English

Hungarian
Ügyszám:
.
213/B/1998
Előadó alkotmánybíró: Holló András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 36/2000. (X. 27.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2000/241
.
A döntés kelte: Budapest, 10/24/2000
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos    vizsgálatára    és   megsemmisítésére    valamint
      mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség  vizsgálatára
      irányuló  indítvány  alapján — Dr.  Bagi  István,  Dr.  Erdei
      Árpád,  Dr.  Harmathy  Attila,  Dr.  Németh  János,  és   Dr.
      Tersztyánszkyné     dr.     Vasadi     Éva     alkotmánybírók
      különvéleményeivel — meghozta az alábbi

                              határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  a  korlátozottan
      cselekvőképes  betegek  egészségügyi  ellátással  kapcsolatos
      önrendelkezési  jogának (a beleegyezés  és  a  visszautasítás
      jogának)  a  cselekvőképtelen betegekkel  azonos  korlátozása
      sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését.

      Az  Alkotmánybíróság ezért az egészségügyről szóló 1997.  évi
      CLIV.   törvény   16.   §   (2)  bekezdéséből   az   "illetve
      korlátozottan cselekvőképes" szövegrészt 2001. december 31-ei
      hatállyal megsemmisíti.

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  Országgyűlés
      mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett  elő
      azáltal,  hogy  az  egészségügyről  szóló  1997.  évi   CLIV.
      törvényben   a   pszichiátriai  betegekre   vonatkozóan   nem
      szabályozta  az  Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése   szerinti
      személyes szabadságot — ezen belül a mozgásszabadságot  is  —
      súlyosan   korlátozó  módszerek  (eljárások)   alkalmazásának
      jogszabályi  feltételeit, és ezáltal nem  biztosította  kellő
      mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt  tilalom
      érvényesülését.
      Az  Alkotmánybíróság  ezért felhívja az  Országgyűlést,  hogy
      szabályozási  kötelezettségének 2001. december  31-ig  tegyen
      eleget.

      3.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről  szóló  1997.  évi
      CLIV. törvény 12. § (1) bekezdése, 16. § (4) bekezdése, 17. §
      (2) bekezdése, 20. § (1) bekezdése, 21. § (2)-(3) bekezdései,
      190. § c) pontja, 191. § (1) bekezdése, 192. § (1) bekezdése,
      196. § b) pontja, 197. § (8) bekezdése, 199. § (1) és (4)-(5)
      bekezdései,  200.  § (1) bekezdése és 201.  §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló indítványokat elutasítja.

      4.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről  szóló  1997.  évi
      CLIV.  törvény  201.  §  (9)  bekezdésének  megváltoztatására
      irányuló kérelmet visszautasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás

                                     I.

        Az  Alkotmánybírósághoz  az egészségügyről  szóló  1997.  évi
        CLIV.  törvénynek  (a továbbiakban: Eütv.) a cselekvőképtelen
        illetve  korlátozottan cselekvőképes, továbbá a pszichiátriai
        betegek     gyógykezelésével    kapcsolatos     rendelkezései
        alkotmányossági vizsgálata tárgyában több indítvány érkezett.
        Az  Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és  egy
        eljárásban bírálta el.

        1.  Az  egyik indítványozó szerint az Eütv. 21. § (2) és  (3)
        bekezdése  az  Alkotmány több rendelkezésével is  ellentétes,
        mivel  lehetővé teszi, hogy bizonyos esetekben a  kezelőorvos
        az indokolt orvosi ellátások megtételére, illetve a szükséges
        beavatkozások     elvégzésére    vonatkozó     kötelezettsége
        teljesítése  érdekében  a  rendőrhatóság  közreműködését   is
        igénybe   vegye.  Az  indítványozó  álláspontja   szerint   a
        megtámadott rendelkezés ellentétben áll az Alkotmány 8. § (1)
        bekezdésében megfogalmazott, az alapjogok védelmére vonatkozó
        rendelkezéssel,    az    Alkotmány   70/A.    §-a    szerinti
        diszkrimináció-tilalommal, az 54. § (1)  bekezdésébe  foglalt
        emberi  méltósághoz  való  joggal,  illetve  a  (2)  bekezdés
        szerinti  kínzás,  kegyetlen, embertelen,  megalázó  bánásmód
        tilalmával,  továbbá az Alkotmány 55. § (1)  bekezdése  által
        deklarált  személyes  szabadsághoz való  joggal,  valamint  a
        70/D.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  egészséghez   való
        joggal.

        2.  A  másik  indítványozó az Eütv. 192.  §-ának  vizsgálatát
        kérte.   E  rendelkezés  a  pszichiátriai  betegek  személyes
        szabadsága   korlátozásának   szabályait   tartalmazza.    Az
        indítványozó véleménye szerint sérti az Alkotmány 54.  §  (1)
        bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot, és az  55.
        §  (1)  bekezdése szerinti személyes szabadsághoz való jogot,
        hogy  az Eütv. 192. §-a "nem definiálja pontosan a korlátozás
        módjait,  ezért  nem zárja ki az olyan eszközök  használatát,
        amelyek  alkalmazása megsérti az Alkotmányt". Az indítványozó
        kifogásolta  továbbá,  hogy a veszélyeztető  és  a  közvetlen
        veszélyeztető  magatartás  alapján  egyaránt  megfosztható  a
        beteg személyes szabadságától. Az indítványozó hivatkozott az
        Eütv.   fenti  rendelkezéséhez  kapcsolódó  indokolásra   is,
        amelyben    megjelenik   az   ún.   hálóságy   alkalmazásának
        lehetősége.   Véleménye  szerint  a  hálóságy   a   személyes
        szabadság  korlátozásának legmegalázóbb eszköze ("abban  csak
        felülni  van  hely, felállni már nem, ajtaját kívülről  lakat
        zárja"). Az indítványozó végül arra a következtetésre jutott,
        hogy   "természetesen   néha  szükség   lehet   a   különféle
        korlátozásokra,   de  az  alkotmányosság   csak   úgy   lehet
        biztosított,  ha  pontosan  meg van  határozva,  hogy  milyen
        korlátozásokról lehet szó".

        Ez   az   indítvány   —  tartalma  alapján   —   mulasztásban
        megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára irányult.

        3.  Az  indítványozó  később  újabb  beadványt  nyújtott  be,
        amelyben kérte az Eütv. több — részben a cselekvőképtelen  és
        a  korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, részben a
        pszichiátriai betegek gyógykezelésére és gondozására irányadó
        X.    fejezete    —   rendelkezésének   a   vizsgálatát    és
        megsemmisítését.  Az indítványozó lényegében  három  probléma
        köré csoportosította érveit. Egyrészt a cselekvőképtelen és a
        korlátozottan cselekvőképes betegek esetében az  egészségügyi
        ellátás  során  hozott  döntésekbe  való  beleegyezés  és   a
        visszautasítás   jogának   terjedelmét   sérelmezte.    Ezzel
        kapcsolatban  az  indítványozó összevetette  az  Eütv.  és  a
        Polgári  Törvénykönyvről  szóló  1959.  évi  IV.  törvény  (a
        továbbiakban:  Ptk.) rendelkezéseit, s arra a  megállapításra
        jutott,  hogy amíg "a Ptk. szerint igenis tehetnének érvényes
        jognyilatkozatot  (például  az ellátás  visszautasításáról)",
        addig  az  Eütv.  a  Ptk.-tól  szigorúbb  korlátot  állít   a
        döntésekbe való személyes részvétel tekintetében.
        Másrészt  vizsgálni kérte több alkotmányos tétel  alapján  az
        Eütv.  azon  rendelkezéseit is, amelyek a beteg veszélyeztető
        vagy   közvetlen  veszélyeztető  magatartása  miatt  lehetővé
        teszik  jogainak korlátozását. Az indítványozó harmadrészt  —
        főként   a   diszkrimináció  tilalmára   hivatkozva   —   azt
        kifogásolta, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése során
        szabályozott  eljárásokban a bíróság nemperes eljárásban  jár
        el.   Az   indítványozó  szerint  a  pszichiátriai  betegekre
        vonatkozó   eljárás  nemperes  jellege  e  betegek  hátrányos
        megkülönböztetését eredményezi.
        Az  indítványozó  —  részleteiben — az  alábbi  rendelkezések
        vizsgálatát és megsemmisítését kérte:

        3.1. Álláspontja szerint az Eütv. 12. § (1) bekezdésének első
        mondatából az a szövegrész, amely nem biztosítja az intézmény
        elhagyásának  jogát, ha e joggal való élés  mások  életét  és
        testi  épségét veszélyezteti, ellentétes az Alkotmány 8.  §-a
        szerinti alapjogok védelmére, illetve alapjogok korlátozására
        vonatkozó rendelkezéssel, és diszkriminatív.

        3.2.   Az   Eütv.  16.  §-a  (2)-(5)  bekezdései  részletesen
        szabályozzák,  hogy a cselekvőképtelen illetve  korlátozottan
        cselekvőképes   betegek   helyett  mely   személyek,   milyen
        sorrendben  és terjedelemben gyakorolhatják a beleegyezés  és
        visszautasítás jogát. Az indítványozó álláspontja szerint  ez
        a    szabályozás    a   cselekvőképes   betegekre    irányadó
        rendelkezésekhez   képest   az   emberi   méltóságot   és   a
        diszkrimináció tilalmát sértő alapjog-korlátozásnak  minősül.
        Az  indítványozó  kérte  az Eütv. 16.  §  (4)  bekezdés  első
        mondatából   az   "invazív"  szó   megsemmisítését   is.   Az
        indítványozó  véleménye  szerint a pszichiátriai  osztályokon
        alkalmazott   kezelések  nagy  része  nem   minősül   invazív
        beavatkozásnak,  ezért a cselekvőképtelen vagy  korlátozottan
        cselekvőképes   betegek   helyett   eljáró   személyek    nem
        nyilatkozhatnak   a   személyiségi   jogokat,   a   személyes
        szabadságot  és az emberi méltóságot sértő — tudatbefolyásoló
        gyógyszerek  által kiváltott — beavatkozásokkal kapcsolatban.
        Mindez  —  álláspontja szerint — sérti az Alkotmány 8.  §-át,
        54. §-át és a 70/A. § (1) bekezdését.

        3.3.  Az indítványozó megítélése szerint az Eütv. 17.  §  (2)
        bekezdése alkotmányellenesen korlátoz alapjogot, és ezért  az
        Alkotmány  8.  §-ába  ütközik. E  rendelkezés  szerint  nincs
        szükség  a  beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása
        mások  egészségét vagy testi épségét súlyosan  veszélyezteti,
        vagy ha a beteg közvetlen életveszélyben van. Az indítványozó
        kifejtette,  hogy  a  lelkiismereti  és  vallásszabadság   az
        Alkotmány   alapján   még  rendkívüli  állapot   esetén   sem
        függeszthető  fel,  ezzel  szemben  a  vizsgált   rendelkezés
        alapján   a   lelkiismereti  vagy  vallási  okkal  ellentétes
        beavatkozás is elvégezhető.
        Lényegében ugyanezen indokok alapján kérte megsemmisíteni  az
        indítványozó  az  Eütv.  20. § (1)  bekezdéséből  a  "kivéve"
        kezdetű   szövegrészt.  E  szabály  a  cselekvőképes  betegre
        vonatkozóan  az ellátás visszautasítása jogát deklarálja,  de
        nem  teszi  lehetővé a visszautasítást, ha  annak  elmaradása
        mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.

        3.4.  Az  Eütv. 190. § c) pontja szerint minden pszichiátriai
        beteg  jogosult arra, hogy pszichiátriai gyógykezelése  során
        korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint
        korlátozó  feltételek közötti elhelyezésére csak  feltétlenül
        indokolt  esetben,  önmaga vagy mások veszélyeztetése  esetén
        kerüljön  sor. E rendelkezés alkotmányosságát az indítványozó
        azon az alapon vitatta, hogy pusztán a veszélyeztetés alapján
        korlátoz  alapjogot az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti
        személyes szabadsághoz való jogot, illetve állítása szerint e
        rendelkezés a pszichiátriai betegeket — az Alkotmány 70/A. §-
        át sértő módon — hátrányosan érinti.

        3.5.  Az  indítványozó a fenti alkotmányos tételeken  túl  az
        emberi méltósághoz való jog szempontjából is sérelmezte, hogy
        a  pszichiátriai  betegek intézeti gyógykezelésének  bizonyos
        eseteiben   —  ha  a  beteg  veszélyeztető  vagy  közvetlenül
        veszélyeztető  magatartást tanúsít —  el  lehet  tekinteni  a
        beteg  beleegyezésétől. A megsemmisíteni kért rendelkezés  az
        Eütv. 191. § (1) bekezdésében található.

        3.6.  Az  indítványozó e kérelmében külön is megtámadta  a  —
        korábbi beadványában a hálóságy alkalmazásával összefüggésben
        megjelölt — Eütv. 192. § (1) bekezdését.

        3.7.   Az  Eütv.  196.  §  b)  pontja  lehetőséget  nyújt   a
        pszichiátriai   betegek   azonnali  intézeti   gyógykezelésbe
        vételére,  közvetlen  veszélyeztető  magatartás  esetén.   Az
        indítványozó szerint az intézeti gyógykezelésbe vételnek ez a
        formája diszkriminatív, továbbá az alapjogkorlátozás e  módja
        alkotmányellenes, a személyes szabadság jogát  és  az  emberi
        méltósághoz való jogot sérti. Az indítványozó kérelme —  ezen
        alkotmányos  tételek  alapján  —  kiterjedt  a  pszichiátriai
        betegek    sürgősségi   gyógykezelésére   vonatkozó   további
        szabályokra is. Az Eütv. 199. § (1) bekezdése kimondja: ha  a
        beteg  pszichés  állapota  vagy  szenvedélybetegsége  folytán
        tanúsít  közvetlen  veszélyeztető  magatartást,  és  ez  csak
        azonnali  intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható  el,  az
        azt  észlelő  orvos  —  akár a rendőrség  közreműködésével  —
        közvetlenül   intézkedik  a  beteg  pszichiátriai   intézetbe
        szállításáról. Az indítványozó ezzel kapcsolatban kifejtette,
        hogy  a  pszichés  állapot fogalma sehol sincs  meghatározva;
        "valamennyien  és  állandóan  valamilyen  pszichés  állapotba
        vagyunk".

        3.8.  A  fenti alkotmányos érvek alapján kérte megsemmisíteni
        az  indítványozó azt az Eütv. 197. § (8) bekezdésébe  foglalt
        rendelkezést  is, amely szerint az önkéntesen  felvett  beteg
        sem  bocsátható  el,  ha a gyógykezelése során  veszélyeztető
        vagy közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít.

        3.9.  Az  Eütv.  199. § (5) bekezdés szerint a bíróság  akkor
        rendeli  el  a sürgősséggel felvett beteg esetén  a  kötelező
        gyógykezelést,  ha  veszélyeztető  magatartást   tanúsít   és
        fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége. Az Eütv. 200.
        §  (1)  bekezdése  értelmében a bíróság a  kötelező  intézeti
        gyógykezelést  annál a betegnél rendeli el, aki veszélyeztető
        magatartást   tanúsít,   de  sürgősségi   gyógykezelése   nem
        indokolt.  Ilyenkor a beteg csak a bírósági döntést  követően
        kötelezhető   intézeti  gyógykezelésre.  Az  indítványozó   e
        rendelkezésekben   a   veszélyeztető   magatartások   alapján
        fennálló  személyes  szabadság alkotmányellenes  korlátozását
        vélte    felfedezni,   illetve   a   diszkrimináció   tilalom
        megsértését.

        3.10.  Az  Eütv.  a  sürgősségi gyógykezeléshez  kapcsolódóan
        kötelezővé  teszi,  hogy  a  beszállítás  indokoltságáról   a
        bíróság  72 órán belül döntsön. Az Eütv. 199. § (4) bekezdése
        a   bírósági   határozat   meghozataláig   szükséges   orvosi
        intézkedéseket  szabályozza. Ennek  keretében  úgy  fogalmaz,
        hogy  a  "szakmailag lehetséges mértékben és  módon"  kerülni
        kell  az  olyan  beavatkozásokat, amelynek hatására  a  beteg
        pszichés   állapotát  a  bíróság  nem  tudja  megítélni.   Az
        indítványozó  szerint az emberi méltóságot  sérti  és  egyben
        diszkriminatív,     hogy     tudatbefolyásoló     gyógyszerek
        alkalmazását a törvény ebben az esetben sem tiltja.

        3.11.  Végül az indítványozó — a bírósági eljárásra vonatkozó
        közös  eljárási  szabályok közül — a  az  Eütv.  201.  §  (1)
        bekezdésbe  foglalt  "nemperes"  szó  megsemmisítését  kérte.
        Álláspontja  szerint  a  nemperes  bírósági  eljárás  pusztán
        formai  biztosíték,  a  bíróságok  döntésüket  kizárólag   az
        intézet  vezetője és a kezelőorvos véleményére  alapozzák.  A
        pszichiátriai  betegekre  vonatkozó  bírósági   eljárás   így
        garanciák   nélkül,  a  szubjektív  veszélyeztető  magatartás
        fogalma  alapján  foszt  meg embereket cselekvőképességüktől,
        alapjogaiktól, és ezért diszkriminatív.
        Az  indítványozó  sérelmezte azt  is,  hogy  "bíróságnak  nem
        kötelező   dönteni  a  gondnokság  alá  helyezés   valamilyen
        formájáról"; e probléma megoldása érdekében az Eütv.  209.  §
        (9)      bekezdésének     megváltoztatását      kérte      az
        Alkotmánybíróságtól.

        4.  Az  Alkotmánybíróság az eljárás során — az indítványokkal
        kapcsolatos észrevételeik megtétele érdekében — megkereste az
        egészségügyi minisztert és a Magyar Pszichiátriai Társaságot.
                                     II.

        1. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezései szerint:

         8.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  elismeri   az   ember
        sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek
        tiszteletben   tartása   és  védelme   az   állam   elsőrendű
        kötelessége.
         (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
         (...)
         (4)  Rendkívüli  állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet
        idején az alapvető jogok gyakorlása — az 54-56. §-ban, az 57.
        §  (2)-(4)  bekezdésében, a 60. §-ban, a 66-69.  §-ban  és  a
        70/E.  §-ban  megállapított  alapvető  jogok  kivételével   —
        felfüggeszthető vagy korlátozható.
         
         54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
         (2)  Senkit  nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen,
        megalázó  elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és  különösen
        tilos  emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy  tudományos
        kísérletet végezni.
         
         55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet
        szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott
        okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján
        megfosztani.
         
         60.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
         (2)   Ez   a   jog  magában  foglalja  a  vallás  vagy   más
        lelkiismereti   meggyőződés   szabad   megválasztását    vagy
        elfogadását,   és  azt  a  szabadságot,  hogy   vallását   és
        meggyőződését  mindenki  vallásos cselekmények,  szertartások
        végzése  útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal
        együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy
        kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.
         
         70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az
        állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
         
         70/D.  §  (1)  A Magyar Köztársaság területén élőknek  joguk
        van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
         (2)  Ezt  a  jogot  a Magyar Köztársaság a munkavédelem,  az
        egészségügyi    intézmények    és    az    orvosi     ellátás
        megszervezésével,  a  rendszeres  testedzés   biztosításával,
        valamint  az  épített  és a természetes környezet  védelmével
        valósítja meg.

        2. Az Eütv. indítványokkal érintett szabályai a
        következőképpen rendelkeznek:
                                     
                       Az intézmény elhagyásának joga
                                     
         12.  §  (1)  A betegnek joga van az egészségügyi  intézményt
        elhagyni,  amennyiben azzal mások testi  épségét,  egészségét
        nem   veszélyezteti.  E  jog  csak  törvényben  meghatározott
        esetekben korlátozható.
         (2)  A  beteg távozási szándékát a kezelőorvosnak bejelenti,
        aki  ezt  a  tényt  a  beteg  egészségügyi  dokumentációjában
        feltünteti.
         (3)   Amennyiben   a   beteg   az  egészségügyi   intézményt
        bejelentés  nélkül  hagyja  el, a  kezelőorvos  ezt  a  beteg
        egészségügyi  dokumentációjában  feltünteti,  továbbá,  ha  a
        beteg  állapota indokolja, az intézmény elhagyásának tényéről
        értesíti az illetékes hatóságokat, valamint cselekvőképtelen,
        illetve  korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a törvényes
        képviselőt.
         (...)
                        Az önrendelkezéshez való jog
         (...)
         16.  § (1) A cselekvőképes beteg — ha e törvény eltérően nem
        rendelkezik   —   közokiratban,   teljes   bizonyító    erejű
        magánokiratban  vagy — írásképtelensége  esetén  —  két  tanú
        együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal
         a)  megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki  jogosult
        helyette  a  beleegyezés,  illetve  a  visszautasítás   jogát
        gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell,
         b)  az a) pontban meghatározott személy megjelölésével  vagy
        anélkül  a  (2)  bekezdés  szerinti  személyek  közül  bárkit
        kizárhat  a beleegyezés és a visszautasítás jogának  helyette
        történő    gyakorlásából,   illetve   a   13.   §    szerinti
        tájékoztatásból.
         (2)    Amennyiben   a   beteg   cselekvőképtelen,    illetve
        korlátozottan  cselekvőképes és  nincs  az  (1)  bekezdés  a)
        pontja   alapján  nyilatkozattételre  jogosult   személy,   a
        beleegyezés  és  a visszautasítás jogának a  (4)  bekezdésben
        foglalt  korlátok közötti gyakorlására — az (1)  bekezdés  b)
        pontjában   foglaltak  figyelembevételével  —   a   megjelölt
        sorrendben az alábbi személyek jogosultak:
         a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában
         b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes
         ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában
         bb) gyermeke, ennek hiányában
         bc) szülője, ennek hiányában
         bd) testvére, ennek hiányában
         be) nagyszülője, ennek hiányában
         bf) unokája;
         c)  a  b)  pontban  megjelölt  hozzátartozója  hiányában   a
        beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes
         ca) gyermeke, ennek hiányában
         cb) szülője, ennek hiányában
         cc) testvére, ennek hiányában
         cd) nagyszülője, ennek hiányában
         ce) unokája.
         (3)  Az  egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes
        nyilatkozata  esetén  a beteg egészségi  állapotát  várhatóan
        legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni.
         (4)  A  (2)  bekezdés  szerinti  személyek  nyilatkozata   —
        kizárólag  a  13. §-ban foglalt tájékoztatást  követően  —  a
        kezelőorvos  által javasolt invazív beavatkozásokhoz  történő
        beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban — a  20.  §
        (3)  bekezdése  szerinti eset kivételével — a  beavatkozással
        fölmerülő  kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan
        a  beteg  egészségi  állapotát, így  különösen  nem  vezethet
        súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról
        a    beteget   cselekvőképessé   válását   követően   azonnal
        tájékoztatni kell.
         (5)  Az  egészségügyi ellátással kapcsolatos  döntésekben  a
        cselekvőképtelen,  illetve korlátozottan cselekvőképes  beteg
        véleményét  a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe  kell
        venni  abban  az  esetben  is, ha a  beleegyezés,  illetve  a
        visszautasítás   jogát  a  (2)  bekezdés   szerinti   személy
        gyakorolja.
         17.  §  (1)  A  beteg beavatkozásokba történő  beleegyezését
        vélelmezni  kell, ha a beteg egészségi állapota következtében
        beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és
         a)   a  16.  §  (1)  bekezdés  a)  pontja  szerinti  személy
        nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;
         b)  invazív  beavatkozások esetén akkor,  ha  a  16.  §  (1)
        bekezdés  a)  pontja  vagy  a 16. §  (2)  bekezdése  szerinti
        személy  nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna  és  a
        beavatkozás   késedelmes   elvégzése   a   beteg    egészségi
        állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.
         (2)  A  beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben,
        ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása
         a)  mások  —  ideértve a 24. hetet betöltött magzatot  is  —
        egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá
         b)  ha  — a 20-23. §-okra is figyelemmel — a beteg közvetlen
        életveszélyben van.
         (...)
                                     
                     Az ellátás visszautasításának joga
                                     
         20.  § (1) A cselekvőképes beteget — a (2)-(3) bekezdésekben
        foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6) bekezdésben  foglalt
        eset  kivételével  —  megilleti az ellátás visszautasításának
        joga,  kivéve,  ha annak elmaradása mások életét  vagy  testi
        épségét veszélyeztetné.
         (2)  A  beteg  minden  olyan ellátást,  amelynek  elmaradása
        esetén  egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó
        károsodás  következne  be,  csak  közokiratban  vagy   teljes
        bizonyító   erejű  magánokiratban,  illetve  írásképtelensége
        esetén  két  tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza.  Ez
        utóbbi    esetben    a   visszautasítást   az    egészségügyi
        dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk  aláírásukkal
        hitelesítenek.
         (3)  A  betegség  természetes lefolyását  lehetővé  téve  az
        életfenntartó  vagy  életmentő beavatkozás  visszautasítására
        csak  abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos
        betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása
        szerint  rövid  időn  belül — megfelelő egészségügyi  ellátás
        mellett   is   —   halálhoz  vezet  és  gyógyíthatatlan.   Az
        életfenntartó,  illetve életmentő beavatkozás visszautasítása
        a   (2)   bekezdés  szerinti  alaki  előírások   betartásával
        történhet.
         (...)
         
