English
Hungarian
Ügyszám:
.
756/B/2009
Előadó alkotmánybíró: Trócsányi László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 8/2010. (I. 28.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2010/23
.
A döntés kelte: Budapest, 01/26/2010
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
      vizsgálatára   irányuló  indítványok   tárgyában   meghozta   a
      következő
                                     
                               határozatot:
                                     
      1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egyes nagy értékű
      vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény
      1.  § (1) bekezdésének „lakóingatlan,” szövegrésze, 2. § 1-10.,
      14.,  16-17., 19-22. pontja, 4-16. §-a, továbbá 1. és 2.  számú
      melléklete alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket a  törvény
      kihirdetésére visszamenőleges hatállyal megsemmisíti.
      Az  egyes  nagy  értékű  vagyontárgyakat terhelő  adóról  szóló
      2009.  évi  LXXVIII.  törvény 1.  §  (1)  bekezdése  az  alábbi
      szövegezéssel marad hatályban:
      „1.  §  (1)  Adóköteles az e törvény szerinti vízi jármű,  légi
      jármű, nagy teljesítményű személygépkocsi.”

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az adózás rendjéről
      szóló   2003.   évi  XCII.  törvény  33.  §  (10)  bekezdésének
      „lakóingatlan,”  szövegrésze,  33.  §  (11)  bekezdése,  33.  §
      (12) bekezdésének „— a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve  —”
      és  „lakóingatlanról,” szövegrésze, 129. § (2)-(3) bekezdése és
      168.  § (8) bekezdése alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket
      az  egyes  nagy  értékű  vagyontárgyakat terhelő  adóról  szóló
      2009.   évi   LXXVIII.  törvény  kihirdetésére  visszamenőleges
      hatállyal megsemmisíti.
      Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 33. § (10) és
      (12) bekezdése az alábbi szövegezéssel marad hatályban:
      „(10)   A  magánszemély  adózó  —  amennyiben  adóját   nem   a
      munkáltatója  állapítja  meg  vagy  nem  él  az  egyszerűsített
      bevallás  lehetőségével — az egyes nagy értékű  vagyontárgyakat
      terhelő  adót a személyi jövedelemadóról szóló bevallásában,  a
      nem  magánszemély adózó a társasági adóról szóló  bevallásában,
      az  egyszerűsített  vállalkozói adó  alanya  az  egyszerűsített
      vállalkozói   adó   bevallásában  —  az   egyes   nagy   értékű
      vagyontárgyakat  terhelő  adóról szóló  törvény  szerinti  vízi
      jármű,  légi  jármű, illetve nagy teljesítményű személygépkocsi
      azonosító  adatainak a feltüntetésével — az adóévre vonatkozóan
      állapítja   meg  és  vallja  be.  Ha  az  egyes   nagy   értékű
      vagyontárgyakat  terhelő  adó alanya személyi  jövedelemadóról,
      társasági  adóról,  illetve egyszerűsített  vállalkozói  adóról
      szóló  bevallás  benyújtására nem kötelezett —  ideértve  az  e
      törvény    31.    §    (5)-(6)   bekezdéseiben    meghatározott
      nyilatkozattételre jogosult adóalanyokat is  —,  továbbá  ha  a
      magánszemély  adóalany  személyi jövedelemadóját  a  munkáltató
      állapítja meg vagy él az egyszerűsített bevallás lehetőségével,
      az  egyes  nagy  értékű  vagyontárgyakat  terhelő  adóbevallás-
      benyújtási   kötelezettségét  a   külön   az   erre   a   célra
      rendszeresített nyomtatványon az adóév május 20-áig teljesíti.”
      „(12)  Nem köteles az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő
      adóról   bevallást  benyújtani  az  az  adóalany,  akit  teljes
      személyes mentesség illet meg, továbbá nem kell bevallást  adni
      arról   a   vízi  járműről,  légi  járműről,  nagyteljesítményű
      személygépkocsiról,  amely után adófizetési  kötelezettség  nem
      áll fenn.”

      3.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  lakóingatlanok
      adójának  bevallásához  felhasználható becsült  forgalmi  érték
      közléséről   szóló   242/2009.   (X.   29.)   Korm.    rendelet
      alkotmányellenes,   ezért  azt  kihirdetésére   visszamenőleges
      hatállyal megsemmisíti.

      4.  Az  Alkotmánybíróság  az egyes nagy értékű  vagyontárgyakat
      terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény 3. §-a, 17.  §-
      a, 20-21. §-a, 23. §-a, 27. §-a, 29. §-a, 32-34. §-a és 36. §-a
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló indítványokat elutasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        Az  Alkotmánybírósághoz számos indítványt terjesztettek elő  az
        egyes   nagy   értékű  vagyontárgyakat  terhelő  adóról   szóló
        2009.    évi   LXXVIII.   törvény   (a   továbbiakban:   Nért.)
        rendelkezései   alkotmányellenességének   megállapítására    és
        megsemmisítésére.
        1.  Az  indítványozók túlnyomó többsége a Nért.  lakóingatlanok
        adójával    kapcsolatos    rendelkezéseit    kifogásolta.     A
        lakóingatlanok  adójával  kapcsolatos  indítványok  lényege   a
        következőképpen foglalható össze:

        1.1. Több indítványozó kifogásolta a Nért. azon rendelkezéseit,
        amelyek   a   lakóingatlanok  adójának  alapját,   illetve   az
        adófizetésre kötelezett adóalanyi kört határozzák meg, valamint
        szankció alkalmazását teszik lehetővé.
        Az  indítványozók kifejtették, hogy a Nért. 15-16. §-a, illetve
        1.   és   2.   számú   melléklete   alapján   kiszámítható    a
        lakóingatlanoknak   a  törvényhozó  által  vélelmezett   értéke
        (számított érték), de ugyanakkor a Nért. 10. §-a értelmében  az
        adó   alapja   nem   az  előbbi  számított   érték,   hanem   a
        lakóingatlannak az adóév első napján fennálló forgalmi  értéke.
        Utaltak továbbá arra, hogy a Nért. 2. § 10. pontja definiálja a
        forgalmi érték fogalmát. A Nért. 15. §-a alapján az adóalany  e
        törvényi  definíció  figyelembe  vételével  köteles  a  konkrét
        ingatlant  illetően az adó alapjául szolgáló  forgalmi  értéket
        megállapítani,  illetve  bevallani, s adóbevallása  alapján  az
        adót megfizetni.
        Az  indítványozók  a fentiekkel kapcsolatban  azt  sérelmezték,
        hogy  a  Nért.  alapján nem egyértelmű, miként  lehet  pontosan
        megállapítani az adó alapját, vagyis a lakóingatlanok  forgalmi
        értékét. Az adóalap bizonytalansága következtében az adóhatóság
        az  adókötelezettség teljesítésének ellenőrzése során korlátlan
        mérlegelési  joggal  rendelkezik,  mely  sérti  a  jogbiztonság
        elvét.  Ezen  túlmenően az adóztatott vagyon  és  az  adóztatás
        közvetlen  kapcsolatának követelményére figyelemmel a vagyonadó
        pontosan  meg  nem  határozható összegű  alapja  ellentétes  az
        arányos közteherviselés elvével.
        Az indítványozók az ismertetett rendelkezésekkel összefüggésben
        a  jogbiztonság  elvébe ütközőnek tartották  továbbá,  hogy  az
        adóalany  a  Nért. 39-40. §-a alapján szankcionálható,  ha  nem
        tudja   pontosan,   vagyis  az  adóhatóság   által   utólagosan
        megállapított   forgalmi  értékkel  azonosan   meghatározni   a
        lakóingatlan  forgalmi értékét. Sérti szerintük a  jogbiztonság
        elvét,  hogy  a törvényhozó bizonytalan feltételekhez  köti  az
        adófizetési  kötelezettséget, mely  kötelezettség  elmulasztása
        esetén  szankciót  helyez  kilátásba. A  jogbiztonság  sérelmét
        jelenti  továbbá, hogy nincs rögzítve, miként bizonyíthatja  az
        adóalany az általa megállapított forgalmi érték helyességét.
        Mindezek   alapján   az  indítványozók  a   Nért.   hivatkozott
        rendelkezéseivel    összefüggésben   az    Alkotmány    2.    §
        (1) bekezdésének és 70/I. §-ának sérelmét kérték megállapítani.
        Az  egyik  indítványozó  ezen  túlmenően  az  Alkotmány  57.  §
        (1)  bekezdésével,  azaz  a  bírósághoz  fordulás  jogával   is
        ellentétesnek   tartotta  azt,  hogy  a   Nért.   alapján   nem
        egyértelmű, miként lehet a forgalmi érték helyes megállapítását
        bizonyítani.

        1.2.  Az indítványozók a Nért. 10. §-ával és 2. § 10. pontjával
        összefüggésben az adó alapjául szolgáló forgalmi érték fogalmát
        érintően   kifogásolták  a  „vagyontárgyat  terhelő  adósságok”
        fordulatot.
        Az  indítványozók azt sérelmezték, hogy a vagyontárgyat terhelő
        adósságokat nem lehet figyelembe venni az adó alapjául szolgáló
        forgalmi  érték  megállapításánál. Így a  törvényhozó  „nem  az
        adózó  tényleges  vagyonát”,  „hanem  a  vagyontárgyat  terhelő
        tartozást is adóztatja”, melynek következtében az adóteher  nem
        áll   közvetlen  összefüggésben  az  adózó  tényleges   vagyoni
        helyzetével.   Ezért  az  indítványozók  a  Nért.   hivatkozott
        rendelkezéseivel   összefüggésben  az   Alkotmány   70/I.   §-a
        sérelmének megállapítását indítványozták.
        Kifogásolták továbbá, hogy nem egyértelmű, mit kell  egyáltalán
        a  „vagyontárgyat  terhelő adósságok” alatt  érteni.  Mivel  az
        adósság  fogalmát a Nért. nem definiálja, annak  értelmezéséhez
        az  egyik  indítványozó az államháztartásról  szóló  1992.  évi
        XXXVIII.   törvény   110.   §  (1)   bekezdését   („E   törvény
        alkalmazásában   adósság  a  hitelviszonyon  alapuló   fizetési
        kötelezettség.”)   hívta   segítségül.   Ebből   szerinte    az
        következik,  hogy  az adóév első napján fennálló  kezelői  jog,
        vagyonkezelői jog, haszonélvezeti jog, valamint használat  joga
        értékcsökkentő tényezőként nem minősül adósságnak, ezért azt  a
        lakóingatlan  forgalmi  értéke kapcsán figyelembe  kell  venni,
        vagyis a forgalmi értékből le kell vonni. Ez viszont ellentmond
        annak,  hogy  a Nért. 5. §-a alapján adóalany a vagyoni  értékű
        jog jogosultja.
        Ehhez hasonlóan az indítványozók szerint az sem világos, hogy a
        Nért.   alapján  adóköteles-e  az  elidegenítési  és  terhelési
        tilalommal  terhelt lakóingatlan, illetve az  elidegenítési  és
        terhelési  tilalmat figyelembe kell-e venni  a  forgalmi  érték
        meghatározásánál.  Ha  az elidegenítési  és  terhelési  tilalom
        értékcsökkentő  tényezőként  nem vehető  figyelembe,  akkor  az
        indítványozók szerint a Nért. olyan személyeket is adófizetésre
        kötelez,  akik  megélhetésük biztosítása  érdekében  eltartási,
        életjáradéki   szerződést  kötöttek,  s  éppen   nehéz   anyagi
        helyzetük   miatt  vállalták  az  e  szerződés  részét   képező
        elidegenítési  és  terhelési tilalmat.  Ezért  az  ilyen  nehéz
        anyagi  helyzetben lévők megadóztatását az Alkotmány 70/E.  §-a
        szerinti   szociális  biztonsághoz  való  joggal  ellentétesnek
        tartották.

        1.3.  Más  indítványozók  az  adó  alapjául  szolgáló  forgalmi
        értékkel  összefüggésben  a  Nért. 5.  §-át  sérelmezték,  mely
        nemcsak   a  tulajdonosokat,  hanem  a  vagyoni  értékű   jogok
        gyakorlására  jogosultakat  is az  adóalanyok  körébe  sorolja.
        Ennek  kapcsán azt állították, hogy bár a vagyoni értékű  jogok
        jogosultjai is adóalanyok, de mivel a vagyoni értékű jog az adó
        alapjául   szolgáló  forgalmi  értékben  nem  szerepel,   ezért
        adófizetésre   e   jogosultak   tulajdonképpen   nem   lennének
        kötelezhetők,  illetve ilyen kötelezettségük a  normavilágosság
        követelményét,  az  Alkotmány 2. §  (1)  bekezdéséből  származó
        jogbiztonság elvét sérti.
        Ismét  más  indítványozók a Nért. 5. § (1) bekezdése kapcsán  a
        tulajdonosok  és  a vagyoni értékű jogosultak  adóalanyiságával
        kapcsolatban   az   arányos   közteherviselés   követelményének
        sérelmére is hivatkoztak. Azzal érveltek, hogy a vagyoni értékű
        jog  értéke alacsonyabb a tulajdon értékénél, ezért  az  eltérő
        vagyonnagyságot    arányosan    eltérő    mértékben     terhelő
        adókötelezettség felelne meg az Alkotmány 70/I. §-ának, illetve
        a 70/A. §-ban rögzített vagyoni helyzet szerinti különbségtétel
        tilalmának.  A Nért. alapján viszont az eltérő vagyonnagysághoz
        azonos mértékű adóelvonás tartozik.
        Az   indítványozók   szerint  továbbá  az   is   ellentétes   a
        jogállamiság   elvével,  hogy  a  Nért.  5.  §  (2)   bekezdése
        értelmében a tulajdonosnak kell az adótartozást megfizetni,  ha
        a vagyoni értékű jog jogosultjával szemben — az utóbbit terhelő
        adókötelezettség   teljesítésére   irányuló    —    végrehajtás
        eredménytelenül  zárult. Ezzel összefüggésben az  indítványozók
        az Alkotmánybíróság 60/2009. (V. 28.) AB határozata alapján úgy
        vélték, hogy a köztartozás behajtásának, azaz a vagyoni  értékű
        jog  jogosultjával  szemben lefolytatott  végrehajtási  eljárás
        eredménytelenségének  kockázata az államot  terheli.  Jogállami
        keretek   között  nincs  arra  lehetőség,  hogy   —   megfelelő
        ellentételezés nélkül — ezt a kockázatot a tulajdonos az  állam
        helyett viselje.
        Az indítványozók azért is kifogásolták a Nért. 5. §-át, mert  e
        rendelkezés  szerint  a lakóingatlan több tulajdonosa,  illetve
        több  vagyoni értékű jogosult között megoszlik az adóalanyiság.
        Az  adóalanyiság  ugyanakkor  nem  osztható  fogalom  (csak  az
        adófizetetési kötelezettség osztható meg). Így a Nért. 5. §-a a
        tulajdonosok  számától  függő  többszörös  adóztatás  veszélyét
        rejti magában, mely sérti a normavilágosság követelményét.
        Az  indítványozók a lakóingatlant terhelő több  vagyoni  értékű
        jog   esetén  értelmezhetetlennek  tartották  a  Nért.   5.   §
        (1)   bekezdésének   azt  a  kitételét,   hogy   a   jogosultak
        „jogosultságaik    arányában   minősülnek   adóalanynak”.    Az
        indítványozók  szerint nem világos a „különböző  jogok  közötti
        kapcsolat  megítélése,  főleg  »arányosításának«  módszere”.  A
        jogosultságok arányától függő adóalanyiság különösen azért okoz
        bizonytalanságot, mert a Nért. a vagyoni értékű jogok értékének
        meghatározására nem ad iránymutatást. Így a bizonytalan  értékű
        jogosultságok nem ismert módon történő arányosításával  kellene
        az  adóalanyiságot meghatározni, mely nyilvánvalóan  ellentétes
        az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdéséből  eredő   jogbiztonság
        követelményével.

        1.4.  Az  indítványozók  azt is kifogásolták  továbbá,  hogy  a
        lakóingatlanok  adóztatása  nincs  tekintettel  az   adóalanyok
        jövedelmi helyzetére. Sérelmezték továbbá, hogy a Nért. szerint
        az  ingatlanok  közül  csupán  a —  rendszerint  a  természetes
        személyek tulajdonában álló — lakóingatlanok adókötelesek,  más
        ingatlanok (pl.: irodaházak, banképületek, gyárépületek,  stb.)
        viszont  nem.  Ezért  az  indítványozók  a  Nért.  1.   §   (1)
        bekezdésének „lakóingatlan” szövegrészét, 4-16. §-ait, valamint
        1.   és   2.   számú  mellékletét  ellentétesnek  tartották   a
        köztulajdon  és a magántulajdon egyenjogúságának  az  Alkotmány
        9.   §   (1)   bekezdésében  biztosított  elvével,  a  tulajdon
        alkotmányos   védelmével   (13.   §),   illetve   az    arányos
        közteherviselésnek az Alkotmány 70/I. §-a szerinti  elvével.  A
        természetes  személyek lakóingatlanát érintő tulajdonkorlátozás
        révén  pedig  sérül továbbá „az alapvető emberi  jogok  körébe”
        tartozó „lakhatáshoz való jog”, melynek biztosítása az államnak
        az  Alkotmány  8.  § (1) bekezdéséből származó  kötelezettsége.
        Ezen    túlmenően    az   indítványozók   szerint    a    Nért.
        „indokolatlanul, és ezáltal alkotmányellenesen tesz különbséget
        —  az  egyébként azonos paraméterekkel rendelkező —  társasházi
        lakóingatlanok, valamint a jogilag közös tulajdonnak  minősülő,
        de  adott  esetben műszakilag megosztott, két vagy több  önálló
        lakást tartalmazó lakóingatlanok között. Ez utóbbi adóalapja  —
        társasházzá történő átalakulás hiányában — a lakóingatlan (azaz
        a  két  vagy  több lakás) teljes forgalmi értéke alapján  kerül
        meghatározásra,  mely hátrányosabb adófizetési  kötelezettséget
        teremt.”  Ezzel  összefüggésben az indítványozók  az  Alkotmány
        70/A. §-ának sérelmét kérték megállapítani.
        Az  indítványozók  továbbá a lakóingatlanok  adójának  a  Nért.
        11.   §-ában  meghatározott  mértékét  aránytalannak,   illetve
        túlzottnak  tartották, mely álláspontjuk szerint ellentétes  az
        Alkotmány 70/I. §-ával. Az adó mértéke az adóalanyok és ezáltal
        a  családok  ellehetetlenülését idézi  elő,  ezáltal  sérti  az
        Alkotmány 15. §-át.
        Az indítványozók sérelmezték, hogy a lakóingatlanokat nemcsak a
        Nért.   szerinti  adó,  hanem  személyi  jövedelemadó  fizetési
        kötelezettség  is  terheli,  ha a lakóingatlan  átruházására  a
        megszerzés  évét  követő öt éven belül kerül sor.  Álláspontjuk
        szerint    a   lakóingatlanok   adója   és   a   lakóingatlanok
        átruházásával   összefüggő   személyi   jövedelemadó   fizetési
        kötelezettség   kétszeres   adóterhelést   eredményez,    amely
        ellentétes az Alkotmány 70/I. §-ával.

