A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a
következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény
1. § (1) bekezdésének „lakóingatlan,” szövegrésze, 2. § 1-10.,
14., 16-17., 19-22. pontja, 4-16. §-a, továbbá 1. és 2. számú
melléklete alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket a törvény
kihirdetésére visszamenőleges hatállyal megsemmisíti.
Az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló
2009. évi LXXVIII. törvény 1. § (1) bekezdése az alábbi
szövegezéssel marad hatályban:
„1. § (1) Adóköteles az e törvény szerinti vízi jármű, légi
jármű, nagy teljesítményű személygépkocsi.”
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az adózás rendjéről
szóló 2003. évi XCII. törvény 33. § (10) bekezdésének
„lakóingatlan,” szövegrésze, 33. § (11) bekezdése, 33. §
(12) bekezdésének „— a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve —”
és „lakóingatlanról,” szövegrésze, 129. § (2)-(3) bekezdése és
168. § (8) bekezdése alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket
az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló
2009. évi LXXVIII. törvény kihirdetésére visszamenőleges
hatállyal megsemmisíti.
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 33. § (10) és
(12) bekezdése az alábbi szövegezéssel marad hatályban:
„(10) A magánszemély adózó — amennyiben adóját nem a
munkáltatója állapítja meg vagy nem él az egyszerűsített
bevallás lehetőségével — az egyes nagy értékű vagyontárgyakat
terhelő adót a személyi jövedelemadóról szóló bevallásában, a
nem magánszemély adózó a társasági adóról szóló bevallásában,
az egyszerűsített vállalkozói adó alanya az egyszerűsített
vállalkozói adó bevallásában — az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény szerinti vízi
jármű, légi jármű, illetve nagy teljesítményű személygépkocsi
azonosító adatainak a feltüntetésével — az adóévre vonatkozóan
állapítja meg és vallja be. Ha az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adó alanya személyi jövedelemadóról,
társasági adóról, illetve egyszerűsített vállalkozói adóról
szóló bevallás benyújtására nem kötelezett — ideértve az e
törvény 31. § (5)-(6) bekezdéseiben meghatározott
nyilatkozattételre jogosult adóalanyokat is —, továbbá ha a
magánszemély adóalany személyi jövedelemadóját a munkáltató
állapítja meg vagy él az egyszerűsített bevallás lehetőségével,
az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóbevallás-
benyújtási kötelezettségét a külön az erre a célra
rendszeresített nyomtatványon az adóév május 20-áig teljesíti.”
„(12) Nem köteles az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő
adóról bevallást benyújtani az az adóalany, akit teljes
személyes mentesség illet meg, továbbá nem kell bevallást adni
arról a vízi járműről, légi járműről, nagyteljesítményű
személygépkocsiról, amely után adófizetési kötelezettség nem
áll fenn.”
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a lakóingatlanok
adójának bevallásához felhasználható becsült forgalmi érték
közléséről szóló 242/2009. (X. 29.) Korm. rendelet
alkotmányellenes, ezért azt kihirdetésére visszamenőleges
hatállyal megsemmisíti.
4. Az Alkotmánybíróság az egyes nagy értékű vagyontárgyakat
terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII. törvény 3. §-a, 17. §-
a, 20-21. §-a, 23. §-a, 27. §-a, 29. §-a, 32-34. §-a és 36. §-a
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz számos indítványt terjesztettek elő az
egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló
2009. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Nért.)
rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére.
1. Az indítványozók túlnyomó többsége a Nért. lakóingatlanok
adójával kapcsolatos rendelkezéseit kifogásolta. A
lakóingatlanok adójával kapcsolatos indítványok lényege a
következőképpen foglalható össze:
1.1. Több indítványozó kifogásolta a Nért. azon rendelkezéseit,
amelyek a lakóingatlanok adójának alapját, illetve az
adófizetésre kötelezett adóalanyi kört határozzák meg, valamint
szankció alkalmazását teszik lehetővé.
Az indítványozók kifejtették, hogy a Nért. 15-16. §-a, illetve
1. és 2. számú melléklete alapján kiszámítható a
lakóingatlanoknak a törvényhozó által vélelmezett értéke
(számított érték), de ugyanakkor a Nért. 10. §-a értelmében az
adó alapja nem az előbbi számított érték, hanem a
lakóingatlannak az adóév első napján fennálló forgalmi értéke.
Utaltak továbbá arra, hogy a Nért. 2. § 10. pontja definiálja a
forgalmi érték fogalmát. A Nért. 15. §-a alapján az adóalany e
törvényi definíció figyelembe vételével köteles a konkrét
ingatlant illetően az adó alapjául szolgáló forgalmi értéket
megállapítani, illetve bevallani, s adóbevallása alapján az
adót megfizetni.
Az indítványozók a fentiekkel kapcsolatban azt sérelmezték,
hogy a Nért. alapján nem egyértelmű, miként lehet pontosan
megállapítani az adó alapját, vagyis a lakóingatlanok forgalmi
értékét. Az adóalap bizonytalansága következtében az adóhatóság
az adókötelezettség teljesítésének ellenőrzése során korlátlan
mérlegelési joggal rendelkezik, mely sérti a jogbiztonság
elvét. Ezen túlmenően az adóztatott vagyon és az adóztatás
közvetlen kapcsolatának követelményére figyelemmel a vagyonadó
pontosan meg nem határozható összegű alapja ellentétes az
arányos közteherviselés elvével.
Az indítványozók az ismertetett rendelkezésekkel összefüggésben
a jogbiztonság elvébe ütközőnek tartották továbbá, hogy az
adóalany a Nért. 39-40. §-a alapján szankcionálható, ha nem
tudja pontosan, vagyis az adóhatóság által utólagosan
megállapított forgalmi értékkel azonosan meghatározni a
lakóingatlan forgalmi értékét. Sérti szerintük a jogbiztonság
elvét, hogy a törvényhozó bizonytalan feltételekhez köti az
adófizetési kötelezettséget, mely kötelezettség elmulasztása
esetén szankciót helyez kilátásba. A jogbiztonság sérelmét
jelenti továbbá, hogy nincs rögzítve, miként bizonyíthatja az
adóalany az általa megállapított forgalmi érték helyességét.
Mindezek alapján az indítványozók a Nért. hivatkozott
rendelkezéseivel összefüggésben az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésének és 70/I. §-ának sérelmét kérték megállapítani.
Az egyik indítványozó ezen túlmenően az Alkotmány 57. §
(1) bekezdésével, azaz a bírósághoz fordulás jogával is
ellentétesnek tartotta azt, hogy a Nért. alapján nem
egyértelmű, miként lehet a forgalmi érték helyes megállapítását
bizonyítani.
1.2. Az indítványozók a Nért. 10. §-ával és 2. § 10. pontjával
összefüggésben az adó alapjául szolgáló forgalmi érték fogalmát
érintően kifogásolták a „vagyontárgyat terhelő adósságok”
fordulatot.
Az indítványozók azt sérelmezték, hogy a vagyontárgyat terhelő
adósságokat nem lehet figyelembe venni az adó alapjául szolgáló
forgalmi érték megállapításánál. Így a törvényhozó „nem az
adózó tényleges vagyonát”, „hanem a vagyontárgyat terhelő
tartozást is adóztatja”, melynek következtében az adóteher nem
áll közvetlen összefüggésben az adózó tényleges vagyoni
helyzetével. Ezért az indítványozók a Nért. hivatkozott
rendelkezéseivel összefüggésben az Alkotmány 70/I. §-a
sérelmének megállapítását indítványozták.
Kifogásolták továbbá, hogy nem egyértelmű, mit kell egyáltalán
a „vagyontárgyat terhelő adósságok” alatt érteni. Mivel az
adósság fogalmát a Nért. nem definiálja, annak értelmezéséhez
az egyik indítványozó az államháztartásról szóló 1992. évi
XXXVIII. törvény 110. § (1) bekezdését („E törvény
alkalmazásában adósság a hitelviszonyon alapuló fizetési
kötelezettség.”) hívta segítségül. Ebből szerinte az
következik, hogy az adóév első napján fennálló kezelői jog,
vagyonkezelői jog, haszonélvezeti jog, valamint használat joga
értékcsökkentő tényezőként nem minősül adósságnak, ezért azt a
lakóingatlan forgalmi értéke kapcsán figyelembe kell venni,
vagyis a forgalmi értékből le kell vonni. Ez viszont ellentmond
annak, hogy a Nért. 5. §-a alapján adóalany a vagyoni értékű
jog jogosultja.
Ehhez hasonlóan az indítványozók szerint az sem világos, hogy a
Nért. alapján adóköteles-e az elidegenítési és terhelési
tilalommal terhelt lakóingatlan, illetve az elidegenítési és
terhelési tilalmat figyelembe kell-e venni a forgalmi érték
meghatározásánál. Ha az elidegenítési és terhelési tilalom
értékcsökkentő tényezőként nem vehető figyelembe, akkor az
indítványozók szerint a Nért. olyan személyeket is adófizetésre
kötelez, akik megélhetésük biztosítása érdekében eltartási,
életjáradéki szerződést kötöttek, s éppen nehéz anyagi
helyzetük miatt vállalták az e szerződés részét képező
elidegenítési és terhelési tilalmat. Ezért az ilyen nehéz
anyagi helyzetben lévők megadóztatását az Alkotmány 70/E. §-a
szerinti szociális biztonsághoz való joggal ellentétesnek
tartották.
1.3. Más indítványozók az adó alapjául szolgáló forgalmi
értékkel összefüggésben a Nért. 5. §-át sérelmezték, mely
nemcsak a tulajdonosokat, hanem a vagyoni értékű jogok
gyakorlására jogosultakat is az adóalanyok körébe sorolja.
Ennek kapcsán azt állították, hogy bár a vagyoni értékű jogok
jogosultjai is adóalanyok, de mivel a vagyoni értékű jog az adó
alapjául szolgáló forgalmi értékben nem szerepel, ezért
adófizetésre e jogosultak tulajdonképpen nem lennének
kötelezhetők, illetve ilyen kötelezettségük a normavilágosság
követelményét, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó
jogbiztonság elvét sérti.
Ismét más indítványozók a Nért. 5. § (1) bekezdése kapcsán a
tulajdonosok és a vagyoni értékű jogosultak adóalanyiságával
kapcsolatban az arányos közteherviselés követelményének
sérelmére is hivatkoztak. Azzal érveltek, hogy a vagyoni értékű
jog értéke alacsonyabb a tulajdon értékénél, ezért az eltérő
vagyonnagyságot arányosan eltérő mértékben terhelő
adókötelezettség felelne meg az Alkotmány 70/I. §-ának, illetve
a 70/A. §-ban rögzített vagyoni helyzet szerinti különbségtétel
tilalmának. A Nért. alapján viszont az eltérő vagyonnagysághoz
azonos mértékű adóelvonás tartozik.
Az indítványozók szerint továbbá az is ellentétes a
jogállamiság elvével, hogy a Nért. 5. § (2) bekezdése
értelmében a tulajdonosnak kell az adótartozást megfizetni, ha
a vagyoni értékű jog jogosultjával szemben — az utóbbit terhelő
adókötelezettség teljesítésére irányuló — végrehajtás
eredménytelenül zárult. Ezzel összefüggésben az indítványozók
az Alkotmánybíróság 60/2009. (V. 28.) AB határozata alapján úgy
vélték, hogy a köztartozás behajtásának, azaz a vagyoni értékű
jog jogosultjával szemben lefolytatott végrehajtási eljárás
eredménytelenségének kockázata az államot terheli. Jogállami
keretek között nincs arra lehetőség, hogy — megfelelő
ellentételezés nélkül — ezt a kockázatot a tulajdonos az állam
helyett viselje.
Az indítványozók azért is kifogásolták a Nért. 5. §-át, mert e
rendelkezés szerint a lakóingatlan több tulajdonosa, illetve
több vagyoni értékű jogosult között megoszlik az adóalanyiság.
Az adóalanyiság ugyanakkor nem osztható fogalom (csak az
adófizetetési kötelezettség osztható meg). Így a Nért. 5. §-a a
tulajdonosok számától függő többszörös adóztatás veszélyét
rejti magában, mely sérti a normavilágosság követelményét.
Az indítványozók a lakóingatlant terhelő több vagyoni értékű
jog esetén értelmezhetetlennek tartották a Nért. 5. §
(1) bekezdésének azt a kitételét, hogy a jogosultak
„jogosultságaik arányában minősülnek adóalanynak”. Az
indítványozók szerint nem világos a „különböző jogok közötti
kapcsolat megítélése, főleg »arányosításának« módszere”. A
jogosultságok arányától függő adóalanyiság különösen azért okoz
bizonytalanságot, mert a Nért. a vagyoni értékű jogok értékének
meghatározására nem ad iránymutatást. Így a bizonytalan értékű
jogosultságok nem ismert módon történő arányosításával kellene
az adóalanyiságot meghatározni, mely nyilvánvalóan ellentétes
az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonság
követelményével.
1.4. Az indítványozók azt is kifogásolták továbbá, hogy a
lakóingatlanok adóztatása nincs tekintettel az adóalanyok
jövedelmi helyzetére. Sérelmezték továbbá, hogy a Nért. szerint
az ingatlanok közül csupán a — rendszerint a természetes
személyek tulajdonában álló — lakóingatlanok adókötelesek, más
ingatlanok (pl.: irodaházak, banképületek, gyárépületek, stb.)
viszont nem. Ezért az indítványozók a Nért. 1. § (1)
bekezdésének „lakóingatlan” szövegrészét, 4-16. §-ait, valamint
1. és 2. számú mellékletét ellentétesnek tartották a
köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúságának az Alkotmány
9. § (1) bekezdésében biztosított elvével, a tulajdon
alkotmányos védelmével (13. §), illetve az arányos
közteherviselésnek az Alkotmány 70/I. §-a szerinti elvével. A
természetes személyek lakóingatlanát érintő tulajdonkorlátozás
révén pedig sérül továbbá „az alapvető emberi jogok körébe”
tartozó „lakhatáshoz való jog”, melynek biztosítása az államnak
az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből származó kötelezettsége.
Ezen túlmenően az indítványozók szerint a Nért.
„indokolatlanul, és ezáltal alkotmányellenesen tesz különbséget
— az egyébként azonos paraméterekkel rendelkező — társasházi
lakóingatlanok, valamint a jogilag közös tulajdonnak minősülő,
de adott esetben műszakilag megosztott, két vagy több önálló
lakást tartalmazó lakóingatlanok között. Ez utóbbi adóalapja —
társasházzá történő átalakulás hiányában — a lakóingatlan (azaz
a két vagy több lakás) teljes forgalmi értéke alapján kerül
meghatározásra, mely hátrányosabb adófizetési kötelezettséget
teremt.” Ezzel összefüggésben az indítványozók az Alkotmány
70/A. §-ának sérelmét kérték megállapítani.
