A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján - dr.
Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr.
Vasadi Éva alkotmánybírók különvéleményével - meghozta az
alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről
szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § h) pontja
alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről
szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § i) pontjának "vagy más
veszélyes eszköz" és "vagy a más veszélyes eszköz"
szövegrészei alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisíti.
Az 54. § i) pontja a megsemmisítést követően az alábbi
szöveggel marad hatályban:
"54. § A rendőr lőfegyvert használhat
[...]
i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver letételére irányuló
rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és magatartása a
fegyver ember elleni közvetlen felhasználására utal;"
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről
szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § j) pontja
alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
4. Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
törvény 11. § (1) bekezdés "a közbiztonságot és a belső
rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni"
szövegrésze, 17. § (2) bekezdés "lehetőleg" szövegrésze, 19.
§ (1) bekezdés második mondata, 33. § (2) bekezdés b) pontja,
38. § (1) bekezdése, továbbá 38. § (2) bekezdés "vagy
elrejtőzésétől tartani lehet" szövegrésze, 54. § g) pontja,
az 57. § (2) bekezdése, és 67. § (1) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a
továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban több
indítványt terjesztettek elő az Alkotmánybíróságon. Az
élethez való joggal és az emberi méltósággal kapcsolatos
indítványokat az Alkotmánybíróság elkülönítette, és azokat
egyazon eljárásban együttesen bírálta el. Az Alkotmánybíróság
eljárása során beszerezte a belügyminiszter és az igazságügy-
miniszter véleményét.
I.
1. Az indítványozó szerint az Rtv. 11. § (1) bekezdés "a
közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete
kockáztatásával is megvédeni" szövegrésze sérti az Alkotmány
8. § (2) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését, mert a
"kockáztatás" ilyen általános előírása a rendőr élethez való
jogának lényeges tartalmát nemcsak korlátozza, hanem az
életnek és az ezt biztosító jognak a teljes és
helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi meg.
2. Az Rtv. 17. § (2) bekezdése értelmében a rendőri
intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén
lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet
kioltását. Az indítványozó ezzel összefüggésben hangsúlyozza:
az emberi élet abszolút érték. A "lehetőleg" kitétel viszont
megengedi a minimum eventuális szándékkal elkövetett
emberölést, ami nem egyeztethető össze az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésében meghatározott tilalommal, egyúttal sérti az 54.
§ (1) bekezdésében foglaltakat is.
3. Az egyik indítványozó az Rtv. 19. § (1) bekezdése második
mondata alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését kérte az Alkotmány 54. §-ába ütközése miatt.
A kifogásolt rendelkezés szerint a rendőri intézkedés során
annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a
jogszerűtlenség mérlegelés nélkül kétséget kizáróan
megállapítható. Az indítványozó szerint ez a rendelkezés az
ember természetes igazságérzetével ellentétben áll.
4. Egy indítványozó az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontját
tartja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközőnek, és ezért
kéri annak megsemmisítését. A támadott rendelkezések
kimondják, hogy a rendőr az illetékes szerv elé állíthatja
azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. Az
indítványozó hivatkozik az Alkotmánybíróság 46/1991. (IX.
10.) AB határozatára is, amely szerint ellentétes az emberi
méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő
alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert.
5. Az indítványozó állítása szerint az Rtv. 38. § (1)
bekezdése, továbbá a (2) bekezdéséből a "vagy elrejtőzésétől
alaposan tartani kell" szövegrész ellentétes az Alkotmány 54.
§ (1) bekezdésével. Kifogásolja, hogy a rendőrség pusztán a
személyazonosság megállapítására eltúlzottan tartósan, azaz
24 óra időtartamra korlátozhatja az alapvető jog
érvényesülését. Az indítványozó szerint az emberi méltóságot
sérti az a rendelkezés is, amely csupán feltételezésre
alapozva lehetővé teszi a 72 óra időtartamra történő őrizetbe
vételt, ha a pártfogolt elrejtőzésétől tartani kell. Ezt a
rendelkezést az indítványozó kellő alap nélküli hatósági
kényszernek minősíti, melynek révén az állam indokolatlanul
avatkozik be a magánszférába.
6. Két indítványozó is támadja az Rtv. 54. §-ában foglalt, a
rendőr lőfegyver-használatával kapcsolatos rendelkezéseket,
konkrétan: a g), h), és j) pontokat, valamint az i) pont
"vagy más veszélyes eszköz" szövegrészét, mert azokat
ellentétesnek tartják az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében,
illetve az 54. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Az
indítványozóknak az a kiindulópontjuk, hogy az Rtv.-n alapuló
fegyverhasználat az életnek, illetve az élethez való jognak a
teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését jelentheti, ezért
megítélésük szerint a jogi szabályozás - a jogos védelem és a
végszükség eseteit kivéve - arra tekintet nélkül
alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény
az esetek hány százalékában következik be. Az indítványok
által támadott esetekben közös elem, hogy nem az élet elleni
közvetlen fenyegetés vagy támadás miatt, hanem bűnmegelőzési,
bűnüldözési céllal veheti el a rendőr valaki életét. Az
igazságszolgáltatás eredményességéhez, a közbiztonság
megóvásához komoly alkotmányos érdek fűződik, de ez -
állítják az indítványozók - önmagában nem lehet elégséges
indok emberi élet elvételéhez. Az egyik indítványozó külön is
kifejti, hogy a támadott rendelkezésben a veszélyes
eszközökre való utalás alkotmányellenesen terjeszti ki a
lőfegyver használatát. Végezetül mindkét indítványozó úgy
véli, hogy az indítványaikkal érintett normaszöveg zavaros;
rámutatnak, hogy a felsorolásban átfedések, ismétlések
vannak.
7. Egy további indítványozó az Rtv. 57. § (2) bekezdésében
foglaltakat, vagyis azt tartja az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésébe ütközőnek, hogy nem állapítható meg a
lőfegyverhasználat jogellenessége, ha olyan személyt ér
találat, aki a helyszínt a rendőrség felszólítása ellenére
nem hagyta el. Indokolását arra alapozza, hogy a támadott
rendelkezés alkalmazása során a rendőrségnek nem kell arról
meggyőződnie, hogy a helyszínt - az annak elhagyására történt
felszólítást követően - valóban elhagyták-e az ott tartózkodó
személyek.
8. Az Rtv. 67. §-a alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését is kéri az egyik indítványozó. Álláspontja
szerint azáltal, hogy a törvény nem tartalmaz utalást a
bűncselekmény elkövetője által előnyszerzés végett a
rendőrségnek adott információszolgáltatás időtartamára,
fennáll a veszélye annak, hogy a rendőrség hosszú ideig
nyomást gyakorol az érintett személyre további adatok
megszerzése érdekében. Az indítványozó szerint törvényi
biztosítékok hiányában a rendőrség indok nélkül avatkozhat be
a magánszféra körébe tartozó viszonyokba, és ez sérti az
emberi méltósághoz való jogot.
II.
Az alkotmányossági vizsgálat során figyelembe vett
jogszabályi rendelkezések a következők:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam."
"8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."
2. Az Rtv. rendelkezései:
"11. § (1) A rendőr köteles a szolgálati beosztásában
meghatározott feladatait a törvényes előírásoknak
megfelelően teljesíteni, az elöljárója utasításainak - az e
törvényben foglaltak figyelembevételével - engedelmeskedni,
a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete
kockáztatásával is megvédeni."
"17. § (2) A rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz
alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását,
az emberi élet kioltását. Az intézkedés folytán megsérült
személy részére - amint ez lehetséges - segítséget kell
nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról, hogy a
sérültet orvos elláthassa, kórházi elhelyezése esetén a
hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló személy
erről értesüljön."
"19. § (1) A jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló
rendőri intézkedésnek - ha törvény vagy nemzetközi
megállapodás másként nem rendelkezik - mindenki köteles magát
alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri
intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe,
kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül, kétséget
kizáróan megállapítható."
"33. § (2) A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy
az illetékes szerv elé állíthatja azt,
a) ...
b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható;
c) - g) ..."
"38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra
időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az
őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az
őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön-
vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. Az
őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.
(2) A Rendőrség azt a feltételes szabadságra bocsátott
elítéltet, illetve a javítóintézetből ideiglenesen
elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek, ha a
pártfogolt a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől
alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti."
A 38. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos
szövege:
"38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra
időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az
őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé
teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít."
"54. § A rendőr lőfegyvert használhat
[...]
g) az emberi élet kioltását szándékosan elkövető elfogására,
szökésének megakadályozására;
h) az állam elleni (Btk. X. fejezet), az emberiség elleni
(Btk. XI. fejezet) bűncselekményt elkövető személy
elfogására, szökésének megakadályozására;
i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver vagy más veszélyes
eszköz letételére irányuló rendőri felszólításnak nem tesz
eleget, és magatartása a fegyver vagy a más veszélyes eszköz
ember elleni közvetlen felhasználására utal;
j) az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett
vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének,
erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására,
kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú;
k) a saját élete, testi épsége, személyes szabadsága ellen
intézett támadás elhárítására."
"57. § (2) Nem állapítható meg a lőfegyverhasználat
jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan
személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása
ellenére nem hagyta el."
A 67. § (1) bekezdésének az indítvány benyújtásakor hatályos
szövege:
"67. § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás
megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével
információszolgáltatásban állapodhat meg a bűncselekmény
elkövetőjével, ha a megállapodással elérhető bűnüldözési
célhoz fűződő érdek meghaladja az állam büntetőjogi igényének
érvényesítéséhez fűződő érdeket."
A 67. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos
szövege:
"67. § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás
megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével
információszolgáltatásban állapodhat meg a bűncselekmény
elkövetőjével, ha a megállapodással elérhető bűnüldözési
célhoz fűződő érdek jelentősebb, mint az állam büntetőjogi
igényének érvényesítéséhez fűződő érdek."
III.
1. Az Alkotmánybíróság az élethez való jogra és az emberi
méltóságra vonatkozó álláspontját korábbi határozataiban
elsősorban a halálbüntetés, a magzatvédelem és az eutanázia
kapcsán fejtette ki.
A halálbüntetés alkotmányellenességét megállapító 23/1990.
(X. 31.) AB határozatban - az Alkotmány 8. § (1) - (2) és (4)
bekezdésében, valamint az 54. § (1) bekezdésében foglalt
rendelkezések egymásra vonatkoztatásával - úgy foglalt
állást, hogy a halálbüntetés az élethez és az emberi
méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának
tilalmába ütközik. Az élettől a halálbüntetéssel történő
megfosztás ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való
alapvető jog lényeges tartalmát nem csupán korlátozza, hanem
annak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi
meg. A határozat megállapította, hogy az emberi élet és az
emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden
mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és
méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan
oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb
alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és
méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent
az állam büntetőhatalmával szemben. Az élethez való jog
korlátozhatatlanságát tehát az Alkotmánybíróság a
halálbüntetés alkotmányellenességének megállapításával, az
állam büntetőhatalma gyakorlásával összefüggésben mondta ki.
[23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 92-93.]
A terhesség-megszakítás alkotmányosságát vizsgáló 64/1991.
(XII. 17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság arra mutatott
rá, hogy az emberi élet elvételének állam általi megengedése
csak olyan esetekben lehet alkotmányos, amikor a jog eltűri
az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelően nem
bünteti az emberi élet kioltását. (ABH, 1991, 297, 315-316.)
Az Alkotmánybíróság ebben, az ún. első abortusz-döntésben
fejtette ki az államnak az élethez való jogból folyó
általános védelmi kötelezettségét. A határozatban
megállapította: az Alkotmány 54. § (1) bekezdése egyrészt
minden ember számára garantálja az élethez való alanyi jogot,
másrészt - a 8. § (1) bekezdésével összhangban - az állam
elsőrendű kötelességévé teszi az emberi élet védelmét. Az
állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására és
védelmére a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki
abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában
foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz
szükséges feltételekről. Az államnak arra van szüksége
garanciális feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi
alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos
értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz ne csupán az
egyes egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi
alapjoggal összefüggésben kezelje. Az állam számára az
alapjogok védelme csupán része az egész alkotmányos rend
fenntartásának és működtetésének. Ezért az állam úgy alakítja
ki az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi
és szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal
kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is
tekintettel legyen; az egyes jogoknak az egész rend
szempontjából legkedvezőbb érvényesülését teszi lehetővé, s
mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja. Az alapjog
jogosultja, illetve az állam különböző szempontjai és
feladatai miatt az alapjog alanyi jogi, illetve objektív
oldala nem feltétlenül fedi egymást. Az állam - általános és
objektív szempontjaiból következően - a szubjektív alapjog
által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon
alapjog objektív, intézményes védelmi körét.
Az élethez való jog objektív oldalából az államnak nem csupán
az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez
való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről
jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék,
hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes
emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi
életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat
minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok
védelmének összeadása; "az emberi élet" általában -
következésképp az emberi élet mint érték - a védelem tárgya.
Ezért az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége
kiterjed a keletkezőben lévő emberi életre is, csakúgy, mint
a jövendő generációk életfeltételeinek biztosítására. Ez a
kötelezettség - ellentétben az élethez való alanyi joggal -
nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy vele szemben más jogokat
mérlegeljenek. [64/1991. (XII. 17.) AB határozat ABH 1991,
297, 302-303.]
