English
Hungarian
Ügyszám:
.
1010/A/2000
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 13/2001. (V. 14.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2001/177
.
A döntés kelte: Budapest, 05/08/2001
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés
      által  elfogadott,  de  még  ki  nem  hirdetett  törvény  egyes
      rendelkezései  alkotmányellenességének  előzetes   vizsgálatára
      benyújtott   indítványa   alapján  –   dr.   Kukorelli   István
      alkotmánybíró párhuzamos indokolásával – meghozta a következő

                               határozatot:

      Az   Alkotmánybíróság   a   büntetések   és   az   intézkedések
      végrehajtásáról  szóló  1979. évi 11.  törvényerejű  rendeletet
      módosító,   az  Országgyűlés  2000.  december  5-i   ülésnapján
      elfogadott   törvény   1.  §-ával  beiktatott   37/B.   §   (1)
      bekezdéséről,  továbbá  a  2.  §-ával  beiktatott  118.  §  (6)
      bekezdésének és a 3. § (2) bekezdésével módosított 122.  §  (3)
      bekezdésének   a   37/B.  §-ra  utaló  részéről   megállapítja:
      alkotmányellenes  az  elítélt,  az  előzetesen  letartóztatott,
      illetve   az  elzárást  töltő  elkövető  sajtó  útján   történő
      nyilatkozattételének  korlátozhatósága  a  közbiztonság,  mások
      jóhírneve  vagy személyhez fűződő jogainak védelme,  a  bűnözés
      megelőzése,   a   szolgálati  titok  és  egyéb  bizalmas   adat
      közlésének megakadályozása érdekében.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1.  Az  Országgyűlés  2000. december  5-i  ülésnapján  törvényt
        fogadott  el  a  büntetések és az intézkedések  végrehajtásáról
        szóló  1979.  évi  11. törvényerejű rendelet  (a  továbbiakban:
        Bvtvr.)    módosításáról.   Az   elfogadott    törvénynek    (a
        továbbiakban:   Bvtvr.M.)  az  ügyben  releváns   rendelkezései
        kiegészítik  a  Bvtvr.-t  a  büntetés-végrehajtási   intézetben
        fogvatartott  elítélt  és az előzetesen  letartóztatott  “sajtó
        útján  történő” nyilatkozattételének szabályaival,  továbbá  az
        elítéltre  meghatározott új szabályok alkalmazását rendelik  az
        elzárást töltő elkövetőkre is.

        A  köztársasági elnök – a véleménynyilvánítási szabadság  és  a
        sajtószabadság   korlátozásának  alkotmányossága   tekintetében
        megfogalmazódott  aggályai miatt – a  törvényt  nem  írta  alá,
        hanem  a 2000. december 21-én kelt indítványában – az Alkotmány
        26.   §   (4)   bekezdésében  írt   jogkörénél   fogva   –   az
        Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a
        továbbiakban:   Abtv.)  1.  §-ának  a)  pontja,   21.   §   (1)
        bekezdésének  b)  pontja  és  a  35.  §-a  alapján  a  Bvtvr.M.
        meghatározott    rendelkezéseinek   előzetes    alkotmányossági
        vizsgálatát kezdeményezte.
           
        2.   Az  elítélt,  az  előzetesen  letartóztatott,  illetve  az
        elzárást  töltő elkövető (a továbbiakban együtt:  fogvatartott)
        véleménynyilvánítási jogának gyakorlásával összefüggő  hatályos
        büntetés-végrehajtási szabályozás a következő:
           
        A  Bvtvr. IV. fejezete a szabadságvesztés végrehajtásáról, ezen
        belül  a  III. cím az elítéltek kötelezettségeiről és  jogairól
        szól.  A  véleménynyilvánítási szabadság szempontjából releváns
        hatályos rendelkezések szerint:
            “19. § A szabadságvesztés végrehajtásának célja az, hogy  e
        törvényben   meghatározott   joghátrány   érvényesítése   során
        elősegítse  az  elítéltnek a szabadulása  után  a  társadalomba
        történő  beilleszkedését,  és  azt,  hogy  tartózkodjék   újabb
        bűncselekmény elkövetésétől.”
            “32.  §  A  szabadságvesztés végrehajtása alatt az  elítélt
        elveszti  a  személyi szabadságát; az állampolgári kötelességei
        és   jogai   annyiban   szünetelnek,   illetve   korlátozottak,
        amennyiben erről az ítélet vagy törvény rendelkezik.”
            “36. § (1) Az elítélt jogosult
            [...]
            b)  a  hozzátartozóival, valamint az általa megjelölt és  a
        büntetés-végrehajtási intézet által engedélyezett  személyekkel
        való  levelezésre,  a  levelek gyakorisága  és  terjedelme  nem
        korlátozott;
            c)  legalább havonként látogató fogadására; ha a  büntetés-
        végrehajtási  intézet biztonsága indokolja, az  elítélt  rácson
        keresztül beszélhet a látogatóval;
            [...]
            g)   a  büntetés-végrehajtási  intézetben  és  a  büntetés-
        végrehajtástól független szervhez közérdekű bejelentés, panasz,
        kérelem és jognyilatkozat előterjesztésére;”
            “(5)   Az  elítélt  állampolgári  jogai  a  következőképpen
        módosulnak:
            a)  a  közérdekű  adatok megismeréséhez  és  terjesztéséhez
        való  joga nem veszélyeztetheti a büntetés-végrehajtási intézet
        rendjét és biztonságát;
            [...]
            c)  a  véleményét olyan formában nyilváníthatja, amely  nem
        zavarja a büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát;
        ha  a  közzétételre szánt vélemény sérti a büntetés-végrehajtás
        rendjét  és  biztonságát,  az ezt  tartalmazó  iratot  le  kell
        foglalni;
            d)   a   levelezése  –  a  hatóságokhoz  és  a   nemzetközi
        szervezetekhez  küldött  levelek  kivételével  –  a   büntetés-
        végrehajtási intézet biztonsága szempontjából ellenőrizhető, az
        ellenőrzés lehetőségéről az elítéltet tájékoztatni kell;
            e)  távbeszélő használatára a büntetés-végrehajtási intézet
        lehetőségei  szerint jogosult, ez ellenőrizhető, az  ellenőrzés
        lehetőségéről az elítéltet tájékoztatni kell;”
            A    Bvtvr.   X.   fejezete   az   előzetes   letartóztatás
        végrehajtása  körében a következő – a jelen ügyben  releváns  –
        szabályokat tartalmazza:
            “118. § (1) Az előzetesen letartóztatott
            [...]
            d)  hozzátartozóival és – az ügyész, a  vádirat  benyújtása
        után  a  bíróság jóváhagyásával – más személyekkel  levelezhet,
        legalább   havonta  egyszer  fogadhat  látogatót,   és   kaphat
        csomagot,
            [...]
            h) panasz, kérelem előterjesztésére jogosult,
            [...]
            (2)  Az  előzetesen letartóztatott levelezési és  látogató-
        fogadási  joga  –  a védőjével való érintkezés  kivételével  –,
        [...] a büntető eljárás eredményessége érdekében korlátozható.”
            A  Bvtvr.  XI. fejezetében meghatározott szabályok  szerint
        történik    a   szabálysértés   miatt   alkalmazható    elzárás
        végrehajtása:
            “122.  §  (3) Az elzárás végrehajtására a [...] 36.  §  (1)
        bekezdése  a)-b) [...] pontjának [...] rendelkezései  irányadók
        azzal,  hogy  az  elzárást  töltőt  megfelelően  megilletik  az
        elítélt részére biztosított jogosultságok.”
            “124. § (2) Az elkövető
            [...]
            b)  hozzátartozóival,  valamint az általa  megjelölt  és  a
        büntetés-végrehajtási  intézet által  jóváhagyott  személyekkel
        levelezhet,
            c) egy alkalommal fogadhat látogatót,
            [...]
            g)   panasz,  kérelem  és  jognyilatkozat  előterjesztésére
        jogosult.”
           
            3.  A  Bvtvr.M.-nek a köztársasági elnök  indítványa  által
        érintett rendelkezései a következők:
            “1.  §  A  büntetések  és  az intézkedések  végrehajtásáról
        szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban:  Bv.
        tvr.) a következő 37/B. és 37/C. §-okkal egészül ki:
            "37/B.    §   (1)   Az   elítélt   sajtó   útján    történő
        nyilatkozattétele  a  nemzetbiztonság,  a  közbiztonság,  mások
        jóhírneve  vagy személyhez fűződő jogainak védelme,  a  bűnözés
        megelőzése, az államtitok, a szolgálati titok és egyéb bizalmas
        adat   közlésének   megakadályozása,   valamint   a   büntetés-
        végrehajtási    intézet   rendje   és   biztonsága    érdekében
        korlátozható.
            (2)  Az  elítélt nyilatkozattételét tartalmazó írás,  kép-,
        hangfelvétel    (a   továbbiakban:   közlésre   szánt    anyag)
        közzétételéhez az országos parancsnok, vagy az általa  kijelölt
        személy  (a  továbbiakban: parancsnok) engedélye szükséges.  Az
        engedély   akkor  tagadható  meg,  ha  az  az  (1)  bekezdésben
        meghatározott érdekek valamelyikét sértené vagy veszélyeztetné.
        A megtagadásról indokolt írásbeli határozatot kell hozni. Ebben
        az  esetben  a  közlésre szánt anyagot vissza kell  tartani.  A
        parancsnok az engedély megadásáról vagy megtagadásáról 3  napon
        belül  dönt,  e  határidő  lejártával az  engedély  megadottnak
        tekintendő.
            37/C.  §  (1)  A közzététel megtagadásáról szóló  határozat
        ellen  az  elítélt  vagy a sajtó képviselője  a  kézhezvételtől
        számított  3  napon belül a döntést hozó parancsnok  szolgálati
        helye  szerinti megyei bíróság székhelyén lévő helyi bírósághoz
        fordulhat.
            (2)  A  bíróság a kérelem beérkezésétől számított  3  napon
        belül,  polgári  nemperes eljárásban, szükség  esetén  a  felek
        meghallgatása    után    határoz;   a    parancsnok    döntését
        helybenhagyja,   vagy   az  engedélyt   pótolja.   Az   eljárás
        költségmentes.   A   bíróság  határozata  ellen   nincs   helye
        jogorvoslatnak."
           
            2.  §  A  Bv.  tvr.  118. §-a a következő  (6)  bekezdéssel
        egészül ki:
            "(6)  Az  előzetesen  letartóztatott  sajtó  útján  történő
        nyilatkozattételére a 37/B. § rendelkezései az irányadók azzal,
        hogy  a nyilatkozat tételéhez, valamint a közlésre szánt  anyag
        közzétételéhez az ügyész, a vádirat benyújtása után  a  bíróság
        döntése  szükséges  (116. § (1) bek.).  Az  ügyész,  illetve  a
        bíróság   a  döntése  előtt  beszerzi  a  büntetés-végrehajtási
        intézet, illetve a rendőrségi, vagy a katonai fogda rendjét  és
        biztonságát   érintő   kérdésben   a   fogvatartásért   felelős
        parancsnok  véleményét.  Amennyiben  az  ügyész  az   engedélyt
        megtagadta, illetve arról 3 napon belül nem dönt, az  ügyfél  a
        bírósághoz   fordulhat.  A  bíróság  eljárására   a   37/C.   §
        rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni."
           
            3. §
            (1) [...]
            (2)  A  Bv.  tvr.  122.  §-ának  (3)  bekezdése  helyébe  a
        következő rendelkezés lép:
            "(3)  Az elzárás végrehajtására [...] a 36. § (1) bekezdése
        [...]  b),  d)-o) pontjának, [...] (5) bekezdésének,  [...],  a
        37/B. § és a 37/C. §, [...] rendelkezései az irányadók."
           
            4.  §  (1)  A Bv. tvr. 124. §-a (2) bekezdésének c)  pontja
        helyébe a következő rendelkezés lép:
            (Az elkövető)
            "c) havonta legalább egy alkalommal fogadhat látogatót,"
            (2) [...]
           
            5. § [...]
           
            6.  § Ez a törvény a kihirdetését követő második hónap  15.
        napján  lép hatályba. Ezzel egyidejűleg a Bv. tvr. 36. §-a  (5)
        bekezdésének  c)  pontja,  valamint  a  124.  §-a   [...]   (2)
        bekezdésének f) és g) pontja hatályát veszti.”
           
            4.  A  köztársasági elnök indítványában kifejtette, hogy  a
        Bvtvr.M.  1.  és  2. §-ában, valamint a 3. §  (2)  bekezdésében
        foglalt  rendelkezések  “előzetes  cenzúrát  írnak  elő”,   így
        korlátozzák  az  Alkotmány  61. § (1) bekezdésében  biztosított
        véleménynyilvánítási  szabadságot és a 61.  §  (2)  bekezdésben
        biztosított sajtószabadságot. Véleménye szerint a Bvtvr.-nek  a
        Bvtvr.M  1. §-ával megállapított 37/B. § (1) bekezdése, továbbá
        a  2. §-ával megállapított 118. § (6) bekezdésének, valamint 3.
        §  (2)  bekezdésével  megállapított 122. § (3)  bekezdésének  a
        37/B.  §-ra  utaló része annyiban alkotmányellenes,  amennyiben
        nem   csupán   a  büntetés-végrehajtási  intézet,   illetve   a
        rendőrségi  vagy  katonai fogda rendje és biztonsága  érdekében
        teszi   lehetővé  a  nyilatkozat  közzététele  engedélyezésének
        megtagadását.
            Álláspontja  szerint  szükségtelen – és  ebből  következően
        aránytalan  – a korlátozás az “egyéb bizalmas adat”  közlésének
        megakadályozása   érdekében,   mivel   ebben   az   esetben   a
        véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság korlátozását
        nem   indokolja   egy   másik   alapvető   jog   védelme   vagy
        érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érdek. Ezen  túlmenően
        az  “egyéb bizalmas adat” olyan, a magyar jogrendben ismeretlen
        gyűjtőfogalom,   amely   gyakorlatilag  korlátlan   mérlegelést
        biztosít a döntésre felhatalmazott szerveknek.
            A  köztársasági elnök a Bvtvr. újonnan beillesztett 37/B. §
        (1) bekezdésében felsorolt egyéb korlátozási okokat nem tekinti
        ugyan szükségtelennek, azonban szerinte “a véleményszabadságnak
        és   sajtószabadságnak   a  büntetés-végrehajtás   rendjén   és
        biztonságán kívüli okokból előzetes cenzúrával való korlátozása
        aránytalan, és ezért alkotmányellenes.” Nem lát okot arra, hogy
        a  fogvatartottak  tekintetében “a törvényhozó  az  általánosan
        irányadó    szabályokon   túlmenően   adjon    lehetőséget    a
        véleményszabadság  és  a sajtószabadság  korlátozására  pusztán
        azért, mert fogvatartott személy nyilatkozatáról van szó.”
            Az  indítvány  végül  felhívja a figyelmet  arra,  hogy  az
        aggályosnak tartott szabályok nem alkalmasak teljes mértékben a
        kívánt  cél – a meghatározott adatok nyilvánosságra kerülésének
        megakadályozása – elérésére. A Bvtvr. új 37/B. § (1)  bekezdése
        ugyanis  a  “sajtó  útján”  és nem a  “sajtótermékben”  történő
        közlésre utal.
           