        1.5.   Az   indítványozók  közül  többen   támadták   a   Nért.
        adófelfüggesztésről  szóló,  illetve  adómentességet  biztosító
        rendelkezéseit.
        Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésével és 70/A. § (1) bekezdésével
        ellentétesnek tartották a Nért. 7. § (1) bekezdését  és  14.  §
        (2)   bekezdését,   mert  az  adófelfüggesztést,   illetve   az
        adómentességet  a  62. életév betöltéséhez  kötik,  vagyis  egy
        életkor  eléréséhez  kapcsolják az adófelfüggesztésre,  illetve
        adómentességre  való jogosultságot. Ezáltal az életkor  szerint
        tesznek különbséget az adóalanyok között, s a 62. életévüket be
        nem  töltött személyeket az adózás szempontjából indokolatlanul
        diszkriminálják.
        Sérelmezték  továbbá  a  Nért. 8. §-át,  mert  az  álláskeresők
        esetében  a  két  éves  adófelfüggesztés  alkalmazásának  egyik
        feltétele,   hogy  a  munkavégzésre  irányuló   jogviszony   „a
        munkáltató  érdekkörében felmerült ok”  miatt  szűnjön  meg.  A
        törvényhozó  azonban  nem határozta meg azt,  hogy  mit  ért  e
        feltétel alatt, s miként lehet annak megvalósulását igazolni. A
        feltétel  kikötése ezért az indítványozók szerint az  Alkotmány
        2.   §   (1)   bekezdésével  ellentétesen   jogbizonytalanságot
        eredményez.

        1.6.   Az   indítványozók  a  Nért.  7-8.  §-ával  kapcsolatban
        kifogásolták   továbbá,  hogy  az  adóhatóság  adófelfüggesztés
        esetén    köteles   az   érintett   ingatlanra    jelzálogjogot
        bejegyeztetni. Számos ingatlant ugyanakkor már elidegenítési és
        terhelési tilalom, illetve jelzálogjog terhel, s a jogosult nem
        ritkán  maga  az állam, vagy a terhek közvetve éppen  az  állam
        által  előírt kötelezettségen alapulnak (pl.: lakáscélú  állami
        támogatások esetén). Nem egyértelmű, hogy ez akadályát képezi-e
        az adófelfüggesztésnek, illetve az adófelfüggesztés feltételéül
        szolgáló   jelzálogjog-bejegyzésnek.   E   bizonytalanság    az
        indítványozók  szerint  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
        foglalt jogbiztonság elvét sérti.
        Az  indítványozók az Alkotmány 70/A. §-át sértőnek vélték  azt,
        hogy  a  Nért.  7.  §  (5) bekezdése és 8. §  (5)  bekezdése  a
        felfüggeszteni  kért  adót biztosító jelzálogjog  soron  kívüli
        bejegyezését teszi lehetővé. Ezáltal az indítványozók szerint a
        Nért.  az adóhatóságot egyéb jelzálogjog jogosultjával  szemben
        indokolatlanul előnyben részesíti.

        1.7.  Az  indítványozók  a Nért. 7-8.  §-ával,  illetve  14.  §
        (1)   bekezdés  a)  pontjával  kapcsolatban  többek  között   a
        ténylegesen     (életvitelszerűen)     lakóhelyül      szolgáló
        lakóingatlanra   utaló   szövegrészt   is   alkotmányellenesnek
        tartották.   Szerintük   az   adófelfüggesztés,   illetve    az
        adómentesség   feltételeként   az   életvitelszerű    bentlakás
        megkövetelése szükségtelenül korlátozza az Alkotmány 58. §-ában
        rögzített   szabad   mozgás   és   tartózkodási   hely   szabad
        megválasztásának    jogát.    Az    életvitelszerű    bentlakás
        követelménye továbbá az azonos vagyoni helyzetben lévők  eltérő
        adófizetési  kötelezettségét, s így az  az  Alkotmány  70/I.  §
        szerinti arányos közteherviselés elvének sérelmét eredményezi.

        1.8.   Az   indítványozók  a  Nért.  12.  §  (1)   bekezdésének
        adókedvezményt  biztosító rendelkezését is  sérelmezték.  Ennek
        értelmében az adóalany három vagy több gyermek eltartása esetén
        a  harmadik és minden további gyermek után 15 % adókedvezményre
        jogosult.  Az  indítványozók szerint e szabály a nagycsaládosok
        hátrányos  megkülönböztetését valósítja meg, s ezért  sérti  az
        Alkotmány  70/A. §-át, továbbá ellentétes az Alkotmány  15.  §-
        ával,   mely   az   államnak  a  család   védelmére   vonatkozó
        kötelezettségét     rögzíti.    A    nagycsaládosok     ugyanis
        szükségszerűen   nagyobb,  s  ezáltal  rendszerint   értékesebb
        ingatlannal  rendelkeznek, melyhez viszonyítva a Nért.  alapján
        csupán egy jelképes adókedvezményre jogosultak. Velük szemben a
        kisebb   létszámú  háztartások  kisebb  méretű  és  rendszerint
        alacsonyabb   értékű  ingatlana  a  Nért.   14.   §-a   alapján
        adómentességet  élvez. A Nért. 12. § (1) bekezdése  ráadásul  a
        gyermekenként    járó    adókedvezményt   csak    korlátozottan
        biztosítja,  hiszen  a  gyermekek  után  járó  adókedvezménnyel
        legfeljebb  100  millió  forint  adóalapra  jutó  adó   erejéig
        csökkenthető az adó.

        1.9.  Többen  támadták  a Nért. 14. § (1)  bekezdését,  melynek
        értelmében  mentes  az adóalany a lakóhelyéül  szolgáló  lakása
        után  őt terhelő adó alól, ha a lakás forgalmi értéke a naptári
        év első napján a 30 millió forintot nem éri el, illetve további
        egy, az adóalany döntése szerinti lakóingatlana után őt terhelő
        adó  alól, ha e lakóingatlan forgalmi értéke a naptári év  első
        napján a 15 millió forintot nem éri el. Az indítványozók  ezzel
        kapcsolatban  azt  kifogásolták, hogy  a  több,  kisebb  értékű
        lakóingatlannal  rendelkező adóalany  harmadik  ingatlanát  már
        adófizetési  kötelezettség terheli, ezzel  szemben  akinek  egy
        nagyobb   értékű   (29  millió  forintos)  lakóingatlana   van,
        mentességben részesül. Így a Nért. 14. § (1) bekezdése sérti  a
        hátrányos    megkülönböztetés   tilalmát    és    az    arányos
        közteherviselés elvét.
        A  Nért.  14. §-a kapcsán az indítványozók azt is kifogásolták,
        hogy  míg az adófizetési kötelezettség megoszlik a tulajdonosok
        között,   addig  az  adómentesség  nem  az  egyes  tulajdonosok
        tulajdoni  hányadának  értékéhez  igazodik.  A  Nért.  14.  §-a
        szerinti  adómentesség  ugyanis  kizárólag  az  egész  ingatlan
        értékéhez kötődik, függetlenül a tulajdonosok számától. Ezt  az
        Alkotmány    2.   §   (1)   bekezdéséből   eredő   jogbiztonság
        követelményével és az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt  hátrányos
        megkülönböztetés tilalmával ellentétesnek tartották.

        1.10.  Az  indítványozók  a Nért. 15. §-ával  kapcsolatban  azt
        sérelmezték,    hogy   a   bevallás-benyújtási    kötelezettség
        többféleképpen   értelmezhető,   illetve   félreérthető.    Nem
        egyértelmű  ugyanis,  hogy az adót a Nért.  szerinti  számított
        (vélelmezett) érték vagy a forgalmi érték alapul vételével kell-
        e bevallani. Ezért az indítványozók szerint a Nért. 15. §-a nem
        felel meg a normavilágosság követelményének.
        Kifogásolták továbbá az adóbevallással összefüggésben  a  Nért.
        2.  számú mellékletében foglalt korrekciós tényezőket  is.  Nem
        egyértelmű  ugyanis, hogy a korrekciós tényezőkkel  kiszámított
        összegek   hozzáadandóak-e  az  1.  számú   melléklet   szerint
        kiszámított   alapértékhez,  vagy  a   korrekciós   tényezőkkel
        felszorzott  alapértéket kell-e az újabb korrekciós  tényezővel
        megszorozni.  Így  az  indítványozók  szerint  az   adóbevallás
        bizonytalan feltételeken alapul, mely sérti az Alkotmány  2.  §
        (1) bekezdése szerinti jogbiztonság követelményét.
        A lakóingatlanok adójának bevallásával kapcsolatban a Nért. 15-
        16.  §-át,  38.  §-ának  az adózás rendjéről  szóló  2003.  évi
        XCII.  törvény  (a  továbbiakban: Art.) 33. §  (11)  bekezdését
        megállapító  szövegrészét,  39.  §-ának  az  Art.  129.  §  (3)
        bekezdését  megállapító szövegrészét, valamint 1. és  2.  számú
        mellékletét  is alkotmányellenesnek tartották. Azt  sérelmezték
        ugyanis,  hogy a Nért. 15. §-ának második fordulata, illetve  a
        Nért.  38.  §-ának  az  Art. 33. § (11) bekezdését  megállapító
        szövegrésze  szerint olyan lakóingatlanokról is bevallást  kell
        benyújtani,  amelyek  után a Nért. adófizetési  kötelezettséget
        nem  állapít meg. Az indítványozó szerint ebben az esetben —  a
        bevallás-benyújtási    kötelezettségen    keresztül    —     az
        adatgyűjtésre     nem    az    adófizetési     kötelezettséggel
        összefüggésben,  hanem  kizárólag  azért  kerül  sor,  mert   a
        lakóingatlannak  a  Nért. által előírt  számított,  vélelmezett
        értéke  a  Nért.  14.  §  (1)  bekezdése  szerinti  értékhatárt
        meghaladja.  Így  a  lakóingatlanok számított  értéke  szerinti
        adóbevallási   kötelezettség,   mely   olyan   lakóingatlanokra
        vonatkozik, amelyeket a Nért. adófizetési kötelezettséggel  nem
        terhel, alkotmányellenes módon korlátozza az Alkotmány  59.  §-
        ában  foglalt,  magántitokhoz és a személyes adatok  védelméhez
        való  jogot, indokolatlan, céltalan adatgyűjtést tesz lehetővé.
        Ráadásul  a  Nért.  39. §-ának az Art. 129.  §  (3)  bekezdését
        megállapító  rendelkezése  szankcióval  sújtja   azt,   aki   a
        számított  érték  szerinti adóbevallási  kötelezettségének  nem
        tesz   eleget.  E  rendelkezés  így  az  Alkotmány  8.  §   (2)
        bekezdésébe   és  59.  §-ába  ütköző,  vagyis  alkotmányellenes
        adatszolgáltatási    kötelezettség    elmulasztását     rendeli
        szankcionálni.

        1.11. Az indítványozók a lakóingatlanok adójával összefüggésben
        a  Nért.  értelmező  rendelkezéseit is kifogásolták,  s  azokat
        ellentmondásos  voltuk  miatt  a  jogbiztonság  követelményével
        ellentétesnek tartották.
        Kifejtették,  hogy  bár a Nért. 2. § 6. pontja  meghatározza  a
        lakóingatlan    fogalmát    (lakásnak,    üdülőnek     minősülő
        épület/épületrész  és  az ahhoz tartozó  telek/telekhányad),  a
        törvény    más   rendelkezései   ellentmondanak   e    fogalom-
        meghatározásnak.  A lakás fogalmát ugyanis  a  Nért.  2.  §  4.
        pontja  az  „ingatlan”  szó segítségével definiálja.  Ezért  az
        indítványozók  szerint a lakóingatlan fogalmának  meghatározása
        során  a  törvényhozó  kétszeresen vette figyelembe  a  telket,
        illetve  a  földet,  hiszen az már a Nért. 2.  §  6.  pontjában
        szereplő lakás fogalmának is része.
        Ellentmondásos  továbbá, hogy a Nért. 2.  §  4.  és  5.  pontja
        szerinti   lakás,  illetve  üdülő  fogalmába  beletartozik   az
        épületrész  is, s e fogalom lényege, hogy az ingatlan  szerepel
        az   ingatlan-nyilvántartásban,   vagy   legalábbis   ilyenként
        feltüntetésre vár. Ezzel szemben a Nért. 2. § 3. pontja szerint
        az   épületrész  fogalmának  lényege,  hogy  az  az   ingatlan-
        nyilvántartásban önálló ingatlanként nem szerepel.
        További  ellentmondáshoz vezet, hogy a Nért. 2. § 4.  pontja  a
        lakás  fogalmának  meghatározásakor  hivatkozik  a  lakások  és
        helyiségek  bérletére,  valamint az elidegenítésükre  vonatkozó
        egyes  szabályokról  szóló  1993. évi  LXXVIII.  törvénynek  (a
        továbbiakban:    Lakástv.)   a   lakás    fogalmát    értelmező
        rendelkezéseire (91/A. § 1-6. pont). Az Lakástv. 91/A.  §  1-6.
        pontjában  — egyebek mellett — szerepel a szükséglakás  fogalma
        is,  s azt az Lakástv. a lakás fogalmától megkülönbözteti.  Míg
        ugyanis  az  Lakástv. 91/A. § 1. pontja szerint a lakás  mindig
        helyiségcsoport, addig az Lakástv. 91/A. § 6.  pontja  szerinti
        szükséglakás  nem  feltétlenül  minősül  lakásnak,   hiszen   a
        szükséglakás lehet akár egyetlen helyiség is. Több  törvény  is
        definiálja  továbbá  az épület, az építmény,  illetve  a  lakás
        fogalmát  [pl.  A helyi adókról szóló 1990. évi C.  törvény  (a
        továbbiakban:  Hatv.)  52. § 8. pontja,  az  épített  környezet
        kialakításáról  és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII.  törvény
        2.   §   8.   és  10.  pontja,  vagy  a  társasági  adóról   és
        osztalékadóról  szóló 1996. évi LXXXI. törvény  4.  §  9.  pont
        b)  alpontja]. Ennek ellenére a Nért. új fogalmat  vezetett  be
        úgy, hogy mellőz bizonyos fogalmi elemeket (pl. használhatóság,
        ellátást biztosító vezetékek, berendezések, stb).

        1.12.  Az  indítványozók  a  Nért.  1.  §  (2)  bekezdését   is
        kifogásolták,  mely  az  Art.-t a  Nért.  háttérjogszabályaként
        rendeli  alkalmazni.  Így  a Nért. 38.  §-a  által  az  Art.-be
        beiktatott    rendelkezés   értelmében   a    forgalmi    érték
        megállapítása  a személyi jövedelemadó-bevallás  alá  tartozik.
        Ezt  ellenőrizendő az adóhatóság jogosult arra, hogy  az  adózó
        lakásába    belépjen,    s    ilyen    módon    a    magánlakás
        sérthetetlenségéhez  való  alapjogot  „kényszerítő  ok   nélkül
        korlátozza”.  Ez  az indítványozó szerint az  Alkotmány  59.  §
        (1) bekezdését és 8. § (2) bekezdését sérti.
        Az  indítványozók a Nért. 1. § (2) bekezdésével  összefüggésben
        azt  is sérelmezték, hogy az Art. 134. §-a „az adófizetés alóli
        mentesülés,   ill.  kedvezmény  feltételeit   nem   tartalmazza
        világosan,   egyértelműen,   ami   önkényes   megkülönböztetést
        eredményez, ezáltal kizárva az arra jogosultak alanyi  jogát  a
        kedvezmények   igénybevételére,  ami  sérti  a   diszkrimináció
        tilalmát”.

        1.13.  Az  egyik indítványozó a Nért. egészének megsemmisítését
        kezdeményezte, bár valójában kizárólag a lakóingatlanok  adóját
        kifogásolta.  Azt  sérelmezte, hogy a Nért.  szerint  az  egész
        lakóingatlan  adóköteles.  Állítása  szerint  a   Nért.   nincs
        figyelemmel  arra,  hogy az adó alapjául szolgáló  lakóingatlan
        egy  részét az adóalanyok adott esetben vállalkozói tevékenység
        folytatására   használják.   Az  ilyen   ingatlanok   egészének
        lakóingatlanként történő adóztatása hátrányos helyzetbe hozza a
        vállalkozói tevékenységet folytató adóalanyokat.