Az Alkotmánybíróság a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési
jogával kapcsolatos 22/2003. (IV. 28.) AB határozatában
áttekintette az emberi élethez és a méltósághoz való jog
kapcsolatával összefüggő határozatait. (ABK 2003. április,
219.) A halálbüntetésről, majd az abortuszról szóló
határozatokban - az emberi státus meghatározójaként -
kifejtett egységességi doktrinát, mint kiinduló alapot, az
Alkotmánybíróság irányadónak tekintette az ún. "eutanázia"
probléma elbírálásával kapcsolatban is. Kifejtette: "az
eddigi gyakorlata alapján kimunkált elvek megfelelő alapul
szolgálnak az indítványban felvetett kérdésekben való
állásfoglaláshoz is." (ABK 2003. április, 219-232.) Az
alapjogok korlátozásánál irányadó, az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe foglalt "érinthetetlen lényeget" tekintve az
Alkotmánybíróság megállapította: "A világnézeti szempontból
semleges, alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem
helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az
ember saját életének befejezését elhatározó döntésével
kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, amelytől az
államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e
körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez
való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége
elkerülhetetlenül szükségessé teszi." (ABK 2003. április,
219.) Az ún. "eutanázia" határozatában az Alkotmánybíróság
nem az élethez és a méltósághoz való jog konfliktusára
építette fel érvelését, hanem az emberi méltóság jogából
levezetett (s így a szükségességi/arányossági mérce szerint
korlátozható) önrendelkezési jog, illetve az élethez való jog
objektív oldalából eredő intézményvédelmi (az állam
életvédelmi) kötelezettségét vetette össze (ABK 2003.
április, 219, 236-237.) Az Alkotmánybíróság tehát a vizsgálat
módszeréül - az élethez és a méltósághoz való jog, mint az
ember jogi státusát meghatározó jogok abszolút voltának
érintetlenül hagyásával - kitágított tesztet alkalmazott: az
alkotmányosan korlátozható önrendelkezési jog és a szintén
nem abszolút életvédelmi kötelezettség egymással szembeni
mérlegelése alapján.
2. Az Rtv. támadott rendelkezéseiben - az alkotmányos
alapjogvédelem szempontjából - közös elem, hogy nem az
életnek az állam általi, bizonyosan bekövetkező elvételéről
van szó, hanem az emberi élet - más ember(ek) általi -
eshetőleges elvételéről, az élet kockáztatásáról, az élethez
való jog esetleges sérelmének megengedéséről. Ezért az
Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban az élethez való jogot
- az Alkotmány egyéb előírásaira is tekintettel - az állam
életvédelmi kötelezettségének komplex összefüggésében kell
vizsgálni. Az alkotmányossági vizsgálat ennek megfelelően
kiterjedt az élet kockáztatásának megengedhetőségére, az élet
elvételének önkényességére, az állam életvédelmi
kötelezettségére, vagyis arra, hogy az élet kockáztatásának
megengedése elkerülhetetlen-e, az elérni kívánt cél
fontossága és az ennek érdekében alkalmazott alapjog-
korlátozás indokolt-e. Az Alkotmánybíróság az Rtv. különböző
rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálata során
figyelembe vette a halálbüntetésről szóló, az abortusz- és az
ún. "eutanázia-határozatban" kifejtett álláspontját.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése határt szab az alapjogok
korlátozhatóságának, mert lényeges tartalmukat kivonja a
törvényhozó rendelkezése alól. Az élet önkényes elvételének
állam általi megengedése kétségkívül ezt az alkotmányi
tilalmat sértené. A jog ugyanakkor bizonyos esetekben eltűri
az élet elvételét, ugyanis nem tekinti jogellenesnek a jogos
védelmi helyzetben vagy végszükségben elkövetett emberölést.
Az Rtv. indítványokkal támadott rendelkezései - mindenekelőtt
a lőfegyver-használati esetek - nem tartoznak ehhez a
szabályozási területhez. Más megítélés alá esnek egyrészt
azért, mert nem az élet kioltására, legfeljebb annak
kockáztatására adnak felhatalmazást, másrészt azért is, mert
a rendőr nem magánemberi minőségében jár el, hanem olyan
személyként, aki az államot terhelő életvédelmi
kötelezettséget teljesíti.
A rendőrség alapvető feladataként meghatározott, a
közbiztonság és a belső rend védelmét előíró alkotmányi
rendelkezés [Alkotmány 40/A. § (2) bekezdés] olyan
alkotmányos cél, amelynek elérése és fenntartása az élet
védelmét is szolgálja.
A közbiztonság és a belső rend védelmének biztosításához az
államnak megfelelő jogosítványokkal és eszközökkel kell
felruháznia a rendőrséget. Ezek hiányában ugyanis az
Alkotmányban megszabott feladatot nem lehetne teljesíteni. A
rendőr az átlagemberhez képest - vállalt hivatásánál fogva -
gyakrabban szembesül olyan konfliktushelyzetekkel, amikor a
saját vagy társa(i), illetőleg más emberek élete veszélybe
kerül. Ebből a helyzetből fakad az a körülmény, hogy miközben
a rendőr a közbiztonság és a belső rend védelme során
életvédelmi funkciót is ellát, egyúttal a számára biztosított
eszközök alkalmazásával az életet kockáztató tevékenységet is
kifejt. Az Alkotmánybíróságnak tehát éppen erre tekintettel
kellett vizsgálatát lefolytatnia, amelynek során arra kellett
válaszolnia, hogy az életvédelem alkotmányos céljához
rendelt, de egyúttal az életet veszélyeztető eszközök
biztosítása, valamint egyéb, kapcsolódó törvényi előírások
szükségesek-e, és ha igen, akkor az elérni kívánt célhoz
képest arányosak-e.
Az Alkotmány nem határozza meg, hogy a kívánt célok elérése
érdekében milyen jogosítványokkal, illetve eszközökkel
ruházható fel a rendőrség. A rendőrségről szóló törvény
elfogadásához az Alkotmányban megkövetelt kétharmados
szavazattöbbség jelzi, hogy a szabályok - beleértve a rendőri
jogosítványokat is - előírásához vagy megváltoztatásához a
népképviselet széleskörű konszenzusa szükséges. Mindez nem
csupán a rendőrség, mint fegyveres szerv jelentőségére utal,
hanem az életvédelem, az élethez való jog kiemelt fontosságát
is mutatja; egyúttal - áttételesen - annak egyik alkotmányos
biztosítékát is jelenti.
A rendőrség számára biztosított jogosítványokat és az azok
gyakorlásához rendelt eszközöket az Rtv. nevesíti. A
fentiekben jelzett alkotmányos összefüggések tekintetében
azonban nem lehet pusztán önmagában az egyes eszközök,
előírások megfelelőségére és arányosságára leszűkíteni a
vizsgálatot. Azt is figyelembe kell venni, hogy az Rtv.
ezeket milyen szabályozási környezetbe helyezi el. A
rendőrség működésének általános elvei és szabályai körében az
arányosság követelményét az Rtv. meghatározza:
"15. § (1) A rendőri intézkedés nem okozhat olyan hátrányt,
amely nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes
céljával.
(2) Több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg
kényszerítő eszköz közül azt kell választani, amely az
eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre
a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással jár."
Az önkényes eszközhasználatot is tiltja az Rtv. : "16. § (1)
A rendőr kényszerítő eszközt csak a törvényben meghatározott
feltételek fennállása esetén alkalmazhat. Nincs helye a
kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az
ellenszegülés megtört és a rendőri intézkedés eredményessége
enélkül is biztosítható."
Az Rtv. tehát tartalmaz olyan garanciális szabályokat,
amelyek elengedhetetlenül szükségesek az emberi életre is
kiható eszközök törvényi meghatározásához, illetve azok
alkalmazásához. Az indítványokkal támadott rendelkezések
alkotmányosságának megítélését - a garanciális szabályok
meglétének és elégségességének figyelembevétele mellett -
alapvetően az határozza meg, hogy a jogalkotó az egyes
eszközök, előírások megállapítása során tekintettel volt-e az
Alkotmány által biztosított alapjogok korlátozhatóságának
határaira.
Alanyi oldalon a vizsgált szabályozás tartalma kettős:
egyrészt az állam nevében eljáró - vagyis az intézkedő -
rendőr életét érinti, másrészt azokét, akik ellen az
intézkedés irányul. Az Alkotmánybíróság az élethez való jog
tekintetében nem képzett két külön csoportot, de az egységes
szempontrendszeren belül eltérően alakította ki a
súlypontokat. Az életértékek azonossága ugyanis nem
feltétlenül vonja maga után a védelem, illetve a
kockáztathatóság azonos szintjének követelményét. Az alapjogi
védelem egyenlőségét a veszélyeztetettségi helyzetben lévő
személy jogi és tényleges helyzete, illetve a vele szemben
megkövetelt életvédelem mértéke együttesen teszi ki. Ugyanez
a megállapítás irányadó a rendőri intézkedéssel érintett
személyekkel kapcsolatban megragadható helyzetbeli
különbségekre is.
IV.
Az indítványok részben megalapozottak.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként az Rtv.-nek a lőfegyver-
használattal kapcsolatos rendelkezései alkotmányosságát
vizsgálta.
A lőfegyverhasználat fogalmát az Rtv. 53. § (1) bekezdése
határozza meg: "lőfegyverhasználatnak csak a szándékosan,
személyre leadott lövés minősül." E meghatározásból
következik, hogy a személyre leadott lövés akkor is
lőfegyverhasználatnak minősül, ha nem okozott sérülést. A
Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.)
BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat)
értelmében a lövést lehetőleg lábra, ha pedig a támadó
kezében a támadásra távolról is felhasználható eszköz van,
kézre kell irányítani. A lőfegyverhasználat azonban olyan
rendőri jogosítvány, amely emberi élet kioltására is
vezethet, ezért az élethez való joggal összefüggésben
jelentős és közvetlen kockázati tényezőnek minősül.
Az Alkotmánybíróság korábban már vizsgálta a lőfegyverek
tartására, forgalmazására és használatára vonatkozó egyes
rendelkezések alkotmányosságát, anélkül, hogy a korábban
lefolytatott eljárások érintették volna a
lőfegyverhasználatnak a fent meghatározott fogalmi körét. A
lőfegyverekre vonatkozó szabályozásnak az élethez való joggal
és az állam életvédelmi kötelezettségével kapcsolatos
összefüggéseire azonban az Alkotmánybíróság már több
határozatában rámutatott.
"A műszaki hiba vagy a lőfegyver használatát befolyásoló
egészségkárosodás emberi életet veszélyeztethet. Az élethez
és egészséghez való alapjog védelme pedig a végzetes
lőfegyverhasználati hibák megelőzése céljából - olyan fontos
alkotmányos érdek, hogy az a szigorú szabályozást
mindenképpen szükségessé teszi." [14/1992. (III. 30.) AB
határozat, ABH 1992, 338, 341.]
"Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam élet- és
egészségvédelmi kötelezettségéből is következik, hogy
adminisztrációs korlátokat állít fel olyan területeken,
amelyek az élet- és egészséghez való jog érvényesülésére
fokozott veszélyt jelentenek (lásd: pl. lőfegyvertartás)."
(677/B/1995. AB határozat, ABH 2000, 590, 597.)
"A közrend védelme a rendőrségnek az MT rendelet alapján
előírt egyik legfontosabb kötelessége. Az Alkotmány 40/A. §
(2) bekezdése is hasonlóan rendelkezik: 'A rendőrség alapvető
feladata a közbiztonság és a belső rend védelme'. A közrendet
lőfegyverek használatával súlyosan lehet veszélyeztetni,
ezért a lőfegyver forgalmának, használatának esetenként
szűkebb vagy tágabb körű korlátozása vagy tiltása, s az erre
feljogosító miniszteri végrehajtási rendelet éppen az
alkotmányos rend védelmét segíti elő." [22/1991. (IV. 26.) AB
határozat, ABH 1991, 408, 410.]
"A legálisan forgalomban tartható kézi lőfegyverek számának
jogszabályi korlátozása ésszerű indokra vezethető vissza: a
közbiztonság védelme érdekében a mindenkori közhatalomnak
egyenesen alkotmányos kötelessége, hogy egyes alapvető jogok
védelme érdekében az azok érvényesülésére veszélyt jelentő
tulajdoni tárgyak tekintetében korlátozásokat alkalmazzon. Az
Alkotmánybíróság az 58/1994. (XII. 14.) AB határozatában már
kifejtette, hogy az emberi élet tevőleges állami védelmét
szolgáló olyan büntető, polgári, közigazgatási jogszabályokat
kell hozni és végrehajtani, amelyek 'az emberi életet mások
tevékenységétől vagy tevékenységének eredményétől óvják.'
(ABH 1994, 337.)" (720/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 1005,
1007.)
"Az Alkotmány XII. fejezete tételesen felsorolja az alapvető
emberi jogokat. Közöttük azonban sem megnevezetten nem
szerepel, sem az élethez és az emberi méltósághoz [Alkotmány
54. § (1) bekezdés], sem pedig a szabadsághoz és a személyi
biztonsághoz [Alkotmány 55. § (1) bekezdés] való alapvető
jogból nem vezethető le a szabad lőfegyvertartás joga.
Ellenkezőleg: ha lőfegyvert korlátozatlanul lehetne
beszerezni, mivel a fegyvert nemcsak önvédelemre, hanem
jogtalan támadásokra is fel lehet használni, külföldi
statisztikai adatokkal igazolhatóan éppen az élethez fűződő
emberi jogtól való önkényes megfosztások számának
növekedésével kellene számot vetni. A közbiztonság - benne az
emberi élet és méltóság - védelme az Alkotmány 40/A. § (2)
bekezdése szerint a 'rendőrség alapvető feladata'."
(201/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 774, 775.)
Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és
az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950.
november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok
Európai Egyezménye) 2. cikke szól az élethez való jogról.