            5.    Az   Alkotmánybíróság   eljárásában   beszerezte   az
        igazságügy-miniszter véleményét is.
           
                                      II.
           
            A     köztársasági    elnök    indítványa    kapcsán     az
        Alkotmánybíróság  által  figyelembe  vett  további  jogszabályi
        rendelkezések a következők:
           
            1. Az Alkotmány rendelkezései:
            “2.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  [...]  demokratikus
        jogállam.
            [...]
            (3)  A  társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen  állami
        szervnek  vagy állampolgárnak a tevékenysége sem  irányulhat  a
        hatalom  erőszakos  megszerzésére vagy gyakorlására,  illetőleg
        kizárólagos   birtoklására.  Az  ilyen  törekvésekkel   szemben
        törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”
            “5.  §  A  Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát
        és  hatalmát,  az  ország függetlenségét és  területi  épségét,
        valamint a nemzetközi szerződésekben rögzített határait.”
            “8.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  az   ember
        sérthetetlen   és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,   ezek
        tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
            (2)   A  Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
            “61.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van  a
        szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy  a  közérdekű
        adatokat megismerje, illetőleg terjessze.
            (2)   A   Magyar  Köztársaság  elismeri  és  védi  a  sajtó
        szabadságát.”
           
            2.  A sajtóról szóló 1986. évi II. törvény (a továbbiakban:
        Stv.) rendelkezései:
            Preambulum:  “A Magyar Köztársaság Alkotmánya biztosítja  a
        sajtószabadságot.  Mindenkinek joga van a sajtó  útján  közölni
        nézeteit,  alkotásait,  amennyiben azok  nem  sértik  a  Magyar
        Köztársaság alkotmányos rendjét.”
            “2.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van
        arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a
        világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata – a hírközlés  más
        eszközeivel   összhangban  –  a  hiteles,   pontos   és   gyors
        tájékoztatásról való gondoskodás.
            [...]
            (3)  A  sajtó  segítse elő a társadalmi jelenségek  közötti
        összefüggések megértését.”
            “3.  §  (1) A sajtószabadság gyakorlása nem valósíthat  meg
        bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való  felhívást,
        nem   sértheti  a  közerkölcsöt,  valamint  nem  járhat   mások
        személyhez fűződő jogainak sérelmével.”
            [1997.   X.   31-ig  hatályos]  “15.  §   (3)   Az   ügyész
        indítványára  a  bíróság megtiltja annak a sajtóterméknek  vagy
        sajtóterméknek nem minősülő iratnak a nyilvános közlését, amely
        a  3.  §  (1)  bekezdésébe, valamint a 12.  §  (2)  bekezdésébe
        ütközik.  Az ilyen sajtótermék vagy irat nyilvános közlését  az
        ügyész  azonnal  felfüggesztheti. Az ügyész  nyilvános  közlést
        felfüggesztő  határozata  a  bíróság  érdemi  határozatának   a
        jogerőre emelkedésével veszti hatályát.”
            “20. § E törvény alkalmazásában:
            a)    sajtó:   az   időszaki   lap,   a   rádiózásról    és
        televíziózásról  szóló törvény szerinti műsorszolgáltató  és  a
        hírügynökség;
            b)  sajtótermék: az időszaki lap egyes lapszámai, a  rádió-
        és  a  televízióműsor, a könyv, a röplap és az  egyéb  szöveges
        kiadvány  – ide nem értve a bankjegyet és az értékpapírt  –,  a
        zeneművet,  grafikát, rajzot vagy fotót tartalmazó kiadvány,  a
        térkép,   a   nyilvános  közlésre  szánt  műsoros   filmszalag,
        videokazetta,  videolemez,  hangszalag  és  hanglemez,  továbbá
        bármely  más  tájékoztatást vagy műsort  tartalmazó,  nyilvános
        közlésre szánt technikai eszköz;
            c) [...]
            d)  nyilvános közlés: a sajtótermék árusítása, szétküldése,
        kézbesítése,   üzletszerű  kölcsönzése,  ingyenes  szétosztása,
        bemutatása   nyilvánosság  előtt,  sugárzása   vagy   vezetékes
        továbbítása;
            e)   tájékoztatás:   tényeknek,   eseményeknek,   hivatalos
        közleményeknek,  beszédeknek,  valamint  az  ezekre   vonatkozó
        véleményeknek, elemzéseknek és értékeléseknek sajtótermék útján
        történő nyilvános közlése;
            f)  időszaki  lap: az a napilap, folyóirat  és  egyéb  lap,
        valamint  ezek  melléklete, amely egy  naptári  évben  legalább
        egyszer   megjelenik,  azonos  címmel  és   tárgykörrel   kerül
        kiadásra, évfolyamszámmal, sorszámmal, keltezéssel van ellátva,
        és  akár  eredeti szerzői alkotásként, akár átvett fordításként
        az  újságírói,  az írói vagy a tudományos műfaj körébe  tartozó
        írásművet  (hírt,  tudósítást,  cikket,  riportot,  tanulmányt,
        verset,  elbeszélést  stb.), fényképet,  grafikát,  karikatúrát
        vagy rejtvényt közöl.”
           
            3.  A  bűnügyi  és  az  igazságügyi  tájékoztatásról  szóló
        10/1986. (IX. 1.) IM-BM együttes rendelet:
            “6.   §  Az  újságíró  az  előzetes  letartóztatásban  levő
        terhelttel   csak   a   nyomozó  hatóság  vagy   az   ügyészség
        felvilágosítás  adására jogosult képviselőjének engedélyével  –
        az   általa   meghatározott  ellenőrzés  mellett  –  folytathat
        beszélgetést.  A  beszélgetés  során  fénykép,  televízió  vagy
        filmfelvétel, illetőleg hangfelvétel (a továbbiakban: felvétel)
        az   engedélyező   hozzájárulásával  készíthető.   A   felvétel
        nyilvánosságra  hozatalához – a Ptk.  80.  §  (3)  bekezdésében
        meghatározott   eseten   kívül  –   a   terhelt   hozzájárulása
        szükséges.”
            “11.  § (1) A bírósági tárgyaláson felvételt készíteni csak
        az eljáró tanács elnökének engedélyével szabad. Az engedély – a
        Ptk.  80. § (3) bekezdésében meghatározott eseten kívül –  csak
        akkor  adható  meg, ha a felvétel nyilvánosságra hozatalához  a
        felvételen  szereplő  és  az eljárásban  részt  vevő  személyek
        hozzájárultak.
            (2)  Az  érintett  személy hozzájárulása  nélkül  felvételt
        készíteni  csak  a  Ptk.  80. § (3) bekezdésében  meghatározott
        esetben szabad, erre az eljáró tanács elnöke adhat engedélyt.”
            “12.  §  A büntetésvégrehajtási intézetben szabadságvesztés
        büntetését   vagy   elzárását  töltő,   illetőleg   szigorított
        őrizetben  levő  személlyel való beszélgetést, a beszélgetésről
        felvétel  készítését a büntetésvégrehajtás országos parancsnoka
        az   Igazságügyi   Minisztérium  Tudományos  és   Tájékoztatási
        főosztályának   vezetőjével   egyetértésben   engedélyezi.   Az
        engedélyezésre   a   11.   §  (1)-(2)  bekezdését   megfelelően
        alkalmazni kell.”
           
            4. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény
        (Btk.):
            “41.   §   (1)   A  szabadságvesztést  büntetésvégrehajtási
        intézetben,   fegyház,  börtön  vagy  fogház  fokozatban   kell
        végrehajtani.
            (2)  A  szabadságvesztés végrehajtásának rendjét,  valamint
        az   elítélt   kötelezettségeit  és  jogait  külön   jogszabály
        határozza meg.
            (3)  A  szabadságvesztés végrehajtása alatt szünetelnek  az
        elítéltnek  azok  az  állampolgári  jogai  és  kötelezettségei,
        amelyek   a  büntetés  céljával  ellentétesek,  így  különösen,
        amelyekre a közügyektől eltiltás kiterjed.”
            “137. § E törvény alkalmazásában [...]
            12.  nagy nyilvánosságon a bűncselekménynek a sajtó,  egyéb
        tömegtájékoztatási     eszköz,     sokszorosítás,     illetőleg
        elektronikusan  rögzített információ  távközlő  hálózaton  való
        közzététele útján történő elkövetését is érteni kell,”
           
                                     III.
           
            A  Bvtvr.M.  javaslatának indokolásában,  az  országgyűlési
        vitában,  továbbá  a  köztársasági elnök  indítványában  és  az
        igazságügy-miniszter  nyilatkozatában   hangsúlyt   kapott   az
        Alkotmánybíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága,  illetve  a
        korábban  működött Emberi Jogok Európai Bizottsága  gyakorlata.
        Az    indítványban    vitatott   szabályok   alkotmányosságának
        megítéléséhez  tehát az Alkotmánybíróság maga  is  áttekintette
        irányadó  döntéseit,  továbbá  a strasbourgi  szervek  releváns
        határozatait.
           
            1.  Az  Alkotmánybíróság eddig még nem  vizsgálta  érdemben
        olyan    jogszabályi   rendelkezés   alkotmányosságát,    amely
        kifejezetten   a  fogvatartott  személyek  véleménynyilvánítási
        szabadságával    függ   össze.   Ugyanakkor   több    döntésben
        foglalkozott   egyrészről  a  közlés   szabadságának,   illetve
        speciálisan  a sajtó szabadságának alkotmányossági kérdéseivel,
        másrészről  az államnak a büntető hatalomból adódó jogaival  és
        kötelezettségeivel.  A határozatoknak a jelen  ügyben  releváns
        lényege a következőkben foglalható össze:
            1.1.   Az   Alkotmánybíróság   eddigi   határozataiban    a
        bűncselekménnyé  nyilvánítással összefüggésben  foglalt  állást
        azoknak  – a büntetőjogi felelősségre vonás rendszerébe tartozó
        –  jogszabályoknak az alkotmányosságáról, amelyek korlátozzák a
        véleménynyilvánítási  szabadságot  és  a  sajtószabadságot.   A
        véleménynyilvánítási   szabadság   büntetőjogi   korlátozásának
        alkotmányos   feltételeit  az  Alkotmánybíróság  alapvetően   a
        30/1992.  (V.  26.)  AB  határozatban (ABH  1992,  167.)  és  a
        36/1994.  (VI.  24.) AB határozatban (ABH 1994, 219.)  munkálta
        ki. E két határozatban rögzített elveket alkalmazta a további –
        e  szempontból azonos tárgyú – határozataiban is [12/1999.  (V.
        21.)  AB  határozat,  ABH  1999, 106.;  13/2000.  (V.  12.)  AB
        határozat,  ABH 2000, 61.; 14/2000. (V. 12.) AB határozat,  ABH
        2000, 83.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117.].
            Az  Alkotmánybíróság  e  határozatokban  is  megfogalmazott
        felfogása   szerint  minden  alkotmányos  alapjog  tekintetében
        fontos    kérdés,   hogy   azokat   lehet-e,   illetve   milyen
        feltételekkel     lehet     megszorítani,     korlátozni.     A
        véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság esetén ez  a
        kérdés  kiemelt  jelentőséget kap,  mivel  ezen  szabadságok  a
        demokratikus  társadalom  alapvető értékei  közé  tartoznak.  A
        szabad  véleménynyilvánítás jogának kitüntetett  szerepe  ugyan
        nem  vezet  arra,  hogy  ez  a jog korlátozhatatlan  lenne,  de
        mindenképpen  azzal  jár, hogy a szabad  véleménynyilvánításhoz
        való  jognak  valójában  igen kevés joggal  szemben  kell  csak
        engednie.  A  véleménynyilvánítási szabadság – mint alkotmányos
        alapjog  – magas értéktartalmából következik, hogy a korlátozás
        alapjául  szolgáló  érdeksérelemnek  különösen  súlyosnak  kell
        lennie.
           
