English
	Hungarian

Ügyszám: .	33/B/1990
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1991/297 .

A döntés kelte: Budapest, 12/09/1991 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:               A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az  Alkotmánybíróság  jogszabály  alkotmányellenességének utólagos     vizsgálatára,      valamint     mulasztásban megnyilvánuló     alkotmányellenesség     megszüntetésére irányuló  indítványok   alapján   -   Dr.   Ádám   Antal, Dr. Herczegh Géza,  Dr. Kilényi Géza, Dr. Lábady Tamás és Dr. Zlinszky János  alkotmánybíró párhuzamos véleményével - meghozta a következő                       határozatot: Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   a  terhesség megszakítására  vonatkozó   szabályok  rendeletben   való meghatározása alkotmányellenes. Ezért az Alkotmánybíróság az  egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. §  (4) bekezdésének első  mondatát, amely  szerint " A terhesség megszakításának    csak    jogszabályban    meghatározott esetekben és rendelkezések szerint van helye " , valamint ugyanazen  törvény  87. §   (2)   bekezdését,  továbbá  a terhességmegszakításról    szóló    76/1988.(XI.3.)    MT rendeletet   és    az   annak    végrehajtására   kiadott 15/1988.(XII.15.)  SZEM   rendeletet  alkotmányellenesnek mondja ki, és 1992. december 31-i hatállyal megsemmisíti. A    mulasztásban    megnyilvánuló    alkotmányellenesség megállapítására      irányuló       indítványokat      az Alkotmánybíróság elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.                         Indokolás                            A) Az  Alkotmánybírósághoz   több   indítvány   érkezett   a terhességmegszakításról       ( abortuszról )       szóló jogszabályok :  az  1972.  évi  II.  törvény  29. §   (4) bekezdése, a  76/1988. ( XI. 3. ) MT rendelet, valamint a 15/1988.        ( XII. 15. )         SZEM        rendelet alkotmányellenességének, továbbá  nemzetközi  szerződésbe ütközésének megállapítására  és megszünetetésére, illetve mulasztásban      megnyilvánuló       alkotmányellenesség megállapítására és megszüntetésére. Az  indítványokat   az  Alkotmánybíróság  egyesítette  és együttesen bírálta el. Az    indítványokban    megfogalmazott    alkotmányossági kifogások és érvek lényege a következőkben összegezhető. 1. A  terhességmegszakításról szóló  minisztertanácsi  és miniszteri rendeletek  ellentétben állnak a jogalkotásról szóló 1987.  évi XI. törvény 2. § c), valamint 5. § f) és j) pontjaival,  mert nem  törvényi szinten mondanak ki az állampolgárok   alapvető    jogaira   és   kötelességeire vonatkozó rendelkezéseket.  Ez egyben  sérti az Alkotmány 8. §  (2)   bekezdését, amelynek  értelmében az  alapvető jogokra    vonatkozó    szabályokat    törvénynek    kell megállapítania,  valamint    az  Alkotmány   35. §    (2) bekezdését,  illetve   37. §   (3)    bekezdését,  melyek tiltják, hogy  a Kormány, illetve annak tagjai törvénnyel ellentétben álló rendeletet bocsássanak ki. 2.     Az     indítványozók     egyik     csoportja     a terhességmegszakítást  szabályozó  rendelkezéseket  azért kifogásolta,    mert     álláspontja     szerint     azok alkotmányellenesen       engedik       meg,       illetve alkotmányellenesen tág  körben engedik  meg  a  terhesség megszakítását. a) Az  indítványok  azt  a  nézetet  képviselik,  hogy  a sérelmezett jogszabályok  ellentétesek az Alkotmány 54. § (1)  bekezdésével,   amely  szerint    minden    embernek veleszületett  joga   van  az   élethez  és   az   emberi méltósághoz,  amelyektől   senkit  sem  lehet  önkényesen megfosztani. Az  indítványozók álláspontja  az,  hogy  az emberélet a  fogamzással kezdődik,  és  a  magzatra  mint teljes értékű  emberi lényre  is vonatkozik  az alapjogok lényeges tartalma  korlátozásának az  Alkotmány 8. §  (2) bekezdésébe foglalt tilalma. b) Hasonló  okokból alkalmazandónak tartják a magzatra az Alkotmány 66. §  (2) , illetve 67. § (1) bekezdésének a gyermekek    védelmére,     valamint   a    70/D. §   (1) bekezdésének a  lehető legmagasabb  szintű testi és lelki egészséghez való  jogra vonatkozó  előírásait is; ezekkel pedig a kifogásolt jogszabályok ellentétesek. c)     A      magzattal     szembeni     alkotmányellenes megkülönböztetésnek tartják,  hogy élete nem részesül más életekkel   azonos   védelemben  (Alkotmány  70/A. §  (1) bekezdés). d)  Az  abortusz  megengedettsége  e  felfogások  szerint ellentétes  az   Alkotmánynak  az   emberi  jogképességet biztosító 56. §-ával is. e)  Alkotmányellenesnek   tartják  az   indítványozók   a támadott jogszabályokat  azért is,  mert azok  -  bár  az Alkotmány  35. §    (2)   bekezdése   szerint  a  Kormány rendelete nem lehet ellentétes törvénnyel - több törvényi szintű   büntetőjogi,    polgári   jogi   és   családjogi rendelkezést sértenek. f)  A   terhességmegszakításra  vonatkozó  szabályok  nem biztosítják az  orvos és  más egészségügyi  alkalmazottak részére a  beavatkozás megtagadásának  lehetőségét, ezért sértik az  Alkotmány 60. §-ában biztosított lelkiismereti szabadságot. 3. Az  indítványozók másik  csoportja szerint a terhesség megszakításáról való  döntés a nők lelkiismereti ügye, az ebbe     a      döntésbe     beavatkozó      jogszabályok alkotmányellenesek. a)  Ezen  indítványok  úgy  érvelnek,  hogy  a  terhesség megszakításáról való  döntés joga a nő emberi méltósághoz való   alapvető  jogából (Alkotmány  54. § (1)  bekezdés) fakad, ezért annak kormányrendeletben, illetve miniszteri rendeletben történő  korlátozása ellentétes  az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével. b)  Az   indítványozók   álláspontja   szerint   azok   a jogszabályi rendelkezések, amelyek a 35 évesnél fiatalabb vagy kettőnél kevesebb gyermeket szült nők tekintetében a terhességmegszakítás       engedélyezését       hivatalos vizsgálathoz  kötik,   ellentétesek  a   nőkkel  szembeni megkülönböztetés minden  formájának felszámolásáról 1979. december 18-án  New Yorkban  elfogadott, és  az 1982. évi 10. tvr-rel  kihirdetett egyezmény  16. § 1.e)  pontjával is. Eszerint ugyanis  a nőknek  a férfiakéval  azonos jogokat kell  biztosítani   többek  között  arra,  hogy  szabadon dönthessenek gyermekeik  számáról  és  a  gyermekszülések közé  eső  időközről.  Az  indítványozók  a  kihirdetésre tekintettel  kérték   az  egyezmény  belső  jogként  való megítélését, de  egyben kérték  a kifogásolt jogszabályok nemzetközi  szerződésbe  ütközésének  hivatalból  történő megállapítását is. c) A  35 évesnél  fiatalabb,  illetve  kettőnél  kevesebb gyermeket  szült   nőkre  vonatkozó   korlátozásokat   az indítványok az Alkotmány 70/A. § (1) és (2)  bekezdésében tiltott, alkotmányellenes diszkriminációnak tartják. d) Az  indítványozók kérték,  hogy az Alkotmánybíróság az általuk  kifogásolt  jogszabályi  rendelkezések  hatályon kívül  helyezése   esetén  állapítson   meg  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet  is, mivel  ebben  az esetben az  egészségügyről szóló  1972. évi  II.  törvény hatályban  maradó   rendelkezései   szerint   mindenfajta terhességmegszakítás tilos lenne, amely tilalom sértené a nőknek az  Alkotmány 8. §   (2)  bekezdése értelmében még törvénnyel sem korlátozható alkotmányos jogait.                            B) Az Alkotmánybíróság  felkérésére kifejtett véleményében a népjóléti miniszter egyetértett az indítványozóknak azzal az álláspontjával,  hogy a terhességmegszakítás rendeleti szintű  szabályozása  ellentétes  a  jogalkotásról  szóló törvénnyel, és  így alkotmánysértő. Álláspontja szerint a téma alapvető kérdéseit az Alkotmányban, részleteit pedig kizárólag törvényi szinten indokolt szabályozni.                            C) Az Alkotmány  8. §  (2)   bekezdése  szerint  " a  Magyar Köztársaságban  az  alapvető  jogokra  és  kötelességekre vonatkozó  szabályokat  törvény  állapítja  meg... " .  A támadott jogszabályok  alkotmányellenessége elbírálásához tisztázandó,    hogy    a    terhességmegszakítás    jogi szabályozása kinek,  melyik alapvető  jogára (alapjogára) vagy kötelességére vonatkozik. 1.  Az   indítványok  szerint   az   abortusz   jelenlegi szabályozása sérti a magzat élethez való jogát (Alkotmány 54. §), a  jogképességhez való  jogot (56. §), illetve az anya   emberi   méltósághoz   való   jogát   (54. §   (1) bekezdés). Ellentétes   a   terhességmegszakítás   szabályozása   az alapvető jog  lényeges tartalma korlátozásának tilalmával (8. §  (2)  bekezdés), a gyermek, illetve az anya jogával a  védelemre   (66. §   (2)    bekezdés,  illetve  67. §) valamint   a    hátrányos   megkülönböztetés   tilalmával (7O§/A. §) és az egészséghez való joggal (70/D. §) is. 2.  Az   abortusz  jogi  szabályozása  a  fent  felsorolt alapvető  jogokkal  kétségkívül  összefügg.  Azonban  nem mindenfajta összefüggés  az alapjogokkal  követeli meg  a törvényi   szintű    szabályozást.    Valamely    alapjog tartalmának  meghatározása   és   lényeges   garanciáinak megállapítása csakis  törvényben történhet,  törvény kell továbbá az  alapjog közvetlen  és jelentős korlátozásához is. Közvetett  és  távoli  összefüggés  esetében  azonban elegendő a  rendeleti szint is. Ha nem így lenne, mindent törvényben kellene szabályozni. Ebből  az   következik,  hogy   mindig  csak   a  konkrét szabályozásról állapítható meg, hogy - az alapjoggal való kapcsolata  intenzitásától  függően  -  törvénybe  kell-e foglalni vagy sem. 3. A  terhességmegszakítás szabályozása  számos alapjogot érint (lásd 1. pont). Minőségileg más azonban az abortusz szabályozásának " vonatkozása "  az élethez  való  jogra, mint    az     összes    többi    alapvető    jogra.    A terhességmegszakítás  mindig   a  magzati   élet  fölötti rendelkezés, amely  jogi minősítést  kíván;  az  abortusz szabályozása a  magzat élethez  való jogára,  s  -  mivel ennek  előkérdése,   hogy  a   magzat  jogalany-e   -   a jogalanyisághoz való jogra kétségkívül " vonatkozik " . Az   Alkotmánybíróság    a   magzat    jogalanyiságát   a határozatban mindig  a fenti  összefüggésben érti, vagyis mint a  magzat élethez  és emberi méltósághoz való alanyi jogának feltételét.  Ezért a magzat jogalanyiságáról való döntés a  határozat összefüggésében arra vonatkozik, hogy a magzat a jog szerint ember-e. A  terhességmegszakítás  szabályainak  " vonatkozása "  a jogalanyiságra és  az élethez  való jogra  minden esetben magában foglalja  annak eldöntését,  hogy  ezek  a  jogok fennállnak-e. Tekintettel  arra, hogy  az  ember  élethez való joga  és jogalanyisághoz való joga korlátozhatatlan, vagyis vagy fennáll, vagy nem, az abortusz szabályozása a lehető legerősebben függ össze ezekkel az alapjogokkal. Az  összes   többi  számításba  jövő  alapjognál  viszont mérlegelés  kérdése,   hogy  az   abortusz   szabályozása " vonatkozik-e " rájuk olyan szorosan, hogy ahhoz törvény szükséges. Ezt  a mérlegelést  alapvetően befolyásolja  a magzat jogi helyzetének minősítése. a) Az  anya  önrendelkezési  joga  az  abortusz  melletti legerősebb, s  - számos külföldi alkotmánybírósági ítélet nyomán is  - immár  klasszikus  érv.  