Eszerint:
"1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit
nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez
halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján
történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a
büntetést állapította meg.
2. Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk
megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a
feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából
ered:
a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;
b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen
fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;
c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett
intézkedés esetén."
Az 1. pont ugyan még megengedi a halálbüntetést, de az Emberi
Jogok Európai Egyezménye hatodik kiegészítő jegyzőkönyvének
1. cikke már a halálbüntetés eltörléséről rendelkezik.
Az Alkotmánybíróság összevetve a 2. cikk követelménytartalmát
az Rtv. lőfegyver-használatra vonatkozó szabályozásával,
megállapította, hogy a támadott rendelkezések nem
terjeszkednek túl a 2. cikk 2. a) - c) pontokban foglaltak
körén. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a "feltétlenül
szükségesnél nem nagyobb erőszak" mint alapvető fogalmi
feltétel értelmezését nem hagyhatta figyelmen kívül jelen
eljárása során.
Az Rtv. indokolásának a lőfegyverhasználat szabályozására
vonatkozó része az Emberi Jogok Európai Egyezményében
foglaltakra nem hivatkozik, viszont megemlít egy nemzetközi
dokumentumot: "A javaslat az ENSZ VIII. bűnmegelőzési
kongresszusán elfogadott határozatot figyelembe véve
szabályozza a rendőrség tagjainak lőfegyver-használati jogát:
ez a végső kényszerítő eszköz önvédelemből, a mások életét
veszélyeztető súlyos bűncselekmény elkövetésének
megakadályozására, az ilyen veszélyt okozó személy
elfogására, illetőleg szökésének megakadályozása céljából
alkalmazható." A hatályos szabályozás ezen az esetkörön
túlmegy, mert nemcsak a mások életét veszélyeztető súlyos
bűncselekmény elkövetőjének elfogása illetve szökésének
megakadályozása esetén engedi meg a lőfegyverhasználatot.
Az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezések konkrét
vizsgálatát megelőzően áttekintette a hatályos jogrend
lőfegyver-használati szabályozását, különösen a rendőrség, a
büntetés-végrehajtási szervezet, a nemzetbiztonsági
szolgálatok, a határőrség, valamint a vám- és pénzügyőrség
működése körében.
A lőfegyverhasználatnak a felsorolt szervezetekre irányadó
szabályait összevetve megállapítható, hogy a szabályozás
terjedelme törvényenként különböző, az egyes esetek
feltételrendszere, szóhasználata pedig részben megegyezik,
részben egymástól eltérő. Az Alkotmánybíróság ezzel
összefüggésben rámutat: nincs olyan, az Alkotmányban
meghatározott vagy abból levezethető követelmény, hogy a
jogalkotónak egységesen kellene szabályoznia a
lőfegyverhasználatot. Éppen ellenkezőleg: a jogalkotónak
figyelembe kell vennie a lőfegyver-használati joggal
felruházható szervezetek feladat- és hatáskörében
megmutatkozó különbségeket, és a vizsgált jogosítványra
vonatkozó szabályozást ennek megfelelően, az adott
szervezetre rendelten kell kialakítania. Az élethez való
alapjog érvényesülésének vizsgálata szempontjából azonban
bizonyos szabályozásbeli összefüggéseket nem lehet figyelmen
kívül hagyni.
Az első ilyen összefüggés a lőfegyver-használati jogosultság
terjedelmének meghatározása. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a
jogalkotó olyan esetben is biztosítja a lőfegyver
használatát, amelyet az adott szerv feladat- és hatásköre nem
indokol, az már önmagában alkotmányellenességet eredményez. A
jogosultság egyes eseteinek áttekintése alapján
megállapítható, hogy valamennyi érintett szervet (a szerv
részéről eljáró jogosított személyt) felruházott a jogalkotó
a lőfegyver használatára akkor, ha ez az élet elleni
közvetlen fenyegetés vagy támadás, illetve a testi épséget
súlyosan veszélyeztető közvetlen támadás elhárítását
szolgálja.
A következő esetkörben - az egyes szervek feladat- és
hatásköréhez rendelten - taxatíve felsorolt súlyos, az életet
is veszélyeztető bűncselekmények (cselekmények; objektumok,
létesítmények elleni támadások) megakadályozása vagy
megszakítása indokolja a lőfegyver használatát. E tekintetben
a legszélesebb körű jogosítványt a rendőr, és a határőr, a
legszűkebbet a pénzügyőr számára állapított meg a jogalkotó.
A kifejtettek szerint a lőfegyver-használattal érintett
személy életének kockáztathatóságát - a lőfegyver-használati
jog megengedését - a valamennyi esetben megragadható
életveszély elhárítandó volta indokolja. A vizsgált
rendelkezések közül egyedül az Rtv. 54. § j) pontjának egyik
eleme (a fogvatartott erőszakos kiszabadítása) tartalmaz
támadó, tehát veszélyeztető magatartást, a többi azonban nem
tartozik a fenti esetkörök egyikébe sem. Vagyis: az
indítványokkal érintett szabályozás nagy része akkor is
megengedi a lőfegyver használatát, amikor az életveszély nem
manifesztálódott.
Az Rtv. 54. § g) és h) pontjaival azonos lőfegyver-használati
jogosultságot más törvény nem tartalmaz. Az tehát, hogy a már
befejezett bűncselekményt elkövető, de emiatt még
felelősségre nem vont személlyel szemben lőfegyvert lehessen
használni, kizárólagos rendőri jogosítvány. Az Rtv. 54. § i)
pontjában foglalt rendelkezés csaknem szó szerint megegyezik
a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII.
törvény 58. § (1) bekezdés g) pontjával, valamint részben
megegyezik a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995.
évi CVII. törvény (a továbbiakban: Bvtv.) 22. § (3) bekezdés
j) pontjával. Végezetül: az Rtv. 54. § j) pontja szerinti
szabályozás - részben más feltételrendszer meghatározásával -
megtalálható a Bvtv. 22. § (3) bekezdés g), h) és i)
pontjaiban.
Az egyes lőfegyver-használati eseteket a jogalkotó ugyan
külön-külön határozta meg, de a gyakorlatban a lőfegyver-
használattal érintett személyek magatartásának függvényében
ezek - egy szituáción belül - akár egymást követően is
megjelenhetnek. Így például ha a támadó magatartást tanúsító
személy a támadást befejezve elmenekül, vagy ellenkezőleg, a
menekülő támadást kísérel meg.
A lőfegyver-használati jog egyes, indítványokkal támadott
eseteinek vizsgálatát megelőzően az Alkotmánybíróság az Rtv.
néhány olyan rendelkezését is áttekintette, amelyek
kihatásukban érintik a jogosítvány szabályozási tartalmát.
Ennek alapján megállapította, hogy az Rtv.-ben a jogalkotó
előírta a rendőr intézkedési kötelezettségét [Rtv. 13. § (1)
bekezdés], továbbá azt is, hogy a rendőri intézkedésnek magát
alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni mindenki
köteles [Rtv. 19. § (1) bekezdés]. A rendőr jogszerű
intézkedésének való ellenszegülés esetén pedig az Rtv.
szerinti intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazhatók
[Rtv. 19. § (2) bekezdés].
A jogalkotó meghatározta, hogy mely esetekben nincs helye
lőfegyver-használatnak (55. §), valamint azt is, hogy az
ilyen eszköz alkalmazásának milyen előfeltételei vannak [56.
§ (1) bekezdés]. A jogalkotó azonban mindkét feltétel alól
maga állapított meg kivételeket, vagyis részlegesen oldotta a
veszélyeztetettség kizárását, illetve elkerülését biztosító
szabályok szigorát. Az emberi élet kockáztathatóságának ilyen
módon való kiterjesztése - az alapjogvédelmi követelményekre
tekintettel - általában az alkotmányos életvédelem
fokozásának szükségességét igényli a konkrét lőfegyver-
használati esetekben.
Ugyanakkor arra is rámutat az Alkotmánybíróság, hogy a
lőfegyver-használati jog gyakorlása előfeltételeinek
tekintetében az egyes esetekben különbségek mutatkoznak. Ez
legfőképpen az előfeltételek (megelőző intézkedések)
érvényesíthetőségében ragadható meg. Az ún.
veszélyeztetettségi esetkörben a lőfegyverhasználattal
érintett személy támadó magatartást tanúsít, ezért a rendőri
kényszerintézkedés ennek elhárítását szolgálja. A magatartás
támadó jellegéből, annak gyors lefolyásából, közelítő
irányultságából adódik, hogy általában kevés idő áll
rendelkezésre az Rtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározott
cselekmények (felhívás, figyelmezetés, figyelmeztető lövés)
foganatosítására. Ennek következtében éppen ebben az
esetkörben kerülhet sor gyakrabban az Rtv. 56. § (2)
bekezdésében foglaltak alkalmazására, vagyis a lőfegyver-
használatot megelőző intézkedések teljes vagy részbeni
mellőzésére. Ezzel szemben a támadott rendelkezések
többségénél a lőfegyver-használattal érintett menekül vagy
szökik, mozgása értelemszerűen távolodó, vagyis az üldöző
rendőrnek általában lehetősége adódik a megelőző intézkedések
megtételére.
Az Rtv. 54. § h) pontja megengedi a lőfegyverhasználatot az
állam elleni és az emberiség elleni bűncselekményt elkövető
személy elfogása, szökésének megakadályozása érdekében.
Az Alkotmánybíróság a vizsgált rendelkezéssel kapcsolatban
mindenekelőtt leszögezi: ez a lőfegyver-használati
jogosítvány nem tartozik a veszélyeztetésen alapuló
esetkörbe. A lőfegyver-használattal érintett személy tehát
már elkövette a bűncselekményt, ugyanakkor nem lép fel
támadólag sem a rendőr sem más személy ellen, tényleges
magatartása a menekülés vagy az elrejtőzés. A vizsgálat
iránya ennek megfelelően ez esetben az, hogy megengedhető-e a
lőfegyverhasználat, ha nem áll fenn egyidejűleg egy másik
élet veszélyeztetése.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a lőfegyverhasználat
alkotmányosságát az alapozza meg, hogy a lőfegyver-
használattal érintett személy korábban megsértette az élethez
való jogot egy másik emberi élet kioltásával.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Btk.) X. fejezete határozza meg az állam elleni
bűncselekményeket. (139. § az alkotmányos rend erőszakos
megváltoztatása; 139/A. § az alkotmányos rend elleni
szervezkedés; 140. § lázadás; 142. § rombolás; 144. §
hazaárulás; 145. § hűtlenség; 146. § az ellenség támogatása;
147. § kémkedés; 148. § a szövetséges fegyveres erő ellen
elkövetett kémkedés; 150. § feljelentés elmulasztása.)
A felsorolt bűncselekmények egyik törvényi tényállásában sem
szerepel az élet kioltása, mint tényállási elem.
A Btk. XI. fejezete határozza meg az emberiség elleni
bűncselekményeket. (153. § háborús uszítás; 154. § tiltott
toborzás; 155. § népirtás; 157. § apartheid; 158. § polgári
lakosság elleni erőszak; 159. § háborús fosztogatás; 160. §
bűnös hadviselés 160/A. § nemzetközi szerződés által tiltott
fegyver alkalmazása; 161. § harctéri fosztogatás; 162. §
fegyverszünet megszegése; 163. § hadikövet elleni erőszak;
164. § visszaélés a vöröskereszttel; 165. § egyéb háborús
bűntettek.)
A felsorolt bűncselekmények törvényi tényállásai közül csak a
népirtás, az apartheid, a bűnös hadviselés és az egyéb
háborús bűntettek foglalják magukba - nem feltétlenül, hanem
több más elkövetési magatartás mellett - az élet kioltását
is.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az
Rtv. 54. § h) pontjában foglalt szabályozási tartalom, vagyis
az, hogy a Btk. X. és XI. fejezetében felsorolt
bűncselekmények elkövetőivel szemben kivétel nélkül
megengedett a lőfegyverhasználat, sérti az Alkotmány 54. §
(1) bekezdése szerinti élethez való jogot. Azoknak az
emberiség elleni bűncselekményeknek az elkövetői viszont,
akik emberi életet oltanak ki, a velük szemben megengedett
lőfegyverhasználat szempontjából az Rtv. 54. § g) pontja
szerinti szabályozás hatálya alá esnek.
Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően az Rtv. 54. § h)
pontját megsemmisítette.
2. Az Rtv. 54. § i) pontja azzal szemben is lehetővé teszi a
lőfegyverhasználatot, akinek a magatartása a nála lévő
fegyver vagy más veszélyes eszköz miatt ember elleni
közvetlen felhasználására utal. Az indítványozó a "vagy más
veszélyes eszköz" szövegrészt tartja alkotmányellenesnek.
A vizsgált esetben a lőfegyverhasználatot - az Rtv. 56. § (1)
bekezdésében foglalt megelőző intézkedéseken túlmenően -
kettős feltételhez köti a jogalkotó. Az egyik feltétel az,
hogy a rendőrnek előzetesen fel kell szólítania az érintettet
a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére. A
további feltétel pedig az, hogy a felszólításnak az érintett
ne tegyen eleget.
Az Alkotmánybíróság rámutat: az Rtv. 54. § i) pontja a
korábbiakban már tipizált lőfegyver-használati esetkörök
egyikébe sem sorolható. Az Rtv. 54. § a)-f) pontjai, és k)
pontja, valamint részben a j) pont valamely realizálódott, és
az életet direkt vagy indirekt módon veszélyeztető támadás
miatt biztosítja a támadó ellen a lőfegyverhasználatot. Az
Rtv. 54. § g) és h) pontjai, valamint részben a j) pont
esetén pedig valamely bűncselekmény korábbi elkövetéséhez
kötötte a jogalkotó a lőfegyverhasználat megengedhetőségét.