         21.  §  (1)  Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes
        beteg  esetén  a  20.  § (2) bekezdése szerinti  ellátás  nem
        utasítható vissza.
         (2)    Amennyiben    cselekvőképtelen    és    korlátozottan
        cselekvőképes  beteg  esetén a 20. § (3)  bekezdése  szerinti
        ellátás   visszautasítására  kerül   sor,   az   egészségügyi
        szolgáltató  keresetet  indít a  beleegyezés  bíróság  általi
        pótlása  iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának
        meghozataláig  köteles  a  beteg  egészségi  állapota   által
        indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély  esetén
        a     szükséges    beavatkozások    elvégzéséhez     bírósági
        nyilatkozatpótlásra nincs szükség.
         (3)  A  kezelőorvos a (2) bekezdésben foglalt kötelezettsége
        teljesítése  érdekében — szükség esetén —  igénybe  veheti  a
        rendőrhatóság közreműködését.
         (4)  A  (2)  bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására
        irányuló  eljárás  során a bíróság nemperes eljárásban  soron
        kívül  jár  el.  Az  eljárás  tárgyi  költségmentes.   Ha   e
        törvényből,  illetve az eljárás nemperes jellegéből  más  nem
        következik,  a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról
        szóló  1952.  évi  III. törvény szabályait  kell  megfelelően
        alkalmazni.
                                     
          Pszichiátriai betegek jogaira vonatkozó különös szabályok
         (...)
         190. § Minden pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy
         (...)
         c)   pszichiátriai   gyógykezelése  során   korlátozó   vagy
        kényszerítő  intézkedés  alkalmazására,  valamint   korlátozó
        feltételek  közötti  elhelyezésére csak feltétlenül  indokolt
        esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén
        kerüljön sor.
         191.  §  (1)  A  pszichiátriai  beteg  gyógykezeléshez  való
        beleegyezésére  az  általános szabályok az irányadók  (15-19.
        §).  A  196. § b) és c) pontja alapján kezelt beteg  esetében
        addig,   ameddig  a  beteg  veszélyeztető  vagy   közvetlenül
        veszélyeztető magatartást tanúsít, el lehet tekinteni a beteg
        beleegyezésétől,  de  a  tájékoztatást  ilyen  esetben  is  a
        lehetőséghez képest meg kell kísérelni.
         (...)
         192.  §  (1)  Személyes szabadságában bármely módon  csak  a
        veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású  beteg
        korlátozható.  A  korlátozás csak  addig  tarthat,  illetőleg
        olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához
        feltétlenül szükséges.
         (2)  A  korlátozás elrendelésére és módjára a 10. §  (4)-(5)
        bekezdése   az   irányadó.   A   korlátozásról   az    orvost
        haladéktalanul értesíteni kell, akinek 2 órán belül azt  jóvá
        kell  hagynia.  Ennek hiányában a korlátozást  haladéktalanul
        meg kell szüntetni.
                                     
                Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelése
                                     
         196.   §   Pszichiátriai  betegek  intézeti   gyógykezelésbe
        vételének
         a)  a  beteg  beleegyezésével vagy a 16. § (1)-(2)  bekezdés
        szerinti   személy   kérelmére  (a   továbbiakban:   önkéntes
        gyógykezelés),
         b)   azonnali   intézeti  gyógykezelést   szükségessé   tevő
        közvetlen  veszélyeztető magatartás esetén,  az  azt  észlelő
        orvos   intézkedése   alapján  (a  továbbiakban:   sürgősségi
        gyógykezelés),
         c)  a  bíróság  kötelező  intézeti  gyógykezelést  elrendelő
        határozata alapján (a továbbiakban: kötelező gyógykezelés)
        van helye.
                                     
                          Az önkéntes gyógykezelés
         197. §
         (...)
           (8)  Az önkéntesen felvett beteg nem bocsátható el,  ha  a
        gyógykezelés során veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető
        magatartást   tanúsít   és   emiatt   fennáll   az   intézeti
        gyógykezelés   szüksége.  Ekkor  a  199.  §-ban  szabályozott
        eljárást kell lefolytatni.
                                     
                                     
                           Sürgősségi gyógykezelés
                                     
         199.   §   (1)   Ha  a  beteg  pszichés  állapota,   illetve
        szenvedélybetegsége  következtében  közvetlen   veszélyeztető
        magatartást   tanúsít  és  ez  csak  azonnali   pszichiátriai
        intézeti  gyógykezelésbe vétellel hárítható  el,  az  észlelő
        orvos  közvetlenül intézkedik a beteg megfelelő pszichiátriai
        intézetbe  szállításáról.  A  beteg  beszállításához  szükség
        esetén a rendőrség közreműködik.
           (2)  A  beteg felvételét követően a pszichiátriai  intézet
        vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a
        beszállítás  indokoltságának  megállapítását  és  a  kötelező
        pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését.
         (3)  A  bíróság  az értesítés kézhezvételétől  számított  72
        órán   belül   határozatot  hoz.  A   bíróság   határozatának
        meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható.
         (4)   A   határozat   meghozataláig  elsősorban   a   heveny
        veszélyeztető  magatartás  megszüntetésére   vagy   a   gyors
        állapotromlás  megelőzésére  kell  törekedni.  A   szakmailag
        lehetséges   mértékben  és  módon  kerülni  kell   az   olyan
        beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a
        bíróság  a  személyes  meghallgatás során  a  beteg  pszichés
        állapotát  megítélje. Amennyiben erre mégis  sor  kerül,  azt
        részletesen dokumentálni és indokolni kell.
         (5)  A  bíróság a sürgősséggel felvett beteg esetében  akkor
        rendeli el a kötelező gyógykezelést, ha a beteg veszélyeztető
        magatartást  tanúsít  és  fennáll  az  intézeti  gyógykezelés
        szükségessége.
         (...)
                                     
                            Kötelező gyógykezelés
         
         200.  §  (1) A bíróság annak a betegnek a kötelező  intézeti
        gyógykezelését  rendeli  el, aki pszichiátriai  megbetegedése
        vagy    szenvedélybetegsége    következtében    veszélyeztető
        magatartást   tanúsít,   de  sürgősségi   gyógykezelése   nem
        indokolt.
         (...)
                                     
                          Közös eljárási szabályok
                                     
         201.  § (1) A bíróság az e fejezetben szabályozott eljárások
        során nemperes eljárásban jár el. Ha e törvényből, illetve az
        eljárás  nemperes jellegéből más nem következik,  a  bírósági
        eljárásban  a Polgári perrendtartásról szóló 1952.  évi  III.
        törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni. (...)
         
                                    III.

        Az Alkotmánybíróság elsőként az Eütv. II. fejezetében foglalt
        —   a   betegek   jogait   és   kötelezettségeit   érintő   —
        rendelkezésekkel kapcsolatos indítványokat bírálta el.

        1.  Az  indítványozó az Eütv. 12. § (1), 17. § (2), és 20.  §
        (1)   bekezdéseiből  vizsgálni  kéri  az   egyes   betegjogok
        korlátozásának  azon  okait,  amely  mások  életének,   testi
        épségének, egészségének veszélyeztetése alapján áll fenn.

        1.1.  Az  Eütv. 12. § (1) bekezdése a betegnek  az  intézmény
        elhagyásához való jogát deklarálja, "amennyiben  azzal  mások
        testi épségét, egészségét nem veszélyezteti". Az indítványozó
        e  rendelkezést  a személyes szabadság Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdésébe  foglalt jogának az Alkotmány 8. § (2)  bekezdése
        szerinti  sérelme,  illetve az Alkotmány 70/A.  §-ába  ütköző
        diszkriminatív volta miatt kéri megsemmisíteni.

        Az   Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése  szerint   "A   Magyar
        Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a
        személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként,
        mint  a  törvényben  meghatározott okokból  és  a  törvényben
        meghatározott     eljárás    alapján     megfosztani".     Az
        Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlatában az  Alkotmány  idézett
        rendelkezésében  rögzített "szabadság"  fogalmat  a  személyi
        szabadság alkotmányos megfogalmazásaként értelmezte. 74/1995.
        (XII. 15.) AB határozat. ABH 1995. 369., 372.

        Az Eütv. 12. § (1) bekezdésének az intézmény-elhagyási joggal
        kapcsolatos   szabálya   nem   szakítható   el   rendelkezési
        környezetétől.
        Az Eütv. 12. § (1) bekezdése mintegy alapelvi szinten rögzíti
        az   intézmény-elhagyási  jogot,  a  törvény   az   intézmény
        elhagyása  tekintetében két esetet szabályoz.  Egyrészt  azt,
        amikor  a  beteg  ezt  bejelenti kezelőorvosának  12.  §  (2)
        bekezdés, másrészt azt, amikor bejelentés nélkül hagyja el az
        egészségügyi intézményt 12. § (3) bekezdés. Tehát  a  törvény
        eleve  számol  az  intézményelhagyás  "rendkívüli"  módjával,
        azzal,  amikor  a  beteg úgy távozik, hogy elhatározását  nem
        közli a kezelőorvosával.

        Az Eütv. 12. §-ában foglalt szabályok alapján megállapítható,
        hogy  e  rendelkezések  nem a személyes szabadság  valamilyen
        fajta   kényszerrel  történő  elvonásáról  —   az   Alkotmány
        szóhasználata szerint megfosztásáról — szólnak. Az Eütv.  12.
        §  (1) bekezdése önmagában nem érinti az Alkotmány 55. §  (1)
        bekezdése  által  meghatározott  személyi  szabadságtól  való
        megfosztást,  mert  nem az egészségügyi intézményben  történő
        ottmaradás kikényszerítéséről rendelkezik. Az Eütv.  12.  §-a
        az   intézményelhagyáshoz   jogkövetkezményt   nem   fűz.   A
        bejelentés  nélkül eltávozott beteg esetében  is  csak  annyi
        kötelezettsége  van a kezelőorvosnak, hogy az  eltávozást  az
        egészségügyi dokumentációban fel kell tüntetni, és ha a beteg
        állapota   indokolja,  az  eltávozás  tényéről  értesíti   az
        illetékes   hatóságokat  Eütv.  12.  §   (3)   bekezdés.   Az
        Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdésével ezért nincs összefüggésben — és így  ellentétben
        sem — önmagában az a szabály, amely az intézmény elhagyásának
        törvényes módját csak abban az esetben teszi lehetővé,  ha  e
        joggal   való  élés  mások  testi  épségét,  egészségét   nem
        veszélyezteti.

        Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint nem áll e rendelkezés
        ellentétben az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével sem, hiszen
        a  beteg  jogainak az általános szabályoktól eltérő rendezése
        ésszerű  indokon  — mások jogainak védelmén  —  nyugszik.  Az
        Alkotmánybíróság  már  számos  határozatában  értelmezte   az
        Alkotmány  70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult  gyakorlata
        szerint   az   Alkotmány  e  rendelkezését  a   jogegyenlőség
        általános   elvét   megfogalmazó  alkotmányi  követelményként
        értelmezte.  Kimondta,  hogy  az  Alkotmányban  meghatározott
        tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett
        megkülönböztetésekre  terjed  ki;  abban  az  esetben,  ha  a
        megkülönböztetés  nem alapvető jog tekintetében  történt,  az
        eltérő  szabályozás  alkotmányellenessége  akkor  állapítható
        meg,  ha  az  az  emberi  méltósághoz való  jogot  sérti.  Az
        Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlata során  ez  utóbbi  körben
        akkor   ítélte   alkotmányellenesnek  a  jogalanyok   közötti
        megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen,  ésszerű  indok
        nélkül  tett különbséget az azonos szabályozási kör alá  vont
        jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990,
        48.;  21/1990.  (X.  4.)  AB  határozat,  ABH  1990,  77-78.;
        61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280-282.; 35/1994.
        (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB
        határozat, ABH 1997, 138. stb.]

        Az  Alkotmánybíróság  ezért  az Eütv.  12.  §  (1)  bekezdése
        vonatkozásában  az  Alkotmány 55. § (1)  bekezdésének  és  az
        Alkotmány  70/A. § (1) bekezdésének sérelmét nem  állapította
        meg,   az  Eütv.  12.  §  (1)  bekezdésének  megsemmisítésére
        irányuló indítványt elutasította.

        1.2.  Az  Eütv.  17. § (2) bekezdése a) pontja szerint  nincs
        szükség  a  beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása
        mások  —  ideértve  a  24.  hetet  betöltött  magzatot  is  —
        egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti. A 20. §
        (1)  bekezdés értelmében a cselekvőképes betegnek az  ellátás
        visszautasítására  vonatkozó joga  korlát  alá  esik,  ha  az
        ellátás   elmaradása   mások  életét   vagy   testi   épségét
        veszélyeztetné.   Az  indítvány  tartalmából   kivehetően   e
        szabályok   az  Alkotmány  60.  §  (1)  bekezdésébe   foglalt
        lelkiismereti  és  vallásszabadsággal, illetve  az  alapjogok
        korlátozására  irányadó  8.  § (2) bekezdéssel  ellentétesek,
        mivel lehetetlenné teszik a gyógykezelés megtagadását vallási
        vagy lelkiismereti okokból.

        Az Alkotmánybíróság több döntésében foglalkozott az Alkotmány
        60.  §-ában  foglalt  alapjoggal.  A  4/1993.  (II.  12.)  AB
        határozatában  —  többek  között  —  megállapította,  hogy  a
        vallásszabadság  szoros  összefüggését  az  emberi   méltóság
        jogával   akkor   is   figyelembe  kell   venni,   amikor   a
        vallásszabadság      másik     két     összetevőjéről,      a
        vallásgyakorlásról,    illetve   a    meggyőződés    szerinti
        cselekvésről van szó. Az általános személyiségi jogból  folyó
        cselekvési  szabadságnak különös súlyt ad, ha  a  személyiség
        lényegét  érintő  lelkiismereti vagy  vallási  meggyőződésből
        fakad  a cselekedet. (Ezt ismeri el pl. a fegyveres szolgálat
        megtagadásához  való jog.) (ABH 1993. 48.,  51.).  A  vallási
        vagy    lelkiismereti   meggyőződésből    adódó    cselekedet
        alkotmányos védelme felmerült más ügyek kapcsán  is,  pl.  az
        abortusz  elvégzését  megtagadó orvosok vonatkozásában  lásd:
        64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991. 297., 314-315..

        Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a jelen  határozatban
        vizsgált   probléma  nem  azonosítható  a   fent   bemutatott
        alkotmányossági kérdésekkel. Mind az Eütv. 17. § (2) bekezdés
        a)  pontjában,  mind  a  20. § (1)  bekezdésében  foglalt  (a
        beleegyezés és a visszautasítás jogát érintő) korlátozás  oka
        mások  életének, egészségének, vagy testi épségének  védelme.
        Tehát  nem arról van szó, hogy a lelkiismereti meggyőződésből
        fakadó  cselekedetet a szabályozás nem részesíti  védelemben,
        hanem  arról,  hogy  a  meggyőződés szerinti  cselekedet  nem
        eredményezheti   mások   alapjogainak   (pl.   az    élethez,
        egészséghez  való  jognak) a megsértését. Az Alkotmánybíróság
        megítélése  szerint  az  egészségügyi ellátással  kapcsolatos
        döntésekbe    való    beleegyezés,   illetve    az    ellátás
        visszautasításának szükséges korlátjaként  elfogadható  mások
        életének, egészségének vagy testi épségének védelme. Az Eütv.-
        ben  meghatározott az a szabály, hogy ilyenkor — amíg  ez  az
        állapot  fennáll  —  a beteg e jogait nem  érvényesítheti,  a
        meggyőződésből   fakadó   cselekedet   arányos   korlátozását
        jelenti.
        Az  Eütv.  17.  §  (2) bekezdés a) pontja, és  a  20.  §  (1)
        bekezdése  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján  fennálló
        követelményeknek   az   Alkotmány   60.   §   (1)   bekezdése
        tekintetében megfelel, ezen alkotmányos rendelkezésekkel  nem
        áll  ellentétben. Az Alkotmány 8. § (4) bekezdésébe  foglalt,
        az  alapjogok  felfüggesztésére vonatkozó  rendelkezés  és  a
        jelen ügyben vizsgált szabály között pedig összefüggés nincs.

        2.   A  cselekvőképtelen  és  a  korlátozottan  cselekvőképes
        betegek  beleegyezési és visszautasítási jogával  kapcsolatos
        szabályokat  az  Eütv. 16. §-a tartalmazza.  Az  indítványozó
        etekintetben többirányú kérelmet terjesztett elő. Egyrészt az
        Eütv.  és  a  Ptk. viszonyában sérelmezte, hogy  az  Eütv.  a
        döntésekbe való személyes jellegű részvételt szűkebben  vonta
        meg,  mint ami a Ptk.-nak a cselekvőképtelen és korlátozottan
        cselekvőképes  személyekre irányadó szabályaiból  következne.
        Másrészt az Eütv. 16. § (4) bekezdéséből — amely a 16. §  (2)
        bekezdésre  utal  —  a  törvényes  képviselő  vagy  az   erre
        feljogosított más személy beleegyezési jogának terjedelmét is
        kifogásolta.  Az  Alkotmánybíróság —  az  indítványozó  által
        felvetett alkotmányossági problémák tartalmi elbírálásához  —
        szükségesnek  tartotta  az Eütv. 16. § (2)-(5)  bekezdéseinek
        átfogó vizsgálatát.

        2.1.  Az  Eütv. — az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe  foglalt
        emberi  méltósághoz való jogot érvényre juttató — garanciális
        rendelkezéseket  tartalmaz  a  betegek  önrendelkezési   joga
        tekintetében.  A  betegek önrendelkezési jogához  tartozik  —
        többek   között   —  az  egészségügyi  beavatkozásokba   való
        beleegyezés  és  az ellátás visszautasításának  joga  is.  Az
        Eütv.  15. § (3) bekezdése szerint a törvényben meghatározott
        kivételektől  eltekintve  bármely  egészségügyi   beavatkozás
        elvégzésének  egyben  feltétele is —  megfelelő  tájékoztatás
        után   —  a  beteg  beleegyezése.  Az  Eütv.  ezen  általános
        rendelkezésén   túl  további  szabályokat  is   tartalmaz   a
        beleegyezés jogának gyakorlására irányadóan, így pl. külön is
        nevesítve  azokat  az  eseteket, amikor írásbeli  beleegyezés
        szükséges  19. § (1) bekezdés, 159. § (1) bekezdés  e)  pont,
        illetve   egyes   esetekben  nyomatékosítja   a   beleegyezés
        fontosságát pl. a 129. § (2) bekezdése.

        Az  Eütv. a betegek önrendelkezési joga, így a beleegyezés és
        a   visszautasítás  joga  tekintetében  éles  határt  húz   a
        cselekvőképes  betegek,  és (velük szemben)  a  korlátozottan
        cselekvőképes,  illetve  cselekvőképtelen  betegek  közé.  Az
        Eütv.  lehetőséget  biztosít a cselekvőképes  beteg  számára,
        hogy  megnevezze  azt,  aki  helyette  a  beleegyezés  és   a
        visszautasítás  jogát gyakorolhatja 16.  §  (1)  bekezdés  a)
        pont,  illetve ki is zárhat bárkit a képviseletre  jogosultak
        közül    16.   §   (1)   bekezdés   b)   pont.   Az   ellátás
        visszautasításához  kapcsolódva  a  törvény  lehetővé   teszi
        továbbá,  hogy  a  cselekvőképes beteg  egyes  vizsgálatokat,
        beavatkozásokat  "már  előre"  visszautasítson  22.   §   (1)
        bekezdése, illetve megnevezhet olyan személyt, aki  az  egyes
        beavatkozások,   vizsgálatok  tekintetében  a  visszautasítás
        jogát  gyakorolhatja  22.  § (2) bekezdése.  Az  Eütv.  által
        intézményesített  ezen  lehetőségek a  cselekvőképes  beteget
        illetik   meg.  Amennyiben  a  beteg  cselekvőképtelen   vagy
        korlátozottan  cselekvőképes és nincs a  korábbi  megnevezése
        alapján  képviseletére  jogosult  személy,  akkor  a  törvény
        sorolja fel, hogy a beleegyezés és a visszautasítás jogát  ki
        gyakorolhatja, ki jogosult a képviseletre. Az Eütv. 16. § (2)
        bekezdését  értelmezendő, az (1) bekezdés a)  pontja  alapján
        nyilatkozattételre jogosult személy csak az  a  cselekvőképes
        személy lehet, akit a cselekvőképes beteg megnevezett.
        Az  Eütv.  16. §-a — amely a képviseletet általános érvénnyel
        rendezi — a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes
        beteget  egy  tekintet alá veszi abból  a  szempontból,  hogy
        maguk  sem  a  beleegyezés  sem a  visszautasítás  jogát  nem
        gyakorolhatják.  Amikor  a beleegyezés  és  a  visszautasítás
        jogának  gyakorlására jogosultakat a törvény  határozza  meg,
        maga a szabályozás intézményesíti más személy fellépését.