        2.  Az  indítványozók a vízi és légi járművek, valamint a  nagy
        teljesítményű   személygépkocsik   adójával   kapcsolatban   is
        alkotmányellenesnek tartották a Nért. rendelkezéseit.

        2.1.  A  Nért. 17. §-a és 23. §-a alapján adókötelesek  azok  a
        vízi   és   légi  járművek,  amelyek  megfelelnek  a   hatósági
        nyilvántartásba    bejegyzés    műszaki    feltételeinek,    de
        bejegyzésükre külföldön került sor. Az indítványozók szerint  a
        magyar  adóhatóságok nem tudják ellenőrizni, hogy egy külföldön
        bejegyzett   jármű  magyar  belföldi  illetőségű  magánszemély,
        illetve  belföldön  bejegyzett  szervezet  tulajdonában  van-e.
        Ezzel   a   Nért.   egy  ellenőrizhetetlen  és   betarthatatlan
        adókötelezettséget  hoz  létre, amely sérti  a  jogbiztonságot,
        valamint  ellentétes  a hátrányos megkülönböztetés  tilalmával,
        mivel  a jogalkotó a jogkövetők adóztatásával párhuzamosan  nem
        teremti  meg  a  jogsértők  adóztatásának  elvi  és  gyakorlati
        lehetőségét.

        2.2.  Az  indítványozók a Nért.-nek a vízi  és  légi  járművek,
        valamint   a  nagy  teljesítményű  személygépkocsik  adóalapját
        meghatározó  20-21. §-át, valamint 27. §-át, 29.  §-át  és  32-
        33. §-át is sérelmezték. E rendelkezések szerint nem a járművek
        forgalmi  értékéhez  igazodik az adó,  hanem  más,  a  járművek
        értékétől  független  tényezőhöz (pl.: vitorlaméret,  felszálló
        tömeg,  teljesítmény). Ennek következtében  előfordulhat,  hogy
        egy  kisebb értékű jármű után ugyanolyan mértékű, vagy akár még
        nagyobb  adófizetési kötelezettség terheli az  adóalanyt,  mint
        egy  nagyobb  értékű  jármű után. Erre figyelemmel  a  támadott
        rendelkezéseket  az  Alkotmány  70/A.  §-a  szerinti  hátrányos
        megkülönböztetés  tilalmába  és  az  Alkotmány   70/I.   §-ában
        rögzített arányos közteherviselés elvébe ütközőnek tartották.

        2.3. Az indítványozók a Nért. 29. §-át és 34. §-át is támadták,
        mert   e   rendelkezések   alapján   az   „old   timer”   autók
        adómentességben,  az  elektromos, illetve a  hybrid  meghajtású
        személygépkocsik 50%-os adókedvezményben részesülnek,  valamint
        adókedvezmény illeti meg az adóalanyt a személygépkocsija után,
        ha    szülőként,   nevelőszülőként,   örökbefogadó    szülőként
        háztartásában  három  vagy  annál  több  gyermeket  nevel.   Az
        adókedvezményt  megállapító szabály így éppen a nagyobb  értékű
        személygépkocsival rendelkező, tehát vagyonosabb  adóalanyoknak
        kedvez,  lévén az „old timer”, az elektromos, illetve a  hybrid
        meghajtású   személygépkocsik   jellemzően   jóval   drágábbak.
        Másrészről mivel az adókedvezmény csak három gyermek után  jár,
        két   gyermek,  vagy  például  egy  mozgáskorlátozott   gyermek
        szállításához semmilyen kedvezményt nem biztosít a törvényhozó.
        Mindennek  kapcsán  az indítványozók szerint  az  adókedvezmény
        biztosításánál   a  törvényhozó  figyelmen  kívül   hagyta   az
        adóalanyok  tényleges  vagyoni  helyzetét,  s  ezért  sérül   a
        hátrányos    megkülönböztetés    tilalma    és    az    arányos
        közteherviselés elve.

        3.  Többen  kifogásolták, hogy a Nért. 3.  §-a  alapján  teljes
        személyes  mentességben  részesül  a  Magyar  Állam,  a   helyi
        önkormányzatok  és azok társulásai, a települési,  területi  és
        országos kisebbségi önkormányzatok, a költségvetési szervek, az
        egyházak,  az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. E rendelkezés
        az  indítványozók szerint ellentétes az arányos közteherviselés
        elvével,  mert  a törvényhozó a kedvezményezett  személyi  kört
        indokolatlanul  részesíti előnyben, s vonja ki  az  adófizetési
        kötelezettség alól. A Nért. 3. §-a továbbá az Alkotmány 70/A. §-
        át sértő indokolatlan megkülönböztetést tesz a köztulajdon és a
        magántulajdon  között,  ezáltal  ellentétes  a  köztulajdon  és
        magántulajdon   egyenjogúságának  az   Alkotmány   9.   §   (1)
        bekezdésében  foglalt  elvével is.  A  Magyar  Állam,  a  helyi
        vnkormányzatok és a kisebbségi önkormányzatok ugyanis még abban
        az  esetben  is adómentességet élveznek, ha lakóingatlanaik  és
        járműveik  nem  közcélt, hanem egyértelműen  vállalkozási  célt
        szolgálnak.  Ehhez képest a magántulajdonban  álló  és  hasonló
        célt szolgáló adótárgyak adókötelesek. Az indítványozók továbbá
        kifogásolták,  hogy a jogalkotó az egyházi és az  önkormányzati
        tulajdonban  lévő  ingatlanok adófizetési  kötelezettség  alóli
        mentesítésével  korlátozza az Alkotmány 9. §  (2)  bekezdésében
        foglalt gazdasági verseny szabadságát.

        4.  Az  indítványozók kifogásolták továbbá a Nért.  36.  §-ával
        kapcsolatban   a   törvény  alkalmazására  való  felkészüléshez
        biztosított   fél  éves  felkészülési  időt.  Az  indítványozók
        szerint ez nem elegendő, mert az új vagyoni típusú adó lényeges
        változást   jelent  az  alapul  fekvő  jogviszonyok   szereplői
        számára.  E  jogviszonyok adott esetben  nem,  vagy  csak  igen
        nehezen,  s  jellemzően hosszabb idő alatt  módosíthatóak  (pl.
        tartási,   életjáradéki  szerződéssel  elidegenített,   illetve
        elidegenítési   és  terhelési  tilalom  alatt   álló,   továbbá
        kölcsönfelvétellel vásárolt, évekig-évtizedekig  jelzálogjoggal
        terhelt ingatlanok esetében). A féléves felkészülési idő  ezért
        nem  biztosít  reális  lehetőséget arra, hogy  a  jogalanyoknak
        módjukban  álljon magatartásukat az új jogszabályi környezethez
        igazítani.  Ezzel összefüggésben az indítványozók az  Alkotmány
        2. § (1) bekezdésének sérelmét állították.

        5. Az Alkotmánybíróság a folyamatban levő ügyeket — azok tárgyi
        összefüggésére  tekintettel  — az  Alkotmánybíróság  ideiglenes
        ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított
        és  egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat
        (ABK 2009. január, 3.) 28. § (1) bekezdése alapján egyesítette,
        és egy eljárásban bírálta el.

                                      II.

        1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”

        „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”

        „9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a
        köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő  védelemben
        részesül.”

        „13.  § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz  való
        jogot.
        (2)  Tulajdont  kisajátítani csak kivételesen  és  közérdekből,
        törvényben  szabályozott esetekben és módon, teljes,  feltétlen
        és azonnali kártalanítás mellett lehet.”

        „58.  § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
        területén  –  törvényben  meghatározott  esetek  kivételével  –
        megillet  a  szabad  mozgás  és  a  tartózkodási  hely   szabad
        megválasztásának  joga,  beleértve a lakóhely  vagy  az  ország
        elhagyásához való jogot is.”
        „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  mindenkit  megillet  a
        jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

        „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
        (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
        megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
        (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az
        esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is
        segíti.”

        „70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a
        szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság,
        özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett
        munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra
        jogosultak.
        (2)   A   Magyar  Köztársaság  az  ellátáshoz  való   jogot   a
        társadalombiztosítás   útján   és   a   szociális   intézmények
        rendszerével valósítja meg.”

        „70/I.  §  Minden  természetes személy, jogi  személy  és  jogi
        személyiséggel  nem rendelkező szervezet köteles  jövedelmi  és
        vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”

        2. A Nért. érintett rendelkezései:
        „2. § E törvény alkalmazásában:
        (…)

        10.  forgalmi  érték: az a pénzben kifejezhető érték,  amely  a
        vagyontárgy eladása esetén — a vagyontárgyat terhelő  adósságok
        figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető; (…)”

        „5.  § (1) Az adó alanya az a személy vagy szervezet, aki  vagy
        amely  a  naptári  év  (a  továbbiakban:  év)  első  napján   a
        lakóingatlan tulajdonosa. Több tulajdonos esetén a tulajdonosok
        tulajdoni   hányadaik   arányában  adóalanyok.   Amennyiben   a
        lakóingatlant  az  ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett  vagyoni
        értékű  jog  terheli,  az annak gyakorlására  jogosult  az  adó
        alanya,   több  jogosult  esetén  a  jogosultak  jogosultságaik
        arányában minősülnek adóalanynak.
        (2) Az adót az adóalanynak kell megfizetnie. Ha az adó alanya a
        vagyoni  értékű jog jogosítottja, és a végrehajtás vele szemben
        végrehajtható vagyon hiányában eredménytelenül zárult,  úgy  az
        adótartozást  a tulajdonosnak kell tulajdoni hányada  arányában
        megfizetni.   Ha   a  vagyoni  értékű  jog  jogosítottjának   a
        lakóingatlan  után  adótartozása keletkezik,  az  adóhatóság  a
        tartozás tényéről a tulajdonosokat értesíti.”

        „10.  §  Az  adó alapja a lakóingatlannak az adóév első  napján
        fennálló forgalmi értéke.”

        „15. § Bevallást kell benyújtani arról a lakóingatlanról, amely
        után  az  adóalanyt adófizetési kötelezettség terheli,  továbbá
        arról a lakóingatlanról is, amelynek a 16. § szerinti számított
        értéke  a  14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti  mentesség
        esetén a 30 millió forintot, a 14. § (1) bekezdésének b) pontja
        szerinti mentesség esetén a 15 millió forintot eléri.”

        „17.  §  Adóköteles a hatósági nyilvántartásban  szereplő  vízi
        jármű,   illetve  a  személyi  jövedelemadóról  szóló   törvény
        szerinti   belföldi  illetőségű  magánszemély  vagy   belföldön
        bejegyzett  szervezet  olyan vízi  járműve,  amely  a  hatósági
        nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek megfelel, de  a
        nyilvántartásban  nem  szerepel,  vagy  bejegyzésére  külföldön
        került sor.”

        „20. § Az adó alapja:
        a)   vitorlás   vízi  jármű  esetén  a  vízi   jármű   névleges
        vitorlafelülete négyzetméterben kifejezve,
        b)  az  a) pont alá nem tartozó vízi jármű esetén a vízi  jármű
        főgépének,  több  főgép esetén főgépeinek összegzett,  hatósági
        nyilvántartásban, külföldön nyilvántartatott vízi jármű  esetén
        a  külföldi  hatóság nyilvántartásában, ezek hiányában  a  vízi
        jármű   bizonyítványában  feltüntetett  kilowattban  kifejezett
        teljesítménye.”

        „21. § Az adó évi mértéke:
        a)  a  20. § a) pontja szerinti vízi járművek esetén az adóalap
        minden megkezdett négyzetmétere után:
        aa)  a  vízi jármű gyártási évében és az azt követő 10  naptári
        évben 2000 Ft;
        ab) a vízi jármű gyártási évét követő 11-21. naptári évben 1000
        Ft;
        ac) a vízi jármű gyártási évét követő 22. évtől 500 Ft;
        b)   a   20.   §  b)  pontja  szerinti  vízi  járművek   esetén
        kilowattonként:
        ba)  a  vízi jármű gyártási évében és az azt követő  5  naptári
        évben 300 Ft;
        bb)  a vízi jármű gyártási évét követő 6-10. naptári évben  250
        Ft;
        bc)  a vízi jármű gyártási évét követő 11-15. naptári évben 200
        Ft;
        bd)  a  vízi jármű gyártási évét követő 16. naptári  évtől  150
        Ft.”

        „23.  §  Adóköteles a hatósági nyilvántartásban  szereplő  légi
        jármű,   illetve  a  személyi  jövedelemadóról  szóló   törvény
        szerinti   belföldi  illetőségű  magánszemély  vagy   belföldön
        bejegyzett  szervezet  olyan légi  járműve,  amely  a  hatósági
        nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek megfelel, de  a
        nyilvántartásban  nem  szerepel,  vagy  bejegyzésére  külföldön
        került sor.”

        „27.  §  Az  adó  alapja a légi jármű hatósági bizonyítványában
        szereplő legnagyobb felszálló tömege.”

        „28.  §  Az  adó  évi mértéke az adóalap minden megkezdett  100
        kilogrammja után:
        a)   motoros  légi  járművek  (ide  nem  értve  a  motoros   és
        segédmotoros vitorlázó repülőgépet és a léghajót) esetén:
        aa)  a  légi jármű gyártási évében és az azt követő  5  naptári
        ivben 8000 Ft;
        ab)  a légi jármű gyártási évét követő 6-10. naptári évben 7000
        Ft;
        ac) a légi jármű gyártási évét követő 11-15. naptári évben 6000
        Ft;
        ad)  a  légi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől  5000
        Ft;
        b) az a) pontban nem említett légi járművek esetén:
        ba)  a  légi jármű gyártási évében és az azt követő  5  naptári
        évben 4000 Ft;
        bb)  a légi jármű gyártási évét követő 6-10. naptári évben 3500
        Ft;
        bc) a légi jármű gyártási évét követő 11-15. naptári évben 3000
        Ft;
        bd)  a  légi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől  2500
        Ft.”

        „29.   §   Adóköteles   a  125  kilowatt  teljesítményt   elérő
        hajtómotorral  rendelkező  személygépkocsi,  az   OT   betűjelű
        rendszámtáblával ellátott személygépkocsi kivételével.”

        „32.    §    Az   adó   alapja   a   személygépkocsi   hatósági
        nyilvántartásban    feltüntetett   teljesítménye    kilowattban
        kifejezve.  Ha  a  hatósági nyilvántartásban a  személygépkocsi
        teljesítménye csak lóerőben van feltüntetve, akkor  a  lóerőben
        kifejezett teljesítményt 1,36-tal kell osztani, s az  eredményt
        a  kerekítés  általános  szabályai szerint  egész  számra  kell
        kerekíteni.    Hatósági    nyilvántartásban    nem     szereplő
        személygépkocsi esetén az adó alapja a személygépkocsi  műszaki
        adatait  tartalmazó  hatósági okiratban  szereplő  teljesítmény
        kilowattban kifejezve.”

        „33.  §  Az adó mértéke a Gjt. 7. §-ának (1) bekezdése szerinti
        adómérték 2-szerese a 125 kilowatt teljesítményt elérő  és  175
        kilowatt  teljesítményt  meg  nem  haladó,  2,5-szerese  a  175
        kilowatt  teljesítményt meghaladó és 200 kilowatt teljesítményt
        el  nem érő, és 3-szorosa a legalább 200 kilowatt teljesítményt
        elérő személyszállító gépjármű után.”

        „34. § 50%-os adókedvezmény illeti meg:
        a)  a kizárólag elektromos meghajtású, valamint a Gjt. szerinti
        hybrid meghajtású személygépkocsit;
        b)   annak   az  adóalanynak  a  —  legfeljebb  egy   darab   —
        személygépkocsiját,     aki     szülőként,     nevelőszülőként,
        örökbefogadó   szülőként  háztartásában  3  vagy   annál   több
        gyermeket nevel (tart el).”

        3. Az Art. érintett rendelkezései:
        „26.  §  (1)  Az adót, a költségvetési támogatást — ha  törvény
        előírja   —  az  adózó  köteles  megállapítani,  bevallani   és
        megfizetni (önadózás).
        (2)   A  jogi  személy  és  egyéb  szervezet  az  adót   és   a
        költségvetési  támogatást  —  az  építményadó,  a  telekadó,  a
        gépjárműadó,   a  vagyonszerzési  illeték  és   a   kiszabással
        megállapított   eljárási  illeték  kivételével  —   önadózással
        állapítja meg.
        (3)  A  magánszemély az adóját akkor állapítja meg önadózással,
        ha
        (…)
        d) az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó alanya.”