Az Rtv. 54. § i) pontja a fenti feltételek egyikét sem
tartalmazza. A lőfegyver-használattal érintett személy
ugyanis nem tanúsít támadó vagy bármilyen más, az életet
konkrétan veszélyeztető magatartást. Csak a körülményekből
lehet arra a következtetésre jutni, hogy a nála lévő tárgyat
olyan módon készül használni, amely alkalmas lehet emberi
élet veszélyeztetésére. Más megfogalmazásban: miután
eredménytelennek bizonyult a tárgy letételére irányuló
felszólítás, a rendőr arra az alapos feltevésre jut, hogy a
tárgy felhasználásával támadás készül, ami vagy ellene, vagy
valamely más személy ellen irányul. A vizsgált rendelkezés
szerinti esetben tehát egyaránt hiányzik a realizálódott
támadás, valamint az a körülmény is, hogy a lőfegyver-
használattal érintett személy korábban valamely
bűncselekményt követett el.
Önmagában az Rtv. 54. § i) pont szabályozási tartalmából, de
különösképpen a más lőfegyver-használati esetekkel való
összevetésből következik, hogy a tárgynak (fegyver vagy más
veszélyes eszköz) itt kiemelt jelentősége van. Ezért az
Alkotmánybíróság az élethez való joggal összefüggésben
meghatározóan azt vizsgálta, hogy a rendelkezésben megjelölt
tárgyak veszélyessége eléri-e azt a szintet, ami
megalapozhatja a lőfegyver-használatot, vagyis az élet
kockáztathatóságát.
A fegyver fogalmát az Rtv. ugyan nem határozza meg, de a szó
általános és büntetőjogi értelmében a fegyver olyan tárgynak,
eszköznek minősül, amely alkalmas az élet veszélyeztetésére
vagy kioltására.
Így a Btk. 137. § 4. a) pontja szerint a lőfegyver és a
robbanóanyag használata alapozza meg a fegyveres elkövetés
minősítését.
Az Rtv. a más veszélyes eszköz fogalmát sem határozza meg.
Míg a fegyvert az életet veszélyeztető eszköznek kell
tekinteni, a más veszélyes eszköz nem feltétlenül minősül
annak.
A közbiztonságra különösen veszélyes eszközökről szóló
175/2003. (X. 28.) Korm. rendelet melléklete értelmében a
közbiztonságra különösen veszélyes eszköznek számít sok más -
pl. szúró- és vágóeszközök - mellett az olyan eszköz is,
melyből a szem és nyálkahártyák, illetve a bőrfelület
ingerlésével támadásra képtelen állapotot előidéző anyag
permetezhető ki (gáz-spray), amely azonban nem alkalmas az
élet kioltására.
A vizsgált rendelkezés értelmében akkor is helye lehet
lőfegyverhasználatnak, ha a lőfegyverhasználattal érintett
személy magatartása a nála lévő - élet kioltására nem
alkalmas, de az intézkedő rendőr értelmezése szerint más
veszélyes eszköznek minősülő - tárgy ember elleni közvetlen
felhasználására utal. A "más veszélyes eszköz" így túl tág
értelmezést tesz lehetővé, amely olyan esetekben is
megalapozhatja a lőfegyverhasználatot, amikor az egyébként
szükségtelen. A jogalkotó tehát kellő differenciálás nélküli
jogfogalomra alapozta a rendőri jogosítvány
gyakorolhatóságát, vagyis a pontos törvényi meghatározás
hiánya - az élethez való joggal összefüggésben -
alkotmányellenes helyzetet teremt.
Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a más veszélyes
eszközre vonatkozó rendelkezés ebben a megfogalmazásban
jogbizonytalanságot okozhat. A lőfegyverhasználat tehát
kizárólag fegyver, valamint az élet kioltására alkalmas más
eszköz esetén lehet alkotmányos.
Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően megállapította, hogy az
Rtv. 54. § i) pont "vagy más veszélyes eszköz" és "vagy a más
veszélyes eszköz" szövegrészei nemcsak jogbizonytalanságot
eredményeznek a tárgyi körhöz tartozó fogalom
meghatározatlansága miatt, hanem egyúttal indokolatlan
kockázati tényezőnek minősülnek az élethez való joggal
összefüggésben. Életkockáztatás és életvédelem csak akkor
kerülhetnek egyensúlyba, vagyis az alapjogi védelem
egyenlősége csak abban az esetben érhető el, ha a vizsgált
rendelkezésben meghatározott tárgyi kör leszűkül azokra az
eszközökre, amelyek az élet kioltására alkalmasak vagy
legalábbis az életet közvetlenül veszélyeztethetik.
A fentiekben kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy az Rtv. 54. § i) pontjának "vagy más
veszélyes eszköz" és "vagy a más veszélyes eszköz"
szövegrészei sértik a jogbiztonságnak az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből levezethető követelményét, sértik továbbá az
Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az 54. § (1) bekezdésében
foglaltakat, ezért az alkotmányellenes szövegrészeket
megsemmisítette, és egyúttal a hatályban maradó
törvényszöveget megállapította.
3. Az Rtv. 54. § j) pontja szerint megengedett a
lőfegyverhasználat az elfogott, bűncselekmény elkövetése
miatt őrizetbe vett vagy bírói döntés alapján fogvatartott
menekülésének, erőszakos kiszabadításának megakadályozására
vagy elfogására, kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú. Az
Rtv. rendelkezése alapján tehát az említett célokból minden
felnőtt fogvatartottal szemben használható lőfegyver,
függetlenül attól, hogy milyen súlyú vagy milyen jellegű
cselekmény elkövetése miatt került a rendőrség őrizetébe.
Az egyik indítványozó a rendelkezés egészét, míg a másik a
"menekülésének", továbbá "vagy elfogására" szövegrészeket
tartja alkotmányellenesnek.
A vizsgált rendelkezés a lőfegyverhasználattal érintett
személy szempontjából kettős: kiterjed egyrészt magára a
fogvatartottra, másrészt arra is, aki a fogvatartott
erőszakos kiszabadításában részt vesz. Akit a menekülése vagy
az elfoghatósága miatt érint a lőfegyverhasználat - a j) pont
körében - nem tanúsít támadó magatartást, értelemszerűen
nincs semmi olyan cselekvése, ami mások élete vagy testi
épsége ellen irányulna. Ha ilyen cselekvésre sor kerül, akkor
az Rtv. 54. §-ában meghatározott valamely más okból nyílik
meg a lehetőség a lőfegyver-használatra [a), b), i) vagy k)
pontok]. Az erőszakos kiszabadításban részt vevő személy
ezzel szemben szükségképpen támadó magatartást tanúsít.
A magatartások különbözőségéből eredően az alkotmánybírósági
vizsgálat iránya sem lehetett ugyanaz. A menekülő, illetve a
menekülést követően elfogás alá eső személy esetében nem áll
fenn a rendőrt vagy harmadik személyt érintő veszélyeztetés,
tehát az Alkotmánybíróságnak ezúttal is abban kellett állást
foglalnia, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet
kockáztatása (a lőfegyver használata), ha ez nem életveszély
elhárítását célozza.
Az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban
leszögezte: "A bizonyítás sikertelensége éppúgy az állam
kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett
hibák, sőt - eltérő törvényi rendelkezés hiányában - az
eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a
büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő
büntetés kiszabása nem teljesülhetett." (ABH 1992, 59,70.)
Az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta azt is,
hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány
rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége
van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény
érvényesítésére. Az 5/1999. (III. 31.) AB határozatában ezzel
összefüggésben kifejtette: indokolt, hogy ennek a feladatnak
a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló
szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre. (ABH
1999, 75, 83.) Ez pedig szükségképpen együtt jár az olyan
büntető eljárási cselekmények, ezen belül olyan
kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek
lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozzák, érintik a
büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is.
[26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.]
Az idézett megállapítások is azt a követelményt erősítik,
hogy az államnak hatékonyan kell élnie a rendelkezésére álló
alkotmányos eszközökkel. Ez a vizsgált rendelkezés
vonatkozásában aképpen konkretizálható, hogy a rendőrség úgy
köteles a fogvatartott biztonságos őrzéséről gondoskodni,
hogy ezáltal a menekülés elkerülhetővé váljék.
A rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM
rendelet (a továbbiakban: R.) 14. § (1) bekezdése szerint a
fogda a fogvatartottak elhelyezésére, biztonságos őrzésére
szolgáló, huzamos emberi tartózkodásra alkalmas épület vagy
épületrész. Az R. szabályozza a fogvatartottal szemben
alkalmazható kényszerítő eszközöket is: "30. § (1) A
fogvatartottal szemben az Rtv. 47-50. §-aiban, valamint az
52. §-ban meghatározott kényszerítő eszközök a Rendőrség
Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet
(a továbbiakban: RSzSz.) kényszerítő eszközökre vonatkozó
szabályai szerint alkalmazhatóak." A fogvatartottak
rendszeres ellenőrzését is meghatározza az R. 32. § (2)
bekezdése: "A fogdaőrök kötelesek a zárkában elhelyezett
fogvatartottak viselkedését 20 percenként ellenőrizni a
betekintő sávon keresztül. Gyakrabban - szükség esetén
folyamatosan - kötelesek ellenőrizni azokat a
fogvatartottakat, akik rendkívüli cselekményt követtek el,
vagy akikről viselkedésük alapján a rendkívüli cselekmény
elkövetése alaposan feltehető." Az R. 34. § (3) bekezdése
értelmében: "A fogvatartottat haladéktalanul meg kell
bilincselni, ha támadást vagy szökést kísérel meg. Az
eljárási cselekmény foganatosítását követően a fogdába
történő visszakísérés előtt a fogvatartottat meg kell
bilincselni, és ruházatát át kell vizsgálni."
A felhívott rendelkezések alapján rögzíthető, hogy a
rendőrség számára a jogalkotó megteremtette a biztonságos
őrzés feltételeit, eszközrendszerét. Ha az őrzés során olyan
mulasztás történik, ami lehetővé teszi a jogilag még
felelősségre nem vont fogvatartott szökését, akkor ennek
korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására is alkalmas
eszköz (lőfegyver) használata. Vagyis: az állam életvédelmi
kötelezettsége mellett jelen van az őrzési felelősségből
fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná teszi
a lőfegyver-használatot az élethez való joggal
összefüggésben. Az Alkotmánybíróság azt is figyelembe vette,
hogy az állam a fogvatartott menekülését illetően nem marad
büntetőjogi eszköz nélkül, mert a Btk. 245. § (1) bekezdése
szerint az érintett ezen magatartásával a fogolyszökés
bűncselekményét követi el, amelynek alapján büntetőjogilag
felelősségre vonható.
A Szolgálati Szabályzat 64. § (2) bekezdése egyébként
nagymértékben szűkíti a vizsgált rendelkezés szerinti
lőfegyver-használati jogot: "Az Rtv. 54. § j) pontja alapján
akkor használható lőfegyver, ha az elfogás, az őrizetbe
vétel, illetve a fogva tartás indoka az Rtv. 54. § g) illetve
h) pontjában meghatározott bűncselekmény." A jelenleg
hatályos szabályozás szerint ez annyit jelent, hogy csak
olyan fogvatartottal szemben lehet lőfegyvert használni, akit
élet kioltása, állam vagy emberiség elleni bűncselekmény
elkövetése miatt vettek őrizetbe (fogtak el vagy tartanak
fogva). Az Alkotmánybíróságnak az Rtv. 54. § h) pontot érintő
döntése következtében ez egyébként is csak az élet kioltását
elkövető fogvatartottra vonatkozhatna.
Az Alkotmánybíróság azonban - az előzőekben kifejtettek
alapján - megállapítja, hogy az Rtv. 54. § j) pontja
"menekülésének", továbbá "vagy elfogására" szövegrészei
sértik az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és 54. § (1)
bekezdésében foglaltakat. Az Alkotmánybíróság külön
hangsúlyozza: az élet kioltását elkövető fogvatartottal
szemben az államot fokozottan terheli az őrzési felelősség, a
biztonságos fogvatartás kötelezettsége.
Ugyanakkor nem állapította meg az Alkotmánybíróság az Rtv.
54. § j) pontjában foglalt további rendelkezés
alkotmányellenességét, mert a fogvatartott erőszakos
kiszabadításának megakadályozása esetén indokolt a lőfegyver-
használat biztosítása. Az indokoltságot az teremti meg, hogy
az erőszakos kiszabadítás során szükségképpen megvalósul a
mások életének vagy testi épségének veszélyeztetése. Az a
jogalkotó döntési körébe tartozik, hogy a lőfegyver-
használatot további feltételekhez kösse, amint azt a
Szolgálati Szabályzat már hivatkozott előírása [64. § (2)
bekezdése] meg is teszi.
Az Rtv. 54. § j) pontjának a fentiek szerint elvégzett
felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság - az indítványozók
által általánosságban jelzett - a normavilágossággal
kapcsolatos problémát is észlelt. Indokolásában az
Alkotmánybíróság már rámutatott, hogy a vizsgált rendelkezés
a lőfegyver-használattal érintett személy szempontjából
kettős, mert egyaránt kiterjed a fogvatartottra, valamint
arra, aki a fogvatartott erőszakos kiszabadításában részt
vesz. Ugyanakkor a rendelkezés záró szövegrésze egységesen
kizárja a lőfegyver-használatot abban az esetben, ha a
fogvatartott fiatalkorú. A jogalkotó feltehetően csak a
fiatalkorú fogvatartottal szemben kívánta kizárni a lőfegyver-
használatot, de az alkalmazott kodifikációs technika miatt ez
a szűkítés irányadóvá vált a személyi kör másik csoportjára,
vagyis az erőszakos kiszabadítást végrehajtókra is. Mindez
azt eredményezi, hogy fiatalkorú fogvatartott kiszabadítására
irányuló támadás esetén a rendőr az Rtv. 54. § j) pont
alapján őt megillető lőfegyver-használati jogával egyáltalán
nem élhet.