A  magzat  melletti klasszikus érv  viszont az,  hogy az  élethez való jogból származó állami  kötelezettséget  az  élet  védelmére  ki lehet terjeszteni  a  magzatra  anélkül,  hogy  a  magzat jogalanyiságáról döntenénk. Az élethez  való jog  és a méltósághoz (önrendelkezéshez) való jog összefüggése az abortusszal valóban megköveteli, hogy a  terhességmegszakításról törvény  rendelkezzék. Az abortusz szabályozása  ugyanis ezt  a két  alapvető jogot minden esetben  és  lényegesen  érinti  azáltal,  hogy  a terhességmegszakítással     kapcsolatban      mind     az önrendelkezési  jog  érve,  mind  pedig  az  emberi  élet objektiv   védelmére    való    hivatkozás    a    magzat jogalanyiságának hallgatólagos  tagadását feltételezi. Ha ugyanis a  magzatnak alanyi joga van az élethez, egyrészt az anya  önrendelkezési joga  nem, illetőleg csak annyira jöhet szóba, mint - egy hasonló súlyú korlátozást okozó - másik emberrel kapcsolatban; másrészt az élethez való jog relatív védelme  többé nem  elégséges.  Csakis  ebben  az összefüggésben  teszi  feltétlenül  szükségessé  akár  az önrendelkezési jog, akár az állam életvédelmi kötelessége az abortusz törvényi szintű szabályozását. b)  Ha   a  magzat  jogi  státuszával  való  összefüggést figyelmen kívül  hagyjuk, az  anya önrendelkezési joga és az abortusz-szabályok  közötti  összefüggés  erőssége,  s ezzel a  törvényi szabályozás  szükségessége - legalábbis elvileg - mindig vitatható marad. Az    önrendelkezési     jogról    az    Alkotmánybíróság 8/1990.  (IV. 23.)  AB   határozatában    megállapította, hogy   az   a   modern    alkotmányokban,   illetve    az alkotmánybíróságok  gyakorlatában -  a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog,   az  általános  cselekvési szabadság,  illetve a magánszférához való   jog   mellett -   az   általános személyiségi  jog  egyik  aspektusának megnevezése;  az általános személyiségi   jog  viszont az emberi   méltósághoz való jog (54. § (1) bekezdés)  egyik megfogalmazása. Az  Alkotmánybíróság   gyakorlata  szerint  az  általános személyiségi jog  " anyajog " , azaz olyan szubszidiárius alapjog,  amelyet   mind  az   Alkotmánybíróság,  mind  a bíróságok felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az  adott tényállásra  a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem  alkalmazható. A  művi terhességmegszakításról szóló külföldi  alkotmánybírósági határozatok  is hasonló összefüggésben használják  az anya  önrendelkezési  joga, magánszférához  való   joga,  illetve  személyiségi  joga fogalmát. A   terhesség    olyan   változásokkal    jár   az   anya szervezetében, s  - normális  esetben -  a gyermeknevelés olyannyira meghatározza  az anya  további életét, hogy az Alkotmánybíróság   megítélése    szerint   az    abortusz lehetőségének a  hatályos rendeletekben szereplő szűkkörű kizárása is  közvetlenül és  lényegesen  érinti  az  anya önrendelkezési  jogát.   Ez  akkor  is  így  van,  ha  az önrendelkezés korlátozását  csupán arra szűkítjük, hogy a magzatot az  anyának akarata ellenére ki kell hordania és meg kell  szülnie -  hiszen a  felnevelés  kötelességétől megszabadulhat. A fentiek szerint az abortuszt törvényben kell szabályozni.  Ugyanakkor  elvileg  lehetséges  olyan rendkívül liberális  abortusz-jog  is,  amelynek  alapján vita tárgya  lehet, korlátozza-e a szabályozás annyira az önrendelkezési jogot,  hogy törvényt  kell hozni róla. (A szabályozás jogforrási szintjétől független az a tartalmi alkotmányossági  kérdés,   hogy  az   önrendelkezési  jog korlátozásai szükségesek és arányosak-e.) Az  önrendelkezési   jog  mint  a  magzati  élet  feletti rendelkezés alapja  eleve csak  akkor  merülhet  fel,  ha feltesszük, hogy  a magzat jogilag nem ember. Ha a magzat jogalany, alanyi joga van az élethez. Ebben az esetben az anya  önrendelkezési  joga  szabály  szerint  nem,  hanem csupán  néhány   rendkívüli  határesetben  érvényesülhet. Ekkor az önrendelkezési jogra hivatkozva éppúgy nem lehet megszakítani a  terhességet, mint ahogy nem lehet megölni a kilenc  hónapig tartó  másállapotnál bizonyosan nagyobb terhet jelentő  nyitott gerincű  csecsemőt. (Ugyanígy nem lehet  az   ápoló  önrendelkezésére   hivatkozva  halálba segíteni a  magatehetetlen, ápolásra  szoruló öreget sem, jóllehet gondozója életét és önrendelkezési jogát esetleg sokkal  súlyosabban   korlátozza,   mintha   az   anyának gyerekéről kellene gondoskodnia.) Ha  tehát   meg  akarjuk   mondani,  hogy   az   abortusz szabályozása miért  érinti az  anya önrendelkezéshez való jogát, nincs  mód megkerülni azt a kérdést, hogy a magzat jogilag ember-e,  s  van-e  alanyi  joga  az  élethez  és méltósághoz.  Természetesen   igen  közelről   érinti  az abortusz korlátozása  az  anya  önrendelkezési  jogát,  s érintheti más alapjogait is. Ám ez a " vonatkozás " éppen azáltal nyeri el feltétlen alapjogi relevanciáját, hogy a magzat  alapjogi   státusza  tekintetében   állást   kell foglalni. c) Az  Alkotmány 54. §  (1) bekezdése   egyrészt " minden ember " számára  garantálja az élethez való alanyi jogot, másrészt -  a 8. §  (1) bekezdésével összhangban  -  " az állam elsőrendű  kötelességévé "  teszi  az  emberi  élet védelmét.  Az   állam  kötelessége   az  alapvető   jogok " tiszteletben  tartására  és  védelmére "  a  szubjektiv alapjogokkal  kapcsolatban   nem  merül  ki  abban,  hogy tartózkodnia kell  megsértésüktől, hanem magában foglalja azt  is,  hogy  gondoskodnia  kell  az  érvényesülésükhöz szükséges  feltételekről.   Az  emberek  természetszerűen egyéni szabadságuk  és személyes  igényeik  szempontjából gyakorolják alapjogaikat.  Az államnak  viszont arra  van szüksége garanciális  feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi   alapjogok   biztosítása   mellett   az   azokkal kapcsolatos értékeket  és élethelyzeteket  önmagukban is, azaz ne  csupán az  egyes egyedi  igényekhez kapcsolódóan védje, s  a többi  alapjoggal összefüggésben  kezelje. Az állam számára  az alapjogok védelme csupán része az egész alkotmányos rend  fenntartásának és működtetésének. Ezért az   állam   úgy   alakítja   ki   az   egyes   alapjogok megvalósításához  szükséges   jogszabályi  és  szervezeti feltételeket, hogy  mind a  többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig  egyéb alkotmányos  feladataira is tekintettel legyen; az  egyes jogoknak  az egész  rend  szempontjából legkedvezőbb érvényesülését  teszi lehetővé,  s mindezzel az  alapjogok  összhangját  is  előmozdítja.  Az  alapjog jogosultja illetve  az  állam  különböző  szempontjai  és feladatai miatt  az alapjog  alanyi jogi illetve objektiv oldala nem feltétlenül fedi egymást. Az állam - általános és objektiv  szempontjaiból következően  -  a  szubjektiv alapjog által  védett körön  túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektiv, intézményes védelmi körét. Ez a helyzet  például  akkor,  ha  egy  szabadságjog  egyéni gyakorlása  nem  látszik  veszélyeztetettnek,  az  esetek összességében  azonban   az   alapjog   által   garantált szabadság vagy  életviszony intézménye  kerül  veszélybe. Olyan  kisajátítások   például,  amelyek  önmagukban  nem állnak ellentétben  a  tulajdonhoz  való  alanyi  joggal, bizonyos szám  fölött és rendszeresség mellett a tulajdon intézményét veszélyeztetik. Hasonló a  helyzet  az  élethez  való  joggal.  Az  egyes emberek alanyi  joga saját  életük biztosítására szolgál. Az élethez  való jog  objektiv  oldalából  ugyanakkor  az államnak nem  csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy  annak   védelméről  jogalkotással   és   szervezési intézkedésekkel gondoskodjék,  hanem  ennél  több.  Ez  a kötelesség  nem   merül  ki   az  egyes   emberek  egyedi életvédelmében,  hanem  általában  az  emberi  életet  és létfeltételeit is  védi. Ez  utóbbi  feladat  minőségileg más, mint  az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; " az emberi élet " általában - következésképp az emberi  élet mint  érték -  a védelem tárgya. Ezért az állam  objektiv,   intézményes  életvédelmi   kötelessége kiterjed a  keletkezőben lévő  emberi életre is, csakúgy, mint    a     jövendő    generációk     életfeltételeinek biztosítására.  Ez   a  kötelezettség  -  ellentétben  az élethez  való   alanyi  joggal   -  nem  abszolút.  Ezért lehetséges, hogy  vele szemben más jogokat mérlegeljenek. A magzati  élet védelmére irányuló állami kötelezettséget így korlátozhatja  például az anya egészséghez való joga, vagy önrendelkezési joga. Az  államnak  az  élethez  való  jogból  folyó  általános védelmi kötelessége  alapján, amely  a  magzat  védelmére felhozott  legelterjedtebb  érv,  nem  lehet  elvileg  is indokolt választ  adni arra, hogy miért nem egyenlően véd a törvény  minden magzatot,  hogy a  magzat védelme és az ellene ható  jogok közötti határ miért éppen ott húzódik, ahol  a  törvényhozó  meghúzta.  Miért  érdekelt  például " erősebben " az állam az érettebb magzat megmaradásában, mint a  három hónapnál fiatalabbéban, holott - ha megvédi - az is megérett volna. Mivel a magzat egész magzati léte során ugyanúgy  potenciális emberi  élet,  milyen  alapon lehet  védelme   intenzitását  szakaszokra   bontani;  ha egyrészt  kijelentik,   hogy  az   élethez  való   jog  a nasciturust is  megilleti, milyen  elvi indokkal  tesznek másrészt mégis  különbséget a megszületettek és a még meg nem születettek  életének védelme  között?  Más  országok alkotmánybírósági   ítéleteiben    szokásosak   a    fent megkérdőjelezett  indokolások;   ezek  mindig  gyakorlati kompromisszumokat   támasztanak   alá,   elvileg   mindig vitathatóan. Az  54. §-ból  fakadó  állami  életvédelmi  kötelezettség önmagában nem  követel törvényi  szintű  szabályokat.  Az 54. §  alapján  az  államnak  általában,  személytelenül, statisztikai sokaságként  " mindenki "  számára  kell  az élet védelméről  intézményesen gondoskodnia.  Közlekedési szabályokat,       környezetszennyezési       kibocsátási határértékeket,  műszaki  biztonságtechnikai  előírásokat nem szükséges  törvényben meghatározni, jóllehet mindezek érintik az  élethez való  jog objektiv  oldalát, az abból következő állami  kötelességeket. Az ilyen szabályok csak egy adott  határig védenek,  azon túl  viszont  tudatosan kockáztatnak emberi életeket, s tudomásul veszik bizonyos számú  emberi   élet  föláldozását   társadalmi   előnyök érdekében. Az   abortusz    esetében   azonban    nem   személytelen kockázatról,  hanem   előre  meghatározott   egyedi  élet szándékos kioltásáról van szó. Ez az individualitás akkor is  fennáll,   ha  óvatosságból   pusztán   " potenciális életről " beszélünk.  Ezért a  terhességmegszakítást csak akkor  lehet  az  54. §-ból  folyó  relatív,  intézményes életvédelem hatálya  alá tartozónak  venni, ha  a  magzat individualitását jogilag nem ismerik el. Az abortusz mint tett   egyediségét    és   szándékosságát    nem    lehet megszüntetni, ezért  a  személytelenséget  kell  a  másik oldalon  a  végletekig  fokozni.  