        „33.  §  (10)  A magánszemély adózó — amennyiben adóját  nem  a
        munkáltatója  állapítja  meg  vagy  nem  él  az  egyszerűsített
        bevallás  lehetőségével — az egyes nagy értékű  vagyontárgyakat
        terhelő  adót a személyi jövedelemadóról szóló bevallásában,  a
        nem  magánszemély adózó a társasági adóról szóló  bevallásában,
        az  egyszerűsített  vállalkozói adó  alanya  az  egyszerűsített
        vállalkozói   adó   bevallásában  —  az   egyes   nagy   értékű
        vagyontárgyakat   terhelő   adóról   szóló   törvény   szerinti
        lakóingatlan,   vízi   jármű,   légi   jármű,   illetve    nagy
        teljesítményű    személygépkocsi    azonosító    adatainak    a
        feltüntetésével  —  az  adóévre vonatkozóan  állapítja  meg  és
        vallja be. Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő  adó
        alanya  személyi  jövedelemadóról,  társasági  adóról,  illetve
        egyszerűsített  vállalkozói adóról szóló bevallás  benyújtására
        nem   kötelezett  —  ideértve  az  e  törvény  31.  §   (5)-(6)
        bekezdéseiben    meghatározott   nyilatkozattételre    jogosult
        adóalanyokat is —, továbbá ha a magánszemély adóalany  személyi
        jövedelemadóját  a  munkáltató  állapítja  meg   vagy   él   az
        egyszerűsített  bevallás lehetőségével, az  egyes  nagy  értékű
        vagyontárgyakat  terhelő adóbevallás-benyújtási kötelezettségét
        a  külön az erre a célra rendszeresített nyomtatványon az adóév
        május 20-áig teljesíti.
        (11)  Bevallást  kell  benyújtani arról a  lakóingatlanról  is,
        amely  után  egyes  nagy  értékű  vagyontárgyakat  terhelő  adó
        fizetési  kötelezettség nem keletkezik, azonban az  egyes  nagy
        értékű  vagyontárgyakat terhelő adóról szóló  törvény  szerinti
        számított értéke — az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő
        adóról  szóló törvény 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti
        mentesség esetén — a 30 millió forintot — az egyes nagy  értékű
        vagyontárgyakat  terhelő  adóról  szóló  törvény  14.   §   (1)
        bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén — a 15  millió
        forintot eléri.
        (12)  Nem köteles az egyes nagy értékű vagyontárgyakat  terhelő
        adóról   bevallást  benyújtani  az  az  adóalany,  akit  teljes
        személyes mentesség illet meg, továbbá nem kell bevallást  adni
        —   a   (11)  bekezdés  szerinti  esetet  kivéve  —   arról   a
        lakóingatlanról,     vízi     járműről,     légi      járműről,
        nagyteljesítményű  személygépkocsiról, amely  után  adófizetési
        kötelezettség nem áll fenn.”

        „129. § (2) Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó
        bevallásának benyújtására kötelezett adózó
        a)   a   lakóingatlan  forgalmi  értékét  az  adóhatóság  által
        megállapított  forgalmi  érték 10  százalékát  meg  nem  haladó
        eltéréssel vallotta be, vagy
        b)  bevallás-benyújtási kötelezettségének nem tett eleget és az
        adóhatóság által megállapított forgalmi érték és az egyes  nagy
        értékű   vagyontárgyakat   terhelő  adóról   szóló   törvényben
        meghatározott  adómentességi értékhatár közötti  eltérés  a  10
        százalékot nem haladja meg,
        az  adóhatóság  az  adózó  terhére —  az  adóhiányon  túl  —  a
        lakóingatlanok  adója után jogkövetkezményt  nem  állapít  meg.
        Amennyiben   az   eltérés  a  10  százalékot   meghaladja,   az
        adóhiányhoz   kapcsolódó   jogkövetkezményeket   az   általános
        szabályok alapján kell megállapítani.
        (3)  Nem mentesül a mulasztási bírság alól az egyes nagy értékű
        vagyontárgyakat  terhelő  adó  bevallás-benyújtásra  kötelezett
        adózó,  ha  lakóingatlanának számított  értéke  az  egyes  nagy
        értékű  vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII.
        törvény  14.  §  (1) bekezdésének a) pontja szerinti  mentesség
        esetén  a  30  millió  forintot,  vagy  az  egyes  nagy  értékű
        vagyontárgyakat  terhelő  adóról  szóló  törvény  14.   §   (1)
        bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén  a  15  millió
        forintot  eléri  és  bevallás-benyújtási kötelezettségének  nem
        tett eleget.”

        „168. § (8) Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó
        bevallásának   benyújtására  kötelezett  adózó  a  lakóingatlan
        forgalmi  értékét a tényleges forgalmi érték 10 százalékát  meg
        nem  haladó  eltéréssel vallotta be és emiatt  önellenőriz,  az
        adózó  mentesül  a  lakóingatlan adója  után  az  önellenőrzési
        pótlék megfizetése alól. Ismételt önellenőrzés esetén, vagy  ha
        az  eltérés  a 10%-ot meghaladja, az önellenőrzési pótlékot  az
        általános szabályok szerint kell megállapítani azzal,  hogy  az
        önellenőrzési   pótlékot  az  egyes  fizetési   kötelezettségek
        esedékességét követő naptól kell felszámítani.”

                                     III.

        Az indítványok részben megalapozottak.
        1.  Az indítványozók a Nért. számos rendelkezését kifogásolták,
        egyebek   mellett   azokat  is,  amelyek   az   Art.   szövegét
        módosították.  Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata  szerint
        nem  a  módosító  rendelkezéseket  hatályba  léptető,  hanem  a
        módosított   rendelkezéseket   magába   foglaló   (inkorporáló)
        jogszabályok rendelkezéseit vizsgálja. [8/2003. (III.  14.)  AB
        határozat,  ABH 2003, 74, 81.; 51/2004. (XII. 8.) AB határozat,
        ABH  2004,  679,  683.; 28/2005. (VII. 14.) AB  határozat,  ABH
        2005,  290,  297.; 55/2008. (IV. 24.) AB határozat,  ABH  2008,
        525,  530.]  Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság  vizsgálatát
        kiterjesztette   az   Art.-nek   a   Nért.   által   módosított
        rendelkezéseire.

        1.1.   Az  indítványozók  többsége  a  lakóingatlanok  adójával
        kapcsolatban   kezdeményezte  a  Nért.  alkotmányellenességének
        megállapítását   és  megsemmisítését.  Az  Alkotmánybíróság   a
        lakóingatlanok  adójának  alkotmányossági  vizsgálata   kapcsán
        mindenekelőtt  megjegyzi,  hogy  a  vagyon,  s  azon  belül  az
        ingatlanok  adóztatása számos országban ismert és  alkalmazott,
        alapvetően  a  közteherviselés  arányosabbá  tételét   szolgáló
        megoldás.   Az   ingatlanadó  tehát   különböző   formában   és
        variációban   létező   adónem,  melyet   jellemzően   a   helyi
        közfeladatok  ellátásának biztosítására, helyi  adó  formájában
        vezetnek be. A különböző országok ingatlanadóztatási gyakorlata
        alapján változatos képet kapunk arról, hogy valójában mi képezi
        az    ingatlanadó   alapját:   bérleti   díj   (Franciaország),
        ingatlankataszter  (Olaszország,  Spanyolország),  négyzetméter
        (Csehország,    Lengyelország),   forgalmi   érték    (Kanada),
        biztosítási  érték  (Svájc), stb. Ezzel  szemben  vannak  olyan
        országok,   amelyek   az   ingatlanadó  megszüntetése   mellett
        foglaltak   állást  (pl.:  Luxemburg),  illetve   amelyek   úgy
        döntöttek,  hogy  a  nem  lakás céljára  szolgáló  ingatlanokra
        vonatkozóan tartják fenn az ingatlanadót (pl.: Írország).
        Az ingatlanadó alkalmazásának, mely helyi adó formájában nálunk
        is  már  két  évtizede ismert, alapvetően semmilyen alkotmányos
        elv  nem  áll  az  útjában.  Az  Alkotmánybíróság  nyomatékosan
        rámutat  tehát  arra,  hogy  az ingatlanadó  alkotmányosan  nem
        kifogásolható, nem ellentétes az Alkotmánnyal.

        1.2.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja:  a  Nért.  kifogásolt
        szabályozásának megalkotására azt követően került sor, hogy  az
        Alkotmánybíróság  155/2008. (XII. 17.)  AB  határozatában  (ABH
        2008,  1240.;  a  továbbiakban: Abh.)  már  állást  foglalt  az
        ingatlanok adóztatásával kapcsolatban.
        Az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban megsemmisítette a  luxusadóról
        szóló 2005. évi CXXI. törvényt (a továbbiakban: Ltv.). Az  Ltv.
        bizonyos  értékhatár felett vagyoni típusú adót  vetett  ki  az
        ingatlanokra.  Az  Ltv. szerinti ingatlanadó megállapítására  a
        következőképpen  került sor: „törvény határozza  meg  az  egyes
        értékeket  (az  értékhatárok között),  vagyis  az  Országgyűlés
        vélelmezi,   hogy  az  egyes  megyékben  és  a  főváros   egyes
        kerületeiben  az  ingatlanok  legalább  és  legfeljebb  mennyit
        érnek.  Ezt  követően  a  települési  önkormányzat  rendeletben
        határozza  meg az átlagértékeket, vagyis azt, hogy  a  törvényi
        határok  között  az  adott településen, az adott  utcában  lévő
        ingatlan  (lakás,  üdülő, vagy telek)  egy  négyzetmétere  hány
        forint  értékű.  Ez  az  érték  képezi  a  vagyoni  típusú  adó
        alapját.”  (Abh.,  ABH  2008,  1240,  1264.)  Az  önkormányzati
        rendelet    megalkotásával,   az   ingatlanok   értékövezetekbe
        sorolásával tehát közvetlenül meghatározottá vált egy  ingatlan
        számított   értéke.   Az   adókötelezettség   alapját   jelentő
        ingatlanérték-megállapítással     kapcsolatban     a      helyi
        önkormányzatok  kötetlen  döntéshozatalra  kaptak  lehetőséget.
        Mindemellett  a  vagyoni  típusú adó alapját  képező  számított
        érték   jogszabályban  rögzített  jellege   miatt   az   érték-
        megállapítás   érdemben   (a  valódi   piaci   értékviszonyokra
        figyelemmel)  nem  volt vitatható. Ezért elsősorban  az  érdemi
        bírói  felülvizsgálat  hiánya, valamint a  helyi  önkormányzati
        rendeletalkotás     kereteinek    meghatározatlansága     miatt
        állapította     meg     az     Alkotmánybíróság     az     Ltv.
        alkotmányellenességét.
        Az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban egyértelműen  meghatározta  az
        ingatlanokat   terhelő  vagyoni  típusú   adó   szabályozásának
        alkotmányos kereteit. Határozatában leszögezte: „önmagában  nem
        alkotmányellenes,  hogy a jogalkotó az ingatlanokra  vagyonadót
        vet  ki.”  (Abh.,  ABH  2008, 1240, 1271.) Az  Alkotmánybíróság
        szerint továbbá: „[ö]nmagában az sem alkotmányellenes, hogy ezt
        az  ingatlan  számított értéke alapján veti ki,  amennyiben  ez
        megfelel az Alkotmány rendelkezéseinek”. (Abh., ABH 2008, 1240,
        1271.) Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. §
        (1)  bekezdéséből,  50.  §  (2)  bekezdéséből,  57.  §  (1)  és
        (5)  bekezdéséből,  valamint  70/I.  §-ából  eredő  alkotmányos
        követelményként vezette le azt, hogy a jogalkotó biztosítsa  az
        adó  megfizetésére  kötelezett számára a  tényleges  helyzet  —
        bíróság előtti — bizonyításának lehetőségét.
        Az  Abh.  meghozatalát követően azonban  a  jogalkotó  nem  úgy
        döntött,   hogy  a  vagyoni  típusú  adóra  vonatkozó   korábbi
        szabályozást hozza összhangba az Alkotmánnyal, lehetővé téve az
        adó  alapját  képező  számított érték  megállapításának  érdemi
        bírói  felülvizsgálatát,  ha  az a mindenkori  piaci,  forgalmi
        értéket  meghaladja, valamint részletesen meghatározva a  helyi
        vnkormányzati jogalkotás kereteit, hanem a Nért. megalkotásával
        más,  új adótechnikát választott az ingatlanok megadóztatására.
        A   Nért.   alapján  az  adó  tárgya  már  nem  a  lakóingatlan
        jogszabályban  előírt számított értéke, hanem a Nért.  10.  §-a
        szerint   a  lakóingatlannak  az  adóév  első  napján  fennálló
        forgalmi  értéke,  melyet az Art. 26. § (2) bekezdése,  illetve
        (3)  bekezdésének újonnan beiktatott d) pontja szerint  immáron
        önadózással, s nem adókivetés útján kell megállapítani.

        1.3. A jelen ügyben az indítványozók a lakóingatlanokat terhelő
        adó  alapját,  az  adóbevallási és adófizetési  kötelezettséget
        megállapító, illetve e kötelezettségek megsértését szankcionáló
        szabályozást  a  jogbiztonság  és  az  arányos  közteherviselés
        elvébe  ütközőnek  tartották,  ezért  az  Alkotmánybíróság   az
        indítványozók   által  megjelölt  alkotmányossági   szempontból
        vizsgálta a támadott törvényi szabályozást.

        A  Nért.  a  lakóingatlanok adójáról szóló  szabályozás  elején
        rögzíti,  hogy  az adó tárgya a lakóingatlan  (4.  §).  Az  adó
        alapja  pedig — a Nért. 10. §-a szerint — a lakóingatlannak  az
        adóév első napján fennálló forgalmi értéke. A forgalmi érték  a
        Nért.  2. § 10. pontja szerint „az a pénzben kifejezhető érték,
        amely  a  vagyontárgy eladása esetén — a vagyontárgyat  terhelő
        adósságok figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető”.
        Az  Abh.  tárgyát képező, az ingatlan számított értéke  alapján
        kivetett adótól eltérően tehát a Nért. értelmében az adó alapja
        a  lakóingatlan forgalmi értéke, vagyis a „vagyontárgy  eladása
        esetén  (…)  árként általában elérhető”, „pénzben kifejezhető”,
        számszerűsíthető összeg.

        A forgalmi érték-alapú közteherviselés nem ismeretlen fogalom a
        magyar jogrendszerben. Összehasonlítva a Nért. 2. § 10. pontját
        az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban:
        Itv.) 102. § (1) bekezdés e) pontjával, megállapítható, hogy  a
        két törvény szinte azonos módon határozza meg a közteherviselés
        alapjául   szolgáló   forgalmi   érték   fogalmát.   Az    Itv.
        alkalmazásában ugyanis „forgalmi érték: az a pénzben kifejezett
        érték,    amely    a    vagyontárgy    eladása    esetén     az
        illetékkötelezettség  keletkezésekor  volt  állapotában   —   a
        vagyontárgyat  terhelő  adósságok,  továbbá  az  ingatlanon   a
        vagyonszerző  javára  az elidegenítéskor megszűnő  bérleti  jog
        figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető (…)”.

        Jóllehet a forgalmi érték fogalma szinte azonos az Itv.-ben  és
        a  Nért.-ben,  azonban a Nért. szerint az Itv.-ben foglaltaktól
        teljesen  eltérő  módon  kerül sor a forgalmi  értéken  alapuló
        vagyoni típusú adó megállapítására.

        Az   Itv.   alapján  a  vagyonszerzési  illetéket   a   hatóság
        közreműködése mellett, az adóalany bejelentésére,  de  kiszabás
        alapján  kell megfizetni, amely lényegében a bejelentett  érték
        hatósági  ellenőrzését,  elfogadását vagy  módosítását  jelenti
        (Itv.  77.  §).  A  kiszabás alapján  fizetendő  illetékről  az
        adóhatóság fizetési meghagyást (határozatot) ad ki [Itv. 78.  §
        (1)   bekezdés].  Bár  az  illetékkiszabás  alapjául   szolgáló
        forgalmi  értéket  is  az  illeték  fizetésére  kötelezett  fél
        köteles  bejelenteni (Itv. 69. §), de a bejelentés  alapján  az
        adóhatóság dönti el, hogy az illetékkiszabás alapjául elfogadja-
        e a bejelentett értéket vagy esetleg attól eltérően állapítja-e
        meg  a  forgalmi értéket [Itv. 70. § (1) bekezdés],  s  így  az
        adóhatóság határozata alapján kell az illetéket megfizetni.  Az
        Itv.  továbbá  azt is előírja, hogy amennyiben az adóhatóság  a
        bejelentett értéktől eltér, akkor milyen szempontok  figyelembe
        vételével  állapítja meg a forgalmi értéket [Itv.  70.  §  (2)-
        (4)  bekezdés].  A  forgalmi  érték  megállapítását  egy  külön
        nyilvántartás   segíti   [lásd  az   illetékekkel   kapcsolatos
        ügyiratok  kezeléséről,  valamint  az  illetékek  kiszabásáról,
        elszámolásáról és könyveléséről szóló 40/2006.  (XII.  25.)  PM
        rendeletet]. Lényeges továbbá, hogy amennyiben az adóhatóság az
        illetékkiszabás  során  eltér  a  bejelentett  értéktől,  akkor
        pusztán  emiatt nem érheti hátrányos jogkövetkezmény a forgalmi
        érték   bejelentésére  kötelezett  személyt,  ha   az   eltérés
        kevesebb, mint 50% (Itv. 23/C. §.).

        Az  Itv.-től eltérően a Nért., és a Nért. által módosított Art.
        alapján  a feltételezett forgalmi értékben való viszonylag  kis
        mértékű   tévedés   is   olyan  kockázatot   jelent,   amelynek
        következményeit  a  törvény  a  vagyonadónál   egyoldalúan   az
        adóalanyra  hárítja. Ez alapvetően arra vezethető vissza,  hogy
        az  Art.  26. §-a szerint a vagyonadót nem bejelentésen alapuló
        adókiszabás,   hanem   bevallás   alapján,   önadózással   kell
        megfizetni.  Az  Art. 26. §-ával összhangban a  Nért.  15.  §-a
        kifejezetten    arra   kötelezi   az   adóalanyt,    hogy    az
        adókötelezettség   tárgyát  képező  lakóingatlanról   bevallást
        tegyen,   amelynek  keretében  a  lakóingatlannak   az   adózás
        szempontjából  releváns  forgalmi  értékéről,   mint   az   adó
        alapjáról nyilatkozatot kell tennie. Az Art., illetve  a  Nért.
        alapján  tehát az adóalany kötelezettsége, hogy az adó alapját,
        vagyis  a  lakóingatlan  forgalmi értékét  pénzben  kifejezett,
        konkrét összegként meghatározza, azt bevallja, s a bevallásában
        szereplő forgalmi érték alapul vételével az adót kiszámítsa  és
        befizesse.

