Hungarian

Ügyszám: .	935/B/1997
Előadó alkotmánybíró: Németh János Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 935/B/1997. AB határozat .

ABH oldalszáma: 1998/765 .

A döntés kelte: Budapest, 06/22/1998 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában meghozta a következő                         határozatot : Az Alkotmánybíróság a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI.  törvény  45.  §  (1)  bekezdése  alkotmányellenességének megállapítására irányuló kezdeményezést elutasítja.                           Indokolás                              I.       1.   A  Pesti  Központi  Kerületi  Bíróság  előtt  7.G. 302.864/1994. számon folyamatban levő ügy kapcsán  az  eljáró bíró  —  eljárása  felfüggesztése mellett —  kezdeményezte  a gazdasági  társaságokról  szóló  1988.  évi  VI.  törvény  (a továbbiakban:  Gt.  1.)  45. § (1)  bekezdés  azon  fordulata alkotmányellenességének  megállapítását,  amely   szerint   a társasági  határozatok  bíróság előtt  való  megtámadására  a törvény  által  biztosított 30 napos  határidő  "a  határozat meghozatalától" számítandó. A kezdeményező megítélése szerint az  idézett rendelkezés sérti a határozattal érintett személy tulajdonhoz fűződő alkotmányos jogát.      A  kezdeményezés  indokolása szerint  a  Gt.1.  támadott rendelkezésének   alkalmazása  az  Alkotmánnyal   össze   nem egyeztethető eredményre vezet annak következményeként, hogy a 30  napos  határidő  nem szubjektív — azaz  tudomásszerzéstől számítandó  —,  hanem objektív, tehát számítása  a  határozat meghozatalával  kezdődik, többek között olyan  esetekben  is, amikor   az   érintett  társasági  tag  nem  volt   jelen   a határozathozatalnál, vagy esetleg annak  megtörténtéről  csak később   —  a  határidő  elteltét  követően  —  értesült.   A kezdeményező szerint ez a körülmény indokolatlanul  hátrányos helyzetbe  hozza a többi tag együttműködésében bízó  személyt azáltal,  hogy  nemcsak  a  tagok együttműködési  készségének hiányát  hagyja figyelmen kívül, hanem azok esetleges csalárd eljárásának  lehetőségét  is. Mivel  pedig  a  Gt.1.  csak  a tagkizárás speciális esetében ismer szubjektív határidőt,  az összes  egyéb  — így például a folyamatban levő  ügy  tárgyát képező    korlátolt   felelősségű   társaság   törzstőkéjének felemelését   kimondó  —  társasági  határozat   tekintetében alkotmányossági aggályok merülnek fel.      A  kezdeményezés szerint tovább súlyosbítja  az  okozott hátrányt az a tény, hogy a társasági jog szabályai szerint  a Gt.1.  45. § (1) bekezdése egy anyagi jogi, jogvesztő —  azaz nem  igazolható, illetőleg nem elévülési jellegű —  határidőt tartalmaz.  Ha  tehát a társasági határozat felülvizsgálatára irányuló keresetindítás eme határidő letelte után történik, a jogosult  joga  elenyészik akkor is,  ha  sérelméről  csak  a határidő letelte után szerzett tudomást.       A   kezdeményező   kitér  a  jogvesztő  keresetindítási határidő  elmulasztásának perjogi következményére  is,  amely véleménye  szerint ugyancsak alátámasztja  a  Gt.1.  kérdéses rendelkezésének     alkotmányellenességét.     A      Polgári perrendtartásról   szóló   1952.   évi   III.   törvény    (a továbbiakban: Pp.) 130. § (1) bek. h) pontja alapján  ugyanis a   bíróság   a  keresetlevelet  idézés  kibocsátása   nélkül elutasítja,  ha  megállapítható,  hogy  külön  jogszabály   a keresetindításra  határidőt  állapít  meg,  ezt  a   felperes elmulasztja, és igazolási kérelmet sem terjeszt elő, vagy azt a  bíróság elutasítja. Minthogy a Pp. ezen szabálya nem teszi lehetővé  a  bíró  számára, hogy az  ügy  érdemére  vonatkozó vizsgálatba bocsátkozzék, a kezdeményező szerint a  Gt.1.-ben meghatározott  határidő számítási mód  súlyosan  méltánytalan helyzetbe    hozza   a   társasági   határozatot   megtámadni szándékozót,  mert  a  keresetindítás elkésettsége  esetén  a bíróság nem vizsgálja sem azt, hogy szabályszerűek voltak-e a határozathozatal előzményei — hiszen ez már  az  ügy  érdemét érintené  —,  sem pedig azt, hogy az érintett tag  egyáltalán értesült-e a neki hátrányos határozatról — hiszen a Gt.1. 45. §  (1) bekezdése nem a tudomásszerzéstől számítja a jogvesztő határidőt  —  elzárva ezzel az érintettet  a  jogérvényesítés lehetőségétől.       