Az indítványozók továbbá a lakóingatlanok adójának a Nért.
11. §-ában meghatározott mértékét aránytalannak, illetve
túlzottnak tartották, mely álláspontjuk szerint ellentétes az
Alkotmány 70/I. §-ával. Az adó mértéke az adóalanyok és ezáltal
a családok ellehetetlenülését idézi elő, ezáltal sérti az
Alkotmány 15. §-át.
Az indítványozók sérelmezték, hogy a lakóingatlanokat nemcsak a
Nért. szerinti adó, hanem személyi jövedelemadó fizetési
kötelezettség is terheli, ha a lakóingatlan átruházására a
megszerzés évét követő öt éven belül kerül sor. Álláspontjuk
szerint a lakóingatlanok adója és a lakóingatlanok
átruházásával összefüggő személyi jövedelemadó fizetési
kötelezettség kétszeres adóterhelést eredményez, amely
ellentétes az Alkotmány 70/I. §-ával.
1.5. Az indítványozók közül többen támadták a Nért.
adófelfüggesztésről szóló, illetve adómentességet biztosító
rendelkezéseit.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével és 70/A. § (1) bekezdésével
ellentétesnek tartották a Nért. 7. § (1) bekezdését és 14. §
(2) bekezdését, mert az adófelfüggesztést, illetve az
adómentességet a 62. életév betöltéséhez kötik, vagyis egy
életkor eléréséhez kapcsolják az adófelfüggesztésre, illetve
adómentességre való jogosultságot. Ezáltal az életkor szerint
tesznek különbséget az adóalanyok között, s a 62. életévüket be
nem töltött személyeket az adózás szempontjából indokolatlanul
diszkriminálják.
Sérelmezték továbbá a Nért. 8. §-át, mert az álláskeresők
esetében a két éves adófelfüggesztés alkalmazásának egyik
feltétele, hogy a munkavégzésre irányuló jogviszony „a
munkáltató érdekkörében felmerült ok” miatt szűnjön meg. A
törvényhozó azonban nem határozta meg azt, hogy mit ért e
feltétel alatt, s miként lehet annak megvalósulását igazolni. A
feltétel kikötése ezért az indítványozók szerint az Alkotmány
2. § (1) bekezdésével ellentétesen jogbizonytalanságot
eredményez.
1.6. Az indítványozók a Nért. 7-8. §-ával kapcsolatban
kifogásolták továbbá, hogy az adóhatóság adófelfüggesztés
esetén köteles az érintett ingatlanra jelzálogjogot
bejegyeztetni. Számos ingatlant ugyanakkor már elidegenítési és
terhelési tilalom, illetve jelzálogjog terhel, s a jogosult nem
ritkán maga az állam, vagy a terhek közvetve éppen az állam
által előírt kötelezettségen alapulnak (pl.: lakáscélú állami
támogatások esetén). Nem egyértelmű, hogy ez akadályát képezi-e
az adófelfüggesztésnek, illetve az adófelfüggesztés feltételéül
szolgáló jelzálogjog-bejegyzésnek. E bizonytalanság az
indítványozók szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt jogbiztonság elvét sérti.
Az indítványozók az Alkotmány 70/A. §-át sértőnek vélték azt,
hogy a Nért. 7. § (5) bekezdése és 8. § (5) bekezdése a
felfüggeszteni kért adót biztosító jelzálogjog soron kívüli
bejegyezését teszi lehetővé. Ezáltal az indítványozók szerint a
Nért. az adóhatóságot egyéb jelzálogjog jogosultjával szemben
indokolatlanul előnyben részesíti.
1.7. Az indítványozók a Nért. 7-8. §-ával, illetve 14. §
(1) bekezdés a) pontjával kapcsolatban többek között a
ténylegesen (életvitelszerűen) lakóhelyül szolgáló
lakóingatlanra utaló szövegrészt is alkotmányellenesnek
tartották. Szerintük az adófelfüggesztés, illetve az
adómentesség feltételeként az életvitelszerű bentlakás
megkövetelése szükségtelenül korlátozza az Alkotmány 58. §-ában
rögzített szabad mozgás és tartózkodási hely szabad
megválasztásának jogát. Az életvitelszerű bentlakás
követelménye továbbá az azonos vagyoni helyzetben lévők eltérő
adófizetési kötelezettségét, s így az az Alkotmány 70/I. §
szerinti arányos közteherviselés elvének sérelmét eredményezi.
1.8. Az indítványozók a Nért. 12. § (1) bekezdésének
adókedvezményt biztosító rendelkezését is sérelmezték. Ennek
értelmében az adóalany három vagy több gyermek eltartása esetén
a harmadik és minden további gyermek után 15 % adókedvezményre
jogosult. Az indítványozók szerint e szabály a nagycsaládosok
hátrányos megkülönböztetését valósítja meg, s ezért sérti az
Alkotmány 70/A. §-át, továbbá ellentétes az Alkotmány 15. §-
ával, mely az államnak a család védelmére vonatkozó
kötelezettségét rögzíti. A nagycsaládosok ugyanis
szükségszerűen nagyobb, s ezáltal rendszerint értékesebb
ingatlannal rendelkeznek, melyhez viszonyítva a Nért. alapján
csupán egy jelképes adókedvezményre jogosultak. Velük szemben a
kisebb létszámú háztartások kisebb méretű és rendszerint
alacsonyabb értékű ingatlana a Nért. 14. §-a alapján
adómentességet élvez. A Nért. 12. § (1) bekezdése ráadásul a
gyermekenként járó adókedvezményt csak korlátozottan
biztosítja, hiszen a gyermekek után járó adókedvezménnyel
legfeljebb 100 millió forint adóalapra jutó adó erejéig
csökkenthető az adó.
1.9. Többen támadták a Nért. 14. § (1) bekezdését, melynek
értelmében mentes az adóalany a lakóhelyéül szolgáló lakása
után őt terhelő adó alól, ha a lakás forgalmi értéke a naptári
év első napján a 30 millió forintot nem éri el, illetve további
egy, az adóalany döntése szerinti lakóingatlana után őt terhelő
adó alól, ha e lakóingatlan forgalmi értéke a naptári év első
napján a 15 millió forintot nem éri el. Az indítványozók ezzel
kapcsolatban azt kifogásolták, hogy a több, kisebb értékű
lakóingatlannal rendelkező adóalany harmadik ingatlanát már
adófizetési kötelezettség terheli, ezzel szemben akinek egy
nagyobb értékű (29 millió forintos) lakóingatlana van,
mentességben részesül. Így a Nért. 14. § (1) bekezdése sérti a
hátrányos megkülönböztetés tilalmát és az arányos
közteherviselés elvét.
A Nért. 14. §-a kapcsán az indítványozók azt is kifogásolták,
hogy míg az adófizetési kötelezettség megoszlik a tulajdonosok
között, addig az adómentesség nem az egyes tulajdonosok
tulajdoni hányadának értékéhez igazodik. A Nért. 14. §-a
szerinti adómentesség ugyanis kizárólag az egész ingatlan
értékéhez kötődik, függetlenül a tulajdonosok számától. Ezt az
Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonság
követelményével és az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt hátrányos
megkülönböztetés tilalmával ellentétesnek tartották.
1.10. Az indítványozók a Nért. 15. §-ával kapcsolatban azt
sérelmezték, hogy a bevallás-benyújtási kötelezettség
többféleképpen értelmezhető, illetve félreérthető. Nem
egyértelmű ugyanis, hogy az adót a Nért. szerinti számított
(vélelmezett) érték vagy a forgalmi érték alapul vételével kell-
e bevallani. Ezért az indítványozók szerint a Nért. 15. §-a nem
felel meg a normavilágosság követelményének.
Kifogásolták továbbá az adóbevallással összefüggésben a Nért.
2. számú mellékletében foglalt korrekciós tényezőket is. Nem
egyértelmű ugyanis, hogy a korrekciós tényezőkkel kiszámított
összegek hozzáadandóak-e az 1. számú melléklet szerint
kiszámított alapértékhez, vagy a korrekciós tényezőkkel
felszorzott alapértéket kell-e az újabb korrekciós tényezővel
megszorozni. Így az indítványozók szerint az adóbevallás
bizonytalan feltételeken alapul, mely sérti az Alkotmány 2. §
(1) bekezdése szerinti jogbiztonság követelményét.
A lakóingatlanok adójának bevallásával kapcsolatban a Nért. 15-
16. §-át, 38. §-ának az adózás rendjéről szóló 2003. évi
XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 33. § (11) bekezdését
megállapító szövegrészét, 39. §-ának az Art. 129. § (3)
bekezdését megállapító szövegrészét, valamint 1. és 2. számú
mellékletét is alkotmányellenesnek tartották. Azt sérelmezték
ugyanis, hogy a Nért. 15. §-ának második fordulata, illetve a
Nért. 38. §-ának az Art. 33. § (11) bekezdését megállapító
szövegrésze szerint olyan lakóingatlanokról is bevallást kell
benyújtani, amelyek után a Nért. adófizetési kötelezettséget
nem állapít meg. Az indítványozó szerint ebben az esetben — a
bevallás-benyújtási kötelezettségen keresztül — az
adatgyűjtésre nem az adófizetési kötelezettséggel
összefüggésben, hanem kizárólag azért kerül sor, mert a
lakóingatlannak a Nért. által előírt számított, vélelmezett
értéke a Nért. 14. § (1) bekezdése szerinti értékhatárt
meghaladja. Így a lakóingatlanok számított értéke szerinti
adóbevallási kötelezettség, mely olyan lakóingatlanokra
vonatkozik, amelyeket a Nért. adófizetési kötelezettséggel nem
terhel, alkotmányellenes módon korlátozza az Alkotmány 59. §-
ában foglalt, magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez
való jogot, indokolatlan, céltalan adatgyűjtést tesz lehetővé.
Ráadásul a Nért. 39. §-ának az Art. 129. § (3) bekezdését
megállapító rendelkezése szankcióval sújtja azt, aki a
számított érték szerinti adóbevallási kötelezettségének nem
tesz eleget. E rendelkezés így az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe és 59. §-ába ütköző, vagyis alkotmányellenes
adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztását rendeli
szankcionálni.
1.11. Az indítványozók a lakóingatlanok adójával összefüggésben
a Nért. értelmező rendelkezéseit is kifogásolták, s azokat
ellentmondásos voltuk miatt a jogbiztonság követelményével
ellentétesnek tartották.
Kifejtették, hogy bár a Nért. 2. § 6. pontja meghatározza a
lakóingatlan fogalmát (lakásnak, üdülőnek minősülő
épület/épületrész és az ahhoz tartozó telek/telekhányad), a
törvény más rendelkezései ellentmondanak e fogalom-
meghatározásnak. A lakás fogalmát ugyanis a Nért. 2. § 4.
pontja az „ingatlan” szó segítségével definiálja. Ezért az
indítványozók szerint a lakóingatlan fogalmának meghatározása
során a törvényhozó kétszeresen vette figyelembe a telket,
illetve a földet, hiszen az már a Nért. 2. § 6. pontjában
szereplő lakás fogalmának is része.
Ellentmondásos továbbá, hogy a Nért. 2. § 4. és 5. pontja
szerinti lakás, illetve üdülő fogalmába beletartozik az
épületrész is, s e fogalom lényege, hogy az ingatlan szerepel
az ingatlan-nyilvántartásban, vagy legalábbis ilyenként
feltüntetésre vár. Ezzel szemben a Nért. 2. § 3. pontja szerint
az épületrész fogalmának lényege, hogy az az ingatlan-
nyilvántartásban önálló ingatlanként nem szerepel.
További ellentmondáshoz vezet, hogy a Nért. 2. § 4. pontja a
lakás fogalmának meghatározásakor hivatkozik a lakások és
helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó
egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvénynek (a
továbbiakban: Lakástv.) a lakás fogalmát értelmező
rendelkezéseire (91/A. § 1-6. pont). Az Lakástv. 91/A. § 1-6.
pontjában — egyebek mellett — szerepel a szükséglakás fogalma
is, s azt az Lakástv. a lakás fogalmától megkülönbözteti. Míg
ugyanis az Lakástv. 91/A. § 1. pontja szerint a lakás mindig
helyiségcsoport, addig az Lakástv. 91/A. § 6. pontja szerinti
szükséglakás nem feltétlenül minősül lakásnak, hiszen a
szükséglakás lehet akár egyetlen helyiség is. Több törvény is
definiálja továbbá az épület, az építmény, illetve a lakás
fogalmát [pl. A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a
továbbiakban: Hatv.) 52. § 8. pontja, az épített környezet
kialakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény
2. § 8. és 10. pontja, vagy a társasági adóról és
osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 4. § 9. pont
b) alpontja]. Ennek ellenére a Nért. új fogalmat vezetett be
úgy, hogy mellőz bizonyos fogalmi elemeket (pl. használhatóság,
ellátást biztosító vezetékek, berendezések, stb).
1.12. Az indítványozók a Nért. 1. § (2) bekezdését is
kifogásolták, mely az Art.-t a Nért. háttérjogszabályaként
rendeli alkalmazni. Így a Nért. 38. §-a által az Art.-be
beiktatott rendelkezés értelmében a forgalmi érték
megállapítása a személyi jövedelemadó-bevallás alá tartozik.
Ezt ellenőrizendő az adóhatóság jogosult arra, hogy az adózó
lakásába belépjen, s ilyen módon a magánlakás
sérthetetlenségéhez való alapjogot „kényszerítő ok nélkül
korlátozza”. Ez az indítványozó szerint az Alkotmány 59. §
(1) bekezdését és 8. § (2) bekezdését sérti.
Az indítványozók a Nért. 1. § (2) bekezdésével összefüggésben
azt is sérelmezték, hogy az Art. 134. §-a „az adófizetés alóli
mentesülés, ill. kedvezmény feltételeit nem tartalmazza
világosan, egyértelműen, ami önkényes megkülönböztetést
eredményez, ezáltal kizárva az arra jogosultak alanyi jogát a
kedvezmények igénybevételére, ami sérti a diszkrimináció
tilalmát”.
1.13. Az egyik indítványozó a Nért. egészének megsemmisítését
kezdeményezte, bár valójában kizárólag a lakóingatlanok adóját
kifogásolta. Azt sérelmezte, hogy a Nért. szerint az egész
lakóingatlan adóköteles. Állítása szerint a Nért. nincs
figyelemmel arra, hogy az adó alapjául szolgáló lakóingatlan
egy részét az adóalanyok adott esetben vállalkozói tevékenység
folytatására használják. Az ilyen ingatlanok egészének
lakóingatlanként történő adóztatása hátrányos helyzetbe hozza a
vállalkozói tevékenységet folytató adóalanyokat.