            A  szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak
        érték   és   igazságtartalmára   tekintet   nélkül   védi.    A
        véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai  vannak  csak;
        addig amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem
        ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett,
        annak   tartalmára  tekintet  nélkül.  Az  Alkotmány  a  szabad
        kommunikációt   –  az  egyéni  magatartást  és   a   társadalmi
        folyamatot – biztosítja. Az egyéni véleménynyilvánítás, a saját
        törvényei    szerint   kialakuló   közvélemény,   és    ezekkel
        kölcsönhatásban a minél szélesebb tájékozottságra épülő  egyéni
        véleményalkotás lehetősége az, ami alkotmányos védelmet élvez.
            Az  egyéni  véleménynyilvánítási szabadság szubjektív  joga
        mellett  az  Alkotmány  61.  §-ából következik  a  demokratikus
        közvélemény     kialakulása    feltételeinek    és     működése
        fenntartásának  biztosítására irányuló állami kötelezettség.  A
        véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos  határait  úgy  kell
        meghatároznia, hogy azok a véleményt nyilvánító személy  alanyi
        joga  mellett  a  közvélemény  kialakulásának,  illetve  szabad
        alakításának   a   demokrácia  szempontjából   nélkülözhetetlen
        érdekét  is  figyelembe vegyék. [v.ö.:  30/1992.  (V.  26.)  AB
        határozat, ABH 1992, 167., 170., 172., 178.].
           
            Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   kiemelkedő
        alkotmányos  érdek  az  állami feladatokat  ellátó  szervek  és
        személyek    tevékenységének   nyilvános    bírálhatósága.    A
        demokratikus  jogállam állami intézményeinek  szabad  bírálata,
        működésük,  tevékenységük kritikája – még ha  az  becsületsértő
        értékítéletek formájában történik is – a társadalom  tagjainak,
        az  állampolgároknak  olyan  alapvető  alanyi  joga,  amely   a
        demokrácia lényegi eleme. [36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH
        1994, 229.]
            1.2.    Az   Alkotmánybíróságnak   kifejezetten   a   sajtó
        szabadságával  összefüggő döntéseiből jelen  ügyben  az  alábbi
        megállapítások kiemelése indokolt:
            A  sajtó  szabadságát arra figyelemmel kell garantálnia  az
        államnak,   hogy   a   sajtó  a  véleményalkotáshoz   szükséges
        információszerzésnek,      a     véleménynyilvánításnak      és
        véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. A  sajtónak
        alapvető  szerepe  van  a  véleményalkotás  feltételét   képező
        tájékozódásban.  Az  Alkotmány 61. § (1)  bekezdése  is  egymás
        mellett tartalmazza a szabad véleménynyilvánításhoz, valamint a
        közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jogot.
           
            A  sajtószabadságot  elsősorban az állam  tartalmi  be  nem
        avatkozása  biztosítja;  ennek  felel  meg  például  a  cenzúra
        tilalma.  Ezzel  a  tartózkodással az  állam  elvileg  lehetővé
        teszi,  hogy  a  társadalomban meglévő vélemények,  valamint  a
        közérdekű  információk  teljessége megjelenjen  a  sajtóban.  A
        tájékozódáshoz  való jog, vagyis az információszabadság  anyagi
        és eljárási garanciáit az állam elsősorban másutt, az adatokhoz
        való  hozzájutásnál építi ki, nem sajátosan  a  sajtóra,  hanem
        bárkire  nézve. Demokratikus közvélemény azonban csakis  teljes
        körű  és  tárgyilagos tájékoztatás alapján jöhet létre.  [v.ö.:
        37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992., 227., 230-231.]
            A  jelen  ügy megítélése szempontjából irányadó a  20/1997.
        (III.  19.)  AB határozat. E határozat rendelkező  részében  az
        Alkotmánybíróság megállapította, hogy “a sajtóról  szóló  1986.
        évi  II.  törvény 15. § (3) bekezdése részben alkotmányellenes.
        Alkotmányellenes  az,  hogy az ügyész mások  személyhez  fűződő
        jogainak  sérelmére és magánvádas bűncselekmény megvalósulására
        hivatkozva     az     érintettek     akaratától     függetlenül
        indítványozhatja, a bíróság pedig ennek alapján megtilthatja  a
        sajtótermék  vagy  sajtóterméknek nem minősülő  irat  nyilvános
        közlését,   továbbá,  hogy  az  ilyen  sajtótermék  vagy   irat
        nyilvános  közlését  az  ügyész azonnal felfüggesztheti.”  (ABH
        1997, 85.)
            Az  Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy az ügyész  és
        a bíróság támadott döntési jogosultságai nem foglalják magukban
        a   sajtótermék  útján  közölni  szánt  gondolatok  tartalmának
        kötelező  előzetes  közhatalmi  ellenőrzését,  értékelését   és
        minősítését  abból  a  szempontból, hogy  azok  sajtótermékként
        előállíthatóak-e.  Ezért  a támadott  döntési  lehetőségek  nem
        tekinthetők    cenzúrának,   tehát   azok    nem    sértik    a
        sajtószabadsághoz való jogot (ABH 1997, 85., 94.).
           
            1.3.    Az    Alkotmánybíróság   több   –   elsősorban    a
        büntetőeljárási    szabályok    alkotmányosságát    érintő    –
        határozatában  fogalmazta meg az államnak a büntető  hatalomból
        adódó  alkotmányos  jogait  és  kötelezettségeit.  Demokratikus
        jogállamban   a   büntető  hatalom  az  állam  –  alkotmányosan
        korlátozott   –   közhatalmi   jogosítványa   a   bűncselekmény
        elkövetőinek   felelősségre  vonására.  A   bűncselekmények   a
        társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik és a büntetés jogát
        az  állam  gyakorolja. A bűnüldözés kizárólagos joga  egyben  a
        büntető igény érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét
        jelenti,  a  büntetőjogi felelősségre  vonás  egyben  az  állam
        alkotmányos  kötelessége  is.  A  büntető  hatalom   gyakorlása
        szükségképpen  érinti  az  egyének alkotmányos  alapjogait.  Az
        államnak  az Alkotmányból levezethető kötelezettsége indokolja,
        hogy  az állami büntető hatalmat gyakorló szerveknek feladataik
        teljesítéséhez  hatékony eszközeik legyenek,  még  ha  ezek  az
        eszközök,  lényegüket  tekintve,  súlyosan  jogkorlátozóak  is.
        [v.ö.:  40/1993.  (VI.  30.)  AB  határozat,  ABH  1993,  288.;
        715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584.; 49/1998. (XI. 27.) AB
        határozat, ABH 1998, 372.; 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH
        1999,  75.;  19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH  1999,  150.;
        26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265.]
           
            Az  állami büntető igény keletkezése és érvényesítése során
        a   bűncselekmény   sértettjének  az  elkövető  megbüntetésével
        kapcsolatos   kívánsága  csak  korlátozott  mértékben   játszik
        szerepet. A bűncselekmények közül az ún. magánvádas ügyek azok,
        ahol az egyébként alkotmányos alapjogokat sértő bűncselekmények
        (pl.   rágalmazás,   becsületsértés,   magántitok   megsértése,
        levéltitok  megsértése) miatti büntető igény érvényesítését  az
        állam  átengedi a sértettnek [40/1993. (VI. 30.) AB  határozat,
        ABH 1993, 288., 289-290.].
           
            Az  Alkotmánybíróság a büntetés-végrehajtás alkotmányossági
        kérdéseit  a  büntetés-végrehajtási  bíró  határozatai   elleni
        jogorvoslati  joggal összefüggésben vizsgálta.  Megállapította,
        hogy  a  büntető  hatalom az egyént érintően legmarkánsabban  a
        büntető    felelősségre   vonás   e   szakaszában   érvényesül.
        Kétségtelen,  hogy az alapvető emberi jogokba való  beavatkozás
        jogalapját a büntetőeljárásban meghozott jogerős ítélet teremti
        meg,   a   tényleges  korlátozás,  a  beavatkozás   azonban   a
        végrehajtás menetében történik. Az egyének helyzetében  jogilag
        ugyan az elítélés, ám ténylegesen a végrehajtás ténye váltja ki
        az  érzékelhető  változást [5/1992. (I. 30.) AB határozat,  ABH
        1992, 27., 31.].
           
            2.  A  véleménynyilvánítási szabadság biztosítását a magyar
        államra  kötelezővé tevő nemzetközi egyezmények, így  az  1976.
        évi   8.   törvényerejű  rendelettel  kihirdetett  Polgári   és
        Politikai  Jogok  Nemzetközi Egyezségokmánya  (a  továbbiakban:
        Egyezségokmány),  valamint  az  emberi  jogok  és  az  alapvető
        szabadságok  védelméről szóló, az 1993.  évi  XXXI.  törvénnyel
        kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) meghatározzák
        a  véleménynyilvánítási szabadság korlátozhatóságának  tartalmi
        feltételeit.
           
            2.1. Az Egyezségokmány 19. Cikkének 3. bekezdése szerint  a
        szabad  véleménynyilvánítás  tartalmaként  “a  2.  bekezdésében
        meghatározott  jogok gyakorlása különleges  kötelességekkel  és
        felelősséggel   jár.  Ennélfogva  az  bizonyos  korlátozásoknak
        vethető  alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek,  amelyeket  a
        törvény kifejezetten megállapít és amelyek
            a)  mások jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben tartása,
        illetőleg
            b)  az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy  a
        közerkölcs védelme érdekében szükségesek.”
            Az   Egyezmény   10.   Cikkének  2.  pontja   előírja:   “E
        kötelezettségekkel  és  felelősséggel együtt  járó  szabadságok
        gyakorlása  a törvényben meghatározott olyan alakszerűségeknek,
        feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak  vethető  alá,
        amelyek  szükséges intézkedéseknek minősülnek egy  demokratikus
        társadalomban  a  nemzetbiztonság,  a  területi  integritás,  a
        közbiztonság,  a  zavargás  vagy  bűncselekmény  megelőzése,  a
        közegészség  vagy az erkölcsök védelme, mások jó  hírneve  vagy
        jogai     védelme,    a    bizalmas    információ    közlésének
        megakadályozása,  a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának
        fenntartása céljából.”
            Az  Alkotmánybíróság  több  határozatában  is  elemezte  az
        Egyezmény   10.   cikke  tekintetében  kialakult   joggyakorlat
        irányadó  lényegét  [így legutóbb pl.:  13/2000.  (V.  12.)  AB
        határozat,  ABH 2000, 62.; 14/2000. (V. 12.) AB határozat,  ABH
        2000, 83.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117.].
            Eszerint  a  Bíróság határozataiban visszatérően emlékeztet
        arra,  hogy  a  véleménynyilvánítás szabadsága  a  demokratikus
        társadalom   egyik   lényeges   vonása,   és   nemcsak    olyan
        információkra  vagy  eszmékre alkalmazandó,  amelyek  kedvezően
        fogadtatnak,  avagy  amelyeket  ártatlannak  vagy   közömbösnek
        tekintenek,  de  azokra  is, amelyek támadnak,  sokkolnak  vagy
        nyugtalanítanak.   A   véleménynyilvánítás   szabadsága   alóli
        kivételeket   szűken  kell  értelmezni  és  a   korlátozásoknak
        meggyőző módon kell megalapozottnak lenniük.
            Ezek  az  elvek különösen fontosak a sajtó tekintetében.  A
        média  feladata  valamennyi közérdekű kérdésről információk  és
        eszmék,  gondolatok közlése, ugyanakkor a társadalom  tagjainak
        is   joga,   hogy   hozzájussanak   ezekhez.   A   Bíróság    a
        véleménynyilvánítási  szabadság védelmében  elismerte  azt  is,
        hogy  a közlés szabadsága – különösen újságírók esetében,  azon
        lényegi   szerep   miatt,  amelyet  a  sajtó   a   demokratikus
        társadalomban  betölt  –  magában  foglalja  a  bizonyos   fokú
        túlzások,   sőt  provokatív  módszerek  alkalmazását   is.   Az
        Egyezmény  nem  tiltja  meg  a  véleménynyilvánítási  szabadság
        előzetes  korlátozását, ez azonban a Bíróság részéről a  lehető
        leggondosabb vizsgálatot igényli. Különösen érvényes ez a média
        területén. A hír múló érték (“romlandó áru”), és nyilvánosságra
        hozatalának  –  még ha rövid időre is történő  -  késleltetése,
        akadályozása,  az értéke és az iránta megnyilvánuló  érdeklődés
        teljes elvesztésének kockázatával jár.
            A    Bíróság    esetjoga   azt   is   mutatja,    hogy    a
        véleménynyilvánítás    szabadságát    korlátozó    intézkedések
        meghatározásában  a nemzeti hatóságoknak viszonylag  széleskörű
        mozgásterük van. Ennek alapja, hogy a nemzeti hatóságok  jobban
        meg  tudják  ítélni  a korlátozások szükségességét.  A  nemzeti
        hatóságok  mérlegelése  ugyanakkor európai  ellenőrzés  mellett
        történik.  Ez az ellenőrzés kiterjed mind a jogi szabályozásra,
        mind  pedig  annak a konkrét esetben való alkalmazására.  Végső
        fokon  a  Bíróságnak  van hatásköre annak eldöntésére,  hogy  a
        korlátozás  összeegyeztethető-e a 10. cikk védelme  alatt  álló
        véleménynyilvánítási szabadsággal vagy nem.
           
            2.2.   Az  Egyezmény  –  eltérően  az  Egyezségokmány   10.
        cikkétől – nem tartalmaz kifejezett rendelkezéseket a büntetés-
        végrehajtásra.  A  Bizottság azonban már 1962-ben  egyértelművé
        tette:  jóllehet  a  kérelmező  azért  van  bebörtönözve,  mert
        bűncselekményével egy másik ember legalapvetőbb jogait sértette
        meg,  ez  a  tény önmagában még egyáltalán nem fosztja  meg  az
        elítéltet  azoktól a jogoktól és szabadságoktól,  amelyeket  az
        Egyezmény szavatol.
            A  jelen ügyben az Alkotmánybíróság a fogvatartottak  és  a
        média közötti kapcsolat korlátozásának szempontjából tekintette
        át   a   Bíróság   és  a  Bizottság  döntéseit.   Mindenekelőtt
        megállapítható,  hogy  a Bizottság a Bírósághoz  olyan  ügyeket
        továbbított,  amelyekben a fogvatartott és a  külvilág  közötti
        kommunikáció,  ezen  belül  pedig a  fogvatartott  és  a  sajtó
        közötti kapcsolat korlátozását nem a 10. cikk, hanem a 8.  cikk
        megsértéseként vizsgálták, még akkor is, ha a kérelmező  a  10.
        cikk megsértését is állította.
           
