English
Hungarian
Ügyszám:
.
257/B/2004
Előadó alkotmánybíró: Strausz János Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 9/2004. (III. 30.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2004/179
.
A döntés kelte: Budapest, 03/29/2004
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára  irányuló indítványok  alapján  -  dr.
      Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr.
      Vasadi  Éva  alkotmánybírók különvéleményével -  meghozta  az
      alábbi
                                   
                              határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről
      szóló   1994.   évi   XXXIV.  törvény   54.   §   h)   pontja
      alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről
      szóló  1994. évi XXXIV. törvény 54. § i) pontjának "vagy  más
      veszélyes   eszköz"   és  "vagy  a  más   veszélyes   eszköz"
      szövegrészei alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisíti.

      Az  54.  §  i)  pontja  a megsemmisítést követően  az  alábbi
      szöveggel marad hatályban:
      "54. § A rendőr lőfegyvert használhat
      [...]
      i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver letételére irányuló
      rendőri  felszólításnak  nem tesz eleget,  és  magatartása  a
      fegyver ember elleni közvetlen felhasználására utal;"
       
      3.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről
      szóló   1994.   évi   XXXIV.  törvény   54.   §   j)   pontja
      alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.

      4.  Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
      törvény  11.  §  (1) bekezdés "a közbiztonságot  és  a  belső
      rendet,   ha   kell,  élete  kockáztatásával  is   megvédeni"
      szövegrésze, 17. § (2) bekezdés "lehetőleg" szövegrésze,  19.
      § (1) bekezdés második mondata, 33. § (2) bekezdés b) pontja,
      38.  §  (1)  bekezdése,  továbbá 38.  §  (2)  bekezdés  "vagy
      elrejtőzésétől tartani lehet" szövegrésze, 54. §  g)  pontja,
      az   57.   §   (2)   bekezdése,  és  67.  §   (1)   bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló indítványokat elutasítja.

      Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a  Magyar   Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás

        A   Rendőrségről   szóló   1994.  évi   XXXIV.   törvény   (a
        továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban  több
        indítványt   terjesztettek  elő  az  Alkotmánybíróságon.   Az
        élethez  való  joggal  és  az emberi méltósággal  kapcsolatos
        indítványokat  az Alkotmánybíróság elkülönítette,  és  azokat
        egyazon eljárásban együttesen bírálta el. Az Alkotmánybíróság
        eljárása során beszerezte a belügyminiszter és az igazságügy-
        miniszter véleményét.

                                     I.

        1.  Az  indítványozó szerint az Rtv. 11. §  (1)  bekezdés  "a
        közbiztonságot   és   a   belső  rendet,   ha   kell,   élete
        kockáztatásával is megvédeni" szövegrésze sérti az  Alkotmány
        8.  §  (2)  bekezdését  és az 54. § (1)  bekezdését,  mert  a
        "kockáztatás" ilyen általános előírása a rendőr élethez  való
        jogának  lényeges  tartalmát  nemcsak  korlátozza,  hanem  az
        életnek   és   az   ezt   biztosító  jognak   a   teljes   és
        helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi meg.

        2.   Az  Rtv.  17.  §  (2)  bekezdése  értelmében  a  rendőri
        intézkedés  során  a  kényszerítő eszköz  alkalmazása  esetén
        lehetőleg  kerülni kell a sérülés okozását,  az  emberi  élet
        kioltását. Az indítványozó ezzel összefüggésben hangsúlyozza:
        az  emberi élet abszolút érték. A "lehetőleg" kitétel viszont
        megengedi   a   minimum   eventuális  szándékkal   elkövetett
        emberölést, ami nem egyeztethető össze az Alkotmány 8. §  (2)
        bekezdésében meghatározott tilalommal, egyúttal sérti az  54.
        § (1) bekezdésében foglaltakat is.

        3.  Az egyik indítványozó az Rtv. 19. § (1) bekezdése második
        mondata     alkotmányellenességének     megállapítását     és
        megsemmisítését kérte az Alkotmány 54. §-ába ütközése  miatt.
        A  kifogásolt rendelkezés szerint a rendőri intézkedés  során
        annak  jogszerűsége  nem  vonható  kétségbe,  kivéve,  ha   a
        jogszerűtlenség    mérlegelés   nélkül   kétséget    kizáróan
        megállapítható. Az indítványozó szerint ez a  rendelkezés  az
        ember természetes igazságérzetével ellentétben áll.

        4.  Egy  indítványozó az Rtv. 33. § (2) bekezdés  b)  pontját
        tartja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközőnek, és ezért
        kéri   annak   megsemmisítését.  A   támadott   rendelkezések
        kimondják,  hogy a rendőr az illetékes szerv  elé  állíthatja
        azt,   aki   bűncselekmény  elkövetésével  gyanúsítható.   Az
        indítványozó  hivatkozik  az Alkotmánybíróság  46/1991.  (IX.
        10.)  AB határozatára is, amely szerint ellentétes az  emberi
        méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben  kellő
        alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert.

        5.  Az  indítványozó  állítása szerint  az  Rtv.  38.  §  (1)
        bekezdése,  továbbá a (2) bekezdéséből a "vagy elrejtőzésétől
        alaposan tartani kell" szövegrész ellentétes az Alkotmány 54.
        §  (1) bekezdésével. Kifogásolja, hogy a rendőrség pusztán  a
        személyazonosság megállapítására eltúlzottan  tartósan,  azaz
        24    óra   időtartamra   korlátozhatja   az   alapvető   jog
        érvényesülését. Az indítványozó szerint az emberi  méltóságot
        sérti  az  a  rendelkezés  is,  amely  csupán  feltételezésre
        alapozva lehetővé teszi a 72 óra időtartamra történő őrizetbe
        vételt,  ha a pártfogolt elrejtőzésétől tartani kell.  Ezt  a
        rendelkezést  az  indítványozó kellő  alap  nélküli  hatósági
        kényszernek  minősíti, melynek révén az állam  indokolatlanul
        avatkozik be a magánszférába.

        6. Két indítványozó is támadja az Rtv. 54. §-ában foglalt,  a
        rendőr  lőfegyver-használatával kapcsolatos  rendelkezéseket,
        konkrétan:  a  g), h), és j) pontokat, valamint  az  i)  pont
        "vagy   más  veszélyes  eszköz"  szövegrészét,  mert   azokat
        ellentétesnek  tartják az Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdésében,
        illetve   az   54.   §  (1)  bekezdésében  foglaltakkal.   Az
        indítványozóknak az a kiindulópontjuk, hogy az Rtv.-n alapuló
        fegyverhasználat az életnek, illetve az élethez való jognak a
        teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését jelentheti, ezért
        megítélésük szerint a jogi szabályozás - a jogos védelem és a
        végszükség   eseteit   kivéve   -   arra   tekintet    nélkül
        alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény
        az  esetek  hány  százalékában következik be. Az  indítványok
        által  támadott esetekben közös elem, hogy nem az élet elleni
        közvetlen fenyegetés vagy támadás miatt, hanem bűnmegelőzési,
        bűnüldözési  céllal  veheti el a  rendőr  valaki  életét.  Az
        igazságszolgáltatás   eredményességéhez,    a    közbiztonság
        megóvásához  komoly  alkotmányos  érdek  fűződik,  de  ez   -
        állítják  az  indítványozók - önmagában nem  lehet  elégséges
        indok emberi élet elvételéhez. Az egyik indítványozó külön is
        kifejti,   hogy   a  támadott  rendelkezésben   a   veszélyes
        eszközökre  való  utalás alkotmányellenesen  terjeszti  ki  a
        lőfegyver  használatát.  Végezetül mindkét  indítványozó  úgy
        véli,  hogy az indítványaikkal érintett normaszöveg  zavaros;
        rámutatnak,   hogy  a  felsorolásban  átfedések,   ismétlések
        vannak.

        7.  Egy  további indítványozó az Rtv. 57. § (2)  bekezdésében
        foglaltakat,  vagyis  azt  tartja  az  Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésébe   ütközőnek,   hogy   nem   állapítható   meg   a
        lőfegyverhasználat  jogellenessége,  ha  olyan  személyt   ér
        találat,  aki  a helyszínt a rendőrség felszólítása  ellenére
        nem  hagyta  el. Indokolását arra alapozza, hogy  a  támadott
        rendelkezés alkalmazása során a rendőrségnek nem  kell  arról
        meggyőződnie, hogy a helyszínt - az annak elhagyására történt
        felszólítást követően - valóban elhagyták-e az ott tartózkodó
        személyek.

        8.  Az Rtv. 67. §-a alkotmányellenességének megállapítását és
        megsemmisítését  is  kéri az egyik indítványozó.  Álláspontja
        szerint  azáltal,  hogy  a törvény nem  tartalmaz  utalást  a
        bűncselekmény   elkövetője  által   előnyszerzés   végett   a
        rendőrségnek   adott   információszolgáltatás   időtartamára,
        fennáll  a  veszélye  annak, hogy a  rendőrség  hosszú  ideig
        nyomást   gyakorol  az  érintett  személyre  további   adatok
        megszerzése  érdekében.  Az  indítványozó  szerint   törvényi
        biztosítékok hiányában a rendőrség indok nélkül avatkozhat be
        a  magánszféra  körébe tartozó viszonyokba, és  ez  sérti  az
        emberi méltósághoz való jogot.

                                     II.

        Az alkotmányossági vizsgálat során figyelembe vett
        jogszabályi rendelkezések a következők:

        1. Az Alkotmány rendelkezései:
        "2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam."
        "8.  §  (2)  A Magyar Köztársaságban az alapvető  jogokra  és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
        "54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."

        2. Az Rtv. rendelkezései:
        "11.  §  (1)  A  rendőr  köteles a szolgálati  beosztásában
        meghatározott    feladatait   a   törvényes    előírásoknak
        megfelelően teljesíteni, az elöljárója utasításainak - az e
        törvényben foglaltak figyelembevételével - engedelmeskedni,
        a   közbiztonságot  és  a  belső  rendet,  ha  kell,  élete
        kockáztatásával is megvédeni."
        "17.  §  (2) A rendőri intézkedés során a kényszerítő  eszköz
        alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását,
        az  emberi  élet  kioltását. Az intézkedés folytán  megsérült
        személy  részére  -  amint ez lehetséges  -  segítséget  kell
        nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról,  hogy  a
        sérültet  orvos  elláthassa,  kórházi  elhelyezése  esetén  a
        hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló  személy
        erről értesüljön."
        "19.  §  (1)  A jogszabályi előírások végrehajtását  szolgáló
        rendőri   intézkedésnek   -   ha  törvény   vagy   nemzetközi
        megállapodás másként nem rendelkezik - mindenki köteles magát
        alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri
        intézkedés  során  annak jogszerűsége nem  vonható  kétségbe,
        kivéve,  ha  a  jogszerűtlenség mérlegelés  nélkül,  kétséget
        kizáróan megállapítható."
        "33.  § (2) A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság  vagy
        az illetékes szerv elé állíthatja azt,
        a) ...
        b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható;
        c) - g) ..."
        "38.  §  (1)  A  Rendőrség  az előállított  személyt  24  óra
        időtartamra  jogosult  közbiztonsági őrizetbe  venni,  ha  az
        őrizetbe  vételt  a  személyazonosság megállapítása  vagy  az
        őrizetbe  vett  személy érdeke (ittasság vagy más  okból  ön-
        vagy  közveszélyes  állapotban  van)  szükségessé  teszi.  Az
        őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.
        (2)  A  Rendőrség  azt  a  feltételes  szabadságra  bocsátott
        elítéltet,    illetve    a   javítóintézetből    ideiglenesen
        elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek,  ha  a
        pártfogolt  a  hatóság elől elrejtőzött  vagy  elrejtőzésétől
        alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti."
        A  38. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos
        szövege:
        "38.  §  (1)  A  Rendőrség  az előállított  személyt  24  óra
        időtartamra  jogosult  közbiztonsági őrizetbe  venni,  ha  az
        őrizetbe  vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé
        teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít."
        "54. § A rendőr lőfegyvert használhat
        [...]
        g)  az emberi élet kioltását szándékosan elkövető elfogására,
        szökésének megakadályozására;
        h)  az  állam  elleni (Btk. X. fejezet), az emberiség  elleni
        (Btk.    XI.   fejezet)   bűncselekményt   elkövető   személy
        elfogására, szökésének megakadályozására;
        i)  azzal szemben, aki a nála lévő fegyver vagy más veszélyes
        eszköz  letételére irányuló rendőri felszólításnak  nem  tesz
        eleget, és magatartása a fegyver vagy a más veszélyes  eszköz
        ember elleni közvetlen felhasználására utal;
        j)  az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett
        vagy   bírói   döntés  alapján  fogvatartott   menekülésének,
        erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására,
        kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú;
        k)  a  saját élete, testi épsége, személyes szabadsága  ellen
        intézett támadás elhárítására."
        "57.   §   (2)   Nem  állapítható  meg  a  lőfegyverhasználat
        jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan
        személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása
        ellenére nem hagyta el."
        A  67. § (1) bekezdésének az indítvány benyújtásakor hatályos
        szövege:
        "67.  § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás
        megtagadásának  vagy megszüntetésének kilátásba  helyezésével
        információszolgáltatásban  állapodhat  meg  a   bűncselekmény
        elkövetőjével,  ha  a  megállapodással  elérhető  bűnüldözési
        célhoz fűződő érdek meghaladja az állam büntetőjogi igényének
        érvényesítéséhez fűződő érdeket."
        A  67. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos
        szövege:
        "67.  § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás
        megtagadásának  vagy megszüntetésének kilátásba  helyezésével
        információszolgáltatásban  állapodhat  meg  a   bűncselekmény
        elkövetőjével,  ha  a  megállapodással  elérhető  bűnüldözési
        célhoz  fűződő  érdek jelentősebb, mint az állam  büntetőjogi
        igényének érvényesítéséhez fűződő érdek."

                                    III.

        1.  Az  Alkotmánybíróság az élethez való jogra és  az  emberi
        méltóságra   vonatkozó  álláspontját  korábbi  határozataiban
        elsősorban  a halálbüntetés, a magzatvédelem és az  eutanázia
        kapcsán fejtette ki.

        A  halálbüntetés  alkotmányellenességét megállapító  23/1990.
        (X. 31.) AB határozatban - az Alkotmány 8. § (1) - (2) és (4)
        bekezdésében,  valamint  az 54. §  (1)  bekezdésében  foglalt
        rendelkezések  egymásra  vonatkoztatásával  -   úgy   foglalt
        állást,  hogy  a  halálbüntetés  az  élethez  és  az   emberi
        méltósághoz   való   jog  lényeges  tartalma   korlátozásának
        tilalmába  ütközik.  Az  élettől a  halálbüntetéssel  történő
        megfosztás  ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz  való
        alapvető jog lényeges tartalmát nem csupán korlátozza,  hanem
        annak  a  teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését  engedi
        meg.  A határozat megállapította, hogy az emberi élet  és  az
        emberi  méltóság elválaszthatatlan egységet alkot  és  minden
        mást   megelőző  legnagyobb  érték.  Az  emberi  élethez   és
        méltósághoz   való  jog  ugyancsak  egységet   alkotó   olyan
        oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos  egyéb
        alapjognak  forrása  és  feltétele.  Az  emberi  élethez   és
        méltósághoz  mint abszolút értékhez való jog korlátot  jelent
        az  állam  büntetőhatalmával szemben.  Az  élethez  való  jog
        korlátozhatatlanságát    tehát    az    Alkotmánybíróság    a
        halálbüntetés  alkotmányellenességének  megállapításával,  az
        állam büntetőhatalma gyakorlásával összefüggésben mondta  ki.
        [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 92-93.]

        A  terhesség-megszakítás alkotmányosságát  vizsgáló  64/1991.
        (XII.  17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság arra mutatott
        rá,  hogy az emberi élet elvételének állam általi megengedése
        csak  olyan esetekben lehet alkotmányos, amikor a jog  eltűri
        az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelően nem
        bünteti az emberi élet kioltását. (ABH, 1991, 297, 315-316.)