Az Alkotmánybíróság megállapította a fogvatartottal szembeni
lőfegyverhasználat alkotmányellenességét, de egyúttal rámutat
arra, hogy a fogolyszöktetést erőszakos módon végrehajtókkal
szembeni lőfegyverhasználat nem alkotmányellenes.
Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmánybíróság, ha a norma
egy részének alkotmányellenességét állapítja meg, akkor
többnyire csak e szövegrészt semmisíti meg, egyúttal
megállapítja, hogy a megsemmisítést követően a rendelkezés
milyen szöveggel marad hatályban. A jelen ügyben ennek a
megoldásnak ugyan nem volna technikai akadálya, de azért nem
alkalmazható, mert a hatályban maradó szövegrész
értelmezhetetlenné válna, s ekként az ún. normavilágosság
hiánya folytán maradna fent az alkotmányellenesség.
Ezért döntött úgy az Alkotmánybíróság, hogy a rendelkezés
egészét megsemmisíti. Így a jogalkotónak lehetősége nyílik
arra, hogy a fogvatartott erőszakos kiszabadítását
elkövetőkkel szembeni lőfegyver-használatot, mint az Rtv. 54.
§ j) pontjának nem alkotmányellenes szövegrészét önállóan
szabályozza.
4. Az Rtv. további rendelkezéseit érintő indítványok
elutasítását az Alkotmánybíróság a következőkkel indokolja:
4.1. Az Rtv. 54. § g) pontja szerint a rendőr lőfegyvert
használhat az emberi élet kioltását szándékosan elkövető
elfogására, szökésének megakadályozására.
Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt abban kellett állást
foglalnia, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet
kockáztatása akkor, ha ez nem életveszély elhárítását
célozza. Önmagában abból a körülményből ugyanis, hogy valaki
korábban emberi életet oltott ki, okszerűen még nem
következik, hogy további emberölésre, vagy legalábbis az
életet veszélyeztető cselekmény elkövetésére készül. További
fontos körülményként értékelendő, hogy valóban az a személy
követte-e el az emberölést, akivel szemben a rendőr él a
lőfegyverhasználati jogával. Rendőri tettenérés esetén
feltehető az azonosság, de szóbeli értesülés (szemtanú
nyilatkozata) az azonosság megállapítását kétségessé teheti.
Azt is indokolt kiemelni, hogy a lőfegyverhasználattal
érintett személynek a bűnösségét a bíróság még nem
állapította meg. A rendelkezés értelmében bármilyen szándékos
emberölés szóba jöhet, nemcsak olyan, ahol lőfegyvert
használt az elkövető, vagy egyébként következtetni lehetne a
brutalitására, elvetemültségére, amely alapján a társadalomra
vonatkoztatott életvédelmi igény fokozottan merülne fel (a
közbiztonság az élethez való joggal összefüggésben fokozott
veszélynek volna kitéve). Nem feltétel, hogy az elkövető fel
legyen fegyverkezve, értelemszerűen az sem, hogy a fegyvert
ember ellen közvetlenül használni készül.
Az élet kockázati tényezőinek egyike maga az ember, többek
között azért, mert a szó elvont érelmében bárki képes ölni.
Ha valaki ezt meg is teszi, szembesülnie kell az állam
igazság-szolgáltatásával, amelynek eredményeképpen döntés
születik bűnössége kérdésében, és ehhez képest a büntetés
kiszabásában. Az Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban
viszont azt a jogi helyzetet kell mérlegelnie, amelyben a
szándékos emberölést elkövető, de emiatt még felelősségre nem
vont személlyel szemben megengedett a lőfegyverhasználat.
Az életnek, mint a legfőbb alapjogi értéknek a védelme
esetről-esetre sokrétű, alapos és egyértelmű, de mindig az
adott körülményeknek megfelelő megközelítést kíván. A jelen
esetben az egyik megközelítés lehetne az azonos életértékek
összevetéséből fakadó értékelés. Ez egy kettős viszonyt
tételez fel, amelynek egyik oldalán áll a lőfegyver-
használattal érintett, emberölést elkövető személy élete, míg
a másik oldalon - a maga elvont formájában - az az életérték,
amelyet az emberi életet korábban már kioltó személy
potenciálisan veszélyeztet azáltal, hogy esetleg újabb emberi
életre tör. A fentiekben kifejtettek szerint ez a
veszélyeztetés túl általános, konkrétan nem ragadható meg,
ezért ennek alapján az élet kockáztatásának a
megengedhetősége az Rtv. 54. § g) pontja tekintetében nem is
indokolható.
Az Alkotmánybíróság azonban az élethez való joggal
kapcsolatban - a vizsgált rendelkezés vonatkozásában - nem
ezt a megközelítést tekintette irányadónak. Az Rtv. 54. § g)
pontja szerinti veszélyeztetettségi helyzetben lévő személy
jogi helyzete ugyanis speciális. Különleges az összes többi
ugyanilyen helyzetben lévőhöz képest annyiban, hogy korábban
embert ölt. Alapvetően az élethez való jogból fakad az a
követelmény, hogy az emberi életet kioltó személy jogi
felelősségéről dönteni kell. Ehhez viszont szükség van a
jelenlétére, ami adott esetben csak az elfogásával
biztosítható.
Aki más életének kioltásával megsérti az élethez való jogot,
nem kerül és nem is helyezhető a jog világán kívül, de magára
vonja azt a kockázatot, hogy - a törvényben meghatározott
feltételek beállta esetén - a vele szemben alkalmazható
jogszerű lőfegyverhasználat révén a saját élete kerül
veszélybe. Ennek a helyzetnek a kialakulásához szándékos
magatartások egybefüggő zárt láncolata az előfeltétel, melyet
a törvény meghatároz. Az első szándékos magatartás az
emberölés. A második, hogy az érintett nem szándékozik
alávetni magát a jogi eljárásnak: nem jelentkezik önként a
hatóságnál, nem engedi elfogni magát. A harmadik, hogy a
konkrét rendőri intézkedésnek nem engedelmeskedik, menekül. A
negyedik, hogy sem a figyelmeztetés, miszerint
lőfegyverhasználat következik, sem a figyelmeztető lövés nem
változtatja meg abbéli szándékát, hogy kivonja magát az
eljárás alól. Az érintett tehát döntési helyzetben van, mert
rendelkezésére áll annyi idő, ami elegendő arra, hogy ő maga
akadályozza meg az életét kockáztató helyzet kialakulását. Az
Rtv. 56. § (2) bekezdése alapján a megelőző intézkedések
részben vagy egészben ugyan mellőzhetők, de csak akkor, ha
egyébként a rendőr vagy más személy élete kerülne veszélybe.
Ez utóbbi helyzet alkotmányossági megítélése viszont már egy
másik lőfegyver-használati körbe tartozik, amelyet a konkrét
életveszélyeztetés alapoz meg [Rtv. 54. § a), b) vagy k)
pont].
A lőfegyver-használattal érintett személy tényleges helyzetét
vizsgálva valóban nem zárható ki a tévedés az emberölés
elkövetőjének személye tekintetében. Vagyis: előfordulhat,
hogy a rendőr azzal szemben használ lőfegyvert, aki korábban
V a rendőr tudomása ellenére - nem oltott ki emberi életet. A
törvényi felhatalmazás ellenben egyértelmű, mert az Rtv. 52.
§ (1) bekezdés értelmében a lőfegyver-használati jog a
rendőrt csak az Rtv.-ben foglaltak szerint illeti meg. Ennek
megfelelően a lőfegyverhasználat jogszerűsége a konkrét
esetekben csak akkor áll meg, ha a rendőr minden kétséget
kizáróan tudja - a körülményekből egyértelműen következik -
hogy az a személy, akire rálő, korábban embert ölt. Ha ez a
feltétel hiányzik, a rendőr a büntetőjog szabályai szerint -
különös tekintettel a tévedésre - felel akkor, ha a
kényszerítő eszköz használata az érintettnek sérülést okozott
vagy életének kioltására vezetett.
Az élet kioltására sor kerülhet jogos védelmi helyzetben vagy
végszükségben is (Btk. 29. § és 30. §), amely körülményt a
büntetőeljárás során a hatóság, mint büntethetőséget kizáró
okot vesz figyelembe. A jogellenesség hiányának tényleges
vizsgálata azonban az intézkedő rendőrtől - az adott
körülmények között - általában nem várható el.
A lőfegyverhasználat miatt veszélyeztetettségi helyzetben
levő személy jogi és tényleges helyzetének értékelését az
Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdésében és
54. § (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel végezte el. Az
Alkotmánybíróság álláspontja szerint indokolt a lőfegyver-
használat akkor, ha ez szándékos emberölés elkövetőjének
elfogását biztosítja illetőleg teszi lehetővé. Az
indokoltságot nem a bűnüldözés hatékonyságának fokozása
teremti meg, nem is önmagában a büntetőeljárás
lefolytathatósága, hanem az élethez való jogból fakadó
követelmény: az élet kioltását elkövető személynek jogi
eljárással kell szembesülnie.
Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította,
hogy az Rtv. 54. § g) pontja nem sérti az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésében és 54. § (1) bekezdésében foglaltakat, s ennek
megfelelőn az indítványt elutasította.
4.2. Az Rtv. 11. § (1) bekezdésében a rendőr életének
kockáztatásával kapcsolatban az Alkotmánybíróság utal arra,
hogy az élethez való joggal összefüggésben korábban már
vizsgálta a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvénynek (a
továbbiakban: Hvt.) az élet feláldozását is megkövetelő
rendelkezéseit. A 46/1994. (X. 21.) AB határozatban
kifejtette: "Amikor az állam a honvédelmi kötelezettség
keretében végső esetben élete feláldozását is megköveteli a
fegyveres szolgálatot végző katonától, nem az élettől és az
emberi méltóságtól való állam általi, bizonyosan bekövetkező
megfosztásról van szó. Az eskü szövegében az élet
feláldozásának kockázatát vállalja a katona. A hadsereg
alkotmányos felhasználása esetén erre csakis idegen hatalom
fegyveres támadása esetén (Hvt. 2. §), illetve az Alkotmány
40/B. § (2) bekezdésében meghatározott fegyveresen vagy
felfegyverkezve elkövetett erőszakos cselekmények
elhárításában való közreműködés során kerülhet sor. Mindezek
olyan szituációk, amelyekben a katona élete értelemszerűen
veszélyben van, s amelyben a jog eltűri, hogy a katona a
támadók életét kioltsa.
A fegyveres harcban életét kockáztató katona alkotmányos
kötelezettség (Alkotmány 70/H. §) teljesítése során kerül a
fenti helyzetbe. Az Alkotmány azonban lehetővé teszi, hogy
azok, akik az emberi élet sérthetetlenségét felfüggesztő
rendkívüli helyzetben való részvételt nem tudják
összeegyeztetni lelkiismeretükkel, ne teljesítsenek fegyveres
katonai szolgálatot. Ők a kifogásolt esküt sem tehetik le. A
fentiek alapján a katonai eskü szövege nem ütközik az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe." (ABH 1994, 260, 262-263.)
Az Rtv. 11. § (1) bekezdésében nem alkotmányos kötelezettség
teljesítésével összefüggésben merül fel az élet kockáztatása,
hanem önként választott élethivatás (foglalkozás) gyakorlása
során. Az érintett személy (a rendőr) tudja, vagy legalábbis
tudnia kell, hogy amikor rendőrségi szolgálati jogviszonyt
létesít, milyen követelmények terhelik. Személyes belátásán
múlik, és nem állami kényszerből fakad, hogy rendőr lesz,
illetve, hogy az is marad. A szolgálatot vállaló személy a
rendőri hivatás komplex - az élet kockáztatását is magába
foglaló - feladatainak ismeretében dönt (jelentkezik vagy
visszalép), lényegében önrendelkezési jogát gyakorolva. Az
életveszély valószínűsége a rendőri szolgálatteljesítéshez
kapcsolódik.
A foglalkozásbeli követelmények egyike, hogy a közbiztonságot
és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is köteles
megvédeni. Az államra ezzel kapcsolatban az a kötelezettség
hárul, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek
megalapozzák a rendőri feladatellátás szakszerűségét, ezzel
minimalizálva a rendőr élete elvesztésének kockázatát. Ezen
feltételek körébe tartozik különösen a szolgálati szabályzat
megalkotása, az abban foglaltak ismeretének megkövetelése, a
kiképzettség és a technikai ellátottság biztosítása. A rendőr
oldaláról mindez úgy jelenik meg, hogy joga van a saját élete
megóvásához szükséges felkészültség megszerzésére.
Az Alkotmánybíróság hatásköre az említett államra háruló
feltétel-teljesítés tekintetében arra terjed ki, hogy
vizsgálja: a jogalkotó eleget tett-e idevonatkozóan
szabályozási kötelezettségének. Ezzel kapcsolatban az
Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg:
A belügyminiszter megalkotta a Szolgálati Szabályzatot, az
Országgyűlés elfogadta a fegyveres szervek hivatásos
állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi
XLIII. törvényt, amelyben - többek között - rögzítette, hogy
az elöljáró köteles a rendőr számára az
egészséges és biztonságos szolgálatteljesítés feltételeit
biztosítani; a szolgálati feladatok ellátását úgy
megszervezni, hogy a hivatásos állomány tagja a szolgálati
viszonyból eredő jogait gyakorolni, kötelezettségeit
teljesíteni tudja; a feladatok elvégzéséhez szükséges
tájékoztatást és irányítást megadni, a szolgálatteljesítéshez
szükséges ismeretek megszerzését biztosítani.