        Maga  a  Nért.  nem adja meg, s egy általános  érvényű  törvény
        értelemszerűen  nem  is adhatja meg minden  egyes  lakóingatlan
        konkrét  forgalmi  értékét, vagyis azt  az  adott  lakóingatlan
        „eladása esetén” „árként általában elérhető” összeget, amely  a
        Nért.  szerint  az  adó alapját képezi.  Így  az  adó  alapjául
        szolgáló forgalmi érték a Nért. alkalmazásában egy pontosan meg
        nem határozott összeget takar.

        Az  adózó Art. és Nért. szerinti adókötelezettsége akkor  válik
        egyértelművé,  ha  sikerül  az adó alapjául  szolgáló  forgalmi
        értéket   kellő  bizonyossággal,  konkrétan  megállapítani.   A
        bizonytalanság  forrása  az,  hogy  az  adó  alapjául  szolgáló
        forgalmi  érték a Nért. alkalmazásában nem kapcsolódik  konkrét
        jogügylethez,  (adó)hatósági  megállapításhoz  vagy   szakértői
        értékbecsléshez.  A  Nért.  nem  állapít  meg  olyan  számítási
        módszert  sem,  amellyel  az  adó  alapja  az  adóalany   által
        meghatározható   lenne  (pl.  az  ingatlan  egykori   vételára,
        korrigálva a lakásárindex mértékével). Az Art., illetve a Nért.
        ezért  olyan  adatszolgáltatásra kötelezi — a  lakóingatlannal,
        illetve  annak forgalmi értékével kapcsolatban — az  adóalanyt,
        amelynek  pontos  ismeretével  az  adó  alanya  általában   nem
        rendelkezik.  Különösen  azért  nem,  mert  amíg  az   ingatlan
        értékesítéséről  csak feltételesen van szó, addig  az  ingatlan
        forgalmi  értéke,  vagyis  a „vagyontárgy  eladása  esetén  (…)
        árként  általában  elérhető” érték csak feltételezhető,  vagyis
        bizonytalan.  Az  adóalany adóbevallásában meg  tudja  adni  az
        ingatlan  adatait, az ingatlan megszerzésére  egykor  fordított
        összeg  nagyságát,  a megszerzés évét, vagy  azt  az  összeget,
        amelyért  az  ingatlant eladásra felkínálná. Ezzel  szemben  az
        „árként   általában   elérhető”   összegről   nem   lehet    az
        adóbevallásban feltüntetett más adatok bizonyosságához  hasonló
        pontossággal  nyilatkozatot tenni, különösen, ha  az  ingatlant
        már régebben vásárolták.

        Egy   lakóingatlan   aktuális   forgalmi   értéke,   vagyis   a
        „vagyontárgy  eladása  esetén (…)  árként  általában  elérhető”
        pénzösszeg   nagysága  rendszerint  széles   —   a   mindenkori
        ingatlanpiaci  viszonyoktól  függő  —  alkusávban  mozog.   Egy
        lakóingatlan árát illetően 10 százalékosnál jóval nagyobb, akár
        30-40 százalékos, vagy néha még ennél is nagyobb eltérések  sem
        szokatlanok.  (Pl.: egy kölcsönügylet kapcsán a hitelintézet  a
        hitel fedezetéül elfogadott ingatlan forgalmi értékét általában
        alacsony  összegben  állapítja meg.  A  hitelintézetek  ugyanis
        számolnak  a  hiteltörlesztés meghiúsulásának lehetőségével,  s
        ezért   biztosítani  kívánják  azt,  hogy  a  hitel  fedezetéül
        szolgáló  vagyontárgyat rövid időn belül pénzzé téve mihamarabb
        kiegyenlítésre kerüljön a tartozás. A hitel fedezetéül szolgáló
        ingatlan gyors értékesítése pedig leginkább viszonylag alacsony
        vételár    kikötésével   biztosítható.   Ilyen   esetekben    a
        lakóingatlan eladása esetén árként elérhető pénzösszeg akár 60-
        70  százaléka is lehet annak, amit ugyanazért a lakóingatlanért
        más   körülmények  között,  hosszabb  idő  alatt,  meg  lehetne
        szerezni.)

        Az  Alkotmánybíróság vizsgálata során figyelemmel volt arra is,
        hogy  a  lakóingatlanok  adójának  bevallásához  felhasználható
        becsült  forgalmi  érték közléséről szóló  242/2009.  (X.  29.)
        Korm.  rendelet  (a  továbbiakban: Korm.r.) szerint  az  állami
        adóhatóság  az  adóalany kérelmére — az általa  közölt  adatok,
        valamint   az   adóhatóság   forgalmiérték-adatbázisában   lévő
        forgalmi  érték-adatok ismeretében — még az  adóbevallás  előtt
        közli a lakóingatlan becsült forgalmi értékét. Ettől azonban az
        adóhatóság utólagos adómegállapítás során — pozitív és  negatív
        irányban  is  — eltérhet. Így az adóhatóság által közölt  érték
        nem  feltétlenül  egyezik  meg  az  adóhatóság  által  utólagos
        adómegállapítás során, helyszíni szemle alkalmazásával, szükség
        esetén  külső  szakértő bevonásával (Art. 126. §) megállapított
        forgalmi értékkel. A Korm.r. mindazonáltal garantálja azt, hogy
        amennyiben az adózó az adóhatóság által becsült értéket  jelöli
        meg  az adóbevallásában, vagy adóbevallást erre tekintettel nem
        nyújt  be, akkor ezt úgy kell értékelni, hogy az adózó az adott
        helyzetben a tőle elvárható körültekintéssel járt el, ezért  az
        adóhatóság  vele  szemben az adóbírság  kiszabását,  illetve  a
        késedelmi  pótlék felszámítását hivatalból mellőzi. E szabályok
        értelmében     tehát     nem     kell     hátrányos     adójogi
        jogkövetkezményektől   tartania   annak   a   személynek,   aki
        bevallásában  óvatosságból az adóhatóság által közölt  értékből
        indul  ki,  jóllehet  ingatlanának  tényleges  forgalmi  értéke
        alatta   marad   a   becsült  adóhatósági  értéknek.   Mentesül
        ugyanakkor  az  a  személy, akinek az  ingatlana  —  az  egyedi
        jellemzőire,  kialakítására tekintettel — az  adóhatóság  által
        becsült  forgalmi értéket jelentős mértékben, az Art.  szerinti
        tíz  százalékot  meghaladóan meghaladja. Ez  utóbbi  esetben  a
        jogszabályi   környezet  lehetővé  teszi  a  becsült   értéknél
        értékesebb     ingatlanok    adóalanyainak    akár     jelentős
        kedvezményezését is.

        Az  Alkotmánybíróság a továbbiakban megjegyzi, hogy  a  Korm.r.
        szerint  a  becsült  forgalmi  érték  előzetes  megállapítására
        kizárólag   kérelem  alapján  kerül  sor.  Az  adóalanyok   nem
        kötelesek arra, de nem is várható el minden adóalanytól, hogy a
        Korm.r.  1.  §  (2)  bekezdése szerint  „az  állami  adóhatóság
        honlapján  elérhető on-line adatlap kitöltésével”  elektronikus
        úton   kérelmet  nyújtsanak  be  arra  vonatkozóan,   hogy   az
        adóhatóság az adóbevallásuk benyújtása előtt elektronikus  úton
        közölje  velük  lakóingatlanuk  becsült  forgalmi  értékét.  Az
        adóhatóság még abban az esetben is csak becsült értéket tud  az
        adózókkal  közölni,  amennyiben  azok  élnek  a  Korm.r.  által
        felkínált  lehetőséggel. A fentiek szerint a  becsült  érték  a
        Korm.r.  értelmében akár egy olyan számított  érték  is  lehet,
        amely eltér az ingatlan forgalmi értékétől. A Nért. 10. §-a  és
        2.  §  10.  pontja  alapján nem férhet  kétség  ahhoz,  hogy  —
        különösen  jelentősebb eltérés esetén — az  utóbbi,  vagyis  az
        ingatlan forgalmi értéke kell, hogy az adó alapja legyen. Ilyen
        esetben  tehát  a  Korm.r. alapján az adóhatóság  által  közölt
        becsült  érték nem jelent tényleges segítséget az  adózónak,  s
        főképp  nem  nyújt  számára biztosítékot  az  adóhatóság  által
        alkalmazható  joghátrányokkal szemben, ha a  forgalmi  érték  a
        becslésnek   alatta  marad.  Ebben  a  helyzetben   a   Korm.r.
        tulajdonképpen    csak    elbizonytalanítja    az     adóalanyt
        atekintetben,  hogy  melyik  összeget  tüntesse  fel   az   adó
        alapjaként  az adóbevallásában: a Korm.r. szerint az adóhatóság
        által  becsült forgalmi értéket, melyhez a jogalkotó  egyoldalú
        garanciát  kapcsol  (ti. a magasabb forgalmi értékű  ingatlanok
        adóalanyainak  egyértelműen  kedvez,  az  alacsonyabb  forgalmi
        értékű ingatlanok adóalanyait választás elé állítja), de  amely
        a  Nért. 2. § 10. pontjában foglalt definíció szerinti forgalmi
        értéktől  nyilvánvalóan eltér, vagy épp ellenkezőleg,  a  Nért.
        2.  §  10. pontjában foglalt definíció szerinti, „a vagyontárgy
        eladása    esetén   —   a   vagyontárgyat   terhelő   adósságok
        figyelembevétele  nélkül — árként általában elérhető”  értéket,
        mely a Nért. 10. §-a alapján az adó alapja kell, hogy legyen.

        Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az   önadózás   nem
        alkotmányellenes.  Az  önadózást, mint adótechnikát  elsősorban
        akkor  alkalmazza  a  jogalkotó, ha az adózó  számára  pontosan
        rendelkezésre állnak azok az adatok, amelyek alapján  az  adózó
        meg  tudja  állapítani  az adó alapját,  s  amelyből  ki  tudja
        számítani  az  adót.  A  forgalmi  érték-alapú  közteherviselés
        önadózással  való párosítása a jelen szabályozási  környezetben
        ugyanakkor azt eredményezheti, hogy az adózó az általa pontosan
        nem  ismert,  eleve  bizonytalan összegű, vélelmezett  forgalmi
        érték  bevallására  köteles, s ez a  bevallásában  feltüntetett
        összeg   képezi  az  adófizetési  kötelezettsége,  illetve   az
        adóellenőrzés alapját. Ezzel pedig szükségszerűen együtt jár az
        is,  hogy  az  adózó szankcionálhatóvá válik, ha a lakóingatlan
        általa   bevallott  forgalmi  értéke  az  Art.-ben   elfogadott
        mértéken  (10%) túl kevesebb annál, mint amit az  adóhatóság  —
        ellenőrzés  eredményeként — az adó alapjául  szolgáló  forgalmi
        irtékként   utóbb  megállapít.  Más  oldalról  nézve   viszont,
        mentesül   a  hátrányos  következmények  alól  az,  akinek   az
        ingatlana  a  Korm.  r.  szerinti eljárásban  becsült  értéknél
        esetleg  lényegesen magasabb forgalmi értékű, mégis  a  becsült
        értékkel azonos forgalmi értéken adózik.

        Az   utólagos   adómegállapítás  során  az   adózóval   szemben
        alkalmazandó   jogkövetkezményekről  az  Art.   129.   §   (2)-
        (3)  bekezdése rendelkezik. Szankciót helyez kilátásba arra  az
        esetre,  ha  az adózó nem teljesíti megfelelően az  —  összegét
        tekintve   —   eleve  bizonytalan  forgalmi  érték  bevallására
        irányuló kötelezettségét. Az Art. 129. § (2) bekezdése  ugyanis
        az    adóhiányhoz   kapcsolódó   jogkövetkezményeket    rendeli
        alkalmazni  akkor, ha az adóbevallás benyújtására kötelezett  a
        lakóingatlan forgalmi értékét az adóhatóság által megállapított
        forgalmi érték 10 százalékát meghaladó eltéréssel vallotta  be,
        vagyis   értelemszerűen  legalább  ezzel  a  mértékkel   kisebb
        összegben.   (Ugyanilyen  módon  szankcionálható   továbbá   az
        adóalany  akkor  is,  ha bevallás-benyújtási  kötelezettségének
        egyáltalán nem tett eleget, s az adóhatóság által megállapított
        forgalmi érték, illetve a Nért.-ben meghatározott adómentességi
        értékhatár közötti eltérés a 10 százalékot meghaladja.)  Vagyis
        miközben  a  jogalkotó egy bizonytalan összegű  forgalmi  érték
        bevallására  kötelezi  az adóalanyokat,  még  szankcionálja  is
        őket,   ha   ingatlanuk  forgalmi  értékének  bevallásánál   10
        százalékkal  lefelé  eltérnek attól az általuk  előzetesen  nem
        ismert  összegtől,  amit az adóhatóság  —  ellenőrzés  alapján,
        utólagos  adómegállapítás  során — forgalmi  értékként  esetleg
        majd  megállapít.  Ugyanakkor mentesülnek, akiknél  a  forgalmi
        érték az adóhatóság által becsült, az adóalany által elfogadott
        értéktől felfelé tér el, több mint 10 százalékkal.

        A  Nért.  2.  §  (1) bekezdése által a lakóingatlanok  adójával
        kapcsolatban   alkalmazni  rendelt  Art.  értelmében   többféle
        hátrányos  jogkövetkezménnyel is  sújtható  az  az  adózó,  aki
        ingatlanja   forgalmi  értékének  bevallásánál  10  százalékkal
        lefelé  eltér attól az általa előzetesen nem ismert  összegtől,
        amit   az   adóhatóság  —  ellenőrzés  eredményeként,  utólagos
        adómegállapítás során — forgalmi értékként megállapít. Az  Art.
        165.   §  (1)  és  (2)  bekezdése  szerint  az  adó  késedelmes
        megfizetése  miatt  az esedékesség napjától késedelmi  pótlékot
        köteles  fizetni,  melynek mértéke minden naptári  nap  után  a
        felszámítás    időpontjában   érvényes   jegybanki    alapkamat
        kétszeresének  365-öd  része. Ezen túlmenően  az  Art.  170.  §
        (1)  bekezdése szerint az adóhiány esetén adóbírságot  is  kell
        fizetnie,   melynek  mértéke  —  ha  e  törvény   másként   nem
        rendelkezik  — az adóhiány 50%-a. Az Art. 170. § (2)  bekezdése
        értelmében  adóhiánynak minősül az adózó terhére  megállapított
        adókülönbözet.  Mindezen  felül  különösen  méltánytalan,  hogy
        ezeket  a  hátrányos  jogkövetkezményeket  aránytalanul  hosszú
        ideig, öt évig lehet alkalmazni a jóhiszemű adózóval szemben is
        pusztán  azért,  mert nem tudta megfelelően  teljesíteni  az  —
        összegét   tekintve   —   eleve  bizonytalan   forgalmi   érték
        bevallására   irányuló  kötelezettségét.   Az   Art.   164.   §
        (1)  bekezdése alapján ugyanis az elévülés általános  szabályai
        vonatkoznak a Nért. szerinti adókötelezettség esetére is. Ennek
        értelmében  az  adó megállapításához való jog annak  a  naptári
        évnek  az  utolsó napjától számított 5 év elteltével  évül  el,
        amelyben az adóról bevallást, bejelentést kellett volna  tenni,
        illetve  bevallás,  bejelentés hiányában az  adót  meg  kellett
        volna fizetni.

        A  fentieket figyelembe véve az Art. 129. § (2) bekezdésében az
        adóköteles  lakóingatlan  forgalmi  értékének  bevallásánál   a
        jogalkotó  által még eltűrt 10 százalékos eltérés  aránytalanul
        szűknek  bizonyul. Ha az adóalany által közölt  forgalmi  érték
        csupán   ennyivel  kisebb,  akkor  ennek  számos,  az  adóalany
        érdekkörén kívül álló körülmény is oka lehet. A forgalmi  érték
        pontos  ismeretével  többségében nem rendelkező  adózóktól  nem
        várható  el  az  adózásnak  ebben a  rendszerében,  hogy  ilyen
        pontossággal   meg  tudják  határozni  lakóingatlanuk   törvény
        szerinti  forgalmi  értékét. A törvény szabályai  következtében
        szinte  mindig  lehetőség van arra, hogy egy ingatlan  forgalmi
        értékét  az  adóhatóság  a bevallotthoz képest  10  százalékkal
        eltérően  ítélje  meg,  hiszen ennyit  a  „vagyontárgy  eladása
        esetén” is rendszerint mozog az ár. Így az adózók a pusztán  10
        százalékos   eltérést  megengedő  szabály   miatt   ki   vannak
        szolgáltatva annak a kockázatnak, hogy az adóhatóság — utólagos
        adómegállapítás  során  —  magasabb forgalmi  érték  formálisan
        jogszerű   megállapításával  is  hátrányos  jogkövetkezményeket
        alkalmazzon    velük    szemben.   Az    Art.    ráadásul    az
        adókötelezettségek   nem  megfelelő  teljesítését   úgy   teszi
        szankcionálhatóvá,  hogy  az adóalap meghatározására  vonatkozó
        adókötelezettség teljesítésekor még nem feltétlenül  ismert  az
        adóalany  által  a szükséges bizonyossággal az a  feltétel  (az
        adóhatóság  által utólagos adómegállapítás során  meghatározott
        forgalmi érték, illetve a bejelentett érték különbözete), amely
        az  ellenőrzés  alapján akár szankció kiszabásának  alapját  is
        képezheti.  Mindemellett  a  vonatkozó  jogszabályi   környezet
        alapján  az  sem  kizárt, hogy az adóhatóság közel  egy  időben
        történő    illetékfizetésre   kötelezés,    illetve    utólagos
        adómegállapítás  során  eltérően  határozza  meg  ugyanannak  a
        lakóingatlannak a forgalmi értékét.