A  terhességmegszakítás ezért csak  akkor " vonatkozik "  az Alkotmány 54. §-ában biztosított  élethez  való  jognak  egyedül  az  objektiv oldalára, úgy tehát, hogy ugyanezt a jogot alanyi jogként ne kelljen  szintén figyelembe venni, ha a magzat jogilag nem ember.  Ha viszont  a magzatnak  alanyi joga  van  az életre és  méltóságra, akkor  ez a  jog  nem  különbözhet bármely más  ember élethez  és méltósághoz  való jogától, azaz az  anya alapjogaival  is ugyanúgy állítandó szembe, mint a  már megszületett  emberek esetében. Abból, hogy a magzat az  anyatestben van  (vagy azon kívül, mesterséges körülmények között),  természetesen  támadhatnak  sajátos választási  helyzetek.  Az  anya  és  a  magzat  jogainak versengését  tehát   nem  feltétlenül   a  jogos  védelem analógiájára  kell  elképzelnünk,  vagy  megoldanunk.  De mindezek a  sajátosságok  tényállási,  és  nem  a  magzat jogállására vonatkozó kérdések. A terhességmegszakítás  szabályozása és  az élethez  való jog közötti  kapcsolat is  azért követeli  meg,  hogy  az abortuszról  törvény  rendelkezzék,  mert  e  szabályozás mikéntjével szükségképpen  állást kell  foglalni a magzat jogi státusza  tekintetében. Gyökeresen  mások, s egymást kizáróak ugyanis a szabályozás lehetőségei attól függően, hogy a magzatot jogilag embernek tekintjük-e vagy sem. Az összefüggés  fordítva   is  érvényes:  adott  szabályozás csakis a  magzat meghatározott  jogi minősítésével állhat összhangban. d) Ha a terhességmegszakítást önmagában, pusztán élettani (orvosi) beavatkozásnak  tekintjük,  nincs  szükségképpen közvetlen és  lényeges összefüggése  sem az anya élethez, sem egészséghez  való jogával. Egy az abortuszhoz hasonló súlyú és  kockázatú műtéthez nem kell speciális törvényi, de   még   rendeleti   szabályozás   sem,   elegendő   az egészségügyi törvényben  lefektetett általános  alapelvek érvényesülése. Így  van ez  akkor is, ha a terhességet az anya életének megmentése céljából szakítják meg. Törvényi szint olyan  rendelkezéshez kellene,  amely  életveszély, vagy az  anya egészségének  veszélyben forgása  esetén is tiltja ezt  a műtétet,  vagyis  az  egészségügyi  törvény általános  szabályaitól   eltér.  (A   törvényi  szinttől különböző kérdés az ilyen törvény alkotmányossága.) Minél szabadabb  az abortusz  lehetősége,  annál  kevésbé érinti az  anya élethez  és egészséghez  való  jogát.  Ez utóbbi jogokból  tehát nem  következik, hogy  a terhesség művi   megszakítását   feltétlenül   törvényben   kellene szabályozni.  Az   Alkotmánybíróság   előtt   megtámadott rendeletek  sem   tartalmazzák  az   anya  élethez   vagy egészséghez  való  jogának  olyan  korlátozását,  amelyek révén  az   általános  szabálytól  eltérnének,  hiszen  a terhesség megszakítható,  " ha a  terhes  nőnél  fennálló egészségi ok  azt indokolja " .  Az abortuszrendeleteknek tehát e  tekintetben nincs olyan " vonatkozásuk " , amely miatt a  terhességmegszakításról törvényt  kellett  volna hozni. A magzat  létéhez fűződő  érdekek  ( vagy  jogok )  súlya teheti  az   anya  élethez   és  egészséghez  való  jogát relevánssá: velük  szemben az  anya érdekeinek  védelmére alapjogaira hivatkozhatunk. e) Ha  az  abortusz  feltételhez  kötött,  szükségszerűen különbség van  azok között  a  terhes  nők  között,  akik megfelelnek a  feltételeknek, és  azok között,  akik nem. Hogy  ez   a  megkülönböztetés  az  Alkotmány  70/A. §-át mennyire  érinti,  ismét  alapvetően  attól  függ,  minek minősül a magzat. Ha a magzat jogalany, akkor az abortusz szabályai   elsősorban    a   magzatok   között   tesznek különbséget, márpedig az élethez való jog tekintetében ez kizárt. Ha viszont a magzat jogilag nem ember, mérlegelés tárgya lehet,  hogy az  abortusz az anya melyik alapjogát érinti úgy,  hogy annak  tekintetében a  megkülönböztetés felmerülhet. f)  Az   Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint  sem  az Alkotmány   66. §     (2)    bekezdésében   az   anyáknak biztosított jog  arra, hogy  a gyermek születése előtt és után támogatásban  és  védelemben  részesüljenek,  sem  a gyermek  joga   arra,  hogy   családja,  az  állam  és  a társadalom  részéről   védelmet  és  gondoskodást  kapjon (67. § (1) bekezdés), nem áll értékelhető  összefüggésben az    abortusz     és    feltételei    alkotmányosságának problémájával, s semmi befolyása nincs  arra a  kérdésre, hogy  az  abortuszt  törvényben  kell-e szabályozni.  Nem az  a  kérdés, hogy  a magzat " gyermek " - e, hanem hogy jogalany-e. 4. Összefoglalva:  a művi  terhességmegszakításról  azért kell  mindig   törvényben   rendelkezni,   mert   bármely szabályozása magában  foglalja a magzat jogalanyiságáról, és ebből  folyóan a  magzat élethez  való alanyi  jogáról való döntést. Ez a " vonatkozás " minden esetben fennáll. A többi  alapjog és  az abortusz  összefüggése viszont  a konkrét szabályozástól  függően kérdésessé tehető, s csak rájuk hivatkozva  bármikor vitatható  lenne, hogy  milyen tartalmú szabályozásnál  kell átváltani  a rendeletiről a törvényi szintre. A terhességmegszakítás  feltételeit  szabályozó  76/1988. ( XI. 3. ) MT rendelet és 15/1988.(XII.15.) SZEM rendelet a fentiek  szerint alkotmányellenes,  mivel  az  abortusz szabályozása  egyben   a  magzat  jogi  státuszáról  való döntés, tehát  az Alkotmány  54. és 56. §-ára vonatkozik, és ez az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdése értelmében csakis törvényben   történhet.   Az   Alkotmányba   ütközik   az egészségügyről  szóló  1972. évi  II. törvény  29. §  (4) bekezdésének első  mondata is,  amely szerint a terhesség megszakításának    csak    jogszabályban    meghatározott esetekben  és  rendelkezések  szerint  van  helye.  Ez  a rendelkezés arra  ad felhatalmazást,  hogy az abortuszt a törvénynél     alacsonyabb     szintű     jogszabályokkal szabályozzák. Mivel  törvényi  szintű  szabályozásra  egy másik  törvény   nem  adhat   felhatalmazást,  illetve  a törvényi  szabályozás  puszta  lehetőségének  kijelentése szükségtelen, az  idézett  rendelkezés  nem  értelmezhető úgy, hogy  az Alkotmány  és a jogalkotásról szóló törvény meghozása  után   és  azokkal   együttesen  tekintve,  az egészségügyi törvény  a " jogszabályok "  közül kizárólag törvényi szabályozásra  utalja az  abortusz feltételeinek meghatározását. Ellenkezőleg:  a 29. §  (4)  bekezdésének csakis a  törvényen kívüli  jogszabályokra  vonatkoztatva van értelme.  Az Alkotmánybíróság viszont fent kimutatta, hogy  a  terhességmegszakítás  jogi  szabályozása  minden esetben,   szükségképpen   alapvető   jogokra   vonatkozó szabályozás, amely  tehát nem történhet más jogforrásban, mint törvényben.  Ezért az egészségügyről szóló 1972. évi II.  törvény   29. §   (4)    bekezdésének  első  mondata ellentétes az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésével. Az Alkotmányba  ütközik az  egészségügyről szóló  törvény 87. §  (2)   bekezdése is. Ez azt a szabályt tartalmazza, hogy  terhesség   megszakítására   külföldi   állampolgár részére -  ha jogszabály másként nem rendelkezik - csak a terhes nő  életének megmentése  érdekében lehet engedélyt adni. Mivel az abortuszra vonatkozó szabályok rendeletben való  meghatározása  alkotmányellenes,  s  a  87. §   (2) bekezdésében  foglalt  felhatalmazás  a  fentiek  szerint csakis törvénynél  alacsonyabb szintű szabályozásra adott felhatalmazásként értelmezhető,  ez  a  felhatalmazás  az Alkotmány  8. §    (2)    bekezdésével   ellentétes.   Az Alkotmánybíróság az  egész bekezdést  megsemmisítette. Ha ugyanis a  bekezdésben foglalt  szabály alól csak törvény állapíthat  meg  kivételt,  az  erre  való  felhatalmazás értelmetlen, az  utalás szükségtelen. Ugyanakkor csupán a kivételre   utaló    mellékmondat   formai   okból   való megsemmisítése   a    jelenlegi   szabály   tartalmát   - alkotmányossági    szempontból     is    -     lényegesen megváltoztatná.  A   törvényhozónak  tehát   mindenképpen foglalkoznia kell  azzal, hogy az egészségügyi törvénynek a külföldiek  terhességmegszakítására vonatkozó  szabálya megváltozott; ezt  vagy tudomásul  kell  vennie,  vagy  a kérdésről törvényt alkotnia. Másrészt az Alkotmánybíróság e határozatában  nem foglal állást a terhességmegszakítás egyes tartalmi  kérdéseiről.  Mindezekkel  összhangban  a külföldi állampolgárok  terhességmegszakítására vonatkozó rendelkezést      az      Alkotmánybíróság      egészében megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság  a formai  okból  alkotmányellenesnek bizonyult     jogszabályokat      megsemmisítette.      A terhességmegszakításról        szóló         jogszabályok alkotmányellenességének    tartalmi    vizsgálatába    az Alkotmánybíróság   az   alább   kifejtett   okokból   nem bocsátkozhatott.                            D) 1.  A   magzat  jogalanyiságának   kérdése  az  Alkotmány értelmezésével nem dönthető el. Ezért az Alkotmánybíróság csak a  magzat jogalanyiságáról  való törvényhozói döntés után,  és  attól  függően  mondhat  érdemi  véleményt  az abortusz adott szabályozásának alkotmányosságáról. Az, hogy  a hatályos  jog szerint  a magzat nem jogalany, semmivel  sem  járul  hozzá  a  kérdés  megoldásához.  Az indítványok egy része ugyanis éppen ennek a helyzetnek az alkotmányosságát teszi  kérdésessé, amikor  azt  állítja, hogy az  Alkotmány  szerint  az  alapjogok  alanyai  -  a " mindenki " ,  " minden   ember "  -   közé,   ahol   ez értelemszerűen lehetséges, a magzat is beletartozik. A magzat  jogalanyiságával kapcsolatban  nem áll  fenn  a tipikus alkotmányértelmezési  helyzet. Nem arról van szó, hogy egy  általánosan elfogadott és értéksemleges fogalom keretén   belül   a   lehetséges   értelmezésekről   kell megállapítani, hogy  ezek közül  melyek férnek  össze  az Alkotmánnyal, és  melyek nem. Alapvetően más jogi helyzet keletkezik attól  függően, hogy a magzat jogalany-e, vagy sem. A  két  lehetséges  értelmezés  jogi  következményei egymást kizárják, ugyanakkor az Alkotmánnyal mindkettőjük összefér. A  hatályos  Alkotmányban  rögzített  alapjogok értelmezése  alapján   nem  lehet  választani  a  kétféle megoldás között.  Az Alkotmánybíróság  az élethez  és  az emberi méltósághoz  való jogot, illetve a jogalanyisághoz való jogot értelmezheti, de ezek - bármely tartalommal is -  attól   függően  hatályosulnak,  hogy  ki  tartozik  a " minden ember " közé. A magzat  jogalanyiságáról  való  döntés  az  ember  jogi státuszának  újbóli   meghatározása.  Ez   az   alapjogok értelmezéséhez  képest   előkérdés,  az  Alkotmány  belső összefüggéseiből le  nem vezethető,  külső -  tartalmilag alkotmányozói   -    döntés,    amelynek    legcélszerűbb szabályozási módja  az lenne,  ha magában az Alkotmányban fektetnék le. Az Alkotmánybíróság ehhez a döntéshez azzal járul  hozzá,  hogy  megállapítja,  milyen  a  viszony  a jogalanyok körét  újra meghatározó  döntés és  a hatályos Alkotmány, illetve az Alkotmánybíróság alapjogértelmezése között:   szükség    van-e   változásokra,    illetve   a jogalanyiság   megváltoztatásának   milyen   határai   és lehetőségei vannak.  