A Btk. 30. § (4) bekezdése értelmében azon személyek javára,
akiknek a hivatásukhoz tartozik a veszély vállalása,
végszükség nem állapítható meg. Ilyen személynek minősül a
rendőr is. Ez a rendelkezés is azt támasztja alá, hogy a
rendőri élethivatás részét képezi a veszélyhelyzetek
vállalása, amelynek során saját élete védelme érdekében a
végszükségre nem hivatkozhat.
Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Rtv. 11. § (1)
bekezdés "a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete
kockáztatásával is megvédeni" szövegrészének az Alkotmány 8.
§ (2) bekezdésébe, illetve az 54. § (1) bekezdésébe ütközését
nem állapította meg, ezért az indítványt elutasította.
4.3. A rendőrség működésének általános elvei és szabályai
körében, ezen belül is a kényszerítő eszközök alkalmazásának
elvi tételei között deklarálta a jogalkotó azt, hogy az
emberi élet kioltását lehetőleg kerülni kell. A "kerülni
kell" kifejezés nem a tiltással egyenértékű, hanem a
megszorítás, a negatív orientálás mellett kétségkívül
egyúttal megengedő tartalmú is.
Az állam életvédelmi kötelezettségének teljesítéséhez a
kényszerítő eszközök alkalmazása elengedhetetlen. A testi
kényszer, a bilincs vagy a lőfegyver olyan kényszerítő
eszközök, amelyek alkalmazásával együtt járhat a sérülés
okozása. Az Rtv. vizsgált rendelkezése azt helyezi előtérbe,
azt határozza meg főszabályként, hogy a kényszerítő eszköz
alkalmazása ne okozzon sérülést, ne vezessen az emberi élet
kioltásához. Ezzel a jogalkotó eleget tett az élethez való
jog védelméből fakadó követelménynek. Azonban a "lehetőleg"
szó helyes nyelvtani értelmezés szerint nem biztosít
szélesebb jogot a lőfegyverhasználatra, és a "kerülni kell"
korlátozó rendelkezés fellazítására. E szavakat egymástól
önkényesen elválasztani nem lehet, következésképpen a
"lehetőleg kerülni kell" kifejezés egységesen értelmezendő,
mint olyan, a jogalkalmazás módjára vonatkozó ajánlás, amely
egyébként is összhangban van az Rtv. azon rendelkezéseivel,
amelyek a kényszerítőeszközök arányosságára, sorrendjére és a
lőfegyverhasználatot megelőző cselekvésekre vonatkoznak.
Önmagában a szövegkörnyezetből kiemelt "lehetőleg" szónak
alkotmányjogi relevanciája nincs.
Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Rtv. 17. § (2)
bekezdés "lehetőleg" szövegrészének az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe, illetve az 54. § (1) bekezdésébe ütközését nem
állapította meg, ezért az indítványt elutasította.
4.4. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában
fejtette ki először, hogy az emberi méltósághoz való jog az
ún. "általános személyiségi jog" egyik megfogalmazása. Az
általános személyiségi jogot az alkotmánybírósági gyakorlat
annak különféle aspektusaival nevezte meg, nevezetesen a
személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az
önrendelkezés szabadságához való jogként, általános
cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként
definiálta. Ugyanebben a határozatában az Alkotmánybíróság
arra is rámutatott, hogy az általános személyiségi jog
"anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet az
Alkotmánybíróság és a bíróságok is felhívhatnak az egyén
autonómiájának a védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét
nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható (ABH 1990, 42,
44-45.).
Az indítványozó szerint az Rtv. 19. § (1) bekezdése azzal,
hogy olyan törvényi vélelmet állapít meg, amely szerint a
rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható
kétségbe, sérti az Alkotmány 54. §-ában foglaltakat. Ez az
indítványozói felvetés alkotmányjogi tekintetben úgy
értelmezhető, hogy az indítványozó az általános cselekvési
szabadság, a magánszférához való jog, valamint az
önazonossághoz (személyi integritáshoz) való jog sérelmét
látja a kifogásolt törvényi rendelkezésben.
Az Alkotmánybíróság a 65/2003. (XII. 18.) AB határozatában a
rendőri intézkedés eredményessége feltételeinek elemzése
során kifejtette: ahhoz hogy az ország belső rendje és
közbiztonsága rendőri eszközökkel eredményesen védhető
legyen, a belső rend és a közbiztonság felett őrködő
szervezet számára hatékony eszközöket kell biztosítani. Ez a
közösség érdekét szolgáló követelmény indokolja az Rtv. 19. §
(1) bekezdésének azon rendelkezését, amely szerint a
jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri
intézkedéseknek - ha törvény vagy más nemzetközi megállapodás
nem rendelkezik - köteles magát mindenki alávetni és a rendőr
utasításainak engedelmeskedni. Ehhez a követelményhez,
illetőleg törvényi előíráshoz szorosan kapcsolódik az Rtv.
19. § (1) bekezdésének az indítványozó által kifogásolt
második mondata, amely szerint az intézkedéssel érintett
személy a helyszínen a rendőri intézkedés jogszerűségét nem
vonhatja kétségbe, kivéve ha a jogszerűtlenség mérlegelés
nélkül kétséget kizáróan megállapítható. Ugyanez az
alkotmánybírósági határozat azt is leszögezte, hogy a rendőri
intézkedés jogszerűségének feltételezése nem más mint egy
törvényes vélelem, amely azonban ellenbizonyítás révén
utólagosan megdönthető, tehát a jogorvoslásnak a lehetősége
adott. (ABK 2003. december 900., 907.)
Az Rtv. a jogorvoslat lehetőségét a 92. § (1) bekezdésében
biztosítja, a 93. § pedig ezt akként konkretizálja, hogy
kimondja: a panasz előterjesztésére az jogosult, akivel
szemben a rendőri intézkedést foganatosították. A törvényi
rendelkezések szerint a panaszt az intézkedést foganatosító
rendőri szervnél lehet az intézkedést követő 8 napon belül
előterjeszteni, továbbá a panaszt e rendőri szerv vezetője 15
napon belül indokolt határozattal bírálja el, és e határozat
ellen pedig a felettes rendőri szervhez fellebbezésnek van
helye. A sérelmezett rendőri intézkedéssel szemben bírósági
felülvizsgálat is kérhető, amelyet a panasz előterjesztésére
jogosult terjeszthet elő a felettes rendőri szerv határozata
ellen. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint - a törvényi
garanciák mellett - sem az általános cselekvési szabadságot,
sem a magánszférához való jogot, sem pedig a személyi
integritáshoz való jogot, mint a személyiségi jogként
nevesített alapjogokat nem sérti a támadott törvényi
rendelkezés.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 19. § (1)
bekezdés második mondata alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasította.
4.5. Az indítványozók a személyi szabadság jogának sérelmén
túl az emberi méltóság jogának sérelmét is látják abban, hogy
az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja lehetővé teszi, hogy a
rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes
szerv elé állítsa azt, aki bűncselekmény elkövetésével
gyanúsítható, továbbá, hogy az Rtv. 38. § (1) és (2)
bekezdése alapján a rendőrség közbiztonsági őrizetbe vétel
iránt intézkedhet. A 38. § (2) bekezdésében "vagy
elrejtőzésétől tartani lehet" feltételt tartja
alkotmányellenesnek.
Az Alkotmánybíróság a személyi szabadság jogának
korlátozásával kapcsolatban már vizsgálta a kifogásolt
rendelkezéseket és a 65/2003. (XII. 18.) AB határozatában
megállapította, hogy az előállítás és az őrizetbe vétel
eljárási rendjét meghatározó rendelkezések megfelelnek a
személyi szabadság átmeneti korlátozásához szükséges
alkotmányos követelményeknek. (ABK 2003. december 900., 910.)
Az emberi méltóság jogának sérelmét illetően az
Alkotmánybíróság már a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában
megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az
élethez való joggal fennálló egységben abszolút és
korlátozhatatlan. (ABH 1991, 297, 308, 312.) Ennek egyes
részjogai, mint az önrendelkezéshez, az önazonossághoz, a
cselekvési szabadsághoz való jog azonban az Alkotmány 8. §
(2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
korlátozhatóak. (879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 397,
401.) Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az
alapvető jog korlátozása akkor marad meg az alkotmányos
keretek között, ha a korlátozás nem vonatkozik az alapjog
érinthetetlen lényegére, továbbá ha a korlátozás
elkerülhetetlen, valamint ha a korlátozás súlya a
korlátozáshoz elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan.
[Pl. 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990 69, 71., 7/1991.
(II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22, 25.]
Az Alkotmánybíróság a 46/1991. (IX. 10.) AB határozatában azt
is megállapította, hogy ellentétes az emberi méltósághoz való
alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül
alkalmaznak hatósági kényszert és ezáltal az állam indok
nélkül avatkozik a magánszféra körébe tartozó viszonyokba.
(ABH 1991, 211, 215.)
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Rtv. 33. § (2)
bekezdés b) pontja alapján alkalmazott előállítás, valamint
az Rtv. 38. § (1) és (2) bekezdése rendelkezései szerinti
közbiztonsági őrizetbe vétel kellő alappal alkalmazott
hatósági intézkedések. Ezeket a törvényben meghatározott
intézkedéseket a közrend és a közbiztonság védelméhez fűződő
közérdek indokolja, és az teszi szükségessé, hogy az érintett
személyek a hatósággal való együttműködésre készséget nem
mutatnak. E kellő indokok alapján alkalmazott hatósági
intézkedések sem az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja alapján
előállított személyek, sem pedig az Rt. 38. §-a alapján
közbiztonsági őrizetbe vett személyek emberi méltóságához
való jogának érvényesülését az elérni kívánt célhoz képest
nem korlátozza aránytalan mértékben. Az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint a kifogásolt törvényi rendelkezések
keretei között alkalmazott kényszerintézkedések nem idézik
elő az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglaltak sérelmét.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Rtv. 33. § (2)
bekezdés b) pontja, valamint az Rtv. 38. § (1) bekezdése és a
(2) bekezdés "vagy elrejtőzésétől tartani lehet" szövegrésze
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasította.
4.6. A lőfegyvernek valamely tömegben lévő személlyel
szembeni használatára vonatkozó szabályok körében az Rtv. 57.
§ (2) bekezdése kizárja a jogellenesség megállapítását abban
az esetben, ha olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a
rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el.
A támadott rendelkezésben nem személyre szándékosan leadott
lövésről van szó, tehát ez a rendelkezés nem is vonható az
Rtv. 53. § (1) bekezdésében meghatározott lőfegyverhasználat
körébe. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak azt kellett
vizsgálnia, hogy a más személlyel szembeni lőfegyver-
használat során veszélyeztethető-e olyan személy élete, aki
ugyan nem ad okot a vele szembeni lőfegyver-használatra, de
mégis véletlen találat éri.
Az indítványozói feltételezés az, hogy egyesek a felszólítást
követően nem hagyják el a helyszínt, hanem elrejtőzködnek, és
ezáltal véletlenszerűen ki vannak téve akár halálos lövésnek
is. Éppen ezért a jogellenesség kizárása szerinte csak akkor
volna megengedhető, ha a törvény a rendőrséget arra
kötelezné, hogy a lőfegyverhasználatot megelőzően győződjön
meg a helyszín elhagyására vonatkozó felhívása
eredményességéről.
A rendőri felszólításnak való ellenszegülés az egyén szabad
akarat-elhatározásából ered, amely az önrendelkezés keretében
tudatosan felvállalt életveszélyt eredményez, ezért az ebből
fakadó esetleges következményeket az érintettnek viselnie
kell. Amennyiben valaki akaratán kívül eső objektív ok
folytán képtelen a helyszín elhagyására, akkor nyitva áll
előtte a lehetőség, hogy ezt a körülményt valamilyen módon a
rendőrség tudomására hozza. Ha a rendőrség ezt a helyzetet
figyelmen kívül hagyva nem biztosítja az érintett biztonságos
helyre jutását, és egyidejűleg él a másra irányuló lőfegyver-
használati jogával, az érintettet pedig véletlenszerűen
találat éri, akkor a jogellenesség kizárása nem állapítható
meg a rendőr javára.
Az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége körébe
tehát az életveszélyes helyszín elhagyásának biztosítása
tartozik, de a tudatosan életveszélyes helyszínen maradóval
szemben nem érvényesülhet az állam életvédelmi
kötelezettsége. Mindezek alapján a támadott rendelkezés
tartalma nem tekinthető az élethez való jog, mint alkotmányos
alapjog megsértésének.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 57. § (2)
bekezdésének az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe és 54. § (1)
bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az
indítványt elutasította.
4.7. A nyomozás megtagadásának, vagy megszüntetésének
kilátásba helyezését szabályozó törvényi rendelkezéssel [Rtv.
67. § (1) bekezdése] kapcsolatosan az indítványozó az emberi
méltósághoz való jog sérelmét abban látja, hogy az Rtv. nem
tartalmaz utalást a bűncselekmény elkövetőjétől származó, a
rendőrségnek nyújtott információszolgáltatás lehetőségének
időtartamára, ebből pedig szerinte olyan helyzet adódhat,
hogy az eljárás alá vont személlyel szemben a rendőrség akár
hosszú ideig is nyomást gyakorolhat a hatóság számára fontos,
a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatba hozható adatok
megszerzése végett.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a
továbbiakban: Be.) 170. § (1) bekezdése szerint az ügyész
vagy a nyomozóhatóság a tudomására jutott adatok alapján a
nyomozati eljárást megindítja, illetőleg a nyomozás
feljelentésre indul meg. A Be. a nyomozás határidejére
vonatkozó törvényi szabályokat a 176. §-ában állapította meg.