Fentiek   alapján  kérte  a  kezdeményező  a   támadott rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását, mivel  az —  szerinte — sérti a társasági határozattal érintett személy tulajdonhoz fűződő jogát.      2.  Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a gazdasági társaságokról     szóló    1997.    évi    CXLIV.     törvény hatálybalépésével egyidejűleg a kezdeményezés tárgyát  képező törvény hatályát vesztette.       Az   Alkotmánybíróság  hatásköre  csak  hatályban  lévő jogszabály   vizsgálatára  terjed  ki.  Az   Alkotmánybíróság állandó   gyakorlata   szerint   hatályon   kívül   helyezett jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alkotmányosságát csak akkor  vizsgálja, ha az Alkotmánybíróságról szóló  1989.  évi XXXII.  törvény  (a  továbbiakban: Abtv.)  38.  §-a  alapján, bíróság   előtt  folyamatban  lévő  ügyben  az  eljáró   bíró kezdeményezi  az  eljárást, illetőleg, ha az  Abtv.  48.  §-a alapján     alkotmányjogi     panasszal     fordulnak      az Alkotmánybírósághoz  (38/1992. (VI. 22.)  AB  határozat,  ABH 1992.  358.  54/1994. (XI. 4.) AB határozat, ABH  1994.  290. 907/B/1995.  AB  végzés,  ABK 1997.  március,  124.).  Ezt  a gyakorlatot  figyelembe  véve  az  Alkotmánybíróság  érdemben vizsgálta   a   bírói   kezdeményezésben  érintett   törvényi rendelkezés alkotmányosságát.                              II.       Az   Alkotmánybíróság  a  rendelkező  részben   foglalt döntését a következő indokokra alapozta.      1.  Az  Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdése  szerint:  "A Magyar  Köztársaság  biztosítja a  tulajdonhoz  való  jogot." Annak  ellenére, hogy az alkotmányozó ezt a rendkívül  fontos tételt  nem  az  alaptörvény XII. —  alapjogokat  nevesítő  — fejezetében,  hanem  az  I. fejezet  általános  rendelkezései között  helyezte el, az Alkotmánybíróság töretlen  gyakorlata szerint  a tulajdonhoz való jog alapjogi védelemben  részesül ld.  először: 7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991,  25., így   érvényes   rá  az  Alkotmány  8.  §  (2)   bekezdésében lefektetett alapjogkorlátozás tilalma.      Az  Alkotmány  8.  § (2) bekezdése kimondja:  "A  Magyar Köztársaságban   az   alapvető  jogokra   és   kötelességekre vonatkozó  szabályokat törvény állapítja  meg,  alapvető  jog lényeges    tartalmát   azonban   nem   korlátozhatja."    Az Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  alapvető  jog korlátozása akkor tekintendő alkotmányellenesnek, ha  az  nem elkerülhetetlen, kényszerítő ok nélkül történik, illetőleg  a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan  8/1991. (III. 5.) AB határozat, ABH 1991, 32..      Ezt  az  alapjog  sérelmének  megállapítására  vonatkozó mércét   az  Alkotmánybíróság  —  a  tulajdonhoz   való   jog alapjogként   való  kezelése  következtében  —   folyamatosan alkalmazza  a  tulajdonjog  egyes  részjogosítványait  érintő törvényi    korlátozások   alkotmányosságának   megítélésekor 18/1992.  (III.  30.)  AB határozat,  ABH  1992,  111,  113.; 11/1993. (II. 27.) AB határozat, ABH 1993, 110..      Jelen kezdeményezés elbírálásakor az Alkotmánybíróságnak tehát  azt a kérdést kellett megvizsgálnia, hogy megvalósít-e a   Gt.1.  45.  §  (1)  bekezdésében  foglalt  szabály  olyan korlátozást,  amely az érintett személyek tulajdonhoz  fűződő jogát   az  Alkotmánnyal  össze  nem  egyeztethető  módon   — kényszerítő ok nélkül és a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalanul — csorbítja.      2.  A  fenti  kérdés  érdemi vizsgálatát  megelőzően  az Alkotmánybíróság  — miután az indítványozó is  a  sérelmezett rendelkezésnek  kifejezetten a tulajdonhoz  való  alkotmányos jog   szempontjából  történő  vizsgálatát   kezdeményezte   — elsőként   azt   vizsgálta,  hogy  a  gazdasági   társaságban létrejövő  tagsági jogviszony eredményez-e egyben tulajdonosi jogállást is.      2.1.  Tisztán magánjogi szempontból a kérdés  megítélése nem  egyértelmű a hatályos jogszabályok alapján. A nemzetközi tapasztalatok  szerint  alapvető  szemléletbeli   különbségek fedezhetők fel a társasági jog eme területén (is) egyrészt  a kontinentális  és  az angolszász, másrészt  pedig  az  azonos jogcsaládon  belüli,  különböző országok  között.  