Az  Alkotmánybíróság  állást  foglal arról, hogy  a jogalanyiság  alkotmányosan  szűkíthető-e; másrészt   arról,    hogy   a    jogalanyiság   esetleges kiterjesztése a  jogi ember-fogalom  alapvető  jellemzőit megváltoztatná-e, illetve  hogy  az  az  Alkotmánybíróság értelmezése az  élethez való jogról egy ilyen változással összefér-e. 2. Az  Alkotmány 54. §  (1) bekezdése  szerint a Magyar Köztársaságban minden  embernek veleszületett joga van az élethez és  az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen  megfosztani. Az  56. § kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban minden ember jogképes. Az Emberi  jogok egyetemes  nyilatkozata 6. cikke szerint mindenkinek joga  van ahhoz,  hogy jogalanyiságát  bárhol elismerjék.  A  polgári  és  politikai  jogok  nemzetközi egyezségokmánya 16. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van arra, hogy jogképesnek ismerjék el. a) Az  emberi jogokra  vonatkozó nemzetközi egyezmények - és ezekkel  összhangban az Alkotmány is - azt mondják ki, hogy minden  ember, mindenütt, feltétlenül jogképes, azaz jogalany, vagyis jogi értelemben véve " személy " . Ezzel egy hosszú  - de  legalább kétszáz éve tartó - történelmi folyamat  céljai  nyertek  egyetemes  elismerést:  minden ember   nemcsak    " természetes   állapotát " ,    hanem jogállását tekintve  is egyenlő  lett.  A  minden  embert megillető jogképesség  kizárja a  rabszolgaságot; s mivel nemcsak általános,  de egyenlő  is, kizárja a jogképesség különböző terjedelmén  alapuló (pl.  rendi) különbségeket is. Miután  minden  ember  jogképességét,  személy-voltát elismerték,   az    " ember " ,   a    " jogalany " ,   a " mindenki " , a  " személy " jogilag  szinonimává  vált. Ezáltal az  " ember "  normatív  fogalommá  lett.  Amikor minden emberi  egyed ezt  a jogi  státuszt elnyerte,  nem okozott feszültséget  az ember  jogi fogalma és biológiai fogalma,  vagy   az   emberek   körének   meghatározására vonatkozó erkölcsi nézetek közötti, ma nehézségeket okozó eltérés. Ellenkezőleg,  a különféle  ember fogalmak akkor kerültek    megfelelésbe.     A    jogi     ember-fogalom normativitását elfedte  a " természetes "  ember-felfogás problémátlansága.  Az   utóbbihoz  igazították   a   jogi fogalmat, az  " ember " erkölcsi  értékéből vezették  le, hogy mindenkinek  egyenlőképpen jogalanynak  kell lennie. Természetes egyetértés  volt arra  nézve,  hogy  mindenki ember, aki embernek született. b) A jogképesség olyan végletes absztrakció, amelyben már nincs semmi  kizárólagosan emberi. A jogképesség formális minőség. Minden  embernek  jogképesnek  kell  lennie,  de jogképes nemcsak  az ember  lehet. A jog az emberen kívül is bármit jogalannyá, " személlyé " nyilváníthat. Ezért az  ember jogi  alaphelyzetéhez  hozzátartozik  két " tartalmi " alapjog  is, amely  a  jogképesség  formális kategóriáját kitölti,  és a  " személy " emberi minőségét kifejezi: az  élethez és  az emberi méltósághoz való jog. Az emberi  méltósághoz való  jog azt jelenti, hogy van az egyén  autonómiájának,   önrendelkezésének   egy   olyan, mindenki más  rendelkezése alól  kivont  magja,  amelynél fogva -  a klasszikus  megfogalmazás szerint  - az  ember alany marad,  s  nem  válhat  eszközzé  vagy  tárggyá.  A méltósághoz való  jognak ez  a felfogása különbözteti meg az  embert   a  jogi   személyektől,   amelyek   teljesen szabályozás   alá   vonhatók,   nincs   " érinthetetlen " lényegük. A  méltóság az  emberi élettel eleve együttjáró minőség, amely  oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne  lehessen   emberi  életek   értéke   között   jogilag különbséget tenni.  Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve  állapotától, és  attól is,  hogy emberi lehetőségéből  mennyit valósított  meg,  és  miért annyit.  Egyetlen   ember  élethez   való   jogáról   sem beszélhetünk úgy,  hogy ne  értenénk bele  az élethez  és méltósághoz való  alanyi jogát.  Az államnak  az  élethez való  jogot   biztosító  kötelezettségei   csupán   ehhez járulnak, de  a szubjektiv jogot nem pótolják, s anélkül, tehát   csak   önmagukban,   az   élő   emberekre   nézve értelmetlenek is. c) Az  ember biológiai  és jogi fogalma közötti viszony e század második  felében ismét  problematikussá  vált.  Az egyenrangúan érvényesíthető  erkölcsi nézetek sokfélesége miatt nem  beszélhetünk általánosan  elfogadott  erkölcsi ember-fogalomról   sem.    Az   emberi    élet    feletti rendelkezéssel kapcsolatos  igen különböző  törekvéseknek mind szembesülniük  kell az ember jogi fogalmával és fent leírt  alapvető   státuszával:  ezért   kikerülhetetlenül alkotmányossági probléma a halálbüntetés, az eutanázia és az abortusz, valamint a magzat feletti minden rendelkezés az anyaméhen kívül is. A halálbüntetés  és az  eutanázia, másrészt  az  abortusz között  az   alapjogi  megítélés  szempontjából  lényeges különbség van. A halálbüntetés  és az eutanázia esetében nem vitás, hogy az, akinek  az  élete  feletti  rendelkezésről  szó  van, ember. Alkotmányosságuk  eldönthető csupán  az élethez és méltósághoz való  jog értelmezése  alapján, anélkül, hogy az ember  formális jogi  fogalmát szükségszerűen érinteni kellene. A halálbüntetés  egyre több  országban alkotmányellenessé minősítése  azt   a  fejlődést  viszi  egyre  közelebb  a beteljesedéshez, hogy  mindenkit, pusztán  ember-voltánál fogva megillessen  a teljes jogi emberi státusz. Ez akkor következik be,  ha a jogképesség feltétlensége mellett az élethez  és   méltósághoz  való   jog  feltétlenségét  is elismerik.  Ezzel   a  folyamattal   szemben   az   egyes országokban még  létező  halálbüntetés  és  engedélyezett eutanázia  individuális   ismérvek   alapján   (bűnösség, életminőség, tudati  illetve fizikai állapot) a sajátosan emberi jogállást megalapozó jogokat elvonhatónak, illetve korlátozhatónak tartja.  A halálbüntetés  és az eutanázia alapkérdése eszerint  az élethez  és méltósághoz való jog feltétlensége vagy korlátozhatósága. A terhességmegszakítás  esetében viszont nem az a kérdés, hogy  a   sajátosan  emberi  jogállást  megalapozó  jogok feltétlenek-e  vagy   korlátozhatók,   hanem   arról   az előkérdésről van  szó, hogy a magzat ember-e, azaz alanya lehet-e ezeknek a jogoknak. A magzat  a magyar  jog szerint nem jogalany. Más kérdés, hogy a  Büntető Törvénykönyv védi a magzat érdekét azzal, hogy a  magzatelhajtást bűncselekménnyé  nyilvánítja. Más kérdés az  is, hogy  a Polgári Törvénykönyv gondoskodik a megszületendő gyermek  érdekeiről, s  ezt technikailag  a magzat  jogképességének   az  élveszületés   feltételéhez kötött elismerésével  oldja meg.  Ez a  módszer  alkalmas arra, hogy  a gyermek  vagyoni érdekeit  a megszületéséig fennálló függő  jogi helyzettel biztosítsák. A feltételes jogképesség   nem    alkalmas   azonban    az    abortusz problémájának   megoldására.    A   magzat    élethez   - gyakorlatilag a  megszületéshez -  való jogát nem lehet a megszületés feltételétől függővé tenni. d) A  magzat jogalanyiságáról  való kifejezett döntést az ember-fogalmat érintő  két,  ellentétes  irányú  változás teszi szükségessé.  Mindkettő megváltoztatja  a magzatról való hagyományos gondolkodást. Egyrészt   a    művi   terhességmegszakítások   száma   a történelemben  soha   nem  látott  nagyságot  ért  el,  a születésszabályozás egyik  fő  eszközévé  vált,  a  műtét közvetlen egészségi  kockázata jelentéktelenre  csökkent. Mindezzel  összefüggésben  az  abortusz  korábbi  negatív erkölcsi megítélése  egyre semlegesebb lesz. Megkezdődött az  abortusz   dekriminalizálása.   Jelentős   társadalmi mozgalmak  követelik   az  abortusz   teljesen   szabaddá tételét. A  terhességmegszakítás tömeges gyakorlata és az azt  kísérő   és  igazoló   nézetek  a   magzat   feletti rendelkezés     aggálytalanságát      viszik     be     a közgondolkodásba.    A     követelt    abortusz-lehetőség feltétele, hogy  a magzat ember-voltát és alanyi jogát az életre továbbra  se ismerjék  el. E változások kapcsán az alkotmányos  államok   többségében  alkotmánybíróság  elé vitték az  abortusz büntethetősége  alkotmányosságát,  és ennek kapcsán az abortusz jogi feltételeit. Másrészt a  természettudományok fejlődése következtében a megszületés többé  nem magától  értetődő  természetes  és minőségi  választóvonal   a  magzati  és  " emberi "  lét között. Biológiai  ( főleg   genetikai )  szempontból  az  egyedi emberi élet  nem a  születés és halál, hanem a fogantatás és halál  közötti egységes  folyamat. Ezen belül sokfajta minőségi szakasz  különböztethető meg,  amelyek között az emberi  élet   elején  sem  szükségképpen  a  születés  a legfontosabb választóvonal.  A magzat társadalmi helyzete is   megváltozik.    Már   nemcsak   jövendő   társadalmi ( vagyoni ) poziciója  révén, hanem a maga önálló fizikai valóságában, s  egyre inkább egyéni tulajdonságai alapján részt kap  a társadalomban.  A méhen  belüli magzatról az orvosi  technika  fejlődése  és  más  technikai  eszközök alkalmazása  révén  sokat  lehet  tudni,  például  nemét, fizikai  tulajdonságait;  gyógyítható,  manipulálható;  a magzat az  anya és  családja részére  is láthatóvá válik, fejlődését nyomon  kísérhetik. A  magzat  individualitása felerősödik. A magzat méhen kívül is, önállóan megjelenik a  társadalmi   forgalomban  -   ezen  alapul  például  a vendéganyaság.  A   változások  közvetlenül  a  technikai lehetőségeknek   köszönhetők,    ezért   terjedésük    és népszerűvé válásuk  megállíthatatlan.  A  magzathoz  való viszonynak ez  az átalakulása  a magzat  személyként való felfogását  a   közvéleményben   egyre   inkább   magától értetődővé teszi. Ezek a  változások tehát  abba az  irányba hatnak, hogy a mindennapi, " természetes "  ember-fogalom a  magzatot is felölelje, azaz  összhangba kerüljön  azokkal a biológiai és erkölcsi  nézetekkel, amelyek az embert fogantatásától kezdve embernek ismerik el. A   két    irányzat   közötti    ellentmondás   látszólag összebékíthető úgy - s ezt a hagyomány is alátámasztaná - hogy az  ember-fogalmat csak az érett magzatra terjesztik ki. ( Az  abortusz hívei  is csupán az első három hónapra akarnak szabad  döntést. ) A megtermékenyített sejtekkel, illetve  a  magzati  élet  elején  végzett  beavatkozások azonban   megkövetelnék,   hogy   a   magzat   jogállását egységesen, ugyanazon  elvi alapon  határozzák meg.  Ha a jog az  emberi státuszt egyáltalán kiterjeszti a születés előttre, és  eddigi elveit  megtartja, akkor  a  magzatot fejlettségére   tekintet    nélkül   el   kell   ismernie jogalanynak.  Ez   következik  abból,   hogy  a   jog   a megszületett ember  esetében sem  különböztet  -  és  nem különböztethet, amig  ebben a  fogalmi keretben  marad  - fizikai állapot, tudati funkciók vagy hasonlók szerint. A  törvényhozó   ugyan  megteheti,  hogy  csak  az  érett magzatokat ruházza  fel az  abszolút életvédelmet  nyújtó alanyi joggal,  mint  ahogy  megteheti  azt  is,  hogy  a magzatok  részére  speciális  jogi  státuszt  hoz  létre, amelyen belül  kor, fejlettség,  vagy akár a méhen belüli vagy  mesterséges   körülmények  közötti  " tartózkodás " szerint  különböztet.  