        Az  Alkotmánybíróság  ebben, az ún.  első  abortusz-döntésben
        fejtette  ki  az  államnak  az  élethez  való  jogból   folyó
        általános    védelmi    kötelezettségét.    A    határozatban
        megállapította:  az  Alkotmány 54. § (1)  bekezdése  egyrészt
        minden ember számára garantálja az élethez való alanyi jogot,
        másrészt  -  a 8. § (1) bekezdésével összhangban -  az  állam
        elsőrendű  kötelességévé teszi az emberi  élet  védelmét.  Az
        állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására és
        védelmére a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki
        abban,  hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem  magában
        foglalja  azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz
        szükséges  feltételekről.  Az  államnak  arra  van   szüksége
        garanciális  feladata  ellátásához,  hogy  az  egyes   alanyi
        alapjogok   biztosítása   mellett  az   azokkal   kapcsolatos
        értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz ne csupán az
        egyes   egyedi  igényekhez  kapcsolódóan  védje,  s  a  többi
        alapjoggal  összefüggésben  kezelje.  Az  állam  számára   az
        alapjogok  védelme  csupán része az  egész  alkotmányos  rend
        fenntartásának és működtetésének. Ezért az állam úgy alakítja
        ki  az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi
        és  szervezeti  feltételeket, hogy mind  a  többi  alapjoggal
        kapcsolatos,  mind  pedig  egyéb alkotmányos  feladataira  is
        tekintettel   legyen;  az  egyes  jogoknak  az   egész   rend
        szempontjából legkedvezőbb érvényesülését teszi  lehetővé,  s
        mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja. Az alapjog
        jogosultja,   illetve  az  állam  különböző  szempontjai   és
        feladatai  miatt  az  alapjog alanyi jogi,  illetve  objektív
        oldala nem feltétlenül fedi egymást. Az állam - általános  és
        objektív  szempontjaiból következően - a  szubjektív  alapjog
        által  védett  körön  túlmenően is meghatározhatja  ugyanazon
        alapjog objektív, intézményes védelmi körét.

        Az élethez való jog objektív oldalából az államnak nem csupán
        az  a  kötelessége következik, hogy az egyes emberek  élethez
        való  alanyi  jogát ne sértse meg, és hogy  annak  védelméről
        jogalkotással  és  szervezési  intézkedésekkel  gondoskodjék,
        hanem  ennél  több.  Ez a kötelesség nem merül  ki  az  egyes
        emberek  egyedi  életvédelmében, hanem  általában  az  emberi
        életet   és   létfeltételeit  is  védi.  Ez  utóbbi   feladat
        minőségileg  más,  mint az élethez való egyéni  alanyi  jogok
        védelmének   összeadása;  "az  emberi   élet"   általában   -
        következésképp az emberi élet mint érték - a védelem  tárgya.
        Ezért  az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége
        kiterjed a keletkezőben lévő emberi életre is, csakúgy,  mint
        a  jövendő generációk életfeltételeinek biztosítására.  Ez  a
        kötelezettség - ellentétben az élethez való alanyi  joggal  -
        nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy vele szemben más jogokat
        mérlegeljenek.  [64/1991. (XII. 17.) AB határozat  ABH  1991,
        297, 302-303.]

        Az  Alkotmánybíróság a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési
        jogával  kapcsolatos  22/2003.  (IV.  28.)  AB  határozatában
        áttekintette  az  emberi élethez és a  méltósághoz  való  jog
        kapcsolatával  összefüggő határozatait. (ABK  2003.  április,
        219.)   A   halálbüntetésről,  majd  az   abortuszról   szóló
        határozatokban   -  az  emberi  státus  meghatározójaként   -
        kifejtett  egységességi doktrinát, mint kiinduló  alapot,  az
        Alkotmánybíróság  irányadónak tekintette az  ún.  "eutanázia"
        probléma  elbírálásával  kapcsolatban  is.  Kifejtette:   "az
        eddigi  gyakorlata alapján kimunkált elvek  megfelelő  alapul
        szolgálnak   az   indítványban  felvetett  kérdésekben   való
        állásfoglaláshoz  is."  (ABK  2003.  április,  219-232.)   Az
        alapjogok  korlátozásánál irányadó, az  Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdésébe  foglalt  "érinthetetlen  lényeget"  tekintve  az
        Alkotmánybíróság  megállapította: "A világnézeti  szempontból
        semleges,  alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis  sem
        helyeslő,  sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat  el  az
        ember   saját  életének  befejezését  elhatározó   döntésével
        kapcsolatban;  itt  olyan  szféráról  van  szó,  amelytől  az
        államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam  e
        körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez
        való    jogra   vonatkozó   intézményvédelmi   kötelezettsége
        elkerülhetetlenül  szükségessé teszi."  (ABK  2003.  április,
        219.)  Az  ún.  "eutanázia" határozatában az Alkotmánybíróság
        nem  az  élethez  és  a  méltósághoz való  jog  konfliktusára
        építette  fel  érvelését,  hanem az emberi  méltóság  jogából
        levezetett  (s így a szükségességi/arányossági mérce  szerint
        korlátozható) önrendelkezési jog, illetve az élethez való jog
        objektív   oldalából   eredő   intézményvédelmi   (az   állam
        életvédelmi)   kötelezettségét  vetette  össze   (ABK   2003.
        április, 219, 236-237.) Az Alkotmánybíróság tehát a vizsgálat
        módszeréül  - az élethez és a méltósághoz való jog,  mint  az
        ember  jogi  státusát  meghatározó  jogok  abszolút  voltának
        érintetlenül hagyásával - kitágított tesztet alkalmazott:  az
        alkotmányosan korlátozható önrendelkezési jog  és  a  szintén
        nem  abszolút  életvédelmi kötelezettség  egymással  szembeni
        mérlegelése alapján.

        2.   Az  Rtv.  támadott  rendelkezéseiben  -  az  alkotmányos
        alapjogvédelem  szempontjából  -  közös  elem,  hogy  nem  az
        életnek  az  állam általi, bizonyosan bekövetkező elvételéről
        van  szó,  hanem  az  emberi élet - más  ember(ek)  általi  -
        eshetőleges elvételéről, az élet kockáztatásáról, az  élethez
        való  jog  esetleges  sérelmének  megengedéséről.  Ezért   az
        Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban az élethez való  jogot
        -  az  Alkotmány egyéb előírásaira is tekintettel - az  állam
        életvédelmi  kötelezettségének komplex  összefüggésében  kell
        vizsgálni.  Az  alkotmányossági vizsgálat  ennek  megfelelően
        kiterjedt az élet kockáztatásának megengedhetőségére, az élet
        elvételének     önkényességére,    az    állam    életvédelmi
        kötelezettségére,  vagyis arra, hogy az élet  kockáztatásának
        megengedése   elkerülhetetlen-e,   az   elérni   kívánt   cél
        fontossága   és  az  ennek  érdekében  alkalmazott   alapjog-
        korlátozás indokolt-e. Az Alkotmánybíróság az Rtv.  különböző
        rendelkezéseinek   alkotmányossági   felülvizsgálata    során
        figyelembe vette a halálbüntetésről szóló, az abortusz- és az
        ún. "eutanázia-határozatban" kifejtett álláspontját.

        Az  Alkotmány  8.  § (2) bekezdése határt szab  az  alapjogok
        korlátozhatóságának,  mert  lényeges  tartalmukat  kivonja  a
        törvényhozó  rendelkezése alól. Az élet önkényes  elvételének
        állam   általi  megengedése  kétségkívül  ezt  az  alkotmányi
        tilalmat sértené. A jog ugyanakkor bizonyos esetekben  eltűri
        az  élet elvételét, ugyanis nem tekinti jogellenesnek a jogos
        védelmi  helyzetben vagy végszükségben elkövetett emberölést.
        Az Rtv. indítványokkal támadott rendelkezései - mindenekelőtt
        a   lőfegyver-használati  esetek  -  nem  tartoznak  ehhez  a
        szabályozási  területhez. Más megítélés  alá  esnek  egyrészt
        azért,   mert  nem  az  élet  kioltására,  legfeljebb   annak
        kockáztatására adnak felhatalmazást, másrészt azért is,  mert
        a  rendőr  nem  magánemberi minőségében jár el,  hanem  olyan
        személyként,    aki    az    államot   terhelő    életvédelmi
        kötelezettséget teljesíti.

        A    rendőrség   alapvető   feladataként   meghatározott,   a
        közbiztonság  és  a  belső  rend védelmét  előíró  alkotmányi
        rendelkezés   [Alkotmány  40/A.   §   (2)   bekezdés]   olyan
        alkotmányos  cél,  amelynek elérése és  fenntartása  az  élet
        védelmét is szolgálja.

        A  közbiztonság és a belső rend védelmének biztosításához  az
        államnak  megfelelő  jogosítványokkal  és  eszközökkel   kell
        felruháznia   a  rendőrséget.  Ezek  hiányában   ugyanis   az
        Alkotmányban megszabott feladatot nem lehetne teljesíteni.  A
        rendőr az átlagemberhez képest - vállalt hivatásánál fogva  -
        gyakrabban szembesül olyan konfliktushelyzetekkel,  amikor  a
        saját  vagy  társa(i), illetőleg más emberek élete  veszélybe
        kerül. Ebből a helyzetből fakad az a körülmény, hogy miközben
        a  rendőr  a  közbiztonság  és a  belső  rend  védelme  során
        életvédelmi funkciót is ellát, egyúttal a számára biztosított
        eszközök alkalmazásával az életet kockáztató tevékenységet is
        kifejt.  Az  Alkotmánybíróságnak tehát éppen erre tekintettel
        kellett vizsgálatát lefolytatnia, amelynek során arra kellett
        válaszolnia,   hogy   az  életvédelem  alkotmányos   céljához
        rendelt,   de  egyúttal  az  életet  veszélyeztető   eszközök
        biztosítása,  valamint egyéb, kapcsolódó  törvényi  előírások
        szükségesek-e,  és  ha  igen, akkor az elérni  kívánt  célhoz
        képest arányosak-e.

        Az  Alkotmány nem határozza meg, hogy a kívánt célok  elérése
        érdekében   milyen   jogosítványokkal,  illetve   eszközökkel
        ruházható  fel  a  rendőrség.  A rendőrségről  szóló  törvény
        elfogadásához   az   Alkotmányban   megkövetelt   kétharmados
        szavazattöbbség jelzi, hogy a szabályok - beleértve a rendőri
        jogosítványokat  is  - előírásához vagy megváltoztatásához  a
        népképviselet  széleskörű konszenzusa szükséges.  Mindez  nem
        csupán a rendőrség, mint fegyveres szerv jelentőségére  utal,
        hanem az életvédelem, az élethez való jog kiemelt fontosságát
        is  mutatja; egyúttal - áttételesen - annak egyik alkotmányos
        biztosítékát is jelenti.

        A  rendőrség számára biztosított jogosítványokat és  az  azok
        gyakorlásához   rendelt  eszközöket  az  Rtv.   nevesíti.   A
        fentiekben  jelzett  alkotmányos  összefüggések  tekintetében
        azonban  nem  lehet  pusztán  önmagában  az  egyes  eszközök,
        előírások  megfelelőségére  és  arányosságára  leszűkíteni  a
        vizsgálatot.  Azt  is  figyelembe kell venni,  hogy  az  Rtv.
        ezeket   milyen  szabályozási  környezetbe  helyezi   el.   A
        rendőrség működésének általános elvei és szabályai körében az
        arányosság követelményét az Rtv. meghatározza:
        "15.  §  (1) A rendőri intézkedés nem okozhat olyan hátrányt,
        amely  nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes
        céljával.
        (2) Több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg
        kényszerítő  eszköz  közül  azt  kell  választani,  amely  az
        eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre
        a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással jár."

        Az  önkényes eszközhasználatot is tiltja az Rtv. : "16. § (1)
        A  rendőr kényszerítő eszközt csak a törvényben meghatározott
        feltételek  fennállása  esetén  alkalmazhat.  Nincs  helye  a
        kényszerítő    eszköz   további   alkalmazásának,    ha    az
        ellenszegülés  megtört és a rendőri intézkedés eredményessége
        enélkül is biztosítható."

        Az   Rtv.  tehát  tartalmaz  olyan  garanciális  szabályokat,
        amelyek  elengedhetetlenül szükségesek az  emberi  életre  is
        kiható  eszközök  törvényi  meghatározásához,  illetve   azok
        alkalmazásához.  Az  indítványokkal  támadott   rendelkezések
        alkotmányosságának  megítélését  -  a  garanciális  szabályok
        meglétének  és  elégségességének figyelembevétele  mellett  -
        alapvetően  az  határozza  meg, hogy  a  jogalkotó  az  egyes
        eszközök, előírások megállapítása során tekintettel volt-e az
        Alkotmány  által  biztosított  alapjogok  korlátozhatóságának
        határaira.

        Alanyi   oldalon  a  vizsgált  szabályozás  tartalma  kettős:
        egyrészt  az  állam nevében eljáró - vagyis  az  intézkedő  -
        rendőr   életét  érinti,  másrészt  azokét,  akik  ellen   az
        intézkedés irányul. Az Alkotmánybíróság az élethez  való  jog
        tekintetében nem képzett két külön csoportot, de az  egységes
        szempontrendszeren   belül   eltérően   alakította    ki    a
        súlypontokat.   Az   életértékek   azonossága   ugyanis   nem
        feltétlenül   vonja   maga  után   a   védelem,   illetve   a
        kockáztathatóság azonos szintjének követelményét. Az alapjogi
        védelem  egyenlőségét a veszélyeztetettségi  helyzetben  lévő
        személy  jogi  és tényleges helyzete, illetve a vele  szemben
        megkövetelt életvédelem mértéke együttesen teszi ki.  Ugyanez
        a  megállapítás  irányadó  a rendőri  intézkedéssel  érintett
        személyekkel     kapcsolatban    megragadható     helyzetbeli
        különbségekre is.

                                     IV.

        Az indítványok részben megalapozottak.

        1.  Az  Alkotmánybíróság elsőként az  Rtv.-nek  a  lőfegyver-
        használattal   kapcsolatos   rendelkezései   alkotmányosságát
        vizsgálta.

        A  lőfegyverhasználat fogalmát az Rtv. 53.  §  (1)  bekezdése
        határozza  meg:  "lőfegyverhasználatnak csak  a  szándékosan,
        személyre   leadott   lövés   minősül."   E   meghatározásból
        következik,   hogy  a  személyre  leadott  lövés   akkor   is
        lőfegyverhasználatnak  minősül, ha nem  okozott  sérülést.  A
        Rendőrség  Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III.  1.)
        BM   rendelet   (a   továbbiakban:   Szolgálati   Szabályzat)
        értelmében  a  lövést  lehetőleg lábra,  ha  pedig  a  támadó
        kezében  a  támadásra távolról is felhasználható eszköz  van,
        kézre  kell  irányítani. A lőfegyverhasználat  azonban  olyan
        rendőri   jogosítvány,  amely  emberi  élet   kioltására   is
        vezethet,   ezért  az  élethez  való  joggal   összefüggésben
        jelentős és közvetlen kockázati tényezőnek minősül.

        Az  Alkotmánybíróság  korábban már  vizsgálta  a  lőfegyverek
        tartására,  forgalmazására  és használatára  vonatkozó  egyes
        rendelkezések  alkotmányosságát,  anélkül,  hogy  a  korábban
        lefolytatott      eljárások      érintették      volna      a
        lőfegyverhasználatnak a fent meghatározott fogalmi  körét.  A
        lőfegyverekre vonatkozó szabályozásnak az élethez való joggal
        és   az   állam   életvédelmi  kötelezettségével  kapcsolatos
        összefüggéseire   azonban   az  Alkotmánybíróság   már   több
        határozatában rámutatott.

        "A  műszaki  hiba  vagy  a lőfegyver használatát  befolyásoló
        egészségkárosodás emberi életet veszélyeztethet.  Az  élethez
        és   egészséghez  való  alapjog  védelme  pedig  a   végzetes
        lőfegyverhasználati hibák megelőzése céljából - olyan  fontos
        alkotmányos   érdek,   hogy   az   a   szigorú   szabályozást
        mindenképpen  szükségessé teszi."  [14/1992.  (III.  30.)  AB
        határozat, ABH 1992, 338, 341.]

        "Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam  élet-  és
        egészségvédelmi   kötelezettségéből   is   következik,   hogy
        adminisztrációs  korlátokat  állít  fel  olyan   területeken,
        amelyek  az  élet-  és  egészséghez való jog  érvényesülésére
        fokozott  veszélyt  jelentenek (lásd: pl.  lőfegyvertartás)."
        (677/B/1995. AB határozat, ABH 2000, 590, 597.)

        "A  közrend  védelme  a rendőrségnek az MT  rendelet  alapján
        előírt  egyik legfontosabb kötelessége. Az Alkotmány 40/A.  §
        (2) bekezdése is hasonlóan rendelkezik: 'A rendőrség alapvető
        feladata a közbiztonság és a belső rend védelme'. A közrendet
        lőfegyverek   használatával  súlyosan  lehet  veszélyeztetni,
        ezért   a  lőfegyver  forgalmának,  használatának  esetenként
        szűkebb vagy tágabb körű korlátozása vagy tiltása, s az  erre
        feljogosító   miniszteri  végrehajtási  rendelet   éppen   az
        alkotmányos rend védelmét segíti elő." [22/1991. (IV. 26.) AB
        határozat, ABH 1991, 408, 410.]

