleg jogszabályi rendelkezés megsemmisítését, ha  a  jogrend alkotmányossága és a jogbiztonság  e  nélkül  is biztosítható.  [Alkotmányos  követelményt  állapított  meg   az Alkotmánybíróság  többek  között  a  48/1993.  (VII.  2.),   az 53/1993. (X. 13.), a 36/1994. (VI. 24.), a 46/1994. (X. 21.) AB a  39/1999.  (XII.  21.)  AB határozatok rendelkező  részeiben, legutóbb pedig a 32/2003. (VI. 4.) AB határozatban.] Előzetes normakontroll keretében azonban az Alkotmánybíróság az Országgyűlés által megszavazott törvénynek a köztársasági elnök által  kifogásolt  rendelkezéseit vizsgálja.  Nincs  érvényesen létrejött   jogszabály,   mivel  a   törvény   kihirdetése   és közzététele a köztársasági elnök vétója következtében elmaradt. Az  alkotmánybírósági eljárás tárgyát képező normaszöveg  tehát nem   része   a   hatályos   jognak,   ennek   megfelelően   az Alkotmánybíróság   fogalmilag  nem  lehet   tekintettel   annak kíméletére. Ezt  állapította meg az Alkotmánybíróság a 64/1997. (XII.  17.) AB   határozatában   is,   utalva  arra,   hogy   az   előzetes normakontroll  hatáskörben hozott döntés  „vagy  »érintetlenül« engedi  át a vizsgált törvényjavaslatot a törvényhozási eljárás utolsó  szakaszába,  a zárószavazásra, vagy  –  alkotmánysértés megállapítása esetén, a tartalmi követelmények megállapításával –  jogalkotási  feladatot határoz meg a törvényhozás  számára.” (ABH 1997, 380, 387.) Mindezek    alapján,    jelen   ügyben   az    Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a gyűlöletre izgatás mint  új  tényállási elem     sérti     az    Alkotmányban    biztosított     szabad véleménynyilvánítás jogát. A vizsgált tényállás alapján ugyanis lehetővé válna az emberek olyan cselekmények miatti büntetőjogi felelősségre vonása, amely magatartások az Alkotmány 61. §  (1) bekezdése alapján védelemben részesülnek.                               IV. 1.  A köztársasági elnök kifogásolta azt is, hogy „az erőszakos cselekmény  elkövetésére  hív fel”  fordulattal  a  törvényhozó előkészületi  jellegű  magatartást  rendel  büntetni,   önálló, befejezett   bűncselekményként,  függetlenül  attól,   hogy   a felhívás  eredménnyel jár-e. A köztársasági  elnök  álláspontja szerint   ezen  elkövetési  magatartás  kiemelése   és   önálló bűncselekményként  való megfogalmazása felesleges,  mert  ez  a magatartás  az  uszításban bennfoglaltatik. Ha viszont  tisztán immateriális   bűncselekményként  értelmezzük   a   „felhívási” tényállást, akkor az sérti az Alkotmány 61. § (1) bekezdését, a felhívás ugyanis nem jár egyéni jogok sérelmének veszélyével. 2.  A  Btkm.  által  beiktatott 269.  §  (1)  bekezdés  második fordulata  alapján bűntett elkövetése miatt volna  felelősségre vonható  az, aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet,  vagy valamely  nemzeti,  etnikai, faji, vallási csoport,  illetve  a lakosság    egyes   csoportjai   ellen   erőszakos   cselekmény elkövetésére hív fel. Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   önmagában   nem alkotmánysértő, hogy a jogalkotó az erőszakos elemet tartalmazó bűncselekmények   előkészületi   magatartását    sui    generis bűncselekményként     és     nem     valamely     bűncselekmény előkészületeként  bünteti.  A jogalkotó  szabadságába  tartozik annak megítélése, hogy bizonyos elkövetési magatartásokat  mely törvényi  tényállások  alá sorol be.  „A  bűncselekményeknek  a büntető  törvényben  történő nevesítése, adott  magatartásoknak sui  generis cselekményként történő szabályozása minden esetben egy  adott  büntetőpolitika normatív megtestesítését  jelenti.” (481/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 998, 1012.) Jelen   ügyben  sem  az  előkészületi  cselekmény  sui  generis bűncselekménnyé  minősítésének  alkotmányosságát  vizsgálta  az Alkotmánybíróság,  hanem  azt, hogy törvényhozó  –  e  fordulat beiktatásával – az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított szabad  véleménynyilvánítás jogát alkotmányos módon korlátozta- e,  vagyis, hogy az „erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel” elkövetési    magatartás   megfelel-e    a    véleményszabadság korlátozásakor irányadó alkotmányos mércének. 3. A büntetni rendelt magatartás nem éri el az e határozat III. 2.2. pontjában foglalt büntethetőségi küszöböt. A bűncselekmény az erőszakos cselekményre való felhívással befejezetté válik. A büntetőjogi dogmatikában a felhívás olyan egyoldalú cselekmény, amely  alapján  az  elkövető meghatározott személy(ek)hez  vagy általában   a  nagy  nyilvánossághoz  szól,  és  a  címzetteket bűncselekmény (jelen esetben erőszakos cselekmény) elkövetésére törekszik  rábírni.  Az  új  elkövetési  magatartás  a   rábíró magatartást,    illetve   rábírni   törekvést   kriminalizálja, függetlenül  attól,  hogy  a  felhívás  eljut-e  egyáltalán   a címzettekhez,  a  passzív  alanyban  sikerül-e   kiváltani   az erőszakos  cselekményre vonatkozó akarat-elhatározást,  (de  az erőszakos cselekmény megvalósítása bármely okból elmarad)  vagy a passzív alany visszautasítja az elkövető felhívását. Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának, hogy a felhívás konkrét  egyéni jogok sérelmével fenyegessen. A  jogalkotó  már azt  is büntetni rendeli, ha valaki mást vagy másokat erőszakos cselekmény   elkövetésére  törekszik  rábírni.   Amennyiben   a személyek  elleni erőszak megvalósul, az erőszakos cselekményre felhívó  személy  a  Btk. 174/B. § alapján büntethető,  mint  a nemzeti,  etnikai,  faji  vagy vallási csoport  elleni  erőszak bűncselekmény  öt  évig terjedő szabadságvesztéssel  büntetendő felbujtója.  [A  Btk. 174/B. § (1) bekezdése alapján  bűntettet követ  el,  és öt évig terjedő szabadságvesztéssel  büntetendő, aki   mást   valamely  nemzeti,  etnikai,  faji  vagy   vallási csoporthoz  tartozása  vagy  vélt  tartozása  miatt  bántalmaz, illetőleg  erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít,  hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.] Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  végül  a  törvény  az előkészületi   magatartás  bűncselekménnyé  alakításával   arra tekintet   nélkül   büntet,  hogy  a  felhívás   alkalmas-e   a köznyugalom megzavarására. Az „erőszakos cselekményre hív  fel” fordulat   esetében   is  irányadó  az  az  Abh1.-ben   foglalt megállapítás,  amely  szerint  „a  bűncselekményi   tényállásba felvett  hipotetikus („alkalmas”) vagy tényleges visszacsatolás nélkül  (valóban megzavarta a köznyugalmat) a gyalázkodással  a köznyugalomban okozott sérelem olyan feltételezés csupán, amely a   szabad  véleménynyilvánítás  korlátozását  kielégítően  nem indokolhatja. Itt ugyanis a külső korlát megléte, azaz más  jog sérelme, maga is bizonytalan”. (Abh1., ABH 1992, 167, 180.) Az   „erőszakos  cselekmény  elkövetésére  hív  fel”   fordulat esetében  a  bűncselekmény  megvalósulásához  nem  szükséges  a köznyugalom  megzavarása, de még az  sem,  hogy  a  felhívás  a köznyugalom  megzavarására  alkalmas  legyen.  