Mindkét  megoldással  növelhető  a magzatok védelme, elvileg azonban ugyanazok az indokolási problémák merülnek  föl, mint a magzat relatív védelmének ismert, a  hatályos jogokban  létező megoldásai  kapcsán. Nem támasztható  alá ugyanis  elvi  szempontokkal,  miért éppen az  adott időponttól kezdve számít jogilag embernek a magzat,  s előtte  miért nem.  Ha  pedig  a  törvény  a magzatnak sajátos  jogállást teremt,  ezzel éppen úgy nem illeti meg  az  élethez  és  méltósághoz  való  feltétlen alanyi jog,  mint ahogy  a hatályos  jog szerint  sem.  A magzat jogilag  vagy ember,  vagy nem; ha különleges jogi személlyé  teszik,  és  saját  jogon  élvez  védelmet,  e védelem  viszonylagossága   és   korlátozhatósága   miatt gyakorlatilag nem  lesz  nagyobb  biztonságban  a  magzat élete,  mintha   azt  az   állam   objektiv   életvédelmi kötelességére alapoznák. 3. A  kérdés az,  hogy az ember jogi státusza kövesse-e a természet- és  szellemtudományok, valamint  a közvélemény ember-fogalmainak fent  jelzett változását, kiterjedjen-e az ember  jogi fogalma  is a  születés előttre, egészen a fogantatásig.  A   jogalanyiság  ilyen   kiterjesztésének jellege és  hordereje csak  a  rabszolgaság  eltörléséhez hasonlítható, de  annál is  jelentősebb lenne.  Ezzel  az ember  jogalanyisága   elérné  elvileg  lehetséges  végső határát és teljességét; az ember különböző fogalmai ismét egybeesnének. ( A másik  irányzat  által  felvetett  kérdés,  a  magzat feletti lehető  legteljesebb rendelkezés  biztosítása,  a magzat védelmét  csökkentené, de jelenlegi jogállását nem változtatná meg, s annak felülvizsgálatát sem igényli. ) A magzat  jogalanyiságának kérdése  a hatályos  Alkotmány értelmezésével nem dönthető el. Az élethez  és emberi méltósághoz való jog értelmezésével ugyanis csak  arról dönthet  az Alkotmánybíróság, hogy az ember jogi  státuszának  ezek  az  alapjai  alkotmányosan korlátozhatók-e;  a   " minden  ember   jogképes "  tétel értelmezésével pedig - ha a tautológiát el akarja kerülni - legfeljebb  arról, hogy  a jogképesség  elvonható-e. Az Alkotmánybíróság  ezzel   az  alapjog   értelmezéssel  az ember-fogalom  körüli  vitát  mégis  érintheti,  mert  az Alkotmány tartalmilag meg nem határozott, normatív ember- fogalmának  és   az  alapjogok   értelmezésében  használt emberképnek   közös    gyökerei   kell    legyenek.    Az Alkotmánybíróság  az   ember  jogi  helyzetét  megalapozó legfontosabb alapjogok  értelmezése alapján megállapítja: az Alkotmány  szerint nem lehet semmit sem visszavenni az ember  eddig   elért  jogi   poziciójából.   Eszerint   a jogalanyiság  köre   sem  szűkíthető.   (Pl.  az   etikai irodalomban   előforduló   olyan   vélemények   törvénybe foglalása,  hogy   a  személlyé  minősítést  specifikusan emberi tulajdonságok jelentkezéséhez kellene kötni, s így az újszülött  is mintegy  másfél éves korában nyerné el a jogképességet, alkotmányellenes lenne.) A  jogi  ember-fogalom  kiterjeszthetőségének  kérdésében viszont az  Alkotmánybíróság  legfeljebb  a  kiterjesztés alkotmányos feltételeiről  foglalhat állást. A fentiekből az  már   adódik,  hogy  a  jogképesség,  s  így  a  jogi ember-fogalom  megváltoztatásának   egyetlen  alkotmányos lehetősége van,  a kiterjesztés a születés előttre. Ennek megvalósítása   akkor   nem   alkotmányellenes,   ha   az alkotmányos rendben  ma elfogadott  jogi ember-fogalommal nem kerül ellentétbe. E fogalomnak legfontosabb, tartalmi eleme az  elvont egyenlőség;  ehhez képest  kevésbé  elvi alapon nyugszik a jogalanyiság kezdete. Az  ember  alapvető  jogi  helyzetének  jellemzője,  hogy jogképessége    független     bármely    tulajdonságától. Alapvetően érvényes  ez az  élethez és  méltósághoz  való jogra is.  (Az e jogok feltétlenségének elismerése körüli vita  pedig   egyformán  érint   " mindenkit " .)  Ha   a megszületett ember  emberi minőségét kifejező jogállására sem  egyéni   tulajdonságai,  sem   az  állapotával  (pl. életkor) járó  tipikus tulajdonságok  nincsenek semmiféle hatással, akkor  a magzat fejlettsége, s más sajátosságai is közömbösek  lehetnek a  jogképesség és  az élethez  és méltósághoz   való    jog   szempontjából.   A   tartalmi státuszjogok  által   garantált  absztrakt  egyenlőséget, amely  az  erkölcsi  ember-fogalom  jogi  megfelelője,  a jogalanyiság  születés  előttre  való  kiterjesztése  nem érinti. A  mai   jog  ember-fogalmának   másik  eleme,   hogy   a jogalanyiság a  születéssel kezdődik.  Ennek  akkor  volt elvi jelentősége, amikor általa minden ember egyenlőségét lehetett  megalapozni,  s  a  különböző  ember-fogalmakat összhangba hozni.  Mára kétségessé  vált, hogy  ellátja-e még ezeket  a funkcióit, mert a természetes ember-fogalom kiterjedőben van. A törvényhozónak  kell értékelnie a magzattal kapcsolatos természettudományos  és   etikai  álláspontokat,  továbbá mérlegelnie a  magzatról való gondolkodás megváltozásának ellentétes társadalmi  irányzatait,  s  eldöntenie,  hogy ezek változását  indokolt-e jogilag is követni. A fentiek szerint az  Alkotmányból nem  következik, hogy  a  magzat jogalanyiságát el  kellene ismerni,  de az  sem, hogy  ne lehetne a  magzatot jogilag embernek tekinteni. Az emberi státusznak ez  a  kiterjesztése  ugyanis  a  jogi  ember- fogalomnak az  alapjogok szempontjából  fontos elemeit  - más-más okból - valójában lényegesen nem érinti.                            E) 1. Az  indítványozók egyik  csoportja kérte  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is, arra hivatkozva, hogy  a támadott  rendeletek  hatályon  kívül helyezése esetén  az egészségügyről  szóló 1972.  évi II. törvény értelmében mindenfajta terhességmegszakítás tilos lenne. Ez a helyzet pedig alkotmányellenes volna, mivel a nők önrendelkezési jogát sértené. Az Alkotmánybíróság  szerint az  indítvány idő előtti. Az 1972. évi  II.  törvény  29. §   (4)   bekezdésének  első mondata  szerint   " A  terhesség   megszakításának  csak jogszabályban meghatározott  esetekben  és  rendelkezések szerint van  helye " . Az  Alkotmánybíróság az  abortuszt szabályozó,  s   ezáltal  gyakorlatilag   lehetővé   tévő rendeleteket 1992.  december 31-i  hatállyal semmisítette meg. Alkotmányellenes  törvényhozói mulasztás akkor lenne felvethető, ha a terhességmegszakításról szóló törvényt e határidő  lejárta   után  sem   hoznák  meg,  illetve  az Országgyűlés a  magzat  jogi  helyzetéről  egyébként  nem rendelkezne.  Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi,  hogy  az abortusz    szabályozása    hiányának    alkotmányellenes helyzetként való értékelése is attól függ, hogyan dönt az Országgyűlés a magzat jogi státuszáról. 2.  Más   indítványozók   alkotmányellenes   mulasztásnak tartják,  hogy   a  hatályos   abortuszjogszabályok   nem biztosítják az orvosok és egészségügyi dolgozók számára a terhességmegszakítás  elvégzése  illetve  az  abban  való közreműködés  megtagadásának   lehetőségét  lelkiismereti okból. A  lelkiismereti  szabadság  jogának  az  e  határozattal elbírált összefüggésben  az az  értelme emelendő ki, hogy az állam  senkit nem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba     vinné     önmagával,     azaz     amely összeegyeztethetetlen   a    személyiségét    meghatározó valamely lényeges meggyőződésével. Az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék, hanem az is,  hogy lehetővé tegye - ésszerű keretek között - az alternatív  magatartást.   Nem  alkotmányellenes,  ha  ez utóbbi érdekében  az,  aki  lelkiismerete  szerint  kíván cselekedni, olyan  áldozatokra  kényszerül,  amelyek  nem aránytalanok. Mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenességet   az Alkotmánybíróság akkor  állapít meg, ha a jogalkotó szerv jogszabályi    felhatalmazásból    származó    jogalkotói feladatát elmulasztotta,  és ezzel  alkotmányellenességet idézett  elő  ( 1989.  évi  XXXII.  törvény  49. § ).  Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint pusztán valamely jogi szabályozást igénylő  kérdés szabályozásának elmulasztása nem       minősül        mulasztásban       megnyilvánuló alkotmányellenességnek, kivéve  azt az  esetet, ha a jogi szabályozás iránti  igény annak  nyomán állt elő, hogy az állam    jogszabályi     úton    beavatkozott    bizonyos életviszonyokba,   s   ezáltal   az   állampolgárok   egy csoportját      megfosztotta       alkotmányos      joguk érvényesítésének   gyakorlati   lehetőségétől  ( 22/1990. ( X. 16. ) AB határozat ). Az abortuszt lelkiismereti okból ellenzők mentesítésére a terhességmegszakítással       kapcsolatos       munkaköri kötelességűk  alól   semmilyen  jogszabály  nem  írt  elő jogalkotási  feladatot.  A  rendeleti  szintű  jogalkotás mulasztása tehát  ezen az  alapon nem  állapítható meg. A törvényhozónak  pedig   nem  kötelessége,  hogy  az  élet legkülönbözőbb területeire  külön garanciális szabályokat állapítson meg  a lelkismereti szabadság érvényesítésére. A lelkiismereti  és vallásszabadságról  szóló  törvényben lefektetett általános  garanciákkal a  törvényhozó eleget tett az Alkotmány 60. §-ára vonatkozó, általánosságban is megfogalmazható " végrehajtási "  kötelezettségének. Ezen felül arról  kell gondoskodnia,  hogy -  a  lelkiismereti konfliktus személyes  és egyedi  jellegének megfelelően - ne  legyen   jogi  akadálya  az  egyéni  mentesülésnek  a lelkiismeret  parancsával   szembenálló  jogi  kötelesség alól. Ezt  a lehetőséget  egyes esetekben törvénnyel kell biztosítania,   például   akkor,   ha   az   Alkotmányban lefektetett    állampolgári     kötelességgel     szemben hivatkoznak  a   lelkiismereti  szabadság   jogára,  s  a szembenálló   alkotmányos    jog    illetve    kötelesség mérlegelésre speciális  eljárás létrehozása indokolt. Más esetekben  az   alternativ  magatartás  lehetőségét  kell jogszabállyal  megteremteni.   Mindkét  szempont   találó például a  katonai  szolgálat  megtagadására,  egyik  sem érvényes azonban az abortuszra. Az abortuszt  ellenző orvosokkal  kapcsolatban  az  állam eleget  tesz  a  lelkiismereti  szabadság  jogából  folyó kötelezettségének,  ha   a  munkajogi   kötelesség   alól lehetővé teszi  a mentesűlést,  vagy  ha  lehetővé  teszi olyan munkahelyek  létesítését,  ahol  a  nőgyógyász  nem kénytelen meggyőződése ellenére abortuszt végezni. Ezek a lehetőségek a hatályos jog alapján fennállnak. A jogszabályszerűen  engedélyezett abortusz  végrehajtása és az  abban való  közreműködés az  ezen a  szakterületen dolgozó   orvosok,    illetve    egészségügyi    dolgozók munkakörébe    tartozó     tevékenység.    A     dolgozók munkavégzésére,  a   munkáltatói  utasításokra   és  azok esetleges megtagadására  vonatkozó álatalános szabályokat a  Munka   Törvénykönyve   tartalmazza   (34. §).   Ennek értelmében  a  dolgozó  munkáját  felettese  utasításának megfelelően köteles elvégezni, de nem köteles teljesíteni a  munkáltató   utasítását,  ha   annak  végrehajtása  az egészségét vagy  testi épségét  közvetlenül  és  súlyosan veszélyeztetné,   vagy   egyébként   az   érdekeit   védő jogszabályba   ütközik.    