        "A  legálisan forgalomban tartható kézi lőfegyverek  számának
        jogszabályi korlátozása ésszerű indokra vezethető  vissza:  a
        közbiztonság  védelme  érdekében a  mindenkori  közhatalomnak
        egyenesen alkotmányos kötelessége, hogy egyes alapvető  jogok
        védelme  érdekében az azok érvényesülésére  veszélyt  jelentő
        tulajdoni tárgyak tekintetében korlátozásokat alkalmazzon. Az
        Alkotmánybíróság az 58/1994. (XII. 14.) AB határozatában  már
        kifejtette,  hogy  az emberi élet tevőleges  állami  védelmét
        szolgáló olyan büntető, polgári, közigazgatási jogszabályokat
        kell  hozni és végrehajtani, amelyek 'az emberi életet  mások
        tevékenységétől  vagy  tevékenységének  eredményétől  óvják.'
        (ABH  1994, 337.)" (720/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 1005,
        1007.)

        "Az  Alkotmány XII. fejezete tételesen felsorolja az alapvető
        emberi  jogokat.  Közöttük  azonban  sem  megnevezetten   nem
        szerepel,  sem az élethez és az emberi méltósághoz [Alkotmány
        54.  §  (1) bekezdés], sem pedig a szabadsághoz és a személyi
        biztonsághoz  [Alkotmány  55. § (1) bekezdés]  való  alapvető
        jogból  nem  vezethető  le  a  szabad  lőfegyvertartás  joga.
        Ellenkezőleg:    ha   lőfegyvert   korlátozatlanul    lehetne
        beszerezni,  mivel  a  fegyvert  nemcsak  önvédelemre,  hanem
        jogtalan   támadásokra  is  fel  lehet  használni,   külföldi
        statisztikai  adatokkal igazolhatóan éppen az élethez  fűződő
        emberi    jogtól   való   önkényes   megfosztások    számának
        növekedésével kellene számot vetni. A közbiztonság - benne az
        emberi  élet és méltóság - védelme az Alkotmány 40/A.  §  (2)
        bekezdése   szerint   a   'rendőrség   alapvető   feladata'."
        (201/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 774, 775.)

        Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és
        az  alapvető  szabadságok védelméről  szóló,  Rómában,  1950.
        november  4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban:  Emberi  Jogok
        Európai  Egyezménye)  2. cikke szól az élethez  való  jogról.
        Eszerint:
        "1.  A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit
        nem  lehet  életétől szándékosan megfosztani, kivéve,  ha  ez
        halálbüntetést   kiszabó  bírói  ítélet  végrehajtása   útján
        történik,  amennyiben  a  törvény  a  bűncselekményre  ezt  a
        büntetést állapította meg.
        2.   Az   élettől   való  megfosztást  nem   lehet   e   Cikk
        megsértéseként  elkövetettnek  tekinteni  akkor,  ha   az   a
        feltétlenül  szükségesnél nem nagyobb erőszak  alkalmazásából
        ered:
        a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;
        b)  törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen
        fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;
        c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett
        intézkedés esetén."
        Az 1. pont ugyan még megengedi a halálbüntetést, de az Emberi
        Jogok  Európai  Egyezménye hatodik kiegészítő jegyzőkönyvének
        1. cikke már a halálbüntetés eltörléséről rendelkezik.

        Az Alkotmánybíróság összevetve a 2. cikk követelménytartalmát
        az   Rtv.  lőfegyver-használatra  vonatkozó  szabályozásával,
        megállapította,    hogy   a   támadott   rendelkezések    nem
        terjeszkednek  túl  a 2. cikk 2. a) - c) pontokban  foglaltak
        körén.   Ugyanakkor   az  Alkotmánybíróság   a   "feltétlenül
        szükségesnél  nem  nagyobb  erőszak"  mint  alapvető  fogalmi
        feltétel  értelmezését  nem hagyhatta figyelmen  kívül  jelen
        eljárása során.

        Az  Rtv.  indokolásának  a lőfegyverhasználat  szabályozására
        vonatkozó   része  az  Emberi  Jogok  Európai   Egyezményében
        foglaltakra  nem hivatkozik, viszont megemlít egy  nemzetközi
        dokumentumot:   "A  javaslat  az  ENSZ  VIII.   bűnmegelőzési
        kongresszusán   elfogadott   határozatot   figyelembe    véve
        szabályozza a rendőrség tagjainak lőfegyver-használati jogát:
        ez  a  végső kényszerítő eszköz önvédelemből, a mások  életét
        veszélyeztető      súlyos     bűncselekmény     elkövetésének
        megakadályozására,   az   ilyen   veszélyt   okozó    személy
        elfogására,  illetőleg  szökésének  megakadályozása  céljából
        alkalmazható."  A  hatályos  szabályozás  ezen  az  esetkörön
        túlmegy,  mert  nemcsak a mások életét  veszélyeztető  súlyos
        bűncselekmény   elkövetőjének  elfogása  illetve   szökésének
        megakadályozása esetén engedi meg a lőfegyverhasználatot.

        Az   Alkotmánybíróság   a   támadott  rendelkezések   konkrét
        vizsgálatát   megelőzően  áttekintette  a  hatályos   jogrend
        lőfegyver-használati szabályozását, különösen a rendőrség,  a
        büntetés-végrehajtási    szervezet,    a     nemzetbiztonsági
        szolgálatok,  a  határőrség, valamint a vám- és  pénzügyőrség
        működése körében.

        A  lőfegyverhasználatnak a felsorolt  szervezetekre  irányadó
        szabályait  összevetve  megállapítható,  hogy  a  szabályozás
        terjedelme   törvényenként   különböző,   az   egyes   esetek
        feltételrendszere,  szóhasználata pedig  részben  megegyezik,
        részben   egymástól   eltérő.   Az   Alkotmánybíróság   ezzel
        összefüggésben   rámutat:  nincs   olyan,   az   Alkotmányban
        meghatározott  vagy  abból levezethető  követelmény,  hogy  a
        jogalkotónak     egységesen    kellene     szabályoznia     a
        lőfegyverhasználatot.  Éppen  ellenkezőleg:  a   jogalkotónak
        figyelembe   kell   vennie   a  lőfegyver-használati   joggal
        felruházható    szervezetek    feladat-    és    hatáskörében
        megmutatkozó   különbségeket,  és  a  vizsgált  jogosítványra
        vonatkozó   szabályozást   ennek   megfelelően,   az    adott
        szervezetre  rendelten  kell kialakítania.  Az  élethez  való
        alapjog  érvényesülésének  vizsgálata  szempontjából  azonban
        bizonyos  szabályozásbeli összefüggéseket nem lehet figyelmen
        kívül hagyni.

        Az  első ilyen összefüggés a lőfegyver-használati jogosultság
        terjedelmének meghatározása. Nyilvánvaló, hogy  amennyiben  a
        jogalkotó   olyan   esetben   is   biztosítja   a   lőfegyver
        használatát, amelyet az adott szerv feladat- és hatásköre nem
        indokol, az már önmagában alkotmányellenességet eredményez. A
        jogosultság     egyes    eseteinek    áttekintése     alapján
        megállapítható,  hogy valamennyi érintett  szervet  (a  szerv
        részéről  eljáró jogosított személyt) felruházott a jogalkotó
        a   lőfegyver  használatára  akkor,  ha  ez  az  élet  elleni
        közvetlen  fenyegetés vagy támadás, illetve a  testi  épséget
        súlyosan    veszélyeztető   közvetlen   támadás   elhárítását
        szolgálja.

        A  következő  esetkörben  -  az  egyes  szervek  feladat-  és
        hatásköréhez rendelten - taxatíve felsorolt súlyos, az életet
        is  veszélyeztető bűncselekmények (cselekmények;  objektumok,
        létesítmények   elleni   támadások)   megakadályozása    vagy
        megszakítása indokolja a lőfegyver használatát. E tekintetben
        a  legszélesebb körű jogosítványt a rendőr, és a  határőr,  a
        legszűkebbet a pénzügyőr számára állapított meg a jogalkotó.

        A   kifejtettek  szerint  a  lőfegyver-használattal  érintett
        személy  életének kockáztathatóságát - a lőfegyver-használati
        jog   megengedését   -  a  valamennyi  esetben   megragadható
        életveszély   elhárítandó   volta   indokolja.   A   vizsgált
        rendelkezések közül egyedül az Rtv. 54. § j) pontjának  egyik
        eleme  (a  fogvatartott  erőszakos  kiszabadítása)  tartalmaz
        támadó, tehát veszélyeztető magatartást, a többi azonban  nem
        tartozik   a   fenti  esetkörök  egyikébe  sem.  Vagyis:   az
        indítványokkal  érintett  szabályozás  nagy  része  akkor  is
        megengedi a lőfegyver használatát, amikor az életveszély  nem
        manifesztálódott.

        Az Rtv. 54. § g) és h) pontjaival azonos lőfegyver-használati
        jogosultságot más törvény nem tartalmaz. Az tehát, hogy a már
        befejezett    bűncselekményt   elkövető,   de   emiatt    még
        felelősségre nem vont személlyel szemben lőfegyvert  lehessen
        használni, kizárólagos rendőri jogosítvány. Az Rtv. 54. §  i)
        pontjában  foglalt rendelkezés csaknem szó szerint megegyezik
        a  határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997.  évi  XXXII.
        törvény  58.  §  (1) bekezdés g) pontjával, valamint  részben
        megegyezik  a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló  1995.
        évi  CVII. törvény (a továbbiakban: Bvtv.) 22. § (3) bekezdés
        j)  pontjával.  Végezetül: az Rtv. 54. § j)  pontja  szerinti
        szabályozás - részben más feltételrendszer meghatározásával -
        megtalálható  a  Bvtv.  22.  § (3)  bekezdés  g),  h)  és  i)
        pontjaiban.

        Az  egyes  lőfegyver-használati eseteket  a  jogalkotó  ugyan
        külön-külön  határozta  meg, de a gyakorlatban  a  lőfegyver-
        használattal  érintett személyek magatartásának  függvényében
        ezek  -  egy  szituáción  belül - akár  egymást  követően  is
        megjelenhetnek. Így például ha a támadó magatartást  tanúsító
        személy a támadást befejezve elmenekül, vagy ellenkezőleg,  a
        menekülő támadást kísérel meg.

        A  lőfegyver-használati  jog egyes,  indítványokkal  támadott
        eseteinek vizsgálatát megelőzően az Alkotmánybíróság az  Rtv.
        néhány   olyan   rendelkezését   is   áttekintette,   amelyek
        kihatásukban érintik a jogosítvány szabályozási tartalmát.

        Ennek  alapján megállapította, hogy az Rtv.-ben  a  jogalkotó
        előírta a rendőr intézkedési kötelezettségét [Rtv. 13. §  (1)
        bekezdés], továbbá azt is, hogy a rendőri intézkedésnek magát
        alávetni,  és a rendőr utasításának engedelmeskedni  mindenki
        köteles   [Rtv.  19.  §  (1)  bekezdés].  A  rendőr  jogszerű
        intézkedésének  való  ellenszegülés  esetén  pedig  az   Rtv.
        szerinti  intézkedések és kényszerítő eszközök  alkalmazhatók
        [Rtv. 19. § (2) bekezdés].

        A  jogalkotó  meghatározta, hogy mely esetekben  nincs  helye
        lőfegyver-használatnak  (55. §), valamint  azt  is,  hogy  az
        ilyen eszköz alkalmazásának milyen előfeltételei vannak  [56.
        §  (1)  bekezdés]. A jogalkotó azonban mindkét feltétel  alól
        maga állapított meg kivételeket, vagyis részlegesen oldotta a
        veszélyeztetettség  kizárását, illetve elkerülését  biztosító
        szabályok szigorát. Az emberi élet kockáztathatóságának ilyen
        módon  való kiterjesztése - az alapjogvédelmi követelményekre
        tekintettel    -   általában   az   alkotmányos   életvédelem
        fokozásának  szükségességét  igényli  a  konkrét   lőfegyver-
        használati esetekben.

        Ugyanakkor  arra  is  rámutat  az  Alkotmánybíróság,  hogy  a
        lőfegyver-használati    jog    gyakorlása    előfeltételeinek
        tekintetében  az egyes esetekben különbségek mutatkoznak.  Ez
        legfőképpen    az   előfeltételek   (megelőző   intézkedések)
        érvényesíthetőségében     ragadható     meg.      Az      ún.
        veszélyeztetettségi    esetkörben   a   lőfegyverhasználattal
        érintett személy támadó magatartást tanúsít, ezért a  rendőri
        kényszerintézkedés ennek elhárítását szolgálja. A  magatartás
        támadó   jellegéből,   annak  gyors  lefolyásából,   közelítő
        irányultságából  adódik,  hogy  általában   kevés   idő   áll
        rendelkezésre  az  Rtv. 56. § (1) bekezdésében  meghatározott
        cselekmények  (felhívás, figyelmezetés, figyelmeztető  lövés)
        foganatosítására.   Ennek  következtében   éppen   ebben   az
        esetkörben  kerülhet  sor  gyakrabban  az  Rtv.  56.  §   (2)
        bekezdésében  foglaltak alkalmazására,  vagyis  a  lőfegyver-
        használatot   megelőző  intézkedések  teljes  vagy   részbeni
        mellőzésére.   Ezzel   szemben   a   támadott   rendelkezések
        többségénél  a lőfegyver-használattal érintett  menekül  vagy
        szökik,  mozgása  értelemszerűen távolodó, vagyis  az  üldöző
        rendőrnek általában lehetősége adódik a megelőző intézkedések
        megtételére.

        Az  Rtv. 54. § h) pontja megengedi a lőfegyverhasználatot  az
        állam  elleni és az emberiség elleni bűncselekményt  elkövető
        személy elfogása, szökésének megakadályozása érdekében.

        Az  Alkotmánybíróság  a vizsgált rendelkezéssel  kapcsolatban
        mindenekelőtt    leszögezi:   ez    a    lőfegyver-használati
        jogosítvány   nem   tartozik   a   veszélyeztetésen   alapuló
        esetkörbe.  A  lőfegyver-használattal érintett személy  tehát
        már  elkövette  a  bűncselekményt,  ugyanakkor  nem  lép  fel
        támadólag  sem  a  rendőr  sem más személy  ellen,  tényleges
        magatartása  a  menekülés  vagy az  elrejtőzés.  A  vizsgálat
        iránya ennek megfelelően ez esetben az, hogy megengedhető-e a
        lőfegyverhasználat,  ha nem áll fenn  egyidejűleg  egy  másik
        élet veszélyeztetése.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a lőfegyverhasználat
        alkotmányosságát   az  alapozza  meg,   hogy   a   lőfegyver-
        használattal érintett személy korábban megsértette az élethez
        való jogot egy másik emberi élet kioltásával.

        A  Büntető  Törvénykönyvről szóló 1978. évi  IV.  törvény  (a
        továbbiakban: Btk.) X. fejezete határozza meg az állam elleni
        bűncselekményeket.  (139.  §  az alkotmányos  rend  erőszakos
        megváltoztatása;   139/A.  §  az  alkotmányos   rend   elleni
        szervezkedés;  140.  §  lázadás;  142.  §  rombolás;  144.  §
        hazaárulás;  145. § hűtlenség; 146. § az ellenség támogatása;
        147.  §  kémkedés; 148. § a szövetséges fegyveres  erő  ellen
        elkövetett kémkedés; 150. § feljelentés elmulasztása.)

        A  felsorolt bűncselekmények egyik törvényi tényállásában sem
        szerepel az élet kioltása, mint tényállási elem.

        A  Btk.  XI.  fejezete  határozza  meg  az  emberiség  elleni
        bűncselekményeket. (153. § háborús uszítás;  154.  §  tiltott
        toborzás;  155. § népirtás; 157. § apartheid; 158. §  polgári
        lakosság elleni erőszak; 159. § háborús fosztogatás;  160.  §
        bűnös  hadviselés 160/A. § nemzetközi szerződés által tiltott
        fegyver  alkalmazása;  161. § harctéri  fosztogatás;  162.  §
        fegyverszünet  megszegése; 163. § hadikövet  elleni  erőszak;
        164.  §  visszaélés a vöröskereszttel; 165. §  egyéb  háborús
        bűntettek.)

        A felsorolt bűncselekmények törvényi tényállásai közül csak a
        népirtás,  az  apartheid,  a bűnös  hadviselés  és  az  egyéb
        háborús bűntettek foglalják magukba - nem feltétlenül,  hanem
        több  más  elkövetési magatartás mellett - az élet  kioltását
        is.

        Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az
        Rtv. 54. § h) pontjában foglalt szabályozási tartalom, vagyis
        az,   hogy   a   Btk.   X.   és  XI.  fejezetében   felsorolt
        bűncselekmények   elkövetőivel   szemben    kivétel    nélkül
        megengedett  a lőfegyverhasználat, sérti az Alkotmány  54.  §
        (1)  bekezdése  szerinti  élethez  való  jogot.  Azoknak   az
        emberiség  elleni  bűncselekményeknek az  elkövetői  viszont,
        akik  emberi  életet oltanak ki, a velük szemben  megengedett
        lőfegyverhasználat  szempontjából az Rtv.  54.  §  g)  pontja
        szerinti szabályozás hatálya alá esnek.

        Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően az Rtv. 54. § h)
        pontját megsemmisítette.

        2. Az Rtv. 54. § i) pontja azzal szemben is lehetővé teszi  a
        lőfegyverhasználatot,  akinek  a  magatartása  a  nála   lévő
        fegyver   vagy  más  veszélyes  eszköz  miatt  ember   elleni
        közvetlen  felhasználására utal. Az indítványozó a "vagy  más
        veszélyes eszköz" szövegrészt tartja alkotmányellenesnek.

        A vizsgált esetben a lőfegyverhasználatot - az Rtv. 56. § (1)
        bekezdésében  foglalt  megelőző  intézkedéseken  túlmenően  -
        kettős  feltételhez köti a jogalkotó. Az egyik  feltétel  az,
        hogy a rendőrnek előzetesen fel kell szólítania az érintettet
        a  nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére.  A
        további  feltétel pedig az, hogy a felszólításnak az érintett
        ne tegyen eleget.
        Az  Alkotmánybíróság  rámutat: az Rtv.  54.  §  i)  pontja  a
        korábbiakban  már  tipizált  lőfegyver-használati   esetkörök
        egyikébe  sem sorolható. Az Rtv. 54. § a)-f) pontjai,  és  k)
        pontja, valamint részben a j) pont valamely realizálódott, és
        az  életet  direkt vagy indirekt módon veszélyeztető  támadás
        miatt  biztosítja  a támadó ellen a lőfegyverhasználatot.  Az
        Rtv.  54.  §  g) és h) pontjai, valamint részben  a  j)  pont
        esetén  pedig  valamely  bűncselekmény korábbi  elkövetéséhez
        kötötte a jogalkotó a lőfegyverhasználat megengedhetőségét.

        Az  Rtv.  54.  §  i)  pontja a fenti feltételek  egyikét  sem
        tartalmazza.   A   lőfegyver-használattal  érintett   személy
        ugyanis  nem  tanúsít támadó vagy bármilyen  más,  az  életet
        konkrétan  veszélyeztető magatartást. Csak  a  körülményekből
        lehet  arra a következtetésre jutni, hogy a nála lévő tárgyat
        olyan  módon  készül használni, amely alkalmas  lehet  emberi
        élet    veszélyeztetésére.   Más   megfogalmazásban:   miután
        eredménytelennek   bizonyult  a  tárgy  letételére   irányuló
        felszólítás, a rendőr arra az alapos feltevésre jut,  hogy  a
        tárgy felhasználásával támadás készül, ami vagy ellene,  vagy
        valamely  más  személy ellen irányul. A vizsgált  rendelkezés
        szerinti  esetben  tehát  egyaránt hiányzik  a  realizálódott
        támadás,  valamint  az  a körülmény  is,  hogy  a  lőfegyver-
        használattal     érintett    személy    korábban     valamely
        bűncselekményt követett el.

        Önmagában az Rtv. 54. § i) pont szabályozási tartalmából,  de
        különösképpen  a  más  lőfegyver-használati  esetekkel   való
        összevetésből következik, hogy a tárgynak (fegyver  vagy  más
        veszélyes  eszköz)  itt  kiemelt jelentősége  van.  Ezért  az
        Alkotmánybíróság   az  élethez  való  joggal   összefüggésben
        meghatározóan azt vizsgálta, hogy a rendelkezésben  megjelölt
        tárgyak   veszélyessége   eléri-e   azt   a   szintet,    ami
        megalapozhatja  a  lőfegyver-használatot,  vagyis   az   élet
        kockáztathatóságát.

        A  fegyver fogalmát az Rtv. ugyan nem határozza meg, de a szó
        általános és büntetőjogi értelmében a fegyver olyan tárgynak,
        eszköznek  minősül, amely alkalmas az élet  veszélyeztetésére
        vagy kioltására.
        Így  a  Btk.  137. § 4. a) pontja szerint a  lőfegyver  és  a
        robbanóanyag  használata alapozza meg a  fegyveres  elkövetés
        minősítését.
        Az  Rtv.  a más veszélyes eszköz fogalmát sem határozza  meg.
        Míg   a  fegyvert  az  életet  veszélyeztető  eszköznek  kell
        tekinteni,  a  más  veszélyes eszköz nem feltétlenül  minősül
        annak.

        A   közbiztonságra  különösen  veszélyes  eszközökről   szóló
        175/2003.  (X.  28.) Korm. rendelet melléklete  értelmében  a
        közbiztonságra különösen veszélyes eszköznek számít sok más -
        pl.  szúró-  és  vágóeszközök - mellett az olyan  eszköz  is,
        melyből   a  szem  és  nyálkahártyák,  illetve  a  bőrfelület
        ingerlésével  támadásra  képtelen  állapotot  előidéző  anyag
        permetezhető  ki (gáz-spray), amely azonban nem  alkalmas  az
        élet kioltására.

        A  vizsgált  rendelkezés  értelmében  akkor  is  helye  lehet
        lőfegyverhasználatnak,  ha  a lőfegyverhasználattal  érintett
        személy  magatartása  a  nála  lévő  -  élet  kioltására  nem
        alkalmas,  de  az  intézkedő rendőr értelmezése  szerint  más
        veszélyes  eszköznek minősülő - tárgy ember elleni  közvetlen
        felhasználására utal. A "más veszélyes eszköz"  így  túl  tág
        értelmezést   tesz   lehetővé,  amely  olyan   esetekben   is
        megalapozhatja  a lőfegyverhasználatot, amikor  az  egyébként
        szükségtelen. A jogalkotó tehát kellő differenciálás  nélküli
        jogfogalomra      alapozta     a     rendőri      jogosítvány
        gyakorolhatóságát,  vagyis  a  pontos  törvényi  meghatározás
        hiánya   -   az   élethez   való  joggal   összefüggésben   -
        alkotmányellenes helyzetet teremt.
        Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a más veszélyes
        eszközre   vonatkozó  rendelkezés  ebben  a  megfogalmazásban
        jogbizonytalanságot   okozhat.  A  lőfegyverhasználat   tehát
        kizárólag  fegyver, valamint az élet kioltására alkalmas  más
        eszköz esetén lehet alkotmányos.

        Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően megállapította, hogy az
        Rtv. 54. § i) pont "vagy más veszélyes eszköz" és "vagy a más
        veszélyes  eszköz"  szövegrészei nemcsak  jogbizonytalanságot
        eredményeznek    a    tárgyi    körhöz    tartozó     fogalom
        meghatározatlansága   miatt,  hanem   egyúttal   indokolatlan
        kockázati  tényezőnek  minősülnek  az  élethez  való   joggal
        összefüggésben.  Életkockáztatás és  életvédelem  csak  akkor
        kerülhetnek   egyensúlyba,   vagyis   az   alapjogi   védelem
        egyenlősége  csak abban az esetben érhető el, ha  a  vizsgált
        rendelkezésben  meghatározott tárgyi kör leszűkül  azokra  az
        eszközökre,  amelyek  az  élet  kioltására  alkalmasak   vagy
        legalábbis az életet közvetlenül veszélyeztethetik.

        A   fentiekben   kifejtettek  alapján   az   Alkotmánybíróság
        megállapította,  hogy az Rtv. 54. § i)  pontjának  "vagy  más
        veszélyes   eszköz"   és  "vagy  a  más   veszélyes   eszköz"
        szövegrészei sértik a jogbiztonságnak az Alkotmány 2.  §  (1)
        bekezdéséből  levezethető követelményét,  sértik  továbbá  az
        Alkotmány  8. § (2) bekezdésében és az 54. § (1) bekezdésében
        foglaltakat,   ezért   az   alkotmányellenes   szövegrészeket
        megsemmisítette,    és   egyúttal    a    hatályban    maradó
        törvényszöveget megállapította.

        3.   Az   Rtv.   54.  §  j)  pontja  szerint  megengedett   a
        lőfegyverhasználat  az  elfogott,  bűncselekmény   elkövetése
        miatt  őrizetbe  vett vagy bírói döntés alapján  fogvatartott
        menekülésének,  erőszakos kiszabadításának  megakadályozására
        vagy  elfogására,  kivéve, ha a fogvatartott  fiatalkorú.  Az
        Rtv.  rendelkezése alapján tehát az említett célokból  minden
        felnőtt   fogvatartottal   szemben   használható   lőfegyver,
        függetlenül  attól,  hogy milyen súlyú  vagy  milyen  jellegű
        cselekmény elkövetése miatt került a rendőrség őrizetébe.

        Az  egyik indítványozó a rendelkezés egészét, míg a  másik  a
        "menekülésének",  továbbá  "vagy  elfogására"  szövegrészeket
        tartja alkotmányellenesnek.

        A   vizsgált  rendelkezés  a  lőfegyverhasználattal  érintett
        személy  szempontjából  kettős: kiterjed  egyrészt  magára  a
        fogvatartottra,   másrészt  arra  is,  aki   a   fogvatartott
        erőszakos kiszabadításában részt vesz. Akit a menekülése vagy
        az elfoghatósága miatt érint a lőfegyverhasználat - a j) pont
        körében  -  nem  tanúsít  támadó magatartást,  értelemszerűen
        nincs  semmi  olyan cselekvése, ami mások  élete  vagy  testi
        épsége ellen irányulna. Ha ilyen cselekvésre sor kerül, akkor
        az  Rtv.  54. §-ában meghatározott valamely más okból  nyílik
        meg  a lehetőség a lőfegyver-használatra [a), b), i) vagy  k)
        pontok].  Az  erőszakos kiszabadításban  részt  vevő  személy
        ezzel szemben szükségképpen támadó magatartást tanúsít.

        A  magatartások különbözőségéből eredően az alkotmánybírósági
        vizsgálat iránya sem lehetett ugyanaz. A menekülő, illetve  a
        menekülést követően elfogás alá eső személy esetében nem  áll
        fenn  a rendőrt vagy harmadik személyt érintő veszélyeztetés,
        tehát  az Alkotmánybíróságnak ezúttal is abban kellett állást
        foglalnia,   hogy   alkotmányosan  megengedhető-e   az   élet
        kockáztatása (a lőfegyver használata), ha ez nem  életveszély
        elhárítását célozza.

        Az  Alkotmánybíróság  a  9/1992.  (I.  30.)  AB  határozatban
        leszögezte:  "A  bizonyítás sikertelensége  éppúgy  az  állam
        kockázati  körébe tartozik, mint az eljárás során  elkövetett
        hibák,  sőt  -  eltérő törvényi rendelkezés  hiányában  -  az
        eljárást  akadályozó bármely körülmény is,  amely  folytán  a
        büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját  betöltő
        büntetés kiszabása nem teljesülhetett." (ABH 1992, 59,70.)

        Az  Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta azt  is,
        hogy  az  államnak, illetve az állam szerveinek az  Alkotmány
        rendelkezéseiből  levezethető joga és  egyben  kötelezettsége
        van  az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető  igény
        érvényesítésére. Az 5/1999. (III. 31.) AB határozatában ezzel
        összefüggésben kifejtette: indokolt, hogy ennek a  feladatnak
        a   teljesítéséhez   az   állami   büntetőhatalmat   gyakorló
        szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre. (ABH
        1999,  75,  83.) Ez pedig szükségképpen együtt jár  az  olyan
        büntető    eljárási    cselekmények,   ezen    belül    olyan
        kényszercselekmények  alkalmazásának megengedésével,  amelyek
        lényegüket  tekintve  súlyosan  jogkorlátozzák,   érintik   a
        büntetőeljárás  alá  vont  személy  alkotmányos  jogait   is.
        [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.]

        Az  idézett  megállapítások is azt a  követelményt  erősítik,
        hogy  az államnak hatékonyan kell élnie a rendelkezésére álló
        alkotmányos    eszközökkel.   Ez   a   vizsgált   rendelkezés
        vonatkozásában aképpen konkretizálható, hogy a rendőrség  úgy
        köteles  a  fogvatartott  biztonságos őrzéséről  gondoskodni,
        hogy ezáltal a menekülés elkerülhetővé váljék.

        A  rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII.  13.)  BM
        rendelet  (a továbbiakban: R.) 14. § (1) bekezdése szerint  a
        fogda  a  fogvatartottak elhelyezésére, biztonságos  őrzésére
        szolgáló,  huzamos emberi tartózkodásra alkalmas épület  vagy
        épületrész.  Az  R.  szabályozza  a  fogvatartottal   szemben
        alkalmazható  kényszerítő  eszközöket  is:  "30.  §   (1)   A
        fogvatartottal  szemben az Rtv. 47-50. §-aiban,  valamint  az
        52.  §-ban  meghatározott kényszerítő  eszközök  a  Rendőrség
        Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet
        (a  továbbiakban:  RSzSz.) kényszerítő  eszközökre  vonatkozó
        szabályai    szerint   alkalmazhatóak."   A    fogvatartottak
        rendszeres  ellenőrzését is meghatározza  az  R.  32.  §  (2)
        bekezdése:  "A  fogdaőrök kötelesek  a  zárkában  elhelyezett
        fogvatartottak  viselkedését  20  percenként  ellenőrizni   a
        betekintő  sávon  keresztül.  Gyakrabban  -  szükség   esetén
        folyamatosan    -    kötelesek    ellenőrizni    azokat     a
        fogvatartottakat,  akik rendkívüli cselekményt  követtek  el,
        vagy  akikről  viselkedésük alapján a  rendkívüli  cselekmény
        elkövetése  alaposan feltehető." Az R. 34.  §  (3)  bekezdése
        értelmében:   "A  fogvatartottat  haladéktalanul   meg   kell
        bilincselni,  ha  támadást  vagy  szökést  kísérel  meg.   Az
        eljárási   cselekmény  foganatosítását  követően  a   fogdába
        történő   visszakísérés  előtt  a  fogvatartottat  meg   kell
        bilincselni, és ruházatát át kell vizsgálni."

        A   felhívott  rendelkezések  alapján  rögzíthető,   hogy   a
        rendőrség  számára  a jogalkotó megteremtette  a  biztonságos
        őrzés  feltételeit, eszközrendszerét. Ha az őrzés során olyan
        mulasztás   történik,  ami  lehetővé  teszi  a  jogilag   még
        felelősségre  nem  vont  fogvatartott szökését,  akkor  ennek
        korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására  is  alkalmas
        eszköz  (lőfegyver) használata. Vagyis: az állam  életvédelmi
        kötelezettsége  mellett  jelen van  az  őrzési  felelősségből
        fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná  teszi
        a    lőfegyver-használatot    az    élethez    való    joggal
        összefüggésben. Az Alkotmánybíróság azt is figyelembe  vette,
        hogy  az állam a fogvatartott menekülését illetően nem  marad
        büntetőjogi  eszköz nélkül, mert a Btk. 245. § (1)  bekezdése
        szerint   az  érintett  ezen  magatartásával  a  fogolyszökés
        bűncselekményét  követi  el, amelynek alapján  büntetőjogilag
        felelősségre vonható.

        A   Szolgálati  Szabályzat  64.  §  (2)  bekezdése  egyébként
        nagymértékben   szűkíti  a  vizsgált   rendelkezés   szerinti
        lőfegyver-használati jogot: "Az Rtv. 54. § j) pontja  alapján
        akkor  használható  lőfegyver, ha  az  elfogás,  az  őrizetbe
        vétel, illetve a fogva tartás indoka az Rtv. 54. § g) illetve
        h)   pontjában  meghatározott  bűncselekmény."   A   jelenleg
        hatályos  szabályozás  szerint ez annyit  jelent,  hogy  csak
        olyan fogvatartottal szemben lehet lőfegyvert használni, akit
        élet  kioltása,  állam  vagy emberiség  elleni  bűncselekmény
        elkövetése  miatt  vettek őrizetbe (fogtak el  vagy  tartanak
        fogva). Az Alkotmánybíróságnak az Rtv. 54. § h) pontot érintő
        döntése  következtében ez egyébként is csak az élet kioltását
        elkövető fogvatartottra vonatkozhatna.

        Az  Alkotmánybíróság  azonban  -  az  előzőekben  kifejtettek
        alapján  -  megállapítja,  hogy  az  Rtv.  54.  §  j)  pontja
        "menekülésének",   továbbá  "vagy  elfogására"   szövegrészei
        sértik  az  Alkotmány  8. § (2) bekezdésében  és  54.  §  (1)
        bekezdésében    foglaltakat.   Az   Alkotmánybíróság    külön
        hangsúlyozza:   az  élet  kioltását  elkövető  fogvatartottal
        szemben az államot fokozottan terheli az őrzési felelősség, a
        biztonságos fogvatartás kötelezettsége.