A   közrend   és társadalmi  béke  ilyen  elvont  veszélyeztetése  viszont   nem alapozza   meg   a   büntetőjogi  szankció   alkalmazását.   „A büntetőjognak  nem  feladata  az  alkotmányos  értékek   átfogó védelme,  csupán  az, hogy ezen értékeket  a  különösen  súlyos sérelmekkel szemben védje.” (Abh4., ABH 2000, 117, 129.) Minthogy   az  „erőszakos  cselekmény  elkövetésére  hív   fel” fordulat  nem  éri  el  az  e  határozat  III.  2.2.  pontjában megállapított   büntethetőségi  kritériumot,  a   bűncselekmény megvalósulásának   nem  feltétele  konkrét   egyéni   alapjogok sérelme, illetve a köznyugalom megzavarása, az Alkotmány 61.  § (1)  bekezdésében védett szabad véleménynyilvánításhoz való jog szükségtelen és aránytalan korlátozását jelenti.                               V. 1.  A  köztársasági  elnök  a Btkm. által  a  Btk.  269.  §-ába iktatott  (2)  bekezdést,  az ún. „becsmérlési”  tényállást  is alkotmánysértőnek  tartja.  Az  elnöki  indítvány   szerint   a becsmérlési  tényállás sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, mivel a köznyugalmat elvontan, általánosan védi. E tényállással a  törvényhozó  lényegesen  szélesebben  jelöli  ki  a  tiltott magtartások körét, mint ahogyan azt az Abh1. az Alkotmány 61. § (1)  bekezdés alapján megállapította. A becsmérlési  tényállás, ezen  túl,  sérti  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében  biztosított normavilágosságot  is, mert nem határozza  meg  egyértelműen  a védett jogi tárgyat. A törvényi tényállás a Btk. közrend elleni bűncselekmények     fejezetében,    a    köznyugalom     elleni bűncselekmények  cím  alatt  kapott  helyet,  de  a  becsmérlés szövege   alapján  megállapítható,  hogy  az   közvetlenül   az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében garantált  emberi  méltóság alapjoga, illetve az abból fakadó személyiségi jogok, különösen a becsület védelmére irányul. A  köztársasági elnök álláspontja szerint, ha a védett jogtárgy a   becsület,  akkor  pedig  sérül  az  Alkotmány  54.  §   (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési   jog,   a   törvényhozó   ugyanis   nem    köti magánindítványhoz  az  emberi  méltóságot  sértő  bűncselekmény üldözését. 2.  Az Alkotmánybíróság a becsmérlés kapcsán mindenekelőtt  azt vizsgálta, hogy e tényállás az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított  szabad  véleménynyilvánítás szükséges  és  arányos korlátozását jelenti-e. 2.1.  A  Btkm.  által  beiktatott 269. § (2)  bekezdés  alapján vétség   miatt   volna  felelősségre  vonható  az,   aki   nagy nyilvánosság  előtt  az emberi méltóságot azáltal  sérti,  hogy mást  vagy  másokat  a  nemzeti,  etnikai,  faji  vagy  vallási hovatartozás miatt becsmérel vagy megaláz. Az  Alkotmánybíróság annak vizsgálatakor,  hogy  a  becsmérlés, megalázás  mint  elkövetési magatartás eléri-e a büntethetőségi küszöböt, az Abh1.