            Az   Egyezmény   8.   cikkének  releváns   rendelkezése   a
        következő:
            “1.  Mindenkinek  joga  van arra,  hogy  [...]  levelezését
        tiszteletben tartsák.
            2.   E   jog   gyakorlásába  hatóság  csak   a   törvényben
        meghatározott,  olyan esetekben avatkozhat be,  amikor  az  egy
        demokratikus  társadalomban a nemzetbiztonság,  a  közbiztonság
        vagy  az  ország  gazdasági  jóléte  érdekében,  zavargás  vagy
        bűncselekmény  megelőzése,  a  közegészség  vagy  az  erkölcsök
        védelme,   avagy  mások  jogainak  és  szabadságainak   védelme
        érdekében szükséges.”
            A  Bíróság  gyakorlata szerint amennyiben  azt  sérelmezik,
        hogy  az  információknak vagy eszméknek levelezés útján történő
        közlésébe avatkozott be az állam, úgy a 8. cikk lex speciális a
        10.  cikkhez  képest. A Bíróság ugyanis az ügyben legtipikusabb
        jogra  koncentrál, így, ha a 8. cikk megsértését  megállapítja,
        akkor – mint szükségtelent – elhárítja a 10. cikk sérelmének  a
        vizsgálatát.   Ugyanakkor  a  Bíróság   a   8.   cikk   sérelme
        tekintetében ugyanazokat a mérlegelési szempontokat  alkalmazza
        mutatis mutandis, amelyeket a 10. cikk vizsgálatára kialakított
        az  ún.  Sunday Times ügyben [Eur. Court H.R. Sunday  Times  v.
        United Kingdom judgment of 26 April 1979, Series A no. 30.].
           
            Ennek   megfelelően  a  fogvatartottak  levelezésébe   való
        beavatkozás  lehetséges okait és módjait a véleménynyilvánítási
        szabadság  korlátozásának  körében  kimunkált  követelményeknek
        megfelelő   jogszabályban  kell  előírni:  olyan  pontosan   és
        részletesen,  hogy  az  egyén ahhoz  igazíthassa  magatartását,
        képes legyen – amennyiben szükséges, megfelelő segítséggel – az
        adott  körülményeknek  megfelelő mértékben  előre  látni,  hogy
        magatartása milyen következményekkel jár. Ugyanakkor a  Bíróság
        elismeri,   hogy  kell  hagyni  bizonyos  teret   a   hatóságok
        mérlegelésének  is,  mivel az abszolút pontosságra  törekvés  a
        szabályozás  rugalmatlanságához vezet. A Bíróság  azonban  több
        ügyben az Egyezmény sérelmét úgy állapította meg, hogy már  nem
        is  bocsátkozott  a 8. cikk 2. bekezdése további  feltételeinek
        vizsgálatába,  mivel megítélése szerint a jogszabály  túl  nagy
        mérlegelési lehetőséget hagyott a hatóságnak, nem jelölte ki  a
        még    racionálisan   elvárható   pontossággal   az   elítéltek
        levelezésének  cenzúrázásával kapcsolatos  hatósági  diszkréció
        terjedelmét  és gyakorlásának módját [Eur. Court H.R.  Calogero
        Diana  v. Italy judgment of 21 October 1996, Reports 1996-V,  §
        32-33;  Eur.  Court H.R. Domenichini v. Italy  judgment  of  21
        October  1996,  Reports  1996-V,  §  32-33;  Petra  v.  Romania
        judgment of 23 September 1998, Reports 1998-VII, §§ 37-40; Eur.
        Court H.R. Labita v. Italy judgment of 6 April 2000].
           
            A  Bíróság  álláspontja szerint az elítéltek  levelezésének
        ellenőrzése    önmagában    nem    összeegyeztethetetlen     az
        Egyezménnyel;  a levelek visszatartása azonban  a  demokratikus
        társadalomban  csak  akkor  minősíthető  szükségesnek,   ha   a
        hatósági  beavatkozás nyomós társadalmi szükségletből  történik
        és  arányban van az elérni kívánt törvényes céllal  [v.ö.  Eur.
        Court  H.R. Silver and Others v. United Kingdom judgment of  25
        March  1983, Series A no. 61.]. Ugyanakkor a Bíróság  elismeri,
        hogy  figyelemmel  kell  lenni  a  börtönbüntetés  szokásos  és
        ésszerű   igényeire   is.   A  “zavargás   vagy   bűncselekmény
        megelőzése”  például a beavatkozás szélesebb  eszköz-rendszerét
        is  igazolhatja az elítéltek esetében, mint a szabad embereknél
        [Eur.  Court  H.R.  Golder v. United  Kingdom  judgment  of  21
        February  1975,  Series  A  no. 18.].  A  hatósági  beavatkozás
        fokozottabban megengedhető a bűncselekmény megelőzése érdekében
        az   előzetes   letartóztatottaknál  is,   mivel   nagyobb   az
        összebeszélés kockázata [Eur. Court H.R. Schönberger and Durmaz
        v.  Switzerland judgment of 24 May 1988, Series  A  no.137.,  §
        25]. Lényegében ugyanezeket az elveket alkalmazta a Bíróság más
        hasonló  ügyekben  is  [Eur. Court H.R. Campbell  and  Fell  v.
        United Kingdom judgment of 28 June 1984, Series A no. 80.; Eur.
        Court  H.R.  Boyle and Rice v. United Kingdom  judgment  of  27
        April  1988,  Series  A no.131.; Eur. Court  H.R.  McCallum  v.
        United Kingdom judgment of 30 August 1990, Series A 183.;  Eur.
        Court  H.R.  Campbell v. United Kingdom judgment  of  25  March
        1992, Series A no. 233.].
           
            Az  elítélt  –  média  kapcsolat és a  véleménynyilvánítási
        szabadság  összefüggései hasonló megítélés alá estek azokban  a
        ügyekben,     amelyekben    a    kérelmeket     a     Bizottság
        elfogadhatatlannak találta és így nem kerültek a Bíróság elé.
           
            A    Reeve   v.   Netherlands   ügyben   hozott   elutasító
        határozatban    (No.    14869/89,   8/6/1990)    a    Bizottság
        megállapította,   hogy   az  elítélt   és   a   média   közötti
        kapcsolatfelvétel  megtagadása az elítélt  véleménynyilvánítási
        szabadságának  korlátozását jelenti. A Bizottság  hangsúlyozta:
        egyensúlyt  kell teremteni a társadalom érdeke  és  az  elítélt
        azon jogának korlátozása között, hogy információt közöljön.  Az
        adott  ügyben  az  engedély  megtagadását  a  börtön  rendjének
        fenntartása érdekében, és a “zavargás megelőzése” céljából –  a
        demokratikus   társadalomban  is  –  szükséges  beavatkozásként
        ismerte el.
           
            A   Bamber   v.   United  Kingdom  ügyben  (No.   33742/96,
        11/9/1997)   a   Bizottság   a   médiával   telefonon   történő
        kapcsolattartás  korlátozottságát,  mint  a  kommunikáció   egy
        meghatározott  formáját  vizsgálta. A  Bizottság  emlékeztetett
        arra, hogy a véleménynyilvánítási szabadság nem kívánja meg  az
        államtól,  hogy  az  egyénnek általános és minden  kötöttségtől
        mentes  hozzáférési jogot biztosítson adott  médiumhoz  vagy  a
        kommunikáció  adott  eszközéhez. A  véleménynyilvánítási  jogba
        való beavatkozásnak tekintendő azonban, ha az állam az egyént a
        médiával  való  kapcsolat olyan eszközében  akadályozza,  amely
        egyébként   rendelkezésére  állna.  Annak  ellenére,   hogy   a
        szabályozás a kérelmezőt nem zárta el a levelezés útján történő
        kommunikációtól, és lehetőséget adott – megszabott  körülmények
        között    –   interjú   adására   is,   a   telefonon   történő
        kapcsolattartás  korlátozását  a  Bizottság   a   10.   cikkben
        biztosított jogokba való beavatkozásnak tekintette.
           
            A  korlátozás szükségességének vizsgálatánál a Bizottság  a
        Bíróság  gyakorlatában  kimunkált  szempontokat  alkalmazta.  A
        bepanaszolt  állam  azért vonta meg az elítéltek  jogát  ahhoz,
        hogy   a   médiával  telefonon  tartsák  a  kapcsolatot,   mert
        gyakorlatilag       kivitelezhetetlennek       találta        a
        telefonbeszélgetések hatékony ellenőrzését,  továbbá,  mert  az
        elítélt   közvetlen   megnyilatkozása   a   telefon-kapcsolaton
        keresztül   fokozott  fájdalmat  okozhat  az  áldozatoknak   és
        családjuknak.  A  Bizottság álláspontja szerint  az  áldozatok,
        illetve családjuk esetleges fájdalma nem szükségképp igazolja a
        korlátozás olyan mértékét, ami megakadályozza, hogy az  elítélt
        telefonon   keresztül  szerepeljen  a  médiában.  A   Bizottság
        nemleges  állásfoglalását egyedül az indokolta, hogy elfogadta:
        a   büntetés-végrehajtás   szervezete   számára   gyakorlatilag
        megoldhatatlan  a  médiával történő korlátlan  telefonkapcsolat
        ellenőrzése.    A   Bizottság   emlékeztetett   a    korlátozás
        szükségessége  tekintetében a Bíróság részéről a Golder  ügyben
        kialakított  és  a  Silver ügyben megerősített  álláspontra:  a
        korlátozás    mérlegelésénél   figyelemmel   kell    lenni    a
        szabadságvesztés  büntetés  általános  és  ésszerű   igényeire,
        továbbá  arra,  hogy  az  elítéltek kommunikációjának  tartalma
        feletti    bizonyos    mértékű   ellenőrzés    önmagában    nem
        összeegyeztethetetlen az Egyezménnyel. A  Bizottság  elfogadta,
        hogy  az  ellenőrzés olyan eszközének van csak  értelme,  amely
        valóban hatásos.
           
            2.3.   A   jelen   vizsgálat   szempontjából   releváns   a
        köztársasági  elnök  által is hivatkozott “Vereniging  Weekblad
        Bluf!”  ügyben a Bíróság nem fogadta el a Bizottság véleményét,
        miszerint a 10. cikk kizárná a nyomtatott anyagok elkobzását és
        a  terjesztésből kivonását már akkor, amikor még nem indult meg
        az érintett személy ellen büntetőeljárás. A Bíróság álláspontja
        szerint  a  nemzeti hatóságoknak lehetővé kell  tenni,  hogy  a
        titkos  adatok egyébként büntetendő feltárását megakadályozzák.
        A Bíróság a demokratikus társadalomban szükséges intézményeknek
        ismerte el a nemzetbiztonsági szolgálatokat, valamint elismerte
        az állam jogát arra, hogy ezen intézményeken keresztül megvédje
        magát  olyan  egyének  és csoportok működésével  szemben,  akik
        kísérletet  tesznek  a  demokratikus társadalom  alapértékeinek
        aláásására.  A Bíróság – e kérdésben egyezően a Bizottsággal  –
        elfogadta,  hogy  a  nemzetbiztonsági  szolgálatok  működéséről
        szóló  információk feltárásának megelőzése magas fokú  védelmet
        élvez   [Eur.  Court  H.R.  “Vereniging  Weekblad   Bluf!”   v.
        Netherlands  judgment of 25 August 1994, Series A  no.  306-A.,
        §32. 35-36., 40.].
           
                                      IV.
           
            Az   Alkotmánybíróság   az  alábbiak   szerint   osztja   a
        köztársasági elnök alkotmányossági aggályait:
            Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  a  Bvtvr.-nek  a
        Bvtvr.M. 1. §-ával beiktatott 37/B. § (1) bekezdése, továbbá  a
        2.  §-ával beiktatott 118. § (6) bekezdésének, és a  3.  §  (2)
        bekezdésével megállapított 122. § (3) bekezdésének a 37/B. §-ra
        utaló része sérti
            a)  az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdésére tekintettel az
        Alkotmány   61.   §  (1)  és  (2)  bekezdésében   meghatározott
        véleménynyilvánítási és sajtószabadságot azzal, hogy
            –  szükségtelenül  és aránytalanul teszi megakadályozhatóvá
        a fogvatartottak nyilatkozatának közlését a közbiztonság, mások
        jóhírneve  vagy személyhez fűződő jogainak védelme,  a  bűnözés
        megelőzése,    továbbá    a   szolgálati    titok    közlésének
        megakadályozása érdekében,
            –  szükségtelenül  és aránytalanul teszi megakadályozhatóvá
        az  előzetesen  letartóztatott  nyilatkozattételi  lehetőségét,
        amikor  a  nyilatkozat  megakadályozását sem  a  büntetőeljárás
        feladatának  megvalósítása, sem pedig  a  büntetés-végrehajtási
        intézet rendje vagy biztonsága nem indokolja;
           
            b)  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív tartalommal
        meghatározott  jogállamiság lényegi elemét képező  jogbiztonság
        követelményét azzal, hogy
            –  a  fogvatartott sajtó útján történő nyilatkozattételéről
        szól és annak korlátozását teszi lehetővé,
            – a korlátozás okai között szerepel az egyéb bizalmas adat
        közlésének megakadályozása.
           
            Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az  alkotmányos
        alapjogok  és  a  jogbiztonság előbbiek szerinti  sérelmét  nem
        ellensúlyozzák,  így  a  korlátozást nem  teszik  alkotmányosan
        elfogadhatóvá a Bvtvr.-be a Bvtvr.M. 1. és 2. §-ával beiktatott
        eljárási, és ezen belül a jogorvoslati szabályok sem.
           