        Mindezek  alapján megállapítható, hogy — kellő ingatlanforgalmi
        szakértelem  hiányában  — az adóalanyok önhibájukon  kívül  nem
        tudnak  megfelelni  annak a követelménynek,  hogy  adóbevallási
        kötelezettségüket  hibátlanul, helyes és valós  adattartalommal
        teljesítsék. A Nért. tehát arra kötelezi az adóalanyokat,  hogy
        adófizetési    kötelezettségüket   egy    általuk    megjelölt,
        vélelmezett, utóbb a hatóság által vizsgálható értéken alapuló,
        s  ezért  nem,  vagy legalábbis nem feltétlenül helyes  értéket
        tükröző  adóbevallás alapján teljesítsék. Ráadásul mindezért  a
        törvényalkotó,  —  ha alulbecslés történik  —,  egyoldalúan  az
        adóalanyokra    hárítja   a   felelősséget.    Az    ingatlanok
        értékmeghatározásával  kapcsolatban  tehát,  —  figyelemmel   a
        törvény forgalmi-érték fogalmára —, a jogalkotó tág teret ad az
        önkényes adóhatósági jogalkalmazásnak, amely lehetőséget teremt
        az   adózókra   nézve   súlyosan  hátrányos   jogkövetkezmények
        adóhatósági  megállapítására. Mindezek alapján az Art.  129.  §
        (2)  bekezdése,  mely  joghátrányok indokolatlanul  tág  körben
        történő   megállapítására  ad  lehetőséget,   kiszámíthatatlan,
        bizonytalan helyzetet teremt az adóalanyokra nézve.

        1.4.  Az  Alkotmánybíróság a Nért. 10. §-a és 2. §  10.  pontja
        alapján  azt  is  megállapította továbbá, hogy a  Nért.  minden
        esetben  a lakóingatlan forgalmi értékét, vagyis a lakóingatlan
        eladása  esetén árként általában elérhető összeget  tekinti  az
        adó alapjának. A Nért. 11. §-a értelmében az adó évi mértéke  a
        Nért.   10.   §-a  szerinti  adóalaphoz,  azaz  a  lakóingatlan
        (bevallott)    forgalmi    értékéhez    igazodik.     Másképpen
        megfogalmazva:  a  lakóingatlan adója  a  (bevallott)  forgalmi
        érték  előírt  százalékában meghatározott összeg,  amelyet  „az
        adóalanynak kell megfizetnie” [5. § (2) bekezdés].

        A  Nért.  5.  §  (1) bekezdése határozza meg  az  adó  alanyát.
        Eszerint az adó alanya a lakóingatlan tulajdonosa. Ha azonban a
        lakóingatlant  az  ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett  vagyoni
        értékű jog terheli, akkor az annak gyakorlására jogosult  válik
        az adó alanyává.

        Az Itv., mely a Nért.-hez hasonlóan definiálja a forgalmi érték
        fogalmát,   e   fogalom   meghatározásán   kívül   kifejezetten
        rendelkezik  arról, hogy az illeték alapjául szolgáló  forgalmi
        érték megállapításánál figyelembe kell venni a forgalmi értéket
        csökkentő  vagyoni  értékű jogokat. Vagyis a  tulajdonszerző  a
        haszonélvezet, a használat értékével csökkentett forgalmi érték
        után   fizeti  a  visszterhes  vagyonátruházási  illetéket.   A
        haszonélvező,   használó   pedig  a  haszonélvezet,   használat
        számított értéke után fizeti meg a szerzés jogcímének megfelelő
        vagyonszerzési illetéket (Itv. 20. §). A Nért., bár átveszi  az
        Itv.  forgalmi  érték fogalmát, nem rendelkezik arról,  hogy  a
        tulajdonosnak   az  adót  a  vagyoni  értékű  jogok   értékével
        csökkentett forgalmi érték után kell megfizetni, s ugyanakkor a
        vagyoni értékű jog jogosultjának e jog értéke után kell adózni.
        Ehelyett  a  Nért.  a  vagyoni  értékű  jog  jogosultját  és  a
        tulajdonost   „egyetemleges”   adóalanyként   kezeli:    azonos
        adóalapra vonatkozóan írja elő a tulajdonosnak a vagyoni értékű
        jog jogosultjával „egyetemleges” adófizetési kötelezettségét.

        Tekintettel  arra,  hogy  a  Nért. az  adó  alapját  egységesen
        határozza meg, az adó alanya, vagyis mind a tulajdonos, mind  a
        vagyoni   értékű   jog   jogosultja  a  lakóingatlan   forgalmi
        értékéhez,  a  lakóingatlan  eladása  esetén  árként  általában
        elérhető  teljes összeghez mérten köteles az adó megfizetésére.
        Ennek  következtében a vagyoni értékű jog gyakorlására jogosult
        adóalanynak  nem  csupán  a tényleges vagyona  (vagyoni  értékű
        joga)  képezi az adó alapját, hanem a lakóingatlan  (egészének)
        forgalmi   értéke.  Amennyiben  pedig  a  vagyoni  értékű   jog
        jogosultja   nem   teljesíti   az  adókötelezettségét,   és   a
        végrehajtás   vele   szemben  végrehajtható  vagyon   hiányában
        eredménytelenül  zárul,  akkor  a  Nért.  5.  §  (2)  bekezdése
        értelmében   a   tulajdonos  köteles  az  adót  megfizetni.   A
        tulajdonos  szintén  a  lakóingatlan  Nért.  szerinti  forgalmi
        értéke  után  adózik,  annak  ellenére,  hogy  lakóingatlanának
        tényleges  forgalmi értékét a vagyoni értékű jog  nyilvánvalóan
        csökkenti.

        A Nért. alapján a forgalmi érték fogalmának más értelmezése sem
        zárható   ki.   Az   adó  alapjául  szolgáló   forgalmi   érték
        meghatározásából akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy
        a  törvényhozó  a forgalmi érték alatt a vagyoni  értékű  jogok
        értékével  csökkentett  „vételárat”  érti.  Ebben  az   esetben
        viszont a Nért. 5. § (1) bekezdése alapján a vagyoni értékű jog
        jogosultja  éppen  a  saját  vagyoni értékű  jogának  értékével
        csökkentett forgalmi érték után lenne köteles adózni.

        A lakóingatlant terhelő több vagyoni értékű jog esetén ráadásul
        a jogosultak „jogosultságaik arányában minősülnek adóalanynak”.
        Ennek   következtében   „jogosultságaik   arányában”   lennének
        kötelesek  az  adókötelezettséget teljesíteni.  Nem  tisztázott
        azonban  sem  az  arányosítás módszere,  sem  az,  hogy  miként
        határozható meg a Nért. szerinti vagyoni értékű jogok értéke. A
        Nért.  alapján  tehát bizonytalan értékű vagyoni  értékű  jogok
        szabályozatlan   módon  történő  arányosításával   kellene   az
        adóalanyiságot  megállapítani, s ezek  az  adóalanyok  lennének
        kötelesek   az  egyértelműen  meg  nem  határozott  adófizetési
        kötelezettséget teljesíteni.

        Az       adókötelezettség      szempontjából      mindenekelőtt
        bizonytalanságot jelent az, hogy a Nért. 10. §-a és  2.  §  10.
        pontja alapján az adóalap többféleképpen is megállapítható. (Az
        adó alapjául szolgáló forgalmi érték megállapítása és bevallása
        —  a  fentiekben  kifejtett módon — az adóalany kötelezettsége,
        amelynek   valóságáért  az  adó  alanya  felelős,  s   amellyel
        kapcsolatban az Art. 129. §-a szerint szankcionálható.)  Növeli
        az  adóalap megállapításával kapcsolatos bizonytalanságot, hogy
        a  Nért.-nek  az adó alapját kijelölő 10. §-a nem  differenciál
        kellőképpen   a  Nért.  5.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott
        adóalanyi kör szerint.

        1.5.  Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
        rögzített  jogállamiság  részét képező jogbiztonság  alkotmányi
        követelményének tartalmát már több határozatában vizsgálta.  Az
        Alkotmánybíróság   a   9/1992.  (I.   30.)   AB   határozatában
        kifejtette,   hogy   a   jogállamiság   alapvető   ismérve    a
        jogbiztonság,  amely  nemcsak „az egyes normák  egyértelműségét
        követeli   meg,   de   az   egyes  jogintézmények   működésének
        kiszámíthatóságát is” (ABH 1992, 59, 65.). A 11/1992. (III. 5.)
        AB  határozat szerint „a jogbiztonság az államtól és elsősorban
        a   jogalkotótól  azt  várja  el,  hogy  a  jog  egésze,  egyes
        részterületei  és  egyes szabályai is világosak,  egyértelműek,
        hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára
        előre láthatóak legyenek.” (ABH 1992, 77, 84.) A 42/1997. (VII.
        1.)    AB    határozatában    az    Alkotmánybíróság    továbbá
        megállapította: „Alkotmányellenessé nyilvánítható az a szabály,
        amely      értelmezhetetlen     voltánál      fogva      teremt
        jogbizonytalanságot, mert hatását tekintve nem kiszámítható  és
        címzettjei számára előre nem látható.” (ABH 1997, 299, 301.) Az
        Alkotmánybíróság  a  47/2003. (X. 27.) AB határozatában  többek
        között   megkövetelte  azt  is,  hogy  a  jogszabály  világosan
        kijelölje  az  adott jogintézmény alkalmazásának kereteit  (ABH
        2003, 525, 549-550.).

        A  bizonytalan  összegű forgalmi értéken  alapuló,  önadózással
        megállapítandó  adó fizetésére vonatkozó kötelezettség,  vagyis
        egy  eleve  vitatható összeg adóalapként történő feltüntetésére
        kényszerítő  adóbevallás-benyújtási,  illetve  az  ezen  nyugvó
        adófizetési   kötelezettség,  s  különösen  e   kötelezettségek
        teljesítésének az Art. 129. § (2) bekezdése alapján — előre nem
        látható    feltételek   szerint   történő   —    szankcionálása
        jogbizonytalanságot  teremt. Ilyen  a  lakóingatlanok  adójával
        kapcsolatos adókötelezettség, mely csak úgy teljesíthető,  hogy
        az adókötelezettség teljesítésének joghatása előre nem látható,
        kiszámíthatatlan.

        Ezen   túlmenően  az  adó  alapjának  a  lakóingatlan  forgalmi
        értékeként  történő  meghatározása,  egyúttal  a  lakóingatlant
        terhelő  vagyoni  értékű jog jogosultjának  és  a  lakóingatlan
        tulajdonosának   „egyetemleges”   adófizetési   kötelezettsége,
        illetve    a   bizonytalan   értékű   vagyoni   értékű    jogok
        jogosultjainak  szabályozatlan  módon  történő  arányosításával
        megállapítandó      adófizetési     kötelezettsége      szintén
        jogbizonytalanságot   hoz  létre.  A  bizonytalan   adófizetési
        kötelezettség a jogbiztonság követelményébe ütközik.

        Erre   figyelemmel  megállapítható,  hogy  az   Art.   129.   §
        (2)  bekezdése, a Nért. 2. § 10. pontja, 5. § (1)-(2) bekezdése
        és   10.  §-a  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  foglalt
        jogállamiság elvébe ütközik.

        1.6.  Az  Alkotmánybíróság a fentiek alapján a Nért. 2.  §  10.
        pontját,  5.  § (1)-(2) bekezdését, 10. §-át, illetve  az  Art.
        129.  § (2) bekezdését minősítette alkotmányellenesnek. Bár  az
        alkotmányellenesség   megállapítása   közvetlenül    csak    az
        előbbiekben  felsorolt  rendelkezésekre  terjedt  ki,  de  ezek
        nélkül  a  Nért.-nek,  illetve  az  Art.-nek  a  lakóingatlanok
        adójára    vonatkozó   szabályozása,   valamint    a    Korm.r.
        alkalmazhatatlanná válik. Egy alkalmazhatatlan adójogszabálynak
        a  jogrendszerben  maradása a jogbiztonságra súlyos  sérelemmel
        járna,  ezért  az  Alkotmánybíróság szoros  tárgyi  összefüggés
        alapján  nemcsak  a Nért. és az Art. felsorolt  rendelkezéseit,
        hanem   a   Nért.   1.   §  (1)  bekezdésének   „lakóingatlan,”
        szövegrészét, 2. § 1-9., 14., 16-17., 19-22. pontját, 4-16.  §-
        át,  illetve  1.  és  2.  számú  mellékletét,  az  Art.  33.  §
        (10) bekezdésének „lakóingatlan” szövegrészét, (11) bekezdését,
        (12) bekezdésének „— a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve  —”
        és  „lakóingatlanról,” szövegrészét, 129. § (3)  bekezdését  és
        168.    §   (8)   bekezdését,   valamint   a   Korm.r.-et    is
        megsemmisítette.  [54/1992. (X. 29.) AB  határozat,  ABH  1992,
        266, 268.; 28/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 134, 137.;
        34/1994.  (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 177, 181.; 67/1997.
        (XII.  29.)  AB határozat, ABH 1997, 411, 416.; 33/2002.  (VII.
        4.)  AB  határozat, ABH 2002, 173, 182.; 17/2006. (I.  17.)  AB
        határozat, ABH 2006, 281.; 42/2008. (IV. 17.) AB határozat, ABH
        2008,  417, 434.; 155/2008. (XII. 17.) AB határozat, ABH  2008,
        1240, 1269.]

        Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a
        továbbiakban:  Abtv.)  43.  §  (1) bekezdésében  megfogalmazott
        főszabálya  szerint  az Alkotmánybíróság  által  megsemmisített
        jogszabály  az  erről  szóló  határozat  közzétételét  követően
        veszti  hatályát.  Az  Abtv.  43. §  (4)  bekezdése  értelmében
        azonban a jogbiztonság, vagy az eljárást kezdeményező különösen
        fontos  érdeke  indokolhatja az ettől eltérő döntést.  A  jelen
        esetben   az   Alkotmánybíróság  a  jogbiztonságra  tekintettel
        döntött  a  vizsgált jogszabályok kihirdetésére visszamenőleges
        hatályú  megsemmisítése  mellett. A  visszamenőleges  hatállyal
        megsemmisített   jogszabályi   rendelkezések   a   keletkezésük
        időpontjára   visszahatóan  semmisek,  ami  esetükben   kizárja
        alkalmazásukat.

        1.7.  Mivel  az  Alkotmánybíróság  a  Nért.,  illetve  az  Art.
        lakóingatlanok      adójára     vonatkozó      rendelkezéseinek
        alkotmányellenességét  a  fentiek  alapján  megállapította,   e
        rendelkezéseknek az indítványokban felhívott további okokból és
        más  alkotmányi  rendelkezésekkel fennálló ellentétét  már  nem
        vizsgálta.

        1.8.   Több   indítványozó  is  kifogásolta  a   Nért.   1.   §
        (2)   bekezdését   a  lakóingatlanok  adójával  összefüggésben.
        Tekintettel   arra,   hogy   az   Alkotmánybíróság   a    Nért.
        lakóingatlanok    adójára   vonatkozó    rendelkezéseinek    az
        alkotmányellenességét a fentiek alapján megállapította, ezért a
        lakóingatlanok  adójával összefüggésben kifogásolt  rendelkezés
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló további indítványoknak az elbírálását mellőzte.

        2.  Több  indítványozó  a  Nért. 3. §-a alkotmányellenességének
        megállapítását    és    megsemmisítését    kezdeményezte.    Az
        indítványozók a Nért. 3. §-a szerinti személyes adómentességgel
        kapcsolatban  azt  állították, hogy sérti a  köztulajdon  és  a
        magántulajdon     egyenjogúságának     elvét,      indokolatlan
        megkülönböztetést tesz a köztulajdon és a magántulajdon között,
        ellentétes  az  arányos  közteherviselés  elvével,  valamint  a
        gazdasági  verseny  szabadságával. Ezért  az  indítványozók  az
        Alkotmány  9. §-ának, 70/A. §-ának és 70/I. §-ának  a  sérelmét
        kérték megállapítani.

        2.1.  A Nért. 3. §-a személyes adómentességet biztosít az egyes
        nagy  értékű  vagyontárgyakat  terhelő  adóval  kapcsolatban  a
        Magyar   Államnak,   a   helyi   önkormányzatoknak   és    azok
        társulásainak,  a  települési, területi és országos  kisebbségi
        önkormányzatoknak, a költségvetési szerveknek, az  egyházaknak,
        az  Észak-atlanti  Szerződés  Szervezetének,  továbbá  azoknak,
        akiknek a mentességét nemzetközi szerződés biztosítja.

        „Az   Alkotmány  70/I.  §-a  az  állampolgárok  egyik  alapvető
        kötelezettségeként mondja ki, hogy mindenki  köteles  jövedelmi
        és    vagyoni    viszonyainak   megfelelően   a    közterhekhez
        hozzájárulni. E hozzájárulás módját és mértékét az adókról,  az
        illetékekről,  a vámokról stb. szóló törvények állapítják  meg.
        Az   említett   törvények  megalkotása  során  az  Országgyűlés
        rendszerint  kedvezményeket is nyújt a jogszabály címzettjeinek
        meghatározott     köre     számára,     illetőleg      bizonyos
        tevékenységfajtákra   vagy   árucikkekre.   Amíg   azonban    a
        közterhekhez   való   hozzájárulás   az   állampolgároknak   az
        Alkotmányból   eredő   alapvető   kötelezettsége,    addig    a
        kötelezettség   alóli   mentesülésre  vagy   bizonyos   mértékű
        kedvezményre senkinek sincs az Alkotmányon alapuló alanyi joga.