-ben a gyalázkodási tényállással kapcsolatban megállapítottakat vette figyelembe. Ennek az  az  oka,  hogy  a gyalázkodás  esetében  az elkövetési magatartás  a  sértő  vagy lealacsonyító kifejezések használata, illetve ilyen  cselekmény elkövetése (a megvetés kifejezésre juttatása) volt. A jogalkotó a  Btkm. megalkotásakor megőrizte az elkövetési magatartást:  a sértő,   lealacsonyító  kifejezések  használatát  (becsmérlés), illetve az ilyen cselekmény elkövetését, a megvetés kifejezésre juttatását (megalázás). Ezen   elkövetési   magatartásokkal   kapcsolatban   pedig   az Alkotmánybíróság  az Abh1.-ben a következőket állapította  meg. „A  köznyugalom  fenntartásához  nem  elkerülhetetlen,  hogy  a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt  sértő  vagy  lealacsonyító  kifejezés  nagy  nyilvánosság előtti használatát önmagában véve (illetve az ezzel egyenértékű cselekményt)  büntetőjogi büntetéssel  fenyegesse  a  törvény.” (Abh1., ABH 1992, 167, 180-181.) Az  Abh2.-ben az Alkotmánybíróság az 1996. évi XVII. törvény 5. §-a   által  a  Btk.  269.  §-ába  iktatott  „illetve  gyűlölet keltésére  alkalmas egyéb cselekményt követ el” szövegrészt  is azért  semmisítette  meg, mert azon túl, hogy  e  fordulat  nem felelt   meg  az  alkotmányos  büntetőjog  határozottságot   és egyértelműséget    előíró    követelményének,    szükségtelenül korlátozta  a véleményszabadságot. Az uszítás szintjét  el  nem érő  közlések az Alkotmány 61. § (1) bekezdésének védelme alatt állnak,  ugyanis  „csakis az uszítás  foglalja  magában  azt  a »bizonyos     mérték«     fölötti     veszélyt,     amely     a véleménynyilvánításhoz  való  jog  korlátozását  megengedhetővé teszi”. (Abh2., ABH 1999, 106, 110.) Az   Alkotmánybíróságnak   a   politikai   beszéd   alkotmányos korlátait,   ezen   belül  is  a  szélsőséges  megnyilvánulások büntethetőségét vizsgáló határozatai közé tartozik  a  14/2000. (V.  12.)  AB  határozat (a továbbiakban: Abh3.) is,  amely  az önkényuralmi  jelképek használatát büntető  törvényi  tényállás alkotmányosságáról   döntött.  Az  Abh3.  a   véleményszabadság alkotmányos korlátozásának ismerte el az önkényuralmi  jelképek terjesztésének,  nagy  nyilvánosság  előtti  használatának   és közszemlére  tételének büntetőjogi szankcionálását,  mondván  e magatartások  alkalmasak a köznyugalom megzavarására  és  arra, hogy  a  demokrácia  értékei  mellett  elkötelezett  közösségek emberi  méltóságát  sértsék. Az Abh3. ugyanakkor  nem  magát  a szélsőséges  véleményformálást és az  ilyen  vélemény  közlését korlátozza, hanem e vélemény kinyilvánításának egyik  formáját, módját,  bizonyos  jelképek használatát.  Az  Abh3.  tehát  nem érinti  az  Abh1.-ben foglalt azon megállapítás  érvényességét, hogy  önmagában  a sértő, lealacsonyító kifejezések  használata vagy  más, ezzel egyenértékű cselekmény elkövetése az Alkotmány 61.  §  (1)  bekezdésének oltalma alatt áll, amely a  véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Ahogyan a 33/1998. (VI. 25.) AB határozatban, itt is különbség tehető a véleménynyilvánítás  szabadsága  és  a  vélemény  megjelenítése bizonyos   formáinak  megítélése  között.  Az  Alkotmánybíróság azonban    jelen    ügyben    is    hangsúlyozza,    hogy    „a véleménynyilvánítás    módjának    meghatározása    közvetlenül befolyásolhatja  a  véleménynyilvánításhoz  való   emberi   jog érvényesülését  is.  Amennyiben ugyanis  a  […]  szabályozás  e véleménynyilvánítási  jog kifejezésének  módját  indokolatlanul szigorú  keretek között tartja (alacsonyan húzná meg a „tűrési” határt),   akkor   közvetlenül  akadályává   válna   a   szabad véleménynyilvánítási jog érvényesülésének is.” (ABH 1998,  256, 260-261.) A vélemény megjelenítésének egy módját bünteti a Btk. 269/A. §- ában  foglalt nemzeti jelkép megsértése törvényi tényállás  is, amelyet   az   Alkotmánybíróság  a   13/2000.   (V.   12.)   AB határozatában az Alkotmányban meghatározott nemzeti szimbólumok és  az  azáltal megtestesített értékek védelmében  szükségesnek talált,  és – nem lévén más hatékony jogi szankció – arányosnak az  elérni  kívánt  céllal.  E  határozatában  is  hangsúlyozta azonban  az  Alkotmánybíróság,  „a  nemzeti  jelképeket  illető negatív  tartalmú vélemények, a jelképek történetére, értékére, közjogi  jelentőségére  vonatkozó tudományos  nézetek,  művészi kifejezések,    illetőleg   kritikák   hangoztatása,    esetleg megváltoztatásukat   vagy   eltörlésüket    célzó    javaslatok kifejezésre  juttatása, értelemszerűen  nem  eshet  büntetőjogi szankcionálás    alá,   hanem   része   a   véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának.” (ABH 2000, 61, 71.) Az   Alkotmánybíróság  töretlen  gyakorlata  alapján  tehát  az uszítás  szintjét  el  nem  érő  gyalázkodó,  becsmérlő  típusú véleményközlés,  minthogy az Alkotmány 61. §  (1)  bekezdésének védelme  alatt  áll, nem büntethető. A megvetés  kinyilvánítása önmagában  nem jár erőszakcselekmény nyilvánvaló  és  közvetlen veszélyével,  és  sok  esetben  egyéni  jogok  sérelmével   sem fenyeget. 2.2.  Az  Alkotmánybíróság  által az  Abh1.-ben  megsemmisített gyalázkodás  és  a jelen alkotmánybírósági eljárásban  vizsgált becsmérlési tényállás közötti egyik lényeges különbség  azonban éppen   az,   hogy  a  gyalázkodás  esetében  a   bűncselekmény megvalósult  abban  az  esetben is, ha a közlés  a  körülmények folytán  nem járt annak veszélyével sem, hogy az egyéni jogokon sérelem esett volna. A    becsmérlési    tényállás,   ezzel   szemben,    materiális bűncselekmény,  amely tényállási elemként  az  emberi  méltóság sérelmét  követeli meg. Önmagában azonban az emberi méltósághoz való   jog   sérelme   kitétel  nem   teszi   elkerülhetetlenül szükségessé    a    speciális   büntetőjogi    tényállást.    A szólásszabadság korlátozásakor nagy súllyal esik ugyan latba  a személyiségvédelem, de az alapjogok közötti mérlegelés során is vizsgálandó,    hogy    az   alkalmazott   jogalkotói    korlát elengedhetetlenül szükséges-e a személyhez fűződő jogok védelme érdekében,   vagy   a   hatékony  személyiségvédelem   más,   a szólásszabadságot kevésbé korlátozó eszközzel is biztosítható. A   hatályos   jog  alapján,  amennyiben  a  sértett   személye megállapítható,  becsületének  védelme  érdekében  a   jogaiban sértett  – legyen a becsmérlés oka bármely csoporthoz tartozása vagy  egyéb más lényegi tulajdonsága, személyes adottsága  –  a polgári  jog  és  a  büntetőjog már meglévő eszközeivel  élhet. [Jelenleg a Ptk. 84. § (1) bekezdése alapján személyiségi  jogi pert  indíthat,  illetve a Btk. 179. §-a és  180.  §-a  alapján rágalmazás   vagy   becsületsértés  miatt   kezdeményezheti   a büntetőeljárás megindítását.] A  Ptk. 85. § (1) bekezdése alapján azonban a személyhez fűződő jogok  csak  személyesen  érvényesíthetők,  és  a  bíróságok  a valamely  közösséget  érintő lealacsonyító kifejezések  közlése esetén a felperes (mint az érintett csoport meg nem nevezett és be  nem azonosítható tagja) kereshetőségi jogának hiánya  miatt elutasítják a személyiségi jogi keresetet. A  bírói  gyakorlat alapján rágalmazás is csak abban az esetben állapítható  meg,  ha  annak sértettje konkrétan  felismerhető, személyileg  meghatározható. „Nem  szükséges  ugyan  a  sérteni szándékolt személy néven való nevezése, de mellőzhetetlen annak olyan   módon  való  megjelölése,  körülírása,  hogy   kétséget kizáróan megállapítható legyen: az elkövető a kérdéses személyt sértette.”  (BJD  1953-1963, 1190.) (A már hatályban  nem  lévő 1972.  évi IV. törvény 47. §-a alapján az elvi döntés  kötelező volt   a  bíróságokra.)  Rágalmazás  és  becsületsértés   miatt büntetőeljárást is akkor kezdeményezhet a sértett, ha  a  sértő kijelentésben a neve ugyan nem szerepel, de kiléte egyértelműen azonosítható. (BH 1994. 8., BH 2001. 99.) A  Btkm.  által beiktatott Btk. 269. § (2) bekezdés megalkotása azt  a törvényhozói szándékot fejezi ki, hogy abban az esetben, ha  a  sértettek  személye  nem  állapítható  meg,  a  nemzeti, etnikai,  faji  vagy  vallási  hovatartozás  miatti  becsmérlés esetében  az  emberi  méltósághoz való  jog  sérelme  önmagában megalapozza   az   ügyész  fellépését   és   a   büntetőeljárás hivatalbóli   megindítását.  Minthogy   a   becsületsértés   és rágalmazás törvényi tényállások sértetti legitimáció  hiányában nem  alkalmazhatóak  a becsmérlési tényállásban  megfogalmazott magatartásokra,  a  törvényhozó  szükségesnek  vélte   egy,   a sértettek   felismerhetőségét  meg  nem  követelő   büntetőjogi tényállás megalkotását, amely abban az esetben is biztosítja  a személyiségi  jogsérelem orvoslását, ha az az  egyént  valamely csoporthoz,  közösséghez tartozása miatt  érte  és  a  sérelmet szenvedett személyében nem azonosítható. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban a jogalkotónak figyelemmel  kellett  volna lennie az  Abh1.-ben  foglalt  azon megállapításra, amely szerint „[a] gyalázkodásra  bírálat  kell hogy  feleljen.  E  folyamatba tartozik az  is,  hogy  számolni kelljen   magas   kártérítésekkel.  Büntetőjogi   büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni –  ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében  az elkerülhetetlenül  szükséges esetekben szankcionálni.”  (Abh1., ABH 1992, 167, 180.) Jelen esetben ugyanis a törvényhozó az emberi méltósághoz  való jog és a köznyugalom védelme érdekében a becsmérlés büntetőjogi szankcionálásával a véleményszabadságot nem a lehető  legkisebb mértékben  korlátozó eszközt választotta. A büntetőjog  a  jogi felelősségi  rendszerben  az ultima  ratio,  és  a  büntetőjogi szankció   feladata  a  jogi  és  erkölcsi   normák   épségének fenntartása  akkor,  amikor  már  más  jogágak  szankciói   nem segítenek.  (Abh1.,  ABH  1992,  167,  176.)  Ahogyan  azt   az Alkotmánybíróság  a  rémhírterjesztés  törvényi   tényállásának alkotmányosságát  vizsgáló határozatában  megállapította,  „[a] büntetőjogi  eszközrendszer ultima ratio szerepe  kétségtelenül azt  jelenti,  hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági  eszközök már   nem   elegendőek.  Ugyanakkor  ennek   megítélésénél   az Alkotmánybíróság  nem  a  jogrendszer adott  állapotát  tekinti irányadónak, hanem figyelemmel van fejlesztésének lehetőségeire is.  