Az    utasításnak    megfelelő munkavégzés  törvényi   kötelessége  tehát   már  ezen  a meglehetősen  alacsony   gáton  megtörik.   A  munkahelyi elöljáró  hatalmát   a  jog  nem  helyezheti  a  dolgozók jogszabályban elismert  érdekei elé  (akkor  sem,  ha  az adott   esetben    egyéni    érdeksérelem    nem    lenne bizonyítható), sem  az egyes  dolgozó személyes épségéhez való joga  fölé (akkor  sem, ha  a egészségi  probléma  a munkáltató számára  kiszámíthatatlan, mert  pl. ritka  és atipikus egyéni tulajdonságból adódik). Még kevésbé lehet a  munkáltatói   utasítás  az   alapjogok,  és  köztük  a lelkiismereti   szabadság   érvényesítésének   gátja.   A lelkiismereti szabadságot  törvény is  csak  más  alapjog vagy alkotmányos  kötelesség érvényesülése  érdekében,  s kizárólag a  szükségesség  és  arányosság  keretén  belül korlátozhatja. A  lelkiismereti  szabadsággal  ellentétes munkáltatói  utasítás   végrehajtását  a   dolgozó  tehát megtagadhatja. Ez az utasítás-megtagadás bírói jogvédelem alatt  áll.   Az  Alkotmánybíróság   megjegyzi,  hogy   a lelkiismereti szabadság bírósági úton történő alanyi jogi jellegű  védelme   akkor  is   fennállna,  ha   a   Munka Törvénykönyve  nem  teremtené  meg  a  fenti  hivatkozási alapot. A  bíróság enélkül  is alkalmazhatná  a munkaügyi perben az Alkotmány 60. §-át a munkáltatói utasítás alóli mentesség megalapozására.  Jogalkotói mulasztásról  tehát ekkor sem  beszélhetnénk; a hatályos jogot tekintve pedig az indítvány különösen alaptalan. A  munkakörhöz   tartozó  egyes   feladatok  elvégzésének rendszeres   megtagadása    a   lelkiismereti   szabadság érvényesítése  szempontjából   ugyanolyan  elbírálás  alá esik, mint  adott munkáltatói utasítás eseti megtagadása. Alaptalan a  lelkiismereti okra  hivatkozás, ha  az azzal össze nem egyeztethető tevékenység - akár általában, akár a dolgozó  által  választott  munkahelyen  -  a  munkakör lényegéhez   tartozik.    Az   orvosilag   nem   indokolt terhességmegszakítás elvileg  nem  szükségszerű  része  a szülész-nőgyógyászi  munkakörnek.   Ezért  az   abortuszt ellenző  orvos   általában  hivatkozhat  a  lelkiismereti szabadság   jogára    (hacsak    nem    abortusz-klinikán helyezkedett  el).   Az  államra   pedig  az   a  további kötelezettség hárul,  hogy jogilag  lehetővé tegye  olyan munkahelyek  létesítését,  s  szükség  esetén  szervezzen ilyeneket, ahol  a nőgyógyász  nem köteles  lelkiismerete ellenére terhességmegszakításra.  Az, hogy elegendő számú ilyen munkahely  alakul-e, vagy  hogy az  adott orvosra a munkahelyváltoztatás aránytalan  terhet  ró-e,  másrészt, hogy  a  munkaügyi  perekben  a  lelkiismereti  szabadság milyen   védelmet    kap,   az    emberi   jogok   egyedi érvényesülésének kérdése, amelynek vizsgálata a jelenlegi szabályozás  szerint  nem  tartozik  az  Alkotmánybíróság hatáskörébe. 3. A  fentiek alapján  az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló     alkotmányellenesség     megállapítására irányuló indítványokat elutasította.                           F) Végezetül   az   Alkotmánybíróság   rámutat   azokra   az alkotmányos  keretekre,  amelyek  -  a  törvényhozónak  a magzat jogalanyiságára  vonatkozó döntésétől függően - az abortusz   alkotmányos    szabályozásának    lehetőségeit behatárolják. 1. Ha  a törvényhozó  úgy határoz,  hogy a magzat jogilag ember, tehát  olyan jogalany, akit megillet az élethez és méltósághoz való  alanyi jog,  akkor terhességmegszakítás is kizárólag  azokban az  esetekben végezhető,  amelyekre nézve a  jog eltűri  az emberi életek közötti választást, és ennek  megfelelően  nem  is  bünteti  az  emberi  élet kioltását. Ilyen  eset például  az, ha  az anya  életének megmentése érdekében válik szükségessé az abortusz. 2. Ha  a törvényhozó  úgy dönt, hogy a magzat jogilag nem ember, azaz nem jogalany az Alkotmány 56. §-a értelmében, és nem  illeti meg  az élethez és méltósághoz való alanyi jog,   akkor    az   Alkotmánnyal   összhangban   nemcsak lehetséges, de  kötelező  is  a  magzati  élet  védelmére vonatkozó  állami   kötelezettség  mérlegelése   az  anya önrendelkezési   jogával,   valamint   más   alapjogaival szemben.  Hogy   az  állam   életvédő   kötelezettségének valamely   alkotmányos   jog   -   elsősorban   az   anya személyiségi  joga  -  hol  szab  határt,  olyan  kérdés, amelyre  a   válasz  az   Alkotmányból  közvetlenül   nem vezethető le. Az Alkotmánybíróság itt csak a törvényhozás mozgásterének a  hatályos Alkotmányból következő határait állapíthatja    meg;     illetve    megállapíthatja    az alkotmányellenes mulasztást,  ha a  törvényhozó  akár  az anya  jogainak,  akár  a  magzatnak  az  Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális védelmet sem biztosította. Ha  tehát   a  törvényhozó   nem  ismeri   el  a   magzat jogalanyiságát,  a   terhességmegszakítás   feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja teljesen figyelmen kívül a két legfontosabb szembenálló jog egyikét sem: mérlegelnie kell az  anya  önrendelkezéshez  való  jogát  is,  és  az élethez való jogból folyó, a magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelezettséget  is. Nem  lenne alkotmányos a teljes abortusz-tilalom,  mert ezzel  teljesen  figyelmen kívül  hagynák   az   anya   önrendelkezési   jogát   (és egészséghez   való   jogát).   Egy   ilyen   tilalom   az Alkotmányból  nem  következik,  hiszen  ebben  a  döntési alternatívában a magzatnak nincs az 54. § szerinti alanyi joga az  élethez. Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos, ha a szabályozás  kizárólag  az  anya  önrendelkezési  jogát nézné. A  magzat életének  védelme  annak  megfoganásától kezdve  állami  kötelesség,  tehát  a  terhesség  kezdeti szakaszában  sem  lehet  egyedül  az  önrendelkezési  jog irányadó.  Az   állam  objektiv  kötelességéből  az  élet védelmére az  következik, hogy az állam nem engedheti meg alkotmányosan  az   indok  nélküli  abortuszt.  Különösen szükséges az  indokolás azért,  mert az abortusz esetében az  állam   életvédelmi   kötelezettsége   nem   névtelen statisztikai   kockázat   elhárítását   vagy   elosztását szolgálja,   hanem   egyedi   emberi   magzat   szándékos megsemmisítéséről   van    szó.   A   törvényhozó   által elégségesnek  tartott  indokokat  a  terhességmegszakítás törvényi feltételéül kell szabni. Az,  hogy   az  abortusz   tilalma  és  az  indok  nélkül megengedett abortusz  alkotmányellenes szélsőségei között a törvény  hol húz határt, milyen indikációkat kíván meg, a  törvényhozó   felelőssége  és   hatásköre.  Az   egyes feltételek  azonban   nem  sérthetnek   más   alkotmányos jogokat. Minden  feltétel szükségképpen  megkülönböztet - például életkor,  egészségi  állapot,  szociális  helyzet vagy etikai  szempontok szerint  -, de a megkülönböztetés nem lehet  ellentétes az  Alkotmány 70/A. §-ával,  vagyis meg kell  felelnie a  pozitív diszkrimináció  alkotmányos feltételeinek. Hasonlóképpen figyelemmel kell lenni arra, hogy a  szabályozás ne  jelentsen senkinek  lelkiismereti kényszert,  illetve   hogy  az   abortusszal  kapcsolatba hozható egyéb jogok megfelelően érvényesüljenek.                            G) Az  Alkotmánybíróság   a  rendelkező   részben  megjelölt jogszabályokat 1992.  december  31-i  hatállyal  helyezte hatályon    kívül.     Ha    az     Alkotmánybíróság    a terhességmegszakításra   vonatkozó    jogszabályokat    a határozat közzététele  napjával  semmisítené  meg,  attól kezdve   minden   terhességmegszakítás   büncselekménynek minősülne.  Az   Alkotmánybíróság   e   határozatában   a terhességmegszakítás  tartalmi  kérdéseiben  nem  foglalt állást.   Ezért    a   megsemmisítés   időpontjáról   sem rendelkezett  oly   módon,  hogy  az  azonnal  ugyanolyan gyakorlati  következményekkel  járjon,  mint  egy  érdemi állásfoglalás. 1992.  december  31-ig  a  törvényhozásnak kellő ideje  van arra,  hogy a  magzat jogállásáról  és a terhességmegszakításról törvénnyel döntsön.                     Dr. Sólyom László                   előadó alkotmánybíró                az Alkotmánybíróság elnöke         Dr. Ádám Antal             Dr. Herczegh Géza         alkotmánybíró                 alkotmánybíró      Dr. Kilényi Géza                Dr. Lábady Tamás       alkotmánybíró                    alkotmánybíró      Dr. Schmidt Péter                Dr. Szabó András        alkotmánybíró                  alkotmánybíró      Dr. Tersztyánszky Ödön         Dr. Vörös Imre          alkotmánybíró              alkotmánybíró                    Dr. Zlinszky János                       alkotmánybíró Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos véleménye Párhuzamos  véleményemben  az  általam  is  egyetértéssel fogadott alkotmánybírósági  határozat indokolásának abból a  megállapításából  indulok  ki,  amely  szerint,  ha  a törvényhozó úgy  dönt, hogy  a magzat  jogilag nem ember, azaz nem  jogalany, és  nem  illeti  meg  az  élethez  és méltósághoz való alanyi jog, akkor sem hagyhatja teljesen figyelmen kívül  a kapcsolódó  két legfontosabb  alapvető jogot, nevezetesen: " az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges, de  kötelező  is  a  magzati  élet  védelmére vonatkozó  állami   kötelezettség  mérlegelése   az  anya önrendelkezési   jogával,   valamint   más   alapjogaival szemben " . E  megállapításokhoz  kapcsolódva  indokoltnak  tartom  a következők hangsúlyozott  megfogalmazását. A  magzati lét az emberi  élet kialakulásának  kikerülhetetlen szakasza. Ahhoz, hogy  az ember  megszülessen és  a jogi értelemben vett ember  rangjára emelkedhessen mellőzhetetlen, hogy a magzat ebben a minőségében jogi védelemben részesüljön és ennek érdekében  meghatározást nyerjenek  az államot,  az egészségügyi  intézményeket,  az  anyát,  a  családot,  a társadalmat, a többi polgárt terhelő kötelezettségek. Az a  körülmény tehát,  hogy az  Alkotmány vagy törvény a magzatot nem  minősíti  jogalanynak,  korántsem  engedhet közömbösséget,  semlegességet  a  magzat  léte  és  sorsa iránt. A  magzatot megillető  általános és egyedi védelem az   egészséges    ember   megszületését   szolgálja.   E megállapításnak  csak   akkor  van  értelme,  ha  magában foglalja a magzat jogát a születéshez. E tételből azonban nem következik  az, hogy  a magzatnak  a születéshez való joga azonos  a megszületett ember élethez való jogával. A törvényalkotó  megitélésétől   függ  az,  hogy  a  magzat születéshez  való   jogával  szemben   milyen  feltételek mellett   engedi    érvényesülni   az    anya   életéhez, egészségéhez, személyi  méltóságához,  önrendelkezéséhez, valamint az anya illetve a család szociális biztonságához való jognak és más alapjogoknak mint versengő jogoknak az elsődleges érvényesülését. A  versengő   alapjogok  megvalósulási  feltételeinek  és arányainak  meghatározásakor   a  társadalom  többségének felhatalmazásával  rendelkező   parlament   természetesen köteles figyelembe  venni más  alkotmányos alapelveket és értékeket is.  