2. Az indítványozók a vízi és légi járművek, valamint a nagy
teljesítményű személygépkocsik adójával kapcsolatban is
alkotmányellenesnek tartották a Nért. rendelkezéseit.
2.1. A Nért. 17. §-a és 23. §-a alapján adókötelesek azok a
vízi és légi járművek, amelyek megfelelnek a hatósági
nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek, de
bejegyzésükre külföldön került sor. Az indítványozók szerint a
magyar adóhatóságok nem tudják ellenőrizni, hogy egy külföldön
bejegyzett jármű magyar belföldi illetőségű magánszemély,
illetve belföldön bejegyzett szervezet tulajdonában van-e.
Ezzel a Nért. egy ellenőrizhetetlen és betarthatatlan
adókötelezettséget hoz létre, amely sérti a jogbiztonságot,
valamint ellentétes a hátrányos megkülönböztetés tilalmával,
mivel a jogalkotó a jogkövetők adóztatásával párhuzamosan nem
teremti meg a jogsértők adóztatásának elvi és gyakorlati
lehetőségét.
2.2. Az indítványozók a Nért.-nek a vízi és légi járművek,
valamint a nagy teljesítményű személygépkocsik adóalapját
meghatározó 20-21. §-át, valamint 27. §-át, 29. §-át és 32-
33. §-át is sérelmezték. E rendelkezések szerint nem a járművek
forgalmi értékéhez igazodik az adó, hanem más, a járművek
értékétől független tényezőhöz (pl.: vitorlaméret, felszálló
tömeg, teljesítmény). Ennek következtében előfordulhat, hogy
egy kisebb értékű jármű után ugyanolyan mértékű, vagy akár még
nagyobb adófizetési kötelezettség terheli az adóalanyt, mint
egy nagyobb értékű jármű után. Erre figyelemmel a támadott
rendelkezéseket az Alkotmány 70/A. §-a szerinti hátrányos
megkülönböztetés tilalmába és az Alkotmány 70/I. §-ában
rögzített arányos közteherviselés elvébe ütközőnek tartották.
2.3. Az indítványozók a Nért. 29. §-át és 34. §-át is támadták,
mert e rendelkezések alapján az „old timer” autók
adómentességben, az elektromos, illetve a hybrid meghajtású
személygépkocsik 50%-os adókedvezményben részesülnek, valamint
adókedvezmény illeti meg az adóalanyt a személygépkocsija után,
ha szülőként, nevelőszülőként, örökbefogadó szülőként
háztartásában három vagy annál több gyermeket nevel. Az
adókedvezményt megállapító szabály így éppen a nagyobb értékű
személygépkocsival rendelkező, tehát vagyonosabb adóalanyoknak
kedvez, lévén az „old timer”, az elektromos, illetve a hybrid
meghajtású személygépkocsik jellemzően jóval drágábbak.
Másrészről mivel az adókedvezmény csak három gyermek után jár,
két gyermek, vagy például egy mozgáskorlátozott gyermek
szállításához semmilyen kedvezményt nem biztosít a törvényhozó.
Mindennek kapcsán az indítványozók szerint az adókedvezmény
biztosításánál a törvényhozó figyelmen kívül hagyta az
adóalanyok tényleges vagyoni helyzetét, s ezért sérül a
hátrányos megkülönböztetés tilalma és az arányos
közteherviselés elve.
3. Többen kifogásolták, hogy a Nért. 3. §-a alapján teljes
személyes mentességben részesül a Magyar Állam, a helyi
önkormányzatok és azok társulásai, a települési, területi és
országos kisebbségi önkormányzatok, a költségvetési szervek, az
egyházak, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. E rendelkezés
az indítványozók szerint ellentétes az arányos közteherviselés
elvével, mert a törvényhozó a kedvezményezett személyi kört
indokolatlanul részesíti előnyben, s vonja ki az adófizetési
kötelezettség alól. A Nért. 3. §-a továbbá az Alkotmány 70/A. §-
át sértő indokolatlan megkülönböztetést tesz a köztulajdon és a
magántulajdon között, ezáltal ellentétes a köztulajdon és
magántulajdon egyenjogúságának az Alkotmány 9. § (1)
bekezdésében foglalt elvével is. A Magyar Állam, a helyi
vnkormányzatok és a kisebbségi önkormányzatok ugyanis még abban
az esetben is adómentességet élveznek, ha lakóingatlanaik és
járműveik nem közcélt, hanem egyértelműen vállalkozási célt
szolgálnak. Ehhez képest a magántulajdonban álló és hasonló
célt szolgáló adótárgyak adókötelesek. Az indítványozók továbbá
kifogásolták, hogy a jogalkotó az egyházi és az önkormányzati
tulajdonban lévő ingatlanok adófizetési kötelezettség alóli
mentesítésével korlátozza az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében
foglalt gazdasági verseny szabadságát.
4. Az indítványozók kifogásolták továbbá a Nért. 36. §-ával
kapcsolatban a törvény alkalmazására való felkészüléshez
biztosított fél éves felkészülési időt. Az indítványozók
szerint ez nem elegendő, mert az új vagyoni típusú adó lényeges
változást jelent az alapul fekvő jogviszonyok szereplői
számára. E jogviszonyok adott esetben nem, vagy csak igen
nehezen, s jellemzően hosszabb idő alatt módosíthatóak (pl.
tartási, életjáradéki szerződéssel elidegenített, illetve
elidegenítési és terhelési tilalom alatt álló, továbbá
kölcsönfelvétellel vásárolt, évekig-évtizedekig jelzálogjoggal
terhelt ingatlanok esetében). A féléves felkészülési idő ezért
nem biztosít reális lehetőséget arra, hogy a jogalanyoknak
módjukban álljon magatartásukat az új jogszabályi környezethez
igazítani. Ezzel összefüggésben az indítványozók az Alkotmány
2. § (1) bekezdésének sérelmét állították.
5. Az Alkotmánybíróság a folyamatban levő ügyeket — azok tárgyi
összefüggésére tekintettel — az Alkotmánybíróság ideiglenes
ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított
és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat
(ABK 2009. január, 3.) 28. § (1) bekezdése alapján egyesítette,
és egy eljárásban bírálta el.
II.
1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a
köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben
részesül.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből,
törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen
és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
„58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
területén – törvényben meghatározott esetek kivételével –
megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad
megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország
elhagyásához való jogot is.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a
jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
„70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a
szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság,
özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett
munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra
jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a
társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények
rendszerével valósítja meg.”
„70/I. § Minden természetes személy, jogi személy és jogi
személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és
vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”
2. A Nért. érintett rendelkezései:
„2. § E törvény alkalmazásában:
(…)
10. forgalmi érték: az a pénzben kifejezhető érték, amely a
vagyontárgy eladása esetén — a vagyontárgyat terhelő adósságok
figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető; (…)”
„5. § (1) Az adó alanya az a személy vagy szervezet, aki vagy
amely a naptári év (a továbbiakban: év) első napján a
lakóingatlan tulajdonosa. Több tulajdonos esetén a tulajdonosok
tulajdoni hányadaik arányában adóalanyok. Amennyiben a
lakóingatlant az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett vagyoni
értékű jog terheli, az annak gyakorlására jogosult az adó
alanya, több jogosult esetén a jogosultak jogosultságaik
arányában minősülnek adóalanynak.
(2) Az adót az adóalanynak kell megfizetnie. Ha az adó alanya a
vagyoni értékű jog jogosítottja, és a végrehajtás vele szemben
végrehajtható vagyon hiányában eredménytelenül zárult, úgy az
adótartozást a tulajdonosnak kell tulajdoni hányada arányában
megfizetni. Ha a vagyoni értékű jog jogosítottjának a
lakóingatlan után adótartozása keletkezik, az adóhatóság a
tartozás tényéről a tulajdonosokat értesíti.”
„10. § Az adó alapja a lakóingatlannak az adóév első napján
fennálló forgalmi értéke.”
„15. § Bevallást kell benyújtani arról a lakóingatlanról, amely
után az adóalanyt adófizetési kötelezettség terheli, továbbá
arról a lakóingatlanról is, amelynek a 16. § szerinti számított
értéke a 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség
esetén a 30 millió forintot, a 14. § (1) bekezdésének b) pontja
szerinti mentesség esetén a 15 millió forintot eléri.”
„17. § Adóköteles a hatósági nyilvántartásban szereplő vízi
jármű, illetve a személyi jövedelemadóról szóló törvény
szerinti belföldi illetőségű magánszemély vagy belföldön
bejegyzett szervezet olyan vízi járműve, amely a hatósági
nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek megfelel, de a
nyilvántartásban nem szerepel, vagy bejegyzésére külföldön
került sor.”
„20. § Az adó alapja:
a) vitorlás vízi jármű esetén a vízi jármű névleges
vitorlafelülete négyzetméterben kifejezve,
b) az a) pont alá nem tartozó vízi jármű esetén a vízi jármű
főgépének, több főgép esetén főgépeinek összegzett, hatósági
nyilvántartásban, külföldön nyilvántartatott vízi jármű esetén
a külföldi hatóság nyilvántartásában, ezek hiányában a vízi
jármű bizonyítványában feltüntetett kilowattban kifejezett
teljesítménye.”
„21. § Az adó évi mértéke:
a) a 20. § a) pontja szerinti vízi járművek esetén az adóalap
minden megkezdett négyzetmétere után:
aa) a vízi jármű gyártási évében és az azt követő 10 naptári
évben 2000 Ft;
ab) a vízi jármű gyártási évét követő 11-21. naptári évben 1000
Ft;
ac) a vízi jármű gyártási évét követő 22. évtől 500 Ft;
b) a 20. § b) pontja szerinti vízi járművek esetén
kilowattonként:
ba) a vízi jármű gyártási évében és az azt követő 5 naptári
évben 300 Ft;
bb) a vízi jármű gyártási évét követő 6-10. naptári évben 250
Ft;
bc) a vízi jármű gyártási évét követő 11-15. naptári évben 200
Ft;
bd) a vízi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől 150
Ft.”
„23. § Adóköteles a hatósági nyilvántartásban szereplő légi
jármű, illetve a személyi jövedelemadóról szóló törvény
szerinti belföldi illetőségű magánszemély vagy belföldön
bejegyzett szervezet olyan légi járműve, amely a hatósági
nyilvántartásba bejegyzés műszaki feltételeinek megfelel, de a
nyilvántartásban nem szerepel, vagy bejegyzésére külföldön
került sor.”
„27. § Az adó alapja a légi jármű hatósági bizonyítványában
szereplő legnagyobb felszálló tömege.”
„28. § Az adó évi mértéke az adóalap minden megkezdett 100
kilogrammja után:
a) motoros légi járművek (ide nem értve a motoros és
segédmotoros vitorlázó repülőgépet és a léghajót) esetén:
aa) a légi jármű gyártási évében és az azt követő 5 naptári
ivben 8000 Ft;
ab) a légi jármű gyártási évét követő 6-10. naptári évben 7000
Ft;
ac) a légi jármű gyártási évét követő 11-15. naptári évben 6000
Ft;
ad) a légi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől 5000
Ft;
b) az a) pontban nem említett légi járművek esetén:
ba) a légi jármű gyártási évében és az azt követő 5 naptári
évben 4000 Ft;
bb) a légi jármű gyártási évét követő 6-10. naptári évben 3500
Ft;
bc) a légi jármű gyártási évét követő 11-15. naptári évben 3000
Ft;
bd) a légi jármű gyártási évét követő 16. naptári évtől 2500
Ft.”
„29. § Adóköteles a 125 kilowatt teljesítményt elérő
hajtómotorral rendelkező személygépkocsi, az OT betűjelű
rendszámtáblával ellátott személygépkocsi kivételével.”
„32. § Az adó alapja a személygépkocsi hatósági
nyilvántartásban feltüntetett teljesítménye kilowattban
kifejezve. Ha a hatósági nyilvántartásban a személygépkocsi
teljesítménye csak lóerőben van feltüntetve, akkor a lóerőben
kifejezett teljesítményt 1,36-tal kell osztani, s az eredményt
a kerekítés általános szabályai szerint egész számra kell
kerekíteni. Hatósági nyilvántartásban nem szereplő
személygépkocsi esetén az adó alapja a személygépkocsi műszaki
adatait tartalmazó hatósági okiratban szereplő teljesítmény
kilowattban kifejezve.”
„33. § Az adó mértéke a Gjt. 7. §-ának (1) bekezdése szerinti
adómérték 2-szerese a 125 kilowatt teljesítményt elérő és 175
kilowatt teljesítményt meg nem haladó, 2,5-szerese a 175
kilowatt teljesítményt meghaladó és 200 kilowatt teljesítményt
el nem érő, és 3-szorosa a legalább 200 kilowatt teljesítményt
elérő személyszállító gépjármű után.”
„34. § 50%-os adókedvezmény illeti meg:
a) a kizárólag elektromos meghajtású, valamint a Gjt. szerinti
hybrid meghajtású személygépkocsit;
b) annak az adóalanynak a — legfeljebb egy darab —
személygépkocsiját, aki szülőként, nevelőszülőként,
örökbefogadó szülőként háztartásában 3 vagy annál több
gyermeket nevel (tart el).”
3. Az Art. érintett rendelkezései:
„26. § (1) Az adót, a költségvetési támogatást — ha törvény
előírja — az adózó köteles megállapítani, bevallani és
megfizetni (önadózás).
(2) A jogi személy és egyéb szervezet az adót és a
költségvetési támogatást — az építményadó, a telekadó, a
gépjárműadó, a vagyonszerzési illeték és a kiszabással
megállapított eljárási illeték kivételével — önadózással
állapítja meg.
(3) A magánszemély az adóját akkor állapítja meg önadózással,
ha
(…)
d) az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó alanya.”
„33. § (10) A magánszemély adózó — amennyiben adóját nem a
munkáltatója állapítja meg vagy nem él az egyszerűsített
bevallás lehetőségével — az egyes nagy értékű vagyontárgyakat
terhelő adót a személyi jövedelemadóról szóló bevallásában, a
nem magánszemély adózó a társasági adóról szóló bevallásában,
az egyszerűsített vállalkozói adó alanya az egyszerűsített
vállalkozói adó bevallásában — az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény szerinti
lakóingatlan, vízi jármű, légi jármű, illetve nagy
teljesítményű személygépkocsi azonosító adatainak a
feltüntetésével — az adóévre vonatkozóan állapítja meg és
vallja be. Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó
alanya személyi jövedelemadóról, társasági adóról, illetve
egyszerűsített vállalkozói adóról szóló bevallás benyújtására
nem kötelezett — ideértve az e törvény 31. § (5)-(6)
bekezdéseiben meghatározott nyilatkozattételre jogosult
adóalanyokat is —, továbbá ha a magánszemély adóalany személyi
jövedelemadóját a munkáltató állapítja meg vagy él az
egyszerűsített bevallás lehetőségével, az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adóbevallás-benyújtási kötelezettségét
a külön az erre a célra rendszeresített nyomtatványon az adóév
május 20-áig teljesíti.