A  jogi  eszköztár hiányossága önmagában nem érv  valamely magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása mellett, nem teszi  sem szükségessé,  sem arányossá az alkotmányos alapjog  büntetőjogi korlátozását.” (Abh4., ABH 2000, 117, 129.) Minthogy léteznek a szólásszabadságot   szűkebb  körben  és  kevésbé   kíméletlenül korlátozó,  mégis  hatékony  eszközök  a  személyiségvédelemre, közelebbről  a  becsmérlési  tényállásban  foglalt   elkövetési magatartások   elleni   fellépésre,   az   Alkotmánybíróság   a becsmérlés  vagy megalázás magatartások esetében  az  Alkotmány 61.  §  (1)  bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánításhoz való   jog   aránytalan  korlátozásának  tartja  a  büntetőjogi szankció kilátásba helyezését. 2.3.  Az  Alkotmánybíróság a becsmérlési tényállás  kapcsán  is megvizsgálta,   nem   csupán   jogalkotói   feltételezés-e    a köznyugalom  megzavarása.  Az  Abh1.-ben  vizsgált  gyalázkodás bűncselekmény  esetében  nem  volt  tényállási  elem  a   sértő kifejezés köznyugalom megzavarására alkalmas volta, a közrendet elvontan védte e törvényi tényállás. A becsmérlési tényállásnál ugyanez  a  helyzet.  Nem  állítható, hogy  minden,  az  emberi méltóságot  sértő,  a  nemzeti,  etnikai,  faji  vagy   vallási hovatartozás miatt történő becsmérlés vagy megalázás  egyben  a köznyugalom  megsértésének közvetlen és nyilvánvaló veszélyével jár.  A  bűncselekményi  tényállásba felvett  hipotetikus  vagy tényleges   visszacsatolás  hiányában  (a  közlés  alkalmas   a köznyugalom  megzavarására, illetve, hogy valóban megzavarta  a köznyugalmat)  a  köznyugalomban okozott sérelem  feltételezés, amely    nem    elegendő   a   véleményszabadság    alapjogának korlátozására. A  fentiek  alapján az Alkotmánybíróság arra a  következtetésre jutott,  hogy  a  Btkm.  által a Btk. 269.  §  (2)  bekezdésébe iktatott  becsmérlési tényállás szükségtelenül és  aránytalanul korlátozza  az  Alkotmány  61. § (1)  bekezdésében  biztosított szabad véleménynyilvánítás jogát. Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben – az Abtv. 35. § (1)  és  (2) bekezdéseinek   megfelelően  eljárva  –  a  Btkm.   1.   §-ának alkotmányellenességét állapította meg. A  határozatban foglalt megállapításokra és az abból  következő döntésre  tekintettel  az  Alkotmánybíróság  nem  vizsgálta   a köztársasági    elnök    által   felvetett    egyéb    tartalmi észrevételeket. Az   Alkotmánybíróság   e  határozatát   az   abban   foglaltak közérdekűségére tekintettel tette közzé a Magyar Közlönyben.                        Dr. Holló András                   az Alkotmánybíróság elnöke                                     Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály     alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                     Dr. Erdei Árpád                     Dr. Harmathy Attila     alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                     Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István     alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró                                     Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva     alkotmánybíró                             alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Section 1 of the Act adopted at the session of the Parliament on 8 December 2003 on the amendment of Act IV of 1978 on the Criminal Code
Number of the Decision: .	18/2004. (V. 25.)
Date of the decision: .	05/24/2004
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2004-1-004?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0018_2004.pdf