A  nagyobb hagyományokkal  rendelkező angolszász és egyes  kontinentális (pl.  német,  francia) társasági jogokban —  melyek  egyaránt meghatározó szerepet játszottak és játszanak ma is  a  magyar társasági jog ki- és átalakulásában — a tulajdonosi szemlélet egyre  inkább átadja helyét egy a tőkekoncentráció és az  azt menedzselő   vállalati  vezetés  abszolút   túlsúlyát   valló elméletnek  (amely  természetesen a  gyakorlatban  felerősödő tendenciákból   nyeri  hajtóerejét),  ahol  is   a   társaság tagjainak    tradicionális   értelemben   vett    tulajdonosi joggyakorlásáról   már   távolról   sem   beszélhetünk.    Az elszemélytelenedés  és  ezzel  párhuzamosan  a  polgári  jogi értelemben vett tulajdon értelmezhetetlenné válása  persze  a tipikus  tőkeegyesítő  társaság, a részvénytársaság  esetében tűnik  szembe  elsőként,  de  semmiképp  sem  kizárólag  (így például:   a  német  társasági  jog  befektetési   betéti   — személyegyesítő — társaságai, Publikumskommanditgesellschaft, Publikums GmbH  Co. KG stb).      Jelenleg  a magyar társasági jog is jelentősen  átalakul az  1988.  évi  VI.  törvényt felváltó új  társasági  törvény (1997. évi CXLIV. törvény, a továbbiakban: Gt.2.) megalkotása kapcsán. Ez az átalakulás pedig többek között éppen az  imént vázolt — tulajdonosi szemlélettől eltávolodó — tendencia első jegyeit viseli magán (figyelemmel elsősorban az új törvénynek a  gazdasági  társaságok ügyvezetésére vonatkozó szabályaira, amelyek   az  ügyvezetés  tagságtól  függetlenedő   hatáskör- gyakorlásának  irányába mutatnak, egy nagyon lényeges  ponton szakítva ezzel a Gt.1. felfogásával).      Egyértelműnek  és egységesnek a jogtudomány  álláspontja tűnik,  amely  szintén tagadja a gazdasági  társasági  tagság tulajdonjogot eredményező voltát valló nézetet.  A  társaság, ha nem a külső, harmadik személyekkel létrejövő jogviszonyai, hanem  —  mint  ez a jelen ügyben szükséges — a  tagok  belső viszonyai   szempontjából  közelítjük  meg,  egy   többalanyú kötelemnek  minősül. Kötelmi viszonyok  állnak  fenn  mind  a tagok  között,  mind pedig a tagok és az általuk  létrehozott társaság  között.  A társaság egyes tagjainak  helyzete  ezen belül  leginkább  egy a tag vagyonába illeszkedő  szervezeti- együttműködési,    illetve    kötelmi    jogosultságok     és kötelezettségek           együtteséből            összetevődő jogviszonyösszességként  fogható  fel,  amely  semmiképp  sem felel  meg  a  tulajdonjog,  mint kizárólagosságot  biztosító dologi  jog  kritériumainak. A társasági tagságnak  mindössze egyetlen olyan aspektusa van, amely polgári jogi értelemben a tulajdonjoghoz közelít, ez pedig a tagok dologi  várománya  a megszűnő   társaság   vagyonából  őket   illető   likvidációs hányadra.      Magánjogi  szempontból tehát sem a  hatályos  —  és  még kevésbé  az  éppen  újrakodifikált —  magyar,  sem  pedig  az egymástól is elütő külföldi jogrendszerek társasági  jogai  — hasonlóan  az  azokat kísérő tudományos eredményekhez  —  nem támasztják alá a társasági tagsági jogok tulajdonjoggal  való jellemezhetőségét.        2.2.   Alkotmányjogi   szempontból   mindazonáltal   a fentiekhez   képest   módosul   a   kérdés   megítélése.   Az Alkotmánybíróság  —  alapjogi bíráskodása  során  kialakított gyakorlata   értelmében  —  nem  feltétlenül  azonosítja   az Alkotmány által alapjogként védett intézményeket ezek  bevett szakjogági definíciójával. Ennek megfelelően az Alkotmány 13. §  (1)  bekezdésében  biztosított tulajdonjogot  is  tágabban értelmezi  annak szakjogági fogalmánál és a tulajdon  polgári jogi  kategóriáján kívül eső jogokat is bevon az  alkotmányos tulajdonvédelem  körébe. A 17/1992. (III. 30.)  AB  határozat kimondja többek között: "Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy az Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdése nemcsak a tulajdonjog,  hanem  az azzal összefüggő minden  vagyoni  jog biztosítására  vonatkozik...  A  jogösszehasonlítás  is   azt mutatja,  hogy  több külföldi alkotmánybíróság  gyakorlata  a vagyoni jogosultságokat az alkotmányos tulajdonvédelem körébe vonja.  Az Alkotmánybíróság ezzel is összhangban az Alkotmány tulajdonvédelemmel    kapcsolatos    rendelkezéseit     olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind  a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére  is alkalmazhatnak.." 17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 108,  és  hasonlóan: 64/1993. (XII. 22.)  