(11) Bevallást kell benyújtani arról a lakóingatlanról is,
amely után egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó
fizetési kötelezettség nem keletkezik, azonban az egyes nagy
értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény szerinti
számított értéke — az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő
adóról szóló törvény 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti
mentesség esetén — a 30 millió forintot — az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény 14. § (1)
bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén — a 15 millió
forintot eléri.
(12) Nem köteles az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő
adóról bevallást benyújtani az az adóalany, akit teljes
személyes mentesség illet meg, továbbá nem kell bevallást adni
— a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve — arról a
lakóingatlanról, vízi járműről, légi járműről,
nagyteljesítményű személygépkocsiról, amely után adófizetési
kötelezettség nem áll fenn.”
„129. § (2) Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó
bevallásának benyújtására kötelezett adózó
a) a lakóingatlan forgalmi értékét az adóhatóság által
megállapított forgalmi érték 10 százalékát meg nem haladó
eltéréssel vallotta be, vagy
b) bevallás-benyújtási kötelezettségének nem tett eleget és az
adóhatóság által megállapított forgalmi érték és az egyes nagy
értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvényben
meghatározott adómentességi értékhatár közötti eltérés a 10
százalékot nem haladja meg,
az adóhatóság az adózó terhére — az adóhiányon túl — a
lakóingatlanok adója után jogkövetkezményt nem állapít meg.
Amennyiben az eltérés a 10 százalékot meghaladja, az
adóhiányhoz kapcsolódó jogkövetkezményeket az általános
szabályok alapján kell megállapítani.
(3) Nem mentesül a mulasztási bírság alól az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adó bevallás-benyújtásra kötelezett
adózó, ha lakóingatlanának számított értéke az egyes nagy
értékű vagyontárgyakat terhelő adóról szóló 2009. évi LXXVIII.
törvény 14. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség
esetén a 30 millió forintot, vagy az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adóról szóló törvény 14. § (1)
bekezdésének b) pontja szerinti mentesség esetén a 15 millió
forintot eléri és bevallás-benyújtási kötelezettségének nem
tett eleget.”
„168. § (8) Ha az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adó
bevallásának benyújtására kötelezett adózó a lakóingatlan
forgalmi értékét a tényleges forgalmi érték 10 százalékát meg
nem haladó eltéréssel vallotta be és emiatt önellenőriz, az
adózó mentesül a lakóingatlan adója után az önellenőrzési
pótlék megfizetése alól. Ismételt önellenőrzés esetén, vagy ha
az eltérés a 10%-ot meghaladja, az önellenőrzési pótlékot az
általános szabályok szerint kell megállapítani azzal, hogy az
önellenőrzési pótlékot az egyes fizetési kötelezettségek
esedékességét követő naptól kell felszámítani.”
III.
Az indítványok részben megalapozottak.
1. Az indítványozók a Nért. számos rendelkezését kifogásolták,
egyebek mellett azokat is, amelyek az Art. szövegét
módosították. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint
nem a módosító rendelkezéseket hatályba léptető, hanem a
módosított rendelkezéseket magába foglaló (inkorporáló)
jogszabályok rendelkezéseit vizsgálja. [8/2003. (III. 14.) AB
határozat, ABH 2003, 74, 81.; 51/2004. (XII. 8.) AB határozat,
ABH 2004, 679, 683.; 28/2005. (VII. 14.) AB határozat, ABH
2005, 290, 297.; 55/2008. (IV. 24.) AB határozat, ABH 2008,
525, 530.] Erre tekintettel az Alkotmánybíróság vizsgálatát
kiterjesztette az Art.-nek a Nért. által módosított
rendelkezéseire.
1.1. Az indítványozók többsége a lakóingatlanok adójával
kapcsolatban kezdeményezte a Nért. alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság a
lakóingatlanok adójának alkotmányossági vizsgálata kapcsán
mindenekelőtt megjegyzi, hogy a vagyon, s azon belül az
ingatlanok adóztatása számos országban ismert és alkalmazott,
alapvetően a közteherviselés arányosabbá tételét szolgáló
megoldás. Az ingatlanadó tehát különböző formában és
variációban létező adónem, melyet jellemzően a helyi
közfeladatok ellátásának biztosítására, helyi adó formájában
vezetnek be. A különböző országok ingatlanadóztatási gyakorlata
alapján változatos képet kapunk arról, hogy valójában mi képezi
az ingatlanadó alapját: bérleti díj (Franciaország),
ingatlankataszter (Olaszország, Spanyolország), négyzetméter
(Csehország, Lengyelország), forgalmi érték (Kanada),
biztosítási érték (Svájc), stb. Ezzel szemben vannak olyan
országok, amelyek az ingatlanadó megszüntetése mellett
foglaltak állást (pl.: Luxemburg), illetve amelyek úgy
döntöttek, hogy a nem lakás céljára szolgáló ingatlanokra
vonatkozóan tartják fenn az ingatlanadót (pl.: Írország).
Az ingatlanadó alkalmazásának, mely helyi adó formájában nálunk
is már két évtizede ismert, alapvetően semmilyen alkotmányos
elv nem áll az útjában. Az Alkotmánybíróság nyomatékosan
rámutat tehát arra, hogy az ingatlanadó alkotmányosan nem
kifogásolható, nem ellentétes az Alkotmánnyal.
1.2. Az Alkotmánybíróság megállapítja: a Nért. kifogásolt
szabályozásának megalkotására azt követően került sor, hogy az
Alkotmánybíróság 155/2008. (XII. 17.) AB határozatában (ABH
2008, 1240.; a továbbiakban: Abh.) már állást foglalt az
ingatlanok adóztatásával kapcsolatban.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megsemmisítette a luxusadóról
szóló 2005. évi CXXI. törvényt (a továbbiakban: Ltv.). Az Ltv.
bizonyos értékhatár felett vagyoni típusú adót vetett ki az
ingatlanokra. Az Ltv. szerinti ingatlanadó megállapítására a
következőképpen került sor: „törvény határozza meg az egyes
értékeket (az értékhatárok között), vagyis az Országgyűlés
vélelmezi, hogy az egyes megyékben és a főváros egyes
kerületeiben az ingatlanok legalább és legfeljebb mennyit
érnek. Ezt követően a települési önkormányzat rendeletben
határozza meg az átlagértékeket, vagyis azt, hogy a törvényi
határok között az adott településen, az adott utcában lévő
ingatlan (lakás, üdülő, vagy telek) egy négyzetmétere hány
forint értékű. Ez az érték képezi a vagyoni típusú adó
alapját.” (Abh., ABH 2008, 1240, 1264.) Az önkormányzati
rendelet megalkotásával, az ingatlanok értékövezetekbe
sorolásával tehát közvetlenül meghatározottá vált egy ingatlan
számított értéke. Az adókötelezettség alapját jelentő
ingatlanérték-megállapítással kapcsolatban a helyi
önkormányzatok kötetlen döntéshozatalra kaptak lehetőséget.
Mindemellett a vagyoni típusú adó alapját képező számított
érték jogszabályban rögzített jellege miatt az érték-
megállapítás érdemben (a valódi piaci értékviszonyokra
figyelemmel) nem volt vitatható. Ezért elsősorban az érdemi
bírói felülvizsgálat hiánya, valamint a helyi önkormányzati
rendeletalkotás kereteinek meghatározatlansága miatt
állapította meg az Alkotmánybíróság az Ltv.
alkotmányellenességét.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban egyértelműen meghatározta az
ingatlanokat terhelő vagyoni típusú adó szabályozásának
alkotmányos kereteit. Határozatában leszögezte: „önmagában nem
alkotmányellenes, hogy a jogalkotó az ingatlanokra vagyonadót
vet ki.” (Abh., ABH 2008, 1240, 1271.) Az Alkotmánybíróság
szerint továbbá: „[ö]nmagában az sem alkotmányellenes, hogy ezt
az ingatlan számított értéke alapján veti ki, amennyiben ez
megfelel az Alkotmány rendelkezéseinek”. (Abh., ABH 2008, 1240,
1271.) Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. §
(1) bekezdéséből, 50. § (2) bekezdéséből, 57. § (1) és
(5) bekezdéséből, valamint 70/I. §-ából eredő alkotmányos
követelményként vezette le azt, hogy a jogalkotó biztosítsa az
adó megfizetésére kötelezett számára a tényleges helyzet —
bíróság előtti — bizonyításának lehetőségét.
Az Abh. meghozatalát követően azonban a jogalkotó nem úgy
döntött, hogy a vagyoni típusú adóra vonatkozó korábbi
szabályozást hozza összhangba az Alkotmánnyal, lehetővé téve az
adó alapját képező számított érték megállapításának érdemi
bírói felülvizsgálatát, ha az a mindenkori piaci, forgalmi
értéket meghaladja, valamint részletesen meghatározva a helyi
vnkormányzati jogalkotás kereteit, hanem a Nért. megalkotásával
más, új adótechnikát választott az ingatlanok megadóztatására.
A Nért. alapján az adó tárgya már nem a lakóingatlan
jogszabályban előírt számított értéke, hanem a Nért. 10. §-a
szerint a lakóingatlannak az adóév első napján fennálló
forgalmi értéke, melyet az Art. 26. § (2) bekezdése, illetve
(3) bekezdésének újonnan beiktatott d) pontja szerint immáron
önadózással, s nem adókivetés útján kell megállapítani.
1.3. A jelen ügyben az indítványozók a lakóingatlanokat terhelő
adó alapját, az adóbevallási és adófizetési kötelezettséget
megállapító, illetve e kötelezettségek megsértését szankcionáló
szabályozást a jogbiztonság és az arányos közteherviselés
elvébe ütközőnek tartották, ezért az Alkotmánybíróság az
indítványozók által megjelölt alkotmányossági szempontból
vizsgálta a támadott törvényi szabályozást.
A Nért. a lakóingatlanok adójáról szóló szabályozás elején
rögzíti, hogy az adó tárgya a lakóingatlan (4. §). Az adó
alapja pedig — a Nért. 10. §-a szerint — a lakóingatlannak az
adóév első napján fennálló forgalmi értéke. A forgalmi érték a
Nért. 2. § 10. pontja szerint „az a pénzben kifejezhető érték,
amely a vagyontárgy eladása esetén — a vagyontárgyat terhelő
adósságok figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető”.
Az Abh. tárgyát képező, az ingatlan számított értéke alapján
kivetett adótól eltérően tehát a Nért. értelmében az adó alapja
a lakóingatlan forgalmi értéke, vagyis a „vagyontárgy eladása
esetén (…) árként általában elérhető”, „pénzben kifejezhető”,
számszerűsíthető összeg.
A forgalmi érték-alapú közteherviselés nem ismeretlen fogalom a
magyar jogrendszerben. Összehasonlítva a Nért. 2. § 10. pontját
az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban:
Itv.) 102. § (1) bekezdés e) pontjával, megállapítható, hogy a
két törvény szinte azonos módon határozza meg a közteherviselés
alapjául szolgáló forgalmi érték fogalmát. Az Itv.
alkalmazásában ugyanis „forgalmi érték: az a pénzben kifejezett
érték, amely a vagyontárgy eladása esetén az
illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában — a
vagyontárgyat terhelő adósságok, továbbá az ingatlanon a
vagyonszerző javára az elidegenítéskor megszűnő bérleti jog
figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető (…)”.
Jóllehet a forgalmi érték fogalma szinte azonos az Itv.-ben és
a Nért.-ben, azonban a Nért. szerint az Itv.-ben foglaltaktól
teljesen eltérő módon kerül sor a forgalmi értéken alapuló
vagyoni típusú adó megállapítására.
Az Itv. alapján a vagyonszerzési illetéket a hatóság
közreműködése mellett, az adóalany bejelentésére, de kiszabás
alapján kell megfizetni, amely lényegében a bejelentett érték
hatósági ellenőrzését, elfogadását vagy módosítását jelenti
(Itv. 77. §). A kiszabás alapján fizetendő illetékről az
adóhatóság fizetési meghagyást (határozatot) ad ki [Itv. 78. §
(1) bekezdés]. Bár az illetékkiszabás alapjául szolgáló
forgalmi értéket is az illeték fizetésére kötelezett fél
köteles bejelenteni (Itv. 69. §), de a bejelentés alapján az
adóhatóság dönti el, hogy az illetékkiszabás alapjául elfogadja-
e a bejelentett értéket vagy esetleg attól eltérően állapítja-e
meg a forgalmi értéket [Itv. 70. § (1) bekezdés], s így az
adóhatóság határozata alapján kell az illetéket megfizetni. Az
Itv. továbbá azt is előírja, hogy amennyiben az adóhatóság a
bejelentett értéktől eltér, akkor milyen szempontok figyelembe
vételével állapítja meg a forgalmi értéket [Itv. 70. § (2)-
(4) bekezdés]. A forgalmi érték megállapítását egy külön
nyilvántartás segíti [lásd az illetékekkel kapcsolatos
ügyiratok kezeléséről, valamint az illetékek kiszabásáról,
elszámolásáról és könyveléséről szóló 40/2006. (XII. 25.) PM
rendeletet]. Lényeges továbbá, hogy amennyiben az adóhatóság az
illetékkiszabás során eltér a bejelentett értéktől, akkor
pusztán emiatt nem érheti hátrányos jogkövetkezmény a forgalmi
érték bejelentésére kötelezett személyt, ha az eltérés
kevesebb, mint 50% (Itv. 23/C. §.).
Az Itv.-től eltérően a Nért., és a Nért. által módosított Art.
alapján a feltételezett forgalmi értékben való viszonylag kis
mértékű tévedés is olyan kockázatot jelent, amelynek
következményeit a törvény a vagyonadónál egyoldalúan az
adóalanyra hárítja. Ez alapvetően arra vezethető vissza, hogy
az Art. 26. §-a szerint a vagyonadót nem bejelentésen alapuló
adókiszabás, hanem bevallás alapján, önadózással kell
megfizetni. Az Art. 26. §-ával összhangban a Nért. 15. §-a
kifejezetten arra kötelezi az adóalanyt, hogy az
adókötelezettség tárgyát képező lakóingatlanról bevallást
tegyen, amelynek keretében a lakóingatlannak az adózás
szempontjából releváns forgalmi értékéről, mint az adó
alapjáról nyilatkozatot kell tennie. Az Art., illetve a Nért.
alapján tehát az adóalany kötelezettsége, hogy az adó alapját,
vagyis a lakóingatlan forgalmi értékét pénzben kifejezett,
konkrét összegként meghatározza, azt bevallja, s a bevallásában
szereplő forgalmi érték alapul vételével az adót kiszámítsa és
befizesse.
