English
	Hungarian

Ügyszám: .	213/B/1998
Előadó alkotmánybíró: Holló András Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 36/2000. (X. 27.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2000/241 .

A döntés kelte: Budapest, 10/24/2000 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos    vizsgálatára    és   megsemmisítésére    valamint mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség  vizsgálatára irányuló  indítvány  alapján — Dr.  Bagi  István,  Dr.  Erdei Árpád,  Dr.  Harmathy  Attila,  Dr.  Németh  János,  és   Dr. Tersztyánszkyné     dr.     Vasadi     Éva     alkotmánybírók különvéleményeivel — meghozta az alábbi                         határozatot: 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  a  korlátozottan cselekvőképes  betegek  egészségügyi  ellátással  kapcsolatos önrendelkezési  jogának (a beleegyezés  és  a  visszautasítás jogának)  a  cselekvőképtelen betegekkel  azonos  korlátozása sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését. Az  Alkotmánybíróság ezért az egészségügyről szóló 1997.  évi CLIV.   törvény   16.   §   (2)  bekezdéséből   az   "illetve korlátozottan cselekvőképes" szövegrészt 2001. december 31-ei hatállyal megsemmisíti. 2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett  elő azáltal,  hogy  az  egészségügyről  szóló  1997.  évi   CLIV. törvényben   a   pszichiátriai  betegekre   vonatkozóan   nem szabályozta  az  Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése   szerinti személyes szabadságot — ezen belül a mozgásszabadságot  is  — súlyosan   korlátozó  módszerek  (eljárások)   alkalmazásának jogszabályi  feltételeit, és ezáltal nem  biztosította  kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt  tilalom érvényesülését. Az  Alkotmánybíróság  ezért felhívja az  Országgyűlést,  hogy szabályozási  kötelezettségének 2001. december  31-ig  tegyen eleget. 3.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről  szóló  1997.  évi CLIV. törvény 12. § (1) bekezdése, 16. § (4) bekezdése, 17. § (2) bekezdése, 20. § (1) bekezdése, 21. § (2)-(3) bekezdései, 190. § c) pontja, 191. § (1) bekezdése, 192. § (1) bekezdése, 196. § b) pontja, 197. § (8) bekezdése, 199. § (1) és (4)-(5) bekezdései,  200.  § (1) bekezdése és 201.  §  (1)  bekezdése alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 4.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről  szóló  1997.  évi CLIV.  törvény  201.  §  (9)  bekezdésének  megváltoztatására irányuló kérelmet visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                              I. Az  Alkotmánybírósághoz  az egészségügyről  szóló  1997.  évi CLIV.  törvénynek  (a továbbiakban: Eütv.) a cselekvőképtelen illetve  korlátozottan cselekvőképes, továbbá a pszichiátriai betegek     gyógykezelésével    kapcsolatos     rendelkezései alkotmányossági vizsgálata tárgyában több indítvány érkezett. Az  Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és  egy eljárásban bírálta el. 1.  Az  egyik indítványozó szerint az Eütv. 21. § (2) és  (3) bekezdése  az  Alkotmány több rendelkezésével is  ellentétes, mivel  lehetővé teszi, hogy bizonyos esetekben a  kezelőorvos az indokolt orvosi ellátások megtételére, illetve a szükséges beavatkozások     elvégzésére    vonatkozó     kötelezettsége teljesítése  érdekében  a  rendőrhatóság  közreműködését   is igénybe   vegye.  Az  indítványozó  álláspontja   szerint   a megtámadott rendelkezés ellentétben áll az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében megfogalmazott, az alapjogok védelmére vonatkozó rendelkezéssel,    az    Alkotmány   70/A.    §-a    szerinti diszkrimináció-tilalommal, az 54. § (1)  bekezdésébe  foglalt emberi  méltósághoz  való  joggal,  illetve  a  (2)  bekezdés szerinti  kínzás,  kegyetlen, embertelen,  megalázó  bánásmód tilalmával,  továbbá az Alkotmány 55. § (1)  bekezdése  által deklarált  személyes  szabadsághoz való  joggal,  valamint  a 70/D.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  egészséghez   való joggal. 2.  A  másik  indítványozó az Eütv. 192.  §-ának  vizsgálatát kérte.   E  rendelkezés  a  pszichiátriai  betegek  személyes szabadsága   korlátozásának   szabályait   tartalmazza.    Az indítványozó véleménye szerint sérti az Alkotmány 54.  §  (1) bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot, és az  55. §  (1)  bekezdése szerinti személyes szabadsághoz való jogot, hogy  az Eütv. 192. §-a "nem definiálja pontosan a korlátozás módjait,  ezért  nem zárja ki az olyan eszközök  használatát, amelyek  alkalmazása megsérti az Alkotmányt". Az indítványozó kifogásolta  továbbá,  hogy a veszélyeztető  és  a  közvetlen veszélyeztető  magatartás  alapján  egyaránt  megfosztható  a beteg személyes szabadságától. Az indítványozó hivatkozott az Eütv.   fenti  rendelkezéséhez  kapcsolódó  indokolásra   is, amelyben    megjelenik   az   ún.   hálóságy   alkalmazásának lehetősége.   Véleménye  szerint  a  hálóságy   a   személyes szabadság  korlátozásának legmegalázóbb eszköze ("abban  csak felülni  van  hely, felállni már nem, ajtaját kívülről  lakat zárja"). Az indítványozó végül arra a következtetésre jutott, hogy   "természetesen   néha  szükség   lehet   a   különféle korlátozásokra,   de  az  alkotmányosság   csak   úgy   lehet biztosított,  ha  pontosan  meg van  határozva,  hogy  milyen korlátozásokról lehet szó". Ez   az   indítvány   —  tartalma  alapján   —   mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára irányult. 3.  Az  indítványozó  később  újabb  beadványt  nyújtott  be, amelyben kérte az Eütv. több — részben a cselekvőképtelen  és a  korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, részben a pszichiátriai betegek gyógykezelésére és gondozására irányadó X.    fejezete    —   rendelkezésének   a   vizsgálatát    és megsemmisítését.  Az indítványozó lényegében  három  probléma köré csoportosította érveit. Egyrészt a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegek esetében az  egészségügyi ellátás  során  hozott  döntésekbe  való  beleegyezés  és   a visszautasítás   jogának   terjedelmét   sérelmezte.    Ezzel kapcsolatban  az  indítványozó összevetette  az  Eütv.  és  a Polgári  Törvénykönyvről  szóló  1959.  évi  IV.  törvény  (a továbbiakban:  Ptk.) rendelkezéseit, s arra a  megállapításra jutott,  hogy amíg "a Ptk. szerint igenis tehetnének érvényes jognyilatkozatot  (például  az ellátás  visszautasításáról)", addig  az  Eütv.  a  Ptk.-tól  szigorúbb  korlátot  állít   a döntésekbe való személyes részvétel tekintetében. Másrészt  vizsgálni kérte több alkotmányos tétel  alapján  az Eütv.  azon  rendelkezéseit is, amelyek a beteg veszélyeztető vagy   közvetlen  veszélyeztető  magatartása  miatt  lehetővé teszik  jogainak korlátozását. Az indítványozó harmadrészt  — főként   a   diszkrimináció  tilalmára   hivatkozva   —   azt kifogásolta, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése során szabályozott  eljárásokban a bíróság nemperes eljárásban  jár el.   Az   indítványozó  szerint  a  pszichiátriai  betegekre vonatkozó   eljárás  nemperes  jellege  e  betegek  hátrányos megkülönböztetését eredményezi. Az  indítványozó  —  részleteiben — az  alábbi  rendelkezések vizsgálatát és megsemmisítését kérte: 3.1. Álláspontja szerint az Eütv. 12. § (1) bekezdésének első mondatából az a szövegrész, amely nem biztosítja az intézmény elhagyásának  jogát, ha e joggal való élés  mások  életét  és testi  épségét veszélyezteti, ellentétes az Alkotmány 8.  §-a szerinti alapjogok védelmére, illetve alapjogok korlátozására vonatkozó rendelkezéssel, és diszkriminatív. 3.2.   Az   Eütv.  16.  §-a  (2)-(5)  bekezdései  részletesen szabályozzák,  hogy a cselekvőképtelen illetve  korlátozottan cselekvőképes   betegek   helyett  mely   személyek,   milyen sorrendben  és terjedelemben gyakorolhatják a beleegyezés  és visszautasítás jogát. Az indítványozó álláspontja szerint  ez a    szabályozás    a   cselekvőképes   betegekre    irányadó rendelkezésekhez   képest   az   emberi   méltóságot   és   a diszkrimináció tilalmát sértő alapjog-korlátozásnak  minősül. Az  indítványozó  kérte  az Eütv. 16.  §  (4)  bekezdés  első mondatából   az   "invazív"  szó   megsemmisítését   is.   Az indítványozó  véleménye  szerint a pszichiátriai  osztályokon alkalmazott   kezelések  nagy  része  nem   minősül   invazív beavatkozásnak,  ezért a cselekvőképtelen vagy  korlátozottan cselekvőképes   betegek   helyett   eljáró   személyek    nem nyilatkozhatnak   a   személyiségi   jogokat,   a   személyes szabadságot  és az emberi méltóságot sértő — tudatbefolyásoló gyógyszerek  által kiváltott — beavatkozásokkal kapcsolatban. Mindez  —  álláspontja szerint — sérti az Alkotmány 8.  §-át, 54. §-át és a 70/A. § (1) bekezdését. 3.3.  Az indítványozó megítélése szerint az Eütv. 17.  §  (2) bekezdése alkotmányellenesen korlátoz alapjogot, és ezért  az Alkotmány  8.  §-ába  ütközik. E  rendelkezés  szerint  nincs szükség  a  beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások  egészségét vagy testi épségét súlyosan  veszélyezteti, vagy ha a beteg közvetlen életveszélyben van. Az indítványozó kifejtette,  hogy  a  lelkiismereti  és  vallásszabadság   az Alkotmány   alapján   még  rendkívüli  állapot   esetén   sem függeszthető  fel,  ezzel  szemben  a  vizsgált   rendelkezés alapján   a   lelkiismereti  vagy  vallási  okkal  ellentétes beavatkozás is elvégezhető. Lényegében ugyanezen indokok alapján kérte megsemmisíteni  az indítványozó  az  Eütv.  20. § (1)  bekezdéséből  a  "kivéve" kezdetű   szövegrészt.  E  szabály  a  cselekvőképes  betegre vonatkozóan  az ellátás visszautasítása jogát deklarálja,  de nem  teszi  lehetővé a visszautasítást, ha  annak  elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. 3.4.  Az  Eütv. 190. § c) pontja szerint minden pszichiátriai beteg  jogosult arra, hogy pszichiátriai gyógykezelése  során korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint korlátozó  feltételek közötti elhelyezésére csak  feltétlenül indokolt  esetben,  önmaga vagy mások veszélyeztetése  esetén kerüljön  sor. E rendelkezés alkotmányosságát az indítványozó azon az alapon vitatta, hogy pusztán a veszélyeztetés alapján korlátoz  alapjogot az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadsághoz való jogot, illetve állítása szerint e rendelkezés a pszichiátriai betegeket — az Alkotmány 70/A. §- át sértő módon — hátrányosan érinti. 3.5.  Az  indítványozó a fenti alkotmányos tételeken  túl  az emberi méltósághoz való jog szempontjából is sérelmezte, hogy a  pszichiátriai  betegek intézeti gyógykezelésének  bizonyos eseteiben   —  ha  a  beteg  veszélyeztető  vagy  közvetlenül veszélyeztető  magatartást tanúsít —  el  lehet  tekinteni  a beteg  beleegyezésétől. A megsemmisíteni kért rendelkezés  az Eütv. 191. § (1) bekezdésében található. 3.6.  Az  indítványozó e kérelmében külön is megtámadta  a  — korábbi beadványában a hálóságy alkalmazásával összefüggésben megjelölt — Eütv. 192. § (1) bekezdését. 3.7.   Az  Eütv.  196.  §  b)  pontja  lehetőséget  nyújt   a pszichiátriai   betegek   azonnali  intézeti   gyógykezelésbe vételére,  közvetlen  veszélyeztető  magatartás  esetén.   Az indítványozó szerint az intézeti gyógykezelésbe vételnek ez a formája diszkriminatív, továbbá az alapjogkorlátozás e  módja alkotmányellenes, a személyes szabadság jogát  és  az  emberi méltósághoz való jogot sérti. Az indítványozó kérelme —  ezen alkotmányos  tételek  alapján  —  kiterjedt  a  pszichiátriai betegek    sürgősségi   gyógykezelésére   vonatkozó   további szabályokra is. Az Eütv. 199. § (1) bekezdése kimondja: ha  a beteg  pszichés  állapota  vagy  szenvedélybetegsége  folytán tanúsít  közvetlen  veszélyeztető  magatartást,  és  ez  csak azonnali  intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható  el,  az azt  észlelő  orvos  —  akár a rendőrség  közreműködésével  — közvetlenül   intézkedik  a  beteg  pszichiátriai   intézetbe szállításáról. Az indítványozó ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy  a  pszichés  állapot fogalma sehol sincs  meghatározva; "valamennyien  és  állandóan  valamilyen  pszichés  állapotba vagyunk". 3.8.  A  fenti alkotmányos érvek alapján kérte megsemmisíteni az  indítványozó azt az Eütv. 197. § (8) bekezdésébe  foglalt rendelkezést  is, amely szerint az önkéntesen  felvett  beteg sem  bocsátható  el,  ha a gyógykezelése során  veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít. 3.9.  Az  Eütv.  199. § (5) bekezdés szerint a bíróság  akkor rendeli  el  a sürgősséggel felvett beteg esetén  a  kötelező gyógykezelést,  ha  veszélyeztető  magatartást   tanúsít   és fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége. Az Eütv. 200. §  (1)  bekezdése  értelmében a bíróság a  kötelező  intézeti gyógykezelést  annál a betegnél rendeli el, aki veszélyeztető magatartást   tanúsít,   de  sürgősségi   gyógykezelése   nem indokolt.  Ilyenkor a beteg csak a bírósági döntést  követően kötelezhető   intézeti  gyógykezelésre.  Az  indítványozó   e rendelkezésekben   a   veszélyeztető   magatartások   alapján fennálló  személyes  szabadság alkotmányellenes  korlátozását vélte    felfedezni,   illetve   a   diszkrimináció   tilalom megsértését. 3.10.  Az  Eütv.  a  sürgősségi gyógykezeléshez  kapcsolódóan kötelezővé  teszi,  hogy  a  beszállítás  indokoltságáról   a bíróság  72 órán belül döntsön. Az Eütv. 199. § (4) bekezdése a   bírósági   határozat   meghozataláig   szükséges   orvosi intézkedéseket  szabályozza. Ennek  keretében  úgy  fogalmaz, hogy  a  "szakmailag lehetséges mértékben és  módon"  kerülni kell  az  olyan  beavatkozásokat, amelynek hatására  a  beteg pszichés   állapotát  a  bíróság  nem  tudja  megítélni.   Az indítványozó  szerint az emberi méltóságot  sérti  és  egyben diszkriminatív,     hogy     tudatbefolyásoló     gyógyszerek alkalmazását a törvény ebben az esetben sem tiltja. 3.11.  Végül az indítványozó — a bírósági eljárásra vonatkozó közös  eljárási  szabályok közül — a  az  Eütv.  201.  §  (1) bekezdésbe  foglalt  "nemperes"  szó  megsemmisítését  kérte. Álláspontja  szerint  a  nemperes  bírósági  eljárás  pusztán formai  biztosíték,  a  bíróságok  döntésüket  kizárólag   az intézet  vezetője és a kezelőorvos véleményére  alapozzák.  A pszichiátriai  betegekre  vonatkozó  bírósági   eljárás   így garanciák   nélkül,  a  szubjektív  veszélyeztető  magatartás fogalma  alapján  foszt  meg embereket cselekvőképességüktől, alapjogaiktól, és ezért diszkriminatív. Az  indítványozó  sérelmezte azt  is,  hogy  "bíróságnak  nem kötelező   dönteni  a  gondnokság  alá  helyezés   valamilyen formájáról"; e probléma megoldása érdekében az Eütv.  209.  § (9)      bekezdésének     megváltoztatását      kérte      az Alkotmánybíróságtól. 4.  Az  Alkotmánybíróság az eljárás során — az indítványokkal kapcsolatos észrevételeik megtétele érdekében — megkereste az egészségügyi minisztert és a Magyar Pszichiátriai Társaságot.                              II. 1. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezései szerint:  8.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaság  elismeri   az   ember sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek tiszteletben   tartása   és  védelme   az   állam   elsőrendű kötelessége.  (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.  (...)  (4)  Rendkívüli  állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején az alapvető jogok gyakorlása — az 54-56. §-ban, az 57. §  (2)-(4)  bekezdésében, a 60. §-ban, a 66-69.  §-ban  és  a 70/E.  §-ban  megállapított  alapvető  jogok  kivételével   — felfüggeszthető vagy korlátozható.    54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.  (2)  Senkit  nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen, megalázó  elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és  különösen tilos  emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy  tudományos kísérletet végezni.    55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján megfosztani.    60.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.  (2)   Ez   a   jog  magában  foglalja  a  vallás  vagy   más lelkiismereti   meggyőződés   szabad   megválasztását    vagy elfogadását,   és  azt  a  szabadságot,  hogy   vallását   és meggyőződését  mindenki  vallásos cselekmények,  szertartások végzése  útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.    70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.    70/D.  §  (1)  A Magyar Köztársaság területén élőknek  joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.  (2)  Ezt  a  jogot  a Magyar Köztársaság a munkavédelem,  az egészségügyi    intézmények    és    az    orvosi     ellátás megszervezésével,  a  rendszeres  testedzés   biztosításával, valamint  az  épített  és a természetes környezet  védelmével valósítja meg. 2. Az Eütv. indítványokkal érintett szabályai a következőképpen rendelkeznek:                                              Az intézmény elhagyásának joga                                12.  §  (1)  A betegnek joga van az egészségügyi  intézményt elhagyni,  amennyiben azzal mások testi  épségét,  egészségét nem   veszélyezteti.  E  jog  csak  törvényben  meghatározott esetekben korlátozható.  (2)  A  beteg távozási szándékát a kezelőorvosnak bejelenti, aki  ezt  a  tényt  a  beteg  egészségügyi  dokumentációjában feltünteti.  (3)   Amennyiben   a   beteg   az  egészségügyi   intézményt bejelentés  nélkül  hagyja  el, a  kezelőorvos  ezt  a  beteg egészségügyi  dokumentációjában  feltünteti,  továbbá,  ha  a beteg  állapota indokolja, az intézmény elhagyásának tényéről értesíti az illetékes hatóságokat, valamint cselekvőképtelen, illetve  korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a törvényes képviselőt.  (...)                 Az önrendelkezéshez való jog  (...)  16.  § (1) A cselekvőképes beteg — ha e törvény eltérően nem rendelkezik   —   közokiratban,   teljes   bizonyító    erejű magánokiratban  vagy — írásképtelensége  esetén  —  két  tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal  a)  megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki  jogosult helyette  a  beleegyezés,  illetve  a  visszautasítás   jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell,  b)  az a) pontban meghatározott személy megjelölésével  vagy anélkül  a  (2)  bekezdés  szerinti  személyek  közül  bárkit kizárhat  a beleegyezés és a visszautasítás jogának  helyette történő    gyakorlásából,   illetve   a   13.   §    szerinti tájékoztatásból.  (2)    Amennyiben   a   beteg   cselekvőképtelen,    illetve korlátozottan  cselekvőképes és  nincs  az  (1)  bekezdés  a) pontja   alapján  nyilatkozattételre  jogosult   személy,   a beleegyezés  és  a visszautasítás jogának a  (4)  bekezdésben foglalt  korlátok közötti gyakorlására — az (1)  bekezdés  b) pontjában   foglaltak  figyelembevételével  —   a   megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:  a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában  b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes  ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában  bb) gyermeke, ennek hiányában  bc) szülője, ennek hiányában  bd) testvére, ennek hiányában  be) nagyszülője, ennek hiányában  bf) unokája;  c)  a  b)  pontban  megjelölt  hozzátartozója  hiányában   a beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes  ca) gyermeke, ennek hiányában  cb) szülője, ennek hiányában  cc) testvére, ennek hiányában  cd) nagyszülője, ennek hiányában  ce) unokája.  (3)  Az  egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes nyilatkozata  esetén  a beteg egészségi  állapotát  várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni.  (4)  A  (2)  bekezdés  szerinti  személyek  nyilatkozata   — kizárólag  a  13. §-ban foglalt tájékoztatást  követően  —  a kezelőorvos  által javasolt invazív beavatkozásokhoz  történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban — a  20.  § (3)  bekezdése  szerinti eset kivételével — a  beavatkozással fölmerülő  kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a  beteg  egészségi  állapotát, így  különösen  nem  vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a    beteget   cselekvőképessé   válását   követően   azonnal tájékoztatni kell.  (5)  Az  egészségügyi ellátással kapcsolatos  döntésekben  a cselekvőképtelen,  illetve korlátozottan cselekvőképes  beteg véleményét  a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe  kell venni  abban  az  esetben  is, ha a  beleegyezés,  illetve  a visszautasítás   jogát  a  (2)  bekezdés   szerinti   személy gyakorolja.  17.  §  (1)  A  beteg beavatkozásokba történő  beleegyezését vélelmezni  kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és  a)   a  16.  §  (1)  bekezdés  a)  pontja  szerinti  személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;  b)  invazív  beavatkozások esetén akkor,  ha  a  16.  §  (1) bekezdés  a)  pontja  vagy  a 16. §  (2)  bekezdése  szerinti személy  nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna  és  a beavatkozás   késedelmes   elvégzése   a   beteg    egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.  (2)  A  beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása  a)  mások  —  ideértve a 24. hetet betöltött magzatot  is  — egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá  b)  ha  — a 20-23. §-okra is figyelemmel — a beteg közvetlen életveszélyben van.  (...)                                            Az ellátás visszautasításának joga                                20.  § (1) A cselekvőképes beteget — a (2)-(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6) bekezdésben  foglalt eset  kivételével  —  megilleti az ellátás visszautasításának joga,  kivéve,  ha annak elmaradása mások életét  vagy  testi épségét veszélyeztetné.  (2)  A  beteg  minden  olyan ellátást,  amelynek  elmaradása esetén  egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás  következne  be,  csak  közokiratban  vagy   teljes bizonyító   erejű  magánokiratban,  illetve  írásképtelensége esetén  két  tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza.  Ez utóbbi    esetben    a   visszautasítást   az    egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk  aláírásukkal hitelesítenek.  (3)  A  betegség  természetes lefolyását  lehetővé  téve  az életfenntartó  vagy  életmentő beavatkozás  visszautasítására csak  abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint  rövid  időn  belül — megfelelő egészségügyi  ellátás mellett   is   —   halálhoz  vezet  és  gyógyíthatatlan.   Az életfenntartó,  illetve életmentő beavatkozás visszautasítása a   (2)   bekezdés  szerinti  alaki  előírások   betartásával történhet.  (...)    21.  §  (1)  Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg  esetén  a  20.  § (2) bekezdése szerinti  ellátás  nem utasítható vissza.  (2)    Amennyiben    cselekvőképtelen    és    korlátozottan cselekvőképes  beteg  esetén a 20. § (3)  bekezdése  szerinti ellátás   visszautasítására  kerül   sor,   az   egészségügyi szolgáltató  keresetet  indít a  beleegyezés  bíróság  általi pótlása  iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának meghozataláig  köteles  a  beteg  egészségi  állapota   által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély  esetén a     szükséges    beavatkozások    elvégzéséhez     bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség.  (3)  A  kezelőorvos a (2) bekezdésben foglalt kötelezettsége teljesítése  érdekében — szükség esetén —  igénybe  veheti  a rendőrhatóság közreműködését.  (4)  A  (2)  bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására irányuló  eljárás  során a bíróság nemperes eljárásban  soron kívül  jár  el.  Az  eljárás  tárgyi  költségmentes.   Ha   e törvényből,  illetve az eljárás nemperes jellegéből  más  nem következik,  a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról szóló  1952.  évi  III. törvény szabályait  kell  megfelelően alkalmazni.                                 Pszichiátriai betegek jogaira vonatkozó különös szabályok  (...)  190. § Minden pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy  (...)  c)   pszichiátriai   gyógykezelése  során   korlátozó   vagy kényszerítő  intézkedés  alkalmazására,  valamint   korlátozó feltételek  közötti  elhelyezésére csak feltétlenül  indokolt esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén kerüljön sor.  191.  §  (1)  A  pszichiátriai  beteg  gyógykezeléshez  való beleegyezésére  az  általános szabályok az irányadók  (15-19. §).  A  196. § b) és c) pontja alapján kezelt beteg  esetében addig,   ameddig  a  beteg  veszélyeztető  vagy   közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít, el lehet tekinteni a beteg beleegyezésétől,  de  a  tájékoztatást  ilyen  esetben  is  a lehetőséghez képest meg kell kísérelni.  (...)  192.  §  (1)  Személyes szabadságában bármely módon  csak  a veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású  beteg korlátozható.  A  korlátozás csak  addig  tarthat,  illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges.  (2)  A  korlátozás elrendelésére és módjára a 10. §  (4)-(5) bekezdése   az   irányadó.   A   korlátozásról   az    orvost haladéktalanul értesíteni kell, akinek 2 órán belül azt  jóvá kell  hagynia.  Ennek hiányában a korlátozást  haladéktalanul meg kell szüntetni.                                       Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelése                                196.   §   Pszichiátriai  betegek  intézeti   gyógykezelésbe vételének  a)  a  beteg  beleegyezésével vagy a 16. § (1)-(2)  bekezdés szerinti   személy   kérelmére  (a   továbbiakban:   önkéntes gyógykezelés),  b)   azonnali   intézeti  gyógykezelést   szükségessé   tevő közvetlen  veszélyeztető magatartás esetén,  az  azt  észlelő orvos   intézkedése   alapján  (a  továbbiakban:   sürgősségi gyógykezelés),  c)  a  bíróság  kötelező  intézeti  gyógykezelést  elrendelő határozata alapján (a továbbiakban: kötelező gyógykezelés) van helye.                                                 Az önkéntes gyógykezelés  197. §  (...)    (8)  Az önkéntesen felvett beteg nem bocsátható el,  ha  a gyógykezelés során veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartást   tanúsít   és   emiatt   fennáll   az   intézeti gyógykezelés   szüksége.  Ekkor  a  199.  §-ban  szabályozott eljárást kell lefolytatni.                                                                                Sürgősségi gyógykezelés                                199.   §   (1)   Ha  a  beteg  pszichés  állapota,   illetve szenvedélybetegsége  következtében  közvetlen   veszélyeztető magatartást   tanúsít  és  ez  csak  azonnali   pszichiátriai intézeti  gyógykezelésbe vétellel hárítható  el,  az  észlelő orvos  közvetlenül intézkedik a beteg megfelelő pszichiátriai intézetbe  szállításáról.  A  beteg  beszállításához  szükség esetén a rendőrség közreműködik.    (2)  A  beteg felvételét követően a pszichiátriai  intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a beszállítás  indokoltságának  megállapítását  és  a  kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését.  (3)  A  bíróság  az értesítés kézhezvételétől  számított  72 órán   belül   határozatot  hoz.  A   bíróság   határozatának meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható.  (4)   A   határozat   meghozataláig  elsősorban   a   heveny veszélyeztető  magatartás  megszüntetésére   vagy   a   gyors állapotromlás  megelőzésére  kell  törekedni.  A   szakmailag lehetséges   mértékben  és  módon  kerülni  kell   az   olyan beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a bíróság  a  személyes  meghallgatás során  a  beteg  pszichés állapotát  megítélje. Amennyiben erre mégis  sor  kerül,  azt részletesen dokumentálni és indokolni kell.  (5)  A  bíróság a sürgősséggel felvett beteg esetében  akkor rendeli el a kötelező gyógykezelést, ha a beteg veszélyeztető magatartást  tanúsít  és  fennáll  az  intézeti  gyógykezelés szükségessége.  (...)                                                   Kötelező gyógykezelés    200.  §  (1) A bíróság annak a betegnek a kötelező  intézeti gyógykezelését  rendeli  el, aki pszichiátriai  megbetegedése vagy    szenvedélybetegsége    következtében    veszélyeztető magatartást   tanúsít,   de  sürgősségi   gyógykezelése   nem indokolt.  (...)                                                 Közös eljárási szabályok                                201.  § (1) A bíróság az e fejezetben szabályozott eljárások során nemperes eljárásban jár el. Ha e törvényből, illetve az eljárás  nemperes jellegéből más nem következik,  a  bírósági eljárásban  a Polgári perrendtartásról szóló 1952.  évi  III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni. (...)                               III. Az Alkotmánybíróság elsőként az Eütv. II. fejezetében foglalt —   a   betegek   jogait   és   kötelezettségeit   érintő   — rendelkezésekkel kapcsolatos indítványokat bírálta el. 1.  Az  indítványozó az Eütv. 12. § (1), 17. § (2), és 20.  § (1)   bekezdéseiből  vizsgálni  kéri  az   egyes   betegjogok korlátozásának  azon  okait,  amely  mások  életének,   testi épségének, egészségének veszélyeztetése alapján áll fenn. 1.1.  Az  Eütv. 12. § (1) bekezdése a betegnek  az  intézmény elhagyásához való jogát deklarálja, "amennyiben  azzal  mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti". Az indítványozó e  rendelkezést  a személyes szabadság Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésébe  foglalt jogának az Alkotmány 8. § (2)  bekezdése szerinti  sérelme,  illetve az Alkotmány 70/A.  §-ába  ütköző diszkriminatív volta miatt kéri megsemmisíteni. Az   Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése  szerint   "A   Magyar Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint  a  törvényben  meghatározott okokból  és  a  törvényben meghatározott     eljárás    alapján     megfosztani".     Az Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlatában az  Alkotmány  idézett rendelkezésében  rögzített "szabadság"  fogalmat  a  személyi szabadság alkotmányos megfogalmazásaként értelmezte. 74/1995. (XII. 15.) AB határozat. ABH 1995. 369., 372. Az Eütv. 12. § (1) bekezdésének az intézmény-elhagyási joggal kapcsolatos   szabálya   nem   szakítható   el   rendelkezési környezetétől. Az Eütv. 12. § (1) bekezdése mintegy alapelvi szinten rögzíti az   intézmény-elhagyási  jogot,  a  törvény   az   intézmény elhagyása  tekintetében két esetet szabályoz.  Egyrészt  azt, amikor  a  beteg  ezt  bejelenti kezelőorvosának  12.  §  (2) bekezdés, másrészt azt, amikor bejelentés nélkül hagyja el az egészségügyi intézményt 12. § (3) bekezdés. Tehát  a  törvény eleve  számol  az  intézményelhagyás  "rendkívüli"  módjával, azzal,  amikor  a  beteg úgy távozik, hogy elhatározását  nem közli a kezelőorvosával. Az Eütv. 12. §-ában foglalt szabályok alapján megállapítható, hogy  e  rendelkezések  nem a személyes szabadság  valamilyen fajta   kényszerrel  történő  elvonásáról  —   az   Alkotmány szóhasználata szerint megfosztásáról — szólnak. Az Eütv.  12. §  (1) bekezdése önmagában nem érinti az Alkotmány 55. §  (1) bekezdése  által  meghatározott  személyi  szabadságtól  való megfosztást,  mert  nem az egészségügyi intézményben  történő ottmaradás kikényszerítéséről rendelkezik. Az Eütv.  12.  §-a az   intézményelhagyáshoz   jogkövetkezményt   nem   fűz.   A bejelentés  nélkül eltávozott beteg esetében  is  csak  annyi kötelezettsége  van a kezelőorvosnak, hogy az  eltávozást  az egészségügyi dokumentációban fel kell tüntetni, és ha a beteg állapota   indokolja,  az  eltávozás  tényéről  értesíti   az illetékes   hatóságokat  Eütv.  12.  §   (3)   bekezdés.   Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésével ezért nincs összefüggésben — és így  ellentétben sem — önmagában az a szabály, amely az intézmény elhagyásának törvényes módját csak abban az esetben teszi lehetővé,  ha  e joggal   való  élés  mások  testi  épségét,  egészségét   nem veszélyezteti. Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint nem áll e rendelkezés ellentétben az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével sem, hiszen a  beteg  jogainak az általános szabályoktól eltérő rendezése ésszerű  indokon  — mások jogainak védelmén  —  nyugszik.  Az Alkotmánybíróság  már  számos  határozatában  értelmezte   az Alkotmány  70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult  gyakorlata szerint   az   Alkotmány  e  rendelkezését  a   jogegyenlőség általános   elvét   megfogalmazó  alkotmányi  követelményként értelmezte.  Kimondta,  hogy  az  Alkotmányban  meghatározott tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre  terjed  ki;  abban  az  esetben,  ha  a megkülönböztetés  nem alapvető jog tekintetében  történt,  az eltérő  szabályozás  alkotmányellenessége  akkor  állapítható meg,  ha  az  az  emberi  méltósághoz való  jogot  sérti.  Az Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlata során  ez  utóbbi  körben akkor   ítélte   alkotmányellenesnek  a  jogalanyok   közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen,  ésszerű  indok nélkül  tett különbséget az azonos szabályozási kör alá  vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 48.;  21/1990.  (X.  4.)  AB  határozat,  ABH  1990,  77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 138. stb.] Az  Alkotmánybíróság  ezért  az Eütv.  12.  §  (1)  bekezdése vonatkozásában  az  Alkotmány 55. § (1)  bekezdésének  és  az Alkotmány  70/A. § (1) bekezdésének sérelmét nem  állapította meg,   az  Eütv.  12.  §  (1)  bekezdésének  megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. 1.2.  Az  Eütv.  17. § (2) bekezdése a) pontja szerint  nincs szükség  a  beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások  —  ideértve  a  24.  hetet  betöltött  magzatot  is  — egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti. A 20. § (1)  bekezdés értelmében a cselekvőképes betegnek az  ellátás visszautasítására  vonatkozó joga  korlát  alá  esik,  ha  az ellátás   elmaradása   mások  életét   vagy   testi   épségét veszélyeztetné.   Az  indítvány  tartalmából   kivehetően   e szabályok   az  Alkotmány  60.  §  (1)  bekezdésébe   foglalt lelkiismereti  és  vallásszabadsággal, illetve  az  alapjogok korlátozására  irányadó  8.  § (2) bekezdéssel  ellentétesek, mivel lehetetlenné teszik a gyógykezelés megtagadását vallási vagy lelkiismereti okokból. Az Alkotmánybíróság több döntésében foglalkozott az Alkotmány 60.  §-ában  foglalt  alapjoggal.  A  4/1993.  (II.  12.)  AB határozatában  —  többek  között  —  megállapította,  hogy  a vallásszabadság  szoros  összefüggését  az  emberi   méltóság jogával   akkor   is   figyelembe  kell   venni,   amikor   a vallásszabadság      másik     két     összetevőjéről,      a vallásgyakorlásról,    illetve   a    meggyőződés    szerinti cselekvésről van szó. Az általános személyiségi jogból  folyó cselekvési  szabadságnak különös súlyt ad, ha  a  személyiség lényegét  érintő  lelkiismereti vagy  vallási  meggyőződésből fakad  a cselekedet. (Ezt ismeri el pl. a fegyveres szolgálat megtagadásához  való jog.) (ABH 1993. 48.,  51.).  A  vallási vagy    lelkiismereti   meggyőződésből    adódó    cselekedet alkotmányos védelme felmerült más ügyek kapcsán  is,  pl.  az abortusz  elvégzését  megtagadó orvosok vonatkozásában  lásd: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991. 297., 314-315.. Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a jelen  határozatban vizsgált   probléma  nem  azonosítható  a   fent   bemutatott alkotmányossági kérdésekkel. Mind az Eütv. 17. § (2) bekezdés a)  pontjában,  mind  a  20. § (1)  bekezdésében  foglalt  (a beleegyezés és a visszautasítás jogát érintő) korlátozás  oka mások  életének, egészségének, vagy testi épségének  védelme. Tehát  nem arról van szó, hogy a lelkiismereti meggyőződésből fakadó  cselekedetet a szabályozás nem részesíti  védelemben, hanem  arról,  hogy  a  meggyőződés szerinti  cselekedet  nem eredményezheti   mások   alapjogainak   (pl.   az    élethez, egészséghez  való  jognak) a megsértését. Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint  az  egészségügyi ellátással  kapcsolatos döntésekbe    való    beleegyezés,   illetve    az    ellátás visszautasításának szükséges korlátjaként  elfogadható  mások életének, egészségének vagy testi épségének védelme. Az Eütv.- ben  meghatározott az a szabály, hogy ilyenkor — amíg  ez  az állapot  fennáll  —  a beteg e jogait nem  érvényesítheti,  a meggyőződésből   fakadó   cselekedet   arányos   korlátozását jelenti. Az  Eütv.  17.  §  (2) bekezdés a) pontja, és  a  20.  §  (1) bekezdése  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján  fennálló követelményeknek   az   Alkotmány   60.   §   (1)   bekezdése tekintetében megfelel, ezen alkotmányos rendelkezésekkel  nem áll  ellentétben. Az Alkotmány 8. § (4) bekezdésébe  foglalt, az  alapjogok  felfüggesztésére vonatkozó  rendelkezés  és  a jelen ügyben vizsgált szabály között pedig összefüggés nincs. 2.   A  cselekvőképtelen  és  a  korlátozottan  cselekvőképes betegek  beleegyezési és visszautasítási jogával  kapcsolatos szabályokat  az  Eütv. 16. §-a tartalmazza.  Az  indítványozó etekintetben többirányú kérelmet terjesztett elő. Egyrészt az Eütv.  és  a  Ptk. viszonyában sérelmezte, hogy  az  Eütv.  a döntésekbe való személyes jellegű részvételt szűkebben  vonta meg,  mint ami a Ptk.-nak a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes  személyekre irányadó szabályaiból  következne. Másrészt az Eütv. 16. § (4) bekezdéséből — amely a 16. §  (2) bekezdésre  utal  —  a  törvényes  képviselő  vagy  az   erre feljogosított más személy beleegyezési jogának terjedelmét is kifogásolta.  Az  Alkotmánybíróság —  az  indítványozó  által felvetett alkotmányossági problémák tartalmi elbírálásához  — szükségesnek  tartotta  az Eütv. 16. § (2)-(5)  bekezdéseinek átfogó vizsgálatát. 2.1.  Az  Eütv. — az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe  foglalt emberi  méltósághoz való jogot érvényre juttató — garanciális rendelkezéseket  tartalmaz  a  betegek  önrendelkezési   joga tekintetében.  A  betegek önrendelkezési jogához  tartozik  — többek   között   —  az  egészségügyi  beavatkozásokba   való beleegyezés  és  az ellátás visszautasításának  joga  is.  Az Eütv.  15. § (3) bekezdése szerint a törvényben meghatározott kivételektől  eltekintve  bármely  egészségügyi   beavatkozás elvégzésének  egyben  feltétele is —  megfelelő  tájékoztatás után   —  a  beteg  beleegyezése.  Az  Eütv.  ezen  általános rendelkezésén   túl  további  szabályokat  is   tartalmaz   a beleegyezés jogának gyakorlására irányadóan, így pl. külön is nevesítve  azokat  az  eseteket, amikor írásbeli  beleegyezés szükséges  19. § (1) bekezdés, 159. § (1) bekezdés  e)  pont, illetve   egyes   esetekben  nyomatékosítja   a   beleegyezés fontosságát pl. a 129. § (2) bekezdése. Az  Eütv. a betegek önrendelkezési joga, így a beleegyezés és a   visszautasítás  joga  tekintetében  éles  határt  húz   a cselekvőképes  betegek,  és (velük szemben)  a  korlátozottan cselekvőképes,  illetve  cselekvőképtelen  betegek  közé.  Az Eütv.  lehetőséget  biztosít a cselekvőképes  beteg  számára, hogy  megnevezze  azt,  aki  helyette  a  beleegyezés  és   a visszautasítás  jogát gyakorolhatja 16.  §  (1)  bekezdés  a) pont,  illetve ki is zárhat bárkit a képviseletre  jogosultak közül    16.   §   (1)   bekezdés   b)   pont.   Az   ellátás visszautasításához  kapcsolódva  a  törvény  lehetővé   teszi továbbá,  hogy  a  cselekvőképes beteg  egyes  vizsgálatokat, beavatkozásokat  "már  előre"  visszautasítson  22.   §   (1) bekezdése, illetve megnevezhet olyan személyt, aki  az  egyes beavatkozások,   vizsgálatok  tekintetében  a  visszautasítás jogát  gyakorolhatja  22.  § (2) bekezdése.  Az  Eütv.  által intézményesített  ezen  lehetőségek a  cselekvőképes  beteget illetik   meg.  Amennyiben  a  beteg  cselekvőképtelen   vagy korlátozottan  cselekvőképes és nincs a  korábbi  megnevezése alapján  képviseletére  jogosult  személy,  akkor  a  törvény sorolja fel, hogy a beleegyezés és a visszautasítás jogát  ki gyakorolhatja, ki jogosult a képviseletre. Az Eütv. 16. § (2) bekezdését  értelmezendő, az (1) bekezdés a)  pontja  alapján nyilatkozattételre jogosult személy csak az  a  cselekvőképes személy lehet, akit a cselekvőképes beteg megnevezett. Az  Eütv.  16. §-a — amely a képviseletet általános érvénnyel rendezi — a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes beteget  egy  tekintet alá veszi abból  a  szempontból,  hogy maguk  sem  a  beleegyezés  sem a  visszautasítás  jogát  nem gyakorolhatják.  Amikor  a beleegyezés  és  a  visszautasítás jogának  gyakorlására jogosultakat a törvény  határozza  meg, maga a szabályozás intézményesíti más személy fellépését. A  törvényjavaslatnak  a  20-22.  §-okhoz  fűzött  indokolása értelmében:    "A    cselekvőképtelen   vagy    korlátozottan cselekvőképes beteg helyett annak önrendelkezési  jogát  vagy törvényes  képviselője  vagy  az  általa  erre  feljogosított személy   gyakorolja".   Az   önrendelkezési   jog   törvényi "átruházásáról"  nemcsak az indokolás szól, hanem  a  törvény normatív rendelkezése is: a betegjogok érvényesítéséről szóló 28.  §  utolsó  mondata  szerint "e  rendelkezés  megfelelően alkalmazandó  az  önrendelkezési  jog  gyakorlására  jogosult egyéb személy vonatkozásában is". Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  az  önrendelkezési jog,  mint  az emberi méltóságból fakadó cselekvési autonómia kifejeződése személyhez kötött. Ettől különálló kérdés,  hogy a   jogi  szabályozás  az  önrendelkezési  jog  elé  bizonyos esetekben korlátot állít (feltételekhez köti vagy nem  ismeri el  el  annak  érvényesülését). Amikor az  egyéni  cselekvési autonómia  körébe  tartozóan  a jog  más  személy  fellépését intézményesíti,  nem  az önrendelkezési  jogot  "ruházza  át" másra.  A  "helyette történő joggyakorlás" az  önrendelkezési jog  egyidejű  törvényi korlátozása mellett  biztosít  másnak döntési  lehetőséget; az önrendelkezési jog "helyette történő gyakorlása"   —  a  személyiségtől  elválaszthatatlan   volta folytán  — fogalmilag kizárt. Alkotmányossági szempontból  az Eütv.   idézett  eseteiben  így  arról  van   szó,   hogy   a korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen betegek tekintetében  — míg ez az állapot fönnáll — az önrendelkezési jog érvényesülését a törvényi szabályozás nem teszi lehetővé, a   beteg   helyett  törvényes  képviselője,  vagy  az   erre feljogosított más személy jár el. A  korlátozottan  cselekvőképes, illetve  a  cselekvőképtelen betegeknek  —  a  beleegyezés és a visszautasítás  16.  §-ban szabályozott  jogával  kapcsolatban  —  a  döntésekben   való egyfajta  részvételt  az Eütv. 16. § (5) bekezdésébe  foglalt rendelkezés  biztosít. E szerint "az egészségügyi  ellátással kapcsolatos    döntésekben   a   cselekvőképtelen,    illetve korlátozottan  cselekvőképes beteg  véleményét  a  szakmailag lehetséges  mértékig figyelembe kell venni abban  az  esetben is,  ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát  a  (2) bekezdés  szerinti személy gyakorolja". Ez a szabály  mindkét személyi  körben  (tehát a korlátozottan cselekvőképes  és  a cselekvőképtelen    személyek    vonatkozásában     egyaránt) formálisan   elismeri  azt  a  lehetőséget,  hogy   a   beteg véleményére adott esetben figyelemmel kell lenni a róla szóló döntés   meghozatalakor.   E  “vélemény”   figyelembevételére vonatkozó törvényi előírás nem értelmezhető, ugyanis ebben  a személyi  körben  a  döntési  jognak  (a  beleegyezés  és   a visszautasítás jogának) a törvényes képviselőhöz vagy az erre feljogosított más személyhez telepítése az önrendelkezési jog teljes elvonását jelenti. Az Eütv. 16. § (2) bekezdésének  ez a megoldása ellehetetleníti az (5) bekezdésben megfogalmazott “vélemény” befolyásoló szerepét. Az Eütv. 13. § (5) bekezdése értelmében a cselekvőképtelen és a  korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz. E  szabályok  az  önrendelkezési jog  érdemi  érvényesítésére önmagukban nem elégségesek. Az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése  értelmében  a  Magyar Köztársaságban  minden  embernek veleszületett  joga  van  az emberi  méltósághoz,  amelytől senkit  sem  lehet  önkényesen megfosztani.  Az  Alkotmánybíróság a  8/1990.  (IV.  23.)  AB határozatában  (ABH 1990. 42., 44-45.) majd az 57/1991.  (XI. 8.)  AB határozatában kifejtette, hogy "az emberi méltósághoz való   jogot  az  ún.  'általános  személyiségi  jog'   egyik megfogalmazásának   tekinti.  Leszögezte,   hogy   a   modern alkotmányok,   illetve  az  alkotmánybírósági  gyakorlat   az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival  nevezik meg:   pl.  a  személyiség  szabad  kibontakoztatásához  való jogként,   az   önrendelkezés  szabadságához  való   jogként, általános  cselekvési szabadságként, avagy  a  magánszférához való  jogként. Az általános személyiségi jog 'anyajog',  azaz olyan  szubszidiárius alapjog, amely az egyén  autonómiájának védelmére  szolgál,  ha  az  adott tényállásra  a  nevesített alapjogok   egyike   sem  alkalmazható.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az 'általános személyiségi  jog'  részét képezi  az önazonossághoz és önrendelkezéshez való  jog  is." (ABH 1991. 272. 279.) Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való  joggal fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan [64/1991.  (XII.  17.) AB határozat, ABH  1991,  308,  312.]. Anyajog  mivoltából levezetett egyes részjogai (mint  pl.  az önrendelkezéshez  és  a  személy  testi  integritásához  való jogok)  azonban  az  Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése  szerint bármely  más  alapjoghoz  hasonlóan  korlátozhatók.  75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995. 376., 383.] Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az   egészségügyi ellátás  során  szükséges beavatkozásokba  való  beleegyezés, illetve   annak   visszautasítása   a   személyiségi    jogok gyakorlásától   elválaszthatatlan.   Alkotmányossági   kérdés ezért,   hogy   az   önrendelkezési  jog   Eütv.-be   foglalt korlátozása  szükséges-e és a korlátozás  arányban  áll-e  az elérni   kívánt   céllal.  Ez  az  alkotmányossági   probléma különösen  annak tükrében kíván alkotmánybírósági értékelést, hogy  a  törvény  az  egyéni cselekvési  autonómia  egyébként különböző   "fokozatú"   korlátait,  azaz   a   korlátozottan cselekvőképes   és   a   cselekvőképtelen   személyeket,    a személyiségi jogot érintő lényeges kérdésekben — az Eütv. 16. §  (2) bekezdése szerinti beleegyezés és visszautasítás  joga tekintetében — azonos módon kezeli. 2.2.   Az   Eütv.  az  egészségügyi  ellátással   kapcsolatos nyilatkozatok   megtételéhez  szükséges   belátási   képesség vonatkozásában nem alkot önálló szabályokat, a "korlátozottan cselekvőképes",  vagy  a  "cselekvőképtelen"  fogalmakat  sem definiálja   a   törvény  alkalmazását   tekintve.   Mindezek hiányában, e fogalmak tartalmát illetően — értelemszerűen — a Ptk.  rendelkezései  irányadóak. A Ptk. a  maga  rendszerében megkülönbözteti  a fenti "állapotok" fennállását  annak  okai szerint;  így  a  korlátozottan  cselekvőképesség  fennállhat életkor  (Ptk.  12. §), és a bíróság által — ilyen  hatállyal történő  — gondokság alá helyezés alapján: elmebeli  állapot, szellemi fogyatkozás, vagy valamilyen kóros szenvedély  miatt (Ptk. 13. §). Cselekvőképtelenség pedig az életkor (Ptk.  15. §)  valamint az elmebeli állapot, szellemi fogyatkozás miatti gondokság  alá  helyezés esetein túl (Ptk. 16. §)  fennállhat akkor  is, ha az adott személy olyan állapotban van, hogy  az ügyei   viteléhez   szükséges  belátási  képessége   teljesen hiányzik (Ptk. 17. §). A    Ptk.   szerint   a   korlátozott   cselekvőképesség   és cselekvőképtelenség között fokozatbeli különbség van. Míg  az előző  esetben  a  belátási képesség nagymértékben  csökkent, addig  az  utóbbi  esetben teljesen  hiányzik.  A  bíróság  a cselekvőképességet  korlátozó gondnokság alá  helyezheti  azt is,  akinek a belátási képessége nagymértékben, időszakonként visszatérően csökkent. A  Ptk.  a  korlátozottan cselekvőképes személy  rendelkezési jogát  —  egyéni  cselekvési autonómiáját —  bizonyos  körben elismeri:  a  törvényes  képviselő  közreműködése  nélkül  is megtehet  egyes jognyilatkozatokat. A Ptk. 85. § (1) bekezdés második mondata szerint a korlátozottan cselekvőképes személy a  személyhez  fűződő jogai védelmében maga is  felléphet.  A Ptk.  219.  § (1) bekezdés értelmében cselekvőképes  személyt korlátozottan  cselekvőképes személy is képviselhet,  a  Ptk. 624.   §   (2)   bekezdése  alapján  pedig  a   korlátozottan cselekvőképes    személy    csak   közvégrendeletet    tehet; végrendelete   érvényességéhez  sem  a  törvényes   képviselő hozzájárulása, sem a gyámhatóság jóváhagyása nem szükséges. A  Ptk. fenti rendelkezéseiből kitűnik, hogy lehet a törvényi szabályozás  által  az  önrendelkezési  jog  korlátozását  (a belátási     képesség     különböző    fokozatai     szerint) differenciálni,  és megvalósítható a korlátozás  arányosítása is  a  különböző jognyilatkozatok sajátosságaihoz  igazodóan. Látható,  hogy  a  Ptk. szerinti önálló jognyilatkozatok  egy része  épp a korlátozottan cselekvőképes személy személyiségi jogainak  —  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből  fakadó jogoknak az — érvényesítésével kapcsolatosak. A korlátozottan cselekvőképes személy e jognyilatkozatokat személyesen teheti meg,   azokhoz   senki   másnak  a  hozzájárulása   (előzetes beleegyezése, vagy jóváhagyása) nem szükséges. Az  Alkotmánybíróság döntése kialakításánál figyelembe  vette továbbá,   hogy   a   terhesség-megszakítás,   mint    orvosi beavatkozás  tekintetében — nem érintve  e  helyen  annak  az élethez  való joggal kapcsolatos problémáit — a magzati  élet védelméről  szóló  1992. évi LXXIX. törvény (a  továbbiakban: Magzatvédelmi  Törvény) a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes  személyekre vonatkozóan,  a  Ptk.-hoz  hasonló módon szintén differenciáltan szabályoz. A 8. § (3) bekezdése szerint  a  cselekvőképtelen személy  terhesség-megszakításra vonatkozó  kérelmét nevében a törvényes képviselője terjeszti elő,   viszont  a  korlátozottan  cselekvőképes   személyekre irányadóan a 8. § (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az ilyen személy     nyilatkozatának     érvényességéhez     törvényes képviselőjének  a  terhesség-megszakítási kérelmet  tudomásul vevő nyilatkozata szükséges. Tehát a Magzatvédelmi Törvény  a Ptk.   rendelkezései  alapján  differenciál  a  korlátozottan cselekvőképes  és  a  cselekvőképtelen  személyek  között.  A cselekvőképtelen  személy tekintetében az  önálló  kérelmezés lehetőségét  nem  ismeri el, a kérelmet nevében  a  törvényes képviselő  terjesztheti elő. Elismeri viszont a korlátozottan cselekvőképes személy önálló kérelmezési lehetőségét (tehát a döntés  meghozatalában  való  személyes  részvételt),   amely nyilatkozat   érvényességéhez  kell  a  törvényes   képviselő tudomásulvétele.  A Ptk.-val való összhang  szükségességét  a Magzatvédelmi Törvény indokolása kifejezetten tartalmazza is. Az  Eütv. hasonló különbséget az intézmény elhagyásának  joga tekintetében  tesz, amennyiben csak a cselekvőképtelen  beteg esetén válik kötelezővé a törvényes képviselő egyetértése 12. §  (5)  bekezdés, továbbá az iratbetekintési  jog  gyakorlása vonatkozásában  24. § (6) bekezdés, illetve  az  Eütv.  —  az 1999.  évi LXXI. törvény 17. §-ával módosított — 211.  §  (1) bekezdése  alapján.  Az Eütv. jelenleg hatályos  211.  §  (1) bekezdése  szerint  a  korlátozottan  cselekvőképes   személy halála  esetére, szerv vagy szövet átültetése ellen tiltakozó nyilatkozatot  törvényes képviselőjének közreműködése  nélkül is  tehet. Ezek a rendelkezések az egészségügyi ellátás során hozandó  döntésekbe való beleegyezés és visszautasítás  jogát nyilvánvalóan  nem  érintik,  de  megjelenítik  azt,  hogy  a cselekvőképtelen  és  a  korlátozottan cselekvőképes  betegek közötti   differenciálás  esetekhez  igazodóan  —  az   Eütv. szabályozási   koncepcióján  belül  is   —   lehetséges,   és szükséges. Az   Eütv.   16.   §  (2)  bekezdése  a  beleegyezés   és   a visszautasítás  jogának szabályozása során —  a  személyiségi jogokat  érintő cselekvési autonómia szempontjából — azonosan korlátozza    a    személyes   fellépést   a    korlátozottan cselekvőképes  és  a cselekvőképtelen betegek  vonatkozásában egyaránt.  A  Ptk.  szerint  a  személyiségi  jogai   védelme érdekében  a  korlátozottan cselekvőképes személy személyesen is  felléphet. Lényeges szempont továbbá, hogy a Ptk. alapján (de  a  Magzatvédelmi  Törvény szerint  is)  a  korlátozottan cselekvőképes  személy jognyilatkozatának  érvényességéhez  a törvényes  képviselő beleegyezése, vagy utólagos  jóváhagyása kell,  ezzel  szemben  az  Eütv. értelmében  a  korlátozottan cselekvőképes  beteg helyett a törvényes  képviselő  vagy  az erre feljogosított más személy nyilatkozik. 2.3.  Az Alkotmánybíróság megítélése szerint alkotmányellenes az   a   törvényi  szabályozás,  amely  azonosan  és  okainak tekintetbe  vétele  nélkül rendezi a  cselekvőképtelen  és  a korlátozottan    cselekvőképes   betegekre   vonatkozó,    az egészségügyi    ellátással   kapcsolatos    beleegyezés    és visszautasítás  jogát. A korlátozottan cselekvőképes  betegek tekintetében    az    önrendelkezési   jog   cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása sérti az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdését.   Az  Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint   a csökkent  belátási  képesség  alkotmányosan  indokolhatja  az egyén   cselekvési   autonómiájának  törvényi   korlátozását, viszont  a  korlátozásnak az Eütv.  16.  §  (2)  bekezdésében egységesen  —  és  a cselekvőképtelen betegekkel  azonosan  — intézményesített  módja, az elérni kívánt célhoz  képest  nem arányos. Az a törvényhozói cél, hogy a gyógykezelés során  az önálló    jognyilatkozatok   megtétele   megfelelő   belátási képességen alapuljon nem szükségképpen feltételezi azt,  hogy a  korlátozottan cselekvőképes személyek tekintetében  e  cél megvalósítása csak a beleegyezés és a visszautasítás  jogának teljes     korlátozásával    lehetséges.    A     korlátozott cselekvőképesség   fennállta   okainak   (pl.   az   életkor) figyelembevétele  épp  úgy az általános korlátozás  feloldása (enyhítése)  mellett  szól, mint az,  hogy  a  gyógykezelésre vonatkozó  döntési  képességet  meghatározhatja  a  különböző gyógykezelési  formák  sajátossága  is.  Az  Alkotmánybíróság megítélése  szerint  a  korlátozottan  cselekvőképes  betegek beleegyezési és visszautasítási jogát a cselekvőképtelen és a cselekvőképes    betegekre   vonatkozó   szabályok    közötti "tartományban" szükséges rendezni. Az    Alkotmánybíróság   tisztában   van   azzal,   hogy    a cselekvőképességet  érintő gondokság  alá  helyezésnek  adott esetben  garanciális jelentősége van a beteg  jogai,  érdekei védelme  érdekében.  E  mellett hasonló  jelentősége  van  az arányok  megtalálásának  a tekintetben,  hogy  a  törvény  ne korlátozza általános érvénnyel a személyes fellépést  azokban az  esetekben,  amikor  a  személyiségi  jogok  gyakorlásának alkotmányos korlátai azt nem indokolják. Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi  továbbá,   hogy   a   beteg véleményének figyelembe vételét előíró, az Eütv.  16.  §  (5) bekezdésében  szereplő szabály — mivel a betegnek  a  törvény 16.  §  (2)  bekezdése  alapján döntési  joga  nincs,  azt  a törvényes   képviselő  gyakorolja  —   nem   oldja   fel   az alkotmányellenes   helyzetet.  A  jogalkalmazói   gyakorlatra hárítható   döntési  felelősségnek  is  határozott   törvényi rendelkezésen  kell  alapulnia. Az  alkotmányossági  probléma lényege   azonban   a   korlátozottan   cselekvőképes   beteg beleegyezési  és  visszautasítási jogának  az  elérni  kívánt célhoz képest történő aránytalan korlátozása. A törvény a 16. §  (5)  bekezdésében szabályozott esetkörben sem  biztosított jogi   garanciákat  a  korlátozottan  cselekvőképes   betegek véleményének   —   indokolt   esetben   történő   —    érdemi érvényesülésére.    Ezáltal    lényegében     bezárult     az önrendelkezési   jog   meghatározott   feltételek    szerinti érvényesíthetőségének (a korlátozottan cselekvőképes  személy esetében a jogrendszer által egyébként elismert) lehetősége. 2.4.  Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor az Alkotmány 54.    §   (1)   bekezdéséből   eredő   önrendelkezési    jog érvényesíthetősége  kapcsán figyelembe vette  a  következőket is: Az   ENSZ   Egészségügyi   Világszervezete   keretei   között elfogadott    Nyilatkozat   a   betegjogok    előmozdításáról (Amszterdam, 1994. március) 3.5. pontja előírja, hogy “amikor szükség  van törvényes képviselő beleegyezésére, a beteget  — akár    kiskorú,   akár   felnőtt   —   ,   amennyire    csak felfogóképessége engedi, be kell vonni a döntési folyamatba.” Az   Európa  Tanács  Bioetikai  Konvenciója  (Oviedo,   1997. április) 6. cikke kifejezetten csak a “beleegyezési képesség” hiánya esetén engedi meg, hogy ne a beteg, hanem helyette más döntsön kezelésével kapcsolatban. Az  Európa Tanács ajánlása a cselekvőképtelen nagykorúak jogi védelméről  (No.  R.  99.4.) úgy  rendelkezik,  hogy  a  jogi környezetnek   “kellően   rugalmasnak   kell   lennie   annak irdekében, hogy a belátási képesség különböző fokozatainak és az  eltérő  helyzeteknek megfelelő választ tegyen  lehetővé.” (2.  alapelv 1. pont) Az ajánlás emellett megfogalmazza, hogy “az  alkalmazott  intézkedés  nem  járhat  automatikusan   az érintett  (...)  gyógykezelésbe történő  beleegyezés  vagy  a visszautasítás jogának megvonásával”. (3. alapelv 2. pont) A  nemzetközi  tendenciák  alapján  megállapítható,  hogy  az egészségügyi    ellátás   során   az    önrendelkezési    jog érvényesíthetősége  kiemelt hangsúlyt  kap,  a  "beleegyezési képesség"  vagy  a "döntéshozatali képesség" fogalmai  önálló tartalommal  bírnak.  Az  Eütv.  vizsgált  szabályai  a  Ptk. fogalmaihoz igazodnak, ezért az Alkotmánybíróságnak — a  fent bemutatottak  szerint  — elsősorban ebben  az  összefüggésben kellett  a döntését megalapoznia. Ez ad ugyanis tartalmat  az Eütv.   16.   §   (2)   bekezdésének,  és   minden   más,   a cselekvőképességgel összefüggő rendelkezésének.(Nem  hagyható azonban   figyelmen   kívül,   hogy   a   Ptk.-ban   szereplő cselekvőképesség  fogalmát  "az  ügyei  viteléhez   szükséges belátási képesség" meghatározását eredendően és elsősorban  a vagyonjogi nyilatkozatok érvényességi feltételeként  alkották meg.  E  fogalomrendszer más jogágakba  történő  átvétele  az adott  terület sajátosságainak feltétlen figyelembe-vételével történhet. 2.5.  Az  Alkotmánybíróság  a 2.1.-2.4.  pontokban  kifejtett indokok  alapján  megállapította, hogy az  Eütv.  16.  §  (2) bekezdésében,   az   "illetve  korlátozottan   cselekvőképes" szövegrész alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 16. §  (2)  bekezdését  a  jövőre  nézve,  2001.  december  31-ei hatállyal   semmisítette  meg,  kellő   időt   biztosítva   a törvényhozónak  arra,  hogy  a  korlátozottan   cselekvőképes betegek  gyógykezelését  érintően  új  szabályokat  alkosson, meghatározza    a    korlátozottan   cselekvőképes    betegek önrendelkezési    jogának    érvényesülésével     kapcsolatos szabályokat  a cselekvőképtelen és a cselekvőképes  betegekre irányadó  rendelkezések  között. Ennek  során  a  korlátozott cselekvőképesség  fennálltának Ptk.-ban  meghatározott  okai, és/vagy  a  különböző  gyógykezelési  módok  figyelembevétele egyaránt  szempont  lehet, de az Alkotmánybíróság  határozata nyomán  a  jogalkotó  dönthet úgy is, hogy  a  gyógykezelésre vonatkozó  döntési képesség tekintetében az Eütv.-ben  önálló fogalmi-és garancia rendszert dolgoz ki. Az  Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy  az  Eütv. több rendelkezésében is utal a 16. § (2) bekezdésére, illetve azzal,  hogy  bizonyos jogok gyakorlását csak a cselekvőképes betegek  számára  teszi  lehetővé, lényegében  a  16.  §  (2) bekezdésével  azonos szabályozást ad. Az Alkotmánybíróság  az Eütv.  16.  §  (2) bekezdésébe foglalt "illetve korlátozottan cselekvőképes" szövegrész megsemmisítésén túl —  az  elbírált problémakörrel összefüggésben — más szabályok megsemmisítését nem tartotta indokoltnak az alábbiak miatt: a)  Az  Eütv.  16.  § (2) bekezdésére utalás  a  törvény  egy részében kizárólag a cselekvőképtelen betegeket érinti (11. § (3) bekezdése, 12. § (5) bekezdése, 24. § (6) bekezdése),  az Alkotmánybíróság  e  határozatában  az  alkotmányellenességet csak  a  korlátozottan cselekvőképes személyekre  vonatkozóan állapította meg. b)  Az  Eütv.  16.  §  (5)  bekezdésébe  foglalt,  pusztán  a "vélemény" figyelembevételét előíró szabály arra az esetkörre szorítkozik, ha a beleegyezés vagy a visszautasítás  jogát  a 16. § (2) bekezdése szerinti személy gyakorolja. Amennyiben a korlátozottan cselekvőképes személy az önrendelkezési jogát — a  jogalkotó által meghozandó új szabályok alapján — bizonyos körben  személyesen gyakorolhatja, ezek az esetkörök  nemcsak fogalmilag,  hanem  technikailag  is  kiesnek  a  16.  §  (5) bekezdésének  hatálya  alól mivel a 16.  §  (2)  bekezdésében foglalt szabály a képviseletre vonatkozik. Ugyan  ezen összefüggés áll fenn az Eütv. 129. § (2) bekezdés a)  pont, 159. § (4) bekezdés d) pontja, és 160. §-a, 187.  § (2)  bekezdése  tekintetében  is.  Tehát  a  leendő  törvényi szabályok  által biztosított önálló döntési jog, a döntésekbe való személyes jellegű részvétel, önmagában kihat e szabályok alkalmazási  körére.  E rendelkezések  viszont  a  fönnmaradó esetekben továbbra is alkalmazhatóak. c) Az Eütv. 20.-23.-§-ai az ellátás visszautasítása speciális szabályait   határozzák  meg.  A  20.  §  (1)  bekezdés   úgy rendelkezik, hogy e jog a "cselekvőképes beteget" illeti meg. E rendelkezés (és az ebből következőek) valójában a 16. § (2) bekezdésében   megfogalmazott  szabályokhoz   igazodnak.   Az Alkotmánybíróság    e    határozat    rendelkező     részében megfogalmazta  azt  az  elvi  tételt,  hogy  a  korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogának a     cselekvőképtelen    betegekkel    azonos    korlátozása alkotmánysértő   és   a   törvény  szerkezetében   az   ezzel kapcsolatos  "központi" rendelkezést,  az  Eütv.  16.  §  (2) bekezdésének    jelölt    szövegrészét    megsemmisítette.(Az Alkotmánybíróság    mindezeken   túlmenően    nem    tartotta indokoltnak  a  megsemmisítés  kiterjesztését  a  20.  §  (1) bekezdésére, mivel az Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, e rendelkezések   differenciált  alkalmazása  viszont   további törvényalkotást  igényel. Az Eütv.  20.  §  (1)  bekezdésének megsemmisítése ugyanis nemcsak a korlátozottan cselekvőképes, hanem  a cselekvőképtelen betegeket is érintené (mint  minden más   hasonló,  csak  a  cselekvőképes  betegekre   vonatkozó rendelkezésé). d)  A  szabályok egy következő csoportja 13. § (5)  bekezdés, 14.  §,  134.  § (2) bekezdés(a tájékoztatáshoz  való  joggal összefüggésben utalnak az Eütv. 16. § (2) bekezdésére.  Mivel e rendelkezések mintegy többletjogokat fogalmaznak meg, a 16. §  (2) bekezdéssel való összefüggés alkotmányossági problémát nem vet fel. e)  A  pszichiátriai  betegek gondozására és  gyógykezelésére vonatkozó,  a  törvény  X. fejezetében foglalt  szabályok  is tartalmaznak  utalást  az Eütv. 16.  §  (2)  bekezdésére.  Az Alkotmánybíróság  megítélése szerint — e határozat  következő részeiben  kifejtett indokok alapján — e szabályok mögött  (e gyógykezelési   forma  specialitásaira  tekintettel)   eltérő alkotmányossági   problémák  állnak,  így   e   rendelkezések megsemmisítése  sem  indokolt. Mint ahogy föntebb  kifejtésre került,    az   Eütv.   16.   §   (2)   bekezdése    szerinti alkotmányellenesség kiküszöbölésének több módja is nyitva áll a jogalkotó előtt, a választott megoldás függvénye, hogy a X. fejezetet is érinti-e (miként érinti) a változtatás. 3.  Az  Alkotmánybíróság  az Eütv.  16.  §  (4)  bekezdésében szereplő   "invazív"   kifejezés  alkotmányellenességét   nem állapította meg. Az  Eütv. 3. § m) pontja szerint invazív beavatkozás: a beteg testébe  bőrön,  nyálkahártyán  vagy  testnyíláson  keresztül behatoló  fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg  számára szakmai   szempontból   elhanyagolható   kockázatot   jelentő beavatkozásokat. Az Eütv. 16. § (4) bekezdése a korlátozottan cselekvőképes,   vagy   cselekvőképtelen   beteg    törvényes képviselője  (illetve az erre feljogosított más  személy)  ez irányú jogait akként határozza meg, hogy a képviseleti  jogot gyakorló  személy nyilatkozata a kezelőorvos  által  javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjed ki. Az indítványozó az Eütv. 16. § (4) bekezdését különösen annak tükrében  kéri  vizsgálni,  hogy  a  pszichiátriai  osztályon alkalmazott   kezelések  nagy  része  nem   minősül   invazív beavatkozásnak,  így  az  itt  kezelt  cselekvőképtelen  vagy korlátozottan cselekvőképes betegek helyett eljáró  személyek nem  nyilatkozhatnak  a  személyiségi jogot  érintő  lényeges kérdésekben. Az indítványozó szerint ezért az Eütv. 16. § (4) bekezdése  az Alkotmány 54. §-át és a 70/A. § (1)  bekezdését sérti. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem alkotmányellenes az, hogy az Eütv. a törvényes képviselő, vagy a beteg helyett eljáró  más személyek beleegyezési és visszautasítási jogának terjedelmét   illetően  az  általános   szabályokat   rendeli alkalmazni a pszichiátriai betegek vonatkozásában is.  Abból, hogy  a  törvényhozó a pszichiátriai betegekre irányadóan  (a gyógykezelés    jellegét    figyelembe    véve)     speciális rendelkezéseket  határozott meg, az  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdése   alapján  még  nem  következik  az,  hogy   minden kérdésben   —   így  a  képviseletet  ellátó   személynek   a gyógykezelés  során hozandó döntésekbe való  beleegyezési  és visszautasítási  joga  tekintetében is  —  külön  szabályokat köteles   alkotni.  A  képviseleti  joggyakorlás  terjedelmét érintő  különbségtétel  (tehát a  külön  szabályozás)  hiánya önmagában  nem  eredményez magukra a pszichiátriai  betegekre vonatkozó  hátrányosabb helyzetet. Az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdéséből   fakadó  személyiségi  jogok   érvényesítésének elsődlegesen  a  személyes  joggyakorlás  szempontjából   van relevanciája   (erről   az   Alkotmánybíróság   fentebb   már kifejtette  álláspontját),  a képviseletet  ellátó  személyek jogainak terjedelme ettől különálló kérdés. Az  indítványozó  által  felvetett  konkrét  probléma  érdemi elbírálása kapcsán nem hagyható figyelmen kívül az Eütv.  16. §   (4)  bekezdésének  további  szabálya,  amely  szerint  "e nyilatkozat  azonban  — a 20. § (3) bekezdése  szerinti  eset kivételével   —   a  beavatkozással  fölmerülő  kockázatoktól eltekintve  nem  érintheti  hátrányosan  a  beteg   egészségi allapotát,  így különösen nem vezethet súlyos vagy  maradandó egészségkárosodásához.    A    nyilatkozatról    a    beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell." Megállapítható  tehát,  hogy  a beteg  egészségi  állapotának figyelembe  vétele egyébként is "leronthatja" a  képviseletet ellátó  személy  beleegyezési jogát akkor is,  ha  a  törvény szerint  az adott beavatkozásra a beleegyezési jog  kiterjed. Így  a  szabályozásban  nem az az  éles  határvonal  amit  az indítványozó  állít  (az  invazívnak  és  a  nem   invazívnak minősülő beavatkozások), hanem a határvonal valójában a beteg érdekei  mentén húzódik. Ezért nem megalapozott az  Alkotmány 70/A.  §  (1) bekezdésének indítványozó által valószínűsített sérelme. Az  Alkotmánybíróság továbbá rámutat: nem sérti a betegnek az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből  fakadó  jogait,  ha   a szabályozás kiindulópontja — a képviseletet is érintően  —  a beteg  egészségi állapotának helyrehozatala,  annak  javítása (feltéve, ha a beteg személyiségi jogaiból eredő rendelkezési joga e mellett biztosított). A    fentiek   figyelembe   vételével   az   Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Eütv. 16. § (4) bekezdése  nem  sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését és a 70/A. § (1) bekezdését sem. 4.   Az   Eütv.   21.  §  (2)-(3)  bekezdésével   kapcsolatos indítványozói  felvetés félreértésen alapul. Az  indítványozó szerint  e  szabályok lehetővé teszik, hogy a  kezelőorvos  a beteggel  szemben  az indokolt orvosi ellátások  megtételére, illetve   a  szükséges  beavatkozások  elvégzésére  vonatkozó kötelezettsége   teljesítése   érdekében   a    rendőrhatóság közreműködését is igénybe vegye. Az  Eütv.  21. § (2) bekezdése az eutanáziának azt az  esetét szabályozza,  amikor  a cselekvőképtelen  vagy  korlátozottan cselekvőképes    betegnél   életfenntartó   vagy    életmentő beavatkozást utasít vissza a törvényes képviselő vagy az erre jogosult  más  személy.  Ilyenkor az  egészségügyi  intézmény keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A  bírósági döntés körében a visszautasítás így önmagában fel sem   merülhet,  mert  akkor  már  bírói  határozat   lép   a nyilatkozat helyébe. A kezelőorvos viszont a bíróság  jogerős határozatának   meghozataláig  köteles  a   beteg   egészségi állapota   által  indokolt  ellátások  megtételére,  "szükség esetén"  —  a  törvényes képviselő vagy az erre feljogosított más    személy    fellépésével   szemben   —   rendőrhatósági közreműködés igénybevételével Eütv. 21. § (2)-(3) bekezdései. Megállapítható  tehát,  hogy  e  szabály  —  az  indítványozó értelmezésével ellentétben — nem a beteggel, hanem a helyette nyilatkozó  személlyel szemben teszi lehetővé a rendőrhatóság közreműködését  akkor,  ha  a  kezelőorvos  és  a   törvényes képviselő között keletkezik másként fel nem oldható ellentét. Az Eütv. 21. § (3) bekezdését érintő esetkörben ugyanis a 21. §  (2) bekezdés, illetve a 20. § (3) bekezdés alapján(a rövid időn  belül  halálhoz  vezető  gyógyíthatatlan  betegnél   az életfenntartó  vagy  életmentő beavatkozás  elvégzéséről  van szó,  továbbá a 21. § egésze a törvényes képviselőt  vagy  az erre feljogosított más személy "joggyakorlására" vonatkozik. Az Alkotmánybíróság ezért az Eütv. 21. § (2)-(3) bekezdésének megsemmisítésére   irányuló   kérelmet   —   a   jelen    ügy indítványozója   által   felvetett  problémát   vizsgálva   — elutasította.                              IV. Az Alkotmánybíróság az Eütv. X. fejezetében szabályozott —  a pszichiátriai   betegek   gyógykezelésére   és    gondozására vonatkozó   —   egyes  rendelkezések  vizsgálatára   irányuló indítványokat az alábbiak szerint bírálta el. 1.   Az  indítványozó  a  pszichiátriai  betegekre  vonatkozó valamennyi vizsgálni kért szabály tekintetében hivatkozik  az Alkotmány  70/A. §-ának sérelmére. Az Alkotmánybíróság  ezért elsőként  az  Eütv. 190. § c) pontját, 191. § (1) bekezdését, 192.  §  (1)  bekezdését,  196. § (b)  pontját,  197.  §  (8) bekezdését, 199. § (1), (4) és (5) bekezdését, és 200. §  (1) bekezdését  a diszkrimináció tilalom szempontjából  vizsgálta meg. Az   Eütv.  a  pszichiátriai  betegekre  vonatkozóan   önálló szabályrendszert alkot. Külön értelmező rendelkezéseket fűz a fejezet  alkalmazásában használt egyes fogalmakra  irányadóan (188.  §),  illetve önálló címben rendelkezik a pszichiátriai betegek  jogaira  vonatkozó  különös  szabályok  tekintetében (189.  §). A pszichiátriai betegek jogait érintően  az  Eütv. pozitív diszkriminációt kíván érvényesíteni, amikor kimondja, hogy a pszichiátriai betegek személyiségi jogait egészségügyi ellátásuk  során  —  helyzetére való tekintettel  —  fokozott védelemben  kell  részesíteni. Szintén  egyfajta  "többletet" nyújt   az  a  rendelkezés,  amely  szerint  a  pszichiátriai intézetbe felvett beteget a 13. § szerinti általánosan előírt tájékoztatáson túlmenően szóban és írásban tájékoztatni  kell jogairól,  különös tekintettel a bírósági eljárás lényegéről, az  eljárással  kapcsolatos jogairól 191. § (2)  bekezdés.  A pszichiátriai  betegek eleve hátrányosabb, kiszolgáltatottabb helyzete miatt a törvény egyes nyilatkozatok érvényességét, a gyógykezeléssel  kapcsolatos döntéseket  a  bírósági  eljárás közbeiktatásának garanciájához köti (201. §) . Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  önmagában  az   a probléma,  hogy a pszichiátriai betegekre irányadó  szabályok bizonyos    pontokon   eltérnek   az   általános    betegjogi rendelkezésektől,     alkotmányossági     szempontból     nem kifogásolható. A pszichiátriai betegek sajátos helyzete miatt a pozitív diszkrimináció alkalmazásának szükségessége magából az  Alkotmány  70/A.  §-ából következik. Az  Alkotmánybíróság gyakorlata  szerint  az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetés tilalma nem jelenti azt, hogy minden megkülönböztetés tilos. A megkülönbözetés tilalma arra vonatkozik,  hogy  a  jognak mindenkit  egyenlőként  (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie. [9/1990. (IV.  25.)  AB határozat, ABH 1990, 46., 48.] Az Alkotmánybíróság a  pozitív diszkrimináció alkotmányos lehetőségét és fogalmi elemeit  is meghatározó  fenti  döntésében megállapította,  hogy  pozitív diszkriminációt  akkor lehet alkalmazni, ha  "valamely  —  az Alkotmányba  nem  ütköző  —  társadalmi  cél,  vagy  valamely alkotmányos  jog csakis úgy érvényesíthető, hogy [a]  szűkebb értelemben  vett egyenlőség nem valósítható meg". (ABH  1990, 48-49.) Az indítványozó a vizsgálni kért rendelkezések diszkriminatív voltát abban látja, hogy a beteg veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető   magatartása   alapja   lehet   a   betegjogok korlátozásának. Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint  ezek az  előírások nem értelmezhetők úgy, hogy általános érvénnyel hátrányosabb helyzetet eredményeznek a pszichiátriai  betegek vonatkozásában.  E  rendelkezések  a  pszichiátriai   betegek sajátos helyzetét figyelembe véve éppen úgy részei az  önálló törvényi  konstrukciónak, mint a vonatkozó,  az  általánostól eltérő,    de    e   betegeknek   többletjogokat    biztosító rendelkezések.  Egyébiránt  pedig  megállapítható,   hogy   a pszichiátriai  betegeket érintő veszélyeztető vagy  közvetlen veszélyeztető  magatartáshoz  hasonló  magatartás  az   Eütv. általános  szabályai  szerint más betegek  vonatkozásában  is alapja lehet a betegjogok korlátozásának. A különbség, hogy a pszichiátriai  betegek tekintetében az ön- és közveszélyesség egyaránt megalapozza valamennyi korlátozó rendelkezést. A pszichiátriai betegségek jellegének figyelembe vételével az a  körülmény, hogy az "önveszély" is alapot ad a korlátozásra —  és  nemcsak  mások életének, testi épségének, egészségének veszélyeztetése  —  ésszerű indokon nyugszik,  nem  sérti  az egyenlő    méltóságú    személyként    kezelés    alkotmányos követelményét. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy az  Eütv.  fent  említett rendelkezései önmagukban  nincsenek ellentétben  az Alkotmány 70/A. §-ával. Mindez  természetesen nem  zárja ki, hogy más alkotmányos tételek alapján az  egyes korlátozó rendelkezések önálló vizsgálat tárgyai lehessenek. 2.  Az indítványozók a pszichiátriai betegekre irányadó egyes rendelkezéseket az Alkotmány 55. § (1) bekezdése  alapján  is vizsgálni kérik. Kifogásolják, hogy az Eütv. a korlátozó vagy kényszerítő intézkedések alkalmazását érintően Eütv.  190.  § c)   pontja,  a  pszichiátriai  betegek  beleegyezési  jogára vonatkozóan  191.  §  (1)  bekezdés,  a  személyi   szabadság korlátozására  irányadóan 192. § (1)  bekezdés,  valamint  az önkéntes   intézeti  gyógykezelésen  lévő  beteg   intézmény- elhagyási  joga  tekintetében  197.  §  (8)  bekezdés(mind  a veszélyeztető,  mind  a közvetlenül veszélyeztető  magatartás alapja  lehet  a  személyes szabadság korlátozásának,  míg  a sürgősségi  gyógykezelés  esetén a közvetlenül  veszélyeztető magatartás  196.  § (b) pontja, és 199. §  (1)  bekezdése,  a kötelező gyógykezelés esetén pedig a veszélyeztető magatartás 199.  §  (5)  bekezdés  és  200. §  (1)  bekezdés(az  oka  az Alkotmány    55.   §   (1)   bekezdésébe   foglalt    alapjog korlátozásának. Az Alkotmánybíróság e kérdés kapcsán —  mivel e  kérelem  lényegében  az  Eütv. X. fejezetéből  megtámadott valamennyi  rendelkezéssel összefüggésbe hozható — tekintette át    a   pszichiátriai   betegek   személyes   szabadságának korlátozását sérelmező indítványokat. 2.1. Az elmebetegek személyes szabadságának korlátozhatósága, illetve   a  korlátozás  (fogvatartás)  garanciái  nemzetközi emberi jogi dokumentumokban is szabályozást nyertek. Az 1993. évi  XXXI.  törvénnyel kihirdetett, az  emberi  jogok  és  az alapvető   szabadságok  védelméről  szóló,   Rómában,   1950. november  4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban:  Emberi  Jogok Európai   Egyezménye)  5.  Cikke  szól  a   szabadsághoz   és biztonsághoz    való    jogról,   az   elmebetegség    miatti szabadságkorlátozásra "őrizetbe vételre" is  kiterjedően.  Az Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottságának  R  (83)  2.  számú ajánlása  a kötelező pszichiátriai gyógykezelésnek  alávetett elmebetegek  jogainak  védelmére ad útmutatást  a  tagállamok számára   az   elmebetegek  kórházi  kezelésével  kapcsolatos követendő  eljárás  és  a betegek jogainak  hatékony  védelme terén. Az elmebetegek jogainak védelmével — nem kötelező jelleggel — ENSZ  dokumentumok  is foglalkoznak. Az elmebetegek  jogaival kapcsolatos  jogi problémák egyik nemzetközi  dokumentuma  az Egyesült  Nemzetek  Közgyűlésének 119. számú  határozata  "Az elmebetegek   védelmének  alapelveiről  és  az   egészségügyi ellátás fejlesztéséről". E   dokumentumok   az  elmebetegek  személyes   szabadságának korlátozását  érintő  kérdések  széles  skáláját  fogják  át, kezdve    a    gyógyítás    módja   (kényszerítő    eszközök) megválasztásának problémáitól a betegjogi rendelkezéseken át, a  szabadságkorlátozás bírósági garanciákkal övezett eljárási kérdéséig. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke szerint:  1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a  személyi biztonságra.  Szabadságától  senkit  sem  lehet  megfosztani, kivéve  az  alábbi  esetekben és a  törvényben  meghatározott eljárás útján:  (...)  c)  törvényes  letartóztatás vagy  őrizetbe  vétel  abból  a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja  miatt az  illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű  oknál fogva    szükséges,   hogy   megakadályozzák    bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;  (...)  