AB  határozat,  ABH 1993, 379, 380.; 800/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 421..      2.3.  A vizsgált eset kapcsán tehát az határozza meg  az előkérdés  eldöntését, hogy a gazdasági  társasági  tagsághoz kapcsolódó   jogosultságok  —  és  ezen  belül  a   társasági határozat  folytán  sérelmet szenvedett  tag  keresetindítási joga  — beletartoznak-e ebbe a viszonylag tágan meghatározott körbe  ("... nemcsak a tulajdonjog, hanem az azzal összefüggő minden  vagyoni  jog..."). A jelen kezdeményezéssel  támadott rendelkezés ugyanis a szervezeti-együttműködési jogosultságok egyik  konkrét formáját adja meg a tagnak; egyrészt implicite kifejezésre   juttatja,   hogy  a   szervezeti-együttműködési jogviszonyösszességnek  van egy, a  jogosultságoknak  részben tükörképeként megjelenő kötelezettség-oldala, másrészt  pedig azt, hogy e kötelezettségek megszegése esetén a törvény által megjelölt  határidőn  belül nyitva áll a bírósághoz  fordulás lehetősége.   Ez  a  lehetőség  azonban  alapvetően   relatív tartalmú jogosultságok érvényesítését van hivatva biztosítani és   a  sérelmet  szenvedett  tag  tulajdonhoz  való  jogának biztosítékaként csak annyiban fogható fel, mint  bármely  más keresetindítási  lehetőség,  hiszen  közvetve  szinte  minden jogsérelem  vezethet anyagi hátrányhoz és így —  megint  csak közvetve — a tulajdon sérelméhez.       Az   alapjogok  védelmének  körét  azonban   túlságosan leszűkítené az Alkotmánybíróság, ha a társasági tagság  egyes vagyonjogi  vonzatú  összetevőire  nem  terjesztené   ki   az Alkotmány  13. § (1) bekezdésének alkalmazását.  A  társasági jogi  kisebbségvédelmi szabályoknak — így egyebek  mellett  a Gt.1. 45. §-ának — pedig éppen az az egyik fő célja, hogy  az önmagukat  kisebb vagyoni hozzájárulással képviseltető  tagok vagyonjogi  érdekei  megfelelő  védelemben  részesüljenek   a társaságon  belül gazdasági erőfölényben lévőkkel szemben.  A kisebbségvédelmi szabályoknak az alkotmányos  tulajdonvédelem közvetett   realizálóiként  való  felfogása  irányába   mutat továbbá   már   az  Alkotmánybíróság  részvénytársasági   jog vonatkozásában  meghozott 33/1993. (V.28.)  AB  határozatának indokolása  is:  "A  kisebbségvédelem a társasági  jog  egyik alapintézménye,  amely az Alkotmány 13.  §  (1)  bekezdésében biztosított tulajdonhoz és egyéb vagyoni jogokhoz való jognak egyik társasági jogi konkretizálódása." 33/1993. (V. 28.)  AB határozat,  ABH  1993,  254..  Hasonló  eredményre   jut   az Alkotmánybíróság  a  korlátolt  felelősségű  társaság   egyes szabályainak  vizsgálata  kapcsán,  amikor  is  tudatosan  az üzletrész  tulajdonjogáról beszél 1524/B/1992. AB  határozat, ABH  1995,  655., amiből jelen ügyre vonatkozóan egyértelműen következik,    hogy   az   üzletrész   által   megtestesített jogosultságok  sérelme esetén közvetve mindig  a  tulajdonjog sérelme   is   bekövetkezik.  Ez  a  szóhasználat   egyébként összhangban  van  a  Legfelsőbb Bíróság  —  mint  a  bírósági igazságszolgáltatás  egységét biztosítani  hivatott  szerv  — határozataival is, melyek a kft-üzletrészt mint a tulajdonjog tárgyát kezelik BH 1994/11. 618.; BH 1997/6. 298..       2.4.   Mindezekre   tekintettel   az   Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a Gt.1. 45. § (1) bekezdésében  foglalt szabály  —  mint  a  társasági  jogi  kisebbségvédelem  egyik oszlopa — bevonható azon jogszabályok közé, amelyeknek  —  az alkotmányjogi értelemben vett tulajdonvédelem eszközeiként  — összhangban kell állniuk az Alkotmány 13. § (1) bekezdése  és 8.    §   (2)   bekezdése   által   kijelölt   alapjogvédelmi követelményekkel, amiből pedig következik, hogy elvégezhető a kezdeményező által kért vizsgálat.                             III.      1.  Az  előkérdés tisztázása után az Alkotmánybíróság  — abból   kiindulva,  hogy  a  Gt.1.  45.  §  (1)  bekezdésének alkalmazása  akkor  valósítja  meg  a  tulajdonhoz  való  jog alkotmányellenes   korlátozását,   ha   a   korlátozás    nem elkerülhetetlen,   azaz  kényszerítő  ok   nélkül   történik, illetőleg   a  korlátozással  elérni  kívánt  célhoz   képest aránytalan  —  a  konkrét esetben elvégezte  a  fent  (II/1.) ismertetettek     szerinti     alapjogsérelemre     vonatkozó vizsgálatot.  A  vizsgálat  során  a  kérdés  lényege  akként fogalmazódik meg, hogy tulajdonvédelmi szempontból tartható-e a  Gt.1.  