        Ugyanakkor  nem állapította meg az Alkotmánybíróság  az  Rtv.
        54.    §    j)    pontjában   foglalt   további   rendelkezés
        alkotmányellenességét,   mert   a   fogvatartott    erőszakos
        kiszabadításának megakadályozása esetén indokolt a lőfegyver-
        használat biztosítása. Az indokoltságot az teremti meg,  hogy
        az  erőszakos  kiszabadítás során szükségképpen megvalósul  a
        mások  életének  vagy testi épségének veszélyeztetése.  Az  a
        jogalkotó   döntési  körébe  tartozik,  hogy   a   lőfegyver-
        használatot   további  feltételekhez  kösse,  amint   azt   a
        Szolgálati  Szabályzat már hivatkozott előírása  [64.  §  (2)
        bekezdése] meg is teszi.

        Az  Rtv.  54.  §  j)  pontjának a fentiek  szerint  elvégzett
        felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság - az  indítványozók
        által   általánosságban   jelzett  -   a   normavilágossággal
        kapcsolatos   problémát   is   észlelt.   Indokolásában    az
        Alkotmánybíróság már rámutatott, hogy a vizsgált  rendelkezés
        a   lőfegyver-használattal  érintett  személy   szempontjából
        kettős,  mert  egyaránt  kiterjed a fogvatartottra,  valamint
        arra,  aki  a  fogvatartott erőszakos kiszabadításában  részt
        vesz.  Ugyanakkor  a rendelkezés záró szövegrésze  egységesen
        kizárja  a  lőfegyver-használatot  abban  az  esetben,  ha  a
        fogvatartott  fiatalkorú.  A  jogalkotó  feltehetően  csak  a
        fiatalkorú fogvatartottal szemben kívánta kizárni a lőfegyver-
        használatot, de az alkalmazott kodifikációs technika miatt ez
        a  szűkítés irányadóvá vált a személyi kör másik csoportjára,
        vagyis  az  erőszakos kiszabadítást végrehajtókra is.  Mindez
        azt eredményezi, hogy fiatalkorú fogvatartott kiszabadítására
        irányuló  támadás  esetén a rendőr az  Rtv.  54.  §  j)  pont
        alapján  őt megillető lőfegyver-használati jogával egyáltalán
        nem élhet.

        Az  Alkotmánybíróság megállapította a fogvatartottal szembeni
        lőfegyverhasználat alkotmányellenességét, de egyúttal rámutat
        arra,  hogy a fogolyszöktetést erőszakos módon végrehajtókkal
        szembeni lőfegyverhasználat nem alkotmányellenes.

        Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmánybíróság, ha a  norma
        egy   részének  alkotmányellenességét  állapítja  meg,  akkor
        többnyire   csak  e  szövegrészt  semmisíti   meg,   egyúttal
        megállapítja,  hogy a megsemmisítést követően  a  rendelkezés
        milyen  szöveggel  marad hatályban. A jelen  ügyben  ennek  a
        megoldásnak ugyan nem volna technikai akadálya, de azért  nem
        alkalmazható,    mert   a   hatályban    maradó    szövegrész
        értelmezhetetlenné  válna, s ekként  az  ún.  normavilágosság
        hiánya folytán maradna fent az alkotmányellenesség.

        Ezért  döntött  úgy az Alkotmánybíróság, hogy  a  rendelkezés
        egészét  megsemmisíti. Így a jogalkotónak  lehetősége  nyílik
        arra,    hogy   a   fogvatartott   erőszakos   kiszabadítását
        elkövetőkkel szembeni lőfegyver-használatot, mint az Rtv. 54.
        §  j)  pontjának  nem alkotmányellenes szövegrészét  önállóan
        szabályozza.

        4.   Az   Rtv.   további  rendelkezéseit  érintő  indítványok
        elutasítását az Alkotmánybíróság a következőkkel indokolja:

        4.1.  Az  Rtv.  54.  § g) pontja szerint a rendőr  lőfegyvert
        használhat  az  emberi  élet kioltását  szándékosan  elkövető
        elfogására, szökésének megakadályozására.

        Az  Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt  abban  kellett  állást
        foglalnia,   hogy   alkotmányosan  megengedhető-e   az   élet
        kockáztatása   akkor,  ha  ez  nem  életveszély   elhárítását
        célozza. Önmagában abból a körülményből ugyanis, hogy  valaki
        korábban   emberi  életet  oltott  ki,  okszerűen   még   nem
        következik,  hogy  további emberölésre,  vagy  legalábbis  az
        életet  veszélyeztető cselekmény elkövetésére készül. További
        fontos  körülményként értékelendő, hogy valóban az a  személy
        követte-e  el  az emberölést, akivel szemben a  rendőr  él  a
        lőfegyverhasználati   jogával.  Rendőri   tettenérés   esetén
        feltehető   az  azonosság,  de  szóbeli  értesülés  (szemtanú
        nyilatkozata) az azonosság megállapítását kétségessé  teheti.
        Azt   is  indokolt  kiemelni,  hogy  a  lőfegyverhasználattal
        érintett   személynek  a  bűnösségét  a   bíróság   még   nem
        állapította meg. A rendelkezés értelmében bármilyen szándékos
        emberölés   szóba  jöhet,  nemcsak  olyan,  ahol   lőfegyvert
        használt az elkövető, vagy egyébként következtetni lehetne  a
        brutalitására, elvetemültségére, amely alapján a társadalomra
        vonatkoztatott  életvédelmi igény fokozottan merülne  fel  (a
        közbiztonság  az élethez való joggal összefüggésben  fokozott
        veszélynek volna kitéve). Nem feltétel, hogy az elkövető  fel
        legyen  fegyverkezve, értelemszerűen az sem, hogy a  fegyvert
        ember ellen közvetlenül használni készül.

        Az  élet  kockázati tényezőinek egyike maga az ember,  többek
        között  azért, mert a szó elvont érelmében bárki képes  ölni.
        Ha  valaki  ezt  meg  is teszi, szembesülnie  kell  az  állam
        igazság-szolgáltatásával,  amelynek  eredményeképpen   döntés
        születik  bűnössége kérdésében, és ehhez  képest  a  büntetés
        kiszabásában.  Az  Alkotmánybíróságnak  a  jelen   eljárásban
        viszont  azt  a jogi helyzetet kell mérlegelnie,  amelyben  a
        szándékos emberölést elkövető, de emiatt még felelősségre nem
        vont személlyel szemben megengedett a lőfegyverhasználat.

        Az  életnek,  mint  a  legfőbb alapjogi  értéknek  a  védelme
        esetről-esetre sokrétű, alapos és egyértelmű,  de  mindig  az
        adott  körülményeknek megfelelő megközelítést kíván. A  jelen
        esetben  az  egyik megközelítés lehetne az azonos életértékek
        összevetéséből  fakadó  értékelés.  Ez  egy  kettős  viszonyt
        tételez   fel,  amelynek  egyik  oldalán  áll  a   lőfegyver-
        használattal érintett, emberölést elkövető személy élete, míg
        a másik oldalon - a maga elvont formájában - az az életérték,
        amelyet   az  emberi  életet  korábban  már  kioltó   személy
        potenciálisan veszélyeztet azáltal, hogy esetleg újabb emberi
        életre   tör.   A  fentiekben  kifejtettek   szerint   ez   a
        veszélyeztetés  túl általános, konkrétan nem  ragadható  meg,
        ezért    ennek    alapján   az   élet    kockáztatásának    a
        megengedhetősége az Rtv. 54. § g) pontja tekintetében nem  is
        indokolható.

        Az   Alkotmánybíróság   azonban  az   élethez   való   joggal
        kapcsolatban  - a vizsgált rendelkezés vonatkozásában  -  nem
        ezt a megközelítést tekintette irányadónak. Az Rtv. 54. §  g)
        pontja  szerinti veszélyeztetettségi helyzetben lévő  személy
        jogi  helyzete ugyanis speciális. Különleges az összes  többi
        ugyanilyen helyzetben lévőhöz képest annyiban, hogy  korábban
        embert  ölt.  Alapvetően az élethez való jogból  fakad  az  a
        követelmény,  hogy  az  emberi  életet  kioltó  személy  jogi
        felelősségéről  dönteni kell. Ehhez  viszont  szükség  van  a
        jelenlétére,   ami   adott  esetben   csak   az   elfogásával
        biztosítható.

        Aki  más életének kioltásával megsérti az élethez való jogot,
        nem kerül és nem is helyezhető a jog világán kívül, de magára
        vonja  azt  a  kockázatot, hogy - a törvényben  meghatározott
        feltételek  beállta  esetén  - a  vele  szemben  alkalmazható
        jogszerű   lőfegyverhasználat  révén  a  saját  élete   kerül
        veszélybe.  Ennek  a  helyzetnek a  kialakulásához  szándékos
        magatartások egybefüggő zárt láncolata az előfeltétel, melyet
        a   törvény  meghatároz.  Az  első  szándékos  magatartás  az
        emberölés.  A  második,  hogy  az  érintett  nem  szándékozik
        alávetni  magát a jogi eljárásnak: nem jelentkezik  önként  a
        hatóságnál,  nem  engedi elfogni magát. A  harmadik,  hogy  a
        konkrét rendőri intézkedésnek nem engedelmeskedik, menekül. A
        negyedik,    hogy    sem    a    figyelmeztetés,    miszerint
        lőfegyverhasználat következik, sem a figyelmeztető lövés  nem
        változtatja  meg  abbéli szándékát,  hogy  kivonja  magát  az
        eljárás alól. Az érintett tehát döntési helyzetben van,  mert
        rendelkezésére áll annyi idő, ami elegendő arra, hogy ő  maga
        akadályozza meg az életét kockáztató helyzet kialakulását. Az
        Rtv.  56.  §  (2)  bekezdése alapján a megelőző  intézkedések
        részben  vagy egészben ugyan mellőzhetők, de csak  akkor,  ha
        egyébként  a rendőr vagy más személy élete kerülne veszélybe.
        Ez  utóbbi helyzet alkotmányossági megítélése viszont már egy
        másik  lőfegyver-használati körbe tartozik, amelyet a konkrét
        életveszélyeztetés alapoz meg [Rtv. 54.  §  a),  b)  vagy  k)
        pont].

        A lőfegyver-használattal érintett személy tényleges helyzetét
        vizsgálva  valóban  nem  zárható ki a  tévedés  az  emberölés
        elkövetőjének  személye tekintetében.  Vagyis:  előfordulhat,
        hogy  a rendőr azzal szemben használ lőfegyvert, aki korábban
        V a rendőr tudomása ellenére - nem oltott ki emberi életet. A
        törvényi felhatalmazás ellenben egyértelmű, mert az Rtv.  52.
        §  (1)  bekezdés  értelmében  a  lőfegyver-használati  jog  a
        rendőrt csak az Rtv.-ben foglaltak szerint illeti meg.  Ennek
        megfelelően  a  lőfegyverhasználat  jogszerűsége  a   konkrét
        esetekben  csak  akkor áll meg, ha a rendőr  minden  kétséget
        kizáróan  tudja - a körülményekből egyértelműen következik  -
        hogy  az a személy, akire rálő, korábban embert ölt. Ha ez  a
        feltétel hiányzik, a rendőr a büntetőjog szabályai szerint  -
        különös  tekintettel  a  tévedésre  -  felel  akkor,   ha   a
        kényszerítő eszköz használata az érintettnek sérülést okozott
        vagy életének kioltására vezetett.

        Az élet kioltására sor kerülhet jogos védelmi helyzetben vagy
        végszükségben  is (Btk. 29. § és 30. §), amely  körülményt  a
        büntetőeljárás  során a hatóság, mint büntethetőséget  kizáró
        okot  vesz  figyelembe. A jogellenesség  hiányának  tényleges
        vizsgálata  azonban  az  intézkedő  rendőrtől  -   az   adott
        körülmények között - általában nem várható el.

        A  lőfegyverhasználat  miatt  veszélyeztetettségi  helyzetben
        levő  személy  jogi és tényleges helyzetének  értékelését  az
        Alkotmánybíróság  az Alkotmány 8. § (1)-(2)  bekezdésében  és
        54. § (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel végezte el. Az
        Alkotmánybíróság  álláspontja szerint indokolt  a  lőfegyver-
        használat  akkor,  ha  ez  szándékos emberölés  elkövetőjének
        elfogását    biztosítja   illetőleg   teszi   lehetővé.    Az
        indokoltságot  nem  a  bűnüldözés  hatékonyságának   fokozása
        teremti    meg,    nem   is   önmagában   a    büntetőeljárás
        lefolytathatósága,  hanem  az  élethez  való  jogból   fakadó
        követelmény:  az  élet  kioltását  elkövető  személynek  jogi
        eljárással kell szembesülnie.

        Az  Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel  megállapította,
        hogy az Rtv. 54. § g) pontja nem sérti az Alkotmány 8. §  (2)
        bekezdésében és 54. § (1) bekezdésében foglaltakat,  s  ennek
        megfelelőn az indítványt elutasította.

        4.2.  Az  Rtv.  11.  §  (1) bekezdésében  a  rendőr  életének
        kockáztatásával kapcsolatban az Alkotmánybíróság  utal  arra,
        hogy  az  élethez  való  joggal összefüggésben  korábban  már
        vizsgálta  a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvénynek  (a
        továbbiakban:  Hvt.)  az  élet  feláldozását  is  megkövetelő
        rendelkezéseit.   A   46/1994.  (X.  21.)   AB   határozatban
        kifejtette:  "Amikor  az  állam  a  honvédelmi  kötelezettség
        keretében  végső esetben élete feláldozását is megköveteli  a
        fegyveres szolgálatot végző katonától, nem az élettől  és  az
        emberi  méltóságtól való állam általi, bizonyosan bekövetkező
        megfosztásról   van   szó.  Az  eskü   szövegében   az   élet
        feláldozásának  kockázatát  vállalja  a  katona.  A  hadsereg
        alkotmányos  felhasználása esetén erre csakis idegen  hatalom
        fegyveres  támadása esetén (Hvt. 2. §), illetve az  Alkotmány
        40/B.  §  (2)  bekezdésében  meghatározott  fegyveresen  vagy
        felfegyverkezve     elkövetett     erőszakos     cselekmények
        elhárításában való közreműködés során kerülhet sor.  Mindezek
        olyan  szituációk,  amelyekben a katona élete  értelemszerűen
        veszélyben  van,  s amelyben a jog eltűri, hogy  a  katona  a
        támadók életét kioltsa.
        A  fegyveres  harcban  életét kockáztató  katona  alkotmányos
        kötelezettség (Alkotmány 70/H. §) teljesítése során  kerül  a
        fenti  helyzetbe. Az Alkotmány azonban lehetővé  teszi,  hogy
        azok,  akik  az  emberi  élet sérthetetlenségét  felfüggesztő
        rendkívüli    helyzetben   való   részvételt    nem    tudják
        összeegyeztetni lelkiismeretükkel, ne teljesítsenek fegyveres
        katonai szolgálatot. Ők a kifogásolt esküt sem tehetik le.  A
        fentiek  alapján  a  katonai  eskü  szövege  nem  ütközik  az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe." (ABH 1994, 260, 262-263.)

        Az  Rtv. 11. § (1) bekezdésében nem alkotmányos kötelezettség
        teljesítésével összefüggésben merül fel az élet kockáztatása,
        hanem  önként választott élethivatás (foglalkozás) gyakorlása
        során.  Az érintett személy (a rendőr) tudja, vagy legalábbis
        tudnia  kell,  hogy amikor rendőrségi szolgálati  jogviszonyt
        létesít,  milyen követelmények terhelik. Személyes  belátásán
        múlik,  és  nem állami kényszerből fakad, hogy  rendőr  lesz,
        illetve,  hogy az is marad. A szolgálatot vállaló  személy  a
        rendőri  hivatás  komplex - az élet kockáztatását  is  magába
        foglaló  -  feladatainak ismeretében dönt  (jelentkezik  vagy
        visszalép),  lényegében önrendelkezési jogát  gyakorolva.  Az
        életveszély  valószínűsége  a rendőri  szolgálatteljesítéshez
        kapcsolódik.

        A foglalkozásbeli követelmények egyike, hogy a közbiztonságot
        és  a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is köteles
        megvédeni.  Az  államra ezzel kapcsolatban az a kötelezettség
        hárul,    hogy   olyan   feltételeket   teremtsen,    amelyek
        megalapozzák  a rendőri feladatellátás szakszerűségét,  ezzel
        minimalizálva  a rendőr élete elvesztésének kockázatát.  Ezen
        feltételek  körébe tartozik különösen a szolgálati szabályzat
        megalkotása, az abban foglaltak ismeretének megkövetelése,  a
        kiképzettség és a technikai ellátottság biztosítása. A rendőr
        oldaláról mindez úgy jelenik meg, hogy joga van a saját élete
        megóvásához szükséges felkészültség megszerzésére.
        Az  Alkotmánybíróság  hatásköre az  említett  államra  háruló
        feltétel-teljesítés  tekintetében  arra   terjed   ki,   hogy
        vizsgálja:   a   jogalkotó   eleget   tett-e   idevonatkozóan
        szabályozási   kötelezettségének.   Ezzel   kapcsolatban   az
        Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg:

        A  belügyminiszter megalkotta a Szolgálati  Szabályzatot,  az
        Országgyűlés   elfogadta   a  fegyveres   szervek   hivatásos
        állományú  tagjainak szolgálati viszonyáról szóló  1996.  évi
        XLIII. törvényt, amelyben - többek között - rögzítette,  hogy
        az elöljáró köteles a rendőr számára az
        egészséges  és  biztonságos  szolgálatteljesítés  feltételeit
        biztosítani;    a   szolgálati   feladatok   ellátását    úgy
        megszervezni,  hogy a hivatásos állomány tagja  a  szolgálati
        viszonyból    eredő   jogait   gyakorolni,   kötelezettségeit
        teljesíteni   tudja;   a  feladatok  elvégzéséhez   szükséges
        tájékoztatást és irányítást megadni, a szolgálatteljesítéshez
        szükséges ismeretek megszerzését biztosítani.