            1.  Az  állam  büntető  hatalmának önkényével,  túlsúlyával
        szemben   az   egyént  védő  alkotmányos  értékek  történetileg
        elsősorban  a  büntetőjogra és a büntetőeljárásra fogalmazódtak
        meg  és  váltak  – különböző részletességgel –  az  alkotmányok
        részeivé.  Ez  azonban  nem  jelenti a  büntetés-végrehajtásban
        megnyilvánuló állami büntető hatalom korlátlanságát, a bűnösnek
        talált  és  büntetésre ítélt egyén teljes kiszolgáltatottságát.
        Az  elítélt nem tárgya a büntetés-végrehajtásnak, hanem alanya,
        akinek   jogai   és  kötelezettségei  vannak.  Jogainak   egyik
        csoportját  a büntetés végrehajtása során is korlátozás  nélkül
        vagy  módosulással  továbbélő alkotmányos  alapjogok  alkotják,
        másik  csoportját  pedig  a  büntetés,  illetve  a  büntetőjogi
        intézkedés végrehajtásának tényéből és körülményeiből keletkező
        sajátos végrehajtási jogok.
            A   büntetés-végrehajtás  alkotmányos   kereteinek   szélső
        értékeit   egyrészről   az  emberi  méltósághoz,   a   személyi
        biztonsághoz  való  jog, másrészről a kínzásnak,  a  kegyetlen,
        embertelen, megalázó bánásmódnak és büntetésnek tilalma  jelöli
        ki.  Ezen  belül a jogállamiságból, valamint az alapvető  jogok
        lényeges   tartalmának   korlátozására  vonatkozó   alkotmányos
        tilalomból  vezethető le, hogy a büntetések és az  intézkedések
        végrehajtása  címén  az  állam milyen mértékben  avatkozhat  az
        egyén életébe, korlátozhatja alapjogait és szabadságát.
           
            Az  alkotmányos alapjogok között vannak olyanok,  amelyeket
        a  fogvatartás végrehajtása egyáltalán nem érinthet. Ilyen  pl.
        az  élethez  és  az emberi méltósághoz való jog. A  fogvatartás
        lényegéből  következően kizárt a személyi szabadság,  a  szabad
        mozgás  és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga.  A
        végrehajtás  által nem érintett és a végrehajtás lényege  miatt
        szükségképpen kizárt jogok között helyezhetők el a  fogvatartás
        során  továbbélő, de módosuló alapjogok. A véleménynyilvánítási
        szabadság ezek közé, a büntetés-végrehajtás során továbbélő, de
        a büntetés-végrehajtás ténye és körülményei miatt szükségképpen
        módosuló  alapjogok  közé tartozik. A fogvatartás  végrehajtása
        miatti  alapjog-korlátozás alkotmányosságát az Alkotmánybíróság
        jelen   ügyben   is   a  gyakorlatában  kialakított,   az   ún.
        szükségességi teszt alapján ítéli meg.
           
            Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata  szerint  az  állam
        akkor  nyúlhat  az  alapjog korlátozásának eszközéhez,  ha  azt
        másik  alapvető  jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése,
        avagy  egyéb  alkotmányos  érték  védelme,  illetve  valamilyen
        alkotmányos cél indokolja, továbbá, ha a védelem, illetve a cél
        más   módon   nem   érhető   el.  Az   alapjog   korlátozásának
        alkotmányosságához   az  is  szükséges,   hogy   a   korlátozás
        megfeleljen az arányosság követelményének; az elérni kívánt cél
        fontossága  és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem  súlya
        megfelelő   arányban  legyenek  egymással.  A   törvényhozó   a
        korlátozás  során  köteles  az  adott  cél  elérésére  alkalmas
        legenyhébb   eszközt   alkalmazni.   Alkotmányellenes   a   jog
        tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok, nyomós  közérdek
        nélkül  történik, vagy ha a korlátozás súlya az  elérni  kívánt
        célhoz  képest aránytalan [ld. legutóbb: 18/2000. (VI.  6.)  AB
        határozat, ABH 2000, 117., 123.].
           
            A     fogvatartottak     sajtónyilatkozatainak     előzetes
        engedélyezési   eljáráshoz  kötése  kettős  korlát:   egyszerre
        jelenti   a   fogvatartottak  közlési  jogának   és   a   média
        szabadságának,   ezen  keresztül  pedig  a  társadalom   tagjai
        információhoz való jogának korlátozását. Ez mindkét  esetben  a
        véleménynyilvánítási  szabadságon  belül  is   a   demokratikus
        társadalom  szempontjából olyan kiemelkedő értékeket  érinthet,
        amelyek  az  Alkotmánybíróság részéről az  alapjogi  korlátozás
        szükségességének   és   arányosságának   szigorú    vizsgálatát
        indokolják.  Ezért az Alkotmánybíróság – a véleménynyilvánítási
        és    a    sajtószabadság   korlátozhatóságáról    az    eddigi
        határozataiban kifejtettekhez képest – további szempontokat  is
        figyelembe vett.
            A     fogvatartottak    véleménynyilvánítási     szabadsága
        korlátozhatóságának    megítélésénél    az     Alkotmánybíróság
        figyelemmel volt az Egyesült Nemzetek Szervezete intézményeinek
        keretében  kialakított, a fogvatartottak bánásmódjára vonatkozó
        minimális  standard szabályok, és az Európa  Tanács  Miniszteri
        Bizottságának  ajánlásaira is. Az ezek  alapján  megfogalmazott
        európai   büntetés-végrehajtási   politika   alaptételei   közé
        tartozik,  hogy  a  fogva tartás körülményeit  –  a  biztonsági
        igények által behatárolt módon – közelíteni kell a szabad  élet
        körülményeihez.  A  szabadságvesztés  büntetés  végrehajtása  a
        büntetés  jellegéből következően természetesen  több  alapjogot
        érint,  a  jogok  korlátozása során azonban  törekedni  kell  a
        társadalom  védelme érdekében feltétlenül szükséges,  minimális
        mértékre.
           
            A    modern   büntetés-végrehajtási   rendszerek   előnyben
        részesítik a társadalomtól elszigeteléssel szemben a társadalmi
        integrációt.   A   büntetés-végrehajtási   intézmények   szoros
        kapcsolatban állnak a környezetükkel, szükségtelennek tartják a
        fogvatartottak   külvilággal  való   kapcsolatának   széleskörű
        korlátozását. Ezt a felfogást tükrözi több évtizede a  hatályos
        magyar szabályozás is, amelyet legutóbb 1993-ban igazítottak  a
        nemzetközi  követelményekhez  [1993.  évi  XXXII.  törvény].  A
        szabadságvesztés   végrehajtása  az  elkövetett   bűncselekmény
        súlya,  a  büntetés  mértéke és az elítélt előélete  szerint  a
        bíróság  által  meghatározott különböző szigorúságú  fokozatban
        (fegyház, börtön, fogház) történik. Az egyes fokozatokban ugyan
        eltérő az elítélt elkülönítése a külvilágtól, ez azonban csupán
        abban  jelent  különbséget, hogy az elítélt  elhagyhatja-e,  ha
        igen,   milyen  feltételekkel  és  gyakorisággal  a   büntetés-
        végrehajtási  intézetet. A külvilággal egyéb módon  fenntartott
        kapcsolatokra,   így   a   média  útján  történő   informálódás
        lehetőségére,  a  levelezésre, a látogató fogadására  vonatkozó
        szabályok  nem  térnek el. Ezek a jogok csupán  a  legsúlyosabb
        fegyelmi  büntetés, a rövid időre és bírói kontroll  lehetősége
        mellett  kiszabható  magánelzárás tartalmaként  korlátozhatóak.
        [Btk. 41-46. §; Bvtvr. 24. §, 25. § (2) bekezdés, 26-28. §, 42-
        43.  §]  A  kapcsolat-tartásnak  e  szabályai  nem  térnek   el
        lényegesen  az elzárást töltő esetében sem [Bvtvr. 122.  §  (3)
        bekezdés,  124.  §]. Az előzetesen letartóztatott  személyeknél
        azonban a büntetőeljárás eredményességéhez fűződő érdek további
        korlátozást  indokolhat a levelezésben és a látogató-fogadásban
        [Bvtvr. 118. § (2) bekezdés].
           
            A  fogvatartottak számára a média elérhetősége és  a  média
        útján történő megnyilvánulás lehetősége fontos szerepet tölthet
        be  a  börtön  és  a  társadalom közötti kapcsolattartásban,  a
        büntetés   letöltése  utáni  beilleszkedésben,   a   társadalmi
        reintegráció  elősegítésében. A média-kapcsolatnak  jelentősége
        lehet   a   külvilág   iránti  érdeklődés   fenntartásában,   a
        személyiség,  az  önértékelés, az  önbecsülés  megőrzésében,  a
        szabadságelvonással       szükségképpen       együtt       járó
        kiszolgáltatottsági érzés csökkentésében, esetenként a felbomló
        családi  kötelékek  és  egyéb szociális kapcsolatok  pótlásában
        vagy  helyreállításában.  Fontos, hogy a  büntetés-végrehajtási
        szabályokban biztosított informálódáshoz való jog [Bvtvr. 36. §
        (1)  bekezdés  m)  pont]  ne  csak egyoldalú  legyen,  hanem  a
        fogvatartottnak lehetősége legyen bekapcsolódni a kommunikációs
        folyamatba.  A  fogvatartott-média  kapcsolat  által   nyújtott
        nyilvánosság   egyik  eszköz  lehet  a  fogvatartott   jogainak
        védelmében, sérelmeinek orvoslásában.
           
            A    média    szabadságának    a    büntetés-végrehajtással
        összefüggésben  különleges  jelentőséget  ad,  hogy  az  állami
        büntető hatalom tényleges érvényesülésének a nyilvánosság  elől
        jórészt  elzárt  területéről tudósít.  A  büntetés-végrehajtási
        szervezet  állami,  fegyveres  rendvédelmi  szerv.  Működésének
        irányítását a Kormány az igazságügy-miniszter útján  gyakorolja
        [1995. évi CVII. törvény], tevékenységének törvényessége felett
        pedig  az ügyészség gyakorol felügyeletet [Alkotmány 51. §  (2)
        bekezdés].  A személyes szabadságtól megfosztásra feljogosított
        állami    szervezetnek   a   nyilvánosság   részéről    történő
        ellenőrizhetősége és bírálhatósága, működésének  megismertetése
        és  elfogadtatása  alapvetően fontos érdek mind  a  társadalom,
        mind pedig a fogvatartottak számára.
           
            Ugyanakkor  figyelemmel kell lenni arra, hogy  a  büntetés-
        végrehajtási  szervezet  az államnak a  társadalommal  szembeni
        alkotmányos  kötelezettségét  teljesíti  a  szabadságelvonással
        járó     büntetések    és    intézkedések    (szabadságvesztés,
        kényszergyógykezelés,    kényszergyógyítás),     valamint     a
        büntetőeljárási  kényszerintézkedések (előzetes  letartóztatás,
        ideiglenes  kényszergyógykezelés),  illetve  az  elzárás  és  a
        külföldiek   esetében   alkalmazható  idegenrendészeti   őrizet
        ellátásával.  Az  Alkotmányban egyébként külön  nem  nevesített
        büntetés-végrehajtási szervezetnek mind a  társadalommal,  mind
        pedig  a fogvatartottakkal szemben feladatai és kötelezettségei
        vannak.   A   büntetés-végrehajtási  szervezet  felelőssége   a
        fogvatartott-társadalom   belső  rendjének   és   biztonságának
        fenntartása, a büntetések és az intézkedések sajátos  céljainak
        megvalósítása.
           
            Az  Alkotmánybíróság ezen szempontok mérlegelése alapján  a
        következőket állapította meg:
            1.1.  Nem  sérti  a  véleménynyilvánítás szabadságát  és  a
        sajtószabadságot  önmagában  az,  hogy  a  fogvatartottaknak  a
        médiával való kapcsolata szabályozás és ellenőrzés alatt áll. A
        fogvatartás  alapjául szolgáló büntetések: a  szabadságvesztés-
        büntetés    és    az   elzárás,   illetve   a   büntetőeljárási
        kényszerintézkedés:   az  előzetes  letartóztatás   okához   és
        lényegéhez    nem   csupán   a   személyes   szabadságtól,    a
        mozgásszabadságtól   való   megfosztás   tartozik,   hanem    a
        külvilággal  való  érintkezés szabályozásának szükségessége  és
        ellenőrzésének esetenkénti vagy folyamatos lehetősége  is.  Más
        kérdés, hogy az ellenőrzés egyes esetekben (pl. a védővel  való
        kapcsolatban) sajátos elbírálást igényel.
           
            1.2.  A  fogvatartás önmagában nem lehet oka  és  alapja  a
        véleménynyilvánítási    szabadság    és    a     sajtószabadság
        korlátozásának,  azaz  önmagában  sem  az,  hogy  bűncselekmény
        elkövetése  miatt  szabadságvesztést vagy  szabálysértés  miatt
        elzárást hajtanak végre, sem pedig az, hogy szabadságvesztéssel
        fenyegetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt folyamatban lévő
        büntetőeljárásban  előzetes letartóztatást  rendeltek  el,  nem
        alapozza  meg  a véleménynyilvánítás szabadságának  szűkítését,
        vagy   szélesebb  korlátozásának  lehetőségét.   A   társadalom
        törvényben  rögzített  normáit  megszegő  személy  büntetőjogi,
        illetve a szabálysértési felelősségre vonása nem alapozza meg a
        véleménynyilvánítási  szabadság  eltérő  mércéjét.  Nem   lehet
        kisebb   a   közlési  szabadság  pusztán  azért,  mert   valaki
        megsértette  a  büntetéssel fenyegetett jogszabályi  tilalmakat
        vagy előírásokat.
           