45. § (1) bekezdésében biztosított kisebbségvédelem bírósági  úton történő megvalósulásának ugyanezen törvényhely általi szigorú időbeli korlátozása.      1.1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában rámutatott arra,  hogy  a  tulajdonhoz való  jog  —  hasonlóan  a  többi alapjoghoz  ld. először: 2/1990. (II. 18.) AB határozat,  ABH 1990,  20, és 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 70.  — nem  olyan,  abszolút értelemben vett védelmet  élvez,  amely eleve   lehetetlenné   tenne  bármilyen  korlátozást.   Ennek megfelelően  a tulajdonhoz való jog, mint alapjog korlátozása alkotmányos,  ha  az szükséges, azaz másik jog  védelme  vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos cél  más  módon  nem érhető  el és a korlátozás arányban áll az elérni kívánt  cél fontosságával.   Ezen   mérce   első   elemének,   vagyis   a szükségességnek  a  vizsgálata az Alkotmánybíróság  1993  óta folyamatosan  érvényesülő  gyakorlatában  azon  kérdés   köré koncentrálódik, vajon az adott tulajdonkorlátozás  közérdeket szolgál-e.  Ha pedig megállapítható, hogy a tulajdonhoz  való jog  korlátozása  a  közérdek érvényre juttatásának  céljából történt,   úgy  "ennél  szigorúbb  "szükségesség"   már   nem alkotmányos  követelmény" 64/1993. (XII. 22.)  AB  határozat, ABH 1993, 380, 381..      1.2.  A  tulajdonhoz való jog korlátozását  ellensúlyozó értékként  jelentkezik a vizsgált esetben az Alkotmány  2.  § (1)  bekezdésében alapelvi szinten szabályozott  jogállamiság követelménye.  Ez  utóbbinak pedig nélkülözhetetlen  tartalmi eleme  a  jogbiztonság: "A jogállam nélkülözhetetlen eleme  a jogbiztonság.  A  jogbiztonság az  állam  –  s  elsősorban  a jogalkotó  – kötelességévé teszi annak biztosítását,  hogy  a jog  egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok  is világosak,  egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a  jogbiztonság  nem  csupán az egyes normák  egyértelműségét követeli   meg,   de  az  egyes  jogintézmények   működésének kiszámíthatóságát  is." 9/1992. (I. 30.)  AB  határozat,  ABH 1992,  65.. A Gt.1. támadott szabálya pontosan a jogbiztonság érvényesülésének  célját  szolgálja  azzal,  hogy  a  bíróság előtti   megtámadási  határidőt  egy  objektív  és  jogvesztő határidőhöz   köti.  A  jogbiztonság,  mint   a   jogállamban megvalósuló  társadalmi együttélés alapvető feltétele  iránti igény mindenképpen olyan ellensúlyozó érdeknek — mégpedig  az Alkotmánybíróság   idézett   gyakorlata    értelmében    vett közérdeknek — tekinthető, amely indokolhatja más alapjog, így esetünkben  a  tulajdonhoz  való  jog  korlátozását.  Ezt   a megszabott        határidő       leteltével       bekövetkező megkérdőjelezhetetlenséget kívánja a forgalombiztonság  és  a társasági   jogi   szabályozás  egyik   alapvető   célja,   a hitelezővédelem is. A norma címzettjeinek — a konkrét esetben a   társaságnak   és  a  társaság  tagjainak,   de   közvetve természetesen  a  társasággal  kapcsolatba  kerülő   harmadik személyeknek  is  —  alapvető érdeke fűződik  ahhoz,  hogy  a társasági   határozattal   egyszer   szabályozott   viszonyok változatlanságában bízhassanak, és gazdasági  tevékenységüket ezekhez igazíthassák anélkül, hogy egy a gazdasági élet által még   elviselt   határidőn   túl  számolniuk   kellene   ezen szabályozott  viszonyok  gyökeres  megváltozásával.  A  Gt.1. által  is deklarált gazdaság-élénkítés céljával is ellentétes volna — és egyben jogbizonytalanságot eredményezne — az olyan szabályozás,  amely  egy,  kizárólag  szubjektív  megtámadási határidő  beiktatásával a kisebbségi részesedéssel rendelkező tagoknak   biztosítaná   azt  a  jogot,   hogy   a   társaság szempontjából   létfontosságú,  a   jogi   kereteket   és   a gazdálkodás   irányait   meghatározó   többségi    döntéseket huzamosabb ideig függőben tartsák.      Az  Alkotmánybíróság mindezek alapján a tulajdonhoz való jognak  és az ahhoz kapcsolódó egyéb vagyoni jellegű jogoknak a  Gt.1. 45. § (1) bekezdésében megvalósuló korlátozását  nem ítéli   alkotmányellenesnek,  mert  az  nem  kényszerítő   ok hiányában   került   szabályozásra,  hanem   a   jogbiztonság érvényrejuttatásában nyeri el legitimációját.      