        A  Btk. 30. § (4) bekezdése értelmében azon személyek javára,
        akiknek   a   hivatásukhoz  tartozik  a  veszély   vállalása,
        végszükség  nem állapítható meg. Ilyen személynek  minősül  a
        rendőr  is.  Ez a rendelkezés is azt támasztja  alá,  hogy  a
        rendőri   élethivatás   részét  képezi   a   veszélyhelyzetek
        vállalása,  amelynek  során saját élete védelme  érdekében  a
        végszükségre nem hivatkozhat.

        Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Rtv. 11. § (1)
        bekezdés "a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell,  élete
        kockáztatásával is megvédeni" szövegrészének az Alkotmány  8.
        § (2) bekezdésébe, illetve az 54. § (1) bekezdésébe ütközését
        nem állapította meg, ezért az indítványt elutasította.

        4.3.  A  rendőrség működésének általános elvei  és  szabályai
        körében,  ezen belül is a kényszerítő eszközök alkalmazásának
        elvi  tételei  között  deklarálta a jogalkotó  azt,  hogy  az
        emberi  élet  kioltását lehetőleg kerülni  kell.  A  "kerülni
        kell"   kifejezés  nem  a  tiltással  egyenértékű,  hanem   a
        megszorítás,   a   negatív  orientálás  mellett   kétségkívül
        egyúttal megengedő tartalmú is.

        Az  állam  életvédelmi  kötelezettségének  teljesítéséhez   a
        kényszerítő  eszközök  alkalmazása elengedhetetlen.  A  testi
        kényszer,  a  bilincs  vagy  a  lőfegyver  olyan  kényszerítő
        eszközök,  amelyek  alkalmazásával együtt  járhat  a  sérülés
        okozása.  Az Rtv. vizsgált rendelkezése azt helyezi előtérbe,
        azt  határozza  meg főszabályként, hogy a kényszerítő  eszköz
        alkalmazása  ne okozzon sérülést, ne vezessen az emberi  élet
        kioltásához.  Ezzel a jogalkotó eleget tett az  élethez  való
        jog  védelméből fakadó követelménynek. Azonban a  "lehetőleg"
        szó   helyes   nyelvtani  értelmezés  szerint  nem   biztosít
        szélesebb  jogot a lőfegyverhasználatra, és a "kerülni  kell"
        korlátozó  rendelkezés fellazítására.  E  szavakat  egymástól
        önkényesen   elválasztani  nem  lehet,   következésképpen   a
        "lehetőleg  kerülni kell" kifejezés egységesen  értelmezendő,
        mint  olyan, a jogalkalmazás módjára vonatkozó ajánlás, amely
        egyébként  is  összhangban van az Rtv. azon rendelkezéseivel,
        amelyek a kényszerítőeszközök arányosságára, sorrendjére és a
        lőfegyverhasználatot   megelőző  cselekvésekre   vonatkoznak.
        Önmagában  a  szövegkörnyezetből kiemelt  "lehetőleg"  szónak
        alkotmányjogi relevanciája nincs.

        Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Rtv. 17. § (2)
        bekezdés  "lehetőleg" szövegrészének az Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdésébe,  illetve az 54. § (1) bekezdésébe ütközését  nem
        állapította meg, ezért az indítványt elutasította.

        4.4. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában
        fejtette ki először, hogy az emberi méltósághoz való  jog  az
        ún.  "általános  személyiségi jog" egyik  megfogalmazása.  Az
        általános  személyiségi jogot az alkotmánybírósági  gyakorlat
        annak  különféle  aspektusaival nevezte  meg,  nevezetesen  a
        személyiség  szabad  kibontakoztatásához  való  jogként,   az
        önrendelkezés    szabadságához   való   jogként,    általános
        cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként
        definiálta.  Ugyanebben a határozatában  az  Alkotmánybíróság
        arra  is  rámutatott,  hogy  az  általános  személyiségi  jog
        "anyajog",  azaz  olyan szubszidiárius  alapjog,  amelyet  az
        Alkotmánybíróság  és  a  bíróságok is felhívhatnak  az  egyén
        autonómiájának a védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét
        nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható (ABH  1990,  42,
        44-45.).

        Az  indítványozó  szerint az Rtv. 19. § (1) bekezdése  azzal,
        hogy  olyan  törvényi vélelmet állapít meg, amely  szerint  a
        rendőri  intézkedés  során  annak  jogszerűsége  nem  vonható
        kétségbe,  sérti az Alkotmány 54. §-ában foglaltakat.  Ez  az
        indítványozói   felvetés   alkotmányjogi   tekintetben    úgy
        értelmezhető,  hogy  az indítványozó az általános  cselekvési
        szabadság,   a   magánszférához   való   jog,   valamint   az
        önazonossághoz  (személyi integritáshoz)  való  jog  sérelmét
        látja a kifogásolt törvényi rendelkezésben.

        Az Alkotmánybíróság a 65/2003. (XII. 18.) AB határozatában  a
        rendőri   intézkedés  eredményessége  feltételeinek  elemzése
        során  kifejtette:  ahhoz  hogy az  ország  belső  rendje  és
        közbiztonsága   rendőri  eszközökkel   eredményesen   védhető
        legyen,  a  belső  rend  és  a  közbiztonság  felett   őrködő
        szervezet számára hatékony eszközöket kell biztosítani. Ez  a
        közösség érdekét szolgáló követelmény indokolja az Rtv. 19. §
        (1)   bekezdésének  azon  rendelkezését,  amely   szerint   a
        jogszabályi   előírások   végrehajtását   szolgáló    rendőri
        intézkedéseknek - ha törvény vagy más nemzetközi megállapodás
        nem rendelkezik - köteles magát mindenki alávetni és a rendőr
        utasításainak   engedelmeskedni.  Ehhez   a   követelményhez,
        illetőleg  törvényi előíráshoz szorosan kapcsolódik  az  Rtv.
        19.  §  (1)  bekezdésének  az indítványozó  által  kifogásolt
        második  mondata,  amely  szerint az  intézkedéssel  érintett
        személy  a helyszínen a rendőri intézkedés jogszerűségét  nem
        vonhatja  kétségbe,  kivéve  ha a jogszerűtlenség  mérlegelés
        nélkül   kétséget   kizáróan   megállapítható.   Ugyanez   az
        alkotmánybírósági határozat azt is leszögezte, hogy a rendőri
        intézkedés  jogszerűségének feltételezése nem  más  mint  egy
        törvényes   vélelem,  amely  azonban  ellenbizonyítás   révén
        utólagosan  megdönthető, tehát a jogorvoslásnak a  lehetősége
        adott. (ABK 2003. december 900., 907.)

        Az  Rtv.  a  jogorvoslat lehetőségét a 92. § (1) bekezdésében
        biztosítja,  a  93.  §  pedig ezt akként konkretizálja,  hogy
        kimondja:  a  panasz  előterjesztésére  az  jogosult,  akivel
        szemben  a  rendőri intézkedést foganatosították. A  törvényi
        rendelkezések  szerint a panaszt az intézkedést  foganatosító
        rendőri  szervnél lehet az intézkedést követő 8  napon  belül
        előterjeszteni, továbbá a panaszt e rendőri szerv vezetője 15
        napon  belül indokolt határozattal bírálja el, és e határozat
        ellen  pedig  a felettes rendőri szervhez fellebbezésnek  van
        helye.  A  sérelmezett rendőri intézkedéssel szemben bírósági
        felülvizsgálat  is kérhető, amelyet a panasz előterjesztésére
        jogosult  terjeszthet elő a felettes rendőri szerv határozata
        ellen.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint - a  törvényi
        garanciák  mellett - sem az általános cselekvési szabadságot,
        sem  a  magánszférához  való  jogot,  sem  pedig  a  személyi
        integritáshoz   való  jogot,  mint  a  személyiségi   jogként
        nevesített   alapjogokat  nem  sérti  a   támadott   törvényi
        rendelkezés.

        Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 19. §  (1)
        bekezdés      második     mondata     alkotmányellenességének
        megállapítására   és  megsemmisítésére  irányuló   indítványt
        elutasította.

        4.5.  Az  indítványozók a személyi szabadság jogának sérelmén
        túl az emberi méltóság jogának sérelmét is látják abban, hogy
        az  Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja lehetővé teszi, hogy  a
        rendőr  a  közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes
        szerv   elé  állítsa  azt,  aki  bűncselekmény  elkövetésével
        gyanúsítható,  továbbá,  hogy  az  Rtv.  38.  §  (1)  és  (2)
        bekezdése  alapján a rendőrség közbiztonsági  őrizetbe  vétel
        iránt   intézkedhet.   A   38.  §  (2)   bekezdésében   "vagy
        elrejtőzésétől     tartani    lehet"     feltételt     tartja
        alkotmányellenesnek.

        Az    Alkotmánybíróság   a   személyi    szabadság    jogának
        korlátozásával  kapcsolatban  már  vizsgálta   a   kifogásolt
        rendelkezéseket  és  a 65/2003. (XII. 18.)  AB  határozatában
        megállapította,  hogy  az előállítás  és  az  őrizetbe  vétel
        eljárási  rendjét  meghatározó  rendelkezések  megfelelnek  a
        személyi    szabadság   átmeneti   korlátozásához   szükséges
        alkotmányos követelményeknek. (ABK 2003. december 900., 910.)

        Az    emberi   méltóság   jogának   sérelmét   illetően    az
        Alkotmánybíróság  már a 64/1991. (XII. 17.) AB  határozatában
        megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog  csak  az
        élethez   való   joggal   fennálló  egységben   abszolút   és
        korlátozhatatlan.  (ABH  1991, 297, 308,  312.)  Ennek  egyes
        részjogai,  mint  az önrendelkezéshez, az  önazonossághoz,  a
        cselekvési  szabadsághoz való jog azonban az Alkotmány  8.  §
        (2)   bekezdése  szerint  bármely  más  alapjoghoz  hasonlóan
        korlátozhatóak.  (879/B/1992. AB határozat,  ABH  1996,  397,
        401.)  Az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az
        alapvető  jog  korlátozása  akkor marad  meg  az  alkotmányos
        keretek  között,  ha a korlátozás nem vonatkozik  az  alapjog
        érinthetetlen    lényegére,   továbbá   ha    a    korlátozás
        elkerülhetetlen,   valamint   ha   a   korlátozás   súlya   a
        korlátozáshoz  elérni  kívánt célhoz képest  nem  aránytalan.
        [Pl. 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990 69, 71., 7/1991.
        (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22, 25.]

        Az Alkotmánybíróság a 46/1991. (IX. 10.) AB határozatában azt
        is megállapította, hogy ellentétes az emberi méltósághoz való
        alapvető  joggal,  ha  valakivel szemben  kellő  alap  nélkül
        alkalmaznak  hatósági  kényszert és ezáltal  az  állam  indok
        nélkül  avatkozik  a magánszféra körébe tartozó  viszonyokba.
        (ABH 1991, 211, 215.)

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Rtv.  33.  §  (2)
        bekezdés  b) pontja alapján alkalmazott előállítás,  valamint
        az  Rtv.  38.  § (1) és (2) bekezdése rendelkezései  szerinti
        közbiztonsági   őrizetbe  vétel  kellő  alappal   alkalmazott
        hatósági  intézkedések.  Ezeket  a  törvényben  meghatározott
        intézkedéseket a közrend és a közbiztonság védelméhez  fűződő
        közérdek indokolja, és az teszi szükségessé, hogy az érintett
        személyek  a  hatósággal való együttműködésre  készséget  nem
        mutatnak.  E  kellő  indokok  alapján  alkalmazott   hatósági
        intézkedések sem az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontja alapján
        előállított  személyek,  sem pedig az  Rt.  38.  §-a  alapján
        közbiztonsági  őrizetbe  vett személyek  emberi  méltóságához
        való  jogának  érvényesülését az elérni kívánt célhoz  képest
        nem  korlátozza  aránytalan  mértékben.  Az  Alkotmánybíróság
        álláspontja   szerint  a  kifogásolt  törvényi  rendelkezések
        keretei  között alkalmazott kényszerintézkedések  nem  idézik
        elő az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglaltak sérelmét.

        Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Rtv. 33. §  (2)
        bekezdés b) pontja, valamint az Rtv. 38. § (1) bekezdése és a
        (2)  bekezdés "vagy elrejtőzésétől tartani lehet" szövegrésze
        alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
        irányuló indítványokat elutasította.

        4.6.   A   lőfegyvernek  valamely  tömegben  lévő  személlyel
        szembeni használatára vonatkozó szabályok körében az Rtv. 57.
        §  (2) bekezdése kizárja a jogellenesség megállapítását abban
        az  esetben, ha olyan személyt ér találat, aki a helyszínt  a
        rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el.

        A  támadott rendelkezésben nem személyre szándékosan  leadott
        lövésről  van szó, tehát ez a rendelkezés nem is  vonható  az
        Rtv.  53. § (1) bekezdésében meghatározott lőfegyverhasználat
        körébe.  Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak azt kellett
        vizsgálnia,   hogy  a  más  személlyel  szembeni   lőfegyver-
        használat  során veszélyeztethető-e olyan személy élete,  aki
        ugyan  nem ad okot a vele szembeni lőfegyver-használatra,  de
        mégis véletlen találat éri.

        Az indítványozói feltételezés az, hogy egyesek a felszólítást
        követően nem hagyják el a helyszínt, hanem elrejtőzködnek, és
        ezáltal  véletlenszerűen ki vannak téve akár halálos lövésnek
        is.  Éppen ezért a jogellenesség kizárása szerinte csak akkor
        volna   megengedhető,  ha  a  törvény  a   rendőrséget   arra
        kötelezné,  hogy a lőfegyverhasználatot megelőzően  győződjön
        meg    a    helyszín    elhagyására    vonatkozó    felhívása
        eredményességéről.

        A  rendőri felszólításnak való ellenszegülés az egyén  szabad
        akarat-elhatározásából ered, amely az önrendelkezés keretében
        tudatosan felvállalt életveszélyt eredményez, ezért az  ebből
        fakadó  esetleges  következményeket az  érintettnek  viselnie
        kell.  Amennyiben  valaki  akaratán  kívül  eső  objektív  ok
        folytán  képtelen  a helyszín elhagyására, akkor  nyitva  áll
        előtte a lehetőség, hogy ezt a körülményt valamilyen módon  a
        rendőrség  tudomására hozza. Ha a rendőrség ezt  a  helyzetet
        figyelmen kívül hagyva nem biztosítja az érintett biztonságos
        helyre jutását, és egyidejűleg él a másra irányuló lőfegyver-
        használati   jogával,  az  érintettet  pedig  véletlenszerűen
        találat  éri, akkor a jogellenesség kizárása nem  állapítható
        meg a rendőr javára.

        Az  állam  objektív  intézményvédelmi  kötelezettsége  körébe
        tehát  az  életveszélyes  helyszín  elhagyásának  biztosítása
        tartozik,  de a tudatosan életveszélyes helyszínen  maradóval
        szemben    nem    érvényesülhet    az    állam    életvédelmi
        kötelezettsége.  Mindezek  alapján  a  támadott   rendelkezés
        tartalma nem tekinthető az élethez való jog, mint alkotmányos
        alapjog megsértésének.
        A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 57. § (2)
        bekezdésének az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe és 54.  §  (1)
        bekezdésébe   ütközését  nem  állapította   meg,   ezért   az
        indítványt elutasította.

        4.7.   A   nyomozás   megtagadásának,  vagy  megszüntetésének
        kilátásba helyezését szabályozó törvényi rendelkezéssel [Rtv.
        67.  § (1) bekezdése] kapcsolatosan az indítványozó az emberi
        méltósághoz való jog sérelmét abban látja, hogy az  Rtv.  nem
        tartalmaz  utalást a bűncselekmény elkövetőjétől származó,  a
        rendőrségnek  nyújtott  információszolgáltatás  lehetőségének
        időtartamára,  ebből  pedig szerinte olyan  helyzet  adódhat,
        hogy  az eljárás alá vont személlyel szemben a rendőrség akár
        hosszú ideig is nyomást gyakorolhat a hatóság számára fontos,
        a  bűncselekmény  elkövetésével  kapcsolatba  hozható  adatok
        megszerzése végett.