        A  törvényjavaslatnak  a  20-22.  §-okhoz  fűzött  indokolása
        értelmében:    "A    cselekvőképtelen   vagy    korlátozottan
        cselekvőképes beteg helyett annak önrendelkezési  jogát  vagy
        törvényes  képviselője  vagy  az  általa  erre  feljogosított
        személy   gyakorolja".   Az   önrendelkezési   jog   törvényi
        "átruházásáról"  nemcsak az indokolás szól, hanem  a  törvény
        normatív rendelkezése is: a betegjogok érvényesítéséről szóló
        28.  §  utolsó  mondata  szerint "e  rendelkezés  megfelelően
        alkalmazandó  az  önrendelkezési  jog  gyakorlására  jogosult
        egyéb személy vonatkozásában is".
        Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  az  önrendelkezési
        jog,  mint  az emberi méltóságból fakadó cselekvési autonómia
        kifejeződése személyhez kötött. Ettől különálló kérdés,  hogy
        a   jogi  szabályozás  az  önrendelkezési  jog  elé  bizonyos
        esetekben korlátot állít (feltételekhez köti vagy nem  ismeri
        el  el  annak  érvényesülését). Amikor az  egyéni  cselekvési
        autonómia  körébe  tartozóan  a jog  más  személy  fellépését
        intézményesíti,  nem  az önrendelkezési  jogot  "ruházza  át"
        másra.  A  "helyette történő joggyakorlás" az  önrendelkezési
        jog  egyidejű  törvényi korlátozása mellett  biztosít  másnak
        döntési  lehetőséget; az önrendelkezési jog "helyette történő
        gyakorlása"   —  a  személyiségtől  elválaszthatatlan   volta
        folytán  — fogalmilag kizárt. Alkotmányossági szempontból  az
        Eütv.   idézett  eseteiben  így  arról  van   szó,   hogy   a
        korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen betegek
        tekintetében  — míg ez az állapot fönnáll — az önrendelkezési
        jog érvényesülését a törvényi szabályozás nem teszi lehetővé,
        a   beteg   helyett  törvényes  képviselője,  vagy  az   erre
        feljogosított más személy jár el.

        A  korlátozottan  cselekvőképes, illetve  a  cselekvőképtelen
        betegeknek  —  a  beleegyezés és a visszautasítás  16.  §-ban
        szabályozott  jogával  kapcsolatban  —  a  döntésekben   való
        egyfajta  részvételt  az Eütv. 16. § (5) bekezdésébe  foglalt
        rendelkezés  biztosít. E szerint "az egészségügyi  ellátással
        kapcsolatos    döntésekben   a   cselekvőképtelen,    illetve
        korlátozottan  cselekvőképes beteg  véleményét  a  szakmailag
        lehetséges  mértékig figyelembe kell venni abban  az  esetben
        is,  ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát  a  (2)
        bekezdés  szerinti személy gyakorolja". Ez a szabály  mindkét
        személyi  körben  (tehát a korlátozottan cselekvőképes  és  a
        cselekvőképtelen    személyek    vonatkozásában     egyaránt)
        formálisan   elismeri  azt  a  lehetőséget,  hogy   a   beteg
        véleményére adott esetben figyelemmel kell lenni a róla szóló
        döntés   meghozatalakor.   E  “vélemény”   figyelembevételére
        vonatkozó törvényi előírás nem értelmezhető, ugyanis ebben  a
        személyi  körben  a  döntési  jognak  (a  beleegyezés  és   a
        visszautasítás jogának) a törvényes képviselőhöz vagy az erre
        feljogosított más személyhez telepítése az önrendelkezési jog
        teljes elvonását jelenti. Az Eütv. 16. § (2) bekezdésének  ez
        a megoldása ellehetetleníti az (5) bekezdésben megfogalmazott
        “vélemény” befolyásoló szerepét.
        Az Eütv. 13. § (5) bekezdése értelmében a cselekvőképtelen és
        a  korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának
        és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz.
        E  szabályok  az  önrendelkezési jog  érdemi  érvényesítésére
        önmagukban nem elégségesek.

        Az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése  értelmében  a  Magyar
        Köztársaságban  minden  embernek veleszületett  joga  van  az
        emberi  méltósághoz,  amelytől senkit  sem  lehet  önkényesen
        megfosztani.  Az  Alkotmánybíróság a  8/1990.  (IV.  23.)  AB
        határozatában  (ABH 1990. 42., 44-45.) majd az 57/1991.  (XI.
        8.)  AB határozatában kifejtette, hogy "az emberi méltósághoz
        való   jogot  az  ún.  'általános  személyiségi  jog'   egyik
        megfogalmazásának   tekinti.  Leszögezte,   hogy   a   modern
        alkotmányok,   illetve  az  alkotmánybírósági  gyakorlat   az
        általános személyiségi jogot különféle aspektusaival  nevezik
        meg:   pl.  a  személyiség  szabad  kibontakoztatásához  való
        jogként,   az   önrendelkezés  szabadságához  való   jogként,
        általános  cselekvési szabadságként, avagy  a  magánszférához
        való  jogként. Az általános személyiségi jog 'anyajog',  azaz
        olyan  szubszidiárius alapjog, amely az egyén  autonómiájának
        védelmére  szolgál,  ha  az  adott tényállásra  a  nevesített
        alapjogok   egyike   sem  alkalmazható.  Az  Alkotmánybíróság
        álláspontja  szerint az 'általános személyiségi  jog'  részét
        képezi  az önazonossághoz és önrendelkezéshez való  jog  is."
        (ABH 1991. 272. 279.)
        Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberi méltósághoz
        való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez
        való  joggal fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan
        [64/1991.  (XII.  17.) AB határozat, ABH  1991,  308,  312.].
        Anyajog  mivoltából levezetett egyes részjogai (mint  pl.  az
        önrendelkezéshez  és  a  személy  testi  integritásához  való
        jogok)  azonban  az  Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése  szerint
        bármely  más  alapjoghoz  hasonlóan  korlátozhatók.  75/1995.
        (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995. 376., 383.]
        Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az   egészségügyi
        ellátás  során  szükséges beavatkozásokba  való  beleegyezés,
        illetve   annak   visszautasítása   a   személyiségi    jogok
        gyakorlásától   elválaszthatatlan.   Alkotmányossági   kérdés
        ezért,   hogy   az   önrendelkezési  jog   Eütv.-be   foglalt
        korlátozása  szükséges-e és a korlátozás  arányban  áll-e  az
        elérni   kívánt   céllal.  Ez  az  alkotmányossági   probléma
        különösen  annak tükrében kíván alkotmánybírósági értékelést,
        hogy  a  törvény  az  egyéni cselekvési  autonómia  egyébként
        különböző   "fokozatú"   korlátait,  azaz   a   korlátozottan
        cselekvőképes   és   a   cselekvőképtelen   személyeket,    a
        személyiségi jogot érintő lényeges kérdésekben — az Eütv. 16.
        §  (2) bekezdése szerinti beleegyezés és visszautasítás  joga
        tekintetében — azonos módon kezeli.

        2.2.   Az   Eütv.  az  egészségügyi  ellátással   kapcsolatos
        nyilatkozatok   megtételéhez  szükséges   belátási   képesség
        vonatkozásában nem alkot önálló szabályokat, a "korlátozottan
        cselekvőképes",  vagy  a  "cselekvőképtelen"  fogalmakat  sem
        definiálja   a   törvény  alkalmazását   tekintve.   Mindezek
        hiányában, e fogalmak tartalmát illetően — értelemszerűen — a
        Ptk.  rendelkezései  irányadóak. A Ptk. a  maga  rendszerében
        megkülönbözteti  a fenti "állapotok" fennállását  annak  okai
        szerint;  így  a  korlátozottan  cselekvőképesség  fennállhat
        életkor  (Ptk.  12. §), és a bíróság által — ilyen  hatállyal
        történő  — gondokság alá helyezés alapján: elmebeli  állapot,
        szellemi fogyatkozás, vagy valamilyen kóros szenvedély  miatt
        (Ptk. 13. §). Cselekvőképtelenség pedig az életkor (Ptk.  15.
        §)  valamint az elmebeli állapot, szellemi fogyatkozás miatti
        gondokság  alá  helyezés esetein túl (Ptk. 16. §)  fennállhat
        akkor  is, ha az adott személy olyan állapotban van, hogy  az
        ügyei   viteléhez   szükséges  belátási  képessége   teljesen
        hiányzik (Ptk. 17. §).
        A    Ptk.   szerint   a   korlátozott   cselekvőképesség   és
        cselekvőképtelenség között fokozatbeli különbség van. Míg  az
        előző  esetben  a  belátási képesség nagymértékben  csökkent,
        addig  az  utóbbi  esetben teljesen  hiányzik.  A  bíróság  a
        cselekvőképességet  korlátozó gondnokság alá  helyezheti  azt
        is,  akinek a belátási képessége nagymértékben, időszakonként
        visszatérően csökkent.

        A  Ptk.  a  korlátozottan cselekvőképes személy  rendelkezési
        jogát  —  egyéni  cselekvési autonómiáját —  bizonyos  körben
        elismeri:  a  törvényes  képviselő  közreműködése  nélkül  is
        megtehet  egyes jognyilatkozatokat. A Ptk. 85. § (1) bekezdés
        második mondata szerint a korlátozottan cselekvőképes személy
        a  személyhez  fűződő jogai védelmében maga is  felléphet.  A
        Ptk.  219.  § (1) bekezdés értelmében cselekvőképes  személyt
        korlátozottan  cselekvőképes személy is képviselhet,  a  Ptk.
        624.   §   (2)   bekezdése  alapján  pedig  a   korlátozottan
        cselekvőképes    személy    csak   közvégrendeletet    tehet;
        végrendelete   érvényességéhez  sem  a  törvényes   képviselő
        hozzájárulása, sem a gyámhatóság jóváhagyása nem szükséges.
        A  Ptk. fenti rendelkezéseiből kitűnik, hogy lehet a törvényi
        szabályozás  által  az  önrendelkezési  jog  korlátozását  (a
        belátási     képesség     különböző    fokozatai     szerint)
        differenciálni,  és megvalósítható a korlátozás  arányosítása
        is  a  különböző jognyilatkozatok sajátosságaihoz  igazodóan.
        Látható,  hogy  a  Ptk. szerinti önálló jognyilatkozatok  egy
        része  épp a korlátozottan cselekvőképes személy személyiségi
        jogainak  —  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből  fakadó
        jogoknak az — érvényesítésével kapcsolatosak. A korlátozottan
        cselekvőképes személy e jognyilatkozatokat személyesen teheti
        meg,   azokhoz   senki   másnak  a  hozzájárulása   (előzetes
        beleegyezése, vagy jóváhagyása) nem szükséges.

        Az  Alkotmánybíróság döntése kialakításánál figyelembe  vette
        továbbá,   hogy   a   terhesség-megszakítás,   mint    orvosi
        beavatkozás  tekintetében — nem érintve  e  helyen  annak  az
        élethez  való joggal kapcsolatos problémáit — a magzati  élet
        védelméről  szóló  1992. évi LXXIX. törvény (a  továbbiakban:
        Magzatvédelmi  Törvény) a cselekvőképtelen és a korlátozottan
        cselekvőképes  személyekre vonatkozóan,  a  Ptk.-hoz  hasonló
        módon szintén differenciáltan szabályoz. A 8. § (3) bekezdése
        szerint  a  cselekvőképtelen személy  terhesség-megszakításra
        vonatkozó  kérelmét nevében a törvényes képviselője terjeszti
        elő,   viszont  a  korlátozottan  cselekvőképes   személyekre
        irányadóan a 8. § (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az ilyen
        személy     nyilatkozatának     érvényességéhez     törvényes
        képviselőjének  a  terhesség-megszakítási kérelmet  tudomásul
        vevő nyilatkozata szükséges. Tehát a Magzatvédelmi Törvény  a
        Ptk.   rendelkezései  alapján  differenciál  a  korlátozottan
        cselekvőképes  és  a  cselekvőképtelen  személyek  között.  A
        cselekvőképtelen  személy tekintetében az  önálló  kérelmezés
        lehetőségét  nem  ismeri el, a kérelmet nevében  a  törvényes
        képviselő  terjesztheti elő. Elismeri viszont a korlátozottan
        cselekvőképes személy önálló kérelmezési lehetőségét (tehát a
        döntés  meghozatalában  való  személyes  részvételt),   amely
        nyilatkozat   érvényességéhez  kell  a  törvényes   képviselő
        tudomásulvétele.  A Ptk.-val való összhang  szükségességét  a
        Magzatvédelmi Törvény indokolása kifejezetten tartalmazza is.

        Az  Eütv. hasonló különbséget az intézmény elhagyásának  joga
        tekintetében  tesz, amennyiben csak a cselekvőképtelen  beteg
        esetén válik kötelezővé a törvényes képviselő egyetértése 12.
        §  (5)  bekezdés, továbbá az iratbetekintési  jog  gyakorlása
        vonatkozásában  24. § (6) bekezdés, illetve  az  Eütv.  —  az
        1999.  évi LXXI. törvény 17. §-ával módosított — 211.  §  (1)
        bekezdése  alapján.  Az Eütv. jelenleg hatályos  211.  §  (1)
        bekezdése  szerint  a  korlátozottan  cselekvőképes   személy
        halála  esetére, szerv vagy szövet átültetése ellen tiltakozó
        nyilatkozatot  törvényes képviselőjének közreműködése  nélkül
        is  tehet. Ezek a rendelkezések az egészségügyi ellátás során
        hozandó  döntésekbe való beleegyezés és visszautasítás  jogát
        nyilvánvalóan  nem  érintik,  de  megjelenítik  azt,  hogy  a
        cselekvőképtelen  és  a  korlátozottan cselekvőképes  betegek
        közötti   differenciálás  esetekhez  igazodóan  —  az   Eütv.
        szabályozási   koncepcióján  belül  is   —   lehetséges,   és
        szükséges.

        Az   Eütv.   16.   §  (2)  bekezdése  a  beleegyezés   és   a
        visszautasítás  jogának szabályozása során —  a  személyiségi
        jogokat  érintő cselekvési autonómia szempontjából — azonosan
        korlátozza    a    személyes   fellépést   a    korlátozottan
        cselekvőképes  és  a cselekvőképtelen betegek  vonatkozásában
        egyaránt.  A  Ptk.  szerint  a  személyiségi  jogai   védelme
        érdekében  a  korlátozottan cselekvőképes személy személyesen
        is  felléphet. Lényeges szempont továbbá, hogy a Ptk. alapján
        (de  a  Magzatvédelmi  Törvény szerint  is)  a  korlátozottan
        cselekvőképes  személy jognyilatkozatának  érvényességéhez  a
        törvényes  képviselő beleegyezése, vagy utólagos  jóváhagyása
        kell,  ezzel  szemben  az  Eütv. értelmében  a  korlátozottan
        cselekvőképes  beteg helyett a törvényes  képviselő  vagy  az
        erre feljogosított más személy nyilatkozik.

        2.3.  Az Alkotmánybíróság megítélése szerint alkotmányellenes
        az   a   törvényi  szabályozás,  amely  azonosan  és  okainak
        tekintetbe  vétele  nélkül rendezi a  cselekvőképtelen  és  a
        korlátozottan    cselekvőképes   betegekre   vonatkozó,    az
        egészségügyi    ellátással   kapcsolatos    beleegyezés    és
        visszautasítás  jogát. A korlátozottan cselekvőképes  betegek
        tekintetében    az    önrendelkezési   jog   cselekvőképtelen
        betegekkel azonos korlátozása sérti az Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdését.   Az  Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint   a
        csökkent  belátási  képesség  alkotmányosan  indokolhatja  az
        egyén   cselekvési   autonómiájának  törvényi   korlátozását,
        viszont  a  korlátozásnak az Eütv.  16.  §  (2)  bekezdésében
        egységesen  —  és  a cselekvőképtelen betegekkel  azonosan  —
        intézményesített  módja, az elérni kívánt célhoz  képest  nem
        arányos. Az a törvényhozói cél, hogy a gyógykezelés során  az
        önálló    jognyilatkozatok   megtétele   megfelelő   belátási
        képességen alapuljon nem szükségképpen feltételezi azt,  hogy
        a  korlátozottan cselekvőképes személyek tekintetében  e  cél
        megvalósítása csak a beleegyezés és a visszautasítás  jogának
        teljes     korlátozásával    lehetséges.    A     korlátozott
        cselekvőképesség   fennállta   okainak   (pl.   az   életkor)
        figyelembevétele  épp  úgy az általános korlátozás  feloldása
        (enyhítése)  mellett  szól, mint az,  hogy  a  gyógykezelésre
        vonatkozó  döntési  képességet  meghatározhatja  a  különböző
        gyógykezelési  formák  sajátossága  is.  Az  Alkotmánybíróság
        megítélése  szerint  a  korlátozottan  cselekvőképes  betegek
        beleegyezési és visszautasítási jogát a cselekvőképtelen és a
        cselekvőképes    betegekre   vonatkozó   szabályok    közötti
        "tartományban" szükséges rendezni.
        Az    Alkotmánybíróság   tisztában   van   azzal,   hogy    a
        cselekvőképességet  érintő gondokság  alá  helyezésnek  adott
        esetben  garanciális jelentősége van a beteg  jogai,  érdekei
        védelme  érdekében.  E  mellett hasonló  jelentősége  van  az
        arányok  megtalálásának  a tekintetben,  hogy  a  törvény  ne
        korlátozza általános érvénnyel a személyes fellépést  azokban
        az  esetekben,  amikor  a  személyiségi  jogok  gyakorlásának
        alkotmányos korlátai azt nem indokolják.

        Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi  továbbá,   hogy   a   beteg
        véleményének figyelembe vételét előíró, az Eütv.  16.  §  (5)
        bekezdésében  szereplő szabály — mivel a betegnek  a  törvény
        16.  §  (2)  bekezdése  alapján döntési  joga  nincs,  azt  a
        törvényes   képviselő  gyakorolja  —   nem   oldja   fel   az
        alkotmányellenes   helyzetet.  A  jogalkalmazói   gyakorlatra
        hárítható   döntési  felelősségnek  is  határozott   törvényi
        rendelkezésen  kell  alapulnia. Az  alkotmányossági  probléma
        lényege   azonban   a   korlátozottan   cselekvőképes   beteg
        beleegyezési  és  visszautasítási jogának  az  elérni  kívánt
        célhoz képest történő aránytalan korlátozása. A törvény a 16.
        §  (5)  bekezdésében szabályozott esetkörben sem  biztosított
        jogi   garanciákat  a  korlátozottan  cselekvőképes   betegek
        véleményének   —   indokolt   esetben   történő   —    érdemi
        érvényesülésére.    Ezáltal    lényegében     bezárult     az
        önrendelkezési   jog   meghatározott   feltételek    szerinti
        érvényesíthetőségének (a korlátozottan cselekvőképes  személy
        esetében a jogrendszer által egyébként elismert) lehetősége.

        2.4.  Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor az Alkotmány
        54.    §   (1)   bekezdéséből   eredő   önrendelkezési    jog
        érvényesíthetősége  kapcsán figyelembe vette  a  következőket
        is:

        Az   ENSZ   Egészségügyi   Világszervezete   keretei   között
        elfogadott    Nyilatkozat   a   betegjogok    előmozdításáról
        (Amszterdam, 1994. március) 3.5. pontja előírja, hogy “amikor
        szükség  van törvényes képviselő beleegyezésére, a beteget  —
        akár    kiskorú,   akár   felnőtt   —   ,   amennyire    csak
        felfogóképessége engedi, be kell vonni a döntési folyamatba.”
        Az   Európa  Tanács  Bioetikai  Konvenciója  (Oviedo,   1997.
        április) 6. cikke kifejezetten csak a “beleegyezési képesség”
        hiánya esetén engedi meg, hogy ne a beteg, hanem helyette más
        döntsön kezelésével kapcsolatban.
        Az  Európa Tanács ajánlása a cselekvőképtelen nagykorúak jogi
        védelméről  (No.  R.  99.4.) úgy  rendelkezik,  hogy  a  jogi
        környezetnek   “kellően   rugalmasnak   kell   lennie   annak
        irdekében, hogy a belátási képesség különböző fokozatainak és
        az  eltérő  helyzeteknek megfelelő választ tegyen  lehetővé.”
        (2.  alapelv 1. pont) Az ajánlás emellett megfogalmazza, hogy
        “az  alkalmazott  intézkedés  nem  járhat  automatikusan   az
        érintett  (...)  gyógykezelésbe történő  beleegyezés  vagy  a
        visszautasítás jogának megvonásával”. (3. alapelv 2. pont)

        A  nemzetközi  tendenciák  alapján  megállapítható,  hogy  az
        egészségügyi    ellátás   során   az    önrendelkezési    jog
        érvényesíthetősége  kiemelt hangsúlyt  kap,  a  "beleegyezési
        képesség"  vagy  a "döntéshozatali képesség" fogalmai  önálló
        tartalommal  bírnak.  Az  Eütv.  vizsgált  szabályai  a  Ptk.
        fogalmaihoz igazodnak, ezért az Alkotmánybíróságnak — a  fent
        bemutatottak  szerint  — elsősorban ebben  az  összefüggésben
        kellett  a döntését megalapoznia. Ez ad ugyanis tartalmat  az
        Eütv.   16.   §   (2)   bekezdésének,  és   minden   más,   a
        cselekvőképességgel összefüggő rendelkezésének.(Nem  hagyható
        azonban   figyelmen   kívül,   hogy   a   Ptk.-ban   szereplő
        cselekvőképesség  fogalmát  "az  ügyei  viteléhez   szükséges
        belátási képesség" meghatározását eredendően és elsősorban  a
        vagyonjogi nyilatkozatok érvényességi feltételeként  alkották
        meg.  E  fogalomrendszer más jogágakba  történő  átvétele  az
        adott  terület sajátosságainak feltétlen figyelembe-vételével
        történhet.

        2.5.  Az  Alkotmánybíróság  a 2.1.-2.4.  pontokban  kifejtett
        indokok  alapján  megállapította, hogy az  Eütv.  16.  §  (2)
        bekezdésében,   az   "illetve  korlátozottan   cselekvőképes"
        szövegrész alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 16.
        §  (2)  bekezdését  a  jövőre  nézve,  2001.  december  31-ei
        hatállyal   semmisítette  meg,  kellő   időt   biztosítva   a
        törvényhozónak  arra,  hogy  a  korlátozottan   cselekvőképes
        betegek  gyógykezelését  érintően  új  szabályokat  alkosson,
        meghatározza    a    korlátozottan   cselekvőképes    betegek
        önrendelkezési    jogának    érvényesülésével     kapcsolatos
        szabályokat  a cselekvőképtelen és a cselekvőképes  betegekre
        irányadó  rendelkezések  között. Ennek  során  a  korlátozott
        cselekvőképesség  fennálltának Ptk.-ban  meghatározott  okai,
        és/vagy  a  különböző  gyógykezelési  módok  figyelembevétele
        egyaránt  szempont  lehet, de az Alkotmánybíróság  határozata
        nyomán  a  jogalkotó  dönthet úgy is, hogy  a  gyógykezelésre
        vonatkozó  döntési képesség tekintetében az Eütv.-ben  önálló
        fogalmi-és garancia rendszert dolgoz ki.