            1.3.   A  fogvatartott  véleménynyilvánítási  szabadságának
        módosulása, a fogvatartott és a média kapcsolatának sajátossága
        a  fogvatartottak  és  a társadalom szabad tagjainak  tényleges
        helyzetében  meglévő  –  természetesen  az  előbbiek   jogsértő
        magatartására,   illetve   e   magatartás   alapos    gyanújára
        visszavezethető – valóságos eltérésen alapszik. A  fogvatartást
        végrehajtó   szervezetnek  a  feladatai   által   meghatározott
        intézményi,  működési  és  biztonsági  érdekei  megkívánják  és
        szükségessé teszik a fogvatartott és a média közötti  kapcsolat
        bizonyos   fokú  ellenőrzését,  aminek  menetében  a  büntetés-
        végrehajtási szervezet tagja megismeri a nyilvánosságnak  szánt
        közlés,    információ    tartalmát.   A    véleménynyilvánítási
        szabadságnak és a sajtószabadságnak magas alkotmányos értékéből
        azonban  az  következik, hogy az így megismert tartalmú  közlés
        csak akkor legyen visszatartható, amikor annak a nyilvánosságra
        kerülése súlyos következményre vezetne.
           
            1.4.  Az Alkotmánybíróság – a köztársasági elnök indítványa
        által  meghatározott körben – a Bvtvr.-be a Bvtvr.M. 1.  §-ával
        beiktatott  37/B.  § (1) bekezdésében felsorolt  okok  közül  a
        véleménynyilvánítási-,    és    sajtószabadság    alkotmányosan
        elfogadható  korlátjaként ismeri el a nemzetbiztonság  védelmét
        és  az  államtitok  közlésének  megakadályozását.  A  büntetés-
        végrehajtási   intézet  rendjére  és  biztonságára,   amely   a
        jogállami   büntetőhatalom  érvényesítésének  és  a   büntetés-
        végrehajtásra  háruló  egyéb  feladatok  teljesítésének   egyik
        feltétele,  az Alkotmánybíróság külön alkotmányossági  elemzést
        nem  végzett el, mivel e tekintetben a köztársasági  elnök  sem
        fogalmazott meg alkotmányossági aggályokat.
           
            1.4.1.   Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint    a
        nemzetbiztonsági  érdekek  védelme alkotmányos  cél  és  állami
        kötelezettség. Az ország szuverenitása és az alkotmányos rendje
        a    demokratikus    jogállam   működéséhez    nélkülözhetetlen
        alapértékek.  Az  ország szuverenitásának  érvényre  juttatása,
        politikai,  gazdasági  és  honvédelmi  érdekeinek  megóvása,  a
        szuverenitást,  illetőleg  az  alkotmányos  rendet  sértő  vagy
        veszélyeztető   tevékenységek  felderítése  és  elhárítása   az
        államnak az Alkotmányból közvetlenül levezethető kötelezettsége
        [2. § (2)-(3) bekezdés, 5. §, 35. § (1) bekezdés i) pont, 40/A.
        §,  48.  §,  51.  §].  A  jogalkotás  és  az  alkotmánybírósági
        vizsgálat szükségképpen elvont szintjén is elképzelhető, hogy a
        fogvatartott  és  a  média  közötti kommunikáció  eredményeként
        nemzetbiztonsági  érdekek  kerülnek  veszélybe,  és  megvédésük
        érdekében az alkotmányos alapjogok korlátozására van szükség.
            Az   Alkotmánybíróság  nem  tartja  az  alkotmányos  céllal
        aránytalannak  a  törvényalkotó által  a  védelemre  választott
        eszközt.  A fogvatartott és a sajtó között létrejött  kapcsolat
        produktumának,    a   közlésre   szánt   anyag   nyilvánosságra
        kerülésének        megakadályozása       kétségtelenül        a
        véleménynyilvánítási    és    sajtószabadságnak    nagy    fokú
        korlátozása. A nemzetbiztonság körébe sorolható érdekek  súlyát
        és  fontosságát  mérlegelve azonban az  alapjog-korlátozás  nem
        tekinthető   aránytalannak.  Az  arányosság  megítélésénél   az
        Alkotmánybíróság  figyelembe vette – a jelen  ügyben  egyébként
        külön nem vizsgált – eljárási szabályokban meglévő garanciákat,
        azt  a  törvényalkotói  szándékot, hogy az  alapjog  korlátozás
        indokoltságának, szükségességének és arányosságának  kérdésében
        meghatározott, rövid időn belül bíróság döntsön.
            A  nemzetbiztonsági érdekek védelme elsősorban az  e  célra
        létesített   állami   szervek  feladata.   A   nemzetbiztonsági
        szolgálatokat  és  feladataikat  az  országgyűlési   képviselők
        kétharmadának szavazatát igénylő törvény határozza  meg  [1995.
        évi  CXXV.  törvény]. Ez megfelelő alapul szolgálhat a  majdani
        jogalkalmazói gyakorlatnak ahhoz, hogy megalapozottan dönthesse
        el:  veszélyezteti-e,  sérti-e  a  nemzetbiztonság  érdekeit  a
        közlésre szánt anyag nyilvánosságra kerülése.
           
            1.4.2.  Az  államnak, a kormányzatnak, a nemzetbiztonságért
        felelős   szervezeteknek   és  a  közigazgatásnak   alkotmányos
        jogállamban  és  demokratikus társadalomban is  vannak  titkai,
        vannak  olyan adatok és tények, amelyek nyilvánosságra hozatala
        hátrányosan  érinti, befolyásolja vagy veszélyezteti  az  állam
        külső  vagy belső biztonságát, avagy szervezeteinek biztonságos
        működését.  [1995. évi LXV. törvény 3-4. §] Az Alkotmánybíróság
        az  állam  fontos és alkotmányos érdekének ismeri el államtitok
        és  a  szolgálati titok védelmét; korábban több  döntésében  is
        foglalkozott  azzal,  hogy e védelem az  alkotmányos  alapjogok
        korlátozását is szükségessé teheti [V.ö.: 25/1991. (V. 18.)  AB
        határozat,  ABH 1991, 414.; 32/1992. (V. 9.) AB határozat,  ABH
        1992,  182.;  34/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994,  177.;
        60/1994. (XII. 26.) AB határozat, ABH 1994, 342.; 6/1998. (III.
        11.) AB határozat, ABH 1998, 91.].
            A  titoksértés veszélyessége a két titokfajta  tekintetében
        nem  azonos  súlyú.  Ez  kifejezésre  jut  abban  is,  hogy  az
        államtitoksértés minden olyan esete, amely a fogvatartott és  a
        média   közötti  kommunikációban  előfordulhat,  bűncselekményt
        valósít  meg  (Btk.  221.  §,  223.  §),  a  szolgálati   titok
        megsértésének  elképzelhető esetei között pedig bűncselekmények
        és  szabálysértések is találhatók (Btk. 222. §, 218/1999. (XII.
        28.)  Korm.  rendelet  25. §). Az Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint  a szolgálati titok védelmének érdekében a fogvatartott
        közlése  nyilvánosságra kerülésének megakadályozása csak  abban
        az   esetben   nyomatékos  társadalmi  szükséglet,   amikor   a
        kommunikáció  szereplőinek bármelyike a szolgálati  titoksértés
        bűncselekményét követi el.
           
            1.5.   Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint    nem
        szükséges,    így   alkotmányellenes   a   véleménynyilvánítási
        szabadság   és   a   sajtószabadság   korlátozása   a    közlés
        megakadályozásával  mások  jóhírneve  vagy  személyhez   fűződő
        jogainak  védelme  érdekében.  Az Alkotmánybíróság  a  20/1997.
        (III.  19.) AB határozatban általánosságban alkotmányellenesnek
        minősítette  azt,  hogy  az  ügyész  mások  személyhez   fűződő
        jogainak   sérelmére   hivatkozva  az   érintettek   akaratától
        függetlenül   indítványozza,  a  bíróság  pedig   megtiltsa   a
        sajtótermék  vagy a sajtóterméknek nem minősülő irat  nyilvános
        közlését,  illetve  azt, hogy az ügyész a nyilvános  közlést  a
        bíróság döntéséig felfüggessze (ABH 1997, 85.).
            Az  Alkotmánybíróság a határozatban úgy ítélte meg, hogy az
        ügyésznek    a    személyhez   fűződő   jogokkal    kapcsolatos
        indítványozási jogosultsága és ezekben az ügyekben  biztosított
        felfüggesztési joga, továbbá annak lehetősége, hogy  a  bíróság
        az ügyész indítványára megtilthatja annak a sajtóterméknek vagy
        sajtóterméknek nem minősülő iratnak a nyilvános közlését, amely
        mások személyhez fűződő jogainak sérelmével jár, szükségtelenül
        és   aránytalan   mértékben  korlátozza  az   emberi   méltóság
        összetevőjét     képező    önrendelkezés    szabadságát.     Az
        Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy az Stv. 15. §  (3)
        bekezdésében az ügyész és a bíróság számára biztosított jogok a
        magyar  demokratikus társadalomban szükségtelen  és  aránytalan
        korlátozását jelenti a sajtószabadságnak is. (ABH 1997, 85.,91-
        92.).
            Az  Alkotmánybíróság ezt az álláspontot a jelen  ügyben  is
        irányadónak  tekinti.  A 20/1997. (III.  19.)  AB  határozathoz
        képest   a  vizsgált  szabályozás  annyiban  különbözik,   hogy
        meghatározza   a  nyilatkozatot  tevő  személyt,   továbbá   az
        elítéltek   és  az  elzárást  töltők  esetében  új  hatóságként
        iktatódik  az eljárásba a büntetés-végrehajtási parancsnok.  Az
        Alkotmánybíróság  jelen  ügyben úgy  ítélte  meg,  hogy  sem  a
        büntetés,  illetve az eljárási kényszerintézkedés lényege,  sem
        pedig  alapja  vagy célja nem indokolja, hogy a  fogvatartottak
        tekintetében    más    megítélés    alá    essen    a    közlés
        megakadályozásának   alkotmányossága,  mint   a   szabad   élet
        viszonyai  között.  Így ugyanazon okokból alkotmányellenes  az,
        hogy  mások  jóhírneve vagy személyhez fűződő jogainak  védelme
        érdekében  a büntetés-végrehajtás parancsnoka, az ügyész  és  a
        bíróság – az érintettek akaratától függetlenül – megakadályozza
        a  közlésre  szánt anyag nyilvánosságra kerülését, mint  a  nem
        fogvatartottak  esetében az ügyész felhatalmazása  a  nyilvános
        közlés     felfüggesztésére,     a     közlés     megtiltásának
        indítványozására,  illetve a bíróság  felhatalmazása  a  közlés
        megtiltására.
           
            1.6. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem felel  meg
        az  alkotmányos  követelményeknek a  közlés  megakadályozásának
        lehetősége  a  közbiztonság védelme  és  a  bűnözés  megelőzése
        érdekében.
            1.6.1.   A   közbiztonság  védelme  elsősorban   az   állam
        szerveinek  az  Alkotmányban meghatározott [40/A.  §]  vagy  az
        Alkotmányból levezethető kötelezettsége [35. §, 50. §, 51. § ],
        de  a  helyi közbiztonság fenntartásában feladatok hárulnak  az
        önkormányzatokra  is  [1990.  évi  LXV.  törvény   8.   §].   A
        közbiztonság a jogállam intézményrendszerének és a demokratikus
        társadalom  működésének  nélkülözhetetlen  feltétele,  és   így
        általánosságban alkotmányos érték és alkotmányos cél.
            Az  Alkotmánybíróság az alapjog-korlátozás szükségességének
        és  arányosságának  megítéléséhez megkísérelte  a  közbiztonság
        fogalmi  megközelítését. A közbiztonság mibenléte,  viszonya  a
        közrendhez,   a   belső  rendhez,  illetve   utóbbiak   fogalmi
        meghatározása  tudományos viták tárgya. Az  Alkotmánybíróságnak
        nem   feladata   ezekben  állást  foglalni.  A  jogrendszer   e
        szempontból  releváns  elemeinek  áttekintése  is  azt  mutatja
        azonban, hogy a közbiztonság többértelmű kategória, a kifejezés
        mögött  tartalmilag  többféle érdek  és  érték,  illetve  több,
        alapvetően  eltérő jellegű feladat húzódik. A jogrendszerben  a
        közbiztonság hol a közrend egyik elemeként jelenik meg [pl.:  a
        büntetőjogi  és szabálysértési felelősségnél a Btk.,  az  1999.
        évi  LXIX.  törvény  és  a 218/1999. (XII.  28.)  Korm.rendelet
        szabályaiban], hol a közrend képezi a közbiztonság egyik elemét
        [pl.:  az  állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17.  tvr.-
        ben],   hol  pedig  egymás  mellett  egyenértékű  kategóriaként
        szerepel  [pl.: a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény,  a
        Rendőrségről  szóló  1994.  évi  XXXIV.  törvény,  a  büntetés-
        végrehajtási   szervezetről  szóló  1995.  évi  CVII.   törvény
        szabályaiban].
            A  közbiztonság  kétségtelenül alkotmányos értéktartalommal
        bír.  A fogalom, a jelenség és a cél struktúrája azonban  olyan
        bonyolult  és  szerteágazó,  hogy  az  értelmezésben   nagyfokú
        bizonytalanságra,   illetve   önkényességre    vezethet.    Így
        általánosságban    nem    jelölhető    meg    a    fogvatartott
        véleménynyilvánítási    szabadsága    és    a    sajtószabadság
        korlátozásának okaként. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
        a    törvényalkotó   szükségtelenül   szélesen   korlátozza   a
        fogvatartott    véleménynyilvánítási    szabadságát    és     a
        sajtószabadságot, amikor a közlésre szánt anyag  nyilvánosságra
        hozatalát megakadályozhatóvá teszi a közbiztonság védelmében.
           