Maga a Nért. nem adja meg, s egy általános érvényű törvény
értelemszerűen nem is adhatja meg minden egyes lakóingatlan
konkrét forgalmi értékét, vagyis azt az adott lakóingatlan
„eladása esetén” „árként általában elérhető” összeget, amely a
Nért. szerint az adó alapját képezi. Így az adó alapjául
szolgáló forgalmi érték a Nért. alkalmazásában egy pontosan meg
nem határozott összeget takar.
Az adózó Art. és Nért. szerinti adókötelezettsége akkor válik
egyértelművé, ha sikerül az adó alapjául szolgáló forgalmi
értéket kellő bizonyossággal, konkrétan megállapítani. A
bizonytalanság forrása az, hogy az adó alapjául szolgáló
forgalmi érték a Nért. alkalmazásában nem kapcsolódik konkrét
jogügylethez, (adó)hatósági megállapításhoz vagy szakértői
értékbecsléshez. A Nért. nem állapít meg olyan számítási
módszert sem, amellyel az adó alapja az adóalany által
meghatározható lenne (pl. az ingatlan egykori vételára,
korrigálva a lakásárindex mértékével). Az Art., illetve a Nért.
ezért olyan adatszolgáltatásra kötelezi — a lakóingatlannal,
illetve annak forgalmi értékével kapcsolatban — az adóalanyt,
amelynek pontos ismeretével az adó alanya általában nem
rendelkezik. Különösen azért nem, mert amíg az ingatlan
értékesítéséről csak feltételesen van szó, addig az ingatlan
forgalmi értéke, vagyis a „vagyontárgy eladása esetén (…)
árként általában elérhető” érték csak feltételezhető, vagyis
bizonytalan. Az adóalany adóbevallásában meg tudja adni az
ingatlan adatait, az ingatlan megszerzésére egykor fordított
összeg nagyságát, a megszerzés évét, vagy azt az összeget,
amelyért az ingatlant eladásra felkínálná. Ezzel szemben az
„árként általában elérhető” összegről nem lehet az
adóbevallásban feltüntetett más adatok bizonyosságához hasonló
pontossággal nyilatkozatot tenni, különösen, ha az ingatlant
már régebben vásárolták.
Egy lakóingatlan aktuális forgalmi értéke, vagyis a
„vagyontárgy eladása esetén (…) árként általában elérhető”
pénzösszeg nagysága rendszerint széles — a mindenkori
ingatlanpiaci viszonyoktól függő — alkusávban mozog. Egy
lakóingatlan árát illetően 10 százalékosnál jóval nagyobb, akár
30-40 százalékos, vagy néha még ennél is nagyobb eltérések sem
szokatlanok. (Pl.: egy kölcsönügylet kapcsán a hitelintézet a
hitel fedezetéül elfogadott ingatlan forgalmi értékét általában
alacsony összegben állapítja meg. A hitelintézetek ugyanis
számolnak a hiteltörlesztés meghiúsulásának lehetőségével, s
ezért biztosítani kívánják azt, hogy a hitel fedezetéül
szolgáló vagyontárgyat rövid időn belül pénzzé téve mihamarabb
kiegyenlítésre kerüljön a tartozás. A hitel fedezetéül szolgáló
ingatlan gyors értékesítése pedig leginkább viszonylag alacsony
vételár kikötésével biztosítható. Ilyen esetekben a
lakóingatlan eladása esetén árként elérhető pénzösszeg akár 60-
70 százaléka is lehet annak, amit ugyanazért a lakóingatlanért
más körülmények között, hosszabb idő alatt, meg lehetne
szerezni.)
Az Alkotmánybíróság vizsgálata során figyelemmel volt arra is,
hogy a lakóingatlanok adójának bevallásához felhasználható
becsült forgalmi érték közléséről szóló 242/2009. (X. 29.)
Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.r.) szerint az állami
adóhatóság az adóalany kérelmére — az általa közölt adatok,
valamint az adóhatóság forgalmiérték-adatbázisában lévő
forgalmi érték-adatok ismeretében — még az adóbevallás előtt
közli a lakóingatlan becsült forgalmi értékét. Ettől azonban az
adóhatóság utólagos adómegállapítás során — pozitív és negatív
irányban is — eltérhet. Így az adóhatóság által közölt érték
nem feltétlenül egyezik meg az adóhatóság által utólagos
adómegállapítás során, helyszíni szemle alkalmazásával, szükség
esetén külső szakértő bevonásával (Art. 126. §) megállapított
forgalmi értékkel. A Korm.r. mindazonáltal garantálja azt, hogy
amennyiben az adózó az adóhatóság által becsült értéket jelöli
meg az adóbevallásában, vagy adóbevallást erre tekintettel nem
nyújt be, akkor ezt úgy kell értékelni, hogy az adózó az adott
helyzetben a tőle elvárható körültekintéssel járt el, ezért az
adóhatóság vele szemben az adóbírság kiszabását, illetve a
késedelmi pótlék felszámítását hivatalból mellőzi. E szabályok
értelmében tehát nem kell hátrányos adójogi
jogkövetkezményektől tartania annak a személynek, aki
bevallásában óvatosságból az adóhatóság által közölt értékből
indul ki, jóllehet ingatlanának tényleges forgalmi értéke
alatta marad a becsült adóhatósági értéknek. Mentesül
ugyanakkor az a személy, akinek az ingatlana — az egyedi
jellemzőire, kialakítására tekintettel — az adóhatóság által
becsült forgalmi értéket jelentős mértékben, az Art. szerinti
tíz százalékot meghaladóan meghaladja. Ez utóbbi esetben a
jogszabályi környezet lehetővé teszi a becsült értéknél
értékesebb ingatlanok adóalanyainak akár jelentős
kedvezményezését is.
Az Alkotmánybíróság a továbbiakban megjegyzi, hogy a Korm.r.
szerint a becsült forgalmi érték előzetes megállapítására
kizárólag kérelem alapján kerül sor. Az adóalanyok nem
kötelesek arra, de nem is várható el minden adóalanytól, hogy a
Korm.r. 1. § (2) bekezdése szerint „az állami adóhatóság
honlapján elérhető on-line adatlap kitöltésével” elektronikus
úton kérelmet nyújtsanak be arra vonatkozóan, hogy az
adóhatóság az adóbevallásuk benyújtása előtt elektronikus úton
közölje velük lakóingatlanuk becsült forgalmi értékét. Az
adóhatóság még abban az esetben is csak becsült értéket tud az
adózókkal közölni, amennyiben azok élnek a Korm.r. által
felkínált lehetőséggel. A fentiek szerint a becsült érték a
Korm.r. értelmében akár egy olyan számított érték is lehet,
amely eltér az ingatlan forgalmi értékétől. A Nért. 10. §-a és
2. § 10. pontja alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy —
különösen jelentősebb eltérés esetén — az utóbbi, vagyis az
ingatlan forgalmi értéke kell, hogy az adó alapja legyen. Ilyen
esetben tehát a Korm.r. alapján az adóhatóság által közölt
becsült érték nem jelent tényleges segítséget az adózónak, s
főképp nem nyújt számára biztosítékot az adóhatóság által
alkalmazható joghátrányokkal szemben, ha a forgalmi érték a
becslésnek alatta marad. Ebben a helyzetben a Korm.r.
tulajdonképpen csak elbizonytalanítja az adóalanyt
atekintetben, hogy melyik összeget tüntesse fel az adó
alapjaként az adóbevallásában: a Korm.r. szerint az adóhatóság
által becsült forgalmi értéket, melyhez a jogalkotó egyoldalú
garanciát kapcsol (ti. a magasabb forgalmi értékű ingatlanok
adóalanyainak egyértelműen kedvez, az alacsonyabb forgalmi
értékű ingatlanok adóalanyait választás elé állítja), de amely
a Nért. 2. § 10. pontjában foglalt definíció szerinti forgalmi
értéktől nyilvánvalóan eltér, vagy épp ellenkezőleg, a Nért.
2. § 10. pontjában foglalt definíció szerinti, „a vagyontárgy
eladása esetén — a vagyontárgyat terhelő adósságok
figyelembevétele nélkül — árként általában elérhető” értéket,
mely a Nért. 10. §-a alapján az adó alapja kell, hogy legyen.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az önadózás nem
alkotmányellenes. Az önadózást, mint adótechnikát elsősorban
akkor alkalmazza a jogalkotó, ha az adózó számára pontosan
rendelkezésre állnak azok az adatok, amelyek alapján az adózó
meg tudja állapítani az adó alapját, s amelyből ki tudja
számítani az adót. A forgalmi érték-alapú közteherviselés
önadózással való párosítása a jelen szabályozási környezetben
ugyanakkor azt eredményezheti, hogy az adózó az általa pontosan
nem ismert, eleve bizonytalan összegű, vélelmezett forgalmi
érték bevallására köteles, s ez a bevallásában feltüntetett
összeg képezi az adófizetési kötelezettsége, illetve az
adóellenőrzés alapját. Ezzel pedig szükségszerűen együtt jár az
is, hogy az adózó szankcionálhatóvá válik, ha a lakóingatlan
általa bevallott forgalmi értéke az Art.-ben elfogadott
mértéken (10%) túl kevesebb annál, mint amit az adóhatóság —
ellenőrzés eredményeként — az adó alapjául szolgáló forgalmi
irtékként utóbb megállapít. Más oldalról nézve viszont,
mentesül a hátrányos következmények alól az, akinek az
ingatlana a Korm. r. szerinti eljárásban becsült értéknél
esetleg lényegesen magasabb forgalmi értékű, mégis a becsült
értékkel azonos forgalmi értéken adózik.
Az utólagos adómegállapítás során az adózóval szemben
alkalmazandó jogkövetkezményekről az Art. 129. § (2)-
(3) bekezdése rendelkezik. Szankciót helyez kilátásba arra az
esetre, ha az adózó nem teljesíti megfelelően az — összegét
tekintve — eleve bizonytalan forgalmi érték bevallására
irányuló kötelezettségét. Az Art. 129. § (2) bekezdése ugyanis
az adóhiányhoz kapcsolódó jogkövetkezményeket rendeli
alkalmazni akkor, ha az adóbevallás benyújtására kötelezett a
lakóingatlan forgalmi értékét az adóhatóság által megállapított
forgalmi érték 10 százalékát meghaladó eltéréssel vallotta be,
vagyis értelemszerűen legalább ezzel a mértékkel kisebb
összegben. (Ugyanilyen módon szankcionálható továbbá az
adóalany akkor is, ha bevallás-benyújtási kötelezettségének
egyáltalán nem tett eleget, s az adóhatóság által megállapított
forgalmi érték, illetve a Nért.-ben meghatározott adómentességi
értékhatár közötti eltérés a 10 százalékot meghaladja.) Vagyis
miközben a jogalkotó egy bizonytalan összegű forgalmi érték
bevallására kötelezi az adóalanyokat, még szankcionálja is
őket, ha ingatlanuk forgalmi értékének bevallásánál 10
százalékkal lefelé eltérnek attól az általuk előzetesen nem
ismert összegtől, amit az adóhatóság — ellenőrzés alapján,
utólagos adómegállapítás során — forgalmi értékként esetleg
majd megállapít. Ugyanakkor mentesülnek, akiknél a forgalmi
érték az adóhatóság által becsült, az adóalany által elfogadott
értéktől felfelé tér el, több mint 10 százalékkal.
A Nért. 2. § (1) bekezdése által a lakóingatlanok adójával
kapcsolatban alkalmazni rendelt Art. értelmében többféle
hátrányos jogkövetkezménnyel is sújtható az az adózó, aki
ingatlanja forgalmi értékének bevallásánál 10 százalékkal
lefelé eltér attól az általa előzetesen nem ismert összegtől,
amit az adóhatóság — ellenőrzés eredményeként, utólagos
adómegállapítás során — forgalmi értékként megállapít. Az Art.
165. § (1) és (2) bekezdése szerint az adó késedelmes
megfizetése miatt az esedékesség napjától késedelmi pótlékot
köteles fizetni, melynek mértéke minden naptári nap után a
felszámítás időpontjában érvényes jegybanki alapkamat
kétszeresének 365-öd része. Ezen túlmenően az Art. 170. §
(1) bekezdése szerint az adóhiány esetén adóbírságot is kell
fizetnie, melynek mértéke — ha e törvény másként nem
rendelkezik — az adóhiány 50%-a. Az Art. 170. § (2) bekezdése
értelmében adóhiánynak minősül az adózó terhére megállapított
adókülönbözet. Mindezen felül különösen méltánytalan, hogy
ezeket a hátrányos jogkövetkezményeket aránytalanul hosszú
ideig, öt évig lehet alkalmazni a jóhiszemű adózóval szemben is
pusztán azért, mert nem tudta megfelelően teljesíteni az —
összegét tekintve — eleve bizonytalan forgalmi érték
bevallására irányuló kötelezettségét. Az Art. 164. §
(1) bekezdése alapján ugyanis az elévülés általános szabályai
vonatkoznak a Nért. szerinti adókötelezettség esetére is. Ennek
értelmében az adó megállapításához való jog annak a naptári
évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el,
amelyben az adóról bevallást, bejelentést kellett volna tenni,
illetve bevallás, bejelentés hiányában az adót meg kellett
volna fizetni.
A fentieket figyelembe véve az Art. 129. § (2) bekezdésében az
adóköteles lakóingatlan forgalmi értékének bevallásánál a
jogalkotó által még eltűrt 10 százalékos eltérés aránytalanul
szűknek bizonyul. Ha az adóalany által közölt forgalmi érték
csupán ennyivel kisebb, akkor ennek számos, az adóalany
érdekkörén kívül álló körülmény is oka lehet. A forgalmi érték
pontos ismeretével többségében nem rendelkező adózóktól nem
várható el az adózásnak ebben a rendszerében, hogy ilyen
pontossággal meg tudják határozni lakóingatlanuk törvény
szerinti forgalmi értékét. A törvény szabályai következtében
szinte mindig lehetőség van arra, hogy egy ingatlan forgalmi
értékét az adóhatóság a bevallotthoz képest 10 százalékkal
eltérően ítélje meg, hiszen ennyit a „vagyontárgy eladása
esetén” is rendszerint mozog az ár. Így az adózók a pusztán 10
százalékos eltérést megengedő szabály miatt ki vannak
szolgáltatva annak a kockázatnak, hogy az adóhatóság — utólagos
adómegállapítás során — magasabb forgalmi érték formálisan
jogszerű megállapításával is hátrányos jogkövetkezményeket
alkalmazzon velük szemben. Az Art. ráadásul az
adókötelezettségek nem megfelelő teljesítését úgy teszi
szankcionálhatóvá, hogy az adóalap meghatározására vonatkozó
adókötelezettség teljesítésekor még nem feltétlenül ismert az
adóalany által a szükséges bizonyossággal az a feltétel (az
adóhatóság által utólagos adómegállapítás során meghatározott
forgalmi érték, illetve a bejelentett érték különbözete), amely
az ellenőrzés alapján akár szankció kiszabásának alapját is
képezheti. Mindemellett a vonatkozó jogszabályi környezet
alapján az sem kizárt, hogy az adóhatóság közel egy időben
történő illetékfizetésre kötelezés, illetve utólagos
adómegállapítás során eltérően határozza meg ugyanannak a
lakóingatlannak a forgalmi értékét.