        Az  Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy  az  Eütv.
        több rendelkezésében is utal a 16. § (2) bekezdésére, illetve
        azzal,  hogy  bizonyos jogok gyakorlását csak a cselekvőképes
        betegek  számára  teszi  lehetővé, lényegében  a  16.  §  (2)
        bekezdésével  azonos szabályozást ad. Az Alkotmánybíróság  az
        Eütv.  16.  §  (2) bekezdésébe foglalt "illetve korlátozottan
        cselekvőképes" szövegrész megsemmisítésén túl —  az  elbírált
        problémakörrel összefüggésben — más szabályok megsemmisítését
        nem tartotta indokoltnak az alábbiak miatt:

        a)  Az  Eütv.  16.  § (2) bekezdésére utalás  a  törvény  egy
        részében kizárólag a cselekvőképtelen betegeket érinti (11. §
        (3) bekezdése, 12. § (5) bekezdése, 24. § (6) bekezdése),  az
        Alkotmánybíróság  e  határozatában  az  alkotmányellenességet
        csak  a  korlátozottan cselekvőképes személyekre  vonatkozóan
        állapította meg.

        b)  Az  Eütv.  16.  §  (5)  bekezdésébe  foglalt,  pusztán  a
        "vélemény" figyelembevételét előíró szabály arra az esetkörre
        szorítkozik, ha a beleegyezés vagy a visszautasítás  jogát  a
        16. § (2) bekezdése szerinti személy gyakorolja. Amennyiben a
        korlátozottan cselekvőképes személy az önrendelkezési jogát —
        a  jogalkotó által meghozandó új szabályok alapján — bizonyos
        körben  személyesen gyakorolhatja, ezek az esetkörök  nemcsak
        fogalmilag,  hanem  technikailag  is  kiesnek  a  16.  §  (5)
        bekezdésének  hatálya  alól mivel a 16.  §  (2)  bekezdésében
        foglalt szabály a képviseletre vonatkozik.
        Ugyan  ezen összefüggés áll fenn az Eütv. 129. § (2) bekezdés
        a)  pont, 159. § (4) bekezdés d) pontja, és 160. §-a, 187.  §
        (2)  bekezdése  tekintetében  is.  Tehát  a  leendő  törvényi
        szabályok  által biztosított önálló döntési jog, a döntésekbe
        való személyes jellegű részvétel, önmagában kihat e szabályok
        alkalmazási  körére.  E rendelkezések  viszont  a  fönnmaradó
        esetekben továbbra is alkalmazhatóak.

        c) Az Eütv. 20.-23.-§-ai az ellátás visszautasítása speciális
        szabályait   határozzák  meg.  A  20.  §  (1)  bekezdés   úgy
        rendelkezik, hogy e jog a "cselekvőképes beteget" illeti meg.
        E rendelkezés (és az ebből következőek) valójában a 16. § (2)
        bekezdésében   megfogalmazott  szabályokhoz   igazodnak.   Az
        Alkotmánybíróság    e    határozat    rendelkező     részében
        megfogalmazta  azt  az  elvi  tételt,  hogy  a  korlátozottan
        cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogának
        a     cselekvőképtelen    betegekkel    azonos    korlátozása
        alkotmánysértő   és   a   törvény  szerkezetében   az   ezzel
        kapcsolatos  "központi" rendelkezést,  az  Eütv.  16.  §  (2)
        bekezdésének    jelölt    szövegrészét    megsemmisítette.(Az
        Alkotmánybíróság    mindezeken   túlmenően    nem    tartotta
        indokoltnak  a  megsemmisítés  kiterjesztését  a  20.  §  (1)
        bekezdésére, mivel az Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, e
        rendelkezések   differenciált  alkalmazása  viszont   további
        törvényalkotást  igényel. Az Eütv.  20.  §  (1)  bekezdésének
        megsemmisítése ugyanis nemcsak a korlátozottan cselekvőképes,
        hanem  a cselekvőképtelen betegeket is érintené (mint  minden
        más   hasonló,  csak  a  cselekvőképes  betegekre   vonatkozó
        rendelkezésé).

        d)  A  szabályok egy következő csoportja 13. § (5)  bekezdés,
        14.  §,  134.  § (2) bekezdés(a tájékoztatáshoz  való  joggal
        összefüggésben utalnak az Eütv. 16. § (2) bekezdésére.  Mivel
        e rendelkezések mintegy többletjogokat fogalmaznak meg, a 16.
        §  (2) bekezdéssel való összefüggés alkotmányossági problémát
        nem vet fel.

        e)  A  pszichiátriai  betegek gondozására és  gyógykezelésére
        vonatkozó,  a  törvény  X. fejezetében foglalt  szabályok  is
        tartalmaznak  utalást  az Eütv. 16.  §  (2)  bekezdésére.  Az
        Alkotmánybíróság  megítélése szerint — e határozat  következő
        részeiben  kifejtett indokok alapján — e szabályok mögött  (e
        gyógykezelési   forma  specialitásaira  tekintettel)   eltérő
        alkotmányossági   problémák  állnak,  így   e   rendelkezések
        megsemmisítése  sem  indokolt. Mint ahogy föntebb  kifejtésre
        került,    az   Eütv.   16.   §   (2)   bekezdése    szerinti
        alkotmányellenesség kiküszöbölésének több módja is nyitva áll
        a jogalkotó előtt, a választott megoldás függvénye, hogy a X.
        fejezetet is érinti-e (miként érinti) a változtatás.

        3.  Az  Alkotmánybíróság  az Eütv.  16.  §  (4)  bekezdésében
        szereplő   "invazív"   kifejezés  alkotmányellenességét   nem
        állapította meg.

        Az  Eütv. 3. § m) pontja szerint invazív beavatkozás: a beteg
        testébe  bőrön,  nyálkahártyán  vagy  testnyíláson  keresztül
        behatoló  fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg  számára
        szakmai   szempontból   elhanyagolható   kockázatot   jelentő
        beavatkozásokat. Az Eütv. 16. § (4) bekezdése a korlátozottan
        cselekvőképes,   vagy   cselekvőképtelen   beteg    törvényes
        képviselője  (illetve az erre feljogosított más  személy)  ez
        irányú jogait akként határozza meg, hogy a képviseleti  jogot
        gyakorló  személy nyilatkozata a kezelőorvos  által  javasolt
        invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjed ki.

        Az indítványozó az Eütv. 16. § (4) bekezdését különösen annak
        tükrében  kéri  vizsgálni,  hogy  a  pszichiátriai  osztályon
        alkalmazott   kezelések  nagy  része  nem   minősül   invazív
        beavatkozásnak,  így  az  itt  kezelt  cselekvőképtelen  vagy
        korlátozottan cselekvőképes betegek helyett eljáró  személyek
        nem  nyilatkozhatnak  a  személyiségi jogot  érintő  lényeges
        kérdésekben. Az indítványozó szerint ezért az Eütv. 16. § (4)
        bekezdése  az Alkotmány 54. §-át és a 70/A. § (1)  bekezdését
        sérti.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem alkotmányellenes
        az, hogy az Eütv. a törvényes képviselő, vagy a beteg helyett
        eljáró  más személyek beleegyezési és visszautasítási jogának
        terjedelmét   illetően  az  általános   szabályokat   rendeli
        alkalmazni a pszichiátriai betegek vonatkozásában is.  Abból,
        hogy  a  törvényhozó a pszichiátriai betegekre irányadóan  (a
        gyógykezelés    jellegét    figyelembe    véve)     speciális
        rendelkezéseket  határozott meg, az  Alkotmány  70/A.  §  (1)
        bekezdése   alapján  még  nem  következik  az,  hogy   minden
        kérdésben   —   így  a  képviseletet  ellátó   személynek   a
        gyógykezelés  során hozandó döntésekbe való  beleegyezési  és
        visszautasítási  joga  tekintetében is  —  külön  szabályokat
        köteles   alkotni.  A  képviseleti  joggyakorlás  terjedelmét
        érintő  különbségtétel  (tehát a  külön  szabályozás)  hiánya
        önmagában  nem  eredményez magukra a pszichiátriai  betegekre
        vonatkozó  hátrányosabb helyzetet. Az  Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdéséből   fakadó  személyiségi  jogok   érvényesítésének
        elsődlegesen  a  személyes  joggyakorlás  szempontjából   van
        relevanciája   (erről   az   Alkotmánybíróság   fentebb   már
        kifejtette  álláspontját),  a képviseletet  ellátó  személyek
        jogainak terjedelme ettől különálló kérdés.

        Az  indítványozó  által  felvetett  konkrét  probléma  érdemi
        elbírálása kapcsán nem hagyható figyelmen kívül az Eütv.  16.
        §   (4)  bekezdésének  további  szabálya,  amely  szerint  "e
        nyilatkozat  azonban  — a 20. § (3) bekezdése  szerinti  eset
        kivételével   —   a  beavatkozással  fölmerülő  kockázatoktól
        eltekintve  nem  érintheti  hátrányosan  a  beteg   egészségi
        allapotát,  így különösen nem vezethet súlyos vagy  maradandó
        egészségkárosodásához.    A    nyilatkozatról    a    beteget
        cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell."
        Megállapítható  tehát,  hogy  a beteg  egészségi  állapotának
        figyelembe  vétele egyébként is "leronthatja" a  képviseletet
        ellátó  személy  beleegyezési jogát akkor is,  ha  a  törvény
        szerint  az adott beavatkozásra a beleegyezési jog  kiterjed.
        Így  a  szabályozásban  nem az az  éles  határvonal  amit  az
        indítványozó  állít  (az  invazívnak  és  a  nem   invazívnak
        minősülő beavatkozások), hanem a határvonal valójában a beteg
        érdekei  mentén húzódik. Ezért nem megalapozott az  Alkotmány
        70/A.  §  (1) bekezdésének indítványozó által valószínűsített
        sérelme.
        Az  Alkotmánybíróság továbbá rámutat: nem sérti a betegnek az
        Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből  fakadó  jogait,  ha   a
        szabályozás kiindulópontja — a képviseletet is érintően  —  a
        beteg  egészségi állapotának helyrehozatala,  annak  javítása
        (feltéve, ha a beteg személyiségi jogaiból eredő rendelkezési
        joga e mellett biztosított).

        A    fentiek   figyelembe   vételével   az   Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy az Eütv. 16. § (4) bekezdése  nem  sérti
        az Alkotmány 54. § (1) bekezdését és a 70/A. § (1) bekezdését
        sem.

        4.   Az   Eütv.   21.  §  (2)-(3)  bekezdésével   kapcsolatos
        indítványozói  felvetés félreértésen alapul. Az  indítványozó
        szerint  e  szabályok lehetővé teszik, hogy a  kezelőorvos  a
        beteggel  szemben  az indokolt orvosi ellátások  megtételére,
        illetve   a  szükséges  beavatkozások  elvégzésére  vonatkozó
        kötelezettsége   teljesítése   érdekében   a    rendőrhatóság
        közreműködését is igénybe vegye.
        Az  Eütv.  21. § (2) bekezdése az eutanáziának azt az  esetét
        szabályozza,  amikor  a cselekvőképtelen  vagy  korlátozottan
        cselekvőképes    betegnél   életfenntartó   vagy    életmentő
        beavatkozást utasít vissza a törvényes képviselő vagy az erre
        jogosult  más  személy.  Ilyenkor az  egészségügyi  intézmény
        keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt.
        A  bírósági döntés körében a visszautasítás így önmagában fel
        sem   merülhet,  mert  akkor  már  bírói  határozat   lép   a
        nyilatkozat helyébe. A kezelőorvos viszont a bíróság  jogerős
        határozatának   meghozataláig  köteles  a   beteg   egészségi
        állapota   által  indokolt  ellátások  megtételére,  "szükség
        esetén"  —  a  törvényes képviselő vagy az erre feljogosított
        más    személy    fellépésével   szemben   —   rendőrhatósági
        közreműködés igénybevételével Eütv. 21. § (2)-(3) bekezdései.
        Megállapítható  tehát,  hogy  e  szabály  —  az  indítványozó
        értelmezésével ellentétben — nem a beteggel, hanem a helyette
        nyilatkozó  személlyel szemben teszi lehetővé a rendőrhatóság
        közreműködését  akkor,  ha  a  kezelőorvos  és  a   törvényes
        képviselő között keletkezik másként fel nem oldható ellentét.
        Az Eütv. 21. § (3) bekezdését érintő esetkörben ugyanis a 21.
        §  (2) bekezdés, illetve a 20. § (3) bekezdés alapján(a rövid
        időn  belül  halálhoz  vezető  gyógyíthatatlan  betegnél   az
        életfenntartó  vagy  életmentő beavatkozás  elvégzéséről  van
        szó,  továbbá a 21. § egésze a törvényes képviselőt  vagy  az
        erre feljogosított más személy "joggyakorlására" vonatkozik.

        Az Alkotmánybíróság ezért az Eütv. 21. § (2)-(3) bekezdésének
        megsemmisítésére   irányuló   kérelmet   —   a   jelen    ügy
        indítványozója   által   felvetett  problémát   vizsgálva   —
        elutasította.

                                     IV.

        Az Alkotmánybíróság az Eütv. X. fejezetében szabályozott —  a
        pszichiátriai   betegek   gyógykezelésére   és    gondozására
        vonatkozó   —   egyes  rendelkezések  vizsgálatára   irányuló
        indítványokat az alábbiak szerint bírálta el.

        1.   Az  indítványozó  a  pszichiátriai  betegekre  vonatkozó
        valamennyi vizsgálni kért szabály tekintetében hivatkozik  az
        Alkotmány  70/A. §-ának sérelmére. Az Alkotmánybíróság  ezért
        elsőként  az  Eütv. 190. § c) pontját, 191. § (1) bekezdését,
        192.  §  (1)  bekezdését,  196. § (b)  pontját,  197.  §  (8)
        bekezdését, 199. § (1), (4) és (5) bekezdését, és 200. §  (1)
        bekezdését  a diszkrimináció tilalom szempontjából  vizsgálta
        meg.

        Az   Eütv.  a  pszichiátriai  betegekre  vonatkozóan   önálló
        szabályrendszert alkot. Külön értelmező rendelkezéseket fűz a
        fejezet  alkalmazásában használt egyes fogalmakra  irányadóan
        (188.  §),  illetve önálló címben rendelkezik a pszichiátriai
        betegek  jogaira  vonatkozó  különös  szabályok  tekintetében
        (189.  §). A pszichiátriai betegek jogait érintően  az  Eütv.
        pozitív diszkriminációt kíván érvényesíteni, amikor kimondja,
        hogy a pszichiátriai betegek személyiségi jogait egészségügyi
        ellátásuk  során  —  helyzetére való tekintettel  —  fokozott
        védelemben  kell  részesíteni. Szintén  egyfajta  "többletet"
        nyújt   az  a  rendelkezés,  amely  szerint  a  pszichiátriai
        intézetbe felvett beteget a 13. § szerinti általánosan előírt
        tájékoztatáson túlmenően szóban és írásban tájékoztatni  kell
        jogairól,  különös tekintettel a bírósági eljárás lényegéről,
        az  eljárással  kapcsolatos jogairól 191. § (2)  bekezdés.  A
        pszichiátriai  betegek eleve hátrányosabb, kiszolgáltatottabb
        helyzete miatt a törvény egyes nyilatkozatok érvényességét, a
        gyógykezeléssel  kapcsolatos döntéseket  a  bírósági  eljárás
        közbeiktatásának garanciájához köti (201. §) .

        Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  önmagában  az   a
        probléma,  hogy a pszichiátriai betegekre irányadó  szabályok
        bizonyos    pontokon   eltérnek   az   általános    betegjogi
        rendelkezésektől,     alkotmányossági     szempontból     nem
        kifogásolható. A pszichiátriai betegek sajátos helyzete miatt
        a pozitív diszkrimináció alkalmazásának szükségessége magából
        az  Alkotmány  70/A.  §-ából következik. Az  Alkotmánybíróság
        gyakorlata  szerint  az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésében
        megfogalmazott megkülönböztetés tilalma nem jelenti azt, hogy
        minden megkülönböztetés tilos. A megkülönbözetés tilalma arra
        vonatkozik,  hogy  a  jognak mindenkit  egyenlőként  (egyenlő
        méltóságú személyként) kell kezelnie. [9/1990. (IV.  25.)  AB
        határozat, ABH 1990, 46., 48.] Az Alkotmánybíróság a  pozitív
        diszkrimináció alkotmányos lehetőségét és fogalmi elemeit  is
        meghatározó  fenti  döntésében megállapította,  hogy  pozitív
        diszkriminációt  akkor lehet alkalmazni, ha  "valamely  —  az
        Alkotmányba  nem  ütköző  —  társadalmi  cél,  vagy  valamely
        alkotmányos  jog csakis úgy érvényesíthető, hogy [a]  szűkebb
        értelemben  vett egyenlőség nem valósítható meg". (ABH  1990,
        48-49.)

        Az indítványozó a vizsgálni kért rendelkezések diszkriminatív
        voltát abban látja, hogy a beteg veszélyeztető vagy közvetlen
        veszélyeztető   magatartása   alapja   lehet   a   betegjogok
        korlátozásának. Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint  ezek
        az  előírások nem értelmezhetők úgy, hogy általános érvénnyel
        hátrányosabb helyzetet eredményeznek a pszichiátriai  betegek
        vonatkozásában.  E  rendelkezések  a  pszichiátriai   betegek
        sajátos helyzetét figyelembe véve éppen úgy részei az  önálló
        törvényi  konstrukciónak, mint a vonatkozó,  az  általánostól
        eltérő,    de    e   betegeknek   többletjogokat    biztosító
        rendelkezések.  Egyébiránt  pedig  megállapítható,   hogy   a
        pszichiátriai  betegeket érintő veszélyeztető vagy  közvetlen
        veszélyeztető  magatartáshoz  hasonló  magatartás  az   Eütv.
        általános  szabályai  szerint más betegek  vonatkozásában  is
        alapja lehet a betegjogok korlátozásának. A különbség, hogy a
        pszichiátriai  betegek tekintetében az ön- és közveszélyesség
        egyaránt megalapozza valamennyi korlátozó rendelkezést.
        A pszichiátriai betegségek jellegének figyelembe vételével az
        a  körülmény, hogy az "önveszély" is alapot ad a korlátozásra
        —  és  nemcsak  mások életének, testi épségének, egészségének
        veszélyeztetése  —  ésszerű indokon nyugszik,  nem  sérti  az
        egyenlő    méltóságú    személyként    kezelés    alkotmányos
        követelményét. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy
        az  Eütv.  fent  említett rendelkezései önmagukban  nincsenek
        ellentétben  az Alkotmány 70/A. §-ával. Mindez  természetesen
        nem  zárja ki, hogy más alkotmányos tételek alapján az  egyes
        korlátozó rendelkezések önálló vizsgálat tárgyai lehessenek.

        2.  Az indítványozók a pszichiátriai betegekre irányadó egyes
        rendelkezéseket az Alkotmány 55. § (1) bekezdése  alapján  is
        vizsgálni kérik. Kifogásolják, hogy az Eütv. a korlátozó vagy
        kényszerítő intézkedések alkalmazását érintően Eütv.  190.  §
        c)   pontja,  a  pszichiátriai  betegek  beleegyezési  jogára
        vonatkozóan  191.  §  (1)  bekezdés,  a  személyi   szabadság
        korlátozására  irányadóan 192. § (1)  bekezdés,  valamint  az
        önkéntes   intézeti  gyógykezelésen  lévő  beteg   intézmény-
        elhagyási  joga  tekintetében  197.  §  (8)  bekezdés(mind  a
        veszélyeztető,  mind  a közvetlenül veszélyeztető  magatartás
        alapja  lehet  a  személyes szabadság korlátozásának,  míg  a
        sürgősségi  gyógykezelés  esetén a közvetlenül  veszélyeztető
        magatartás  196.  § (b) pontja, és 199. §  (1)  bekezdése,  a
        kötelező gyógykezelés esetén pedig a veszélyeztető magatartás
        199.  §  (5)  bekezdés  és  200. §  (1)  bekezdés(az  oka  az
        Alkotmány    55.   §   (1)   bekezdésébe   foglalt    alapjog
        korlátozásának. Az Alkotmánybíróság e kérdés kapcsán —  mivel
        e  kérelem  lényegében  az  Eütv. X. fejezetéből  megtámadott
        valamennyi  rendelkezéssel összefüggésbe hozható — tekintette
        át    a   pszichiátriai   betegek   személyes   szabadságának
        korlátozását sérelmező indítványokat.

        2.1. Az elmebetegek személyes szabadságának korlátozhatósága,
        illetve   a  korlátozás  (fogvatartás)  garanciái  nemzetközi
        emberi jogi dokumentumokban is szabályozást nyertek. Az 1993.
        évi  XXXI.  törvénnyel kihirdetett, az  emberi  jogok  és  az
        alapvető   szabadságok  védelméről  szóló,   Rómában,   1950.
        november  4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban:  Emberi  Jogok
        Európai   Egyezménye)  5.  Cikke  szól  a   szabadsághoz   és
        biztonsághoz    való    jogról,   az   elmebetegség    miatti
        szabadságkorlátozásra "őrizetbe vételre" is  kiterjedően.  Az
        Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottságának  R  (83)  2.  számú
        ajánlása  a kötelező pszichiátriai gyógykezelésnek  alávetett
        elmebetegek  jogainak  védelmére ad útmutatást  a  tagállamok
        számára   az   elmebetegek  kórházi  kezelésével  kapcsolatos
        követendő  eljárás  és  a betegek jogainak  hatékony  védelme
        terén.
        Az elmebetegek jogainak védelmével — nem kötelező jelleggel —
        ENSZ  dokumentumok  is foglalkoznak. Az elmebetegek  jogaival
        kapcsolatos  jogi problémák egyik nemzetközi  dokumentuma  az
        Egyesült  Nemzetek  Közgyűlésének 119. számú  határozata  "Az
        elmebetegek   védelmének  alapelveiről  és  az   egészségügyi
        ellátás fejlesztéséről".

        E   dokumentumok   az  elmebetegek  személyes   szabadságának
        korlátozását  érintő  kérdések  széles  skáláját  fogják  át,
        kezdve    a    gyógyítás    módja   (kényszerítő    eszközök)
        megválasztásának problémáitól a betegjogi rendelkezéseken át,
        a  szabadságkorlátozás bírósági garanciákkal övezett eljárási
        kérdéséig.

        Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke szerint:
         1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a  személyi
        biztonságra.  Szabadságától  senkit  sem  lehet  megfosztani,
        kivéve  az  alábbi  esetekben és a  törvényben  meghatározott
        eljárás útján:
         (...)
         c)  törvényes  letartóztatás vagy  őrizetbe  vétel  abból  a
        célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja  miatt
        az  illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű  oknál
        fogva    szükséges,   hogy   megakadályozzák    bűncselekmény
        elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;
         (...)
         e)  törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének
        megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták,
        kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele;
         (...)
         2.  Minden letartóztatott személyt haladéktalanul az  általa
        értett nyelven tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az
        ellene felhozott vádról.
         3.  E  Cikk  1. c) bekezdésének rendelkezésével  összhangban
        letartóztatott    vagy   őrizetbe   vett   minden    személyt
        haladéktalanul  bíró, vagy a törvény által bírói  hatáskörrel
        felruházott  más  tisztségviselő  elé  kell  állítani,  és  a
        letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga  van  arra,
        hogy  ésszerű  időhatáron belül tárgyalást tartsanak  ügyében
        vagy  a  tárgyalásig  szabadlábra  helyezzék.  A  szabadlábra
        helyezés  olyan feltételekhez köthető, melyek  biztosítják  a
        tárgyaláson való megjelenést.
         4.  Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel  folytán
        megfosztott  minden  személynek joga  van  olyan  eljáráshoz,
        melynek  során őrizetbe vételének törvényességéről a  bíróság
        rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele
        esetén szabadlábra helyezését rendeli el.
         (...)