            1.6.2.  A  bűnözés  szociológiai, kriminológiai  értelemben
        összetett  társadalmi jelenség, megelőzésének is  több  szintje
        van. Maga a büntetés-végrehajtási intézmény a büntetés, illetve
        az eljárási kényszerintézkedés végrehajtása kapcsán közvetlenül
        is   a   bűnözés  megelőzésének  különböző  szintjeire  tartozó
        feladatokat  lát el. Például a szabadságvesztés végrehajtásakor
        a    büntetés-végrehajtás   feladata,   hogy    a    joghátrány
        érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után
        a   társadalomba   történő  beilleszkedését,   és   azt,   hogy
        tartózkodjék újabb bűncselekmény elkövetésétől (Bvtvr. 19.  §).
        Egyaránt  a  bűnözés  megelőzésének  körébe  tartozik  tehát  a
        társadalommal való kommunikációs csatorna fenntartása és  annak
        konkrét  megakadályozása,  hogy a médiával  való  kapcsolat,  a
        médián  keresztüli  megnyilvánulás  alkalmat  teremtsen   újabb
        bűncselekmény elkövetésére.
            Kétségtelen,     hogy    az    Alkotmánybíróság     korábbi
        határozatában  a  pénzmosás  megakadályozása  és  a   banktitok
        kapcsán   a  jogállamiságból  levezethető  alkotmányos  célként
        ismerte   el   a   “bűnmegelőzés”  érdekét.  A  vizsgált   jogi
        szabályozásnál  azonban  a  személyes  adatok  védelméhez  való
        alapjognak  a  bűnmegelőzés érdekében történő  korlátozása  jól
        körülírható   bűncselekményi   kör   megakadályozását   célozza
        [24/1998.  (VI.  9.)  AB határozat, ABH 1998,  191.,  195.].  A
        véleménynyilvánítási-, és sajtószabadság jelen ügyben  vizsgált
        előzetes   korlátozása   elvontan  a  “bűnözés”   megelőzésének
        érdekében   az  állam  szerveinek  túl  széles  és  bizonytalan
        tartalmú  felhatalmazást  ad  a beavatkozásra.  A  fogvatartott
        nyilatkozattételének megakadályozása elviekben sem  alkalmas  a
        bűnözés   megelőzésére,   legfeljebb  konkrét   bűncselekmények
        előkészítésének,          elkövetésének,          befejezésének
        megakadályozására.
            Az  Alkotmánybíróság a 20/1997. (III. 19.) AB  határozatban
        úgy   foglalt   állást,  hogy  a  bűncselekmény  megvalósulása,
        illetőleg  az  arra való felhívás megelőzéséhez fontos  állami,
        társadalmi   és  egyéni  érdek  fűződik.  Ennek   alapján   nem
        állapította  meg annak alkotmányellenességét,  hogy  az  ügyész
        indítványára a bíróság az olyan sajtótermék vagy sajtóterméknek
        nem  minősülő nyilvános közlését megtiltsa, illetőleg az ügyész
        a    közlést   felfüggessze,   amelyben   bűncselekmény    vagy
        bűncselekmény elkövetésére való felhívás valósul meg.  Ez  alól
        kivételt a magánvádas bűncselekmények képeznek (ABH 1997,  85.,
        92.).
            Az  Alkotmánybíróság  megítélése szerint  a  fogvatartottak
        esetében   is   csak  erre  a  körre,  azaz   a   bűncselekmény
        elkövetésének   vagy  az  erre  való  felhívás   nyilvánosságra
        kerülésének megakadályozására adható felhatalmazás. Ez  esetben
        sincs  semmilyen  alkotmányos  indoka  a  fogvatartottak  és  a
        szabadon  lévők  közötti  különbség-tételnek.  A  bűncselekmény
        elkövetésének megakadályozása ezen túlmenően mind  a  büntetés-
        végrehajtás, mind pedig az ügyész és a bíróság kötelezettsége a
        társadalom védelmében, hiszen a közlés tartalmát a fogvatartott
        és  a média közötti kapcsolat ellenőrzése során maguk a büntető
        hatalom gyakorlására jogosított és kötelezett hatóságok ismerik
        meg.
           
            2.  A Bvtr. 118. §-ának a Bvtr.M. 2. §-ával beiktatott  (6)
        bekezdése  az előzetesen letartóztatott esetében nem  csupán  a
        közlésre  szánt  anyag közzétételét, hanem  már  a  nyilatkozat
        megtételét, azaz az előzetesen letartóztatott és a média között
        kapcsolat   létrejöttét   is   megakadályozhatóvá    teszi    a
        nemzetbiztonság,   a   közbiztonság,   mások   jóhírneve   vagy
        személyhez  fűződő jogainak védelme, a bűnözés  megelőzése,  az
        államtitok,   a   szolgálati  titok  és  egyéb  bizalmas   adat
        közlésének érdekében.
            A  Bvtvr.M.  nem  érinti a Bvtvr. 118.  §  (2)  bekezdését,
        amely  az  előzetesen  letartóztatottnak  a  külvilággal   való
        érintkezését    korlátozhatóvá   teszi   a   büntető    eljárás
        eredményessége érdekében. Ugyancsak nem érinti a Be.-ben  adott
        azt   az  általános  felhatalmazást,  miszerint  az  előzetesen
        letartóztatottal szemben csak olyan korlátozásoknak van  helye,
        amelyeket a büntető eljárás feladatának megvalósítása,  vagy  a
        letartóztatást  foganatosító intézet rendje  szükségessé  tesz,
        továbbá  hogy hozzátartozóján kívül más személlyel akár szóban,
        akár  írásban ellenőrzés mellett érintkezhet (Be. 97. §). Ebből
        az  következik,  hogy  a  törvényalkotó az  újonnan  beiktatott
        okokból   olyan   esetben  is  megakadályozandónak   tartja   a
        fogvatartott és a média közötti kapcsolat-felvételt, amikor sem
        a konkrét büntetőeljárás sikerének veszélyeztetése, sem pedig a
        büntetés-végrehajtási   intézet  rendjének   és   biztonságának
        esetleges sérelme nem állapítható meg.
            Az    Alkotmánybíróság    álláspontja    szerint    ez    a
        véleménynyilvánítási     és     sajtószabadság     szükségtelen
        korlátozását   jelenti,  így  alkotmányellenes.   Az   előzetes
        letartóztatás okának és céljának alapján elfogadható,  hogy  az
        ügyész,   illetve  a  bíróság  megakadályozza   az   előzetesen
        letartóztatott   és   a   média   közötti   kapcsolatfelvételt,
        amennyiben   a   büntetőeljárás   eredményességének,   vagy   a
        fogvatartó intézmény rendjének és biztonságának veszélyeztetése
        megállapítható.  Ugyanakkor nincs semmilyen olyan  további  ok,
        amely   szükségessé   tenné   a   vizsgált   alapjogoknak    az
        elítéltekéhez   képest   szélesebb  körű,   már   a   kapcsolat
        létrejöttét is megakadályozó korlátozását.
           
            3.  Az  Alkotmánybíróság következetes felfogása szerint  az
        Alkotmány  2.  § (1) bekezdésében rögzített jogállamiság  olyan
        normatív  tartalmú  alkotmányos  érték,  amelynek  sérelme  már
        önmagában   is  alkotmányellenessé  teheti  a  jogszabályt.   A
        jogállamiság nem formális – másodlagos, kisegítő –  deklaráció,
        hanem az Alkotmány tételes szabálya.
            Az   Alkotmánybíróság  több  egymást  követő  határozatában
        [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59., 64-65.; 11/1992.
        (III. 5.) AB határozat (ABH 1992, 77., 80-81., 84.] részletesen
        kifejtette,  majd  számos  határozatban  megismételte,  hogy  a
        jogállam  egyik  központi  és egyben nélkülözhetetlen  eleme  a
        jogbiztonság.  Ebből  következik az  államnak  –  elsősorban  a
        jogalkotónak   –   az  a  kötelessége,  hogy   a   jogszabályok
        egyértelműek,   kiszámíthatóak,   így   a   címzettek   számára
        előreláthatóak és hatásukban felmérhetőek legyenek.  Ugyanakkor
        a  jogalkotó  viszonylag széleskörű mérlegelési lehetőséget  is
        adhat  a  jogalkalmazónak. A jogalkalmazói döntés  szempontjait
        azonban  olyan módon kell meghatároznia, hogy – amennyire  csak
        lehetséges – a lehető legkisebb körre korlátozza az eltérő vagy
        az   önkényes   jogértelmezés   lehetőségét.   A   jogbiztonság
        megköveteli,  hogy  a  jogalkotó  kerülje  el  túl   tág   vagy
        túlságosan  határozatlan  fogalmak  használatát,  a  jogszabály
        szövege   pedig  érthető  és  világos  legyen,  és  megfelelően
        értelmezhető   normatartalmat  hordozzon.  A  jogszabály-szöveg
        ilyen jellegű fogyatékosságai különösen sértik a jogbiztonságot
        akkor,    amikor   a   rendelkezések   alkotmányos    alapjogok
        korlátozását teszik lehetővé.
           
            3.1.  Az  Alkotmánybíróság  mindenekelőtt  azt  állapította
        meg,  hogy  nem  elégíti ki a jogbiztonság  követelményeit  az,
        ahogyan   a  Bvtvr.M.  kijelöli  a  véleménynyilvánítási-,   és
        sajtószabadság    előzetes    korlátozásának    tárgyát.     Az
        Alkotmánybíróság megítélése szerint nem tükrözi egyértelműen  a
        törvényhozó  szándékát  és  nem  határolja  be  egyértelműen  a
        fogvatartott  és  a  média közötti kommunikáció  ellenőrzésére,
        illetve      a     fogvatartotti     nyilatkozat     közlésének
        megakadályozására felhatalmazott állami szervek hatáskörét  az,
        hogy  a  szabályozás a “sajtó” útján történő nyilatkozattételre
        vonatkozik.
            Ez  a  vélemény-, és sajtószabadság előzetes korlátozásánál
        megengedhetetlen  mértékű  bizonytalanság  forrása  lehet.   Az
        Alkotmány   61.  §  (2)  bekezdése  kétségtelenül   a   “sajtó”
        szabadságának  védelméről  szól.  Az  egyes  ágazati  törvények
        azonban   különböző  tartalommal  határozzák   meg   azokat   a
        fogalmakat,  amelyeket a jogalkalmazónak az újonnan szabályozni
        kívánt  területtel  összefüggésben  értelmeznie  kell.   Az   e
        határozat  II/2.  pontjában  idézett sajtótörvénybeli  fogalom-
        meghatározások  (Stv. 20. §) mellett nem lehet figyelmen  kívül
        hagyni például a polgári jognak a sajtó-helyreigazításra vagy a
        büntetőjognak  a “nagy nyilvánosságra” vonatkozó rendelkezéseit
        [Ptk. 79. §: Btk. 137. § 12. pont].
            Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a  jogbiztonságnak
        a  “sajtó”  fogalom fentiek szerinti határozatlanságából  adódó
        sérelmét  nem  küszöböli ki az, hogy a  Bvtvr.M.  1.  §-ával  a
        Bvtvr.-be beiktatott 37/B. § (2) bekezdése taxative megjelöli a
        fogvatartott  nyilatkozatának fizikai hordozóját: “írás,  kép-,
        hangfelvétel  (a  továbbiakban:  közlésre  szánt   anyag)”.   A
        törvényhozó  csupán  a  kommunikációs  folyamat  egyik   elemét
        rögzítette azzal, hogy meghatározta – bár ez is lényeges – hogy
        “minek”  a  közlése akadályozható meg. A törvény arra vonatkozó
        rendelkezésének   hiánya,   hogy  a   “sajtó”   útján   történő
        nyilatkozat  a  “közlésre  szánt  anyag”  mikénti  közzétételét
        jelent   közelebbről,  azaz  pontosan  a  “hol”   és   “hogyan”
        (könyvkiadásban,   filmforgalmazás,  videó-forgalmazás   útján,
        világhálón,  stb.)  történő  közlést  lehet  megakadályozni   –
        figyelemmel a már létező jogági szabályokra is –, szükségképpen
        további   jogi   szabályozást  vagy  esetenkénti  jogalkalmazói
        értelmezést igényel.
            A  véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság magas
        alkotmányos   értékéből,   valamint   e   szabadság    előzetes
        korlátozása  szigorú  mércével  megítélésének  szükségességéből
        következik    annak   egyértelmű   kötelezettsége,    hogy    a
        törvényalkotó     ne     csupán    e     szabadság     előzetes
        korlátozhatóságának  okait,  hanem  a  korlátozás  hatálya  alá
        tartozó  közlések körét is pontosan jelölje ki a törvényben.  A
        jogalkalmazói  jogértelmezés  semmiképpen  nem  felelne  meg  a
        jogbiztonság követelményeinek. Az Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint  a  Bvtvr.-t  módosító  törvényben  kell  rögzíteni   a
        fogvatartott   média-nyilatkozata   megtilthatóságának   pontos
        terjedelmét. A törvényhozó mérlegelési körébe tartozik, hogy  a
        “sajtóra” önálló fogalmi meghatározást ad, vagy pedig utal  más
        törvény fogalmi rendszerére.
           