Mindezek alapján megállapítható, hogy — kellő ingatlanforgalmi
szakértelem hiányában — az adóalanyok önhibájukon kívül nem
tudnak megfelelni annak a követelménynek, hogy adóbevallási
kötelezettségüket hibátlanul, helyes és valós adattartalommal
teljesítsék. A Nért. tehát arra kötelezi az adóalanyokat, hogy
adófizetési kötelezettségüket egy általuk megjelölt,
vélelmezett, utóbb a hatóság által vizsgálható értéken alapuló,
s ezért nem, vagy legalábbis nem feltétlenül helyes értéket
tükröző adóbevallás alapján teljesítsék. Ráadásul mindezért a
törvényalkotó, — ha alulbecslés történik —, egyoldalúan az
adóalanyokra hárítja a felelősséget. Az ingatlanok
értékmeghatározásával kapcsolatban tehát, — figyelemmel a
törvény forgalmi-érték fogalmára —, a jogalkotó tág teret ad az
önkényes adóhatósági jogalkalmazásnak, amely lehetőséget teremt
az adózókra nézve súlyosan hátrányos jogkövetkezmények
adóhatósági megállapítására. Mindezek alapján az Art. 129. §
(2) bekezdése, mely joghátrányok indokolatlanul tág körben
történő megállapítására ad lehetőséget, kiszámíthatatlan,
bizonytalan helyzetet teremt az adóalanyokra nézve.
1.4. Az Alkotmánybíróság a Nért. 10. §-a és 2. § 10. pontja
alapján azt is megállapította továbbá, hogy a Nért. minden
esetben a lakóingatlan forgalmi értékét, vagyis a lakóingatlan
eladása esetén árként általában elérhető összeget tekinti az
adó alapjának. A Nért. 11. §-a értelmében az adó évi mértéke a
Nért. 10. §-a szerinti adóalaphoz, azaz a lakóingatlan
(bevallott) forgalmi értékéhez igazodik. Másképpen
megfogalmazva: a lakóingatlan adója a (bevallott) forgalmi
érték előírt százalékában meghatározott összeg, amelyet „az
adóalanynak kell megfizetnie” [5. § (2) bekezdés].
A Nért. 5. § (1) bekezdése határozza meg az adó alanyát.
Eszerint az adó alanya a lakóingatlan tulajdonosa. Ha azonban a
lakóingatlant az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett vagyoni
értékű jog terheli, akkor az annak gyakorlására jogosult válik
az adó alanyává.
Az Itv., mely a Nért.-hez hasonlóan definiálja a forgalmi érték
fogalmát, e fogalom meghatározásán kívül kifejezetten
rendelkezik arról, hogy az illeték alapjául szolgáló forgalmi
érték megállapításánál figyelembe kell venni a forgalmi értéket
csökkentő vagyoni értékű jogokat. Vagyis a tulajdonszerző a
haszonélvezet, a használat értékével csökkentett forgalmi érték
után fizeti a visszterhes vagyonátruházási illetéket. A
haszonélvező, használó pedig a haszonélvezet, használat
számított értéke után fizeti meg a szerzés jogcímének megfelelő
vagyonszerzési illetéket (Itv. 20. §). A Nért., bár átveszi az
Itv. forgalmi érték fogalmát, nem rendelkezik arról, hogy a
tulajdonosnak az adót a vagyoni értékű jogok értékével
csökkentett forgalmi érték után kell megfizetni, s ugyanakkor a
vagyoni értékű jog jogosultjának e jog értéke után kell adózni.
Ehelyett a Nért. a vagyoni értékű jog jogosultját és a
tulajdonost „egyetemleges” adóalanyként kezeli: azonos
adóalapra vonatkozóan írja elő a tulajdonosnak a vagyoni értékű
jog jogosultjával „egyetemleges” adófizetési kötelezettségét.
Tekintettel arra, hogy a Nért. az adó alapját egységesen
határozza meg, az adó alanya, vagyis mind a tulajdonos, mind a
vagyoni értékű jog jogosultja a lakóingatlan forgalmi
értékéhez, a lakóingatlan eladása esetén árként általában
elérhető teljes összeghez mérten köteles az adó megfizetésére.
Ennek következtében a vagyoni értékű jog gyakorlására jogosult
adóalanynak nem csupán a tényleges vagyona (vagyoni értékű
joga) képezi az adó alapját, hanem a lakóingatlan (egészének)
forgalmi értéke. Amennyiben pedig a vagyoni értékű jog
jogosultja nem teljesíti az adókötelezettségét, és a
végrehajtás vele szemben végrehajtható vagyon hiányában
eredménytelenül zárul, akkor a Nért. 5. § (2) bekezdése
értelmében a tulajdonos köteles az adót megfizetni. A
tulajdonos szintén a lakóingatlan Nért. szerinti forgalmi
értéke után adózik, annak ellenére, hogy lakóingatlanának
tényleges forgalmi értékét a vagyoni értékű jog nyilvánvalóan
csökkenti.
A Nért. alapján a forgalmi érték fogalmának más értelmezése sem
zárható ki. Az adó alapjául szolgáló forgalmi érték
meghatározásából akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy
a törvényhozó a forgalmi érték alatt a vagyoni értékű jogok
értékével csökkentett „vételárat” érti. Ebben az esetben
viszont a Nért. 5. § (1) bekezdése alapján a vagyoni értékű jog
jogosultja éppen a saját vagyoni értékű jogának értékével
csökkentett forgalmi érték után lenne köteles adózni.
A lakóingatlant terhelő több vagyoni értékű jog esetén ráadásul
a jogosultak „jogosultságaik arányában minősülnek adóalanynak”.
Ennek következtében „jogosultságaik arányában” lennének
kötelesek az adókötelezettséget teljesíteni. Nem tisztázott
azonban sem az arányosítás módszere, sem az, hogy miként
határozható meg a Nért. szerinti vagyoni értékű jogok értéke. A
Nért. alapján tehát bizonytalan értékű vagyoni értékű jogok
szabályozatlan módon történő arányosításával kellene az
adóalanyiságot megállapítani, s ezek az adóalanyok lennének
kötelesek az egyértelműen meg nem határozott adófizetési
kötelezettséget teljesíteni.
Az adókötelezettség szempontjából mindenekelőtt
bizonytalanságot jelent az, hogy a Nért. 10. §-a és 2. § 10.
pontja alapján az adóalap többféleképpen is megállapítható. (Az
adó alapjául szolgáló forgalmi érték megállapítása és bevallása
— a fentiekben kifejtett módon — az adóalany kötelezettsége,
amelynek valóságáért az adó alanya felelős, s amellyel
kapcsolatban az Art. 129. §-a szerint szankcionálható.) Növeli
az adóalap megállapításával kapcsolatos bizonytalanságot, hogy
a Nért.-nek az adó alapját kijelölő 10. §-a nem differenciál
kellőképpen a Nért. 5. § (1) bekezdésében meghatározott
adóalanyi kör szerint.
1.5. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
rögzített jogállamiság részét képező jogbiztonság alkotmányi
követelményének tartalmát már több határozatában vizsgálta. Az
Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatában
kifejtette, hogy a jogállamiság alapvető ismérve a
jogbiztonság, amely nemcsak „az egyes normák egyértelműségét
követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének
kiszámíthatóságát is” (ABH 1992, 59, 65.). A 11/1992. (III. 5.)
AB határozat szerint „a jogbiztonság az államtól és elsősorban
a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes
részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek,
hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára
előre láthatóak legyenek.” (ABH 1992, 77, 84.) A 42/1997. (VII.
1.) AB határozatában az Alkotmánybíróság továbbá
megállapította: „Alkotmányellenessé nyilvánítható az a szabály,
amely értelmezhetetlen voltánál fogva teremt
jogbizonytalanságot, mert hatását tekintve nem kiszámítható és
címzettjei számára előre nem látható.” (ABH 1997, 299, 301.) Az
Alkotmánybíróság a 47/2003. (X. 27.) AB határozatában többek
között megkövetelte azt is, hogy a jogszabály világosan
kijelölje az adott jogintézmény alkalmazásának kereteit (ABH
2003, 525, 549-550.).
A bizonytalan összegű forgalmi értéken alapuló, önadózással
megállapítandó adó fizetésére vonatkozó kötelezettség, vagyis
egy eleve vitatható összeg adóalapként történő feltüntetésére
kényszerítő adóbevallás-benyújtási, illetve az ezen nyugvó
adófizetési kötelezettség, s különösen e kötelezettségek
teljesítésének az Art. 129. § (2) bekezdése alapján — előre nem
látható feltételek szerint történő — szankcionálása
jogbizonytalanságot teremt. Ilyen a lakóingatlanok adójával
kapcsolatos adókötelezettség, mely csak úgy teljesíthető, hogy
az adókötelezettség teljesítésének joghatása előre nem látható,
kiszámíthatatlan.
Ezen túlmenően az adó alapjának a lakóingatlan forgalmi
értékeként történő meghatározása, egyúttal a lakóingatlant
terhelő vagyoni értékű jog jogosultjának és a lakóingatlan
tulajdonosának „egyetemleges” adófizetési kötelezettsége,
illetve a bizonytalan értékű vagyoni értékű jogok
jogosultjainak szabályozatlan módon történő arányosításával
megállapítandó adófizetési kötelezettsége szintén
jogbizonytalanságot hoz létre. A bizonytalan adófizetési
kötelezettség a jogbiztonság követelményébe ütközik.
Erre figyelemmel megállapítható, hogy az Art. 129. §
(2) bekezdése, a Nért. 2. § 10. pontja, 5. § (1)-(2) bekezdése
és 10. §-a az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt
jogállamiság elvébe ütközik.
1.6. Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján a Nért. 2. § 10.
pontját, 5. § (1)-(2) bekezdését, 10. §-át, illetve az Art.
129. § (2) bekezdését minősítette alkotmányellenesnek. Bár az
alkotmányellenesség megállapítása közvetlenül csak az
előbbiekben felsorolt rendelkezésekre terjedt ki, de ezek
nélkül a Nért.-nek, illetve az Art.-nek a lakóingatlanok
adójára vonatkozó szabályozása, valamint a Korm.r.
alkalmazhatatlanná válik. Egy alkalmazhatatlan adójogszabálynak
a jogrendszerben maradása a jogbiztonságra súlyos sérelemmel
járna, ezért az Alkotmánybíróság szoros tárgyi összefüggés
alapján nemcsak a Nért. és az Art. felsorolt rendelkezéseit,
hanem a Nért. 1. § (1) bekezdésének „lakóingatlan,”
szövegrészét, 2. § 1-9., 14., 16-17., 19-22. pontját, 4-16. §-
át, illetve 1. és 2. számú mellékletét, az Art. 33. §
(10) bekezdésének „lakóingatlan” szövegrészét, (11) bekezdését,
(12) bekezdésének „— a (11) bekezdés szerinti esetet kivéve —”
és „lakóingatlanról,” szövegrészét, 129. § (3) bekezdését és
168. § (8) bekezdését, valamint a Korm.r.-et is
megsemmisítette. [54/1992. (X. 29.) AB határozat, ABH 1992,
266, 268.; 28/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 134, 137.;
34/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 177, 181.; 67/1997.
(XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 411, 416.; 33/2002. (VII.
4.) AB határozat, ABH 2002, 173, 182.; 17/2006. (I. 17.) AB
határozat, ABH 2006, 281.; 42/2008. (IV. 17.) AB határozat, ABH
2008, 417, 434.; 155/2008. (XII. 17.) AB határozat, ABH 2008,
1240, 1269.]
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 43. § (1) bekezdésében megfogalmazott
főszabálya szerint az Alkotmánybíróság által megsemmisített
jogszabály az erről szóló határozat közzétételét követően
veszti hatályát. Az Abtv. 43. § (4) bekezdése értelmében
azonban a jogbiztonság, vagy az eljárást kezdeményező különösen
fontos érdeke indokolhatja az ettől eltérő döntést. A jelen
esetben az Alkotmánybíróság a jogbiztonságra tekintettel
döntött a vizsgált jogszabályok kihirdetésére visszamenőleges
hatályú megsemmisítése mellett. A visszamenőleges hatállyal
megsemmisített jogszabályi rendelkezések a keletkezésük
időpontjára visszahatóan semmisek, ami esetükben kizárja
alkalmazásukat.
1.7. Mivel az Alkotmánybíróság a Nért., illetve az Art.
lakóingatlanok adójára vonatkozó rendelkezéseinek
alkotmányellenességét a fentiek alapján megállapította, e
rendelkezéseknek az indítványokban felhívott további okokból és
más alkotmányi rendelkezésekkel fennálló ellentétét már nem
vizsgálta.
1.8. Több indítványozó is kifogásolta a Nért. 1. §
(2) bekezdését a lakóingatlanok adójával összefüggésben.
Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a Nért.
lakóingatlanok adójára vonatkozó rendelkezéseinek az
alkotmányellenességét a fentiek alapján megállapította, ezért a
lakóingatlanok adójával összefüggésben kifogásolt rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló további indítványoknak az elbírálását mellőzte.
2. Több indítványozó a Nért. 3. §-a alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte. Az
indítványozók a Nért. 3. §-a szerinti személyes adómentességgel
kapcsolatban azt állították, hogy sérti a köztulajdon és a
magántulajdon egyenjogúságának elvét, indokolatlan
megkülönböztetést tesz a köztulajdon és a magántulajdon között,
ellentétes az arányos közteherviselés elvével, valamint a
gazdasági verseny szabadságával. Ezért az indítványozók az
Alkotmány 9. §-ának, 70/A. §-ának és 70/I. §-ának a sérelmét
kérték megállapítani.
2.1. A Nért. 3. §-a személyes adómentességet biztosít az egyes
nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adóval kapcsolatban a
Magyar Államnak, a helyi önkormányzatoknak és azok
társulásainak, a települési, területi és országos kisebbségi
önkormányzatoknak, a költségvetési szerveknek, az egyházaknak,
az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, továbbá azoknak,
akiknek a mentességét nemzetközi szerződés biztosítja.
„Az Alkotmány 70/I. §-a az állampolgárok egyik alapvető
kötelezettségeként mondja ki, hogy mindenki köteles jövedelmi
és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez
hozzájárulni. E hozzájárulás módját és mértékét az adókról, az
illetékekről, a vámokról stb. szóló törvények állapítják meg.