2. Nem tekinthető e korlátozás továbbá annyira súlyosnak sem,  hogy már ne állna arányban az általa elérni kívánt  cél fontosságával.  Aránytalan korlátozás csak abban  az  esetben valósulna meg, ha a Gt.1. szabálya olyan helyzetet teremtene, amely  eleve megfosztaná a sérelmet szenvedettet az  orvoslás lehetőségétől.   Az   adott  esetben  azonban   éppen   ennek fordítottjáról  van  szó:  a  Gt.1.  megnyitja  a  bírósághoz fordulás  lehetőségét  és  pontosan  meghatározza   annak   — vitathatatlanul  meglehetősen szigorú — feltételeit,  ahogyan azt   a   Legfelsőbb  Bíróság  is  hangsúlyozza  (Pfv.   X.20 392/1994/5.).      (A Gt.2. 47. § (3) bekezdésének a szabályozása egyébként már  enyhíti,  de  a  lényeget —  azaz  a  végső  megtámadási határidő   objektív   és  jogvesztő   jellegét   —   illetően érintetlenül hagyja a bírósági felülvizsgálat szabályait.  Ez az  enyhítés  a  törvény "Részletes indokolás"-ának  tanúsága szerint  azon  a  jogalkotói  felismerésen  alapul,  hogy   a hatályos  jog "sok esetben méltánytalan eredményre vezetett." A  problémának tehát a jogalkotó is tudatában volt, de azzal, hogy   az   objektív  határidőt  —  mostmár  egy   szubjektív határidővel   vegyítve   —   nem   eltörölte,   hanem    csak meghosszabbította,   nem  idézett  elő  minőségi   változást, legfeljebb  több "esélyt" adott a sérelmet szenvedett  tagnak az  orvoslásra. A "méltánytalan eredmény" lehetősége így  sem szűnt  meg,  de  az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza,  hogy  az objektív,     jogvesztő    határidő     Alkotmánnyal     való összeegyeztethetőségét — annak időbeli tartamától függetlenül — alátámasztja, hogy az a jogbiztonság érvényesülésének egyik biztosítéka).                              IV.      1.  Tekintettel arra, hogy a kezdeményező a  sérelmezett rendelkezésnek hangsúlyozottan a tulajdonhoz való alkotmányos jog    szempontjából    való   megvizsgálását    kérte,    az Alkotmánybíróság  először a fent (II.  és  III.  pont)  leírt vizsgálatot   folytatta   le.  Az  Alkotmánybíróság   azonban szükségesnek  tartja  az ügy kapcsán annak  hangsúlyozását  — noha  erre  a  kezdeményezés kifejezetten nem  utalt  —  hogy létezik   egy  másik  olyan  alapjog,  amelynek   kapcsán   a kezdeményezésben foglaltaknál közvetlenebbül merülhetnek  fel alkotmányos  aggályok  a  Gt.1. kisebbségvédelmi  szabályával szemben.  Ez  az  alapjog  pedig  az  Alkotmány  57.  §   (1) bekezdésében  deklarált bírósághoz való  fordulás  joga.  Míg ugyanis  a  tulajdonjog lehetséges — és  az  Alkotmánybíróság által  nem  aránytalannak ítélt — sérelme  csak  meglehetősen áttételes   módon  hivatkozható,  addig  a  bírósághoz   való fordulás   joga  közvetlenül  sérülni  látszik  az  objektív, jogvesztő   határidő  meghatározása  által.   E   körülményre figyelemmel   az   Alkotmánybíróság   vizsgálódásának   körét kiterjesztette a Gt.1. támadott rendelkezése és az  Alkotmány 57. §-ának (1) bekezdése közötti viszony értelmezésére is.      1.1. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban   a   bíróság  előtt  mindenki   egyenlő,   és mindenkinek  joga  van  ahhoz, hogy az ellene  emelt  bármely vádat,  vagy  valamely  perben a jogait  és  kötelességeit  a törvény  által  felállított független  és  pártatlan  bíróság igazságos  és  nyilvános  tárgyaláson  bírálja  el."   Ez   a rendelkezés    deklarálja   —   egyes   eljárási    garanciák meghatározása  mellett  —  a bírósághoz  fordulás  jogát.  Az Alkotmánybíróság   értelmezésében   ezen   alapvető    jogból következően  "az  államra az a kötelezettség  hárul,  hogy  — egyebek mellett — a polgári jogi jogok és kötelezettségek  (a polgári  joginak tekintett jogviták) elbírálására bírói  utat biztosítson."  59/1993.  (XI. 29.) AB  határozat,  ABH  1993, 355..      A Gt.1. kérdéses paragrafusa — ahogyan ez a III. pontban már  említésre  került  — éppen ennek a  követelménynek  tesz eleget.  Az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének a sérelme  akkor lenne  megállapítható,  ha az orvoslás lehetősége  egyáltalán nem lenne adott. A jogrendszer ilyen hiányai esetén van helye az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alkotmányellenesség kimondásának.  63/1997. (XII. 11.) AB  határozat,  ABH  1997, 365..  