        A   Magyarországra  nézve  kötelező  Emberi   Jogok   Európai
        Egyezménye,  illetve  az  Emberi Jogok  Európai  Bírósága  (a
        továbbiakban Bíróság) — tartalmában követendő —  ítéletei  az
        elmebetegség  miatti  személyes  szabadság  elvonásának  több
        aspektusát  is  érintik.  E probléma  kapcsán  a  vizsgálatba
        nemcsak  a  fent  idézett 5. cikk, hanem a 3. cikkbe  foglalt
        kínzás,  embertelen  és  megalázó bánásmód  tilalma  épp  úgy
        szerepet  kaphat, mint az Emberi Jogok Európai  Egyezményének
        más  rendelkezései. A Bíróság gyakorlatában  lényegesen  több
        esetet   találunk  azzal  kapcsolatban,  amikor  a   panaszos
        bűncselekményt  követett  el, és  a  bírósági  ítélet  nyomán
        kényszergyógykezelését  rendelték el.  Ebben  az  esetben  az
        elmebetegek  élvezik mindazon garanciákat,  amelyeket  az  5.
        cikk  3.  pontja  a bűncselekmény elkövetésével  gyanúsítható
        (büntetőjogilag   felelősségre  vonható)  személyek   számára
        biztosít. A Bíróság foglalkozott olyan esetekkel is, amikor a
        panaszos nem követett el bűncselekményt, kényszerintézkedést,
        fogvatartást    csupán    elmebeli   állapotára    hivatkozva
        foganatosítottak. Ilyenkor elsősorban az Emberi Jogok Európai
        Egyezményének 5. cikk 4. pontjára esik különös hangsúly.
        Az   5.   cikk  1.  pontja  a  szabadságelvonás  Egyezménnyel
        összhangban   lévő  általános  feltételének   a   "törvénynek
        megfelelő  eljárást"  tekinti  (amennyiben  a  törvényes  cél
        szükséges  egy demokratikus társadalomban). Ez  lényegében  a
        belső jogra utal, így az eljárásnak a belső jog szerint  kell
        törvényesnek lennie, viszont a belső jognak meg kell felelnie
        az Egyezmény kifejezett, vagy bennefoglalt elveivel. Ezért az
        Egyezménnyel való összhang szempontjából mind az anyagi  jog,
        mind  az eljárásjog jelentőséghez juthat. (V.ö. No. 10448/83;
        számú kérelem Rep. 14. 5. 87., D.R. 55, p. 5.)

        A  Bíróság  döntéseiben  kifejtette: az  elmebetegek  sajátos
        helyzete   megköveteli,  hogy  őket  a  bíróság   személyesen
        hallgassa meg, ill. szükség esetén képviseltethessék magukat.
        Az  elmeállapotuk miatt személyesen eljárni nem képes egyének
        érdekeinek  védelme  végett  speciális  garanciákat  kell   a
        nemzeti   jogrendszereknek   kiépíteniük.   (Winterwerp    v.
        Hollandia  Judgment of 24 October 1979, 1980, Series  A.  no.
        33.)

        A  Bíróság e döntésében több kritériumot is megállapított  az
        elmebetegség   miatti   szabadságkorlátozás   jogszerűségének
        megítélésére, így:
           —  Az  érintett  személynek  “megbízható”  módon  kell  az
        elmezavar  jeleit  mutatnia, ha szükséghelyzet  áll  fenn  ez
        utólag is igazolható. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az
        intézkedés   alanya   bizonyíthatóan  értelmi   fogyatékos-e,
        "objektív orvosi szakértői véleményt kíván”.
           —  Az  elmezavarnak  olyan  mértékűnek  kell  lennie,  ami
        megköveteli a nem önkéntes elkülönítést.
          —  A  fogvatartás tartamát az elmezavar tartósságának  kell
        meghatároznia.

        A  Bíróság  hangsúlyt  fektet arra,  hogy  az  elmebetegekkel
        szemben    foganatosított   kényszerintézkedésekről   bíróság
        döntsön.   Az  5.  cikk  4.  pontjában  írt  "felülvizsgálati
        eljárással"  szemben  a  strasbourgi szervek  viszont  azt  a
        kitételt, hogy mindenképpen bíróságnak kell eljárnia, nem úgy
        értelmezik,     hogy    a    bíróságnak    feltétlenül     az
        igazságszolgáltatási szervezetrendszerbe integrálódó "rendes"
        bíróságnak kell lennie (X v. Egyesült Királyság Judgment of 5
        November 1981, Series A. no. 46.)

        Felfogóképességének   visszatérte   után    az    elmebeteget
        haladéktalanul  informálni kell a szabadságelvonásról  és  az
        ezt  elrendelő döntésről. (Van der-Leer v. Hollandia Judgment
        of 21 February 1990, Series A. no.170.)

        Mindezek   szem   előtt  tartásával  a  strasbourgi   szervek
        viszonylag   széles  körű  mérlegelési   jogot   (margin   of
        appreciation)   biztosítanak   az   érintett   államoknak   a
        szabadságkorlátozások   foganatosítása   tekintetében   (v.ö.
        Luberti v. Olaszország Judgment of 23 February 1984, Series A
        no. 75.)

        2.2. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéből, illetve a Bíróság
        (esetjogi)  gyakorlatából, valamint a már említett nemzetközi
        dokumentumokból   megállapítható,   hogy    az    elmebetegek
        tekintetében az ön- és közveszélyesség oka lehet  a  személyi
        szabadság    korlátozásának,   a    kötelező    pszichiátriai
        gyógykezelésnek.  A  nemzetközi  dokumentumok  és  a  Bíróság
        gyakorlata  is  a hangsúlyt főképpen az eljárási  garanciákra
        helyezi,   azaz,   hogy   az   elmebetegség   miatt   történő
        szabadságkorlátozás ne lehessen önkényes,  csak  a  szükséges
        mértékű legyen és csak a szükséges ideig tartson.

        Lényegében az Eütv. is az ön- és közveszélyességet teszi  meg
        (a   veszélyeztető  és  közvetlen  veszélyeztető   magatartás
        fogalmainak   meghatározása  által)  a  különböző   korlátozó
        intézkedések   indokoltságának  alapjául.  Az   Eütv.   külön
        fogalommeghatározást   ad  mind  a  veszélyeztető,   mind   a
        közvetlen    veszélyeztető   magatartás    tekintetében,    a
        pszichiátriai   betegekkel  kapcsolatos  X.   fejezetében   e
        fogalmakat  használja.  Az Eütv. 188.  §  b)  és  c)  pontjai
        szerint:
          —  veszélyeztető magatartás: a beteg — pszichés állapotának
        zavara  következtében  —  saját  vagy  mások  életére,  testi
        épségére,  egészségére  jelentős  veszélyt  jelenthet  és   a
        megbetegedés   jellegére  tekintettel   a   sürgős   intézeti
        gyógykezelésbe vétel nem indokolt;
          —  közvetlen veszélyeztető magatartás: a beteg  —  pszichés
        állapotának  akut  zavara következtében —  saját  vagy  mások
        életére,  testi  épségére, egészségére  közvetlen  és  súlyos
        veszélyt jelent.

        Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában nem vet fel
        alkotmányossági  problémát, hogy  az  elmebetegekkel  szemben
        igénybe  vehető intézkedések alapjául szolgáló magatartást  a
        törvény    veszélyeztető    és   közvetlenül    veszélyeztető
        magatartásként külön definiálja, majd később —  a  sürgősségi
        gyógykezelés,  illetve  a  kötelező  gyógykezelés   speciális
        eseteihez  igazodva — e fogalmakat (illetve a  mögöttük  lévő
        magatartásokat) teszi meg az intézkedés alapjául.
        Az  Eütv.  a  gyógykezelési  formák tekintetében  különbséget
        tesz:    a    sürgősségi   gyógykezeléshez   a   "közvetlenül
        veszélyeztető",   a   kötelező   gyógykezeléshez   pedig    a
        "veszélyeztető"    magatartás    fogalmait    kapcsolja;    a
        veszélyeztető  és  a  közvetlenül  veszélyeztető  magatartást
        előidéző körülményeket "a pszichés állapot zavara" illetve "a
        pszichés  állapot  akut  zavara"  szerint  különbözteti  meg,
        valamint  a  veszély foka szerint is differenciál  ("jelentős
        veszélyt jelenthet", "közvetlen és súlyos veszélyt jelent").

        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint   alkotmányossági
        szempontból  elfogadható, hogy az  Eütv.  188.  §  b)  és  c)
        pontjaiban   foglalt  "magatartások"  mintegy   a   különböző
        gyógykezelések, intézkedések absztrakt szükségességi okaiként
        szerepelnek  a  törvény X. fejezetében. Ezért  nem  sérti  az
        Alkotmány 55. § (1) bekezdését az, hogy az Eütv. a 190. §  c)
        pontjában,  191. § (1) bekezdésében, 192. § (1) bekezdésében,
        196.  § b) pontjában, 197. § (8) bekezdésében, 199. § (1)  és
        (5)   bekezdésében,   és   200.   §   (1)   bekezdésében    a
        "veszélyeztető" és/vagy "közvetlen veszélyeztető"  fogalmakat
        használja.  Önmagában elfogadható az is, hogy  a  törvény  az
        egyes  jogkorlátozásoknál 191. § (1)  bekezdés,  192.  §  (1)
        bekezdés, 197. § (8) bekezdés(mindkét magatartást megjelöli a
        korlátozás alapjául.

        2.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint azonban a föntiek
        alapján  nem lehet eldöntöttnek tekinteni (az erre  vonatkozó
        indítvány lényegét adó) azt a kérdést, hogy az Alkotmány  55.
        §  (1) bekezdése szempontjából a szabályozás eleget tesz-e  a
        pszichiátriai  gyógykezelés  során  az  elérendő   célok   és
        alkalmazott  eszközök  közötti  arányossági  kritériumnak.  E
        tekintetben  különös súlya van az Eütv. 190. § c)  pontjának,
        és 192. §-ának. Az egyik indítványozó a 192. § (1) bekezdését
        külön  indítványban az ún. hálós ágyak alkalmazhatósága miatt
        is  támadja,  hiányolva, hogy a törvény a korlátozás  módjára
        nem tartalmaz rendelkezést.

        Az  Eütv.  190.  §  c) pontja a korlátozó  és  a  kényszerítő
        intézkedések feltételeit érinti, a 192. § (1) bekezdés  pedig
        ennek  másik  oldalát a személyes szabadság korlátozását,  és
        garanciáit   szabályozza.  Az  Alkotmánybíróság   álláspontja
        szerint az elmebetegek személyes szabadságának korlátozásával
        kapcsolatos   jogszabályi  rendelkezések  alkotmányossága   —
        amikor az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelme a kérdés —
        a  korlátozás  okai, a korlátozás módja (annak  arányossága),
        továbbá   a   közbeiktatott   eljárási   garanciák   együttes
        figyelembe  vételével ítélhető meg. (A "veszélyeztető"  és  a
        "közvetlen  veszélyeztető" magatartás  e  "szabály-összesség"
        egyik eleme.)

        Az  Eütv. 190. § c) pontja szerint minden pszichiátriai beteg
        jogosult   arra,   hogy  pszichiátriai  gyógykezelése   során
        korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint
        korlátozó  feltételek közötti elhelyezésére csak  feltétlenül
        indokolt  esetben,  önmaga vagy mások veszélyeztetése  esetén
        kerüljön sor.
        Az   Eütv.   192.   §  (1)  bekezdése  értelmében   személyes
        szabadságában   bármely  módon  csak  a  veszélyeztető   vagy
        közvetlen  veszélyeztető magatartású  beteg  korlátozható.  A
        korlátozás  csak  a  veszély elhárításáig tarthat,  illetőleg
        olyan   mértékű  és  jellegű  lehet,  amely  az  elhárításhoz
        feltétlenül szükséges. A (2) bekezdés értelmében a korlátozás
        elrendelésére  és  módjára  a  10.  §  (4)-(5)  bekezdése  az
        irányadó. A korlátozásról az orvost haladéktalanul értesíteni
        kell,  akinek  2  órán  belül azt jóvá  kell  hagynia.  Ennek
        hiányában a korlátozást haladéktalanul meg kell szüntetni.

        A  10.  §  (4)  bekezdése  a  beteg  személyes  szabadságának
        "fizikai,  kémiai,  biológiai, vagy  pszichikai  módszerekkel
        vagy  eljárásokkal"  való  korlátozásáról  szól,  a  tilalmak
        tekintetében tulajdonképpen csak a "végső" határt szabja meg:
        a beteg korlátozása nem lehet büntető jellegű. Nem ad viszont
        a  törvény  választ arra, hogy melyek azok a főbb  módszerek,
        amelyek   a   személyes  szabadság   —   beleértve   ebbe   a
        mozgásszabadságot   is   —   korlátozása    tekintetében    a
        pszichiátriai betegeknél igénybe vehetők, és hogy melyek azok
        az okok, amelyek a különböző — a szabadságkorlátozás mértékét
        is  érintő  — módszerek alkalmazásának differenciált  indokát
        adják. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv.  192.
        §  (1)  bekezdésébe foglalt azon absztrakt  kitétel,  hogy  a
        korlátozás  csak  addig tarthat, illetőleg olyan  mértékű  és
        jellegű  lehet,  amely  a  veszély elhárításához  feltétlenül
        szükséges, vagy a 10. § (4) bekezdésének az a szabálya,  hogy
        a  korlátozás  csak  addig tarthat, amíg  az  elrendelés  oka
        fennáll  — figyelembe véve az Eütv. más rendelkezéseit  is  —
        nem  elégségesek  az  Alkotmány 55. § (1) bekezdése  szerinti
        alapjog  korlátozásához. Az Alkotmánybíróság a  fentiekben  a
        veszélyeztető  és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz
        rendelt   Eütv.-beli   fogalmakat  elfogadta   a   korlátozás
        absztrakt  szükségességi okaiként. Ugyanakkor alkotmányossági
        szempontból különös jelentősége van annak, hogy a szabályozás
        ne tartalmazzon további elvont megfogalmazásokat a korlátozás
        arányosságának eldöntésére irányadóan.
        Bár   a   törvény  —  a  fentiek  szerint  —   elvont   módon
        megfogalmazza az arányosság követelményét is, de  emellett  a
        korlátozás  módozatai  tekintetében további  szabályokat  nem
        tartalmaz.  Így  a  személyi  szabadság  korlátozását  érintő
        rendelkezések  nem  zárják  ki —  a  normatív  szabályozással
        elérhető módon — az önkényes jogalkalmazás lehetőségét.

        2.4.  A  személyi  szabadság  alapjogát  az  Alkotmánybíróság
        ezidáig  jellemzően csak a büntetőeljárási illetve  az  ezzel
        összefüggő állami, hatósági kényszer alkalmazása tekintetében
        értelmezte  66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991,  342,
        347;   723/B/1991/6.  AB  határozat,  ABH  1991,  632.,  637;
        31/1997.  (V. 16.) AB határozat, ABH 1997, 154, 159; 63/1997.
        (XII.  11.) AB határozat, ABH 1997, 365; Összefoglalva  lásd:
        az  5/1999.  (III.  31.) AB határozat, ABH  1999.  75.,  84..
        Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a személyi szabadsághoz való jog
        ennél tágabb, e jog érvényesülése vizsgálható valamennyi —  a
        személyi  szabadságot  valóban  érintő  —  állami  intézkedés
        alkotmányossági    megítélésekor.   Mindez    az    Alkotmány
        szövegkörnyezetéből is következik, mert amíg  az  55.  §  (1)
        bekezdés  általános  érvénnyel deklarálja  e  szabadságjogot,
        annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az  55.
        §  (2)-(3)  bekezdése tartalmazza. Ugyan ilyen felépítésű  az
        Alkotmány  57.  §-a, amelynek (1) bekezdése a bíróság  előtti
        egyenlőség  elvét  generálisan rögzíti, a (2)-(4)  bekezdései
        pedig a büntetőeljárási garanciákat deklarálják.(Az Alkotmány
        58.  §  (1)  bekezdése  a  mozgásszabadságot  biztosítja.  Az
        Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szabad  mozgáshoz  való
        jog  is  alapjog, amely magában foglalja a helyváltoztatáshoz
        való  jogot. 60/1993. (XI. 29.) AB határozat ABH  1993.  507,
        509-510; 3/1998. (II. 11.) AB határozat ABH 1998. 61., 65-66.
        Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány 55. § (1)
        bekezdése  és az 58. § (1) bekezdése szerinti jogok  egymásra
        vonatkoztatása  alapján  a személyes  szabadsághoz  való  jog
        érdemben    felhívható   valamennyi,   a    mozgás    és    a
        helyváltoztatást  is  korlátozó  jogszabály   alkotmányossági
        megítéléséhez.  Az  Alkotmány 58. § (1)  bekezdésébe  foglalt
        alapjog  az  Alkotmány  55. § (1) bekezdésbe  foglalt  joggal
        együttesen  is  értelmezhető.  lásd:  46/1994.  (X.  21.)  AB
        határozat  ABH  1994.  260,  268.(Ezen  jogok  korlátozásának
        alkotmányossága, a minden alapjog korlátozására irányadó — az
        Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésébe  foglalt  —  követelmények
        figyelembevételével dönthető el.

        Az  Eütv.  pszichiátriai  betegekre  vonatkozó  rendelkezései
        nyilvánvalóan  érintik  az Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdésébe
        foglalt  személyes  szabadsághoz való jog  érvényesülését.  A
        törvényben   a   "kényszerítő  intézkedés   alkalmazása",   a
        "korlátozó   feltételek  közötti  elhelyezés"   190.   §   c)
        pont(fogalom-használat mellett, szövegszerűen is megjelenik a
        személyes  szabadság  korlátozásának  törvényi  lehetősége  a
        "veszélyeztető   vagy  közvetlen  veszélyeztető   magatartású
        beteg" vonatkozásában 192. § (1) bekezdés.

        Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti,
        az   alapjogok   lényeges  tartalmának   korlátozását   tiltó
        rendelkezés  értelmezése  során —  az  Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésével  összefüggésben —  rámutatott,  hogy:  "Maga  az
        emberi személyiség a jog számára érinthetetlen (ezt fejezi ki
        az     emberi    élethez    és    méltósághoz    való     jog
        korlátozhatatlanságának  volta),  a  jog   csakis   a   külső
        feltételek  biztosításával segítheti az  autonómiát"  4/1993.
        (II.   12.)   AB   határozat   ABH   1993.   48.,   51.(   Az
        Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata abban, hogy  az
        emberi  méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben
        korlátozhatatlan alapjog, teljes terjedelme lényeges tartalom
        6/1998.  (III.  11.) AB határozat ABH 1998.  91,  99.(s  mint
        ilyen  minden  más alapjog korlátozhatóságának végső  határát
        jelenti.  Az  Alkotmánybíróság tehát az Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdésében  meghatározott  lényeges  tartalmon   belül   az
        Alkotmány 54. §-a alapján egyfajta abszolút tilalmat állított
        "az    érinthetetlen   lényeg"   korlátozhatatlanságának    a
        kimondásával lásd: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat ABH 1991.
        297., 308..
        Az  Alkotmány  54.  §-a  azonban  nemcsak  az  élethez  és  a
        méltósághoz való jogot tartalmazza. Az Alkotmány  54.  §  (2)
        bekezdése  az  emberi  méltósághoz való jog  megvalósulásával
        összefüggésben  rögzíti  a  kínzás,  kegyetlen,   embertelen,
        megalázó  bánásmód tilalmát. Az Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint  — összhangban a vonatkozó nemzetközi dokumentumokkal
        és  azok  értelmezésével — ez a tilalom  abszolút,  azaz  nem
        lehet  mérlegelni  vele  szemben  semmilyen  más  alkotmányos
        jogot,  vagy  feladatot. Az Alkotmány 54. §  (2)  bekezdésébe
        foglalt  abszolút  tilalom az 54. §  (1)  bekezdése  szerinti
        emberi méltósághoz való jog része.
        Az  Alkotmány 54. § (1) bekezdés abszolút voltát, illetve  az
        54. § (2) bekezdésében foglalt tilalmat nem érintő korlátozás
        alkotmányossága  —  a  8. § (2) bekezdésének  keretei  között
        maradva  — a szükségességi/arányossági teszt alapján dönthető
        el. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és az 54. § (1) és (2)
        bekezdéseinek  fenti tartalmú egymásra vonatkoztatása  minden
        alapjogra  —  így az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe  foglalt
        személyes szabadsághoz való jogra is — irányadó.