Az említett törvények megalkotása során az Országgyűlés
rendszerint kedvezményeket is nyújt a jogszabály címzettjeinek
meghatározott köre számára, illetőleg bizonyos
tevékenységfajtákra vagy árucikkekre. Amíg azonban a
közterhekhez való hozzájárulás az állampolgároknak az
Alkotmányból eredő alapvető kötelezettsége, addig a
kötelezettség alóli mentesülésre vagy bizonyos mértékű
kedvezményre senkinek sincs az Alkotmányon alapuló alanyi joga.
A mentességek és kedvezmények meghatározásánál a jogalkotót
széleskörű mérlegelési jog illeti meg. Ennek gyakorlása során
tekintettel lehet bizonyos, az Alkotmányban is nevesített
jogokra — pl. az egészséges környezethez vagy a szociális
biztonsághoz való jogra — de ezen túlmenően érvényre juttathat
az Alkotmányból közvetlenül le nem vezethető, esetenként rövid
távra irányadó gazdaságpolitikai, életszínvonal-politikai,
szociálpolitikai és egyéb célkitűzéseket. Ekként tehát, noha a
jogalkotót a mentességek és kedvezmények megállapításánál is
kötik az Alkotmányban meghatározott jogi korlátok, a jogalkotói
mérlegelésnél nem a jogi, hanem az egyéb szempontok játsszák a
meghatározó szerepet, s ebből eredően az esetleges helytelen, a
társadalom érdekeivel ellentétes tartalmú mérlegelés is
elsődlegesen politikai felelősséget von maga után.
A kifejtettekből következik, hogy a kedvezményekre vonatkozó
jogszabályi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata során
az Alkotmánybíróság hatáskörébe kizárólag annak ellenőrzése
tartozik: a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem
került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével, s az
Alkotmánybíróság nem jogosult a jogalkotói mérlegelés
célszerűségi — pl. gazdaságpolitikai — szempontú
felülbírálatára.” [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992,
280, 280-281.]
Az adókedvezményekkel, adómentességekkel kapcsolatosan az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata során követett álláspontja
az, hogy adókedvezményre, adómentességre senkinek sincs az
Alkotmányon alapuló alanyi joga. Az adókedvezmények,
adómentességek megadása, illetőleg visszavonása a jogalkotó
mérlegelési jogkörébe tartozik, önmagában alkotmányossági
problémát nem képez. Az adókedvezményre, adómentességre
vonatkozó jogszabályi rendelkezések vizsgálata során az
Alkotmánybíróság hatáskörébe kizárólag annak a megállapítása
tartozik, hogy a jogalkotó a mérlegelési jogkörében
megállapított kedvezményekkel nem sért-e alkotmányos
rendelkezést (1393/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 626, 629.).
Az Alkotmánybíróság a 33/1993. (V. 28.) AB határozatában —
utalva a 21/1990. (X. 4.) AB határozatára — kifejtette, hogy
„az Alkotmány 9. § (1) bekezdése nem tulajdonformák között
különböztet, hanem ellenkezőleg, a tulajdon bármely formájára
nézve diszkrimináció-tilalmat fogalmaz meg. A határozat
gondolati tartalma szerint — amelyet az Alkotmánybíróság több
más határozatában is továbbfejlesztett — az Alkotmány 70/A. §
(1) bekezdése szerinti jogegyenlőségi tétel az Alkotmány 9. §
(1) bekezdése alapján a tulajdonhoz való jogra, és az abból
folyó egyéb vagyoni jogokra is vonatkozik. Így a polgári jogi
jogalanyok (a társasági jogban a társaságok) között a vagyoni
viszonyok körében tett megkülönböztetés — kellő súlyú
alkotmányos indok hiányában — alkotmányosan megengedhetetlen.
Mindebből az következik, hogy a polgári jogi (társasági jogi)
szabályozás során a jogviszonyok alanyait (beleértve az államot
is) — az azonos szabályozási koncepción belül, tekintettel az
Alkotmány 9. § (1) bekezdésének és 70/A. § (1) bekezdésének
összefüggésére — egyenlőnek kell tekinteni.” (ABH 1993, 247,
250.)
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a diszkrimináció
Alkotmányban meghatározott tilalma elsősorban az alkotmányos
alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki. Ha
a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog
tekintetében történt, az eltérő szabályozás
alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi
méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság kifejtette
azt is, hogy alkotmányellenes megkülönböztetésről csak akkor
lehet szó, ha a jogszabály egymással összehasonlítható, a
szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó jogalanyok
között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka
lenne. Alkotmányellenes megkülönböztetés mindezek alapján csak
akkor állapítható meg, ha összehasonlítható helyzetben lévő
személyek között tesz a jogalkotó olyan különbséget, amely
alapjogsérelmet okoz, illetőleg azzal az egyenlő méltóság
alkotmányos követelményét sérti. Nem minősül azonban
megengedhetetlen különbségtételnek, ha a jogi szabályozás
eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő
rendelkezéseket. [408/H/1998. AB határozat, ABH 2000, 760,
763.; 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.;
21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992.
(XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.)
AB határozat, ABH 1994, 197, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 130, 138.].
Az egyes nagy értékű vagyontárgyakat terhelő adókötelezettség
megállapítása szempontjából az érintett vagyontárgyak
tulajdonosai azonos csoportba tartozóknak — homogén csoportnak
— tekinthetők. Az egyes nagy értékű vagyontárgyak adója, mint
vagyoni típusú adó esetében az adókötelezettségnek minden
érintett vonatkozásában ugyanaz az alapja. Az adókötelezettség
tehát az érintettek — mint adóalanyok esetében — azonos
törvényi okból keletkezik.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az azonos
helyzetben lévők között nem alapjogok tekintetében tett
megkülönböztetés csak akkor tekinthető alkotmányellenesnek, ha
nincs tárgyilagos megítélés szerinti ésszerű indoka, tehát
önkényes [16/1991. (V. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58, 62.;
61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 280-282.].
A jogalkotó az adórendszert nagyfokú önállósággal alakítja ki.
E körben az adóalanyok egyes, speciális jellemzőkkel rendelkező
csoportjaira, egy adott vagyontárgy jellegére, közérdekű vagy
más funkciójára tekintettel differenciált szabályrendszer
megalkotására kerülhet sor. [55/2008. (IV. 24.) AB határozat,
ABH 2008, 525, 537.]
A 3/1995. (II. 17.) AB határozat rámutatott: „Az önkormányzatok
személyes illetékmentességének megállapítása mögött az a
gazdasági, pénzügyi megfontolás áll, hogy az önkormányzat
közfeladatokat lát el, s kiadásait saját bevételeiből és a
központi költségvetés juttatásaiból fedezi. Ha illetéket volna
kénytelen fizetni, az indokolatlanul csökkentené a közfeladatok
ellátására az önkormányzat rendelkezésére álló pénzügyi
fedezetet, s esetenként az önkormányzat az illetéket a központi
költségvetési támogatásból fizetné a költségvetésbe.” (ABH
1995, 67, 69.) Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság
1190/B/2005. AB határozata — utalva a 3/1995. (II. 17.) AB
határozatra (ABH 1995, 67, 69.) — megállapította, hogy az
önkormányzatoknak teljes személyes illetékmentességet adó
rendelkezés „nem jelent az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző
hátrányos megkülönböztetést a mentességet nem élvező ügyféllel
szemben”. (ABH 2006, 1867, 1869.)
A Nért. 3. §-ában felsorolt személyi körbe tartozó szervezetek
közfeladatot látnak el, közérdekű tevékenységet végeznek,
közcélú funkcióval rendelkeznek. E jogalanyok sajátossága
elegendő indokul szolgál az érintett személyi kör
adómentességének biztosításához. (E speciális jellemzőkkel
rendelkező személyi kört a jogalkotó saját mérlegelése körében
bővítheti.) Ezért a Nért. 3. §-ával összefüggésben nem
állapítható meg az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében és 70/A. §-
ában foglalt diszkrimináció tilalmának, illetve az Alkotmány
70/I. §-ában foglalt arányos közteherviselés elvének sérelme.
2.2. A Nért. 3. §-át érintően a gazdasági verseny szabadságának
sérelmére hivatkozó indítványokkal kapcsolatban az
Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a gazdasági verseny
szabadsága nem alapjog [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH
1994, 117, 120.]. „A verseny szabadságának állami elismerése és
támogatása [Alkotmány 9. § (2) bekezdés] megköveteli a
vállalkozáshoz való jog és a piacgazdasághoz szükséges többi
alapjog (pl.: tulajdonhoz való jog, köztulajdon és
magántulajdon egyenlősége, munkához és foglalkozás szabad
megválasztásához való jog, szabad mozgáshoz és letelepedéshez
való jog) objektív intézményvédelmi oldalának kiépítését. A
szabad versenynek külön alkotmányos mércéje nincsen, hanem
elsősorban ezen alapjogoknak az érvényesítése és védelme útján
valósul meg.” [59/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH 1995, 295,
297-298.]
Utóbbi határozatában az Alkotmánybíróság azt is megállapította,
hogy az „adóbevételek elsősorban állambevételi célokat
szolgálnak, de ugyanakkor a kedvezményes, a jövedelmet
gyakorlatilag köztehermentessé tevő adókulcs és annak
differenciált szabályozása az állami adó- és gazdaságpolitika
eszköze is. Az adókulcs, az adómérték (az adófizetési
kötelezettség mértékének) meghatározása (…) jogalkotási
mérlegelés kérdése, ennek alkotmányossági megítélésére a
gazdaságpolitikailag semleges Alkotmány az Alkotmánybíróság
számára csak korlátozott mértékben ad lehetőséget. A
gazdaságpolitika meghatározása, ezen belül egyes tevékenységek
támogatása, befektetések ösztönzése vagy éppen háttérbe
szorítása önmagában nem alkotmányossági kérdés (620/B/1992. AB
határozat, ABH 1994, 542.). Alkotmányossági kérdéssé akkor
válik, ha a gazdaságpolitika konkrét jogszabályi megvalósítása
alkotmányos jogot sértő vagy diszkriminatív módon történik.”
[59/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH 1995, 295, 300.] Mivel a
Nért. 3. §-ával összefüggésben az indítványozók által
hivatkozott alkotmányos jogok sérelme — a fentiek szerint — nem
volt megállapítható, ezért a Nért. 3. §-a szerinti személyes
adómentesség az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében foglalt
gazdasági verseny szabadságát sem sérti.
3. Az egyik indítványozó kifogásolta a Nért. 17. §-át és 23. §-
át, melyek alapján adókötelesek azok a vízi és légi járművek
is, amelyek megfelelnek a hatósági nyilvántartásba bejegyzés
műszaki feltételeinek, de a bejegyzésükre külföldön került sor.
Az indítványozó szerint a magyar adóhatóságok nem tudják
ellenőrizni, hogy egy külföldön bejegyzett jármű magyar
belföldi illetőségű magánszemély, illetve belföldön bejegyzett
szervezet tulajdonában van-e, ezért a jogalkotó
ellenőrizhetetlen és betarthatatlan adókötelezettséget
teremtett, amely a jogbiztonságot sérti, illetve hátrányos
megkülönböztetést tesz az adózók között, mivel nem teremti meg
a jogsértők adóztatásának elvi és gyakorlati lehetőségét.
A Nért. 17. §-a és 23. §-a az adó tárgyát állapítja meg a vízi
és légi járművek adójával kapcsolatban. Az adótárgy
meghatározásával pedig közvetve meghatározza az
adókötelezettség hatályát. A Nért. 17. §-a és 23. §-a az
adókötelezettség hatályát kiterjeszti azokra is, akiknek a
járművét külföldön vették hatósági nyilvántartásba.
Adókötelezettségük tehát a Nért. 17. §-a és 23. §-a alapján
egyértelműen, különbségtétel nélkül megállapítható. Az adózók
az adókötelezettséget a Nért. 37-38. §-a értelmében önadózással
teljesítik, tehát kötelesek az adót önadózással megállapítani,
bevallani és befizetni. A Nért. 17. §-a és 23. §-a az
adókötelezettség ellenőrzésének, betartatásának módjáról nem
rendelkezik, erre vonatkozó következtetést a támadott
rendelkezésekből nem lehet levonni.
Figyelemmel az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésével és 70/A. §-ával kapcsolatos — fentiekben már
ismertetett — gyakorlatára, megállapítható: a Nért. 17. §-a és
23. §-a a külföldön bejegyzett járművek adóztatásával
kapcsolatban egyértelmű, világos rendelkezést tartalmaz, s az
érintett adóalanyok között az adóztatás szempontjából nem tesz
különbséget. Ezért a támadott rendelkezéseknek az Alkotmány
2. § (1) bekezdésébe és 70/A. §-ába ütközése nem állapítható
meg. Ennek következtében az Alkotmánybíróság a Nért. 17. §-a és
23. §-a alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
4. Több indítványozó kifogásolta a Nért. 20-21. §-át, 27. §-át,
29. §-át és 32-33. §-át azért, mert e rendelkezések szerint a
vízi és légi járművek, valamint a nagy teljesítményű
személygépkocsik adójának alapja nem a járművek értékéhez
igazodik, hanem más, a járművek értékétől független tényezőhöz
(pl.: vitorlaméret, felszálló tömeg, teljesítmény). Az
indítványozók az Alkotmány 70/A. §-a és 70/I. §-a alapján
kezdeményezték e rendelkezések alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését.
4.1. Az Alkotmány 70/I. §-a szerint a Magyar Köztársaság minden
állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak
megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. Az Alkotmánybíróság
korábbi határozataiban az Alkotmány 70/I. §-a értelmezésével
kapcsolatosan kifejtette, hogy e rendelkezés „állampolgári
kötelezettségként fogalmazza meg a közteherviselés elvét. A
közterhekhez való hozzájárulási kötelezettség megállapítása
tekintetében egyedül azt az általános követelményt támasztja,
hogy annak meg kell felelnie az állampolgárok jövedelmi és
vagyoni viszonyainak. Azaz a közterhekhez való hozzájárulási
kötelezettségnek közvetlen összefüggésben kell állnia,
arányosnak kell lennie az állampolgár jövedelmi és vagyoni
viszonyaival, helyzetével. Ebből az általános követelményből a
jogalkotónak nem származik kötelezettsége arra, hogy minden
egyes adó megállapítása során az adó mértékét, az adó
tárgyaként megállapított jövedelem vagy vagyon nagyságától,
illetőleg értékétől függően, differenciáltan, azzal arányosan
kell szabályoznia. Nem tekinthető alkotmányellenesnek az a
szabályozás, amely valamely adó mértékét tételesen
meghatározott összegben állapítja meg.” [66/B/1992. AB
határozat, ABH 1992, 735, 737.; 544/B/1998. AB határozat, ABH
2000, 893, 898-899.; 956/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 937,
939.; 55/2008. (IV. 24.) AB határozat, ABH 2008, 525, 532.]