            3.2.    Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint    az
        államtitokhoz  és  a  szolgálati titokhoz az  “egyéb”  jelzővel
        kapcsolt    bizalmas   adat   védelmében    a    fogvatartottak
        véleménynyilvánítási  szabadságának  és   a   sajtószabadságnak
        korlátozására  a Bvtr.M.-ben adott felhatalmazás  –  a  fogalom
        tartalmának  határozatlansága folytán – sérti a jogbiztonságot,
        ezért alkotmányellenes.
            Az  egyéb bizalmas adat többféle értelmezése lehetséges.  A
        megszorító értelmezés esetén a “bizalmas adat” az államtitokról
        és  a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény 5/G. §-a
        szerint  meghatározott,  a  nemzetközi  kapcsolatokhoz  tartozó
        korlátozottan megismerhető adat. Ugyanakkor nem kizárt az egyéb
        bizalmas  adat  körének  tág  értelmezése  sem,  hiszen  számos
        törvény további – egyes esetekben egymást, még azonos elnevezés
        mellett  sem teljesen fedő - bizalmas jellegű adatot  szabályoz
        és  véd:  pl. magántitok-, üzleti-, üzemi-, bank-, értékpapír-,
        biztosítási-, adótitok. Az adatvédelem köréből e körbe  vonható
        még a személyes adat, a különleges adat stb.
            Az  alkotmányos  alapjogok korlátozása nem  tűr  meg  ilyen
        jogbizonytalanságot, nem viseli el a jogértelmezés ilyen széles
        tartományát.  A  törvényhozás feladata, hogy  a  fogvatartottak
        nyilvános közlésre szánt nyilatkozatai esetében – figyelemmel a
        jogrendszer  különböző  titok-kategóriáira  is   –   a   lehető
        legnagyobb pontossággal rögzítse az adatok azon körét, amelynek
        védelme  érdekében  a  közlés  megakadályozható.  Ennek   során
        támaszkodhat  a különféle alapjogokat korlátozó titokvédelemmel
        kapcsolatban eddig kifejtett alkotmánybírósági álláspontokra.
           
            4.  Az  Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a szabályozás  nem
        terjed   ki   minden   olyan   szabadságelvonásra,   amelyeknek
        végrehajtása a büntetés-végrehajtási szervezet feladata.  Ilyen
        a    kóros   elmeállapotú   személyek   esetében   alkalmazható
        büntetőjogi  intézkedés: a kényszergyógykezelés  [Btk.  74.  §,
        Bvtvr.  83-84.  §, 9/1979. (VI. 30.) IM rendelet],  valamint  a
        büntetőeljárási     kényszercselekmény:      az      ideiglenes
        kényszergyógykezelés  [Be.  98.  §,  9/1979.   (VI.   30.)   IM
        rendelet].
           
            5.  Az  Alkotmánybíróság ezt a határozatot a benne  foglalt
        elvi  álláspont  jelentőségére tekintettel a Magyar  Közlönyben
        közzéteszi.
                                 Dr. Németh János
                            az Alkotmánybíróság elnöke

             Dr. Bagi István                        Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                              alkotmánybíró
                                         
             Dr. Czúcz Ottó                            Dr.Erdei Árpád
             alkotmánybíró                       előadó alkotmánybíró
                                         
             Dr. Harmathy Attila                     Dr. Holló András
             alkotmánybíró                              alkotmánybíró
                                         
             Dr. Kiss László                     Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                              alkotmánybíró
                                         
             Dr. Strausz János     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
             alkotmánybíró                              alkotmánybíró
          Dr. Kukorelli István alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          Egyetértek  a  határozat  rendelkező  részével,  amely  szerint
          alkotmányellenes  az  elítélt,  az  előzetesen  letartóztatott,
          illetve   az  elzárást  töltő  elkövető  sajtó  útján   történő
          nyilatkozattételének korlátozhatósága a közbiztonság, mások  jó
          hírneve  vagy  személyhez fűződő jogainak  védelme,  a  bűnözés
          megelőzése,   a   szolgálati  titok  és  egyéb  bizalmas   adat
          közlésének megakadályozása érdekében. A határozat elsősorban  a
          nyilatkozattétel  megtagadásának  lehetséges  indokait   és   a
          külvilággal  való kapcsolattartásuk eszközeit vizsgálja.  Ezzel
          szemben  úgy  vélem, hogy az elsődleges alkotmányossági  kérdés
          az,    összhangba    hozható-e    az    Alkotmánnyal    és    a
          véleményszabadsággal   kapcsolatos  korábbi   alkotmánybírósági
          felfogással a nyilatkozatok előzetes engedélyezési rendszerének
          bevezetése.

          1.    A    kifejezés   szabadságát   az   Alkotmánybíróság    a
          véleményszabadság korlátait vizsgáló alaphatározatában mint  az
          egyén  önkifejezésének, személyisége szabad kibontakoztatásának
          elengedhetetlen  módját és az egyén demokratikus  társadalomban
          való  részvételének  eszközét  részesítette  többletvédelemben.
          “[A]z  egyéni  véleménynyilvánítás, a saját  törvényei  szerint
          kialakuló  közvélemény,  és  ezekkel  kölcsönhatásban  a  minél
          szélesebb    tájékozottságra   épülő   egyéni   véleményalkotás
          lehetősége  az, ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány  a
          szabad  kommunikációt – az egyéni magatartást és  a  társadalmi
          folyamatot  –  biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik  a
          szabad  véleménynyilvánítás alapjoga.” [30/1992.  (V.  26.)  AB
          határozat, ABH 1992, 167, 179.]

          Véleményem   szerint   az   egyén   önmegvalósítását,   autonóm
          gondolkodásának    megnyilvánulását   alkotmányellenes    módon
          korlátozza  egy olyan engedélyezési rendszer, amely a  nézetek,
          álláspontok nyilvános közlését – tartalmi alapon – akadályozza.
          A  kiemelt  alkotmányos oltalomban részesülő  véleményszabadság
          bármely   igazolását  is  fogadjuk  el,  az  előzetes   cenzúra
          bevezetése  –  egészen szélsőséges esetektől eltekintve  –  nem
          lehet   indokolt.   A  szólásszabadság  –   mint   az   igazság
          keresésének, illetve az egyén önkifejezésének elsődleges  módja
          vagy  mint  a  közügyek  megvitatásának  fontos  eszköze  –   a
          vélemények   szabad,   előzetes  tartalmi  korlátoktól   mentes
          napvilágra kerülését jelenti.

          Az  Alkotmánybíróság  a  20/1997. (III. 19.)  AB  határozatában
          vizsgálta   a   sajtóról  szóló  1986.  évi  II.   törvény   (a
          továbbiakban: sajtótörvény) azon rendelkezését, amely  lehetővé
          tette  az  ügyész számára, hogy valamely sajtótermék vagy  irat
          nyilvános közlésének megtiltását kérje a bíróságtól, illetve  a
          nyilvános   közlést   ő  maga  azonnal  felfüggessze,   ha   az
          bűncselekményt   valósított  meg,  bűncselekmény   elkövetésére
          hívott  fel, közerkölcsöt sértett vagy mások személyhez  fűződő
          jogainak  sérelmével  járt, úgyszintén  ha  az  időszaki  lapot
          nyilvántartásba vétel előtt vagy annak hiányában terjesztették.
          Az    Alkotmánybíróság    e   jogszabályi    rendelkezést    az
          önrendelkezési    jogra    hivatkozással    tartotta    részben
          alkotmánysértőnek.  A testület azonban azt  is  megállapította,
          hogy “az ügyész és a bíróság támadott döntési jogosultságai nem
          foglalják magukban a sajtótermék útján közölni szánt gondolatok
          tartalmának    kötelező   előzetes   közhatalmi   ellenőrzését,
          értékelését  és  minősítését abból  a  szempontból,  hogy  azok
          sajtótermékként  előállíthatók-e.  Ezért  a  támadott   döntési
          lehetőségek nem tekinthetők cenzúrának, tehát azok nem sértik a
          sajtószabadsághoz való jogot”. (ABH 1997, 85, 95.)

          Említésre  méltó,  hogy a sajtótörvény e  támadott  szakasza  a
          gyakorlatban nem volt alkalmas előzetes cenzúra megvalósítására
          szemben  a  most vizsgált, a cenzúra klasszikus esetét  jelentő
          jogszabályi  megoldással,  az  ügyész  ugyanis  a  sajtótörvény
          alapján  –  kötelezően  előírt előzetes engedélyezési  rendszer
          hiányában  –  a lapok kinyomtatását követően, azok terjesztését
          függeszthette   fel,   vagy   a   sajtótermék   terjesztésének,
          árusításának utólagos megtiltását kérhette a bíróságtól.

          A   véleménynyilvánítási  szabadság  érvényesülésének  lényeges
          garanciája   a  kifejezésre  juttatandó  gondolatok   előzetes,
          tartalmi  szempontú vizsgálatának tilalma.  Olyan  eleme  ez  a
          szólás  szabadságának, amely kifejezett alkotmányos rendelkezés
          nélkül  is e szabadság elengedhetetlen biztosítéka. Minthogy  a
          cenzúra   a   szabad  véleménynyilvánításhoz   fűződő   alapjog
          legsúlyosabb korlátozását jelenti, a közlés előzetes cenzúrával
          történő korlátozása csak szélsőséges esetekben, rendkívül  szűk
          körben, pontosan körülhatárolt módon minősülhet alkotmányosnak.
          Ahogyan  arra  a  köztársasági  elnök  is  utal  indítványában,
          kivételes  esetekben a fogva tartásra és az azzal járó  sajátos
          követelményekre  (a  büntetés-végrehajtási  intézet   rendjére)
          tekintettel   szükség   lehet   a   nyilatkozattétel   előzetes
          engedélyezésére,  de  a szólásszabadság  korlátozása  ebben  az
          esetben sem haladhatja meg a feltétlenül szükséges mértéket.

          2.   A   köztársasági   elnök  által  alkotmányos   szempontból
          kifogásolt, a büntetések és intézkedések végrehajtásáról  szóló
          1979. évi 11. törvényerejű rendelet módosításáról szóló törvény
          (a  továbbiakban: BvtvrM.) 1. §-ával megállapított 37/B. §  (2)
          bekezdés  első  mondata  alapján az elítélt  nyilatkozattételét
          tartalmazó   írás,  kép-,  és  hangfelvétel  (a   továbbiakban:
          közlésre  szánt  anyag) közzétételéhez az  országos  parancsnok
          vagy  az  általa kijelölt személy (a továbbiakban:  parancsnok)
          engedélye szükséges. Az engedélyt ugyanezen bekezdés alapján  a
          parancsnok  akkor tagadhatja meg, ha a közlésre szánt  anyag  a
          nemzetbiztonságot,  a közbiztonságot, mások  jó  hírnevét  vagy
          személyhez  fűződő jogait sérti, vagy az a bűnözés  megelőzése,
          államtitok,   szolgálati  titok  vagy   egyéb   bizalmas   adat
          közlésének megakadályozása érdekében szükséges.

          Az  Alkotmánybíróság e jogszabályi rendelkezés alkotmányosságát
          vizsgáló  jelen  határozatában megállapította, hogy  a  közlési
          szabadság   nem  lehet  kisebb  pusztán  azért,   mert   valaki
          megsértette  a  büntetéssel fenyegetett jogszabályi  tilalmakat
          vagy előírásokat.

          A   határozat   e   megállapításából  véleményem   szerint   az
          következik, hogy a fogva tartottak esetében is csupán rendkívül
          szűk körben korlátozható a véleményszabadság, az ugyanis olyan,
          mindenkit  egyformán  megillető alapvető emberi  jog,  amelynek
          korlátozhatósága nem az egyén élethelyzetétől függ. Önmagában a
          fogva  tartás  ténye,  a személyes szabadság  korlátozása,  nem
          lehet  indoka  a  szólásszabadság szigorúbb  korlátozásának.  A
          jogalkotó  által társadalomra veszélyesnek minősített  szólások
          büntetőjogi szankciójának kilátásba helyezése a fogva tartottak
          esetében  is  elégséges. Nincs ugyanis nagyobb veszélye  annak,
          hogy  fogva  tartott személy tesz valamely, például államtitkot
          vagy mások becsületét sértő nyilatkozatot, mintha ugyanezt  egy
          személyes szabadságában nem korlátozott személy teszi.

          3.  A  köztársasági  elnök által kifogásolt BvtvrM.  1.  §-ának
          hatályba  lépése  a  gyakorlatban  azt  eredményezné,  hogy   a
          parancsnok minden egyes, a fogva tartottak által közlésre szánt
          anyag  előzetes  tartalmi vizsgálatát  elvégezhetné,  és  annak
          eredményeképpen  döntené  el,  hogy  a  nyilatkozat  sérti-e  a
          fentiekben felsorolt érdekek valamelyikét, amiért az  engedélyt
          megtagadja, avagy a közlést engedélyezi. Ez a jogszabály, amely
          a  börtönhatóságok számára szinte korlátlan felhatalmazást ad a
          közölni   kívánt  gondolatok  előzetes  tartalmi  vizsgálatára,
          aránytalanul, következésképpen alkotmánysértő módon  korlátozza
          az Alkotmány 61. §-ában biztosított véleményszabadságot.

          Véleményem  szerint törvény meghatározhatja azokat a  kivételes
          körülményeket,   amikor  az  előzetes  vizsgálat   megengedett,
          illetve   a   jogalkotó  a  terhelt  ügyében   eljáró   bírónak
          lehetőséget  adhat  arra, hogy egyedi  esetekben  mérlegelje  a
          letöltendő  szabadságvesztéssel büntetett elítélt  nyilatkozati
          joga korlátozásának szükségességét. Általános érvénnyel azonban
          jogszabály  nem  teheti  kötelezővé  valamennyi  fogva  tartott
          közlésre szánt anyagának előzetes tartalmi ellenőrzését.

          Az Országgyűlés által elfogadott, de a köztársasági elnök által
          még  ki nem hirdetett törvény indokolatlanul teszi lehetővé  az
          elítéltek,  az előzetes letartóztatásban lévők és  az  elzárást
          töltők  véleményének  előzetes  tartalmi  ellenőrzését.  Minden
          egyes  fogva  tartott  személy sajtó útján  történő  közlésének
          előzetes,  tartalmi szempontú vizsgálata nem minősül  szükséges
          intézkedésnek egy alkotmányos demokráciában.

          Budapest, 2001. május 8.
                                                     Dr. Kukorelli István
                                                            alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          The President of the Republic requesting the Constitutional Court to review the constitutionality of the regulations restricting communications between prisoners and the media in an amendment to the Legislative Decree on Executing Punishments and other Punitive Sanctions
          Number of the Decision:
          .
          13/2001. (V. 14.)
          Date of the decision:
          .
          05/08/2001
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2001-2-005?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .
          en_0013_2001.pdfen_0013_2001.pdf