        A jelen ügyben vizsgált alkotmányossági probléma tekintetében
        a  fentiek  alapján  pontosan leírható a személyes  szabadság
        korlátozásával szemben fennálló alkotmányos követelmény:
        Egyrészt  a  korlátozás  nem sértheti  e  jog  "érinthetetlen
        lényegét",  nem  ütközhet  a kínzás,  kegyetlen,  embertelen,
        megalázó  bánásmód tilalmába. Az Eütv. normatív rendelkezései
        e  tilalom  feltétlen érvényesülésének csak egyik  aspektusát
        érintik, nevezetesen a 10. § (4) bekezdése kimondja,  hogy  a
        korlátozás  nem  lehet  büntető  jellegű.  Pusztán  nyelvtani
        értelmezés alapján is megállapítható, hogy az Alkotmány 54. §
        (2) bekezdésébe foglalt tilalom ennél szélesebb körű.
        Másrészt   a   személyes  szabadság  korlátozásával   szemben
        támasztott  —  ezen  túlmenő  — elvárás,  hogy  a  korlátozás
        feleljen  meg  a  szükségesség/arányosság  kritériumának.  Az
        Alkotmánybíróság az Eütv. normatív rendelkezéseit elemezve az
        előbbiekben  bemutatta,  hogy a törvény  az  Alkotmánybíróság
        által  alkalmazott absztrakt mércét lényegében megismétli,  a
        szükségességi   ok  tekintetében  az  "feltétlenül   indokolt
        esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetését" 190. § c)  pont,
        "veszélyeztető  vagy  közvetlenül veszélyeztető  magatartást"
        192.  § (1) bekezdés(jelöli meg, az arányosság vonatkozásában
        pedig   kimondja,   hogy  a  "korlátozás   csak   a   veszély
        elhárításáig  tarthat,  illetőleg olyan  mértékű  és  jellegű
        lehet,  amely az elhárításhoz feltétlenül szükséges"  192.  §
        (1)  bekezdés,  "a  korlátozás csak  addig  tarthat  amíg  az
        elrendelés oka fennáll" 10. § (4) bekezdés. Amellett, hogy az
        Alkotmánybíróság a személyes szabadság korlátozásának  Eütv.-
        ben   meghatározott   szükségességi   okok   alkotmányosságát
        elfogadta  (az  okként  szolgáló  magatartásokat  a   törvény
        definiálja),  az  arányosság  kritériumának  érvényesüléséhez
        elengedhetetlen garanciák tekintetében azonban nem talált  az
        Eütv.-ben   kellő  biztosítékot  arra,  hogy   a   korlátozás
        arányossága — nem érintve a végső határt, az Alkotmány 54.  §
        (2)  bekezdését — az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének  keretei
        között maradjon.
        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  ha  a   törvényi
        szabályozás  csupán az elvont alkotmányossági mércét  ismétli
        meg,  ez  önmagában  nem  felel  meg  a  szabadságkorlátozást
        lehetővé  tevő  törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági
        kritériumoknak.  Az  Alkotmánybíróság megítélése  szerint  az
        Eütv.  190.  §  c)  pontjában, és 192. § (1) bekezdés  utolsó
        mondatában  foglalt  rendelkezések —  a  szabadságkorlátozást
        lehetővé   tevő  törvénnyel  szembeni  alkotmányos  elvárások
        szempontjából  —  csak akkor elégségesek, ha  a  törvény  más
        rendelkezései  iránymutatást adnak arra  nézve,  hogy  milyen
        típusú kényszerítő intézkedéseket lehet igénybe venni,  ehhez
        kapcsolódva  melyek  az időszakos ellenőrzés  és  gondoskodás
        szabályai,   az   elrendelés  maximális   időtartama.   Ennek
        hiányában  kiüresedik  magának a  "mértéknek",  a  korlátozás
        nagysága  figyelembevételének — egyébként kötelező — törvényi
        előírása.  Az  alapjogkorlátozásnak az  elérendő  cél  és  az
        alkalmazott    eszköz    viszonyában   határozott    törvényi
        rendelkezésen  kell  alapulnia.  A  korlátozó  módszerek   és
        eljárások tekintetében azok az előírások, amelyek szerint azt
        csak  a  kezelőorvos rendelheti el, illetve jóvá kell hagynia
        192.   §   (2)   bekezdés,  illetve,  hogy  az   egészségügyi
        dokumentációban  meg  kell  jelölni  a  korlátozásokat,  azok
        indítékait,  alkalmazásuk időtartamát, valamint  az,  hogy  a
        korlátozó módszerek és eljárások alkalmazása esetén  a  beteg
        állapotát  és  testi  szükségleteit rendszeresen  ellenőrizni
        kell  10.  §  (5)  bekezdés, nem pótolja a  hiányzó  törvényi
        garanciát,  nevezetesen a szabadságjogot  súlyosan  korlátozó
        eszközök  törvényi  szabályozását, az  Alkotmány  54.  §  (2)
        bekezdésébe ütköző módszerek kategórikus tiltását.
        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  nemcsak  az  jelent
        "önkényes"   szabadságkorlátozást,  amikor   azt   feltételek
        hiányában foganatosítják, hanem "önkényességhez" vezethet  az
        is,  amikor  a szabadságkorlátozás módozatainak megválasztása
        tekintetében  a jogalkalmazót semmilyen konkrét  előírás  nem
        köti.

        (Megjegyzendő,  hogy az alapjogvédelemmel  is  összefüggésben
        történő különböző módszerek és azok korlátainak meghatározása
        az  Eütv.-ben  sem ismeretlen. Így pl. az Eütv.  166.  §  (1)
        bekezdése tételesen felsorolja, hogy reprodukciós eljárásként
        milyen  módszerek alkalmazhatók, az Eütv.-nek  az  1999.  évi
        CXIX  törvény 16. §-ával történő módosítása pedig  egyértelmű
        korlátot  állít:  reprodukciós eljárásként kizárólag  csak  a
        166.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott  módszereket  lehet
        alkalmazni. Tehát az Eütv. rendszerétől nem idegen  az,  hogy
        szakmai   kérdéseket  —  garanciális  okokból  —  a  normatív
        szabályozás eszközével rendez.)

        2.5. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
        továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban
        megnyilvánuló   alkotmányellenesség   megállapítására   akkor
        kerülhet    sor,    ha   a   jogalkotó   szerv    jogszabályi
        felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát  elmulasztotta
        és ezzel alkotmányellenességet idézett elő.
        Az Alkotmánybíróság e hatáskör gyakorlásával kapcsolatosan  —
        többek   között   —   kifejtette,  hogy  a  jogalkotó   szerv
        jogszabályalkotási   kötelezettségének  konkrét   jogszabályi
        felhatalmazás  nélkül  is köteles eleget  tenni,  ha  alapjog
        érvényesüléséhez  szükséges jogszabályi garanciák  hiányoznak
        35/1992.  (VI.  10.)  AB  határozat,  ABH  1992.  204,  205.,
        37/1992.  (VI.  16.) AB határozat, ABH 1992.  227,  231..  Az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, amikor  valamely
        alapjog   érvényesüléséhez,   vagy   védelméhez   a   meglévő
        szabályozásban   foglalt   garanciális   rendelkezések    nem
        elégségesek  —  az  Abtv.  21. § (7) bekezdése  alapján  akár
        hivatalból  is  —  lehetősége van mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenesség megállapítására. V.ö.: 48/1998. (XI. 23.)
        AB határozat ABH 1998. 333., 343.(Az alapjog érvényesüléséhez
        szükséges garanciák hiánya értelemszerűen vonatkozik arra is,
        amikor    az    alapjog   korlátozásának   alkotmányosságához
        elengedhetetlen garanciák hiányoznak.

        Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint —  a  fent  kifejtett
        indokok  alapján  —  az  Eütv.-ben az  Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdésében   foglalt  alapjog  korlátozásával   kapcsolatos
        garanciák     hiányosak.     Az    Alkotmánybíróság     ezért
        megállapította,    hogy    az    Országgyűlés    mulasztásban
        megnyilvánuló alkotmányellenességet valósított  meg  azáltal,
        hogy  az Eütv.-ben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan  nem
        szabályozta  az  Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése   szerinti
        személyes szabadságot — beleértve ebbe a mozgásszabadságot is
        —  súlyosan  korlátozó  módszerek (eljárások)  alkalmazásának
        jogszabályi  feltételeit; nem tartalmaz megfelelő garanciákat
        arra, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása
        során  a  személyes szabadság korlátozására  az  Alkotmánnyal
        összhangban kerüljön sor.

        Az     Alkotmánybíróság    a    mulasztásban    megnyilvánuló
        alkotmányellenesség megállapítása mellett egyben elutasította
        —  az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelmére alapított  —
        az Eütv. a 190. § c) pontja, 191. § (1) bekezdése, 192. § (1)
        bekezdése, 196. § b) pontja, 197. § (8) bekezdése, 199. § (1)
        és     (5)     bekezdése,    200.     §     (1)     bekezdése
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítése
        iránti   kérelmeket.   Az  Alkotmánybíróság   —   a   fentebb
        részletesen kifejtett indokok alapján — úgy ítélte meg,  hogy
        az  Eütv.  ezen rendelkezéseinek normatív tartalma  önmagában
        nem áll ellentétben az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével.
        Mivel   az   Alkotmánybíróság  hatásköre  csak   a   normatív
        rendelkezések vizsgálatára terjed ki, az Alkotmánybíróság nem
        foglalkozott  érdemben  azzal az  indítványozói  felvetéssel,
        hogy az Eütv. 192. § (1) bekezdése alapján "hálóságyakat"  is
        alkalmaznak a gyógykezelés során.

        3. Az indítványozók az emberi méltósághoz való jog megsértése
        miatt   külön  is  vizsgálni  kérik  az  Eütv.  191.  §   (1)
        bekezdését, amely a pszichiátriai betegek beleegyezési jogát,
        a  197.  § (8) bekezdését, amely az önkéntesen felvett  beteg
        intézmény-elhagyási jogát korlátozza, illetve a  199.  §  (1)
        bekezdését,  amely  a  sürgősségi  gyógykezelés  elrendelését
        szabályozza.

        3.1.  Az  Alkotmánybíróság  e  határozatában  már  kifejtette
        álláspontját a beleegyezés és visszautasítás jogát szabályozó
        általános  betegjogi rendelkezésekkel kapcsolatban  (lásd  az
        indokolás III/2. pontját).
        Az  Eütv.  191. § (1) bekezdése az általános szabályokon  túl
        úgy rendelkezik, hogy a sürgősségi és a kötelező gyógykezelés
        során kezelt beteg esetén el lehet tekinteni a beleegyezéstől
        addig,  amíg  veszélyeztető  vagy  közvetlenül  veszélyeztető
        magatartást tanúsít. Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint
        e  rendelkezés  a pszichiátriai betegek beleegyezési  jogának
        szükséges  és arányos korlátozása, a pszichés állapot  (akut)
        zavara  következtében fennálló ön- és közveszélyesség  alapja
        lehet   a  beleegyezés  joga  korlátozásának  akkor  is,   ha
        egyébként  e  joggal a pszichiátriai beteg a törvény  szerint
        ilhet.  E  rendelkezés sem az Alkotmány 54. § (1) bekezdését,
        sem  a  60. § (1) bekezdését nem sérti. Az Eütv. 191.  §  (1)
        bekezdése  egyébként  előírja,  hogy  a  tájékoztatást  ilyen
        esetekben is meg kell kísérelni.

        3.2.  Nem  állapította meg az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdése
        szerinti  emberi  méltóság sérelmét  az  Alkotmánybíróság  az
        Eütv. 197. § (8) bekezdése tekintetében sem. E rendelkezés az
        önkéntesen felvett beteg intézmény-elhagyási jogát korlátozza
        akkor,   ha   veszélyeztető   és  közvetlenül   veszélyeztető
        magatartást  tanúsít,  és  fennáll az  intézeti  gyógykezelés
        szükségessége.
        A  törvény szerint a bíróság önkéntes gyógykezelés esetén  is
        vizsgálja  annak indokoltságát és a beleegyezés érvényességét
        197.  §  (3) bekezdés; ha pedig a beteget sürgősséggel vették
        fel,  a  bíróságnak a beszállítás indokoltságáról  határoznia
        kell  199.  §  (2)-(3) bekezdés. A bíróság  rendelheti  el  a
        kötelező gyógykezelését 200. § (1) bekezdés.
        A fentiek figyelembevételével az Alkotmánybíróság álláspontja
        szerint alkotmányossági szempontból nincs jelentősége annak —
        ha   az   önkéntességtől   független  intézeti   gyógykezelés
        feltételei egyébként fennállnak —, hogy a veszélyeztető  vagy
        közvetlenül   veszélyeztető   magatartást   tanúsító    beteg
        eredetileg  önként  jelentkezett-e gyógykezelésre.  Az  Eütv.
        197.   §   (8)   bekezdése  pedig  ez  esetben  a  sürgősségi
        gyógykezelés garanciális szabályai szerinti eljárást írja elő
        (a  199. §-ban szabályozott eljárást kell lefolytatni),  azaz
        az indokoltság felől a bíróságnak kell határozatot hozni.

        3.3.  Az Eütv. 199. § (1) bekezdése a sürgősségi gyógykezelés
        kapcsán  a következőképpen rendelkezik: "Ha a beteg  pszichés
        állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen
        veszélyeztető   magatartást  tanúsít  és  ez  csak   azonnali
        pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható  el,
        az  észlelő  orvos közvetlenül intézkedik a  beteg  megfelelő
        pszichiátriai     intézetbe    szállításáról.     A     beteg
        beszállításához szükség esetén a rendőrség közreműködik."
        Az indítványozó szerint az, hogy a "pszichés állapot" fogalma
        sehol    sincs    meghatározva,   e   rendelkezés    önkényes
        alkalmazásához vezethet. Az indítványozó ez irányú  felvetése
        félreértésen  alapul.  E  szabály  nem  pusztán  a  "pszichés
        állapot"  miatt  teszi  lehetővé a sürgősségi  gyógykezelést,
        hiszen az elrendelés feltétele — többek között — az is,  hogy
        a  beteg közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsítson.  A
        közvetlenül  veszélyeztető magatartás  188.  §  c)  pontjában
        szereplő  fogalma pedig eleve feltételezi azt, hogy  a  saját
        vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen  és
        súlyos   veszélyt  jelentő  magatartás  "a   beteg   pszichés
        állapotának akut zavara következtében" állt elő.
        Az  önkényes  jogalkalmazás kivédése szempontjából  pedig  az
        eljárást az Eütv. 199. § (2) és (3) bekezdései szabályozzák.
        Az   Alkotmánybíróság  mindezek  alapján   a   199.   §   (1)
        bekezdésének alkotmányellenességét sem állapította meg.

                                     V.

        Az   Alkotmánybíróság   végül  a   pszichiátriai   betegekkel
        kapcsolatos   bírósági  eljárással  összefüggő  indítványokat
        tekintette át.

        1. Az Eütv. 199. § (4) bekezdése a sürgősségi gyógykezelésnek
        a  bírósági döntést megelőző részére vonatkozik. A sürgősségi
        gyógykezelés során felvett beteg esetén a vonatkozó  eljárási
        szabályok  Eütv. 199. § (2)-(3) bekezdései(úgy  rendelkeznek,
        hogy  a  beteg  felvételét követően a  pszichiátriai  intézet
        vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a
        beszállítás  indokoltságának  megállapítását  és  a  kötelező
        pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését.  A  bíróság
        az   értesítés  kézhezvételétől  számított  72   órán   belül
        határozatot  hoz.  A  bíróság határozatának  meghozataláig  a
        beteg ideiglenesen az intézetben tartható. A sérelmezett  (4)
        bekezdés  kimondja, "a határozat meghozataláig  elsősorban  a
        heveny veszélyeztető magatartás megszüntetésére vagy a  gyors
        állapotromlás  megelőzésére  kell  törekedni.  A   szakmailag
        lehetséges   mértékben  és  módon  kerülni  kell   az   olyan
        beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a
        bíróság  a  személyes  meghallgatás során  a  beteg  pszichés
        állapotát  megítélje. Amennyiben erre mégis  sor  kerül,  azt
        részletesen dokumentálni és indokolni kell."

        Az  indítványozó a "szakmailag lehetséges mértékben és módon"
        szövegrész  megsemmisítést  kéri,  az  Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésének  és  55. § (1) bekezdésének sérelme  alapján.  A
        199.   §   (6)   bekezdése  kimondja,  hogy   a   bíróság   a
        határozathozatal előtt meghallgatja a beteget.
        Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az   indítványozó
        figyelmen kívül hagyta az Eütv. vonatkozó más rendelkezéseit.
        Kétségtelen, hogy az Eütv. 199. § (4) bekezdésében  önmagában
        benne   rejlik  az,  hogy  a  bírósági  határozatot  megelőző
        gyógykezelés  (orvosi beavatkozás) miatt a  bíróság  a  beteg
        állapotáról  — közvetlenül a betegtől — nem tud reális  képet
        alkotni.
        Ugyanakkor  az Eütv. 199. § (4) bekezdése a bírósági  döntést
        megelőzően  a  kezelőorvosnak nem ad általános felhatalmazást
        arra nézve, hogy (az adott esetben hosszú távú) gyógykezelést
        a rendelkezésre álló eszközökkel és módon elkezdje. E szabály
        szerint   elsősorban   a   heveny  veszélyeztető   magatartás
        megszüntetésére, vagy a gyors állapotromlás megelőzésére kell
        törekedni. Ha olyan beavatkozásra került sor, amely  akadálya
        a személyes meghallgatás során történő bírósági megítélésnek,
        ezt  dokumentálni és indokolni kell, tehát  erről  a  bíróság
        tudomást  szerez. Nem lehet továbbá figyelmen  kívül  hagyni,
        hogy  a  bíróság  határozatának meghozatala során  nemcsak  a
        beteg  meghallgatása  alapján dönt.  Döntését  több  vélemény
        egyidejű figyelembevételével köteles meghozni. A 199.  §  (6)
        bekezdése  értelmében  a  bíróság  meghallgatja  az   intézet
        vezetőjét,  vagy  az általa kijelölt orvost, továbbá  köteles
        beszerezni egy független — a beteg gyógykezelésében részt nem
        vevő — igazságügyi-elmeorvos szakértő véleményét is. Mindezek
        mellett a beteg nem marad képviselet nélkül. Az Eütv. 201.  §
        (4)  bekezdése ugyanis kötelezően írja elő, hogy  a  bírósági
        eljárásban  biztosítani kell a beteg megfelelő  képviseletét.
        Kimondja,  hogy a beteg képviseletére a beteg vagy  törvényes
        képviselője  meghatalmazása alapján a betegjogi képviselő  is
        jogosult. Ha a betegnek az eljárás során nincs törvényes vagy
        meghatalmazott  képviselője, részére a  bíróság  ügygondnokot
        rendel  ki. A 201. § (5) bekezdése értelmében pedig  a  beteg
        képviseletét  ellátó  betegjogi  képviselő  vagy   ügygondnok
        köteles  a  beteget a bírósági meghallgatás előtt felkeresni,
        tájékozódni  a beszállítás körülményeiről és tájékoztatni  az
        eljárással kapcsolatos jogairól.

        Tehát  az  Eütv.  199.  § (4) bekezdéséhez  kapcsolódó  fönti
        rendelkezéseket  figyelembe  véve  megállapítható,   hogy   a
        törvény  — az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és 55.  §  (1)
        bekezdésében  foglalt alapjogok védelmére  is  kiterjedően  —
        garanciákkal övezi azt az esetkört, amikor a bíróság a  beteg
        pszichés  állapotát a személyes meghallgatás során nem  tudja
        megítélni.  Nem  megalapozott az az  indítványozói  felvetés,
        hogy   a  bírósági  eljárás  garanciák  nélküli,  és  ezáltal
        sérülnek  az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és  55.  §  (1)
        bekezdésében foglalt jogok.
        Mindezek  miatt  az  Alkotmánybíróság az  Eütv.  199.  §  (4)
        bekezdése megsemmisítésre irányuló kérelmet elutasította.

        2.  Az  indítványozó megsemmisíteni kéri az Eütv. 201. §  (1)
        bekezdéséből a "nemperes" szövegrészt. Az Eütv.  201.  §  (1)
        bekezdése  értelmében a bíróság az e fejezetben  szabályozott
        eljárások  során nemperes eljárásban jár el. Az  indítványozó
        ezt  a  rendelkezést  az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésébe
        foglalt diszkrimináció-tilamával tartja ellentétesnek, mert a
        "peres"  eljárás  során  többlet-garanciák  érvényesülnek,  a
        "nemperes"  eljárásban ezek hiánya a pszichiátriai  betegeket
        hátrányosan   érintik.   Az  indítvány   e   tekintetben   is
        megalapozatlan.

        Polgári  ügyekben  a  nemperes eljárás az igazságszolgáltatás
        megvalósításának  egyik  formája.  Ezekben  az   eljárásokban
        általában  nincs a klasszikus értelemben vett jogvita,  hanem
        valamely  jog  védelmére, elismertetésére, tanúsítására  vagy
        érvényesítésére  irányulnak. Az  eljárások  a  polgári  peres
        eljárásokhoz képest rugalmasabbak és egyszerűbbek. Ugyanakkor
        a polgári nemperes eljárások sem homogének, van amikor nem is
        bíróság,  hanem  közjegyző  jár el (pl.  hagyatéki  eljárás).
        Ebből  viszont  az  következik, hogy az Alkotmány  70/A.  §-a
        alapján  az  ésszerű  indok  követelményét  csakis  az  egyes
        eljárások  sajátosságai  alapján lehet  megítélni:  fűződik-e
        olyan érdek, indok az adott eljáráshoz, hogy az kívül essen a
        peres  eljárás körén, és ezen belül az eljárás  jellege  (pl.
        hogy  bírósági,  vagy  nem bírósági  eljárás)  igazodik-e  az
        eljárással érvényesíteni, védeni kívánt jogokhoz, magában  az
        eljárásban érvényesülnek-e ennek megfelelő garanciák.
        A  kóros  elmeállapotú  személyek  intézeti  gyógykezelésével
        kapcsolatos  eljárási szabályok részben az Eütv.  szabályain,
        részben pedig a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III.
        törvény  vonatkozó rendelkezésein nyugszanak. Ez  az  eljárás
        bírósági  eljárás,  amelyet az elmebetegek  jogainak  védelme
        szükségessé tesz. Az Eütv. a bíróságnak rövid határidőket  ír
        elő  a határozat meghozatalához, a rövid határidőn belül való
        döntésnek  garanciális oka van. (A rövid  határidő  a  —  már
        idézett  —  Emberi Jogok Európai Egyezménye  5.  cikk  1.  e)
        pontjából  és 4. pontjából is következik.) Az Eütv.  előírja,
        hogy  a  bíróság  72 órán belül vizsgálja  meg:  az  önkéntes
        gyógykezelés  feltételei fennállnak-e 197. §  (5)  bekezdése.
        Sürgősségi gyógykezelés esetén szintén 72 órán belül  kell  a
        határozatot  hozni 199. § (2) bekezdés, kötelező gyógykezelés
        esetén pedig 15 napon belül 200. § (3) bekezdés. Mindezek  az
        eljárás  nemperes  jellegének  szükségességét  önmagukban  is
        kiváltják.  Garanciális  szempontból  nem  szabad   azt   sem
        figyelmen   kívül  hagyni,  hogy  legyen  az  akár   önkéntes
        gyógykezelés,  sürgősségi,  vagy  kötelező  gyógykezelés,  az
        Eütv.   egyaránt   úgy  rendelkezik,   hogy   a   bíróság   a
        határozathozatal  előtt meghallgatja  —  többek  között  —  a
        beteget is 197. § (5) bekezdés, 199. § (6) bekezdés,  200.  §
        (4)  bekezdés. Végül figyelembe kell venni, hogy  a  bírósági
        eljárásban  az  egészségi állapottal kapcsolatos  (szenzitív)
        adatok  merülnek  fel,  amely egyébiránt  is  a  nyilvánosság
        kizárását eredményezhetik.

        Mindezek alapján megállapítható, hogy a pszichiátriai betegek
        gyógykezelése  és  gondozása során irányadó eljárás  nemperes
        jellege  ésszerű  indokokon nyugszik, a  konkrét  eljárásokra
        irányadó  rendelkezések pedig a nemperes eljáráson  belül  is
        biztosítják az olyan garanciákat, amelyek a peres  eljárásban
        is  érvényesülnének.  Mindezek miatt az  Alkotmánybíróság  az
        Eütv.  201. § (1) bekezdése — Alkotmány 70/A. §-ára alapított
        — alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
        irányuló indítványt is elutasította.