Nem alkotmányellenes tehát, ha a jogalkotó az adókötelezettség
megállapítása kapcsán olyan adótechnikát választ, amely szerint
nem az adóköteles vagyontárgy értéke képezi az adó alapját. Ez
különösen a gépjárművek adóztatása esetében tűnik indokoltnak.
Az Alkotmánybíróság a gépjárműadó alkotmányossági vizsgálata
kapcsán már rámutatott arra, hogy: „A gépjárműadó évente
visszatérő fizetési kötelezettséget jelent, a gépjármű értéke
azonban évről-évre jelentősen változhat, a tényleges (forgalmi)
érték a gépjármű meghatározott időpontban fennálló állapotát
adja, amelyet a használati mód befolyásol. Mindezekre
tekintettel célszerűtlen és az adóigazgatási eljárásban
gyakorlatilag kivitelezhetetlen helyzetet teremtene, ha az
adóalap a nehezen követhető és jogvitát gerjesztő —
meghatározott időpontban fennálló, vagy évente folyamatosan
változó — érték alapján kerülne meghatározásra. A katalógus ár
alkalmazása sem tükrözné a tényleges értéket. Mind az adófizető
gépjármű-tulajdonos, mind az adóhatóság számára kiszámíthatóbb,
egyszerűbb adózástechnikai megoldás a Gjt. [a gépjárműadóról
szóló 1991. évi LXXXII. törvény] által alkalmazott
adómegállapítási módszer.” (126/B/1999. AB határozat, ABH 2001,
1048, 1051.) A törvényalkotó tehát figyelemmel lehet a
gépjármű, mint adótárgy sajátos jellegére, s ennek megfelelően
a gépjárművek adóztatása esetén nem feltétlenül a gépjármű
értéke kell, hogy az adó alapja legyen.
A Nért. 20-21. §-a, 27. §-a, 29. §-a és 32-33. §-a szerint a
vízi és légi járművek, valamint a nagy teljesítményű
személygépkocsik adójának alapja valóban nem a járművek
értékéhez igazodik. Ez a fentiekben hivatkozott
alkotmánybírósági gyakorlat alapján nem alkotmányellenes akkor,
ha az adókötelezettség alá vont jármű után fizetendő adó
közvetlen összefüggésben áll és arányos az állampolgár
jövedelmi és vagyoni viszonyaival, helyzetével.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában rámutatott arra, hogy
„a gépjármű jellemzően értékes vagyontárgy, amelynek mind a
megszerzése, mind pedig a fenntartása feltételez egy megfelelő
vagyoni, jövedelmi helyzetet, azaz teherviselő képességet”.
(125/B/1999. AB határozat, ABH 2006, 1213, 1216.)
A Nért. 20-21. §-a, 27. §-a, 29. §-a és 32-33. §-a szerint az
adó mértéke az adott jármű valamely lényeges sajátosságához
(pl.: vitorlaméret, felszálló tömeg, teljesítmény) igazodik
úgy, hogy az adó mértéke a jármű életkorával, vagyis
értékvesztésével csökken. Ez az adótechnika garantálni képes
azt, hogy a járművek után fizetendő adó mértéke a tényleges
vagyoni viszonyokhoz közelítsen, s ilyen módon közvetlen
összefüggésben álljon az állampolgár jövedelmi és vagyoni
viszonyaival. Erre figyelemmel nem állapítható meg, hogy a
Nért. 20. §-a, 27. §-a és 32-33. §-a az Alkotmány 70/I. §-ában
foglalt arányos közteherviselés elvét sértené.
4.2. A fentiekben kifejtettek szerint az egyes nagy értékű
vagyontárgyakat terhelő adókötelezettség megállapítása
szempontjából az érintett vagyontárgyak tulajdonosai azonos
csoportba tartozóknak — homogén csoportnak — tekinthetők. Az
egyes nagy értékű vagyontárgyak adója, mint vagyoni típusú adó
esetében az adókötelezettségnek minden érintett vonatkozásában
ugyanaz az alapja. Az adókötelezettség tehát az érintettek —
mint adóalanyok — esetében azonos törvényi okból keletkezik.
A Nért. 20-21. §-a, 27. §-a, 29. §-a és 32-33. §-a minden
érintett adózóra vonatkozóan azonosan állapítja meg a vízi és
légi járművek, valamint a nagy teljesítményű személygépkocsik
adójának alapját. A különbségtétel hiányában nem állapítható
meg, hogy a Nért. 20. §-a, 27. §-a és 32-33. §-a a
diszkrimináció tilalmába ütközik.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a Nért. 20-21. §-a, 27. §-
a, 29. §-a és 32-33. §-a alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat
elutasította.
5. Az egyik indítványozó a Nért. 29. §-át és 34. §-át is
támadta, mert e rendelkezések alapján az „old timer” autók
adómentességben, az elektromos, illetve a hybrid meghajtású
személygépkocsik 50%-os adókedvezményben részesülnek, valamint
adókedvezményben részesül személygépkocsija után az, aki
szülőként, nevelőszülőként, örökbefogadó szülőként
háztartásában három vagy annál több gyermeket nevel. Az
indítványozó szerint az adómentességet, adókedvezményt
biztosító rendelkezések éppen a nagyobb értékű
személygépkocsival rendelkező, tehát vagyonosabb adóalanyoknak
kedvez, lévén az „old timer”, az elektromos, illetve a hybrid
meghajtású személygépkocsik jellemzően jóval drágábbak.
Sérelmezte továbbá, hogy az adókedvezmény csak három gyermek
után jár. Mindennek kapcsán a hátrányos megkülönböztetés
tilalmának és az arányos közteherviselés elvének sérelmét kérte
megállapítani.
Az Alkotmánybíróság 127/2009. (XII. 17.) AB határozatában
megállapította, hogy az arányos közteherviselés az
Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 70/I. §-ából
levezetett, speciális jogegyenlőségi tétel (MK 2009/184.,
45206, 45212.).
Az Alkotmánybíróság a fentiekben továbbá már kifejtette, hogy
az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt arányos közteherviselés elve
alapján adókedvezményre, adómentességre senkinek sincs az
Alkotmányon alapuló alanyi joga. Adókedvezmények,
adómentességek megadása, illetőleg visszavonása a jogalkotó
mérlegelési jogkörébe tartozik, önmagában alkotmányossági
problémát nem képez. Az adókedvezményre, adómentességre
vonatkozó jogszabályi rendelkezések vizsgálata során az
Alkotmánybíróság hatáskörébe kizárólag annak a megállapítása
tartozik, hogy a jogalkotó a mérlegelési jogkörében
megállapított kedvezményekkel nem sért-e alkotmányos
rendelkezést (1393/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 626, 629.).
A „kedvezményekre vonatkozó jogszabályi rendelkezések
alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság
hatáskörébe kizárólag annak ellenőrzése tartozik: a jogalkotó
mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az
Alkotmány valamely rendelkezésével, s az Alkotmánybíróság nem
jogosult a jogalkotói mérlegelés célszerűségi — pl.
gazdaságpolitikai — szempontú felülbírálatára.” [61/1992.
(XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 280-281.]
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az azonos
helyzetben lévők között nem alapjogok tekintetében tett
megkülönböztetés csak akkor tekinthető alkotmányellenesnek, ha
nincs tárgyilagos megítélés szerinti ésszerű indoka, tehát
önkényes [16/1991. (V. 20.) AB határozat, ABH 1991, 62.;
61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280-282.].
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. §-ával és 70/I. §-ával
kapcsolatos, fentiekben már ismertetett gyakorlata alapján
megállapítható, hogy nem ellentétes az arányos közteherviselés
elvével, illetve a diszkrimináció tilalmával, ha a jogalkotó az
elektromos és a hybrid meghajtású, valamint az „old timer”
személygépkocsik után az adóalanyoknak mentességet, kedvezményt
ad. Az adómentességek és adókedvezmények körét ugyanis a
jogalkotó nagyfokú önállósággal alakítja ki. Ennek során
tekintettel lehet bizonyos, az Alkotmányban is nevesített
jogokra (pl. az egészséges környezethez való jogra). [61/1992.
(XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 280-281.] Alapvetően e
jognak az adórendszer szabályain keresztül történő érvényre
juttatása jelenik meg a Nért. 34. § a) pontja szerinti
adókedvezményben. A Nért. 29. §-a alapján az „old timer” autók
adómentességben részesítésére pedig e gépkocsik muzeális
jellege miatt került sor. Alapvetően közérdekű célt szolgál a
muzeális tárgyak megóvása, megőrzése. Az „old timer” járművek
muzeális jellegének hatósági elismertetése, forgalomba
helyezésének engedélyeztetése, illetve fenntartása
többletkötelezettséggel és -költséggel jár. A tulajdonosok
számára megállapított kötelezettségeket a jogalkotó
kedvezmények megállapításával ellensúlyozhatja, ilyen módon
érdekeltté téve őket a muzeális jellegű járművek eredeti —
műszaki és esztétikai — állapotának megőrzésében. Az elektromos
és a hybrid meghajtású, valamint az „old timer”
személygépkocsik után megállapított adómentesség, adókedvezmény
révén az azonos helyzetben lévő adóalanyok között tett
különbségtétel nem önkényes, a jogalkotó nem indokolatlanul tér
el az arányos közteherviselés elvének alkalmazásától, ezért a
Nért. 29. §-a és 34. § a) pontja nem sérti az Alkotmány 70/I. §-
át és 70/A. §-át.
A Nért. 34. § b) pontja 50%-os adókedvezményben részesíti az
adóalanyt a személygépkocsija után, ha szülőként,
nevelőszülőként, örökbefogadó szülőként háztartásában három
vagy annál több gyermeket nevel. Az Alkotmánybíróság rámutatott
arra, hogy a mentességek és kedvezmények meghatározásánál a
jogalkotó „érvényre juttathat az Alkotmányból közvetlenül le
nem vezethető, esetenként rövid távra irányadó
gazdaságpolitikai, életszínvonal-politikai, szociálpolitikai és
egyéb célkitűzéseket.” [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH
1992, 280, 280-281.] A három vagy annál több gyermek nevelése
esetén biztosított adókedvezmény is szociálpolitikai
célkitűzéseket valósít meg. Ennek az Alkotmány 70/A. §-ába,
illetve 70/I. §-ába való ütközése nem állapítható meg.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Nért. 29. §-a és
34. §-a alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
6. Több indítványozó támadta a Nért. hatályba léptető
rendelkezését, mivel szerintük a törvény kihirdetése és
hatálybalépése közötti féléves időintervallum nem elegendő a
Nért. alkalmazására való felkészüléshez, az adózók ennyi időn
belül nem tudják élethelyzetüket, körülményeiket a megváltozott
jogszabályi feltételekhez (jelentős adóterhekhez) igazítani.
Ezért az indítványozók szerint a felkészülési idő hiánya a
jogbiztonság sérelmét idézi elő.
A Nért. 2009. július 8-án jelent meg a Magyar Közlönyben, s a
Nért. 36. §-a szerint 2010. január 1-jén lép hatályba. A Nért.
szerinti adókötelezettséget már a törvény hatálybalépésének
évében kötelező teljesíteni, mégpedig az év első napján, vagyis
első alkalommal a 2010. január 1-jén fennálló állapot
figyelembe vételével. A Nért. alkalmazására való felkészülésre
tehát mintegy fél évet biztosított a jogalkotó.
Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a Nért.-nek a
lakóingatlanok adójáról szóló szabályait a fentiekben
kifejtettek szerint megsemmisítette, az Alkotmánybíróság a
törvény alkalmazására való felkészülési idő hiányával
kapcsolatos indítványokat már csak a Nért.-nek a vízi és légi
járművek, illetve a nagy teljesítményű személygépkocsik adójára
vonatkozó rendelkezéseivel összefüggésben vizsgálta.
Az Alkotmánybíróság a 28/1992. (IV. 30.) AB határozatában a
következőképpen fogalmazta meg az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből fakadó jogbiztonság követelményét: „a jogszabály
hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő
idő maradjon
a) a jogszabály szövegének megszerzésére (akár úgy, hogy az
érintett előfizet a hivatalos lapra, akár úgy, hogy annak egyes
számait a szükséghez képest megvásárolja) és áttanulmányozására
(ide értve bonyolultabb jogszabályok esetében az illetékes
hatóságtól történő felvilágosítás kérését is);
b) a jogalkalmazó szervek számára a jogszabály alkalmazására
való felkészüléshez (ide értve szükség esetén a jogszabály
szervezett továbbképzés keretében való alapos megismerését, a
felmerülő jogszabályértelmezési problémák tisztázását, a
jogszabály végrehajtásához szükséges nyomtatványok, űrlapok
beszerzését vagy előállítását, a zökkenőmentes végrehajtás
személyi és tárgyi feltételeiről való gondoskodást);
c) a jogszabállyal érintett személyek és szervek számára annak
eldöntéséhez, hogy miként alkalmazkodjanak a jogszabály
rendelkezéseihez (pl. a környezetvédelmi kibocsátási értékek
szigorítása esetén: egyes termékek gyártásának megszüntetése
útján, korszerű technikai eszközök beszerzése útján, az
alkalmazott technológia megváltozásával vagy nagyobb hatásfokú
tisztítóberendezés létesítésével) az önkéntes jogkövetés
személyi és tárgyi feltételeiről való gondoskodáshoz.” (ABH
1992, 155, 157.)
Az Alkotmánybíróság különösen akkor állapítja meg valamely
jogszabály alkotmányellenességét, ha az szerzett jogot
korlátoz, a korábbihoz képest úgy állapított meg hátrányosabb
rendelkezést, illetőleg oly módon hárított fokozott kockázatot
a címzettekre, hogy a megismerés és a felkészülés lehetőségének
hiánya sérelmet okozott az érintettek számára, akadályozta a
jogalkalmazót a jogszabály alkalmazásában. [7/1992. (I. 30.) AB
határozat, ABH 1992, 45, 47.; 25/1992. (IV. 30.) AB határozat,
ABH 1992, 131, 132.; 43/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995,
188, 196.; 44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203,
207.; 723/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 795, 799-800.;
1025/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1456, 1459-1460.;
797/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1437, 1441-1442.]
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Nért. 36. §-a nem
sérti a jogbiztonság elvét. A törvényhozó elegendő felkészülési
időt hagyott arra, hogy a Nért. hatályba lépéséig a vízi és
légi járművek, illetve a nagy teljesítményű személygépkocsik
adója által érintettek alkalmazkodni tudjanak a megváltozott
jogszabályi környezethez, a megnövekedett adóterhekhez. Erre
tekintettel az Alkotmánybíróság a Nért. 36. §-a
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasította.
A határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41.
§-án alapul.
Dr. Paczolay Péter
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér Dr. Bragyova András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter Dr. Lenkovics Barnabás
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós Dr. Trócsányi László
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
. |