        A   büntetőeljárásról  szóló  1998.  évi  XIX.   törvény   (a
        továbbiakban:  Be.) 170. § (1) bekezdése  szerint  az  ügyész
        vagy  a  nyomozóhatóság a tudomására jutott adatok alapján  a
        nyomozati   eljárást   megindítja,   illetőleg   a   nyomozás
        feljelentésre  indul  meg.  A  Be.  a  nyomozás  határidejére
        vonatkozó törvényi szabályokat a 176. §-ában állapította meg.
        E  törvényhely  (1) bekezdése kimondja, hogy  a  nyomozást  a
        lehető  legrövidebb  időn  belül  le  kell  folytatni  és  az
        elrendelésétől, illetve megindulásától számított két  hónapon
        belül  be  kell  fejezni.  Ha  az  ügy  bonyolultsága,   vagy
        elháríthatatlan akadály indokolja, a nyomozás határidejét  az
        ügyész  két  hónappal,  ha  ez a  határidő  letelt  a  megyei
        főügyész legfeljebb a büntetőeljárás megindulásától számított
        1 év elteltéig meghosszabbíthatja. A Be. 176. § (2) bekezdése
        értelmében  1 éven túl kizárólag a legfőbb ügyész jogosult  a
        nyomozás  határidejének a meghosszabbítására, ha  a  nyomozás
        meghatározott  személy  ellen  folyik,  a  meghosszabbítás  a
        gyanúsított kihallgatásától számított 2 évig terjedhet.

        Az ismertetett törvényi rendelkezések alapján megállapítható,
        hogy  a Be. a nyomozás határidejének ésszerű megállapításával
        kellő  garanciát  teremtett  arra  nézve,  hogy  a  rendőrség
        szakmai indok nélkül hosszú ideig nyomozást ne folytathasson.
        Ennek   következtében  a  rendőrség  -  az  ügyész  nyomozás-
        felügyelete    mellett    -    nem    élhet     vissza     az
        információszolgáltatásban    való    megállapodás    törvényi
        lehetőségével, ennek fejében pedig a nyomozás megtagadásának,
        vagy   megszüntetésének   a   kilátásba   helyezésével.    Az
        információszolgáltatásban való megállapodás  a  bűncselekmény
        elkövetésével  gyanúsítottat kiszámíthatatlan ideig  "nyomás"
        alatt  nem  tarthatja. A törvényi előírások betartása  esetén
        nem  kerülhet sor arra, hogy a rendőrség, mintegy zsarolva  a
        gyanúsítottat,  őt jogtalan ráhatás révén arra  kényszerítse,
        hogy  további  adatokat  szolgáltasson és  kényszerhelyzetben
        tartás   eredményeként  a  magánszférába   tartozó   jogtalan
        beavatkozással őt emberi méltóságához való jogában sértse. Az
        információszolgáltatás  nem  csupán  a  nyomozóhatóságnak  az
        érdeke,   hanem   éppen   ilyen   súllyal   a   bűncselekmény
        elkövetésével  gyanúsítotté  is.  A  nyomozóhatóságnak  és  a
        gyanúsítottnak  egyaránt  mérlegelnie  kell  a   megállapodás
        megkötését.  A  bűncselekmény gyanúsítottját  e  megállapodás
        megkötésének  elhatározásában személyes  érdekei  motiválják,
        míg  a  rendőrséget a megállapodással elérhető  bűnüldözéshez
        fűződő   érdek   megfontolása   ösztönzi.   A   rendőrség   a
        megállapodást csak akkor kötheti meg, ha ez az  utóbbi  érdek
        jelentősebb     mint    a    bűncselekménnyel     gyanúsított
        megbüntetéséhez  fűződő érdek. Ez azonban  a  joggyakorlatra,
        nem pedig a jogalkotásra tartozó kérdésként merülhetne fel.

        Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint mivel a bűncselekmény
        gyanúsítottja  lényegében  önrendelkezési  jogát   gyakorolva
        szabadon dönthet arról, hogy köt-e a hatósággal megállapodást
        az  információszolgáltatásra, ezért  őt  emberi  méltóságához
        való  jogában  a  megállapodást  követő  információkérés  nem
        sértheti. Az indítványozó részéről felvetett határidő  hiánya
        pedig  azért nem okoz alkotmányellenes helyzetet, mert a  Be.
        megfelelő   törvényi  garanciákat  teremtett   a   nyomozások
        befejezésére, így a további "adatszolgáltatási kényszer"  nem
        állhat  fenn.  A  Be.-ben meghatározott  nyomozati  határidők
        egyúttal  meghatározzák  az  információszolgáltatás   időbeli
        kiterjedését is.

        Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a
        Rtv.   67.  §-ának  rendelkezése  az  Alkotmány  54.  §   (1)
        bekezdésében foglalt alapjogot nem sérti, ezért az indítványt
        elutasította.

        Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő
        közzétételét  az Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.
        törvény 41. §-a alapján rendelte el.
                                Dr. Holló András
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
             Dr. Bihari Mihály                        Dr. Czúcz Ottó
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Erdei Árpád                     Dr. Harmathy Attila
             előadó alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                       
             Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
             előadó alkotmánybíró                      alkotmánybíró
          Dr. Holló András alkotmánybíró különvélemény

          1.  Egyetértek  azzal, hogy a Határozat a Rendőrségről  szóló
          1994.  évi  XXXIV. törvénynek (Rtv.) az Alkotmány 51.  §  (1)
          bekezdésével     való    összhangjának     vizsgálatát     az
          Alkotmánybíróságnak  az  élethez  való  jogot  és  az  emberi
          méltósághoz való jogot egységben értelmező 23/1990. (X.  31.)
          AB  határozat  (Abh.1.), a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozat
          (Abh.2.) és a 22/2003 (IV. 28.) AB határozat (Abh.3.) alapján
          végezte  el. Ebből következően egyetértek azzal  is,  hogy  a
          Határozat  rendelkező része 1-3. pontjaiban alkotmánysértőnek
          mondta ki az Rtv. 54. § h) és j) pontját teljes egészében  és
          az i) pontját nevezett szövegrészében.
          Ugyanakkor nem értek egyet a Határozat 4. pontjában  az  Rtv.
          17. § (2) bekezdés első mondata "lehetőleg" szövegrésze és az
          54.   §   g)  pontja  alkotmányellenességének  megállapítását
          elutasító rendelkezésével. Mindkét törvényi szabálynak  -  az
          Abh.1-2.   alapján   -  osztania  kellett   volna   az   Rtv.
          alkotmánysértőnek nyilvánított rendelkezései sorsát.

          2. Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben a halálbüntetés törvényi
          megengedhetőségének alkotmányosságát az Alkotmány  8.  §  (2)
          bekezdése alapján zárta ki és ezzel egyben kizárta az élethez
          való  jognak  az Alkotmány 54. § (1) bekezdése  szerinti  nem
          önkényes  korlátozhatóságát is.  Eszerint  az  élet  lényeges
          tartalmának alkotmányos védelme az élettől való nem  önkényes
          megfosztására is kiterjed. Az Alkotmánybíróság az  Abh.1.-ben
          az   állam  büntető  hatalmával  szemben  fogalmazta  meg  az
          Alkotmányból  levezethető korlátozást, de egyben  az  élethez
          való  jognak az emberi méltósággal egységben oszthatatlan  és
          korlátozhatatlan voltát általánosságban, az  állam  jogalkotó
          hatalmával szemben is kimondta. Erre utal az Abh.2. is, amely
          azt  fejtegeti,  hogy abban az esetben, ha a törvényhozó  úgy
          rendelkezne, miszerint a magzat jogilag ember, akit  megillet
          az   élthez   és   az   emberi  méltósághoz   való   jog,   a
          terhességmegszakítás (emberi élet kioltása) az emberi  életek
          közötti  választásnak  a  jog általi "eltűréséről"  van  szó,
          ezért  nem  is  büntetendő.  (ABH  1991,  297,  315-316.)   E
          határozatok    értelmében   az   állam   alkotmányosan    nem
          rendelkezhet az emberi élet elvételéről.

          Az Abh.1-hez fűzött párhuzamos indokolás foglalkozott először
          az emberi életek közötti választás jog általi eltűréséről, az
          élethez   és   az  emberi  méltósághoz  való   jog   egységes
          szemléletét a jogos védelem problémájára vetítve: "Az élethez
          való  jog  abszolút felfogása következtében a  jogos  védelem
          köre  szűkebb  lesz. Élet csakis élettel  lehet  arányos...  Ha
          megtámadott  megöli támadóját a "jogos védelem"  biztosította
          büntethetőséggel  a  jog  nem  az  élettől  való   megfosztás
          jogszerűségét  ismeri  el, hanem annak a  szituációnak  jogon
          kívüliségét,  amelyben  a támadás és elhárítás  lezajlott.  A
          jogos  védelem helyzete csakis akkor áll fenn, ha  az  életek
          közötti  választásról  van szó... Mert a  megtámadott  élete  a
          támadó  élete  árán maradhat meg." (Sólyom László  párhuzamos
          indokolása, ABH 1990, 107-108.)

          Ez   az   értelmezés  jelenik  meg  az  Abh.2.-ben   és   kap
          megerősítést  az Alkotmánybíróság egy későbbi  határozatában:
          mivel   az   állam  az  élet  elvételéről  nem  rendelkezhet,
          alkotmányosan csak olyan esetekről lehet szó, "...amikor a  jog
          eltűri   az  emberi  életek  közötti  választást   és   ennek
          megfelelően nem bünteti az emberi élet kioltását."  [46/1994.
          (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 262.]

          3.  Az  Abh.3.  más  összefüggésben, nem az  állam  és  egyén
          viszonyában  értelmezte az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdését,
          hanem  arra  adta  meg a választ, hogy az egyén  saját  élete
          feletti   rendelkezésének,  szabadságának   hol   vannak   az
          alkotmányos határai.
          Az Abh.3. a dogmatikai különbséget abban ragadta meg, hogy az
          emberi   méltósághoz  való  jognak  az  élethez  való  joggal
          egységben  korlátozhatatlan volta  "...  csak  olyan  helyzetre
          vonatkozik,  amitől  az életet és az attól  elválaszthatatlan
          emberi  méltóságot  mások korlátozzák." (ABK  2003.  április,
          233.- értve ezalatt: az államot, illetőleg más személyt.)
          Az  Alkotmánybíróság ugyanakkor nem adta fel az  Abh.1-2.-ben
          kifejtett ún. "egységességi doktrínát". Érvelésében az emberi
          méltóságból   levezetett   (ennél  fogva   a   szükségességi-
          arányossági mérce szerint korlátozható) önrendelkezési jogot,
          illetve  az  élethez  való  jog objektív  aspektusából  eredő
          intézményvédelmi  -  az állam életvédelmi  -  kötelezettségét
          vetette össze. (ABK 2003. április, 236.)
          Az  Alkotmánybíróság - erre utal a Határozat is - "kitágított
          tesztet"    alkalmazott:   az   alkotmányosan    korlátozható
          önrendelkezési  jog  és  a szintén nem  abszolút  életvédelmi
          kötelezettség egymással szembeni mérlegelése alapján.

          Az  Rtv.  11.  § (1) bekezdésében megfogalmazott követelmény,
          miszerint  a rendőr köteles "... a közbiztonságot  és  a  belső
          rendet, ha kell életet kockáztatásával is megvédeni" -  ahogy
          ezt  a  Határozat  megállapítja - az Abh.3.  tesztje  alapján
          alkotmányosan  indokolható.  Az érintett  személy  a  rendőri
          hivatás komplex - az élet kockáztatását is magában foglaló  -
          feladatainak    ismeretében   dönt,   önrendelkezési    jogát
          gyakorolva. A szolgálatot felvállaló rendőr esetében az  élet
          elvont  - a rendőri tevékenységből eshetőlegesen következő  -
          kockázata, mint potenciális életveszély, nem része az élethez
          való   jog   -   "lényeges   tartalmának".   Az   életveszély
          eshetőlegessége a rendőri szolgálatteljesítéshez kapcsolódik.
          Ugyanakkor  -  az önrendelkezési jogon alapuló  -  a  rendőri
          szolgálat   viszonylatában  jelentkezik  az  állam   objektív
          életvédelmi     kötelezettsége,    az    élet     kockáztatás
          minimalizálásának,  a  lehető legkisebb esélyének  érdekében.
          Ezt  célozza a megfelelő kiképzés, technikai védelmi eszközök
          biztosítása és a fegyverhasználat is.

          4.    A    fegyverhasználatra   vonatkozó    Rtv.-szabályozás
          alkotmányossági mércéjét viszont az Abh.1-2. határozzák meg.
          Tekintettel   arra,   hogy   az   állam   alkotmányosan   nem
          rendelkezhet  az  élet  elvételéről, törvényhozás  útján  sem
          hatalmazhat  fel az élet kioltására, a fegyverhasználat  csak
          az élet(ek) elleni támadás (életveszély) esetén igazolható. A
          rendőr  saját  és  mások  életének tényleges  veszélyeztetése
          esetében  élhet  a  fegyverhasználattal.  Az  élet  közvetlen
          veszélyeztetése,  kioltása fegyverhasználattal  alkotmányosan
          nem  megengedhető, de a jognak el kell tűrnie  (ennyiben  nem
          alkotmánysértő) az életek közötti választást és nem  büntetni
          az  emberi  élet  kioltását. A jog ezáltal  a  "nem  önkényes
          védekezés  minőségét  oltalmazza az önkényességgel  szemben".
          (Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön párhuzamos véleménye, ABH
          1990, 96.)

          A  kifejtettek  alapján önmagában az elkövetett bűncselekmény
          súlyára   (szándékos  emberölésre)  tekintettel  az  elkövető
          elfogásának,   szökésének   megakadályozása    érdekében    a
          fegyverhasználat  biztosítása alkotmányosan  nem  indokolható
          szempont,  ezért  az Alkotmánybíróságnak az  Rtv.  54.  §  g)
          pontját is meg kellett volna semmisítenie.

          Az  Rtv.  17.  §  (2) bekezdése első mondata - a  "lehetőleg"
          kitétellel - pusztán ajánló szabályt (előírást) tartalmaz,  s
          egyben   azonos   szinten   kezeli   a   kényszerítő   eszköz
          alkalmazásának lehetséges következményeként a  testi  sértést
          és  az emberi élet kioltását. Az Rtv.-nek ez a szövegrésze is
          sérti  az  élethez  való  jognak  az  Abh.1-2.-ben  kibontott
          tartalmát,  ezért az Alkotmánybíróságnak ezt  a  rendelkezést
          szintén meg kellett volna semmisítenie.

          Összegezve:  Mindkét  rendelkezés az  élettől  való  önkényes
          megfosztásnak  törvényes  lehetőségét  biztosító   szabálynak
          minősül, ezért alkotmányellenes.

          Budapest, 2004. március 29.
                                                       Dr. Holló András
                                                          alkotmánybíró
          A különvéleményhez csatlakozom.

          Budapest, 2004. március 29.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró

          Dr.    Tersztyánszkyné   dr.   Vasadi    Éva    alkotmánybíró
          különvéleménye

          1.  Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1., 2. és
          3.  pontjával.  Az  Rtv. 54. § h), i) és  j)  pontját  támadó
          indítványokat el kellett volna utasítani.

          Véleményem  szerint nem alkotmányellenes az,  hogy  a  rendőr
          lőfegyvert használhat
          -   az  állam  elleni,  az  emberiség  elleni  bűncselekményt
          elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására;
          -  azzal szemben, aki a nála lévő veszélyes eszköz letételére
          irányuló   rendőri  felszólításnak  nem   tesz   eleget,   és
          magatartása   a  veszélyes  eszköz  ember  elleni   közvetlen
          felhasználására utal;
          -  az  elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett
          vagy   bírói   döntés  alapján  fogvatartott   menekülésének,
          erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására,
          (a törvény szerint kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú).

          2.  Nem értek egyet a határozat rendelkező része 4. pontjának
          egy  részével  sem.  Véleményem szerint az  Rtv.  57.  §  (2)
          bekezdését  alkotmányellenessé  kellett  volna  nyilvánítani.
          Alkotmányellenesnek tartom a tömegben lévő személlyel szemben
          a  lőfegyver  használatára vonatkozó azt  a  szabályt,  amely
          szerint    nem    állapítható   meg   a    lőfegyverhasználat
          jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan
          személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása
          ellenére nem hagyta el.