Ezzel  szemben  önmagában az a tapasztalat,  hogy  egy létező,  a  bírósági  út igénybevételét biztosító  —  de  azt időbeli  korláthoz kötő — szabály alkalmazása egyes esetekben méltánytalan, vagy akár igazságtalan eredményre vezethet, még nem   jelenti   az   alapjog   szükségtelen   és   aránytalan korlátozását.  Hasonlóan  a polgári igazságszolgáltatás  azon általános konfliktushelyzetének eredményéhez, mely szerint az anyagi  igazságossághoz fűződő érdek nem minden határ  nélkül érvényesülhet,  hanem  kénytelen  magára  nézve  elismerni  a jogerő  szabta korlátokat, a jelen esetben is túlnyomó  érdek fűződik   ahhoz,   hogy  a  társasági  határozattal   egyszer szabályozott    jogviszonyok   csak   egy   mindenki    által előrelátható   határidőn  belül  legyenek  megkérdőjelezhetők hasonlóan:  30/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH  1994,  163.. Ennek   megfelelően  az  Alkotmánybíróság   —   hasonlóan   a tulajdonhoz     való    jog    korlátozásával    kapcsolatban kifejtettekhez,  és  visszautalva  az  ott  mondottakra  —  a bírósághoz  való  fordulás  joga  tekintetében  is   arra   a végeredményre  jutott,  hogy van  olyan  ellensúlyozó  érdek, amely   indokolttá  teszi  a  keresetindítási   jog   időbeli korlátozását, amiért is ez utóbbi nem sérti az Alkotmány  57. §  (1) és 8. § (2) bekezdését. Ez az érdek pedig itt sem más, mint a jogállamiság elemét képező jogbiztonság igénye.      1.2.  Az  Alkotmánybíróság  több  korábbi  határozatában állást   foglalt  már  egyrészről  a  jogviszonyok  igazságos rendezéséhez,  másrészről  a  jogbiztonsághoz  fűződő   érdek viszonyával     kapcsolatban.    Ezen    gyakorlata     során megállapította,   hogy  "Az  anyagi  igazságosság   jogállami követelménye  a  jogbiztonságot  szolgáló  intézményeken   és garanciákon  belül maradva valósulhat meg. ...  Az  Alkotmány ...  az anyagi igazság érvényrejuttatásához szükséges  és  az esetek  többségében  alkalmas eljárásra  ad  jogot."  9/1992. (I.30.)  AB  határozat,  ABH 1992, 65..  Az  Alkotmánybíróság megítélése  szerint  a  Gt.1. 45. §-a az  utóbbi  feltételnek megfelelő   szabályozást  tartalmaz  és  általában   alkalmas eszközt  biztosít a jogsérelem orvoslására.  Az  orvosláshoz, azaz  esetünkben a bírósághoz való fordulás  joga  azonban  — hasonlóan az Alkotmány által deklarált többi alapjoghoz — nem abszolút  jellegű jogosultság, hanem a jogállamiság elemeként megjelenő  jogbiztonság korlátai között juthat csak érvényre. A  jogbiztonság  általános követelménye pedig  egy  társasági határozat  bírósági  felülvizsgálatára biztosított  lehetőség kapcsán   a   társasági   jog   olyan,   prioritást    élvező célkitűzéseiben konkretizálódik, mint a forgalombiztonság  és a  hitelezővédelem. Ha pedig a jogbiztonság a  gazdasági  jog egyik    legjelentősebb   területén   e    két    követelmény érvényesülésén keresztül valósul meg, akkor a keresetindítási jog  időbeli  korlátozása nem tekinthető sem szükségtelennek, sem pedig aránytalannak.        2.    Mindezek    alapján   az   Alkotmánybíróság    a kezdeményezéshez  képest kiterjesztett vizsgálati  szempontok alapján  sem találta alkotmányellenesnek a Gt.1.  45.  §  (1) bekezdésében foglalt szabályt.                              V.                                     Amikor  az  Alkotmánybíróság  a  társasági  határozatok bírósági   megtámadására  biztosított   objektív,   jogvesztő határidőt  a  bírósághoz való fordulás alapjoga  tekintetében sem  találta  alkotmányellenesnek, figyelemmel volt  külföldi jogrendszerek     összehasonlítható     megoldásaira      is. Általánosságban megállapítható egy jogösszehasonlító  elemzés eredményeképpen, hogy — eltérő (de esetenként a mienknél  még rövidebb)   időbeli  korlátokkal  —  külföldi   jogrendszerek számára   egyáltalán   nem  ismeretlen   a   bíróság   előtti megtámadhatóság  jogvesztő  határidőhöz  kötése,  valamint  e határidő  kezdő  pontjának megállapításakor a  tudomásszerzés idejének  figyelmen kívül hagyása. A határidő általában  vagy már  a  sérelmes  határozat  meghozatalakor,  vagy  annak   a cégbírósághoz  való  bejelentésekor,  illetőleg  ritkábban  a közzétételkor  kezd  folyni. Így az  angol  Companies  Act  a határozathozatalt   jelöli   meg   a   megtámadási   határidő kezdeteként.  