        A  mentességek  és kedvezmények meghatározásánál  a  jogalkotót
        széleskörű  mérlegelési jog illeti meg. Ennek gyakorlása  során
        tekintettel  lehet  bizonyos,  az  Alkotmányban  is  nevesített
        jogokra  —  pl.  az  egészséges környezethez vagy  a  szociális
        biztonsághoz való jogra — de ezen túlmenően érvényre  juttathat
        az  Alkotmányból közvetlenül le nem vezethető, esetenként rövid
        távra   irányadó   gazdaságpolitikai,  életszínvonal-politikai,
        szociálpolitikai és egyéb célkitűzéseket. Ekként tehát, noha  a
        jogalkotót  a  mentességek és kedvezmények megállapításánál  is
        kötik az Alkotmányban meghatározott jogi korlátok, a jogalkotói
        mérlegelésnél nem a jogi, hanem az egyéb szempontok játsszák  a
        meghatározó szerepet, s ebből eredően az esetleges helytelen, a
        társadalom   érdekeivel  ellentétes  tartalmú   mérlegelés   is
        elsődlegesen politikai felelősséget von maga után.

        A  kifejtettekből  következik, hogy a kedvezményekre  vonatkozó
        jogszabályi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata során
        az  Alkotmánybíróság  hatáskörébe kizárólag  annak  ellenőrzése
        tartozik: a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során  nem
        került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével, s az
        Alkotmánybíróság   nem   jogosult   a   jogalkotói   mérlegelés
        célszerűségi    —    pl.    gazdaságpolitikai    —    szempontú
        felülbírálatára.” [61/1992. (XI. 20.) AB határozat,  ABH  1992,
        280, 280-281.]

        Az   adókedvezményekkel,  adómentességekkel  kapcsolatosan   az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlata során követett  álláspontja
        az,  hogy  adókedvezményre, adómentességre  senkinek  sincs  az
        Alkotmányon    alapuló   alanyi   joga.   Az   adókedvezmények,
        adómentességek  megadása,  illetőleg visszavonása  a  jogalkotó
        mérlegelési   jogkörébe  tartozik,  önmagában   alkotmányossági
        problémát   nem   képez.  Az  adókedvezményre,   adómentességre
        vonatkozó   jogszabályi  rendelkezések  vizsgálata   során   az
        Alkotmánybíróság  hatáskörébe kizárólag annak  a  megállapítása
        tartozik,   hogy   a   jogalkotó   a   mérlegelési   jogkörében
        megállapított    kedvezményekkel   nem    sért-e    alkotmányos
        rendelkezést (1393/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 626, 629.).

        Az  Alkotmánybíróság  a 33/1993. (V. 28.)  AB  határozatában  —
        utalva  a  21/1990. (X. 4.) AB határozatára — kifejtette,  hogy
        „az  Alkotmány  9.  §  (1) bekezdése nem tulajdonformák  között
        különböztet,  hanem ellenkezőleg, a tulajdon bármely  formájára
        nézve   diszkrimináció-tilalmat  fogalmaz  meg.   A   határozat
        gondolati  tartalma szerint — amelyet az Alkotmánybíróság  több
        más  határozatában is továbbfejlesztett — az Alkotmány 70/A.  §
        (1)  bekezdése szerinti jogegyenlőségi tétel az Alkotmány 9.  §
        (1)  bekezdése alapján a tulajdonhoz való jogra,  és  az  abból
        folyó  egyéb vagyoni jogokra is vonatkozik. Így a polgári  jogi
        jogalanyok (a társasági jogban a társaságok) között  a  vagyoni
        viszonyok   körében  tett  megkülönböztetés   —   kellő   súlyú
        alkotmányos  indok  hiányában — alkotmányosan megengedhetetlen.
        Mindebből  az következik, hogy a polgári jogi (társasági  jogi)
        szabályozás során a jogviszonyok alanyait (beleértve az államot
        is)  — az azonos szabályozási koncepción belül, tekintettel  az
        Alkotmány  9.  §  (1) bekezdésének és 70/A. § (1)  bekezdésének
        összefüggésére  — egyenlőnek kell tekinteni.” (ABH  1993,  247,
        250.)

        Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a diszkrimináció
        Alkotmányban  meghatározott tilalma elsősorban  az  alkotmányos
        alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki.  Ha
        a   megkülönböztetés   nem  emberi  jog   vagy   alapvető   jog
        tekintetében      történt,      az      eltérő      szabályozás
        alkotmányellenessége akkor állapítható meg,  ha  az  az  emberi
        méltósághoz  való  jogot sérti. Az Alkotmánybíróság  kifejtette
        azt  is,  hogy alkotmányellenes megkülönböztetésről csak  akkor
        lehet  szó,  ha  a  jogszabály egymással  összehasonlítható,  a
        szabályozás  szempontjából azonos csoportba tartozó  jogalanyok
        között  tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka
        lenne. Alkotmányellenes megkülönböztetés mindezek alapján  csak
        akkor  állapítható  meg, ha összehasonlítható  helyzetben  lévő
        személyek  között  tesz  a jogalkotó olyan  különbséget,  amely
        alapjogsérelmet  okoz,  illetőleg  azzal  az  egyenlő  méltóság
        alkotmányos   követelményét   sérti.   Nem   minősül    azonban
        megengedhetetlen  különbségtételnek,  ha  a  jogi   szabályozás
        eltérő   jogalanyi   körre  vonatkozóan  állapít   meg   eltérő
        rendelkezéseket.  [408/H/1998. AB  határozat,  ABH  2000,  760,
        763.;  9/1990.  (IV.  25.) AB határozat,  ABH  1990,  46,  48.;
        21/1990.  (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.;  61/1992.
        (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.)
        AB  határozat,  ABH  1994, 197, 203.;  30/1997.  (IV.  29.)  AB
        határozat, ABH 1997, 130, 138.].

        Az  egyes  nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adókötelezettség
        megállapítása    szempontjából   az   érintett    vagyontárgyak
        tulajdonosai azonos csoportba tartozóknak — homogén  csoportnak
        —  tekinthetők. Az egyes nagy értékű vagyontárgyak adója,  mint
        vagyoni  típusú  adó  esetében  az  adókötelezettségnek  minden
        érintett  vonatkozásában ugyanaz az alapja. Az adókötelezettség
        tehát  az  érintettek  —  mint  adóalanyok  esetében  —  azonos
        törvényi okból keletkezik.

        Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  azonos
        helyzetben   lévők  között  nem  alapjogok  tekintetében   tett
        megkülönböztetés csak akkor tekinthető alkotmányellenesnek,  ha
        nincs  tárgyilagos  megítélés szerinti  ésszerű  indoka,  tehát
        önkényes  [16/1991. (V. 20.) AB határozat, ABH 1991,  58,  62.;
        61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 280-282.].

        A  jogalkotó az adórendszert nagyfokú önállósággal alakítja ki.
        E körben az adóalanyok egyes, speciális jellemzőkkel rendelkező
        csoportjaira,  egy adott vagyontárgy jellegére, közérdekű  vagy
        más   funkciójára   tekintettel  differenciált  szabályrendszer
        megalkotására  kerülhet sor. [55/2008. (IV. 24.) AB  határozat,
        ABH 2008, 525, 537.]

        A 3/1995. (II. 17.) AB határozat rámutatott: „Az önkormányzatok
        személyes  illetékmentességének  megállapítása  mögött   az   a
        gazdasági,  pénzügyi  megfontolás  áll,  hogy  az  önkormányzat
        közfeladatokat  lát  el, s kiadásait saját  bevételeiből  és  a
        központi költségvetés juttatásaiból fedezi. Ha illetéket  volna
        kénytelen fizetni, az indokolatlanul csökkentené a közfeladatok
        ellátására   az   önkormányzat  rendelkezésére  álló   pénzügyi
        fedezetet, s esetenként az önkormányzat az illetéket a központi
        költségvetési  támogatásból  fizetné  a  költségvetésbe.”  (ABH
        1995,   67,   69.)   Erre   figyelemmel   az   Alkotmánybíróság
        1190/B/2005.  AB  határozata — utalva a 3/1995.  (II.  17.)  AB
        határozatra  (ABH  1995,  67, 69.) —  megállapította,  hogy  az
        önkormányzatoknak   teljes  személyes  illetékmentességet   adó
        rendelkezés  „nem  jelent  az  Alkotmány  70/A.  §-ába   ütköző
        hátrányos  megkülönböztetést a mentességet nem élvező ügyféllel
        szemben”. (ABH 2006, 1867, 1869.)

        A  Nért. 3. §-ában felsorolt személyi körbe tartozó szervezetek
        közfeladatot  látnak  el,  közérdekű  tevékenységet   végeznek,
        közcélú   funkcióval  rendelkeznek.  E  jogalanyok  sajátossága
        elegendő    indokul   szolgál   az   érintett   személyi    kör
        adómentességének  biztosításához.  (E  speciális   jellemzőkkel
        rendelkező személyi kört a jogalkotó saját mérlegelése  körében
        bővítheti.)   Ezért  a  Nért.  3.  §-ával  összefüggésben   nem
        állapítható meg az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében és 70/A.  §-
        ában  foglalt  diszkrimináció tilalmának, illetve az  Alkotmány
        70/I. §-ában foglalt arányos közteherviselés elvének sérelme.

        2.2. A Nért. 3. §-át érintően a gazdasági verseny szabadságának
        sérelmére    hivatkozó    indítványokkal    kapcsolatban     az
        Alkotmánybíróság   rámutat  arra,  hogy  a  gazdasági   verseny
        szabadsága  nem  alapjog [21/1994. (IV. 16.) AB határozat,  ABH
        1994, 117, 120.]. „A verseny szabadságának állami elismerése és
        támogatása   [Alkotmány  9.  §  (2)  bekezdés]  megköveteli   a
        vállalkozáshoz  való jog és a piacgazdasághoz  szükséges  többi
        alapjog   (pl.:   tulajdonhoz   való   jog,   köztulajdon    és
        magántulajdon  egyenlősége,  munkához  és  foglalkozás   szabad
        megválasztásához  való jog, szabad mozgáshoz és  letelepedéshez
        való  jog)  objektív intézményvédelmi oldalának  kiépítését.  A
        szabad  versenynek  külön alkotmányos  mércéje  nincsen,  hanem
        elsősorban ezen alapjogoknak az érvényesítése és védelme  útján
        valósul  meg.” [59/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH  1995,  295,
        297-298.]

        Utóbbi határozatában az Alkotmánybíróság azt is megállapította,
        hogy   az   „adóbevételek   elsősorban  állambevételi   célokat
        szolgálnak,   de  ugyanakkor  a  kedvezményes,   a   jövedelmet
        gyakorlatilag   köztehermentessé   tevő   adókulcs   és   annak
        differenciált  szabályozása az állami adó- és  gazdaságpolitika
        eszköze   is.   Az  adókulcs,  az  adómérték  (az   adófizetési
        kötelezettség   mértékének)   meghatározása   (…)   jogalkotási
        mérlegelés   kérdése,  ennek  alkotmányossági  megítélésére   a
        gazdaságpolitikailag  semleges  Alkotmány  az  Alkotmánybíróság
        számára   csak   korlátozott  mértékben   ad   lehetőséget.   A
        gazdaságpolitika meghatározása, ezen belül egyes  tevékenységek
        támogatása,   befektetések  ösztönzése  vagy   éppen   háttérbe
        szorítása önmagában nem alkotmányossági kérdés (620/B/1992.  AB
        határozat,  ABH  1994,  542.). Alkotmányossági  kérdéssé  akkor
        válik,  ha a gazdaságpolitika konkrét jogszabályi megvalósítása
        alkotmányos  jogot sértő vagy diszkriminatív  módon  történik.”
        [59/1995.  (X. 6.) AB határozat, ABH 1995, 295, 300.]  Mivel  a
        Nért.   3.   §-ával   összefüggésben  az  indítványozók   által
        hivatkozott alkotmányos jogok sérelme — a fentiek szerint — nem
        volt  megállapítható, ezért a Nért. 3. §-a  szerinti  személyes
        adómentesség  az  Alkotmány  9.  §  (2)  bekezdésében   foglalt
        gazdasági verseny szabadságát sem sérti.

        3. Az egyik indítványozó kifogásolta a Nért. 17. §-át és 23. §-
        át,  melyek  alapján adókötelesek azok a vízi és légi  járművek
        is,  amelyek  megfelelnek a hatósági nyilvántartásba  bejegyzés
        műszaki feltételeinek, de a bejegyzésükre külföldön került sor.
        Az  indítványozó  szerint  a  magyar  adóhatóságok  nem  tudják
        ellenőrizni,   hogy  egy  külföldön  bejegyzett  jármű   magyar
        belföldi  illetőségű magánszemély, illetve belföldön bejegyzett
        szervezet     tulajdonában    van-e,    ezért    a    jogalkotó
        ellenőrizhetetlen    és    betarthatatlan    adókötelezettséget
        teremtett,  amely  a  jogbiztonságot sérti,  illetve  hátrányos
        megkülönböztetést tesz az adózók között, mivel nem teremti  meg
        a jogsértők adóztatásának elvi és gyakorlati lehetőségét.

        A  Nért. 17. §-a és 23. §-a az adó tárgyát állapítja meg a vízi
        és   légi   járművek   adójával   kapcsolatban.   Az   adótárgy
        meghatározásával     pedig     közvetve     meghatározza     az
        adókötelezettség  hatályát. A Nért.  17.  §-a  és  23.  §-a  az
        adókötelezettség  hatályát kiterjeszti  azokra  is,  akiknek  a
        járművét    külföldön    vették    hatósági    nyilvántartásba.
        Adókötelezettségük  tehát a Nért. 17. §-a és  23.  §-a  alapján
        egyértelműen, különbségtétel nélkül megállapítható.  Az  adózók
        az adókötelezettséget a Nért. 37-38. §-a értelmében önadózással
        teljesítik,  tehát kötelesek az adót önadózással megállapítani,
        bevallani  és  befizetni.  A  Nért.  17.  §-a  és  23.  §-a  az
        adókötelezettség  ellenőrzésének, betartatásának  módjáról  nem
        rendelkezik,   erre   vonatkozó   következtetést   a   támadott
        rendelkezésekből nem lehet levonni.

        Figyelemmel   az   Alkotmánybíróságnak  az   Alkotmány   2.   §
        (1)  bekezdésével és 70/A. §-ával kapcsolatos — fentiekben  már
        ismertetett — gyakorlatára, megállapítható: a Nért. 17. §-a  és
        23.   §-a   a   külföldön  bejegyzett  járművek   adóztatásával
        kapcsolatban egyértelmű, világos rendelkezést tartalmaz,  s  az
        érintett adóalanyok között az adóztatás szempontjából nem  tesz
        különbséget.  Ezért  a támadott rendelkezéseknek  az  Alkotmány
        2.  §  (1)  bekezdésébe és 70/A. §-ába ütközése nem állapítható
        meg. Ennek következtében az Alkotmánybíróság a Nért. 17. §-a és
        23.    §-a    alkotmányellenességének    megállapítására     és
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

        4. Több indítványozó kifogásolta a Nért. 20-21. §-át, 27. §-át,
        29.  §-át és 32-33. §-át azért, mert e rendelkezések szerint  a
        vízi   és   légi   járművek,  valamint  a  nagy   teljesítményű
        személygépkocsik  adójának  alapja  nem  a  járművek  értékéhez
        igazodik,  hanem más, a járművek értékétől független tényezőhöz
        (pl.:   vitorlaméret,   felszálló  tömeg,   teljesítmény).   Az
        indítványozók  az  Alkotmány 70/A. §-a  és  70/I.  §-a  alapján
        kezdeményezték    e    rendelkezések    alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését.

        4.1. Az Alkotmány 70/I. §-a szerint a Magyar Köztársaság minden
        állampolgára   köteles   jövedelmi  és   vagyoni   viszonyainak
        megfelelően  a  közterhekhez hozzájárulni. Az  Alkotmánybíróság
        korábbi  határozataiban az Alkotmány 70/I.  §-a  értelmezésével
        kapcsolatosan  kifejtette,  hogy  e  rendelkezés  „állampolgári
        kötelezettségként  fogalmazza meg a  közteherviselés  elvét.  A
        közterhekhez  való  hozzájárulási  kötelezettség  megállapítása
        tekintetében  egyedül azt az általános követelményt  támasztja,
        hogy  annak  meg  kell felelnie az állampolgárok  jövedelmi  és
        vagyoni  viszonyainak. Azaz a közterhekhez  való  hozzájárulási
        kötelezettségnek   közvetlen   összefüggésben   kell    állnia,
        arányosnak  kell  lennie az állampolgár  jövedelmi  és  vagyoni
        viszonyaival, helyzetével. Ebből az általános követelményből  a
        jogalkotónak  nem  származik kötelezettsége arra,  hogy  minden
        egyes   adó  megállapítása  során  az  adó  mértékét,  az   adó
        tárgyaként  megállapított  jövedelem vagy  vagyon  nagyságától,
        illetőleg  értékétől függően, differenciáltan, azzal  arányosan
        kell  szabályoznia.  Nem  tekinthető alkotmányellenesnek  az  a
        szabályozás,    amely    valamely   adó   mértékét    tételesen
        meghatározott   összegben  állapítja   meg.”   [66/B/1992.   AB
        határozat,  ABH 1992, 735, 737.; 544/B/1998. AB határozat,  ABH
        2000,  893, 898-899.; 956/B/1998. AB határozat, ABH 2000,  937,
        939.; 55/2008. (IV. 24.) AB határozat, ABH 2008, 525, 532.]