Emellett a  törvényalkotó törekedhet olyan társadalompolitikai,     népesedéspolitikai,     erkölcsi szempontok érvényesítésére  is, amelyek  az  Alkotmányban rögzített elveken, értékeken és alapjogokon kívül esnek. E   megállapítások    rögzítésével    tehát    annak    a felfogásnak kívánok  erőteljesebb hangsúlyt adni, hogy  a magzatot akkor is megilletik bizonyos jogosultságok, ha a törvény nem  minősíti jogi  értelemben vett  embernek. Az így  létrejött,   az  állam  és  más  jogalanyok  számára bizonyos  kötelezettségeket   eredményező  jogi   helyzet viszont  nem   teszi   lehetetlenné,   hogy   a   törvény megállapítsa a  magzat születéshez  való jogával versengő alapjogoknak  a  magzat  megszületését  is  megakadályozó érvényesülési feltételeit. A magzat születéshez való joga ugyanis a hatályos alkotmányi keretek között nem abszolút jog,  hanem  olyan  származékos  jogosultság,  amely  nem azonos annak  forrásával, a  jogi értelemben  vett  ember mint jogalany élethez és emberi méltósághoz való jogával.                                            Dr. Ádám Antal                                             alkotmánybíró Dr. Herczegh Géza alkotmánybíró párhuzamos véleménye Egyetértve     az      Alkotmánybíróság     határozatában foglaltakkal, annak indokolását a következőkkel egészítem ki: Az emberi  jogok tiszteletben  tartásával  és  védelmével kapcsolatos  " elsőrendű   kötelességének "   teljesítése során az állam meg kell hogy teremtse az egyes szubjektív alapjogok  érvényesítésének   jogszabályi  és  szervezeti feltételeit, -  ahogy ezt  a határozat  indokolásának  C. pontjában megállapítja  - valamint  más alapjogokkal való összhangját. A terhességmegszakítás  mikénti szabályozása az Alkotmány 54. és  56. §-aiban  biztosított jogok  mellett  szorosan összefügg az  anyákat a  gyermek születése  előtt és után megillető   támogatással   és  védelemmel   ( 66. §   (2) bekezdése ), valamint  a lehető  legmagasabb szintű testi és lelki  egészséghez való  joggal  ( 70/D. § ),  továbbá érinti  a  lelkiismereti  szabadságot  ( 60. § )  és  nem függetleníthető az  Alkotmánynak  a  házasság  és  család védelméről szóló  15. §-ában foglalt  rendelkezéstől.  Az élethez és  az emberi méltósághoz való jog után felsorolt többi  alapjogból   is  származnak   az   államra   nézve kötelezettségek, amelyek  - akárcsak  az  élethez  és  az emberi méltósághoz  való  jog  esetében  -  nem  egyszerű reflexei a  szubjektív alapjogoknak,  hanem  a  rendezett illetőleg  a   rendezés  által   érintett   életviszonyok objektív adottságai  folytán  a  szubjektív  alapjogokból következő,    de     azok    védett    körén    túlmutató feltételrendszer    kialakítását     és    érvényesülésük intézményes   biztosítását   teszik   szükségessé.   Ezek akötelezettségek  egymást   kiegészítik,   de   egymással összütközésbe is  kerülhetnek, ami  viszont a  jog  által védett értékek nagyságán és jelentőségén alapuló összhang megteremtését igényli a törvényhozótól. A törvényhozó  a terhességmegszakítás  szabályozása során nem mulaszthatja  el annak  vizsgálatát, hogy az ismételt művi beavatkozások  káros következményekkel járnak-e azok egészségére   nézve,   akiken   végrehajtásra   kerülnek, fokozzák-e   a   koraszülések   gyakoriságát   és   ezzel összefüggésben  a   szellemi  és  testi  fogyatékosságban szenvedők  számát.   Az  államnak  az  Alkotmány  fentebb felsorolt §§-ai  alapján,  különösen  az  egészségvédelem terén     fennálló     kötelezettségéből     adódik     a születésszabályozás   tekintetében    a   nők   egészsége szempontjából kevesebb  veszélyt jelentő,  a  nem  kívánt terhességek megelőzését  szolgáló, családi  és  szociális problémák súlyosbodásával  nem járó  módszerek  megfelelő orvosi  felvilágosítás   és  ellenőrzés  mellett  történő alkalmazási lehetőségeinek  mérlegelése,  párhuzamosan  a család-  és   gyermekvédelem  fokozásával,   továbbá   az egészségügyi kultúra  általános szintjének  emelésével. A jog élhet  a tiltás  és az  engedélyezés eszközeivel,  de feladatainak  csak  akkor  tehet  valóban  eleget,  ha  a szubjektív    alapjogok    objektív    oldaláról,    azok előfeltételeiről   és    érvényesülésük   biztosítékairól intézményesen gondoskodik,  még ha  annak eredményei csak hosszabb idő után jelentkeznek is. A Magyar  Köztársaság Alkotmányában  biztosított alapvető jogok tiszteletben  tartása  és  védelme  terén  fennálló állami   kötelességeket    a   törvényhozónak    gondosan mérlegelnie  és   egymáshoz  viszonyított,   valamint   a szubjektív jogokkal  való összhangjukat  törvényi  szintű jogszabályban    biztosítania    kell.    A    mérlegelés eredményeként  a  terhességmegszakítás  feltételeinek  és indokainak megállapítása a törvényhozó feladata, de ennek során az  alkotmányos jogok  és ezek  objektív oldalaként jelentkező állami kötelességek összhangjának biztosítását Alkotmányunk rendelkezései értelmében nem mellőzheti. Budapest, 1991. december 9.                                         Dr. Herczegh Géza                                             alkotmánybíró Dr. Kilényi Géza alkotmánybíró párhuzamos véleménye A határozatban foglaltakkal egyetértve az indokolás egyes megállapításait     nyomatékosító     álláspontomat     a következőkben foglalom össze: 1. A  határozat indokolása  helyesen  mutat  rá,  hogy  a jelenleg hatályos  Alkotmány keretei között a törvényhozó döntési  szabadsága   rendkívül  széles,   sem  a  magzat jogalanyiságának elismerése,  sem  a  jogalanyiságnak  az élveszületéshez  kapcsolása   nem  tekinthető   eleve  és szükségképpen    alkotmányellenesnek.     Ugyanakkor    a törvényalkotót  terheli  az  a  felelősség,  hogy  számot vessen azokkal  a jogkövetkezményekkel - és természetesen a jogon  túlmutató  társadalmi  következményekkel  is  -, amelyek akár  az egyik,  akár a  másik szabályozás esetén szükségszerűen és elkerülhetetlenül beállnak. A törvényhozó az Alkotmány keretei között maradva dönthet úgy   is,    hogy    a    jogalanyiságot    a    petesejt megtermékenyüléséhez  kapcsolja.  Ugyanakkor  figyelemmel kell lennie arra, hogy ebben az esetben - a  megtermékenyülés időpontjától kezdődően irányadók az emberi élet  védelmére irányadó  alkotmányos szabályok, s ez okból  -  az  Alkotmánybíróság  23/1990. ( X. 31. ) AB határozatában  kifejtettek   miatt  -   szükségszerű   és elkerülhetetlen a  művi vetélés  úgyszólván  teljes  körű tilalma,  hiszen   az  emberi  élethez  való  joggal  más alapvető jog ( pl. az emberi méltósághoz vagy a szociális biztonsághoz való jog ) eredményesen nem állítható szembe és nem versenyeztethető, - nem  csupán a  művi  vetélést  kell  megtiltani,  hanem mindama szerek alkalmazását is, amelyek a megtermékenyült petesejtnek a  méh falán való megtapadását, illetőleg oda történő beágyazódását akadályozzák, -  a   magzati  lét   egész  tartama   alatt  intézményes garanciákkal  kell   védeni  a  magzat  jogait  és  jogos érdekeit a szülőkkel - így az anyával - szemben is. A törvényhozó  - ugyancsak  az Alkotmány keretei között - dönthet úgy  is, hogy  nagyban-egészben  hatályos  jogunk talaján  maradva   a  jogalanyiságot  az  élveszületéshez kapcsolja. Ez  a törvényhozói állásfoglalás kétségtelenül szélesebb mozgásteret  nyújt a  művi  vetélést  legálisan elfogadhatóvá  tevő  okok  körének  meghatározásához,  de önmagában véve  még nem határozza meg az említett okokat: ehhez az  állásfoglaláshoz ugyanis  egyaránt  kapcsolható szigorú és kevésbé szigorú abortusz-tilalom. A  magam   részéről  nem   tudok  azonosulni  azokkal  az indítványozói  érvelésekkel,   amelyek  a   művi  vetélés jogszerűségének kérdését  valójában genetikai  tudományos szakkérdéssé redukálják,  mondván: a  tudomány  jelenlegi állása szerint  a magzat  a fogamzás  pillanatától kezdve teljes értékű  emberi lény,  ebből eredően  automatikusan kiterjed rá  az Alkotmány  8. § (2)  bekezdésében foglalt tilalom. Az  én felfogásom  szerint egyik  dolog a magzat emberi mibenlétének  genetikai meghatározottsága és másik dolog, hogy  a jog mely időponttól kezdődően ismeri el az ember jogalanyiságát.  Az említett két dolog között nincs szükségszerű automatizmus. A  jogalkotó  a  szabályozás  tartalmának  kialakításánál köteles ugyan figyelembe venni a különböző szaktudományok eredményeit, ám  a jog  szabályozási  rendszere  annyiban szuverén, hogy nem köteles azokhoz mechanikusan igazodni. Ezzel a viszonylagosan szuverén döntési szabadsággal él a jog pl. a nagykorúság beálltának törvényi szabályozásánál vagy  a  környezetvédelem  körében  irányadó  szennyezési határértékek megállapításánál.  Amikor  a  jog  tudatosan eltér a  szaktudomány  felfogásától,  ez  nem  az  utóbbi elvetését vagy  felülbírálatát jelenti,  hanem csupán azt juttatja kifejezésre:  a jogi  szabályozás kialakításánál nem kizárólag  egyik vagy  másik szaktudomány eredményeit kell figyelembe  venni, hanem  ezek  mellett  társadalmi, gazdasági, műszaki  stb. szempontokat  is  mérlegre  téve kell  meghatározni  a  jogkövetkezményeket,  illetőleg  a társadalom fejlődési  szintje mellett a jog által eltűrt, illetőleg megkövetelt magatartást. A kifejtettekből  eredően  az  én  felfogásom  szerint  a törvényalkotó  akkor   sem  kerül   szembe   a   hatályos Alkotmánnyal,  ha  a  jogalanyiságot  az  élveszületéshez kapcsolja, míg  a magzati  létet sui generis jogi védelem alatt  álló  értékként  kezeli,  amely  nem  tartozik  az Alkotmány 8.  § (2)  bekezdésének hatálya  alá. Egy ilyen esetleges    törvényalkotói     felfogással     az     is összeegyeztethető, hogy  a  sui  generis  jogvédelem  nem azonos mértékű a magzati lét egész tartama alatt, hanem a magzat  korával  egyenes  arányban  növekszik,  illetőleg kitüntetett szerepet  ad  a  magzati  léten  belül  olyan időpontoknak, amelyek  genetikai szempontból nem hordozói semmiféle alapvető változásnak. 2.  Az   ügy  kapcsán  óhatatlanul  felmerül  az  egyházi tanítások  és   hitelvek,  valamint  a  világi  törvények egymáshoz  való   viszonya,  ami   az  Alkotmány   60.  § (1)  -  (3)   bekezdésében     foglaltakra    tekintettel alkotmányjogi  problémává   is  válhat.   Erre  vonatkozó véleményem a következő: A világi  törvényhozás feladata,  hogy állami kényszerrel is érvényre juttatható magatartásszabályokkal irányítsa a társadalom életét.  Ezért a  világi törvények  felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkire irányadók. Ez azonban nem menti fel a törvényalkotót az alól, hogy a törvények   megalkotásánál    tekintettel    legyen    az állampolgárok egyes  csoportjainak vallási meggyőződésből folyó vagy egyéb - pl. pacifista, vegetariánus - elveire. Az   Alkotmány  60. §  (1) bekezdésében  foglaltak  miatt ugyanis  az  államnak  a  lehetőségek  legvégső  határáig tartózkodnia  kell   attól,   hogy   olyan   magatartásra kényszerítse polgárait,  amely  ellentétben  állana  azok lelkiismereti meggyőződésével. ( Mindenfajta meggyőződést természetesen   az    állam   sem   tolerálhat.   