E törvényhely (1) bekezdése kimondja, hogy a nyomozást a
lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni és az
elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon
belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága, vagy
elháríthatatlan akadály indokolja, a nyomozás határidejét az
ügyész két hónappal, ha ez a határidő letelt a megyei
főügyész legfeljebb a büntetőeljárás megindulásától számított
1 év elteltéig meghosszabbíthatja. A Be. 176. § (2) bekezdése
értelmében 1 éven túl kizárólag a legfőbb ügyész jogosult a
nyomozás határidejének a meghosszabbítására, ha a nyomozás
meghatározott személy ellen folyik, a meghosszabbítás a
gyanúsított kihallgatásától számított 2 évig terjedhet.
Az ismertetett törvényi rendelkezések alapján megállapítható,
hogy a Be. a nyomozás határidejének ésszerű megállapításával
kellő garanciát teremtett arra nézve, hogy a rendőrség
szakmai indok nélkül hosszú ideig nyomozást ne folytathasson.
Ennek következtében a rendőrség - az ügyész nyomozás-
felügyelete mellett - nem élhet vissza az
információszolgáltatásban való megállapodás törvényi
lehetőségével, ennek fejében pedig a nyomozás megtagadásának,
vagy megszüntetésének a kilátásba helyezésével. Az
információszolgáltatásban való megállapodás a bűncselekmény
elkövetésével gyanúsítottat kiszámíthatatlan ideig "nyomás"
alatt nem tarthatja. A törvényi előírások betartása esetén
nem kerülhet sor arra, hogy a rendőrség, mintegy zsarolva a
gyanúsítottat, őt jogtalan ráhatás révén arra kényszerítse,
hogy további adatokat szolgáltasson és kényszerhelyzetben
tartás eredményeként a magánszférába tartozó jogtalan
beavatkozással őt emberi méltóságához való jogában sértse. Az
információszolgáltatás nem csupán a nyomozóhatóságnak az
érdeke, hanem éppen ilyen súllyal a bűncselekmény
elkövetésével gyanúsítotté is. A nyomozóhatóságnak és a
gyanúsítottnak egyaránt mérlegelnie kell a megállapodás
megkötését. A bűncselekmény gyanúsítottját e megállapodás
megkötésének elhatározásában személyes érdekei motiválják,
míg a rendőrséget a megállapodással elérhető bűnüldözéshez
fűződő érdek megfontolása ösztönzi. A rendőrség a
megállapodást csak akkor kötheti meg, ha ez az utóbbi érdek
jelentősebb mint a bűncselekménnyel gyanúsított
megbüntetéséhez fűződő érdek. Ez azonban a joggyakorlatra,
nem pedig a jogalkotásra tartozó kérdésként merülhetne fel.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint mivel a bűncselekmény
gyanúsítottja lényegében önrendelkezési jogát gyakorolva
szabadon dönthet arról, hogy köt-e a hatósággal megállapodást
az információszolgáltatásra, ezért őt emberi méltóságához
való jogában a megállapodást követő információkérés nem
sértheti. Az indítványozó részéről felvetett határidő hiánya
pedig azért nem okoz alkotmányellenes helyzetet, mert a Be.
megfelelő törvényi garanciákat teremtett a nyomozások
befejezésére, így a további "adatszolgáltatási kényszer" nem
állhat fenn. A Be.-ben meghatározott nyomozati határidők
egyúttal meghatározzák az információszolgáltatás időbeli
kiterjedését is.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a
Rtv. 67. §-ának rendelkezése az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében foglalt alapjogot nem sérti, ezért az indítványt
elutasította.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő
közzétételét az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény 41. §-a alapján rendelte el.
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bihari Mihály Dr. Czúcz Ottó
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András alkotmánybíró különvélemény
1. Egyetértek azzal, hogy a Határozat a Rendőrségről szóló
1994. évi XXXIV. törvénynek (Rtv.) az Alkotmány 51. § (1)
bekezdésével való összhangjának vizsgálatát az
Alkotmánybíróságnak az élethez való jogot és az emberi
méltósághoz való jogot egységben értelmező 23/1990. (X. 31.)
AB határozat (Abh.1.), a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat
(Abh.2.) és a 22/2003 (IV. 28.) AB határozat (Abh.3.) alapján
végezte el. Ebből következően egyetértek azzal is, hogy a
Határozat rendelkező része 1-3. pontjaiban alkotmánysértőnek
mondta ki az Rtv. 54. § h) és j) pontját teljes egészében és
az i) pontját nevezett szövegrészében.
Ugyanakkor nem értek egyet a Határozat 4. pontjában az Rtv.
17. § (2) bekezdés első mondata "lehetőleg" szövegrésze és az
54. § g) pontja alkotmányellenességének megállapítását
elutasító rendelkezésével. Mindkét törvényi szabálynak - az
Abh.1-2. alapján - osztania kellett volna az Rtv.
alkotmánysértőnek nyilvánított rendelkezései sorsát.
2. Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben a halálbüntetés törvényi
megengedhetőségének alkotmányosságát az Alkotmány 8. § (2)
bekezdése alapján zárta ki és ezzel egyben kizárta az élethez
való jognak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti nem
önkényes korlátozhatóságát is. Eszerint az élet lényeges
tartalmának alkotmányos védelme az élettől való nem önkényes
megfosztására is kiterjed. Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben
az állam büntető hatalmával szemben fogalmazta meg az
Alkotmányból levezethető korlátozást, de egyben az élethez
való jognak az emberi méltósággal egységben oszthatatlan és
korlátozhatatlan voltát általánosságban, az állam jogalkotó
hatalmával szemben is kimondta. Erre utal az Abh.2. is, amely
azt fejtegeti, hogy abban az esetben, ha a törvényhozó úgy
rendelkezne, miszerint a magzat jogilag ember, akit megillet
az élthez és az emberi méltósághoz való jog, a
terhességmegszakítás (emberi élet kioltása) az emberi életek
közötti választásnak a jog általi "eltűréséről" van szó,
ezért nem is büntetendő. (ABH 1991, 297, 315-316.) E
határozatok értelmében az állam alkotmányosan nem
rendelkezhet az emberi élet elvételéről.
Az Abh.1-hez fűzött párhuzamos indokolás foglalkozott először
az emberi életek közötti választás jog általi eltűréséről, az
élethez és az emberi méltósághoz való jog egységes
szemléletét a jogos védelem problémájára vetítve: "Az élethez
való jog abszolút felfogása következtében a jogos védelem
köre szűkebb lesz. Élet csakis élettel lehet arányos... Ha
megtámadott megöli támadóját a "jogos védelem" biztosította
büntethetőséggel a jog nem az élettől való megfosztás
jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon
kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítás lezajlott. A
jogos védelem helyzete csakis akkor áll fenn, ha az életek
közötti választásról van szó... Mert a megtámadott élete a
támadó élete árán maradhat meg." (Sólyom László párhuzamos
indokolása, ABH 1990, 107-108.)
Ez az értelmezés jelenik meg az Abh.2.-ben és kap
megerősítést az Alkotmánybíróság egy későbbi határozatában:
mivel az állam az élet elvételéről nem rendelkezhet,
alkotmányosan csak olyan esetekről lehet szó, "...amikor a jog
eltűri az emberi életek közötti választást és ennek
megfelelően nem bünteti az emberi élet kioltását." [46/1994.
(X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 262.]
3. Az Abh.3. más összefüggésben, nem az állam és egyén
viszonyában értelmezte az Alkotmány 54. § (1) bekezdését,
hanem arra adta meg a választ, hogy az egyén saját élete
feletti rendelkezésének, szabadságának hol vannak az
alkotmányos határai.
Az Abh.3. a dogmatikai különbséget abban ragadta meg, hogy az
emberi méltósághoz való jognak az élethez való joggal
egységben korlátozhatatlan volta "... csak olyan helyzetre
vonatkozik, amitől az életet és az attól elválaszthatatlan
emberi méltóságot mások korlátozzák." (ABK 2003. április,
233.- értve ezalatt: az államot, illetőleg más személyt.)
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor nem adta fel az Abh.1-2.-ben
kifejtett ún. "egységességi doktrínát". Érvelésében az emberi
méltóságból levezetett (ennél fogva a szükségességi-
arányossági mérce szerint korlátozható) önrendelkezési jogot,
illetve az élethez való jog objektív aspektusából eredő
intézményvédelmi - az állam életvédelmi - kötelezettségét
vetette össze. (ABK 2003. április, 236.)
Az Alkotmánybíróság - erre utal a Határozat is - "kitágított
tesztet" alkalmazott: az alkotmányosan korlátozható
önrendelkezési jog és a szintén nem abszolút életvédelmi
kötelezettség egymással szembeni mérlegelése alapján.
Az Rtv. 11. § (1) bekezdésében megfogalmazott követelmény,
miszerint a rendőr köteles "... a közbiztonságot és a belső
rendet, ha kell életet kockáztatásával is megvédeni" - ahogy
ezt a Határozat megállapítja - az Abh.3. tesztje alapján
alkotmányosan indokolható. Az érintett személy a rendőri
hivatás komplex - az élet kockáztatását is magában foglaló -
feladatainak ismeretében dönt, önrendelkezési jogát
gyakorolva. A szolgálatot felvállaló rendőr esetében az élet
elvont - a rendőri tevékenységből eshetőlegesen következő -
kockázata, mint potenciális életveszély, nem része az élethez
való jog - "lényeges tartalmának". Az életveszély
eshetőlegessége a rendőri szolgálatteljesítéshez kapcsolódik.
Ugyanakkor - az önrendelkezési jogon alapuló - a rendőri
szolgálat viszonylatában jelentkezik az állam objektív
életvédelmi kötelezettsége, az élet kockáztatás
minimalizálásának, a lehető legkisebb esélyének érdekében.
Ezt célozza a megfelelő kiképzés, technikai védelmi eszközök
biztosítása és a fegyverhasználat is.
4. A fegyverhasználatra vonatkozó Rtv.-szabályozás
alkotmányossági mércéjét viszont az Abh.1-2. határozzák meg.
Tekintettel arra, hogy az állam alkotmányosan nem
rendelkezhet az élet elvételéről, törvényhozás útján sem
hatalmazhat fel az élet kioltására, a fegyverhasználat csak
az élet(ek) elleni támadás (életveszély) esetén igazolható. A
rendőr saját és mások életének tényleges veszélyeztetése
esetében élhet a fegyverhasználattal. Az élet közvetlen
veszélyeztetése, kioltása fegyverhasználattal alkotmányosan
nem megengedhető, de a jognak el kell tűrnie (ennyiben nem
alkotmánysértő) az életek közötti választást és nem büntetni
az emberi élet kioltását. A jog ezáltal a "nem önkényes
védekezés minőségét oltalmazza az önkényességgel szemben".
(Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön párhuzamos véleménye, ABH
1990, 96.)
A kifejtettek alapján önmagában az elkövetett bűncselekmény
súlyára (szándékos emberölésre) tekintettel az elkövető
elfogásának, szökésének megakadályozása érdekében a
fegyverhasználat biztosítása alkotmányosan nem indokolható
szempont, ezért az Alkotmánybíróságnak az Rtv. 54. § g)
pontját is meg kellett volna semmisítenie.
Az Rtv. 17. § (2) bekezdése első mondata - a "lehetőleg"
kitétellel - pusztán ajánló szabályt (előírást) tartalmaz, s
egyben azonos szinten kezeli a kényszerítő eszköz
alkalmazásának lehetséges következményeként a testi sértést
és az emberi élet kioltását. Az Rtv.-nek ez a szövegrésze is
sérti az élethez való jognak az Abh.1-2.-ben kibontott
tartalmát, ezért az Alkotmánybíróságnak ezt a rendelkezést
szintén meg kellett volna semmisítenie.
Összegezve: Mindkét rendelkezés az élettől való önkényes
megfosztásnak törvényes lehetőségét biztosító szabálynak
minősül, ezért alkotmányellenes.
Budapest, 2004. március 29.
Dr. Holló András
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom.
Budapest, 2004. március 29.
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró
különvéleménye
1. Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1., 2. és
3. pontjával. Az Rtv. 54. § h), i) és j) pontját támadó
indítványokat el kellett volna utasítani.
Véleményem szerint nem alkotmányellenes az, hogy a rendőr
lőfegyvert használhat
- az állam elleni, az emberiség elleni bűncselekményt
elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására;
- azzal szemben, aki a nála lévő veszélyes eszköz letételére
irányuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és
magatartása a veszélyes eszköz ember elleni közvetlen
felhasználására utal;
- az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett
vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének,
erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására,
(a törvény szerint kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú).
2. Nem értek egyet a határozat rendelkező része 4. pontjának
egy részével sem. Véleményem szerint az Rtv. 57. § (2)
bekezdését alkotmányellenessé kellett volna nyilvánítani.
Alkotmányellenesnek tartom a tömegben lévő személlyel szemben
a lőfegyver használatára vonatkozó azt a szabályt, amely
szerint nem állapítható meg a lőfegyverhasználat
jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan
személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása
ellenére nem hagyta el.
3. Nem tudom elfogadni az indokolás elméleti megalapozására
irányuló azt a fejtegetést, amely szerint a vizsgálat iránya
- az állam elleni, az emberiség elleni bűncselekményt
elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására
vonatkozó fegyverhasználattal kapcsolatban - az, hogy
"megengedhető-e lőfegyverhasználat, ha nem áll fenn
egyidejűleg egy másik élet veszélyeztetése".