e)  törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele;  (...)  2.  Minden letartóztatott személyt haladéktalanul az  általa értett nyelven tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról.  3.  E  Cikk  1. c) bekezdésének rendelkezésével  összhangban letartóztatott    vagy   őrizetbe   vett   minden    személyt haladéktalanul  bíró, vagy a törvény által bírói  hatáskörrel felruházott  más  tisztségviselő  elé  kell  állítani,  és  a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga  van  arra, hogy  ésszerű  időhatáron belül tárgyalást tartsanak  ügyében vagy  a  tárgyalásig  szabadlábra  helyezzék.  A  szabadlábra helyezés  olyan feltételekhez köthető, melyek  biztosítják  a tárgyaláson való megjelenést.  4.  Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel  folytán megfosztott  minden  személynek joga  van  olyan  eljáráshoz, melynek  során őrizetbe vételének törvényességéről a  bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.  (...) A   Magyarországra  nézve  kötelező  Emberi   Jogok   Európai Egyezménye,  illetve  az  Emberi Jogok  Európai  Bírósága  (a továbbiakban Bíróság) — tartalmában követendő —  ítéletei  az elmebetegség  miatti  személyes  szabadság  elvonásának  több aspektusát  is  érintik.  E probléma  kapcsán  a  vizsgálatba nemcsak  a  fent  idézett 5. cikk, hanem a 3. cikkbe  foglalt kínzás,  embertelen  és  megalázó bánásmód  tilalma  épp  úgy szerepet  kaphat, mint az Emberi Jogok Európai  Egyezményének más  rendelkezései. A Bíróság gyakorlatában  lényegesen  több esetet   találunk  azzal  kapcsolatban,  amikor  a   panaszos bűncselekményt  követett  el, és  a  bírósági  ítélet  nyomán kényszergyógykezelését  rendelték el.  Ebben  az  esetben  az elmebetegek  élvezik mindazon garanciákat,  amelyeket  az  5. cikk  3.  pontja  a bűncselekmény elkövetésével  gyanúsítható (büntetőjogilag   felelősségre  vonható)  személyek   számára biztosít. A Bíróság foglalkozott olyan esetekkel is, amikor a panaszos nem követett el bűncselekményt, kényszerintézkedést, fogvatartást    csupán    elmebeli   állapotára    hivatkozva foganatosítottak. Ilyenkor elsősorban az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 4. pontjára esik különös hangsúly. Az   5.   cikk  1.  pontja  a  szabadságelvonás  Egyezménnyel összhangban   lévő  általános  feltételének   a   "törvénynek megfelelő  eljárást"  tekinti  (amennyiben  a  törvényes  cél szükséges  egy demokratikus társadalomban). Ez  lényegében  a belső jogra utal, így az eljárásnak a belső jog szerint  kell törvényesnek lennie, viszont a belső jognak meg kell felelnie az Egyezmény kifejezett, vagy bennefoglalt elveivel. Ezért az Egyezménnyel való összhang szempontjából mind az anyagi  jog, mind  az eljárásjog jelentőséghez juthat. (V.ö. No. 10448/83; számú kérelem Rep. 14. 5. 87., D.R. 55, p. 5.) A  Bíróság  döntéseiben  kifejtette: az  elmebetegek  sajátos helyzete   megköveteli,  hogy  őket  a  bíróság   személyesen hallgassa meg, ill. szükség esetén képviseltethessék magukat. Az  elmeállapotuk miatt személyesen eljárni nem képes egyének érdekeinek  védelme  végett  speciális  garanciákat  kell   a nemzeti   jogrendszereknek   kiépíteniük.   (Winterwerp    v. Hollandia  Judgment of 24 October 1979, 1980, Series  A.  no. 33.) A  Bíróság e döntésében több kritériumot is megállapított  az elmebetegség   miatti   szabadságkorlátozás   jogszerűségének megítélésére, így:    —  Az  érintett  személynek  “megbízható”  módon  kell  az elmezavar  jeleit  mutatnia, ha szükséghelyzet  áll  fenn  ez utólag is igazolható. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az intézkedés   alanya   bizonyíthatóan  értelmi   fogyatékos-e, "objektív orvosi szakértői véleményt kíván”.    —  Az  elmezavarnak  olyan  mértékűnek  kell  lennie,  ami megköveteli a nem önkéntes elkülönítést.   —  A  fogvatartás tartamát az elmezavar tartósságának  kell meghatároznia. A  Bíróság  hangsúlyt  fektet arra,  hogy  az  elmebetegekkel szemben    foganatosított   kényszerintézkedésekről   bíróság döntsön.   Az  5.  cikk  4.  pontjában  írt  "felülvizsgálati eljárással"  szemben  a  strasbourgi szervek  viszont  azt  a kitételt, hogy mindenképpen bíróságnak kell eljárnia, nem úgy értelmezik,     hogy    a    bíróságnak    feltétlenül     az igazságszolgáltatási szervezetrendszerbe integrálódó "rendes" bíróságnak kell lennie (X v. Egyesült Királyság Judgment of 5 November 1981, Series A. no. 46.) Felfogóképességének   visszatérte   után    az    elmebeteget haladéktalanul  informálni kell a szabadságelvonásról  és  az ezt  elrendelő döntésről. (Van der-Leer v. Hollandia Judgment of 21 February 1990, Series A. no.170.) Mindezek   szem   előtt  tartásával  a  strasbourgi   szervek viszonylag   széles  körű  mérlegelési   jogot   (margin   of appreciation)   biztosítanak   az   érintett   államoknak   a szabadságkorlátozások   foganatosítása   tekintetében   (v.ö. Luberti v. Olaszország Judgment of 23 February 1984, Series A no. 75.) 2.2. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéből, illetve a Bíróság (esetjogi)  gyakorlatából, valamint a már említett nemzetközi dokumentumokból   megállapítható,   hogy    az    elmebetegek tekintetében az ön- és közveszélyesség oka lehet  a  személyi szabadság    korlátozásának,   a    kötelező    pszichiátriai gyógykezelésnek.  A  nemzetközi  dokumentumok  és  a  Bíróság gyakorlata  is  a hangsúlyt főképpen az eljárási  garanciákra helyezi,   azaz,   hogy   az   elmebetegség   miatt   történő szabadságkorlátozás ne lehessen önkényes,  csak  a  szükséges mértékű legyen és csak a szükséges ideig tartson. Lényegében az Eütv. is az ön- és közveszélyességet teszi  meg (a   veszélyeztető  és  közvetlen  veszélyeztető   magatartás fogalmainak   meghatározása  által)  a  különböző   korlátozó intézkedések   indokoltságának  alapjául.  Az   Eütv.   külön fogalommeghatározást   ad  mind  a  veszélyeztető,   mind   a közvetlen    veszélyeztető   magatartás    tekintetében,    a pszichiátriai   betegekkel  kapcsolatos  X.   fejezetében   e fogalmakat  használja.  Az Eütv. 188.  §  b)  és  c)  pontjai szerint:   —  veszélyeztető magatartás: a beteg — pszichés állapotának zavara  következtében  —  saját  vagy  mások  életére,  testi épségére,  egészségére  jelentős  veszélyt  jelenthet  és   a megbetegedés   jellegére  tekintettel   a   sürgős   intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt;   —  közvetlen veszélyeztető magatartás: a beteg  —  pszichés állapotának  akut  zavara következtében —  saját  vagy  mások életére,  testi  épségére, egészségére  közvetlen  és  súlyos veszélyt jelent. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában nem vet fel alkotmányossági  problémát, hogy  az  elmebetegekkel  szemben igénybe  vehető intézkedések alapjául szolgáló magatartást  a törvény    veszélyeztető    és   közvetlenül    veszélyeztető magatartásként külön definiálja, majd később —  a  sürgősségi gyógykezelés,  illetve  a  kötelező  gyógykezelés   speciális eseteihez  igazodva — e fogalmakat (illetve a  mögöttük  lévő magatartásokat) teszi meg az intézkedés alapjául. Az  Eütv.  a  gyógykezelési  formák tekintetében  különbséget tesz:    a    sürgősségi   gyógykezeléshez   a   "közvetlenül veszélyeztető",   a   kötelező   gyógykezeléshez   pedig    a "veszélyeztető"    magatartás    fogalmait    kapcsolja;    a veszélyeztető  és  a  közvetlenül  veszélyeztető  magatartást előidéző körülményeket "a pszichés állapot zavara" illetve "a pszichés  állapot  akut  zavara"  szerint  különbözteti  meg, valamint  a  veszély foka szerint is differenciál  ("jelentős veszélyt jelenthet", "közvetlen és súlyos veszélyt jelent"). Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint   alkotmányossági szempontból  elfogadható, hogy az  Eütv.  188.  §  b)  és  c) pontjaiban   foglalt  "magatartások"  mintegy   a   különböző gyógykezelések, intézkedések absztrakt szükségességi okaiként szerepelnek  a  törvény X. fejezetében. Ezért  nem  sérti  az Alkotmány 55. § (1) bekezdését az, hogy az Eütv. a 190. §  c) pontjában,  191. § (1) bekezdésében, 192. § (1) bekezdésében, 196.  § b) pontjában, 197. § (8) bekezdésében, 199. § (1)  és (5)   bekezdésében,   és   200.   §   (1)   bekezdésében    a "veszélyeztető" és/vagy "közvetlen veszélyeztető"  fogalmakat használja.  Önmagában elfogadható az is, hogy  a  törvény  az egyes  jogkorlátozásoknál 191. § (1)  bekezdés,  192.  §  (1) bekezdés, 197. § (8) bekezdés(mindkét magatartást megjelöli a korlátozás alapjául. 2.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint azonban a föntiek alapján  nem lehet eldöntöttnek tekinteni (az erre  vonatkozó indítvány lényegét adó) azt a kérdést, hogy az Alkotmány  55. §  (1) bekezdése szempontjából a szabályozás eleget tesz-e  a pszichiátriai  gyógykezelés  során  az  elérendő   célok   és alkalmazott  eszközök  közötti  arányossági  kritériumnak.  E tekintetben  különös súlya van az Eütv. 190. § c)  pontjának, és 192. §-ának. Az egyik indítványozó a 192. § (1) bekezdését külön  indítványban az ún. hálós ágyak alkalmazhatósága miatt is  támadja,  hiányolva, hogy a törvény a korlátozás  módjára nem tartalmaz rendelkezést. Az  Eütv.  190.  §  c) pontja a korlátozó  és  a  kényszerítő intézkedések feltételeit érinti, a 192. § (1) bekezdés  pedig ennek  másik  oldalát a személyes szabadság korlátozását,  és garanciáit   szabályozza.  Az  Alkotmánybíróság   álláspontja szerint az elmebetegek személyes szabadságának korlátozásával kapcsolatos   jogszabályi  rendelkezések  alkotmányossága   — amikor az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelme a kérdés — a  korlátozás  okai, a korlátozás módja (annak  arányossága), továbbá   a   közbeiktatott   eljárási   garanciák   együttes figyelembe  vételével ítélhető meg. (A "veszélyeztető"  és  a "közvetlen  veszélyeztető" magatartás  e  "szabály-összesség" egyik eleme.) Az  Eütv. 190. § c) pontja szerint minden pszichiátriai beteg jogosult   arra,   hogy  pszichiátriai  gyógykezelése   során korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint korlátozó  feltételek közötti elhelyezésére csak  feltétlenül indokolt  esetben,  önmaga vagy mások veszélyeztetése  esetén kerüljön sor. Az   Eütv.   192.   §  (1)  bekezdése  értelmében   személyes szabadságában   bármely  módon  csak  a  veszélyeztető   vagy közvetlen  veszélyeztető magatartású  beteg  korlátozható.  A korlátozás  csak  a  veszély elhárításáig tarthat,  illetőleg olyan   mértékű  és  jellegű  lehet,  amely  az  elhárításhoz feltétlenül szükséges. A (2) bekezdés értelmében a korlátozás elrendelésére  és  módjára  a  10.  §  (4)-(5)  bekezdése  az irányadó. A korlátozásról az orvost haladéktalanul értesíteni kell,  akinek  2  órán  belül azt jóvá  kell  hagynia.  Ennek hiányában a korlátozást haladéktalanul meg kell szüntetni. A  10.  §  (4)  bekezdése  a  beteg  személyes  szabadságának "fizikai,  kémiai,  biológiai, vagy  pszichikai  módszerekkel vagy  eljárásokkal"  való  korlátozásáról  szól,  a  tilalmak tekintetében tulajdonképpen csak a "végső" határt szabja meg: a beteg korlátozása nem lehet büntető jellegű. Nem ad viszont a  törvény  választ arra, hogy melyek azok a főbb  módszerek, amelyek   a   személyes  szabadság   —   beleértve   ebbe   a mozgásszabadságot   is   —   korlátozása    tekintetében    a pszichiátriai betegeknél igénybe vehetők, és hogy melyek azok az okok, amelyek a különböző — a szabadságkorlátozás mértékét is  érintő  — módszerek alkalmazásának differenciált  indokát adják. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv.  192. §  (1)  bekezdésébe foglalt azon absztrakt  kitétel,  hogy  a korlátozás  csak  addig tarthat, illetőleg olyan  mértékű  és jellegű  lehet,  amely  a  veszély elhárításához  feltétlenül szükséges, vagy a 10. § (4) bekezdésének az a szabálya,  hogy a  korlátozás  csak  addig tarthat, amíg  az  elrendelés  oka fennáll  — figyelembe véve az Eütv. más rendelkezéseit  is  — nem  elégségesek  az  Alkotmány 55. § (1) bekezdése  szerinti alapjog  korlátozásához. Az Alkotmánybíróság a  fentiekben  a veszélyeztető  és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz rendelt   Eütv.-beli   fogalmakat  elfogadta   a   korlátozás absztrakt  szükségességi okaiként. Ugyanakkor alkotmányossági szempontból különös jelentősége van annak, hogy a szabályozás ne tartalmazzon további elvont megfogalmazásokat a korlátozás arányosságának eldöntésére irányadóan. Bár   a   törvény  —  a  fentiek  szerint  —   elvont   módon megfogalmazza az arányosság követelményét is, de  emellett  a korlátozás  módozatai  tekintetében további  szabályokat  nem tartalmaz.  Így  a  személyi  szabadság  korlátozását  érintő rendelkezések  nem  zárják  ki —  a  normatív  szabályozással elérhető módon — az önkényes jogalkalmazás lehetőségét. 2.4.  A  személyi  szabadság  alapjogát  az  Alkotmánybíróság ezidáig  jellemzően csak a büntetőeljárási illetve  az  ezzel összefüggő állami, hatósági kényszer alkalmazása tekintetében értelmezte  66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991,  342, 347;   723/B/1991/6.  AB  határozat,  ABH  1991,  632.,  637; 31/1997.  (V. 16.) AB határozat, ABH 1997, 154, 159; 63/1997. (XII.  11.) AB határozat, ABH 1997, 365; Összefoglalva  lásd: az  5/1999.  (III.  31.) AB határozat, ABH  1999.  75.,  84.. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a személyi szabadsághoz való jog ennél tágabb, e jog érvényesülése vizsgálható valamennyi —  a személyi  szabadságot  valóban  érintő  —  állami  intézkedés alkotmányossági    megítélésekor.   Mindez    az    Alkotmány szövegkörnyezetéből is következik, mert amíg  az  55.  §  (1) bekezdés  általános  érvénnyel deklarálja  e  szabadságjogot, annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az  55. §  (2)-(3)  bekezdése tartalmazza. Ugyan ilyen felépítésű  az Alkotmány  57.  §-a, amelynek (1) bekezdése a bíróság  előtti egyenlőség  elvét  generálisan rögzíti, a (2)-(4)  bekezdései pedig a büntetőeljárási garanciákat deklarálják.(Az Alkotmány 58.  §  (1)  bekezdése  a  mozgásszabadságot  biztosítja.  Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szabad  mozgáshoz  való jog  is  alapjog, amely magában foglalja a helyváltoztatáshoz való  jogot. 60/1993. (XI. 29.) AB határozat ABH  1993.  507, 509-510; 3/1998. (II. 11.) AB határozat ABH 1998. 61., 65-66. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdése  és az 58. § (1) bekezdése szerinti jogok  egymásra vonatkoztatása  alapján  a személyes  szabadsághoz  való  jog érdemben    felhívható   valamennyi,   a    mozgás    és    a helyváltoztatást  is  korlátozó  jogszabály   alkotmányossági megítéléséhez.  Az  Alkotmány 58. § (1)  bekezdésébe  foglalt alapjog  az  Alkotmány  55. § (1) bekezdésbe  foglalt  joggal együttesen  is  értelmezhető.  lásd:  46/1994.  (X.  21.)  AB határozat  ABH  1994.  260,  268.(Ezen  jogok  korlátozásának alkotmányossága, a minden alapjog korlátozására irányadó — az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésébe  foglalt  —  követelmények figyelembevételével dönthető el. Az  Eütv.  pszichiátriai  betegekre  vonatkozó  rendelkezései nyilvánvalóan  érintik  az Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdésébe foglalt  személyes  szabadsághoz való jog  érvényesülését.  A törvényben   a   "kényszerítő  intézkedés   alkalmazása",   a "korlátozó   feltételek  közötti  elhelyezés"   190.   §   c) pont(fogalom-használat mellett, szövegszerűen is megjelenik a személyes  szabadság  korlátozásának  törvényi  lehetősége  a "veszélyeztető   vagy  közvetlen  veszélyeztető   magatartású beteg" vonatkozásában 192. § (1) bekezdés. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti, az   alapjogok   lényeges  tartalmának   korlátozását   tiltó rendelkezés  értelmezése  során —  az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésével  összefüggésben —  rámutatott,  hogy:  "Maga  az emberi személyiség a jog számára érinthetetlen (ezt fejezi ki az     emberi    élethez    és    méltósághoz    való     jog korlátozhatatlanságának  volta),  a  jog   csakis   a   külső feltételek  biztosításával segítheti az  autonómiát"  4/1993. (II.   12.)   AB   határozat   ABH   1993.   48.,   51.(   Az Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata abban, hogy  az emberi  méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben korlátozhatatlan alapjog, teljes terjedelme lényeges tartalom 6/1998.  (III.  11.) AB határozat ABH 1998.  91,  99.(s  mint ilyen  minden  más alapjog korlátozhatóságának végső  határát jelenti.  Az  Alkotmánybíróság tehát az Alkotmány  8.  §  (2) bekezdésében  meghatározott  lényeges  tartalmon   belül   az Alkotmány 54. §-a alapján egyfajta abszolút tilalmat állított "az    érinthetetlen   lényeg"   korlátozhatatlanságának    a kimondásával lásd: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat ABH 1991. 297., 308.. Az  Alkotmány  54.  §-a  azonban  nemcsak  az  élethez  és  a méltósághoz való jogot tartalmazza. Az Alkotmány  54.  §  (2) bekezdése  az  emberi  méltósághoz való jog  megvalósulásával összefüggésben  rögzíti  a  kínzás,  kegyetlen,   embertelen, megalázó  bánásmód tilalmát. Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  — összhangban a vonatkozó nemzetközi dokumentumokkal és  azok  értelmezésével — ez a tilalom  abszolút,  azaz  nem lehet  mérlegelni  vele  szemben  semmilyen  más  alkotmányos jogot,  vagy  feladatot. Az Alkotmány 54. §  (2)  bekezdésébe foglalt  abszolút  tilalom az 54. §  (1)  bekezdése  szerinti emberi méltósághoz való jog része. Az  Alkotmány 54. § (1) bekezdés abszolút voltát, illetve  az 54. § (2) bekezdésében foglalt tilalmat nem érintő korlátozás alkotmányossága  —  a  8. § (2) bekezdésének  keretei  között maradva  — a szükségességi/arányossági teszt alapján dönthető el. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek  fenti tartalmú egymásra vonatkoztatása  minden alapjogra  —  így az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe  foglalt személyes szabadsághoz való jogra is — irányadó. A jelen ügyben vizsgált alkotmányossági probléma tekintetében a  fentiek  alapján  pontosan leírható a személyes  szabadság korlátozásával szemben fennálló alkotmányos követelmény: Egyrészt  a  korlátozás  nem sértheti  e  jog  "érinthetetlen lényegét",  nem  ütközhet  a kínzás,  kegyetlen,  embertelen, megalázó  bánásmód tilalmába. Az Eütv. normatív rendelkezései e  tilalom  feltétlen érvényesülésének csak egyik  aspektusát érintik, nevezetesen a 10. § (4) bekezdése kimondja,  hogy  a korlátozás  nem  lehet  büntető  jellegű.  Pusztán  nyelvtani értelmezés alapján is megállapítható, hogy az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom ennél szélesebb körű. Másrészt   a   személyes  szabadság  korlátozásával   szemben támasztott  —  ezen  túlmenő  — elvárás,  hogy  a  korlátozás feleljen  meg  a  szükségesség/arányosság  kritériumának.  Az Alkotmánybíróság az Eütv. normatív rendelkezéseit elemezve az előbbiekben  bemutatta,  hogy a törvény  az  Alkotmánybíróság által  alkalmazott absztrakt mércét lényegében megismétli,  a szükségességi   ok  tekintetében  az  "feltétlenül   indokolt esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetését" 190. § c)  pont, "veszélyeztető  vagy  közvetlenül veszélyeztető  magatartást" 192.  § (1) bekezdés(jelöli meg, az arányosság vonatkozásában pedig   kimondja,   hogy  a  "korlátozás   csak   a   veszély elhárításáig  tarthat,  illetőleg olyan  mértékű  és  jellegű lehet,  amely az elhárításhoz feltétlenül szükséges"  192.  § (1)  bekezdés,  "a  korlátozás csak  addig  tarthat  amíg  az elrendelés oka fennáll" 10. § (4) bekezdés. Amellett, hogy az Alkotmánybíróság a személyes szabadság korlátozásának  Eütv.- ben   meghatározott   szükségességi   okok   alkotmányosságát elfogadta  (az  okként  szolgáló  magatartásokat  a   törvény definiálja),  az  arányosság  kritériumának  érvényesüléséhez elengedhetetlen garanciák tekintetében azonban nem talált  az Eütv.-ben   kellő  biztosítékot  arra,  hogy   a   korlátozás arányossága — nem érintve a végső határt, az Alkotmány 54.  § (2)  bekezdését — az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének  keretei között maradjon. Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  ha  a   törvényi szabályozás  csupán az elvont alkotmányossági mércét  ismétli meg,  ez  önmagában  nem  felel  meg  a  szabadságkorlátozást lehetővé  tevő  törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági kritériumoknak.  Az  Alkotmánybíróság megítélése  szerint  az Eütv.  190.  §  c)  pontjában, és 192. § (1) bekezdés  utolsó mondatában  foglalt  rendelkezések —  a  szabadságkorlátozást lehetővé   tevő  törvénnyel  szembeni  alkotmányos  elvárások szempontjából  —  csak akkor elégségesek, ha  a  törvény  más rendelkezései  iránymutatást adnak arra  nézve,  hogy  milyen típusú kényszerítő intézkedéseket lehet igénybe venni,  ehhez kapcsolódva  melyek  az időszakos ellenőrzés  és  gondoskodás szabályai,   az   elrendelés  maximális   időtartama.   Ennek hiányában  kiüresedik  magának a  "mértéknek",  a  korlátozás nagysága  figyelembevételének — egyébként kötelező — törvényi előírása.  Az  alapjogkorlátozásnak az  elérendő  cél  és  az alkalmazott    eszköz    viszonyában   határozott    törvényi rendelkezésen  kell  alapulnia.  A  korlátozó  módszerek   és eljárások tekintetében azok az előírások, amelyek szerint azt csak  a  kezelőorvos rendelheti el, illetve jóvá kell hagynia 192.   §   (2)   bekezdés,  illetve,  hogy  az   egészségügyi dokumentációban  meg  kell  jelölni  a  korlátozásokat,  azok indítékait,  alkalmazásuk időtartamát, valamint  az,  hogy  a korlátozó módszerek és eljárások alkalmazása esetén  a  beteg állapotát  és  testi  szükségleteit rendszeresen  ellenőrizni kell  10.  §  (5)  bekezdés, nem pótolja a  hiányzó  törvényi garanciát,  nevezetesen a szabadságjogot  súlyosan  korlátozó eszközök  törvényi  szabályozását, az  Alkotmány  54.  §  (2) bekezdésébe ütköző módszerek kategórikus tiltását. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  nemcsak  az  jelent "önkényes"   szabadságkorlátozást,  amikor   azt   feltételek hiányában foganatosítják, hanem "önkényességhez" vezethet  az is,  amikor  a szabadságkorlátozás módozatainak megválasztása tekintetében  a jogalkalmazót semmilyen konkrét  előírás  nem köti. (Megjegyzendő,  hogy az alapjogvédelemmel  is  összefüggésben történő különböző módszerek és azok korlátainak meghatározása az  Eütv.-ben  sem ismeretlen. Így pl. az Eütv.  166.  §  (1) bekezdése tételesen felsorolja, hogy reprodukciós eljárásként milyen  módszerek alkalmazhatók, az Eütv.-nek  az  1999.  évi CXIX  törvény 16. §-ával történő módosítása pedig  egyértelmű korlátot  állít:  reprodukciós eljárásként kizárólag  csak  a 166.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott  módszereket  lehet alkalmazni. Tehát az Eütv. rendszerétől nem idegen  az,  hogy szakmai   kérdéseket  —  garanciális  okokból  —  a  normatív szabályozás eszközével rendez.) 2.5. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban megnyilvánuló   alkotmányellenesség   megállapítására   akkor kerülhet    sor,    ha   a   jogalkotó   szerv    jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát  elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság e hatáskör gyakorlásával kapcsolatosan  — többek   között   —   kifejtette,  hogy  a  jogalkotó   szerv jogszabályalkotási   kötelezettségének  konkrét   jogszabályi felhatalmazás  nélkül  is köteles eleget  tenni,  ha  alapjog érvényesüléséhez  szükséges jogszabályi garanciák  hiányoznak 35/1992.  (VI.  10.)  AB  határozat,  ABH  1992.  204,  205., 37/1992.  (VI.  16.) AB határozat, ABH 1992.  227,  231..  Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, amikor  valamely alapjog   érvényesüléséhez,   vagy   védelméhez   a   meglévő szabályozásban   foglalt   garanciális   rendelkezések    nem elégségesek  —  az  Abtv.  21. § (7) bekezdése  alapján  akár hivatalból  is  —  lehetősége van mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására. V.ö.: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat ABH 1998. 333., 343.(Az alapjog érvényesüléséhez szükséges garanciák hiánya értelemszerűen vonatkozik arra is, amikor    az    alapjog   korlátozásának   alkotmányosságához elengedhetetlen garanciák hiányoznak. Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint —  a  fent  kifejtett indokok  alapján  —  az  Eütv.-ben az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésében   foglalt  alapjog  korlátozásával   kapcsolatos garanciák     hiányosak.     Az    Alkotmánybíróság     ezért megállapította,    hogy    az    Országgyűlés    mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet valósított  meg  azáltal, hogy  az Eütv.-ben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan  nem szabályozta  az  Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése   szerinti személyes szabadságot — beleértve ebbe a mozgásszabadságot is —  súlyosan  korlátozó  módszerek (eljárások)  alkalmazásának jogszabályi  feltételeit; nem tartalmaz megfelelő garanciákat arra, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása során  a  személyes szabadság korlátozására  az  Alkotmánnyal összhangban kerüljön sor. Az     Alkotmánybíróság    a    mulasztásban    megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása mellett egyben elutasította —  az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelmére alapított  — az Eütv. a 190. § c) pontja, 191. § (1) bekezdése, 192. § (1) bekezdése, 196. § b) pontja, 197. § (8) bekezdése, 199. § (1) és     (5)     bekezdése,    200.     §     (1)     bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítése iránti   kérelmeket.   Az  Alkotmánybíróság   —   a   fentebb részletesen kifejtett indokok alapján — úgy ítélte meg,  hogy az  Eütv.  ezen rendelkezéseinek normatív tartalma  önmagában nem áll ellentétben az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével. Mivel   az   Alkotmánybíróság  hatásköre  csak   a   normatív rendelkezések vizsgálatára terjed ki, az Alkotmánybíróság nem foglalkozott  érdemben  azzal az  indítványozói  felvetéssel, hogy az Eütv. 192. § (1) bekezdése alapján "hálóságyakat"  is alkalmaznak a gyógykezelés során. 3. Az indítványozók az emberi méltósághoz való jog megsértése miatt   külön  is  vizsgálni  kérik  az  Eütv.  191.  §   (1) bekezdését, amely a pszichiátriai betegek beleegyezési jogát, a  197.  § (8) bekezdését, amely az önkéntesen felvett  beteg intézmény-elhagyási jogát korlátozza, illetve a  199.  §  (1) bekezdését,  amely  a  sürgősségi  gyógykezelés  elrendelését szabályozza. 3.1.  Az  Alkotmánybíróság  e  határozatában  már  kifejtette álláspontját a beleegyezés és visszautasítás jogát szabályozó általános  betegjogi rendelkezésekkel kapcsolatban  (lásd  az indokolás III/2. pontját). Az  Eütv.  191. § (1) bekezdése az általános szabályokon  túl úgy rendelkezik, hogy a sürgősségi és a kötelező gyógykezelés során kezelt beteg esetén el lehet tekinteni a beleegyezéstől addig,  amíg  veszélyeztető  vagy  közvetlenül  veszélyeztető magatartást tanúsít. Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint e  rendelkezés  a pszichiátriai betegek beleegyezési  jogának szükséges  és arányos korlátozása, a pszichés állapot  (akut) zavara  következtében fennálló ön- és közveszélyesség  alapja lehet   a  beleegyezés  joga  korlátozásának  akkor  is,   ha egyébként  e  joggal a pszichiátriai beteg a törvény  szerint ilhet.  E  rendelkezés sem az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, sem  a  60. § (1) bekezdését nem sérti. Az Eütv. 191.  §  (1) bekezdése  egyébként  előírja,  hogy  a  tájékoztatást  ilyen esetekben is meg kell kísérelni. 3.2.  Nem  állapította meg az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdése szerinti  emberi  méltóság sérelmét  az  Alkotmánybíróság  az Eütv. 197. § (8) bekezdése tekintetében sem. E rendelkezés az önkéntesen felvett beteg intézmény-elhagyási jogát korlátozza akkor,   ha   veszélyeztető   és  közvetlenül   veszélyeztető magatartást  tanúsít,  és  fennáll az  intézeti  gyógykezelés szükségessége. A  törvény szerint a bíróság önkéntes gyógykezelés esetén  is vizsgálja  annak indokoltságát és a beleegyezés érvényességét 197.  §  (3) bekezdés; ha pedig a beteget sürgősséggel vették fel,  a  bíróságnak a beszállítás indokoltságáról  határoznia kell  199.  §  (2)-(3) bekezdés. A bíróság  rendelheti  el  a kötelező gyógykezelését 200. § (1) bekezdés. A fentiek figyelembevételével az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányossági szempontból nincs jelentősége annak — ha   az   önkéntességtől   független  intézeti   gyógykezelés feltételei egyébként fennállnak —, hogy a veszélyeztető  vagy közvetlenül   veszélyeztető   magatartást   tanúsító    beteg eredetileg  önként  jelentkezett-e gyógykezelésre.  Az  Eütv. 197.   §   (8)   bekezdése  pedig  ez  esetben  a  sürgősségi gyógykezelés garanciális szabályai szerinti eljárást írja elő (a  199. §-ban szabályozott eljárást kell lefolytatni),  azaz az indokoltság felől a bíróságnak kell határozatot hozni. 3.3.  Az Eütv. 199. § (1) bekezdése a sürgősségi gyógykezelés kapcsán  a következőképpen rendelkezik: "Ha a beteg  pszichés állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen veszélyeztető   magatartást  tanúsít  és  ez  csak   azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható  el, az  észlelő  orvos közvetlenül intézkedik a  beteg  megfelelő pszichiátriai     intézetbe    szállításáról.     A     beteg beszállításához szükség esetén a rendőrség közreműködik." Az indítványozó szerint az, hogy a "pszichés állapot" fogalma sehol    sincs    meghatározva,   e   rendelkezés    önkényes alkalmazásához vezethet. Az indítványozó ez irányú  felvetése félreértésen  alapul.  E  szabály  nem  pusztán  a  "pszichés állapot"  miatt  teszi  lehetővé a sürgősségi  gyógykezelést, hiszen az elrendelés feltétele — többek között — az is,  hogy a  beteg közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsítson.  A közvetlenül  veszélyeztető magatartás  188.  §  c)  pontjában szereplő  fogalma pedig eleve feltételezi azt, hogy  a  saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen  és súlyos   veszélyt  jelentő  magatartás  "a   beteg   pszichés állapotának akut zavara következtében" állt elő. Az  önkényes  jogalkalmazás kivédése szempontjából  pedig  az eljárást az Eütv. 199. § (2) és (3) bekezdései szabályozzák. Az   Alkotmánybíróság  mindezek  alapján   a   199.   §   (1) bekezdésének alkotmányellenességét sem állapította meg.                              V. Az   Alkotmánybíróság   végül  a   pszichiátriai   betegekkel kapcsolatos   bírósági  eljárással  összefüggő  indítványokat tekintette át. 1. Az Eütv. 199. § (4) bekezdése a sürgősségi gyógykezelésnek a  bírósági döntést megelőző részére vonatkozik. A sürgősségi gyógykezelés során felvett beteg esetén a vonatkozó  eljárási szabályok  Eütv. 199. § (2)-(3) bekezdései(úgy  rendelkeznek, hogy  a  beteg  felvételét követően a  pszichiátriai  intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a beszállítás  indokoltságának  megállapítását  és  a  kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését.  A  bíróság az   értesítés  kézhezvételétől  számított  72   órán   belül határozatot  hoz.  A  bíróság határozatának  meghozataláig  a beteg ideiglenesen az intézetben tartható. A sérelmezett  (4) bekezdés  kimondja, "a határozat meghozataláig  elsősorban  a heveny veszélyeztető magatartás megszüntetésére vagy a  gyors állapotromlás  megelőzésére  kell  törekedni.  A   szakmailag lehetséges   mértékben  és  módon  kerülni  kell   az   olyan beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a bíróság  a  személyes  meghallgatás során  a  beteg  pszichés állapotát  megítélje. Amennyiben erre mégis  sor  kerül,  azt részletesen dokumentálni és indokolni kell." Az  indítványozó a "szakmailag lehetséges mértékben és módon" szövegrész  megsemmisítést  kéri,  az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésének  és  55. § (1) bekezdésének sérelme  alapján.  A 199.   §   (6)   bekezdése  kimondja,  hogy   a   bíróság   a határozathozatal előtt meghallgatja a beteget. Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az   indítványozó figyelmen kívül hagyta az Eütv. vonatkozó más rendelkezéseit. Kétségtelen, hogy az Eütv. 199. § (4) bekezdésében  önmagában benne   rejlik  az,  hogy  a  bírósági  határozatot  megelőző gyógykezelés  (orvosi beavatkozás) miatt a  bíróság  a  beteg állapotáról  — közvetlenül a betegtől — nem tud reális  képet alkotni. Ugyanakkor  az Eütv. 199. § (4) bekezdése a bírósági  döntést megelőzően  a  kezelőorvosnak nem ad általános felhatalmazást arra nézve, hogy (az adott esetben hosszú távú) gyógykezelést a rendelkezésre álló eszközökkel és módon elkezdje. E szabály szerint   elsősorban   a   heveny  veszélyeztető   magatartás megszüntetésére, vagy a gyors állapotromlás megelőzésére kell törekedni. Ha olyan beavatkozásra került sor, amely  akadálya a személyes meghallgatás során történő bírósági megítélésnek, ezt  dokumentálni és indokolni kell, tehát  erről  a  bíróság tudomást  szerez. Nem lehet továbbá figyelmen  kívül  hagyni, hogy  a  bíróság  határozatának meghozatala során  nemcsak  a beteg  meghallgatása  alapján dönt.  Döntését  több  vélemény egyidejű figyelembevételével köteles meghozni. A 199.  §  (6) bekezdése  értelmében  a  bíróság  meghallgatja  az   intézet vezetőjét,  vagy  az általa kijelölt orvost, továbbá  köteles beszerezni egy független — a beteg gyógykezelésében részt nem vevő — igazságügyi-elmeorvos szakértő véleményét is. Mindezek mellett a beteg nem marad képviselet nélkül. Az Eütv. 201.  § (4)  bekezdése ugyanis kötelezően írja elő, hogy  a  bírósági eljárásban  biztosítani kell a beteg megfelelő  képviseletét. Kimondja,  hogy a beteg képviseletére a beteg vagy  törvényes képviselője  meghatalmazása alapján a betegjogi képviselő  is jogosult. Ha a betegnek az eljárás során nincs törvényes vagy meghatalmazott  képviselője, részére a  bíróság  ügygondnokot rendel  ki. A 201. § (5) bekezdése értelmében pedig  a  beteg képviseletét  ellátó  betegjogi  képviselő  vagy   ügygondnok köteles  a  beteget a bírósági meghallgatás előtt felkeresni, tájékozódni  a beszállítás körülményeiről és tájékoztatni  az eljárással kapcsolatos jogairól. Tehát  az  Eütv.  199.  § (4) bekezdéséhez  kapcsolódó  fönti rendelkezéseket  figyelembe  véve  megállapítható,   hogy   a törvény  — az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és 55.  §  (1) bekezdésében  foglalt alapjogok védelmére  is  kiterjedően  — garanciákkal övezi azt az esetkört, amikor a bíróság a  beteg pszichés  állapotát a személyes meghallgatás során nem  tudja megítélni.  Nem  megalapozott az az  indítványozói  felvetés, hogy   a  bírósági  eljárás  garanciák  nélküli,  és  ezáltal sérülnek  az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és  55.  §  (1) bekezdésében foglalt jogok. Mindezek  miatt  az  Alkotmánybíróság az  Eütv.  199.  §  (4) bekezdése megsemmisítésre irányuló kérelmet elutasította. 2.  Az  indítványozó megsemmisíteni kéri az Eütv. 201. §  (1) bekezdéséből a "nemperes" szövegrészt. Az Eütv.  201.  §  (1) bekezdése  értelmében a bíróság az e fejezetben  szabályozott eljárások  során nemperes eljárásban jár el. Az  indítványozó ezt  a  rendelkezést  az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésébe foglalt diszkrimináció-tilamával tartja ellentétesnek, mert a "peres"  eljárás  során  többlet-garanciák  érvényesülnek,  a "nemperes"  eljárásban ezek hiánya a pszichiátriai  betegeket hátrányosan   érintik.   Az  indítvány   e   tekintetben   is megalapozatlan. Polgári  ügyekben  a  nemperes eljárás az igazságszolgáltatás megvalósításának  egyik  formája.  Ezekben  az   eljárásokban általában  nincs a klasszikus értelemben vett jogvita,  hanem valamely  jog  védelmére, elismertetésére, tanúsítására  vagy érvényesítésére  irányulnak. Az  eljárások  a  polgári  peres eljárásokhoz képest rugalmasabbak és egyszerűbbek. Ugyanakkor a polgári nemperes eljárások sem homogének, van amikor nem is bíróság,  hanem  közjegyző  jár el (pl.  hagyatéki  eljárás). Ebből  viszont  az  következik, hogy az Alkotmány  70/A.  §-a alapján  az  ésszerű  indok  követelményét  csakis  az  egyes eljárások  sajátosságai  alapján lehet  megítélni:  fűződik-e olyan érdek, indok az adott eljáráshoz, hogy az kívül essen a peres  eljárás körén, és ezen belül az eljárás  jellege  (pl. hogy  bírósági,  vagy  nem bírósági  eljárás)  igazodik-e  az eljárással érvényesíteni, védeni kívánt jogokhoz, magában  az eljárásban érvényesülnek-e ennek megfelelő garanciák. A  kóros  elmeállapotú  személyek  intézeti  gyógykezelésével kapcsolatos  eljárási szabályok részben az Eütv.  szabályain, részben pedig a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény  vonatkozó rendelkezésein nyugszanak. Ez  az  eljárás bírósági  eljárás,  amelyet az elmebetegek  jogainak  védelme szükségessé tesz. Az Eütv. a bíróságnak rövid határidőket  ír elő  a határozat meghozatalához, a rövid határidőn belül való döntésnek  garanciális oka van. (A rövid  határidő  a  —  már idézett  —  Emberi Jogok Európai Egyezménye  5.  cikk  1.  e) pontjából  és 4. pontjából is következik.) Az Eütv.  előírja, hogy  a  bíróság  72 órán belül vizsgálja  meg:  az  önkéntes gyógykezelés  feltételei fennállnak-e 197. §  (5)  bekezdése. Sürgősségi gyógykezelés esetén szintén 72 órán belül  kell  a határozatot  hozni 199. § (2) bekezdés, kötelező gyógykezelés esetén pedig 15 napon belül 200. § (3) bekezdés. Mindezek  az eljárás  nemperes  jellegének  szükségességét  önmagukban  is kiváltják.  Garanciális  szempontból  nem  szabad   azt   sem figyelmen   kívül  hagyni,  hogy  legyen  az  akár   önkéntes gyógykezelés,  sürgősségi,  vagy  kötelező  gyógykezelés,  az Eütv.   egyaránt   úgy  rendelkezik,   hogy   a   bíróság   a határozathozatal  előtt meghallgatja  —  többek  között  —  a beteget is 197. § (5) bekezdés, 199. § (6) bekezdés,  200.  § (4)  bekezdés. Végül figyelembe kell venni, hogy  a  bírósági eljárásban  az  egészségi állapottal kapcsolatos  (szenzitív) adatok  merülnek  fel,  amely egyébiránt  is  a  nyilvánosság kizárását eredményezhetik. Mindezek alapján megállapítható, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése  és  gondozása során irányadó eljárás  nemperes jellege  ésszerű  indokokon nyugszik, a  konkrét  eljárásokra irányadó  rendelkezések pedig a nemperes eljáráson  belül  is biztosítják az olyan garanciákat, amelyek a peres  eljárásban is  érvényesülnének.  Mindezek miatt az  Alkotmánybíróság  az Eütv.  201. § (1) bekezdése — Alkotmány 70/A. §-ára alapított — alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt is elutasította. 3.   Az   indítványozó  a  bírósági  eljárással  kapcsolatban törvénymódosítási  javaslatot  fogalmaz  meg,  azt  kéri   az Alkotmánybíróságtól,  hogy az Eütv.  201.  §  (9)  bekezdését akként   változtassa   meg,  hogy  a  kötelező   gyógykezelés elrendelésével  egyidejűleg  a  bíróságnak  kötelező   legyen döntenie  a gondokság alá helyezés valamilyen formájáról.  Az indítvány  benyújtását  követően az  Eütv.  201.  §-át  —  az indítvánnyal is összefüggésbe hozható kérdésben  —  az  1999. évi  LXXXI törvény 16. § (1) bekezdése módosította, és egyben e  §  számozását  is  megváltoztatta. Az  indítványozó  által felvetettek  tekintetében a jelenleg hatályos  Eütv.  201.  § (10)  bekezdése az irányadó — a korábbi (9) bekezdés  helyett —,  amely  úgy  rendelkezik, hogy "amennyiben az  igazságügyi elmeorvos  szakértői vélemény szerint a beteg ügyei viteléhez szükséges  belátási  képessége  csökkent  vagy  hiányzik,   a bíróság  a  szakértői véleményt megküldi  a  beteg  lakóhelye szerint  illetékes gyámhivatalnak a gondnokság alá  helyezési eljárás megindítása céljából." Az Alkotmánybíróság hatásköreit, és a különböző hatáskörökben az    alkotmányellenesség   jogkövetkezményeit    az    Abtv. tartalmazza. Sem az Abtv., sem más törvények alapján nincs az Alkotmánybíróságnak  olyan  lehetősége,   amellyel   önállóan törvénymódosítást    javasolhatna,    vagy     a     törvényt megváltoztathatná, kiegészíthetné. Ezért az  Alkotmánybíróság a   törvény  megváltoztatására  irányuló  indítványt   érdemi vizsgálat   nélkül   visszautasította.  Az   Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzététele  az  Abtv. 41. §-án alapul.                       Dr. Németh János                  az Alkotmánybíróság elnöke                               Dr. Bagi István                            Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró                                  alkotmánybíró                               Dr. Czúcz Ottó                               Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró                                  alkotmánybíró                               Dr. Harmathy Attila                         Dr. Holló András alkotmánybíró                           előadó alkotmánybíró                               Dr. Kiss László                         Dr. Kukorelli István alkotmánybíró                                  alkotmánybíró                               Dr. Strausz János         Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró                                  alkotmánybíró Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye                               Egyetértek a határozat rendelkező részének 3. és 4. pontjában foglalt elutasító döntéssel. Nem  értek egyet a rendelkező rész 1. és 2. pontjában foglalt megsemmisítő döntéssel. A  törvényhozói  szabadság  a  hatályos  szabályozási  módtól eltérő  más  megoldás választására is kiterjed, a szabályozás során   nem   szükséges  feltétlenül  a  magánjogi   ügyletek mérlegelésének szempontja szerint meghatározott  kategóriákat alkalmaznia,  más  szempontok alapján  a  jelenlegi  egységes csoport  helyett — az alkotmányosság keretei  között  —  akár egy,  akár  több eltérő jogi helyzetű csoportot is  alkothat. Abban  a  kérdésben,  hogy a tudomány az  adott  tájékoztatás megértésére, a mérlegelésre és a döntés meghozatalára  milyen szempontok alapján állít fel csoportokat, az Alkotmány  70/G. §   (2)   bekezdésének   követelménye  szerint   a   tudomány képviselőinek kell állást foglalniuk. Álláspontom szerint  az Alkotmányból  nem vezethető le közvetlenül olyan követelmény, hogy   a  törvényhozó  az  orvosi  beavatkozásokra  vonatkozó hozzájárulás  terén eltérő szabályozást alkosson  egyfelől  a korlátozott  cselekvőképességgel rendelkezők, másfelől  pedig azok esetében, akik nem rendelkeznek cselekvőképességgel. Az  Alkotmány  54.  § (2) bekezdésében meghatározott  tilalom érvényesülése  szempontjából  döntő  fontosságú  szempontként célszerű  figyelembe venni, hogy a törvény ne engedjen  teret az  orvosi  önkény  számára. Ebben a  tekintetben  azonban  a szakmai,  etikai  és  a  felelősség megállapításának  alapját képező  egyéb  szabályok  összessége nem  hagyható  figyelmen kívül.  A  korlátozott cselekvőképességű  és  azon  személyek esetében,   akik  nem  rendelkeznek  cselekvőképességgel,   a törvényes   képviselő,  illetve  a  törvényben  meghatározott hozzátartozó  nyilatkozata, továbbá a  bírói  út  megítélésem szerint elegendő alkotmányos garanciaként vehető figyelembe. Budapest, 2000. október 24.                                               Dr. Bagi István                                                 alkotmánybíró Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye                                    A  határozat  rendelkező részének  1.  pontjában  és  az indokolás ehhez kapcsolódó részében kifejtettekkel nem  értek egyet. Álláspontom szerint a határozatban ki kellene mondani: az        Országgyűlés       mulasztásban       megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azzal, hogy  nem  határozta meg   a  teljesen  cselekvőképesnek  nem  minősülő  személyek egészségügyi  vizsgálata, kezelése és a rajtuk  végrehajtandó beavatkozás tekintetében az önrendelkezési jogra, valamint  a jog  gyakorlásának  akadálya esetén  e  személyek  érdekeinek védelmére     vonatkozó    garanciális    szabályokat.     Az Alkotmánybíróság  felhívja  az  Országgyűlést,   hogy   2001. december 31-ig tegyen eleget szabályozási kötelességének.     A mulasztás kimondásának indokai a következők:      1.  Az  egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény  (a továbbiakban: Eütv.) 15. §-ának (3) bekezdése kimondja ugyan, hogy  a  betegnek joga van a kivizsgálását, kezelését  érintő döntésekben való részvételre, de e jog gyakorlását  a  16.  § nem  teszi  lehetővé  a  korlátozottan  cselekvőképes  és   a cselekvőképtelen betegek számára. A 16. § (5) bekezdése  csak annyit ír elő, hogy a korlátozottan cselekvőképes, illetve  a cselekvőképtelen  beteg  véleményét a  szakmailag  lehetséges mértékig kell figyelembe venni, egyébként azonban helyette  a 16. § (2) bekezdésében meghatározott személyek nyilatkoznak.      Az  Alkotmány  54. §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Az  Alkotmánybíróság  már 1990-ben rámutatott  arra,  hogy  a modern  alkotmányokban és alkotmánybírósági  gyakorlatban  az önrendelkezési  jogot az – Alkotmány hivatkozott  szabályában is  megjelenő  emberi méltósághoz való jog egyik kifejeződési formájának  tekintik  [8/1990. (IV. 23.)  AB  határozat,  ABH 1990.  42, 44-45.]. Ezt az elvet az Alkotmánybíróság  későbbi határozataiban ismételten alapul vette [pl. 57/1991. (XI. 8.) AB  határozat,  ABH  1991. 272, 279, 22/1992.  (IV.  10.)  AB határozat, ABH 1992. 122, 123.].      A  magyar jog szabályai szerint a 18. életévét betöltött személy  nagykorú [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959.  évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §-ának (2) bekezdése]. Az  ezt az életkort betöltő személyekről feltételezhető, hogy cselekedeteik jogi következményeit fel tudják fogni. Ezért  a 18.   életévüket  betöltött  személyek  végezhetnek   jogilag hatályos cselekményeket, tehetnek jognyilatkozatokat.  Vannak azonban  olyan személyek is, akik annak ellenére nem  képesek felfogni cselekedeteik jogi következményeit, hogy 18  évesnél idősebbek. Ezek a 18 évesnél idősebbek, valamint a 18 évesnél fiatalabbak     nem    tehetnek    meg    önállóan     minden jognyilatkozatot,   hanem   (attól   függően,   hogy   milyen következményekről  van szó (vagy egyáltalán  nem,  vagy  csak korlátok    között   végezhetnek   jogcselekményt,   tehetnek nyilatkozatot  [pl.  az  Alkotmány  70.  §-ának  (1)  és  (3) bekezdése szerint nincs választójoga a kiskorúnak és annak  a nagykorú  személynek, aki cselekvőképességet  korlátozó  vagy kizáró gondnokság alatt áll; a házasságról, a családról és  a gyámságról  szóló  1952.  évi  IV.  törvény  10.  §-ának  (3) bekezdése   szerint  a  16.  életévét  betöltött  személy   a gyámhatóság engedélyével köthet házasságot].      Az  egészségügyi vizsgálatok, kezelések és beavatkozások különböző jelleggel, mértékben és következményekkel hatnak az érintett  személyre. Ezek elvégzéséhez az önrendelkezési  jog alapján  való  hozzájárulásról történő döntési  képesség  azt feltételezi,  hogy az érintett személy a kapott  tájékoztatás alapján  orvosi szakértelem nélkül is fel tudja mérni,  mivel jár  a  hozzájárulás  és  mi a következménye  a  hozzájárulás megtagadásának.   Ezekben   az  esetekben   nem   a   vagyoni vonatkozású  szerződéseknél megkövetelt, az  ügyek  viteléhez szükséges  belátási képességről, hanem az  egészséget,  testi épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.      A  II. világháború előtti magyar magánjog már érzékelte, hogy    a    jogügyletekhez   kapcsolódó    cselekvőképesség, korlátozott     cselekvőképesség    és    cselekvőképtelenség kategóriáit csak korlátok között lehet használni. Az  az  elv érvényesült,  hogy esetenként, az adott célhoz  képest  lehet meghatározni,  mennyiben lehet alkalmazni a  cselekvőképesség szabályait  a "nemjogügyleti" megengedett cselekményekre.  Az orvosi  műtétekhez  való  hozzájárulás  megítélése  egyébként ekkor  még  nem  az  önrendelkezési jog alkotmányos  alapjára támaszkodott,  hanem  azt tartotta szem előtt,  megszünteti-e orvosi  műtétnél  a beteg hozzájárulása a kártérítési  alapul szolgáló  jogellenességet [Szladits Károly  (szerk.),  Magyar Magánjog, Budapest 1941. I. 534, 552].      Az  Alkotmány  54. § (1) bekezdése alapján  az  államnak nemcsak  az  a  kötelessége, hogy ne  sértse  meg  az  emberi élethez  és  az emberi méltósághoz való jogot, hanem  az  is, hogy  megteremtse ezen jogok védelmének feltételeit —  többek között — megfelelő jogszabályok megalkotásával. A jogalkotó a nem   teljesen   cselekvőképes  személyek  tekintetében   nem határozott   meg  olyan  szabályokat,  amelyek  az   érintett személyek  különböző  felfogási  képességű  csoportjainál  az egészségügyi    vizsgálatok,   kezelések   és   beavatkozások különböző  kategóriáira eltérő megoldásokat tartalmaznak,  és ezzel  minden olyan esetben lehetővé teszik az önrendelkezési jog  gyakorlását,  ahol ez az érintett  személy  érdekeit  is figyelembe véve nem jár veszéllyel. Az a szabályozás, amely a nem  teljesen cselekvőképes személy véleményének a szakmailag lehetséges figyelembe vételét írja elő, általában azonban más személy    döntésére   bízza,   hogy   milyen    egészségügyi vizsgálatot,  kezelést, beavatkozást  hajtanak  végre  a  nem teljesen   cselekvőképes  személyen,  elsődlegesen   nem   az önrendelkezési  jog érvényesülésének biztosítását  szolgálja, az  esetek  egy  részében az önrendelkezési  jog  gyakorlását akadályozhatja.      2.  Az Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy minden  gyermeknek  joga  van  a  családja,  az  állam  és  a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra,  amely a   megfelelő   testi,   szellemi  és  erkölcsi   fejlődéshez szükséges.   A   (3)  bekezdés  pedig  —  többek   között   — megállapítja azt is, hogy az ifjúság védelme állami  feladat. Ezeknek  a  rendelkezéseknek az  alapján  az  államnak  az  a kötelessége is megállapítható, hogy a gyermekek és  általában a fiatalkorúak alapvető jogainak, így az élethez és az emberi méltósághoz  való  joguknak a védelmére  garanciális  jellegű szabályokat alakítson ki.      Az  Alkotmány  fentiekben  hivatkozott  rendelkezéseitől függetlenül   is,   általános  jelleggel  megállapítható   az államnak  az  a kötelessége, hogy az emberi élet és  méltóság védelme  érdekében  alakítsa ki a  szükséges  jogszabályi  és intézményi  feltételeket [64/1991. (XII. 17.)  AB  határozat, ABH  1991. 297, 302.]. Az Alkotmánybíróság több határozatában is  kifejezésre  juttatta, hogy az  önrendelkezési  jogot  az emberi  méltósághoz  való jog egyik kifejeződési  formájaként alapjognak tekinti [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH  1992. 59, 67; 22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992. 122, 123;. 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998. 333, 351-357.].      Az  Alkotmánybíróság korábban kifejtette azt is, hogy  a következmények   felmérésére   való   képességének   hiányára tekintettel  a  kiskorúak védelmére megalkotott  jogszabályok alapjog  korlátozásával is járhatnak [21/1996.  (V.  17.)  AB határozat, ABH 1996. 74, 80.]. A döntési korlátokat  indokoló szabály mellett gondolni kell azonban az egyéb védelemre  is. Az   Alkotmánybíróság  a  48/1998.  (XI.  23.)  AB  határozat indokolásában  áttekintést  adott  arról,  hogy  a  különböző alanyi  jogok  védelme érdekében milyen állami kötelességeket határozott  meg  jogi garanciák megteremtése tekintetében  is (ABH  1998. 333, 342-343). A garancia nem merülhet ki  abban, hogy  a  jogszabály megjelöl olyan személyeket,  akik  a  nem teljesen  cselekvőképes helyett nyilatkozatot tesznek  akkor, ha  a nem nagykorú nem képes a döntés meghozatalára, az adott egészségügyi    vizsgálathoz,   kezeléshez,    beavatkozáshoz szükséges   hozzájárulás  megadására.  Például  a   szükséges belátási  képesség  hiányának más  eseteiben,  a  jelentősebb következményekkel  járó  vagyoni  természetű   jogügyleteknél jogszabály  a  nem  teljesen  cselekvőképes  személy  helyett nyilatkozó  törvényes képviselő döntését csak  a  gyámhatóság jóváhagyása  esetén fogadja el érvényesnek [Ptk.  19.  §-ának (1)  bekezdése],  a német polgári törvénykönyv  néhány  évvel ezelőtt történt módosítása során beiktatott új szabálya pedig az  egészségügyi  vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz  a nem   teljesen   cselekvőképes   személy   helyett   megadott hozzájáruláson   túl,  meghatározott  esetkörben,   speciális bírósági  engedélyt is megkövetel (BGB 1904. §). Az Eütv.-nek a nem teljesen cselekvőképes személy esetében az egészségügyi vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz való hozzájárulásról szóló szabályai ilyen garanciális megoldást nem tartalmaznak.      A  szabályozás hiánya, illetve a nem megfelelő  (nem  az önrendelkezési  jogot  alapul  vevő)  szabályozás  miatt   az önrendelkezési  jog sérelmet szenved, és így alkotmányellenes helyzet keletkezik.      3. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 49.  §-ának  (1)  bekezdése szerint: "Ha az  Alkotmánybíróság hivatalból,  illetőleg bárki indítványára azt állapítja  meg, hogy  a jogalkotó szerv jogszabály felhatalmazásából származó jogalkotói     feladatát     elmulasztotta      és      ezzel alkotmányellenességet  idézett  elő,  a  mulasztást  elkövető szervet    határidő   megjelölésével   felhívja   feladatának teljesítésére."       Az  Alkotmánybíróság  1990-ben  kialakított  gyakorlata szerint  a  jogalkotó szerv konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni jogalkotási kötelezettségének, ha  észleli,  hogy hatás- és feladatkörébe tartozó  területen szükség  van  jogalkotásra,  és a mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség   akkor   is   megállapítható,   ha    az állampolgárok  egy  csoportja meglevő  jogszabály  miatt  nem tudja alkotmányos jogait érvényesíteni [22/1990. (X. 16.)  AB határozat,  ABH 1990. 83, 86.]. A mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor is sor kerül, ha az alapjog érvényesülésének garanciái hiányoznak [37/1992.  (VI. 10.)  AB határozat, ABH 1992. 227, 232-233.]. A jelen esetben a   mulasztást   a  fentiek  alapján  hivatalból   meg   kell állapítani. Budapest, 2000. október 24.                                           Dr. Harmathy Attila                                                 alkotmánybíró Dr. Németh János alkotmánybíró különvéleménye                               1.  A  határozat rendelkező részének 1., 3. és  4.  pontjában foglaltakkal és az ahhoz kapcsolódó indokolással egyetértek. 2.  Nem  értek  egyet  azzal, hogy a  jogalkotó  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő akkor, amikor az   egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvényben   a pszichiátriai   betegekre  vonatkozóan  nem  szabályozta   az Alkotmány  55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot —  ezen  belül  a  mozgásszabadságot is — súlyosan  korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit, és  ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom érvényesülését. A  határozat  a pszichiátriai betegek személyes szabadságának korlátozása  absztrakt  szükségességi  okaiként  elfogadja  a veszélyeztető  és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz rendelt   Eütv.-beli  fogalmakat.  A  korlátozás  arányossága szempontjából   azonban  nem  tartja   megfelelőnek   azt   a szabályozást,  amely a határozat szerint elvont  módon  ugyan megfogalmazza  az arányosság követelményét, de  a  korlátozás módozatai tekintetében további szabályokat nem tartalmaz.  Az Eütv.  támadott rendelkezéseit a határozat csak akkor  tartja elégségesnek,  ha  a törvény más rendelkezései  iránymutatást adnak    arra   nézve,   hogy   milyen   típusú   kényszerítő intézkedéseket lehet igénybe venni, ehhez kapcsolódva  melyek az   időszakos   ellenőrzés  és  gondoskodás  szabályai,   az elrendelés maximális időtartama. Ennek hiányában —  mondja  a határozat  —  kiüresedik magának a “mértéknek”, a  korlátozás nagysága  figyelembevételének — egyébként kötelező — törvényi előírása. A  határozattól  ez utóbbi kérdésben tér el a véleményem.  Az egészségügyi   ellátás   célja   a   betegségek   megelőzése, gyógykezelése,  az életveszély elhárítása és a rehabilitáció. Az alkalmazott vizsgálati és terápiás eljárások kétségtelenül eredményezhetik  a személyes szabadság korlátozását,  azonban elsődlegesen nem erre irányulnak. Arra a határozat  is  utal, hogy az Eütv. az általános betegjogok között is rögzíti, hogy a  “beteg  személyes szabadsága — ellátása során  —  fizikai, kémiai,   biológiai   vagy   pszichikai   módszerekkel   vagy eljárásokkal  kizárólag sürgős szükség  esetén,  illetőleg  a beteg  vagy mások élete, testi épsége és egészsége védelmében korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntető  jellegű, és  csak  addig tarthat, ameddig az elrendelés  oka  fennáll” [10. § (4) bekezdés]. A “[k]orlátozó módszerek vagy eljárások alkalmazását  —  ha e törvény kivételt nem  tesz  —  a  beteg kezelőorvosa   rendeli  el.  A  kezelőorvos  az   alkalmazást megelőzően,  —  amennyiben  ez nem lehetséges  az  alkalmazás megkezdését  követően  a  lehető  legrövidebb  időn  belül  — rögzíti   az   egészségügyi   dokumentációban   a   korlátozó módszereket  vagy eljárásokat, megjelölve azok  indítékát  és alkalmazásuk   időtartamát.  ...   Korlátozó   módszerek   és eljárások  alkalmazása  esetén a  beteg  állapotát  és  testi szükségleteit   rendszeresen   —   a   szakmai   szabályoknak megfelelően   —   ellenőrizni  kell.  A  beteg   egészségügyi dokumentációjában az ellenőrzés tényét és eredményét fel kell tüntetni.”  [10. § (5) bekezdés] A módszerek megválasztásával kapcsolatban  pedig  a  törvény akként  rendelkezik,  hogy  a “kezelőorvos joga, hogy a tudományosan elfogadott  vizsgálati és  terápiás  módszerek  ... közül — a hatályos  jogszabályok keretei  között  —  szabadon válassza meg  az  adott  esetben alkalmazandó,  általa,  illetve  az  ellátásban   közreműködő személyek  által  ismert és gyakorolt, a  rendelkezésre  álló tárgyi  és  személyi  feltételek mellett végezhető  eljárást” [129.  §  (1) bekezdés]. “A választott vizsgálati és terápiás módszer alkalmazhatóságának feltétele”, hogy “ahhoz a beteg e törvény   szabályai  szerint  beleegyezését   adja”   és   “a beavatkozás    kockázata   kisebb   legyen   az    alkalmazás elmaradásával   járó   kockázatnál,  illetőleg   a   kockázat vállalására alapos ok legyen” [129. § (2) bekezdés]. A  törvény a pszichiátriai betegek vonatkozásában, éppen azok speciális  helyzetére  tekintettel, külön  is  kiemeli,  hogy személyiségi jogaikat az egészségügyi ellátás során “fokozott védelemben  kell  részesíteni” [189. § (1) bekezdés].  Jogaik “csak  az  e  törvényben  foglaltak  szerint,  a  feltétlenül szükséges   mértékben  és  ideig,  ...   