        Nem  alkotmányellenes tehát, ha a jogalkotó az adókötelezettség
        megállapítása kapcsán olyan adótechnikát választ, amely szerint
        nem az adóköteles vagyontárgy értéke képezi az adó alapját.  Ez
        különösen  a gépjárművek adóztatása esetében tűnik indokoltnak.
        Az  Alkotmánybíróság  a gépjárműadó alkotmányossági  vizsgálata
        kapcsán  már  rámutatott  arra,  hogy:  „A  gépjárműadó  évente
        visszatérő  fizetési kötelezettséget jelent, a gépjármű  értéke
        azonban évről-évre jelentősen változhat, a tényleges (forgalmi)
        érték  a  gépjármű meghatározott időpontban fennálló  állapotát
        adja,   amelyet   a   használati  mód  befolyásol.   Mindezekre
        tekintettel   célszerűtlen   és  az  adóigazgatási   eljárásban
        gyakorlatilag  kivitelezhetetlen  helyzetet  teremtene,  ha  az
        adóalap   a   nehezen   követhető  és  jogvitát   gerjesztő   —
        meghatározott  időpontban  fennálló, vagy  évente  folyamatosan
        változó — érték alapján kerülne meghatározásra. A katalógus  ár
        alkalmazása sem tükrözné a tényleges értéket. Mind az adófizető
        gépjármű-tulajdonos, mind az adóhatóság számára kiszámíthatóbb,
        egyszerűbb  adózástechnikai megoldás a Gjt.  [a  gépjárműadóról
        szóló    1991.   évi   LXXXII.   törvény]   által   alkalmazott
        adómegállapítási módszer.” (126/B/1999. AB határozat, ABH 2001,
        1048,   1051.)  A  törvényalkotó  tehát  figyelemmel  lehet   a
        gépjármű,  mint adótárgy sajátos jellegére, s ennek megfelelően
        a  gépjárművek  adóztatása esetén nem  feltétlenül  a  gépjármű
        értéke kell, hogy az adó alapja legyen.

        A  Nért.  20-21. §-a, 27. §-a, 29. §-a és 32-33. §-a szerint  a
        vízi   és   légi   járművek,  valamint  a  nagy   teljesítményű
        személygépkocsik  adójának  alapja  valóban  nem   a   járművek
        értékéhez     igazodik.    Ez    a    fentiekben    hivatkozott
        alkotmánybírósági gyakorlat alapján nem alkotmányellenes akkor,
        ha  az  adókötelezettség  alá vont  jármű  után  fizetendő  adó
        közvetlen   összefüggésben  áll  és  arányos   az   állampolgár
        jövedelmi és vagyoni viszonyaival, helyzetével.

        Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában rámutatott arra, hogy
        „a  gépjármű  jellemzően értékes vagyontárgy, amelynek  mind  a
        megszerzése, mind pedig a fenntartása feltételez egy  megfelelő
        vagyoni,  jövedelmi  helyzetet, azaz  teherviselő  képességet”.
        (125/B/1999. AB határozat, ABH 2006, 1213, 1216.)

        A  Nért. 20-21. §-a, 27. §-a, 29. §-a és 32-33. §-a szerint  az
        adó  mértéke  az  adott jármű valamely lényeges  sajátosságához
        (pl.:  vitorlaméret,  felszálló tömeg,  teljesítmény)  igazodik
        úgy,   hogy   az  adó  mértéke  a  jármű  életkorával,   vagyis
        értékvesztésével  csökken. Ez az adótechnika  garantálni  képes
        azt,  hogy  a  járművek után fizetendő adó mértéke a  tényleges
        vagyoni   viszonyokhoz  közelítsen,  s  ilyen  módon  közvetlen
        összefüggésben  álljon  az  állampolgár  jövedelmi  és  vagyoni
        viszonyaival.  Erre  figyelemmel nem állapítható  meg,  hogy  a
        Nért.  20. §-a, 27. §-a és 32-33. §-a az Alkotmány 70/I. §-ában
        foglalt arányos közteherviselés elvét sértené.

        4.2.  A  fentiekben  kifejtettek szerint az egyes  nagy  értékű
        vagyontárgyakat    terhelő    adókötelezettség    megállapítása
        szempontjából  az  érintett vagyontárgyak  tulajdonosai  azonos
        csoportba  tartozóknak — homogén csoportnak —  tekinthetők.  Az
        egyes nagy értékű vagyontárgyak adója, mint vagyoni típusú  adó
        esetében  az adókötelezettségnek minden érintett vonatkozásában
        ugyanaz  az  alapja. Az adókötelezettség tehát az érintettek  —
        mint adóalanyok — esetében azonos törvényi okból keletkezik.

        A  Nért.  20-21.  §-a, 27. §-a, 29. §-a és  32-33.  §-a  minden
        érintett adózóra vonatkozóan azonosan állapítja meg a  vízi  és
        légi  járművek,  valamint a nagy teljesítményű személygépkocsik
        adójának  alapját. A különbségtétel hiányában  nem  állapítható
        meg,   hogy  a  Nért.  20.  §-a,  27.  §-a  és  32-33.  §-a   a
        diszkrimináció tilalmába ütközik.

        Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a Nért. 20-21. §-a, 27. §-
        a,    29.    §-a    és   32-33.   §-a   alkotmányellenességének
        megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló   indítványokat
        elutasította.

        5.  Az  egyik  indítványozó a Nért. 29. §-át  és  34.  §-át  is
        támadta,  mert  e  rendelkezések alapján az „old  timer”  autók
        adómentességben,  az  elektromos, illetve a  hybrid  meghajtású
        személygépkocsik 50%-os adókedvezményben részesülnek,  valamint
        adókedvezményben  részesül  személygépkocsija  után   az,   aki
        szülőként,     nevelőszülőként,     örökbefogadó      szülőként
        háztartásában  három  vagy  annál  több  gyermeket  nevel.   Az
        indítványozó    szerint   az   adómentességet,   adókedvezményt
        biztosító     rendelkezések    éppen    a    nagyobb     értékű
        személygépkocsival rendelkező, tehát vagyonosabb  adóalanyoknak
        kedvez,  lévén az „old timer”, az elektromos, illetve a  hybrid
        meghajtású   személygépkocsik   jellemzően   jóval   drágábbak.
        Sérelmezte  továbbá, hogy az adókedvezmény csak  három  gyermek
        után   jár.  Mindennek  kapcsán  a  hátrányos  megkülönböztetés
        tilalmának és az arányos közteherviselés elvének sérelmét kérte
        megállapítani.

        Az  Alkotmánybíróság  127/2009.  (XII.  17.)  AB  határozatában
        megállapította,    hogy   az   arányos    közteherviselés    az
        Alkotmánybíróság  gyakorlatában  az  Alkotmány   70/I.   §-ából
        levezetett,  speciális  jogegyenlőségi  tétel  (MK   2009/184.,
        45206, 45212.).

        Az  Alkotmánybíróság a fentiekben továbbá már kifejtette,  hogy
        az  Alkotmány 70/I. §-ában foglalt arányos közteherviselés elve
        alapján  adókedvezményre,  adómentességre  senkinek  sincs   az
        Alkotmányon     alapuló    alanyi    joga.     Adókedvezmények,
        adómentességek  megadása,  illetőleg visszavonása  a  jogalkotó
        mérlegelési   jogkörébe  tartozik,  önmagában   alkotmányossági
        problémát   nem   képez.  Az  adókedvezményre,   adómentességre
        vonatkozó   jogszabályi  rendelkezések  vizsgálata   során   az
        Alkotmánybíróság  hatáskörébe kizárólag annak  a  megállapítása
        tartozik,   hogy   a   jogalkotó   a   mérlegelési   jogkörében
        megállapított    kedvezményekkel   nem    sért-e    alkotmányos
        rendelkezést (1393/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 626, 629.).

        A    „kedvezményekre   vonatkozó   jogszabályi    rendelkezések
        alkotmányossági   felülvizsgálata  során  az   Alkotmánybíróság
        hatáskörébe  kizárólag annak ellenőrzése tartozik: a  jogalkotó
        mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az
        Alkotmány  valamely rendelkezésével, s az Alkotmánybíróság  nem
        jogosult   a   jogalkotói   mérlegelés   célszerűségi   —   pl.
        gazdaságpolitikai   —  szempontú  felülbírálatára.”   [61/1992.
        (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 280-281.]

        Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  azonos
        helyzetben   lévők  között  nem  alapjogok  tekintetében   tett
        megkülönböztetés csak akkor tekinthető alkotmányellenesnek,  ha
        nincs  tárgyilagos  megítélés szerinti  ésszerű  indoka,  tehát
        önkényes  [16/1991.  (V.  20.) AB  határozat,  ABH  1991,  62.;
        61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280-282.].

        Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. §-ával és 70/I.  §-ával
        kapcsolatos,  fentiekben  már  ismertetett  gyakorlata  alapján
        megállapítható,  hogy nem ellentétes az arányos közteherviselés
        elvével, illetve a diszkrimináció tilalmával, ha a jogalkotó az
        elektromos  és  a hybrid meghajtású, valamint  az  „old  timer”
        személygépkocsik után az adóalanyoknak mentességet, kedvezményt
        ad.  Az  adómentességek  és  adókedvezmények  körét  ugyanis  a
        jogalkotó  nagyfokú  önállósággal  alakítja  ki.  Ennek   során
        tekintettel  lehet  bizonyos,  az  Alkotmányban  is  nevesített
        jogokra  (pl. az egészséges környezethez való jogra). [61/1992.
        (XI.  20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 280-281.] Alapvetően  e
        jognak  az  adórendszer szabályain keresztül  történő  érvényre
        juttatása  jelenik  meg  a  Nért.  34.  §  a)  pontja  szerinti
        adókedvezményben. A Nért. 29. §-a alapján az „old timer”  autók
        adómentességben   részesítésére  pedig  e  gépkocsik   muzeális
        jellege  miatt került sor. Alapvetően közérdekű célt szolgál  a
        muzeális  tárgyak megóvása, megőrzése. Az „old timer”  járművek
        muzeális    jellegének   hatósági   elismertetése,   forgalomba
        helyezésének     engedélyeztetése,     illetve      fenntartása
        többletkötelezettséggel  és  -költséggel  jár.  A  tulajdonosok
        számára    megállapított    kötelezettségeket    a    jogalkotó
        kedvezmények  megállapításával  ellensúlyozhatja,  ilyen  módon
        érdekeltté  téve  őket a muzeális jellegű  járművek  eredeti  —
        műszaki és esztétikai — állapotának megőrzésében. Az elektromos
        és    a    hybrid   meghajtású,   valamint   az   „old   timer”
        személygépkocsik után megállapított adómentesség, adókedvezmény
        révén   az  azonos  helyzetben  lévő  adóalanyok  között   tett
        különbségtétel nem önkényes, a jogalkotó nem indokolatlanul tér
        el  az arányos közteherviselés elvének alkalmazásától, ezért  a
        Nért. 29. §-a és 34. § a) pontja nem sérti az Alkotmány 70/I. §-
        át és 70/A. §-át.

        A  Nért.  34. § b) pontja 50%-os adókedvezményben részesíti  az
        adóalanyt    a    személygépkocsija   után,    ha    szülőként,
        nevelőszülőként,  örökbefogadó  szülőként  háztartásában  három
        vagy annál több gyermeket nevel. Az Alkotmánybíróság rámutatott
        arra,  hogy  a  mentességek és kedvezmények meghatározásánál  a
        jogalkotó  „érvényre juttathat az Alkotmányból  közvetlenül  le
        nem     vezethető,    esetenként    rövid    távra     irányadó
        gazdaságpolitikai, életszínvonal-politikai, szociálpolitikai és
        egyéb  célkitűzéseket.” [61/1992. (XI. 20.) AB  határozat,  ABH
        1992,  280, 280-281.] A három vagy annál több gyermek  nevelése
        esetén    biztosított    adókedvezmény   is    szociálpolitikai
        célkitűzéseket  valósít  meg. Ennek az Alkotmány  70/A.  §-ába,
        illetve 70/I. §-ába való ütközése nem állapítható meg.

        Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Nért. 29.  §-a  és
        34.    §-a    alkotmányellenességének    megállapítására     és
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

        6.   Több   indítványozó  támadta  a  Nért.  hatályba   léptető
        rendelkezését,   mivel  szerintük  a  törvény  kihirdetése   és
        hatálybalépése  közötti féléves időintervallum nem  elegendő  a
        Nért.  alkalmazására való felkészüléshez, az adózók ennyi  időn
        belül nem tudják élethelyzetüket, körülményeiket a megváltozott
        jogszabályi  feltételekhez (jelentős  adóterhekhez)  igazítani.
        Ezért  az  indítványozók szerint a felkészülési  idő  hiánya  a
        jogbiztonság sérelmét idézi elő.

        A  Nért. 2009. július 8-án jelent meg a Magyar Közlönyben, s  a
        Nért.  36. §-a szerint 2010. január 1-jén lép hatályba. A Nért.
        szerinti  adókötelezettséget  már a  törvény  hatálybalépésének
        évében kötelező teljesíteni, mégpedig az év első napján, vagyis
        első   alkalommal   a  2010.  január  1-jén  fennálló   állapot
        figyelembe  vételével. A Nért. alkalmazására való felkészülésre
        tehát mintegy fél évet biztosított a jogalkotó.

        Tekintettel  arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság  a  Nért.-nek  a
        lakóingatlanok   adójáról   szóló   szabályait   a   fentiekben
        kifejtettek  szerint  megsemmisítette,  az  Alkotmánybíróság  a
        törvény   alkalmazására   való   felkészülési   idő   hiányával
        kapcsolatos indítványokat már csak a Nért.-nek a vízi  és  légi
        járművek, illetve a nagy teljesítményű személygépkocsik adójára
        vonatkozó rendelkezéseivel összefüggésben vizsgálta.

        Az  Alkotmánybíróság a 28/1992. (IV. 30.)  AB  határozatában  a
        következőképpen   fogalmazta  meg  az  Alkotmány   2.   §   (1)
        bekezdéséből  fakadó jogbiztonság követelményét: „a  jogszabály
        hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy  kellő
        idő maradjon
        a)  a  jogszabály szövegének megszerzésére (akár úgy,  hogy  az
        érintett előfizet a hivatalos lapra, akár úgy, hogy annak egyes
        számait a szükséghez képest megvásárolja) és áttanulmányozására
        (ide  értve  bonyolultabb jogszabályok  esetében  az  illetékes
        hatóságtól történő felvilágosítás kérését is);
        b)  a  jogalkalmazó szervek számára a jogszabály  alkalmazására
        való  felkészüléshez  (ide értve szükség  esetén  a  jogszabály
        szervezett  továbbképzés keretében való alapos megismerését,  a
        felmerülő   jogszabályértelmezési  problémák   tisztázását,   a
        jogszabály  végrehajtásához  szükséges  nyomtatványok,  űrlapok
        beszerzését  vagy  előállítását,  a  zökkenőmentes  végrehajtás
        személyi és tárgyi feltételeiről való gondoskodást);
        c)  a jogszabállyal érintett személyek és szervek számára annak
        eldöntéséhez,   hogy  miként  alkalmazkodjanak   a   jogszabály
        rendelkezéseihez  (pl. a környezetvédelmi  kibocsátási  értékek
        szigorítása  esetén:  egyes termékek gyártásának  megszüntetése
        útján,   korszerű  technikai  eszközök  beszerzése  útján,   az
        alkalmazott technológia megváltozásával vagy nagyobb  hatásfokú
        tisztítóberendezés   létesítésével)  az   önkéntes   jogkövetés
        személyi  és  tárgyi  feltételeiről való gondoskodáshoz.”  (ABH
        1992, 155, 157.)

        Az  Alkotmánybíróság  különösen akkor  állapítja  meg  valamely
        jogszabály   alkotmányellenességét,  ha   az   szerzett   jogot
        korlátoz,  a  korábbihoz képest úgy állapított meg hátrányosabb
        rendelkezést, illetőleg oly módon hárított fokozott  kockázatot
        a címzettekre, hogy a megismerés és a felkészülés lehetőségének
        hiánya  sérelmet okozott az érintettek számára,  akadályozta  a
        jogalkalmazót a jogszabály alkalmazásában. [7/1992. (I. 30.) AB
        határozat,  ABH 1992, 45, 47.; 25/1992. (IV. 30.) AB határozat,
        ABH 1992, 131, 132.; 43/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995,
        188,  196.;  44/1995. (VI. 30.) AB határozat,  ABH  1995,  203,
        207.;  723/B/1998.  AB  határozat,  ABH  1999,  795,  799-800.;
        1025/B/2001.   AB   határozat,  ABH  2003,  1456,   1459-1460.;
        797/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1437, 1441-1442.]

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Nért.  36.  §-a  nem
        sérti a jogbiztonság elvét. A törvényhozó elegendő felkészülési
        időt  hagyott arra, hogy a Nért. hatályba lépéséig  a  vízi  és
        légi  járművek,  illetve a nagy teljesítményű  személygépkocsik
        adója  által  érintettek alkalmazkodni tudjanak a  megváltozott
        jogszabályi  környezethez, a megnövekedett  adóterhekhez.  Erre
        tekintettel    az   Alkotmánybíróság   a    Nért.    36.    §-a
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló indítványokat elutasította.

        A  határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41.
        §-án alapul.
                                Dr. Paczolay Péter
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                                         
                  Dr. Balogh Elemér          Dr. Bragyova András
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró
                                         
                  Dr. Holló András               Dr. Kiss László
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró
                                         
                  Dr. Kovács Péter        Dr. Lenkovics Barnabás
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró
                                         
                  Dr. Lévay Miklós           Dr. Trócsányi László
                  alkotmánybíró             előadó alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Wealth tax
          Number of the Decision:
          .
          8/2010. (I. 28.)
          Date of the decision:
          .
          01/26/2010
          Summary:
          A wealth tax was to provide the tax authority with a nearly unlimited right of appraisal and exemptions were to be solely based on the value of property, not taking into account the number of its owners.
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2010-1-001
          .