Nem értek egyet a határozat indokolásának ama
megállapításával sem, amely szerint "a lőfegyverhasználat
alkotmányosságát az alapozza meg, hogy a lőfegyver-
használattal érintett személy korábban megsértette az élethez
való jogot egy másik emberi élet kioltásával".
Azzal sem értek egyet, hogy "ha az őrzés során olyan
mulasztás történik, ami lehetővé teszi a jogilag még
felelősségre nem vont fogvatartott szökését, akkor ennek
korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására is alkalmas
eszköz (lőfegyver) használata". Elfogadhatatlan számomra az a
megállapítás, amely szerint "az állam életvédelmi
kötelezettsége mellett jelen van az őrzési felelősségből
fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná teszi
a lőfegyver-használatot az élethez való joggal
összefüggésben".
Az Alkotmány az élethez való joggal kapcsolatban kimondja,
hogy attól senkit sem lehet önkényesen megfosztani. Az
élethez való jog sérelme másképp merül fel a
fegyverhasználatnál, mint a halálbüntetésnél vagy az
eutanáziánál. Utóbbi esetekben a jogszabály kifejezetten,
tudottan, eleve az élet kioltását célzó magatartásra
jogosítana fel, ezzel szemben a fegyverhasználatnál erről
nincs szó. A jogszabály, amikor végső eszközként engedi az
erőszak e formájának az alkalmazását is, csupán eltűri azt,
hogy a végső eszközként alkalmazott erőszak a fegyvert
használó rendőr akarata ellenére, szándékán kívül,
cselekedetének egyik hatásaként halál okozásához vezessen. Az
alkotmányossági kérdés ezért nem az, hogy az életet az állam
milyen esetben veheti el. Az alkotmányossági kérdés az a
jelen esetben, hogy kinek az életét, milyen esetekben lehet
kockáztatni a közjó, a közrend és a személyek biztonsága
védelme érdekében, és mikor nincs helye az emberéletet
kockáztató fegyverhasználatnak.
Az ember ellen fegyverhasználatra jogosító szabálynak
tiltania kell azt, hogy a fegyverhasználat szándékosan az
élet kioltására irányuljon. Az Rtv. ennek, az élethez való
jogból fakadó parancsnak eleget tesz. Az Rtv. 17. § (2)
bekezdése kimondja, hogy a rendőri intézkedés során a
kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell
a sérülés okozását, a lőfegyverhasználat során kerülni kell
az emberi élet kioltását; a lövést lehetőleg lábra, ha pedig
a támadó kezében a támadásra távolról is felhasználható
eszköz van, kézre kell irányítani [A Rendőrség Szolgálati
Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a
továbbiakban: Sz.) 62. § (1) bekezdése]. Nem lehet az élethez
való jogtól történő megfosztásnak vagy az élethez való jog
korlátozásának tekinteni a fegyverhasználatot, ha az
törvényes. A fegyverhasználat törvényességét az erre
feljogosított hatóság vizsgálhatja. A fegyverhasználat
törvényben meghatározott eseteinek alkotmányossági
vizsgálatánál annak van jelentősége, hogy a törvény szerinti
esetek a rendőrség alkotmányos feladatainak ellátásából
eredeztethetők-e és a törvény a fegyverhasználatot mint a
hatóság által igénybe vett erőszakot csak végső eszközként,
ha az feltétlenül szükséges, engedi-e meg.
Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése értelmében a rendőrség
alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme. A
rendőrség feladatait az Rtv. 1. és 2. §-a határozza meg. A
törvény szerint a rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi
épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő
cselekménnyel szemben. Az Rtv. szerinti rendőri intézkedések
és a kényszerítő eszközök a rendőrség feladatainak az
ellátását szolgálják.
Az állami feladatok ellátása mögött a legtöbb esetben ott van
a jogellenes magatartásokkal szemben a hátrányos
következmény, a szankció alkalmazásának lehetősége. A
kényszerítés (ennek a lehetősége) a szankcióhoz kapcsolódik.
Végső soron az állami kényszer mélyén a fizikai kényszer van,
ami - ha a törvény keretein belül marad - mindig törvényes
kényszer. Az állami kényszer egyik fajtája a karhatalmi
kényszer, aminek fokozatai vannak.
A fegyverhasználatra jogosító szabályozást ebben az
összefüggésben kell vizsgálni. A fegyverhasználat a legtágabb
értelemben a fegyvert láthatóan viselő rendőr puszta
jelenléte, a rendőr döntése arról, hogy fegyverrel jelenik
meg. Szűkebb értelemben fegyverhasználat a leadott lövés,
akár dolog ellen, akár személy ellen irányul. Az Rtv. a
fegyverhasználatot tovább szűkíti az emberre leadott és
szándékos lövésre. E legszűkebb értelemben vett
fegyverhasználatnak az Rtv-ben nincs kötelező esete. Az Rtv.
52. § (2) bekezdése értelmében lőfegyverhasználat saját
elhatározásból vagy utasításra történhet.
A lehetséges fegyverhasználat végrehajtásának szigorú
szabályai, feltételei vannak, ezek betartása ellenőrizhető
[Sz. 66. §]. Az Rtv. értelmében a fegyverhasználat a
kényszerítő eszközök között a végső eszköz; csak akkor van
helye, ha már minden más hatástalannak bizonyult, vagy ezt
előre lehet tudni [Rtv. 15. § (2) bekezdés, Sz. 52. § (1)
bekezdés]. A személyre leadott szándékos lövéshez vezető
rendőri cselekvésnek előre meghatározott sorrendje van az
Rtv. szerint [56. § (1) bekezdés], ezek az elemek fő szabály
szerint időben elkülönülnek (felhívás, hogy a felhívott a
rendőri intézkedésnek engedelmeskedjék; más kényszerítő
eszköz alkalmazása; figyelmeztetés, hogy lőfegyverhasználat
következik; figyelmeztető lövés). A lövéshez mint
következményhez nem egyedül a rendőr magatartása vezet, hanem
a rendőr észlelése szerint intézkedésre okot adó, érintett
személyé is, aki ellenszegül a rendőri intézkedésnek.
Fegyverhasználatra általában úgy kerül sor, hogy az a
személy, akivel szemben fegyvert használnak vagy fognak
használni, ezt előre felismerheti és ennek az ismeretnek a
birtokában mégis a fegyverhasználatot kiváltó módon
viselkedik.
Egyetértek a határozatnak azzal az általános
megállapításával, hogy a rendőrség lőfegyverhasználatánál az
arányosság alapelvéből kell kiindulni. Az alapvető jogok csak
törvényben meghatározott módon korlátozhatók, ha a korlátozás
szükséges, alkotmányos célja van, valamint a korlátozás az
alkotmányos céllal összhangban áll, és azzal arányos. E
követelmény a törvény alapján foganatosított állami
intézkedés alkotmányosságának is mércéje. Nem értek egyet
azonban azzal, hogy a fegyverhasználat Rtv-beli szabályait
egyedül az élethez való joggal összefüggésben kell vizsgálni.
A fegyverhasználat szabályai a kifejtettek szerint nem az
élet szándékos elvételére jogosítják fel a rendőrt, hanem
csupán lehetőségként számolnak azzal, hogy a jogszerű
fegyverhasználat - a rendőr és az érintett más személy
együttes magatartása egyik lehetséges, de nem kívánt
következményeként - élet kioltásához is vezethet.
4. A lőfegyverhasználatnak közigazgatási jogi jellege van
abban az értelemben, hogy a közvetlen kényszer lehetséges
eszköze annak érdekében, hogy az államszervezet teljesíteni
tudja feladatait. Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben
vizsgálnia kellett volna más államok összehasonlítható
gyakorlatát a lőfegyverhasználat megengedhetőségét illetően.
A brit, északír és német lőfegyverhasználati szabályokat
összehasonlítva megállapítható, hogy azok jellemzően a
rendőrségi lőfegyverhasználatot illetően öt célt fogadnak el:
a) a testi épség és az élet elleni közvetlen veszély
elhárítása,
b) közvetlen bekövetkezéssel fenyegető bűncselekmény
elkövetésének megakadályozása,
c) személy feltartóztatása, ha bűncselekménnyel alaposan
gyanúsítható és az elfogás vagy az igazoltatás elől
menekülést kísérel meg,
d) szökés megakadályozása, ha a személy bírói döntés vagy
alapos gyanú alapján a hatóság őrizetében van,
e) a hatóság őrizetében lévő személy erőszakos
kiszabadításának megakadályozása.
A többségi határozatból az következik, hogy a
fegyverhasználat az Alkotmánybíróság szerint csak szűkebb
körben megengedett. Az Rtv-nek a többségi határozattal
alkotmányellenessé nyilvánított rendelkezéseivel kapcsolatban
két esetkörre szűkül le az Alkotmánybíróság szerint a
fegyverhasználat. Az egyik, amikor az a személy, aki ellen
fegyvert használnak, támad vagy fegyvert tart magánál; a
másik, amikor egy jól körülhatárolható bűncselekmény-fajtát
követett el, azaz emberéletet oltott ki (ezzel gyanúsítható)
és menekül vagy a hatóság őrizetéből szökik.
Véleményem szerint a rendőrség alkotmányos feladatára
tekintettel - a közvetlen vagy csupán fenyegető támadás
elhárításán kívül - a más súlyos cselekmények elkövetőinek
tartott személyek (és nem csak az emberéletet kioltók)
elfogásához, őrizetben tartásához vagy az ilyen cselekmények
megakadályozása érdekében is fegyver használható, végső
eszközként.
5. Nem értek egyet a veszélyes eszközre vonatkozó
szabályozással kapcsolatban azzal a megállapítással, hogy "a
lőfegyverhasználat ... kizárólag fegyver, valamint az élet
kioltására alkalmas más eszköz esetén lehet alkotmányos";
továbbá azzal sem, hogy "az alapjogi védelem egyenlősége csak
abban az esetben érhető el, ha a vizsgált rendelkezésben
meghatározott tárgyi kör leszűkül azokra az eszközökre,
amelyek az élet kioltására alkalmasak vagy legalábbis az
életet közvetlenül veszélyeztethetik."
Nem állapítható meg bizonytalanság az Rtv-nek a más veszélyes
eszközre utaló rendelkezésével kapcsolatban. Csak a
jogalkalmazás számára eleve értelmezhetetlen jogszabály sérti
a jogbiztonságot [vö.: 36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH
1997, 222, 227-228.]. A többségi határozatban
alkotmányellenessé nyilvánított szabály szóhasználata és
rendelkezési környezete alapján nem lehet olyan
következtetésre jutni, hogy az Rtv. támadott szabálya eleve
értelmezhetetlen lenne. Az Rtv. szerint az eszköznek
"veszélyesnek" kell lennie és olyannak, amely ember elleni
felhasználásra alkalmas. Az ember elleni felhasználásra
alkalmas, veszélyes eszköz az emberre veszélyes.
Azzal a veszélyes eszközzel kapcsolatban, amely ember elleni
felhasználásra alkalmas, véleményem szerint alkotmányosan
megengedett végső eszközként a fegyverhasználat, ha az
érintett személy a nála lévő veszélyes eszköz letételére
irányuló rendőri felszólításnak ellenszegül, és magatartása a
veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal.
6. Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy az Rtv. 57.
§ (2) bekezdése nem vonható az Rtv. 53. § (1) bekezdésében
meghatározott lőfegyverhasználat körébe. Az 57. § (2)
bekezdése a címe és tartalma szerint a tömegben lévő
személlyel szembeni lőfegyverhasználatról rendelkezik.
Az Rtv. 55. §-a szerint nincs helye lőfegyverhasználatnak - a
fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett támadás,
fegyveres ellenállás leküzdése, illetőleg a tömegben lévő
személlyel szembeni használat (57. §) kivételével - ha a)
olyan személy életét vagy testi épségét veszélyezteti, akivel
szemben a lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn; b) a
rendőri intézkedés célja tárgyra vagy állatra leadott
lövéssel is elérhető.
Az Rtv. tiltja továbbá lőfegyver használatát tömegoszlatásra
[59. § (4) bekezdés]. Tömegben lévő személlyel szemben
viszont lehetővé teszi azt - ha a lőfegyverhasználatnak az
általános feltételei az érintett személy vonatkozásában
fennállnak [57. § (1) bekezdés]. Lőfegyver használata
tömegben lévő személlyel szemben azt jelenti, hogy az Rtv.
megengedi olyan kívülálló személy életének vagy testi
épségének veszélyeztetését, akivel szemben a
lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn; megengedi a
fegyverhasználatot kívülálló személyeket veszélyeztetve akkor
is, ha a rendőri intézkedés célja tárgyra vagy állatra
leadott lövéssel is elérhető volna. Lőfegyver használata
tömegben lévő személlyel szemben nem jogellenes az Rtv.
szerint, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan más
személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása
ellenére nem hagyta el.
E szabályok értelmében kívülálló személy halála olyan erőszak
következménye lehet, amely mások jogellenes erőszaktól való
megóvásához - figyelemmel a lőfegyverhasználat általános
feltételeire - nem minden esetben feltétlenül szükséges.
Rendőri intézkedésre okot nem adó, kívülálló személy élete,
testi épsége nem kockáztatható pusztán abból az okból, hogy
az illető személy a mondott rendőri felszólításnak nem tesz
eleget. Ezért véleményem szerint az Rtv. 57. § (2) bekezdése
az élethez való jogot sérti, és azt alkotmányellenessé
kellett volna nyilvánítani.
Budapest, 2004. március 29.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
. |