        3.   Az   indítványozó  a  bírósági  eljárással  kapcsolatban
        törvénymódosítási  javaslatot  fogalmaz  meg,  azt  kéri   az
        Alkotmánybíróságtól,  hogy az Eütv.  201.  §  (9)  bekezdését
        akként   változtassa   meg,  hogy  a  kötelező   gyógykezelés
        elrendelésével  egyidejűleg  a  bíróságnak  kötelező   legyen
        döntenie  a gondokság alá helyezés valamilyen formájáról.  Az
        indítvány  benyújtását  követően az  Eütv.  201.  §-át  —  az
        indítvánnyal is összefüggésbe hozható kérdésben  —  az  1999.
        évi  LXXXI törvény 16. § (1) bekezdése módosította, és egyben
        e  §  számozását  is  megváltoztatta. Az  indítványozó  által
        felvetettek  tekintetében a jelenleg hatályos  Eütv.  201.  §
        (10)  bekezdése az irányadó — a korábbi (9) bekezdés  helyett
        —,  amely  úgy  rendelkezik, hogy "amennyiben az  igazságügyi
        elmeorvos  szakértői vélemény szerint a beteg ügyei viteléhez
        szükséges  belátási  képessége  csökkent  vagy  hiányzik,   a
        bíróság  a  szakértői véleményt megküldi  a  beteg  lakóhelye
        szerint  illetékes gyámhivatalnak a gondnokság alá  helyezési
        eljárás megindítása céljából."

        Az Alkotmánybíróság hatásköreit, és a különböző hatáskörökben
        az    alkotmányellenesség   jogkövetkezményeit    az    Abtv.
        tartalmazza. Sem az Abtv., sem más törvények alapján nincs az
        Alkotmánybíróságnak  olyan  lehetősége,   amellyel   önállóan
        törvénymódosítást    javasolhatna,    vagy     a     törvényt
        megváltoztathatná, kiegészíthetné. Ezért az  Alkotmánybíróság
        a   törvény  megváltoztatására  irányuló  indítványt   érdemi
        vizsgálat   nélkül   visszautasította.  Az   Alkotmánybíróság
        határozatának a Magyar Közlönyben való közzététele  az  Abtv.
        41. §-án alapul.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
          Dr. Bagi István                            Dr. Bihari Mihály
          alkotmánybíró                                  alkotmánybíró
                                       
          Dr. Czúcz Ottó                               Dr. Erdei Árpád
          alkotmánybíró                                  alkotmánybíró
                                       
          Dr. Harmathy Attila                         Dr. Holló András
          alkotmánybíró                           előadó alkotmánybíró
                                       
          Dr. Kiss László                         Dr. Kukorelli István
          alkotmánybíró                                  alkotmánybíró
                                       
          Dr. Strausz János         Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
          alkotmánybíró                                  alkotmánybíró
          Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
                                       
          Egyetértek a határozat rendelkező részének 3. és 4. pontjában
          foglalt elutasító döntéssel.

          Nem  értek egyet a rendelkező rész 1. és 2. pontjában foglalt
          megsemmisítő döntéssel.

          A  törvényhozói  szabadság  a  hatályos  szabályozási  módtól
          eltérő  más  megoldás választására is kiterjed, a szabályozás
          során   nem   szükséges  feltétlenül  a  magánjogi   ügyletek
          mérlegelésének szempontja szerint meghatározott  kategóriákat
          alkalmaznia,  más  szempontok alapján  a  jelenlegi  egységes
          csoport  helyett — az alkotmányosság keretei  között  —  akár
          egy,  akár  több eltérő jogi helyzetű csoportot is  alkothat.
          Abban  a  kérdésben,  hogy a tudomány az  adott  tájékoztatás
          megértésére, a mérlegelésre és a döntés meghozatalára  milyen
          szempontok alapján állít fel csoportokat, az Alkotmány  70/G.
          §   (2)   bekezdésének   követelménye  szerint   a   tudomány
          képviselőinek kell állást foglalniuk. Álláspontom szerint  az
          Alkotmányból  nem vezethető le közvetlenül olyan követelmény,
          hogy   a  törvényhozó  az  orvosi  beavatkozásokra  vonatkozó
          hozzájárulás  terén eltérő szabályozást alkosson  egyfelől  a
          korlátozott  cselekvőképességgel rendelkezők, másfelől  pedig
          azok esetében, akik nem rendelkeznek cselekvőképességgel.

          Az  Alkotmány  54.  § (2) bekezdésében meghatározott  tilalom
          érvényesülése  szempontjából  döntő  fontosságú  szempontként
          célszerű  figyelembe venni, hogy a törvény ne engedjen  teret
          az  orvosi  önkény  számára. Ebben a  tekintetben  azonban  a
          szakmai,  etikai  és  a  felelősség megállapításának  alapját
          képező  egyéb  szabályok  összessége nem  hagyható  figyelmen
          kívül.  A  korlátozott cselekvőképességű  és  azon  személyek
          esetében,   akik  nem  rendelkeznek  cselekvőképességgel,   a
          törvényes   képviselő,  illetve  a  törvényben  meghatározott
          hozzátartozó  nyilatkozata, továbbá a  bírói  út  megítélésem
          szerint elegendő alkotmányos garanciaként vehető figyelembe.

          Budapest, 2000. október 24.
                                                        Dr. Bagi István
                                                          alkotmánybíró

          Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
                                       
               A  határozat  rendelkező részének  1.  pontjában  és  az
          indokolás ehhez kapcsolódó részében kifejtettekkel nem  értek
          egyet. Álláspontom szerint a határozatban ki kellene mondani:
          az        Országgyűlés       mulasztásban       megnyilvánuló
          alkotmányellenességet idézett elő azzal, hogy  nem  határozta
          meg   a  teljesen  cselekvőképesnek  nem  minősülő  személyek
          egészségügyi  vizsgálata, kezelése és a rajtuk  végrehajtandó
          beavatkozás tekintetében az önrendelkezési jogra, valamint  a
          jog  gyakorlásának  akadálya esetén  e  személyek  érdekeinek
          védelmére     vonatkozó    garanciális    szabályokat.     Az
          Alkotmánybíróság  felhívja  az  Országgyűlést,   hogy   2001.
          december 31-ig tegyen eleget szabályozási kötelességének.

              A mulasztás kimondásának indokai a következők:

               1.  Az  egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény  (a
          továbbiakban: Eütv.) 15. §-ának (3) bekezdése kimondja ugyan,
          hogy  a  betegnek joga van a kivizsgálását, kezelését  érintő
          döntésekben való részvételre, de e jog gyakorlását  a  16.  §
          nem  teszi  lehetővé  a  korlátozottan  cselekvőképes  és   a
          cselekvőképtelen betegek számára. A 16. § (5) bekezdése  csak
          annyit ír elő, hogy a korlátozottan cselekvőképes, illetve  a
          cselekvőképtelen  beteg  véleményét a  szakmailag  lehetséges
          mértékig kell figyelembe venni, egyébként azonban helyette  a
          16. § (2) bekezdésében meghatározott személyek nyilatkoznak.

               Az  Alkotmány  54. §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy
          minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz.
          Az  Alkotmánybíróság  már 1990-ben rámutatott  arra,  hogy  a
          modern  alkotmányokban és alkotmánybírósági  gyakorlatban  az
          önrendelkezési  jogot az – Alkotmány hivatkozott  szabályában
          is  megjelenő  emberi méltósághoz való jog egyik kifejeződési
          formájának  tekintik  [8/1990. (IV. 23.)  AB  határozat,  ABH
          1990.  42, 44-45.]. Ezt az elvet az Alkotmánybíróság  későbbi
          határozataiban ismételten alapul vette [pl. 57/1991. (XI. 8.)
          AB  határozat,  ABH  1991. 272, 279, 22/1992.  (IV.  10.)  AB
          határozat, ABH 1992. 122, 123.].

               A  magyar jog szabályai szerint a 18. életévét betöltött
          személy  nagykorú [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.  évi
          IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §-ának (2) bekezdése].
          Az  ezt az életkort betöltő személyekről feltételezhető, hogy
          cselekedeteik jogi következményeit fel tudják fogni. Ezért  a
          18.   életévüket  betöltött  személyek  végezhetnek   jogilag
          hatályos cselekményeket, tehetnek jognyilatkozatokat.  Vannak
          azonban  olyan személyek is, akik annak ellenére nem  képesek
          felfogni cselekedeteik jogi következményeit, hogy 18  évesnél
          idősebbek. Ezek a 18 évesnél idősebbek, valamint a 18 évesnél
          fiatalabbak     nem    tehetnek    meg    önállóan     minden
          jognyilatkozatot,   hanem   (attól   függően,   hogy   milyen
          következményekről  van szó (vagy egyáltalán  nem,  vagy  csak
          korlátok    között   végezhetnek   jogcselekményt,   tehetnek
          nyilatkozatot  [pl.  az  Alkotmány  70.  §-ának  (1)  és  (3)
          bekezdése szerint nincs választójoga a kiskorúnak és annak  a
          nagykorú  személynek, aki cselekvőképességet  korlátozó  vagy
          kizáró gondnokság alatt áll; a házasságról, a családról és  a
          gyámságról  szóló  1952.  évi  IV.  törvény  10.  §-ának  (3)
          bekezdése   szerint  a  16.  életévét  betöltött  személy   a
          gyámhatóság engedélyével köthet házasságot].

               Az  egészségügyi vizsgálatok, kezelések és beavatkozások
          különböző jelleggel, mértékben és következményekkel hatnak az
          érintett  személyre. Ezek elvégzéséhez az önrendelkezési  jog
          alapján  való  hozzájárulásról történő döntési  képesség  azt
          feltételezi,  hogy az érintett személy a kapott  tájékoztatás
          alapján  orvosi szakértelem nélkül is fel tudja mérni,  mivel
          jár  a  hozzájárulás  és  mi a következménye  a  hozzájárulás
          megtagadásának.   Ezekben   az  esetekben   nem   a   vagyoni
          vonatkozású  szerződéseknél megkövetelt, az  ügyek  viteléhez
          szükséges  belátási képességről, hanem az  egészséget,  testi
          épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.

               A  II. világháború előtti magyar magánjog már érzékelte,
          hogy    a    jogügyletekhez   kapcsolódó    cselekvőképesség,
          korlátozott     cselekvőképesség    és    cselekvőképtelenség
          kategóriáit csak korlátok között lehet használni. Az  az  elv
          érvényesült,  hogy esetenként, az adott célhoz  képest  lehet
          meghatározni,  mennyiben lehet alkalmazni a  cselekvőképesség
          szabályait  a "nemjogügyleti" megengedett cselekményekre.  Az
          orvosi  műtétekhez  való  hozzájárulás  megítélése  egyébként
          ekkor  még  nem  az  önrendelkezési jog alkotmányos  alapjára
          támaszkodott,  hanem  azt tartotta szem előtt,  megszünteti-e
          orvosi  műtétnél  a beteg hozzájárulása a kártérítési  alapul
          szolgáló  jogellenességet [Szladits Károly  (szerk.),  Magyar
          Magánjog, Budapest 1941. I. 534, 552].

               Az  Alkotmány  54. § (1) bekezdése alapján  az  államnak
          nemcsak  az  a  kötelessége, hogy ne  sértse  meg  az  emberi
          élethez  és  az emberi méltósághoz való jogot, hanem  az  is,
          hogy  megteremtse ezen jogok védelmének feltételeit —  többek
          között — megfelelő jogszabályok megalkotásával. A jogalkotó a
          nem   teljesen   cselekvőképes  személyek  tekintetében   nem
          határozott   meg  olyan  szabályokat,  amelyek  az   érintett
          személyek  különböző  felfogási  képességű  csoportjainál  az
          egészségügyi    vizsgálatok,   kezelések   és   beavatkozások
          különböző  kategóriáira eltérő megoldásokat tartalmaznak,  és
          ezzel  minden olyan esetben lehetővé teszik az önrendelkezési
          jog  gyakorlását,  ahol ez az érintett  személy  érdekeit  is
          figyelembe véve nem jár veszéllyel. Az a szabályozás, amely a
          nem  teljesen cselekvőképes személy véleményének a szakmailag
          lehetséges figyelembe vételét írja elő, általában azonban más
          személy    döntésére   bízza,   hogy   milyen    egészségügyi
          vizsgálatot,  kezelést, beavatkozást  hajtanak  végre  a  nem
          teljesen   cselekvőképes  személyen,  elsődlegesen   nem   az
          önrendelkezési  jog érvényesülésének biztosítását  szolgálja,
          az  esetek  egy  részében az önrendelkezési  jog  gyakorlását
          akadályozhatja.

               2.  Az Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy
          minden  gyermeknek  joga  van  a  családja,  az  állam  és  a
          társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra,  amely
          a   megfelelő   testi,   szellemi  és  erkölcsi   fejlődéshez
          szükséges.   A   (3)  bekezdés  pedig  —  többek   között   —
          megállapítja azt is, hogy az ifjúság védelme állami  feladat.
          Ezeknek  a  rendelkezéseknek az  alapján  az  államnak  az  a
          kötelessége is megállapítható, hogy a gyermekek és  általában
          a fiatalkorúak alapvető jogainak, így az élethez és az emberi
          méltósághoz  való  joguknak a védelmére  garanciális  jellegű
          szabályokat alakítson ki.

               Az  Alkotmány  fentiekben  hivatkozott  rendelkezéseitől
          függetlenül   is,   általános  jelleggel  megállapítható   az
          államnak  az  a kötelessége, hogy az emberi élet és  méltóság
          védelme  érdekében  alakítsa ki a  szükséges  jogszabályi  és
          intézményi  feltételeket [64/1991. (XII. 17.)  AB  határozat,
          ABH  1991. 297, 302.]. Az Alkotmánybíróság több határozatában
          is  kifejezésre  juttatta, hogy az  önrendelkezési  jogot  az
          emberi  méltósághoz  való jog egyik kifejeződési  formájaként
          alapjognak tekinti [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH  1992.
          59, 67; 22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992. 122, 123;.
          48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998. 333, 351-357.].

               Az  Alkotmánybíróság korábban kifejtette azt is, hogy  a
          következmények   felmérésére   való   képességének   hiányára
          tekintettel  a  kiskorúak védelmére megalkotott  jogszabályok
          alapjog  korlátozásával is járhatnak [21/1996.  (V.  17.)  AB
          határozat, ABH 1996. 74, 80.]. A döntési korlátokat  indokoló
          szabály mellett gondolni kell azonban az egyéb védelemre  is.
          Az   Alkotmánybíróság  a  48/1998.  (XI.  23.)  AB  határozat
          indokolásában  áttekintést  adott  arról,  hogy  a  különböző
          alanyi  jogok  védelme érdekében milyen állami kötelességeket
          határozott  meg  jogi garanciák megteremtése tekintetében  is
          (ABH  1998. 333, 342-343). A garancia nem merülhet ki  abban,
          hogy  a  jogszabály megjelöl olyan személyeket,  akik  a  nem
          teljesen  cselekvőképes helyett nyilatkozatot tesznek  akkor,
          ha  a nem nagykorú nem képes a döntés meghozatalára, az adott
          egészségügyi    vizsgálathoz,   kezeléshez,    beavatkozáshoz
          szükséges   hozzájárulás  megadására.  Például  a   szükséges
          belátási  képesség  hiányának más  eseteiben,  a  jelentősebb
          következményekkel  járó  vagyoni  természetű   jogügyleteknél
          jogszabály  a  nem  teljesen  cselekvőképes  személy  helyett
          nyilatkozó  törvényes képviselő döntését csak  a  gyámhatóság
          jóváhagyása  esetén fogadja el érvényesnek [Ptk.  19.  §-ának
          (1)  bekezdése],  a német polgári törvénykönyv  néhány  évvel
          ezelőtt történt módosítása során beiktatott új szabálya pedig
          az  egészségügyi  vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz  a
          nem   teljesen   cselekvőképes   személy   helyett   megadott
          hozzájáruláson   túl,  meghatározott  esetkörben,   speciális
          bírósági  engedélyt is megkövetel (BGB 1904. §). Az Eütv.-nek
          a nem teljesen cselekvőképes személy esetében az egészségügyi
          vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz való hozzájárulásról
          szóló szabályai ilyen garanciális megoldást nem tartalmaznak.

               A  szabályozás hiánya, illetve a nem megfelelő  (nem  az
          önrendelkezési  jogot  alapul  vevő)  szabályozás  miatt   az
          önrendelkezési  jog sérelmet szenved, és így alkotmányellenes
          helyzet keletkezik.

               3. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény
          49.  §-ának  (1)  bekezdése szerint: "Ha az  Alkotmánybíróság
          hivatalból,  illetőleg bárki indítványára azt állapítja  meg,
          hogy  a jogalkotó szerv jogszabály felhatalmazásából származó
          jogalkotói     feladatát     elmulasztotta      és      ezzel
          alkotmányellenességet  idézett  elő,  a  mulasztást  elkövető
          szervet    határidő   megjelölésével   felhívja   feladatának
          teljesítésére."

                Az  Alkotmánybíróság  1990-ben  kialakított  gyakorlata
          szerint  a  jogalkotó szerv konkrét jogszabályi felhatalmazás
          nélkül is köteles eleget tenni jogalkotási kötelezettségének,
          ha  észleli,  hogy hatás- és feladatkörébe tartozó  területen
          szükség  van  jogalkotásra,  és a mulasztásban  megnyilvánuló
          alkotmányellenesség   akkor   is   megállapítható,   ha    az
          állampolgárok  egy  csoportja meglevő  jogszabály  miatt  nem
          tudja alkotmányos jogait érvényesíteni [22/1990. (X. 16.)  AB
          határozat,  ABH 1990. 83, 86.]. A mulasztásban  megnyilvánuló
          alkotmányellenesség megállapítására akkor is sor kerül, ha az
          alapjog érvényesülésének garanciái hiányoznak [37/1992.  (VI.
          10.)  AB határozat, ABH 1992. 227, 232-233.]. A jelen esetben
          a   mulasztást   a  fentiek  alapján  hivatalból   meg   kell
          állapítani.

          Budapest, 2000. október 24.
                                                    Dr. Harmathy Attila
                                                          alkotmánybíró

          Dr. Németh János alkotmánybíró különvéleménye
                                       
          1.  A  határozat rendelkező részének 1., 3. és  4.  pontjában
          foglaltakkal és az ahhoz kapcsolódó indokolással egyetértek.

          2.  Nem  értek  egyet  azzal, hogy a  jogalkotó  mulasztásban
          megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő akkor, amikor
          az   egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvényben   a
          pszichiátriai   betegekre  vonatkozóan  nem  szabályozta   az
          Alkotmány  55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot
          —  ezen  belül  a  mozgásszabadságot is — súlyosan  korlátozó
          módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit,
          és  ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54.
          § (2) bekezdésébe foglalt tilalom érvényesülését.

          A  határozat  a pszichiátriai betegek személyes szabadságának
          korlátozása  absztrakt  szükségességi  okaiként  elfogadja  a
          veszélyeztető  és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz
          rendelt   Eütv.-beli  fogalmakat.  A  korlátozás  arányossága
          szempontjából   azonban  nem  tartja   megfelelőnek   azt   a
          szabályozást,  amely a határozat szerint elvont  módon  ugyan
          megfogalmazza  az arányosság követelményét, de  a  korlátozás
          módozatai tekintetében további szabályokat nem tartalmaz.  Az
          Eütv.  támadott rendelkezéseit a határozat csak akkor  tartja
          elégségesnek,  ha  a törvény más rendelkezései  iránymutatást
          adnak    arra   nézve,   hogy   milyen   típusú   kényszerítő
          intézkedéseket lehet igénybe venni, ehhez kapcsolódva  melyek
          az   időszakos   ellenőrzés  és  gondoskodás  szabályai,   az
          elrendelés maximális időtartama. Ennek hiányában —  mondja  a
          határozat  —  kiüresedik magának a “mértéknek”, a  korlátozás
          nagysága  figyelembevételének — egyébként kötelező — törvényi
          előírása.

          A  határozattól  ez utóbbi kérdésben tér el a véleményem.  Az
          egészségügyi   ellátás   célja   a   betegségek   megelőzése,
          gyógykezelése,  az életveszély elhárítása és a rehabilitáció.
          Az alkalmazott vizsgálati és terápiás eljárások kétségtelenül
          eredményezhetik  a személyes szabadság korlátozását,  azonban
          elsődlegesen nem erre irányulnak. Arra a határozat  is  utal,
          hogy az Eütv. az általános betegjogok között is rögzíti, hogy
          a  “beteg  személyes szabadsága — ellátása során  —  fizikai,
          kémiai,   biológiai   vagy   pszichikai   módszerekkel   vagy
          eljárásokkal  kizárólag sürgős szükség  esetén,  illetőleg  a
          beteg  vagy mások élete, testi épsége és egészsége védelmében
          korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntető  jellegű,
          és  csak  addig tarthat, ameddig az elrendelés  oka  fennáll”
          [10. § (4) bekezdés]. A “[k]orlátozó módszerek vagy eljárások
          alkalmazását  —  ha e törvény kivételt nem  tesz  —  a  beteg
          kezelőorvosa   rendeli  el.  A  kezelőorvos  az   alkalmazást
          megelőzően,  —  amennyiben  ez nem lehetséges  az  alkalmazás
          megkezdését  követően  a  lehető  legrövidebb  időn  belül  —
          rögzíti   az   egészségügyi   dokumentációban   a   korlátozó
          módszereket  vagy eljárásokat, megjelölve azok  indítékát  és
          alkalmazásuk   időtartamát.  ...   Korlátozó   módszerek   és
          eljárások  alkalmazása  esetén a  beteg  állapotát  és  testi
          szükségleteit   rendszeresen   —   a   szakmai   szabályoknak
          megfelelően   —   ellenőrizni  kell.  A  beteg   egészségügyi
          dokumentációjában az ellenőrzés tényét és eredményét fel kell
          tüntetni.”  [10. § (5) bekezdés] A módszerek megválasztásával
          kapcsolatban  pedig  a  törvény akként  rendelkezik,  hogy  a
          “kezelőorvos joga, hogy a tudományosan elfogadott  vizsgálati
          és  terápiás  módszerek  ... közül — a hatályos  jogszabályok
          keretei  között  —  szabadon válassza meg  az  adott  esetben
          alkalmazandó,  általa,  illetve  az  ellátásban   közreműködő
          személyek  által  ismert és gyakorolt, a  rendelkezésre  álló
          tárgyi  és  személyi  feltételek mellett végezhető  eljárást”
          [129.  §  (1) bekezdés]. “A választott vizsgálati és terápiás
          módszer alkalmazhatóságának feltétele”, hogy “ahhoz a beteg e
          törvény   szabályai  szerint  beleegyezését   adja”   és   “a
          beavatkozás    kockázata   kisebb   legyen   az    alkalmazás
          elmaradásával   járó   kockázatnál,  illetőleg   a   kockázat
          vállalására alapos ok legyen” [129. § (2) bekezdés].

          A  törvény a pszichiátriai betegek vonatkozásában, éppen azok
          speciális  helyzetére  tekintettel, külön  is  kiemeli,  hogy
          személyiségi jogaikat az egészségügyi ellátás során “fokozott
          védelemben  kell  részesíteni” [189. § (1) bekezdés].  Jogaik
          “csak  az  e  törvényben  foglaltak  szerint,  a  feltétlenül
          szükséges   mértékben  és  ideig,  ...   abban   az   esetben
          korlátozhatók,  ha  a  beteg  veszélyeztető  vagy   közvetlen
          veszélyeztető magatartást tanúsít. Az emberi méltósághoz való
          jog  azonban ebben az esetben sem korlátozható” [189.  §  (2)
          bekezdés]. A gyógykezelés a beteg “állapotának megfelelő és a
          többi  beteg  fizikai biztonságát védő, a  lehető  legkevésbé
          hátrányos  és kellemetlen módszerrel” történhet  [190.  §  b)
          pont]. Az esetleges “korlátozás csak addig tarthat, illetőleg
          olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához
          feltétlenül  szükséges”  [192.  §  (1)  bekezdés],   és   azt
          “részletesen  dokumentálni és indokolni  kell”  [194.  §  (2)
          bekezdés].