          3.  Nem  tudom elfogadni az indokolás elméleti megalapozására
          irányuló azt a fejtegetést, amely szerint a vizsgálat  iránya
          -   az  állam  elleni,  az  emberiség  elleni  bűncselekményt
          elkövető  személy  elfogására,  szökésének  megakadályozására
          vonatkozó   fegyverhasználattal  kapcsolatban  -   az,   hogy
          "megengedhető-e   lőfegyverhasználat,   ha   nem   áll   fenn
          egyidejűleg egy másik élet veszélyeztetése".
          Nem    értek    egyet    a   határozat   indokolásának    ama
          megállapításával  sem,  amely szerint  "a  lőfegyverhasználat
          alkotmányosságát   az  alapozza  meg,   hogy   a   lőfegyver-
          használattal érintett személy korábban megsértette az élethez
          való jogot egy másik emberi élet kioltásával".
          Azzal  sem  értek  egyet,  hogy  "ha  az  őrzés  során  olyan
          mulasztás   történik,  ami  lehetővé  teszi  a  jogilag   még
          felelősségre  nem  vont  fogvatartott szökését,  akkor  ennek
          korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására  is  alkalmas
          eszköz (lőfegyver) használata". Elfogadhatatlan számomra az a
          megállapítás,    amely   szerint   "az   állam    életvédelmi
          kötelezettsége  mellett  jelen van  az  őrzési  felelősségből
          fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná  teszi
          a    lőfegyver-használatot    az    élethez    való    joggal
          összefüggésben".

          Az  Alkotmány  az élethez való joggal kapcsolatban  kimondja,
          hogy  attól  senkit  sem  lehet  önkényesen  megfosztani.  Az
          élethez    való   jog   sérelme   másképp   merül    fel    a
          fegyverhasználatnál,   mint  a   halálbüntetésnél   vagy   az
          eutanáziánál.  Utóbbi  esetekben a  jogszabály  kifejezetten,
          tudottan,   eleve   az  élet  kioltását  célzó   magatartásra
          jogosítana  fel,  ezzel  szemben a fegyverhasználatnál  erről
          nincs  szó. A jogszabály, amikor végső eszközként  engedi  az
          erőszak  e formájának az alkalmazását is, csupán eltűri  azt,
          hogy  a  végső  eszközként  alkalmazott  erőszak  a  fegyvert
          használó   rendőr   akarata   ellenére,   szándékán    kívül,
          cselekedetének egyik hatásaként halál okozásához vezessen. Az
          alkotmányossági kérdés ezért nem az, hogy az életet az  állam
          milyen  esetben  veheti el. Az alkotmányossági  kérdés  az  a
          jelen  esetben, hogy kinek az életét, milyen esetekben  lehet
          kockáztatni  a  közjó,  a közrend és a  személyek  biztonsága
          védelme  érdekében,  és  mikor  nincs  helye  az  emberéletet
          kockáztató fegyverhasználatnak.

          Az   ember   ellen  fegyverhasználatra  jogosító   szabálynak
          tiltania  kell  azt, hogy a fegyverhasználat  szándékosan  az
          élet  kioltására irányuljon. Az Rtv. ennek, az  élethez  való
          jogból  fakadó  parancsnak eleget tesz. Az  Rtv.  17.  §  (2)
          bekezdése  kimondja,  hogy  a  rendőri  intézkedés  során   a
          kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni  kell
          a  sérülés okozását, a lőfegyverhasználat során kerülni  kell
          az  emberi élet kioltását; a lövést lehetőleg lábra, ha pedig
          a  támadó  kezében  a  támadásra távolról  is  felhasználható
          eszköz  van,  kézre  kell irányítani [A Rendőrség  Szolgálati
          Szabályzatáról  szóló  3/1995.  (III.  1.)  BM  rendelet   (a
          továbbiakban: Sz.) 62. § (1) bekezdése]. Nem lehet az élethez
          való  jogtól történő megfosztásnak vagy az élethez  való  jog
          korlátozásának   tekinteni   a  fegyverhasználatot,   ha   az
          törvényes.   A   fegyverhasználat  törvényességét   az   erre
          feljogosított   hatóság  vizsgálhatja.   A   fegyverhasználat
          törvényben     meghatározott    eseteinek     alkotmányossági
          vizsgálatánál annak van jelentősége, hogy a törvény  szerinti
          esetek   a  rendőrség  alkotmányos  feladatainak  ellátásából
          eredeztethetők-e  és  a törvény a fegyverhasználatot  mint  a
          hatóság  által igénybe vett erőszakot csak végső  eszközként,
          ha az feltétlenül szükséges, engedi-e meg.

          Az  Alkotmány  40/A. § (2) bekezdése értelmében  a  rendőrség
          alapvető  feladata a közbiztonság és a belső rend védelme.  A
          rendőrség  feladatait az Rtv. 1. és 2. §-a határozza  meg.  A
          törvény szerint a rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi
          épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő
          cselekménnyel szemben. Az Rtv. szerinti rendőri  intézkedések
          és   a  kényszerítő  eszközök  a  rendőrség  feladatainak  az
          ellátását szolgálják.

          Az állami feladatok ellátása mögött a legtöbb esetben ott van
          a    jogellenes   magatartásokkal   szemben    a    hátrányos
          következmény,   a  szankció  alkalmazásának   lehetősége.   A
          kényszerítés  (ennek a lehetősége) a szankcióhoz kapcsolódik.
          Végső soron az állami kényszer mélyén a fizikai kényszer van,
          ami  -  ha  a törvény keretein belül marad - mindig törvényes
          kényszer.  Az  állami  kényszer egyik  fajtája  a  karhatalmi
          kényszer, aminek fokozatai vannak.

          A   fegyverhasználatra   jogosító   szabályozást   ebben   az
          összefüggésben kell vizsgálni. A fegyverhasználat a legtágabb
          értelemben   a   fegyvert  láthatóan  viselő  rendőr   puszta
          jelenléte,  a  rendőr döntése arról, hogy fegyverrel  jelenik
          meg.  Szűkebb  értelemben fegyverhasználat a  leadott  lövés,
          akár  dolog  ellen,  akár személy ellen irányul.  Az  Rtv.  a
          fegyverhasználatot  tovább  szűkíti  az  emberre  leadott  és
          szándékos    lövésre.    E   legszűkebb    értelemben    vett
          fegyverhasználatnak az Rtv-ben nincs kötelező esete. Az  Rtv.
          52.  §  (2)  bekezdése  értelmében  lőfegyverhasználat  saját
          elhatározásból vagy utasításra történhet.

          A   lehetséges   fegyverhasználat   végrehajtásának   szigorú
          szabályai,  feltételei  vannak, ezek betartása  ellenőrizhető
          [Sz.  66.  §].  Az  Rtv.  értelmében  a  fegyverhasználat   a
          kényszerítő  eszközök között a végső eszköz; csak  akkor  van
          helye,  ha már minden más hatástalannak bizonyult,  vagy  ezt
          előre  lehet tudni [Rtv. 15. § (2) bekezdés, Sz.  52.  §  (1)
          bekezdés].  A  személyre  leadott szándékos  lövéshez  vezető
          rendőri  cselekvésnek előre meghatározott  sorrendje  van  az
          Rtv.  szerint [56. § (1) bekezdés], ezek az elemek fő szabály
          szerint  időben elkülönülnek (felhívás, hogy  a  felhívott  a
          rendőri   intézkedésnek  engedelmeskedjék;  más   kényszerítő
          eszköz  alkalmazása; figyelmeztetés, hogy  lőfegyverhasználat
          következik;    figyelmeztető   lövés).   A   lövéshez    mint
          következményhez nem egyedül a rendőr magatartása vezet, hanem
          a  rendőr  észlelése szerint intézkedésre okot adó,  érintett
          személyé   is,   aki  ellenszegül  a  rendőri  intézkedésnek.
          Fegyverhasználatra  általában  úgy  kerül  sor,  hogy  az   a
          személy,  akivel  szemben  fegyvert  használnak  vagy  fognak
          használni,  ezt előre felismerheti és ennek az  ismeretnek  a
          birtokában   mégis   a   fegyverhasználatot   kiváltó   módon
          viselkedik.

          Egyetértek     a    határozatnak    azzal    az     általános
          megállapításával, hogy a rendőrség lőfegyverhasználatánál  az
          arányosság alapelvéből kell kiindulni. Az alapvető jogok csak
          törvényben meghatározott módon korlátozhatók, ha a korlátozás
          szükséges,  alkotmányos célja van, valamint a  korlátozás  az
          alkotmányos  céllal  összhangban áll,  és  azzal  arányos.  E
          követelmény   a   törvény   alapján   foganatosított   állami
          intézkedés  alkotmányosságának is mércéje.  Nem  értek  egyet
          azonban  azzal,  hogy a fegyverhasználat Rtv-beli  szabályait
          egyedül az élethez való joggal összefüggésben kell vizsgálni.
          A  fegyverhasználat szabályai a kifejtettek  szerint  nem  az
          élet  szándékos  elvételére jogosítják fel a  rendőrt,  hanem
          csupán   lehetőségként  számolnak  azzal,  hogy  a   jogszerű
          fegyverhasználat  -  a  rendőr és  az  érintett  más  személy
          együttes   magatartása  egyik  lehetséges,  de   nem   kívánt
          következményeként - élet kioltásához is vezethet.

          4.  A  lőfegyverhasználatnak közigazgatási jogi  jellege  van
          abban  az  értelemben, hogy a közvetlen  kényszer  lehetséges
          eszköze  annak érdekében, hogy az államszervezet  teljesíteni
          tudja  feladatait.  Az  Alkotmánybíróságnak  a  jelen  ügyben
          vizsgálnia   kellett  volna  más  államok   összehasonlítható
          gyakorlatát a lőfegyverhasználat megengedhetőségét  illetően.
          A  brit,  északír  és  német lőfegyverhasználati  szabályokat
          összehasonlítva  megállapítható,  hogy  azok   jellemzően   a
          rendőrségi lőfegyverhasználatot illetően öt célt fogadnak el:
          a)  a  testi  épség  és  az  élet  elleni  közvetlen  veszély
          elhárítása,
          b)    közvetlen   bekövetkezéssel   fenyegető   bűncselekmény
          elkövetésének megakadályozása,
          c)  személy  feltartóztatása,  ha  bűncselekménnyel  alaposan
          gyanúsítható   és   az  elfogás  vagy  az  igazoltatás   elől
          menekülést kísérel meg,
          d)  szökés  megakadályozása, ha a személy bírói  döntés  vagy
          alapos gyanú alapján a hatóság őrizetében van,
          e)    a    hatóság   őrizetében   lévő   személy    erőszakos
          kiszabadításának megakadályozása.

          A    többségi    határozatból   az   következik,    hogy    a
          fegyverhasználat  az  Alkotmánybíróság szerint  csak  szűkebb
          körben   megengedett.  Az  Rtv-nek  a  többségi  határozattal
          alkotmányellenessé nyilvánított rendelkezéseivel kapcsolatban
          két  esetkörre  szűkül  le  az  Alkotmánybíróság  szerint   a
          fegyverhasználat.  Az egyik, amikor az a személy,  aki  ellen
          fegyvert  használnak,  támad vagy fegyvert  tart  magánál;  a
          másik,  amikor  egy jól körülhatárolható bűncselekmény-fajtát
          követett  el, azaz emberéletet oltott ki (ezzel gyanúsítható)
          és menekül vagy a hatóság őrizetéből szökik.

          Véleményem   szerint   a  rendőrség  alkotmányos   feladatára
          tekintettel  -  a  közvetlen vagy  csupán  fenyegető  támadás
          elhárításán  kívül  - a más súlyos cselekmények  elkövetőinek
          tartott  személyek  (és  nem  csak  az  emberéletet  kioltók)
          elfogásához,  őrizetben tartásához vagy az ilyen cselekmények
          megakadályozása  érdekében  is  fegyver  használható,   végső
          eszközként.

          5.   Nem   értek   egyet   a  veszélyes  eszközre   vonatkozó
          szabályozással kapcsolatban azzal a megállapítással, hogy  "a
          lőfegyverhasználat  ...  kizárólag fegyver,  valamint  az  élet
          kioltására  alkalmas  más eszköz esetén  lehet  alkotmányos";
          továbbá azzal sem, hogy "az alapjogi védelem egyenlősége csak
          abban  az  esetben  érhető  el, ha a vizsgált  rendelkezésben
          meghatározott  tárgyi  kör  leszűkül  azokra  az  eszközökre,
          amelyek  az  élet  kioltására alkalmasak vagy  legalábbis  az
          életet közvetlenül veszélyeztethetik."

          Nem állapítható meg bizonytalanság az Rtv-nek a más veszélyes
          eszközre   utaló   rendelkezésével   kapcsolatban.   Csak   a
          jogalkalmazás számára eleve értelmezhetetlen jogszabály sérti
          a  jogbiztonságot [vö.: 36/1997. (VI. 11.) AB határozat,  ABH
          1997,     222,    227-228.].    A    többségi    határozatban
          alkotmányellenessé  nyilvánított  szabály  szóhasználata   és
          rendelkezési    környezete   alapján    nem    lehet    olyan
          következtetésre jutni, hogy az Rtv. támadott  szabálya  eleve
          értelmezhetetlen   lenne.  Az  Rtv.  szerint   az   eszköznek
          "veszélyesnek"  kell lennie és olyannak, amely  ember  elleni
          felhasználásra   alkalmas.  Az  ember  elleni  felhasználásra
          alkalmas, veszélyes eszköz az emberre veszélyes.

          Azzal  a veszélyes eszközzel kapcsolatban, amely ember elleni
          felhasználásra  alkalmas,  véleményem  szerint  alkotmányosan
          megengedett  végső  eszközként  a  fegyverhasználat,  ha   az
          érintett  személy  a  nála lévő veszélyes  eszköz  letételére
          irányuló rendőri felszólításnak ellenszegül, és magatartása a
          veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal.

          6.  Nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy az Rtv. 57.
          §  (2)  bekezdése nem vonható az Rtv. 53. § (1)  bekezdésében
          meghatározott  lőfegyverhasználat  körébe.  Az  57.   §   (2)
          bekezdése  a  címe  és  tartalma  szerint  a  tömegben   lévő
          személlyel szembeni lőfegyverhasználatról rendelkezik.

          Az Rtv. 55. §-a szerint nincs helye lőfegyverhasználatnak - a
          fegyveresen   vagy   felfegyverkezve   elkövetett    támadás,
          fegyveres  ellenállás leküzdése, illetőleg  a  tömegben  lévő
          személlyel  szembeni használat (57. §) kivételével  -  ha  a)
          olyan személy életét vagy testi épségét veszélyezteti, akivel
          szemben a lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn; b) a
          rendőri   intézkedés  célja  tárgyra  vagy  állatra   leadott
          lövéssel is elérhető.

          Az  Rtv. tiltja továbbá lőfegyver használatát tömegoszlatásra
          [59.  §  (4)  bekezdés].  Tömegben  lévő  személlyel  szemben
          viszont  lehetővé  teszi azt - ha a lőfegyverhasználatnak  az
          általános   feltételei  az  érintett  személy  vonatkozásában
          fennállnak   [57.  §  (1)  bekezdés].  Lőfegyver   használata
          tömegben  lévő személlyel szemben azt jelenti, hogy  az  Rtv.
          megengedi   olyan  kívülálló  személy  életének  vagy   testi
          épségének     veszélyeztetését,     akivel     szemben      a
          lőfegyverhasználat feltételei nem állnak  fenn;  megengedi  a
          fegyverhasználatot kívülálló személyeket veszélyeztetve akkor
          is,  ha  a  rendőri  intézkedés célja  tárgyra  vagy  állatra
          leadott  lövéssel  is  elérhető volna.  Lőfegyver  használata
          tömegben  lévő  személlyel szemben  nem  jogellenes  az  Rtv.
          szerint,  ha a szabályos lőfegyverhasználat során  olyan  más
          személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása
          ellenére nem hagyta el.

          E szabályok értelmében kívülálló személy halála olyan erőszak
          következménye  lehet, amely mások jogellenes erőszaktól  való
          megóvásához  -  figyelemmel  a  lőfegyverhasználat  általános
          feltételeire  -  nem  minden esetben  feltétlenül  szükséges.
          Rendőri  intézkedésre okot nem adó, kívülálló személy  élete,
          testi  épsége nem kockáztatható pusztán abból az okból,  hogy
          az  illető személy a mondott rendőri felszólításnak nem  tesz
          eleget.  Ezért véleményem szerint az Rtv. 57. § (2) bekezdése
          az  élethez  való  jogot  sérti,  és  azt  alkotmányellenessé
          kellett volna nyilvánítani.

          Budapest, 2004. március 29.
                                     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Section 54 item h) and j), Section 11 para. (1), Section 17 para. (2), Section 19 para. (1), Section 33 para. (2) item b), Section 38 para. (1), Section 38 para. (2), Section 54 item g), Section 57 para. (2) and Section 67 para. (1) of Act XXXIV of 1994 on the Police
            Number of the Decision:
            .
            9/2004. (III. 30.)
            Date of the decision:
            .
            03/29/2004
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2004-1-002?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0009_2004.pdfen_0009_2004.pdf