abban   az   esetben korlátozhatók,  ha  a  beteg  veszélyeztető  vagy   közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít. Az emberi méltósághoz való jog  azonban ebben az esetben sem korlátozható” [189.  §  (2) bekezdés]. A gyógykezelés a beteg “állapotának megfelelő és a többi  beteg  fizikai biztonságát védő, a  lehető  legkevésbé hátrányos  és kellemetlen módszerrel” történhet  [190.  §  b) pont]. Az esetleges “korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül  szükséges”  [192.  §  (1)  bekezdés],   és   azt “részletesen  dokumentálni és indokolni  kell”  [194.  §  (2) bekezdés]. Azzal  egyetértek,  hogy önmagában az elvont  alkotmányossági mérce  megismétlése  nem  felel  meg  a  szabadságkorlátozást lehetővé  tevő  törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági kritériumoknak. A határozat által megfogalmazott, hivatkozott követelményeknek  azonban az Eütv. —  álláspontom  szerint  — eleget  tesz. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata  szerint az  alapjog  korlátozása akkor arányos, ha “az elérni  kívánt cél  fontossága  és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya   megfelelő  arányban”  vannak  egymással,  továbbá   a “törvényhozó  a  korlátozás  során  köteles  az   adott   cél elérésére  alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni”  [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.; továbbá: 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.; 7/1991. (II. 28.) AB határozat,  ABH  1991,  22,  25.;  11/1992.  (III.   5.)   AB határozat,  ABH  1992,  77,  85.;  11/1993.  (II.   27.)   AB határozat,  ABH  1993,  109,  110.;  22/1999.  (VI.  30.)  AB határozat,  ABH  1999, 176, 194-195.; 18/2000.  (VI.  6.)  AB határozat, ABK 2000. június-július 211, 214.]. Jelen  esetben az Eütv. a pszichiátriai betegek szabadságának korlátozását  jelentő  gyógykezelés  elrendelése  okainak  (a beteg     beleegyezésével,    vagy    beleegyezése     nélkül veszélyeztető, közvetlen veszélyeztető magatartása esetén), a módszerek kiválasztásának (kizárólag tudományosan elfogadott, az  állapotnak megfelelő, legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszerek  alkalmazhatók),  az  alkalmazás  feltételeinek  (a veszély  elhárításához  feltétlenül  szükséges  mértékben  és ideig),  a folyamatos gondoskodásnak (az állapot és  a  testi szükségletek rendszeres ellenőrzése) és mindezek  ellenőrzése feltételeinek    (részletes   dokumentáció   és    indokolás) előírásával,   valamint  az  emberi  méltósághoz   való   jog korlátozhatatlanságának kimondásával kellő garanciát nyújt  a korlátozás arányossága tekintetében. Mindezek  alapján  véleményem szerint a jogalkotói  mulasztás kérdésében az indítvány elutasítása lett volna indokolt. Budapest, 2000. október 24.                                              Dr. Németh János                                                 alkotmánybíró                                         A különvéleményhez csatlakozom:                                               Dr. Erdei Árpád                                                 alkotmánybíró Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye                               1. A határozatnak az indítványt elutasító rendelkezéseivel és azok indokolásaival egyetértek. 2.  Nem értek egyet azzal, hogy a korlátozottan cselekvőképes személyek  invazív  beavatkozásokba  való  beleegyezési  vagy visszautasítási  jogának  a  cselekvőképtelen   személyekével azonos  szabályozása sérti az emberi méltósághoz való  jogot. Nem  tartom  megalapozottnak azt sem,  hogy  a  korlátozottan cselekvőképes betegek véleményének érvényesülésére a hatályos szabályozásban  meglévő garanciáknál, mintegy alkotmányossági követelményként      többre,     illetve     differenciáltabb szabályozásra lenne szükség. A  határozat véleményem szerint csak egy aspektusból közelíti meg  a  felvetett kérdéseket, ezért jut véleményemtől  eltérő álláspontra. A  konkrét,  értelmezett  indítvány  kapcsán  a  megalapozott döntésnél  ugyanis az orvos-beteg viszony,  az  orvos  etikai (1994.  évi XXVIII. törvény a Magyar Orvosi Kamaráról, 25-31. §-ok),  munkajogi,  polgári jogi és büntetőjogi  felelőssége, valamint     a    beleegyezési    jog    jellegzetességeinek, sajátosságainak  illetve  azok  összefüggő  értékelésének  is döntő szerepe van. A    beleegyezés-visszautasítás   kérdése   gyakorlatilag   a súlyosabb    beavatkozásoknál   kerül   előtérbe.   Súlyosabb beavatkozás   önkéntes  vállalása,  lehetséges  kockázatainak tudatos  felmérése  olyan  döntést  és  felelősséget  jelent, amelyre  figyelemmel  a törvényhozó eltérhet  a  polgári  jog általános szabályaitól. Más szóval az emberi méltósághoz való jogból   nem   vezethető   le  az,   hogy   a   korlátozottan cselekvőképes  személy  beleegyezési jogát  másként,  kevésbé korlátozva  vagy kevesebb garancia mellett kell  szabályozni, mint   a   cselekvőképtelenét.  Ez  megítélésem   szerint   – alkotmányossági  mérce  hiányában – a  jogalkotó  felelősségi körébe tartozó olyan kérdés, amelynek eldöntése során a  “cél és eszköz viszony” a meghatározó szempont. Az  elmondottakból  is következően az alkotmányossági  kérdés az, hogy a korlátozottan cselekvőképes személynél a döntéshez szükséges  beleegyezési képességnek a törvényben  vélelmezett teljes  és  feltétlen  (ti.  a  korlátozott  cselekvőképesség okaira  tekintet nélküli) hiánya alkotmányellenes-e az emberi méltóság sérelme miatt. Véleményem szerint a beleegyezési jog gyakorlása  olyan  tárgyú, súlyú és hatású  döntés,  amelynél éppen  az  lehet indokolt, hogy a belátási képesség bármilyen mértékű  és indokú fogyatékosságának a szabályozásban jogilag is érzékelhető következménye (feltételrendszere) legyen. Így  a  beleegyezési-visszautasítási joggal  kapcsolatban  az Eütv. speciális kapcsolatokat szabályoz, nevezetesen az orvos- beteg  és  az intézmény-beteg viszonyát, a sajátos  helyzetre figyelemmel    differenciáltan.   (A   jogviszonyok    között természetesen összefüggések is kimutathatók.) A  “beleegyezési és visszautasítási jog” rendeltetésszerű  és célzatos  (tudatos) gyakorlása végső soron a beteg  érdekében folyamatosan    hozott    orvos-szakmai    döntések    sorába illeszkedik. Ennek megkérdőjelezhetetlensége legalább annyira fontos  a  gyógyítást végző intézménynek, mint a betegnek.  A beteg beleegyezésének egyik jelentős jogi következménye, hogy a kórházat mentesíti az olyan felelősségtől, amely a tudomány mindenkori  állására  tekintettel a  rendes  műtéti  kockázat körébe   tartozó   esemény  bekövetkezésekor   a   belegyezés hiányában  fennállhatna. A beleegyezés tehát azt is  jelenti, hogy  a  beteg  vagy  az  erre  jogosult  személy  az  orvosi tájékoztatásban foglalt, a rendes műtéti kockázat körébe eső, lehetséges  káros  következményeket,  a  beavatkozás  várható előnyeit  és  kockázatait mérlegelve megismeri  és  tudomásul veszi. Az  emberi  méltósághoz,  az önrendelkezéshez,  a  cselekvési szabadsághoz  való  jogból  nem  vezethető  le   sem   az   a következtetés,  hogy  a  nem teljesen cselekvőképes  személyt egyes   súlyosabb   orvosi  beavatkozásról  való   döntésénél teljesen cselekvőképesnek kell tekinteni, sem pedig az,  hogy a cselekvőképtelenek közé kell sorolni. Nem   tartom   alkotmányellenesnek,  hogy   a   korlátozottan cselekvőképest  a  törvény  ezen a területen  szigorúbban,  a cselekvőképtelennel  azonosan  kezeli.  Ez   nem   tekinthető korlátozásnak,  hanem  éppen  a  korlátozottan  cselekvőképes beteg  érdekében érvényesített – a céllal összhangban lévő  – többletgarancia. Ha a szabályokat mégis korlátozásként fogjuk fel,  akkor az, éppen az Alkotmány 70/D. §-ával, a  testi  és lelki  egészséghez  való joggal összefüggésben  szükséges  és arányos    korlátozásnak   minősíthető.   A   polgári    jogi cselekvőképtelenség  és  korlátozott  cselekvőképesség  ugyan elsősorban  az  ügyleti  forgalom  biztonságát  védi,  de   a kiskorút   (vagy  más  okból  az  olyan  helyzetben   lévőnek tekintendő  személyt, aki bizonyos döntéseket  felelősen  nem képes  meghozni)  is óvja a meggondolatlan veszteségektől  és általában  a kockázattól. Egyes intézmények (pl. választójog, egyes  hivatalok  viselésének  magasabb  korhatárhoz  kötése) optimális   működése  érdekében  is  a  cselekvési  szabadság korlátozható.   Önmagának  mindenki   árthat,   s   vállalhat kockázatot,  de csak akkor, ha képes a szabad, tájékozott  és felelős  döntésre [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH  1996. 74.].  Az  állam korlátozó “gyámkodása” csak a határesetekben lehet alkotmányossági viták tárgya. A törvényhozó – az elvben lehetséges  alkotmányos  megoldások,  jogi  eszközök   között választva  –  döntött úgy, hogy a beleegyezési  képességet  a polgári jog jogintézményeihez köti. 3.  A hatályos megoldást vizsgálva figyelmet érdemel, hogy az Európa  Tanács  Bioetikai Konvenciója (amelynek  Magyarország nem  részese) 5. cikke a beleegyezést “szabad és  tájékozott” beleegyezésként  fogja  fel.  A  beleegyezés   képességét   a megfelelő és előzetes tájékoztatáshoz köti, amelynek ki  kell terjednie     a     beavatkozás    céljára,     természetére, következményeire  és  a  beavatkozás  kockázataira.   Hasonló szabályt tartalmaz az Eütv. is (13. § (1)-(8) bekezdés, 15. § (3) bekezdés, 134-135. §). Az  egyezmény  a  beleegyezési  képesség  hiányát,  a  hiányt eredményező   okokat   a   polgári   jogi   cselekvőképesség- fogalomhoz, a nem teljes cselekvőképesség egyes okaihoz köti, hasonlóan  az  Eütv. hatályos szabályaihoz. Ez  derül  ki  az egyezmény  6. cikk 2. és 3. pontjából. A 2. pont a  “kiskorú” személy  beleegyezési  képességének  hiányáról  szól,   ennek második  bekezdése a kiskorú véleményének figyelembe  vételét írja  elő,  az  Eütv-hez hasonlóan. A 3. pont a  beleegyezési képességgel   nem  rendelkező  “nagykorúról”   szól,   és   a beleegyezési   képesség   hiányát,   hasonlóan    a    magyar szabályozáshoz,  a teljes cselekvőképesség  hiányához  vezető “hagyományos”  okokhoz  köti. Mindkét  esetben  az  egyezmény szerint  a  beleegyezést a beteg képviselője vagy a  kijelölt más  személy  vagy testület engedélye pótolja,  hasonlóan  az Eütv. szabályaihoz. Az  Eütv. 16. § (5) bekezdésének az a szabálya, hogy a  beteg véleményét   a   szakmailag  lehetséges   mértékig   kötelező figyelembe venni, nem tekinthető bizonytalan feltételnek.  Ez a  szabály  akkor nyeri el valós súlyát, ha tudjuk,  hogy  az orvos a foglalkozása szabályainak betartására köteles –  erre a  különféle  felelősségi formák is erősen sarkallják.  Ebből legalább az következik, hogy eleve és kizárólag csak a  beteg gyógyulását  elősegítő  aktuális  beavatkozás  jöhet   szóba. Ugyanakkor  az  orvosilag  indokolt  és  javallt  beavatkozás elhagyásáról  való  döntésnél  akkor  is  a  beteg  érdeke  a meghatározó  szempont, ha helyette más személy nyilatkozik  a beleegyezésről  vagy  a visszautasításról,  esetleg  a  beteg véleményével  ellentétesen. Az  Eütv.  16.  §  (4)  bekezdése értelmében   a   beteget  képviselő  személy  nyilatkozatának érvényesülése  egyébként sem korlátlan, hanem  korlátok  közé szorított:  a nyilatkozat nem érintheti hátrányosan  a  beteg egészségi  állapotát.  Mindezekre a szabályokra  figyelemmel, helyes  alkalmazásuk mellett elképzelhetetlen,  hogy  beteget kifejezett  tiltakozása  ellenére  vagy  határozott   kérését figyelmen kívül hagyva, olyan beavatkozásnak vetik  alá  vagy beavatkozást tagadnak meg tőle, amely orvosilag nem indokolt, illetve  ami  nem a beteg gyógyítását, lehetséges gyógyulását szolgálná. 4.  Nem  értek egyet azzal sem, hogy a pszichiátriai  betegek személyes szabadságát súlyosabban “korlátozó” egyes módszerek és  eljárások  alkalmazási feltételeit a  hatályoshoz  képest részletesebb törvényben kellene szabályozni. Az   Eütv-nek  a  beleegyezési-visszautasítási  jogról  szóló rendelkezései  a  meghatározott  beavatkozásra  váró   minden beteget  érintenek.  Ezzel szemben  a  személyes  szabadságot “korlátozó”   módszerek   és   eljárások,   ezek   feltételei törvényben   való   szabályozásának   állított    hiánya    a pszichiátriai betegeket érinti. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében és 54. § (2) bekezdésében rögzített  alapelvek védelme szempontjából  annak  van  döntő jelentősége,  hogy  az  Eütv.  keretein  belül  gyógyításról, gyógykezelésről van szó. Olyan tevékenységről,  amelynek  nem célja  a  szabadságtól megfosztás vagy a kínzás, a kegyetlen, embertelen,   megalázó  elbánás.  Ez  utóbbiakat   az   Eütv. szabályai  kifejezetten  tiltják  (Eütv.  10.  §   (1),   (4) bekezdés). Kétségtelen,   hogy  bizonyos  vizsgálatok   vagy   kezelések beavatkozást  jelentenek a beteg testi, lelki  integritásába, ez azonban nem a pszichiátriai betegeket érintő alkotmányjogi probléma,  hanem  az  “orvoslás” okszerű  és  elkerülhetetlen eszköze,  illetve következménye, s mint ilyen,  orvos-szakmai kérdés. Ezért  az  alkotmányossági kérdés a pszichiátriai  betegeknél az,  hogy  a  nem  együttműködő  pszichiátriai  betegnek   az intézetbe  utalása és tartása kellő garanciákkal  történik-e. Az  orvoslás  eszközeinek használatát, ezek  ellenőrzését  az Eütv. kielégítően, kellő garanciákkal szabályozza (Eütv.  10. §  (1)-(2), (5) bekezdés, 24. §, 29. § (1) bekezdés, 123.  §, 136-137.  §,  190.  § c) pont, 192. § (1)-(2)  bekezdés).  Az Eütv.  kellő  szabatossággal  határozza  meg  az  eszközöket, alkalmazásuk   feltételeit,  az  alkalmazás   elrendelésének, ellenőrzésének,     fenntartásának    és     megszüntetésének szabályait. Általánosságban  nem  a  módszerek és  eljárások  alkalmazási feltételeinek részletesebb törvényi szabályozása  hiánya  vet fel  tehát  alkotmányossági kérdést, hanem az, ha ezeket  más célból,  pl.  fegyelmezésre használják.  Az  Eütv.  szabályai megfelelő kereteket tartalmaznak az alkotmányosan aggálytalan jogalkalmazásra.  (A nem a gyógyítást célzó önkényes  eljárás esetleges  előfordulását egyébként további jogalkotással  sem lehet önmagában kizárni.) Nincs  megnyugtató és megalapozott magyarázat arra sem,  hogy az  orvos-szakmai protokollok körébe tartozó egyes  eljárások és   módszerek   alkalmazásának  feltételeit  miért   kellene törvényi szinten szabályozni. Ez azzal a következménnyel jár, hogy  veszélybe  kerülhet  a személyre  (betegségre)  szabott orvosi   kezelés,  elbizonytalanítva  ezzel   a   gyógyítást, viszonylagossá téve az orvos szakmai felelősségét. Az   együttműködő   pszichiátriai   betegeknél   és   a   nem pszichiátriai betegeknél a személyi szabadság korlátozása  az esetleg  ugyanolyan  eszközök  alkalmazásánál,  beleegyezésük folytán, fel sem merülhet. Nincs alkotmányjogi indoka  annak, hogy  a korlátozó módszerként, eljárásként felfogott, nemcsak a    pszichiátriában    használt   eszközök    alkalmazásának feltételeit miért éppen a pszichiátriai betegekre vonatkozóan kell részletesebben szabályozni. Figyelmet  érdemel,  hogy az eljárás  során  az  egészségügyi miniszter  és  a Magyar Pszichiátriai Társaság  orvos-szakmai szempontból a módszerek (eljárások) alkalmazásának  jelenlegi jogszabályi feltételeit kielégítőnek tartotta. Magam  is  így látom,    alkotmányossági   mérceként    elvárható    további szabályozásra   indokot  nem  látok.  Egyetértek   a   Magyar Pszichiátriai Társaság ama véleményével is, amely  szerint  a vizsgált   körben  éppen  a  terápiás  eljárások   törvényben lefektetett szabályozása különböztetné meg ésszerű ok nélkül, diszkriminatívan a pszichiátriai betegeket más betegektől. 5.  Az  Alkotmány  hivatkozott  rendelkezéseinek  kiterjesztő értelmezése,   nevezetesen  az  a  kö   vetelmény,   hogy   a határozatban    említett    egyes    módszerek    (eljárások) alkalmazásának feltételeiről – amelyeket jelenleg az Eütv. és szakmai  protokollok  tartalmaznak  –  többletgaranciaként  a hatályosnál  részletesebb, törvényi szintű szabályozás  lenne alkotmányos, nem fordul elő nemzetközi gyakorlatban. Az  Európa Tanács 2000. január 03-án adta közre “Fehér Könyv” címmel  a mentális betegségben szenvedők, különös tekintettel az akaratuk ellenére pszichiátriai intézményben elhelyezetett betegek  emberi jogainak és méltóságának védelmében elkészült tanulmányt. A tanulmány egyebek között részletesen foglalkozik a mentális betegségben  szenvedők kezelése során alkalmazott kényszerítő eszközök  alkalmazásának  feltételeiről,  a  betegek   emberi jogainak és méltóságának védelméről és ezek garanciáiról. A  tanulmány  sehol  nem  tesz említést  sem  az  alkalmazott kényszerítő eszközök, eljárások, beavatkozások, sem pedig  az alkalmazhatóságuk vonatkozásában arról, hogy ezeknél törvényi szintű szabályozás lenne szükséges. Éppen ellenkezőleg, a 6.1. pont alatt határozottan leszögezi, hogy  a  kezelést/beavatkozást  minden  esetben  a  felismert klinikai szimptómák alapján, gyógyító célzattal és a  konkrét gyógyulás  érdekében kell alkalmazni. Más  szempontokat,  úgy mint a beteg szociális, családi körülményeit, társadalmi vagy büntetőjogi helyzetét csak ezt követően, a fenti prioritásnak alárendelve   szabad  figyelembe  venni.   (A   szövegezésből kiderül,  hogy  ez  utóbbi szempontokat  is  figyelembe  kell venni,   erre   a  törvényi  szintű  szabályozás   nem   adna lehetőséget!) 11.4.    pont    alatt   kifejezetten   előírja,    hogy    a kezelést/beavatkozást  minden  esetben  egyedileg,  a   beteg állapotára,  betegsége várható lefolyására  tekintettel  kell kiválasztani és alkalmazni. Ezt  az egyedi és komplex szakmai mérlegelést lehetetlenítené el a kezelési eszközök és eljárások alkalmazási feltételeinek törvényi szintű meghatározása. A  11.3-6.  pontok  fogalmazzák meg tételesen  az  alkalmazás feltételeit és garanciáit, nevezetesen:   —  amint  a  beteg állapota engedi, enyhébb kezelésre  kell áttérni, (vö. Eütv. 10. § (4) bekezdés)   —  az  egyedileg  kialakítandó kezelést  lehetőség  szerint magával  a  beteggel kell előzetesen megbeszélni, ha  ez  nem lehetséges,  a  beteg képviselőjével (vö.  Eütv.  13.  §  (1) bekezdés),  — a kezelést folyamatosan ellenőrizni kell, (vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés)  — a szükségesség és arányosság kérdését mindvégig szem előtt kell tartani, (vö. Eütv. 10. § (3) és (4) bekezdés)   —  minden  kezelésről részletes, írásbeli feljegyzést  kell készíteni, (vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés)      —     csak     orvos    rendelheti    el    ezeket     a kezeléseket/beavatkozásokat, vészhelyzet  esetén  utólag  meg kell  erősíttetni  a kezelés elrendelését szakorvossal,  stb. (vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés). Mindebből  megállapítható, hogy a hatályos Eütv.  az  európai gyakorlatnak megfelelően szabályozza a pszichiátriai  betegek kezelésének kérdését, és tartalmazza az Alkotmány 55.  §  (1) bekezdésében és az 54. § (2) bekezdésében rögzített alapjogok irvényesülésének törvényi garanciáit. Minderre figyelemmel az indítvány teljes elutasításának  lett volna helye. Budapest, 2000. október 24.                            Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva                                                 alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Some provisions of the Health Act restricting the right of self-determination related to medical care (the right of consent and refusal) of patients with limited disposing capacity to the same extent as in the case of incapable patients
Number of the Decision: .	36/2000. (X. 27.)
Date of the decision: .	10/24/2000
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2000-3-005?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0036_2000.pdf