          Azzal  egyetértek,  hogy önmagában az elvont  alkotmányossági
          mérce  megismétlése  nem  felel  meg  a  szabadságkorlátozást
          lehetővé  tevő  törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági
          kritériumoknak. A határozat által megfogalmazott, hivatkozott
          követelményeknek  azonban az Eütv. —  álláspontom  szerint  —
          eleget  tesz. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata  szerint
          az  alapjog  korlátozása akkor arányos, ha “az elérni  kívánt
          cél  fontossága  és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem
          súlya   megfelelő  arányban”  vannak  egymással,  továbbá   a
          “törvényhozó  a  korlátozás  során  köteles  az   adott   cél
          elérésére  alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni”  [30/1992.
          (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.; továbbá: 20/1990.
          (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.; 7/1991. (II. 28.) AB
          határozat,  ABH  1991,  22,  25.;  11/1992.  (III.   5.)   AB
          határozat,  ABH  1992,  77,  85.;  11/1993.  (II.   27.)   AB
          határozat,  ABH  1993,  109,  110.;  22/1999.  (VI.  30.)  AB
          határozat,  ABH  1999, 176, 194-195.; 18/2000.  (VI.  6.)  AB
          határozat, ABK 2000. június-július 211, 214.].

          Jelen  esetben az Eütv. a pszichiátriai betegek szabadságának
          korlátozását  jelentő  gyógykezelés  elrendelése  okainak  (a
          beteg     beleegyezésével,    vagy    beleegyezése     nélkül
          veszélyeztető, közvetlen veszélyeztető magatartása esetén), a
          módszerek kiválasztásának (kizárólag tudományosan elfogadott,
          az  állapotnak megfelelő, legkevésbé hátrányos és kellemetlen
          módszerek  alkalmazhatók),  az  alkalmazás  feltételeinek  (a
          veszély  elhárításához  feltétlenül  szükséges  mértékben  és
          ideig),  a folyamatos gondoskodásnak (az állapot és  a  testi
          szükségletek rendszeres ellenőrzése) és mindezek  ellenőrzése
          feltételeinek    (részletes   dokumentáció   és    indokolás)
          előírásával,   valamint  az  emberi  méltósághoz   való   jog
          korlátozhatatlanságának kimondásával kellő garanciát nyújt  a
          korlátozás arányossága tekintetében.

          Mindezek  alapján  véleményem szerint a jogalkotói  mulasztás
          kérdésében az indítvány elutasítása lett volna indokolt.

          Budapest, 2000. október 24.
                                                       Dr. Németh János
                                                          alkotmánybíró
                                                 
          A különvéleményhez csatlakozom:
                                                        Dr. Erdei Árpád
                                                          alkotmánybíró

          Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye
                                       
          1. A határozatnak az indítványt elutasító rendelkezéseivel és
          azok indokolásaival egyetértek.

          2.  Nem értek egyet azzal, hogy a korlátozottan cselekvőképes
          személyek  invazív  beavatkozásokba  való  beleegyezési  vagy
          visszautasítási  jogának  a  cselekvőképtelen   személyekével
          azonos  szabályozása sérti az emberi méltósághoz való  jogot.
          Nem  tartom  megalapozottnak azt sem,  hogy  a  korlátozottan
          cselekvőképes betegek véleményének érvényesülésére a hatályos
          szabályozásban  meglévő garanciáknál, mintegy alkotmányossági
          követelményként      többre,     illetve     differenciáltabb
          szabályozásra lenne szükség.

          A  határozat véleményem szerint csak egy aspektusból közelíti
          meg  a  felvetett kérdéseket, ezért jut véleményemtől  eltérő
          álláspontra.

          A  konkrét,  értelmezett  indítvány  kapcsán  a  megalapozott
          döntésnél  ugyanis az orvos-beteg viszony,  az  orvos  etikai
          (1994.  évi XXVIII. törvény a Magyar Orvosi Kamaráról, 25-31.
          §-ok),  munkajogi,  polgári jogi és büntetőjogi  felelőssége,
          valamint     a    beleegyezési    jog    jellegzetességeinek,
          sajátosságainak  illetve  azok  összefüggő  értékelésének  is
          döntő szerepe van.

          A    beleegyezés-visszautasítás   kérdése   gyakorlatilag   a
          súlyosabb    beavatkozásoknál   kerül   előtérbe.   Súlyosabb
          beavatkozás   önkéntes  vállalása,  lehetséges  kockázatainak
          tudatos  felmérése  olyan  döntést  és  felelősséget  jelent,
          amelyre  figyelemmel  a törvényhozó eltérhet  a  polgári  jog
          általános szabályaitól. Más szóval az emberi méltósághoz való
          jogból   nem   vezethető   le  az,   hogy   a   korlátozottan
          cselekvőképes  személy  beleegyezési jogát  másként,  kevésbé
          korlátozva  vagy kevesebb garancia mellett kell  szabályozni,
          mint   a   cselekvőképtelenét.  Ez  megítélésem   szerint   –
          alkotmányossági  mérce  hiányában – a  jogalkotó  felelősségi
          körébe tartozó olyan kérdés, amelynek eldöntése során a  “cél
          és eszköz viszony” a meghatározó szempont.

          Az  elmondottakból  is következően az alkotmányossági  kérdés
          az, hogy a korlátozottan cselekvőképes személynél a döntéshez
          szükséges  beleegyezési képességnek a törvényben  vélelmezett
          teljes  és  feltétlen  (ti.  a  korlátozott  cselekvőképesség
          okaira  tekintet nélküli) hiánya alkotmányellenes-e az emberi
          méltóság sérelme miatt. Véleményem szerint a beleegyezési jog
          gyakorlása  olyan  tárgyú, súlyú és hatású  döntés,  amelynél
          éppen  az  lehet indokolt, hogy a belátási képesség bármilyen
          mértékű  és indokú fogyatékosságának a szabályozásban jogilag
          is érzékelhető következménye (feltételrendszere) legyen.

          Így  a  beleegyezési-visszautasítási joggal  kapcsolatban  az
          Eütv. speciális kapcsolatokat szabályoz, nevezetesen az orvos-
          beteg  és  az intézmény-beteg viszonyát, a sajátos  helyzetre
          figyelemmel    differenciáltan.   (A   jogviszonyok    között
          természetesen összefüggések is kimutathatók.)

          A  “beleegyezési és visszautasítási jog” rendeltetésszerű  és
          célzatos  (tudatos) gyakorlása végső soron a beteg  érdekében
          folyamatosan    hozott    orvos-szakmai    döntések    sorába
          illeszkedik. Ennek megkérdőjelezhetetlensége legalább annyira
          fontos  a  gyógyítást végző intézménynek, mint a betegnek.  A
          beteg beleegyezésének egyik jelentős jogi következménye, hogy
          a kórházat mentesíti az olyan felelősségtől, amely a tudomány
          mindenkori  állására  tekintettel a  rendes  műtéti  kockázat
          körébe   tartozó   esemény  bekövetkezésekor   a   belegyezés
          hiányában  fennállhatna. A beleegyezés tehát azt is  jelenti,
          hogy  a  beteg  vagy  az  erre  jogosult  személy  az  orvosi
          tájékoztatásban foglalt, a rendes műtéti kockázat körébe eső,
          lehetséges  káros  következményeket,  a  beavatkozás  várható
          előnyeit  és  kockázatait mérlegelve megismeri  és  tudomásul
          veszi.

          Az  emberi  méltósághoz,  az önrendelkezéshez,  a  cselekvési
          szabadsághoz  való  jogból  nem  vezethető  le   sem   az   a
          következtetés,  hogy  a  nem teljesen cselekvőképes  személyt
          egyes   súlyosabb   orvosi  beavatkozásról  való   döntésénél
          teljesen cselekvőképesnek kell tekinteni, sem pedig az,  hogy
          a cselekvőképtelenek közé kell sorolni.

          Nem   tartom   alkotmányellenesnek,  hogy   a   korlátozottan
          cselekvőképest  a  törvény  ezen a területen  szigorúbban,  a
          cselekvőképtelennel  azonosan  kezeli.  Ez   nem   tekinthető
          korlátozásnak,  hanem  éppen  a  korlátozottan  cselekvőképes
          beteg  érdekében érvényesített – a céllal összhangban lévő  –
          többletgarancia. Ha a szabályokat mégis korlátozásként fogjuk
          fel,  akkor az, éppen az Alkotmány 70/D. §-ával, a  testi  és
          lelki  egészséghez  való joggal összefüggésben  szükséges  és
          arányos    korlátozásnak   minősíthető.   A   polgári    jogi
          cselekvőképtelenség  és  korlátozott  cselekvőképesség  ugyan
          elsősorban  az  ügyleti  forgalom  biztonságát  védi,  de   a
          kiskorút   (vagy  más  okból  az  olyan  helyzetben   lévőnek
          tekintendő  személyt, aki bizonyos döntéseket  felelősen  nem
          képes  meghozni)  is óvja a meggondolatlan veszteségektől  és
          általában  a kockázattól. Egyes intézmények (pl. választójog,
          egyes  hivatalok  viselésének  magasabb  korhatárhoz  kötése)
          optimális   működése  érdekében  is  a  cselekvési  szabadság
          korlátozható.   Önmagának  mindenki   árthat,   s   vállalhat
          kockázatot,  de csak akkor, ha képes a szabad, tájékozott  és
          felelős  döntésre [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH  1996.
          74.].  Az  állam korlátozó “gyámkodása” csak a határesetekben
          lehet alkotmányossági viták tárgya. A törvényhozó – az elvben
          lehetséges  alkotmányos  megoldások,  jogi  eszközök   között
          választva  –  döntött úgy, hogy a beleegyezési  képességet  a
          polgári jog jogintézményeihez köti.

          3.  A hatályos megoldást vizsgálva figyelmet érdemel, hogy az
          Európa  Tanács  Bioetikai Konvenciója (amelynek  Magyarország
          nem  részese) 5. cikke a beleegyezést “szabad és  tájékozott”
          beleegyezésként  fogja  fel.  A  beleegyezés   képességét   a
          megfelelő és előzetes tájékoztatáshoz köti, amelynek ki  kell
          terjednie     a     beavatkozás    céljára,     természetére,
          következményeire  és  a  beavatkozás  kockázataira.   Hasonló
          szabályt tartalmaz az Eütv. is (13. § (1)-(8) bekezdés, 15. §
          (3) bekezdés, 134-135. §).

          Az  egyezmény  a  beleegyezési  képesség  hiányát,  a  hiányt
          eredményező   okokat   a   polgári   jogi   cselekvőképesség-
          fogalomhoz, a nem teljes cselekvőképesség egyes okaihoz köti,
          hasonlóan  az  Eütv. hatályos szabályaihoz. Ez  derül  ki  az
          egyezmény  6. cikk 2. és 3. pontjából. A 2. pont a  “kiskorú”
          személy  beleegyezési  képességének  hiányáról  szól,   ennek
          második  bekezdése a kiskorú véleményének figyelembe  vételét
          írja  elő,  az  Eütv-hez hasonlóan. A 3. pont a  beleegyezési
          képességgel   nem  rendelkező  “nagykorúról”   szól,   és   a
          beleegyezési   képesség   hiányát,   hasonlóan    a    magyar
          szabályozáshoz,  a teljes cselekvőképesség  hiányához  vezető
          “hagyományos”  okokhoz  köti. Mindkét  esetben  az  egyezmény
          szerint  a  beleegyezést a beteg képviselője vagy a  kijelölt
          más  személy  vagy testület engedélye pótolja,  hasonlóan  az
          Eütv. szabályaihoz.

          Az  Eütv. 16. § (5) bekezdésének az a szabálya, hogy a  beteg
          véleményét   a   szakmailag  lehetséges   mértékig   kötelező
          figyelembe venni, nem tekinthető bizonytalan feltételnek.  Ez
          a  szabály  akkor nyeri el valós súlyát, ha tudjuk,  hogy  az
          orvos a foglalkozása szabályainak betartására köteles –  erre
          a  különféle  felelősségi formák is erősen sarkallják.  Ebből
          legalább az következik, hogy eleve és kizárólag csak a  beteg
          gyógyulását  elősegítő  aktuális  beavatkozás  jöhet   szóba.
          Ugyanakkor  az  orvosilag  indokolt  és  javallt  beavatkozás
          elhagyásáról  való  döntésnél  akkor  is  a  beteg  érdeke  a
          meghatározó  szempont, ha helyette más személy nyilatkozik  a
          beleegyezésről  vagy  a visszautasításról,  esetleg  a  beteg
          véleményével  ellentétesen. Az  Eütv.  16.  §  (4)  bekezdése
          értelmében   a   beteget  képviselő  személy  nyilatkozatának
          érvényesülése  egyébként sem korlátlan, hanem  korlátok  közé
          szorított:  a nyilatkozat nem érintheti hátrányosan  a  beteg
          egészségi  állapotát.  Mindezekre a szabályokra  figyelemmel,
          helyes  alkalmazásuk mellett elképzelhetetlen,  hogy  beteget
          kifejezett  tiltakozása  ellenére  vagy  határozott   kérését
          figyelmen kívül hagyva, olyan beavatkozásnak vetik  alá  vagy
          beavatkozást tagadnak meg tőle, amely orvosilag nem indokolt,
          illetve  ami  nem a beteg gyógyítását, lehetséges gyógyulását
          szolgálná.

          4.  Nem  értek egyet azzal sem, hogy a pszichiátriai  betegek
          személyes szabadságát súlyosabban “korlátozó” egyes módszerek
          és  eljárások  alkalmazási feltételeit a  hatályoshoz  képest
          részletesebb törvényben kellene szabályozni.

          Az   Eütv-nek  a  beleegyezési-visszautasítási  jogról  szóló
          rendelkezései  a  meghatározott  beavatkozásra  váró   minden
          beteget  érintenek.  Ezzel szemben  a  személyes  szabadságot
          “korlátozó”   módszerek   és   eljárások,   ezek   feltételei
          törvényben   való   szabályozásának   állított    hiánya    a
          pszichiátriai betegeket érinti.

          Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében és 54. § (2) bekezdésében
          rögzített  alapelvek védelme szempontjából  annak  van  döntő
          jelentősége,  hogy  az  Eütv.  keretein  belül  gyógyításról,
          gyógykezelésről van szó. Olyan tevékenységről,  amelynek  nem
          célja  a  szabadságtól megfosztás vagy a kínzás, a kegyetlen,
          embertelen,   megalázó  elbánás.  Ez  utóbbiakat   az   Eütv.
          szabályai  kifejezetten  tiltják  (Eütv.  10.  §   (1),   (4)
          bekezdés).

          Kétségtelen,   hogy  bizonyos  vizsgálatok   vagy   kezelések
          beavatkozást  jelentenek a beteg testi, lelki  integritásába,
          ez azonban nem a pszichiátriai betegeket érintő alkotmányjogi
          probléma,  hanem  az  “orvoslás” okszerű  és  elkerülhetetlen
          eszköze,  illetve következménye, s mint ilyen,  orvos-szakmai
          kérdés.

          Ezért  az  alkotmányossági kérdés a pszichiátriai  betegeknél
          az,  hogy  a  nem  együttműködő  pszichiátriai  betegnek   az
          intézetbe  utalása és tartása kellő garanciákkal  történik-e.
          Az  orvoslás  eszközeinek használatát, ezek  ellenőrzését  az
          Eütv. kielégítően, kellő garanciákkal szabályozza (Eütv.  10.
          §  (1)-(2), (5) bekezdés, 24. §, 29. § (1) bekezdés, 123.  §,
          136-137.  §,  190.  § c) pont, 192. § (1)-(2)  bekezdés).  Az
          Eütv.  kellő  szabatossággal  határozza  meg  az  eszközöket,
          alkalmazásuk   feltételeit,  az  alkalmazás   elrendelésének,
          ellenőrzésének,     fenntartásának    és     megszüntetésének
          szabályait.

          Általánosságban  nem  a  módszerek és  eljárások  alkalmazási
          feltételeinek részletesebb törvényi szabályozása  hiánya  vet
          fel  tehát  alkotmányossági kérdést, hanem az, ha ezeket  más
          célból,  pl.  fegyelmezésre használják.  Az  Eütv.  szabályai
          megfelelő kereteket tartalmaznak az alkotmányosan aggálytalan
          jogalkalmazásra.  (A nem a gyógyítást célzó önkényes  eljárás
          esetleges  előfordulását egyébként további jogalkotással  sem
          lehet önmagában kizárni.)

          Nincs  megnyugtató és megalapozott magyarázat arra sem,  hogy
          az  orvos-szakmai protokollok körébe tartozó egyes  eljárások
          és   módszerek   alkalmazásának  feltételeit  miért   kellene
          törvényi szinten szabályozni. Ez azzal a következménnyel jár,
          hogy  veszélybe  kerülhet  a személyre  (betegségre)  szabott
          orvosi   kezelés,  elbizonytalanítva  ezzel   a   gyógyítást,
          viszonylagossá téve az orvos szakmai felelősségét.

          Az   együttműködő   pszichiátriai   betegeknél   és   a   nem
          pszichiátriai betegeknél a személyi szabadság korlátozása  az
          esetleg  ugyanolyan  eszközök  alkalmazásánál,  beleegyezésük
          folytán, fel sem merülhet. Nincs alkotmányjogi indoka  annak,
          hogy  a korlátozó módszerként, eljárásként felfogott, nemcsak
          a    pszichiátriában    használt   eszközök    alkalmazásának
          feltételeit miért éppen a pszichiátriai betegekre vonatkozóan
          kell részletesebben szabályozni.

          Figyelmet  érdemel,  hogy az eljárás  során  az  egészségügyi
          miniszter  és  a Magyar Pszichiátriai Társaság  orvos-szakmai
          szempontból a módszerek (eljárások) alkalmazásának  jelenlegi
          jogszabályi feltételeit kielégítőnek tartotta. Magam  is  így
          látom,    alkotmányossági   mérceként    elvárható    további
          szabályozásra   indokot  nem  látok.  Egyetértek   a   Magyar
          Pszichiátriai Társaság ama véleményével is, amely  szerint  a
          vizsgált   körben  éppen  a  terápiás  eljárások   törvényben
          lefektetett szabályozása különböztetné meg ésszerű ok nélkül,
          diszkriminatívan a pszichiátriai betegeket más betegektől.

          5.  Az  Alkotmány  hivatkozott  rendelkezéseinek  kiterjesztő
          értelmezése,   nevezetesen  az  a  kö   vetelmény,   hogy   a
          határozatban    említett    egyes    módszerek    (eljárások)
          alkalmazásának feltételeiről – amelyeket jelenleg az Eütv. és
          szakmai  protokollok  tartalmaznak  –  többletgaranciaként  a
          hatályosnál  részletesebb, törvényi szintű szabályozás  lenne
          alkotmányos, nem fordul elő nemzetközi gyakorlatban.

          Az  Európa Tanács 2000. január 03-án adta közre “Fehér Könyv”
          címmel  a mentális betegségben szenvedők, különös tekintettel
          az akaratuk ellenére pszichiátriai intézményben elhelyezetett
          betegek  emberi jogainak és méltóságának védelmében elkészült
          tanulmányt.
          A tanulmány egyebek között részletesen foglalkozik a mentális
          betegségben  szenvedők kezelése során alkalmazott kényszerítő
          eszközök  alkalmazásának  feltételeiről,  a  betegek   emberi
          jogainak és méltóságának védelméről és ezek garanciáiról.
          A  tanulmány  sehol  nem  tesz említést  sem  az  alkalmazott
          kényszerítő eszközök, eljárások, beavatkozások, sem pedig  az
          alkalmazhatóságuk vonatkozásában arról, hogy ezeknél törvényi
          szintű szabályozás lenne szükséges.
          Éppen ellenkezőleg, a 6.1. pont alatt határozottan leszögezi,
          hogy  a  kezelést/beavatkozást  minden  esetben  a  felismert
          klinikai szimptómák alapján, gyógyító célzattal és a  konkrét
          gyógyulás  érdekében kell alkalmazni. Más  szempontokat,  úgy
          mint a beteg szociális, családi körülményeit, társadalmi vagy
          büntetőjogi helyzetét csak ezt követően, a fenti prioritásnak
          alárendelve   szabad  figyelembe  venni.   (A   szövegezésből
          kiderül,  hogy  ez  utóbbi szempontokat  is  figyelembe  kell
          venni,   erre   a  törvényi  szintű  szabályozás   nem   adna
          lehetőséget!)
          11.4.    pont    alatt   kifejezetten   előírja,    hogy    a
          kezelést/beavatkozást  minden  esetben  egyedileg,  a   beteg
          állapotára,  betegsége várható lefolyására  tekintettel  kell
          kiválasztani és alkalmazni.
          Ezt  az egyedi és komplex szakmai mérlegelést lehetetlenítené
          el a kezelési eszközök és eljárások alkalmazási feltételeinek
          törvényi szintű meghatározása.

          A  11.3-6.  pontok  fogalmazzák meg tételesen  az  alkalmazás
          feltételeit és garanciáit, nevezetesen:
            —  amint  a  beteg állapota engedi, enyhébb kezelésre  kell
          áttérni, (vö. Eütv. 10. § (4) bekezdés)
            —  az  egyedileg  kialakítandó kezelést  lehetőség  szerint
          magával  a  beteggel kell előzetesen megbeszélni, ha  ez  nem
          lehetséges,  a  beteg képviselőjével (vö.  Eütv.  13.  §  (1)
          bekezdés),
           — a kezelést folyamatosan ellenőrizni kell, (vö. Eütv. 10. §
          (5) bekezdés)
           — a szükségesség és arányosság kérdését mindvégig szem előtt
          kell tartani, (vö. Eütv. 10. § (3) és (4) bekezdés)
            —  minden  kezelésről részletes, írásbeli feljegyzést  kell
          készíteni, (vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés)
               —     csak     orvos    rendelheti    el    ezeket     a
          kezeléseket/beavatkozásokat, vészhelyzet  esetén  utólag  meg
          kell  erősíttetni  a kezelés elrendelését szakorvossal,  stb.
          (vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés).

          Mindebből  megállapítható, hogy a hatályos Eütv.  az  európai
          gyakorlatnak megfelelően szabályozza a pszichiátriai  betegek
          kezelésének kérdését, és tartalmazza az Alkotmány 55.  §  (1)
          bekezdésében és az 54. § (2) bekezdésében rögzített alapjogok
          irvényesülésének törvényi garanciáit.

          Minderre figyelemmel az indítvány teljes elutasításának  lett
          volna helye.

          Budapest, 2000. október 24.
                                     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Some provisions of the Health Act restricting the right of self-determination related to medical care (the right of consent and refusal) of patients with limited disposing capacity to the same extent as in the case of incapable patients
            Number of the Decision:
            .
            36/2000. (X. 27.)
            Date of the decision:
            .
            10/24/2000
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2000-3-005?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0036_2000.pdfen_0036_2000.pdf