Hasonlóan rendelkezik az olasz  Codice  civile, amely  főszabályként a határozathozataltól, kivételként pedig a  közzétételtől számítja a határidőt. A talán szempontunkból leglényegesebb  — mert az 1988-as jogalkotónak  is  példaként szolgált   —   német   szabályozás  (Aktiengesetz,   amelynek rendelkezései    a    joggyakorlat    szerint    nemcsak    a részvénytársaságra, hanem analóg a többi társasági formára is alkalmazandók)   egyértelműen  a   határozat   meghozatalának időpontjától  rendeli  számítani  a  megtámadási   határidőt. Hasonlóan a hazai kommentátorokhoz, az itt említett törvények magyarázói, és a hozzájuk kapcsolódó bírósági gyakorlatok  is —  a  negatív  hatások  lehetőségének  elismerése  mellett  — elsősorban   a  forgalombiztonságra  és  a  hitelezővédelemre hivatkozással  tartják  indokoltnak  az  objektív   határidők törvényi szabályozását.      Megjegyezhető  még, hogy a kodifikált  magyar  társasági jog  Gt. előtti, XIX. századig visszanyúló hagyományai sem  a szubjektív  határidőszámítási  mód  irányába  mutatnak,   épp ellenkezőleg:  az  1875.  évi 37. tc. (Kereskedelmi  törvény) vonatkozó   szabálya   sem  a  tudomásszerzéstől,   hanem   a "törvényszéki bemutatástól" rendelte a határidő számítását.       Az   Alkotmánybíróság  —  álláspontját   összegezve   — megállapítja:  ahogyan  a  társaság kisebbségi  részesedéssel rendelkező   tagjainak   tulajdonhoz   való   joga    arányos korlátozásnak  van alávetve, úgy a bírósághoz  való  fordulás joga  sem szenved szükségtelen és aránytalan sérelmet a Gt.1. szabályozása    által.    Ezt    az    állásfoglalását     az Alkotmánybíróság — a gazdasági jog szempontjaira szűkítve — a forgalombiztonság   és   a  hitelezővédelem   követelményére, alkotmányjogi  szempontból pedig a lényegében ez  utóbbi  két szempont  alaptörvényi  foglalataként megjelenő  jogbiztonság elsődlegességére alapozta.      Elvi  éllel  mutat rá az Alkotmánybíróság továbbá  arra, hogy   egy   objektív,  illetőleg  jogvesztő  határidőnek   — alapjogvédelemre  hivatkozással —  a  társasági  jogból  való kiiktatása   beláthatatlan   következményekkel   járhatna   a magánjog   egyéb   területein  szereplő,  forgalombiztonságot szolgáló   határidőkre.  Nehéz  olyan  minőségi   különbséget felfedezni a magánjog ilymódon szabályozott határidői között, amely    alapján    valamely    határidő    alkotmánybírósági megsemmisítése nyomán a többi ne lenne megkérdőjelezhető.      Ezzel  kapcsolatban az Alkotmánybíróság  megjegyzi  még, hogy  a  határidő megállapításával összefüggésben a  magánjog területén észlelhető probléma — alkotmányossági szempontból — a   közjog   területén  sem  ismeretlen.  Hasonló   kérdéssel szembesült   például  az  Alkotmánybíróság  egyik   legutóbbi végzésében (28/1998. (VI. 16.) AB végzés, ABK 1998. június).      Az  Alkotmánybíróság végül az arányosság kérdése kapcsán utal  arra,  hogy a Gt.1. 44-45. §§-ban biztosított  bírósági felülvizsgálat   a   társaság  tagjának   nem   az   egyetlen jogorvoslási   lehetősége  volt  és  ma  sem   az.   Az   ott megállapított  korlátozás ezért sem tekinthető aránytalannak. A jogsértő helyzet kiküszöbölésére ugyanis rendelkezésre állt és   áll  a  határidők  szempontjából  kedvezőbb  cégbírósági törvényességi  felügyeleti eljárás. Ha pedig  a  Gt.1.  által szabott  határidő objektív volta azért vezetett  igazságtalan eredményre,   mert   a   határozatról   való   tudomásszerzés elmaradása a határozathozatalban részt vevő többi tag csalárd eljárására  vezethető vissza, úgy a sérelmet  szenvedő  tagot semmi  sem  zárja  el  a polgári jogi felelősségre  alapozott kártérítési követelés érvényesítésétől.                       Dr. Sólyom László                  az Alkotmánybíróság elnöke                                         Dr. Ádám Antal            Dr. Bagi István           alkotmánybíró               alkotmánybíró                                         Dr. Erdei Árpád          Dr. Holló András           alkotmánybíró               alkotmánybíró                                         Dr. Kilényi Géza          Dr. Kiss László           alkotmánybíró               alkotmánybíró                                         Dr. Lábady Tamás         Dr. Németh János          alkotmánybíró         előadó alkotmánybíró                    Dr. Tersztyánszky Ödön                         alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	935/B/1997
Date of the decision: .	06/22/1998
.
.