Így   a törvényalkotó nem  lehet tekintettel  az anarchista  vagy más,  a  társadalom  rendjének  erőszakos  felforgatására irányuló nézeteken alapuló meggyőződésre. ) A művi  vetélés  jogi  szabályozásánál  -  eltekintve  az orvosoknak  az  indítványokban  is  megfogalmazott  és  a törvényhozó     által      megoldandó      lelkiismeretei konfliktusától -  nem  látok  olyan  problémát,  amely  a világi és az egyházi törvények ütközésében öltene testet. A Magyar  Köztársaság népesedéspolitikája ugyanis - egyes külföldi  országok   gyakorlatától  eltérően   -  nem   a népességgyarapodás  jogi  eszközök  segítségével  történő megállítására vagy  csökkentésére irányul.  Ezért fel sem merül, hogy  a törvényalkotó  bárkit is kötelezzen a művi terhességmegszakításra.  A  megalkotásra  kerülő  törvény feladata az,  hogy meghatározza: az állam a maga részéről milyen okok fennállása esetén nem tekinti jogellenesnek a terhesség  művi   úton  történő  megszakítását  és  teszi lehetővé az ilyen műtétek elvégzését. Abban  a  körben  tehát,  ahol  mind  az  állam,  mind  a különböző   egyházak    tiltják    a    terhesség    művi megszakítását,  a   világi  és   az   egyházi   előírások egybeesnek. Ám  nincs szó  ütközésről abban a körben sem, ahol az állam nem tekinti jogellenesnek a valamely egyház által tiltott  magatartást. Ez  esetben ugyanis  az állam csupán  jogi   lehetőséget  teremt   a   terhesség   művi megszakítására,   amely    lehetőséggel   az    anya    - lelkiismereti meggyőződése  szerint -  vagy él,  vagy nem él.   A   lelkiismereti   szabadságból   eredően   minden állampolgárnak  elvitathatatlan   joga,  hogy   önmagával szemben szigorúbb  erkölcsi mércét  állítson, mint ezt az állam teszi  az állampolgárok összességével szemben, s ez okból olyankor  se éljen a terhesség művi megszakításának lehetőségével, amikor  a jog  azt számára  nem tiltja. Az ilyen önkorlátozás  eredhet vallásos  meggyőződésből,  de gyökere  lehet   a  művi  terhességmegszakítás  hátrányos következményeinek elkerülésére  irányuló törekvés  is.  A jogszabály  keretei   között  tehát   szabadon   érvényre juthatnak valamennyi egyház és vallásfelekezet előírásai, amelyek a hívő emberek lelkiismereti meggyőződése révén a legális  abortusz  igénybevételétől  való  tartózkodásban nyilvánulnak meg.  Valamennyi egyháznak  joga  van  arra, hogy  a   vallásos  életre  való  nevelés  legkülönbözőbb eszközeivel arra ösztönözze híveit: olyankor se éljenek a művi terhességmegszakítás lehetőségével, amikor azt a jog nem tiltja és nem sújtja szankcióval. Budapest, 1991. december 9.                                          Dr. Kilényi Géza                                             alkotmánybíró Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró párhuzamos véleménye: A      határozat      érdemi      rendelkezésével,      a terhességmegszakításról szóló  jogszabályi  rendelkezések alkotmányellenességének     a     megállapításával     és megsemmisítésével egyetértve,  az a  véleményem,  hogy  e jogszabályok tartalmilag is alkotmányellenesek. 1. Nem osztom a többségi álláspontot tükröző határozatnak azt a  megállapítását, hogy  a magzat  jogalanyiságának a kérdése alkotmányértelmezéssel  nem dönthető  el.  Ez  az álláspont lehetőséget  lát arra,  hogy a  törvényalkotó a magzat jogi  státuszát az ember jogalanyiságától eltérően minősítse. E  szegregációnak azonban  alkotmányos  alapja nincs. 2. Kétségtelen,  hogy  az  Alkotmány  az  ember  normatív fogalmát  kifejezetten   nem  határozza   meg.   Nem   ad kifejezett eligazítást  az emberi  élet kezdetét,  de  az emberi élet  végét, a  jogalanyiság megszűnését  illetően sem. Ahogy  azonban ezt  a többségi  álláspontot kifejező határozat helyesen  tartalmazza, az  " ember " fogalom  a történelmi  fejlődés  során  a  különböző  -  filozófiai, etikai,  erkölcsi,   természettudományos,  természetes  - emberfogalmak mellett normatív értékűvé is vált. Ha pedig az " ember " -fogalom  normatív  fogalom,  az  nem  eshet kívül az  Alkotmány, az ország alaptörvénye normavilágán, annak  alkotmányos   helyét  az   Alkotmánybíróságnak  az Alkotmány értékrendjében - éspedig alkotmányértelmezéssel - meg kell találnia. Ha ugyanis  az Alkotmánybíróság azt állapítja meg, hogy a megszületett   ember   ( a   köldökzsinór   elvágásától ) bizonyosan  jogalany   ( márpedig  az ),   akkor  ezt   a megállapítást is alkotmányértelmezéssel teszi. Mint ahogy azt is,  hogy a  jogképesség a  klinikai vagy a biológiai halál beálltáig  áll-e  fenn  ( ennek  pl.  az  eutanasia alkotmányellenessége szempontjából  jelentősége  lehet ). Az Alkotmánybíróságnak  tehát az  ember  jogalanyiságának kezdetét és  végét, a  jogi ember-fogalom  teljességét az Alkotmány alapján értelmeznie kell. 3.  A  többségi  határozat  szerint  az  ember  biológiai (filozófiai,  erkölcsi,   természetes)  és  jogi  fogalma között  kezdetben   nem  volt   feszültség,  a  különböző ember-fogalmak egymásnak  megfeleltek, a  természetes  és jogi  ember-fogalom   egybeesett.   Nézetem   szerint   a természet- tudomány fejlődése nem adhat alapot arra, hogy a jog  normatívitása ezt  a  természetes  megfelelést  és egybeesést kétségbevonja. A természet-  (és szellem-)  tudomány által szolgáltatott érvrendszertől,    azaz    az    ember    biológiai    és " természetes " fogalmától  tehát  az  " ember "  fogalom normatív felfogása  nem szakadhat el akkor sem, amikor az Alkotmánybíróságnak értelmeznie  kell, hogy  az Alkotmány 54. §  (1) bekezdése  alapján  embernek, azaz jogalanynak kell-e tekinteni a magzatot. Ehhez az értelmezéshez pedig az orvostudomány  mai eredményei  és  a  modern  biológia (genetika)  korábbihoz   képest  minőségileg   új  -   és végérvényes - megállapításai megkerülhetetlenek. 4. A formális jogi gondolkodást, az ember jogi státuszára vonatkozó  normatív   értelmezést   befolyásoló,   néhány évtizede még  valóban  problematikus  természettudományos dilemma mára  már egyértelműen  eldőlt. Tudjuk,  hogy  az ember a  női és  férfi  ivarsejtek  egyesülésétől  kezdve genetikailag befejeződött  egyén,  emberi  individuum.  A magzatfejlődésben  az   ontogenezis  nem  ismétli  meg  a filogenezist, a magzat minden kétséget kizáróan a " human species " -hez tartozik.  Az emberfejlődés  a fogamzástól kezdve kontinuus,  az nem  tagolódik szubhumán  és  humán fázisokra. A genetikusan  meghatározott  " ember "  ismérv  eszerint éppúgy magába  foglalja  a  születés  előtti  ( magzati ) létet  mint   az  egységes,   megbonthatatlan   biológiai folyamat integráns részét, miként a születéstől a halálig ívelő létezés dimenzióját. A magzat  tehát biológiailag  ember, és  nem  dolog,  nem tárgy; genetikailag  befejeződött egyén:  individuum;  az egyedi emberi  élet pedig  a fogantatás  és  a  biológiai halál közötti egységes folyamat. 5. A  születés előtti  (a méhen belüli és kívüli) magzati életnek azért nincs (nem lehet) külön jogi státusza, mert a biológiai kontinuitáshoz képest a születés mesterséges, ugyanakkor  önkényes  normatív  határvonal.  Az  a  tétel ugyanis, hogy  a magzat  a női szervezet integráns része, ma már  genetikailag, élettanilag  és morfológiailag  sem igazolható. A  magzat önálló, az anyától különböző egyedi emberi  személy,  önálló  szívműködéssel,  keringési-  és idegrendszerrel és individuális jegyekkel. Ha a  jog különböztethetne  az emberi élet születés utáni és előtti  fázisai között,  sőt ez  utóbbin belül esetleg tovább artikulálhatna  például aszerint, hogy képes e már a magzat  a  méhen  kívüli  életre  vagy  sem,  illetőleg aszerint, hogy  a magzat  milyen távol  vagy közel  van a születéshez, genetikailag  egészséges-e, vagy  károsodott stb.,   akkor    -   elvben   -   ugyanezt   a   normatív megkülönböztetést  -   akár  azonos   szempontú  ismérvek alapján  is   (csecsemő  életképessége,   születés  utáni időhatár tűzése, életminősége, tudati, egészségi állapota stb.)  -  a  már  megszületett  ember  vonatkozásában  is megtehetné. Ez  pedig  apartheid  normatív  ember-fogalom kialakításához vezetne. A többségi  határozatban megfogalmazott  az az  egyébként kikezdhetetlen érv,  hogy az  Alkotmány szerint nem lehet semmit  sem   visszavenni  az   ember  eddig  elért  jogi pozíciójából, itt  azért nem  segít, mert  a jogalanyiság kezdetét,  a   személlyé  minősítést,   azaz  a  normatív ember-fogalom  körüli   vitát  az   Alkotmány  kifejezett rendelkezéssel nem dönti el. Csak arról rendelkezik, hogy az ember feltétlenül jogképes, továbbá élete és méltósága érinthetetlen.  A   születéssel  (az   anyatesttől   való elválással) már  mindenképpen fennálló emberré, személlyé minősítés      azonban       törényhozói,       illetőleg alkotmánybírósági alkotmány-értelmezéssel dőlt el. 6. A  kontinuus emberfejlődésben kétségkívül egy minőségi változás  a   születés.  Ez   azonban  az   emberi   élet értéktartalma szempontjából  semmi esetre se lehet alapja egy eltérő,  másfajta normatív  rendezésnek. Az Alkotmány 54. §  (1) bekezdése  az emberi  életet   és   méltóságot részesíti  abszolút  védelemben  és  nem  az  anyatesttől elvált emberi életet. Kétségtelen,  hogy   az  Alkotmány  idézett  rendelkezése " veleszületett "  jogokról   beszél.   A   veleszületett jogként  koncipiált   élethez  és  méltósághoz  való  jog azonban nyilvánvalóan  nem a  már  megszületett  (világra hozott) emberi  lény alanyi  jogait jelenti,  hanem  azt, hogy az  embernek velekeletkezett,  létezésénél fogva  őt megillető, tehát  létéből, ember-voltából eredő (azaz nem derivált, hanem ipso facto) alanyi jogai vannak. Minthogy pedig a magzat biológiailag (genetikailag) kétségkívül az emberi fajhoz  tartozik, tehát  normatíve sem lehet dolog (azaz  fizikai   értelemben  vett   testi  tárgy),  hanem személy, vagyis  jogalany (és  nem jogtárgy),  a fogamzás pillanatában keletkezett ember (magzat) élethez való joga a megszületéshez  való alanyi  jogként  normativizálódik. Semmiféle normatív  alapja  nincs  tehát  annak,  hogy  a jogalanyiságot és ezzel a szubjektív alanyi jogokkal való felruházást     a     születéshez     (a     köldökzsinór elvágásához)kössük. 7. Az  Alkotmány 56.  §-a alapján a Magyar Köztársaságban minden ember  jogképes. Mivel  a  magzat:  ember,  nem  a születés  a   kezdőpontja  a   jogalanyiságnak,  hanem  a fogamzás. Aki  megfogant, az  jogképes; emberi létéből és méltóságából fakad alanyi joga a megszületéshez. A magzat  tehát nemcsak  genetikailag,  biológiailag  (és erkölcsileg), de  jogi, alkotmányos  értelemben is ember, jogalany, s  így jogi  pozíciója, emberi  státusza,  azaz alkotmányos   jogállása  az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alá integrálódik. 8. A  halálbüntetés alkotmányellenességét  megállapító AB határozathoz [ 23/1990. ( X. 31. ) AB ] fűzött párhuzamos véleményünkben -  Tersztyánszky Ödön  alkotmánybíróval  - arra az  álláspontra  helyezkedtünk,  hogy  az  Alkotmány 54. § (1)  bekezkdésében írt,  " az élethez   és   emberi méltósághoz való  jog " valójában  nem is  jog,  mert  az emberi lényeg  a jog  számára voltaképpen  transzcendens, hozzáférhetetlen ".  Az élethez és méltósághoz való jog " tulajdonképpen csak imagináriusan létezik. Emberi élet és méltóság ugyanis  a jog  " előtt " létező  értékek,  ezek elválaszthatatlan egysége  az  ember  elidegeníthetetlen, immanens, lényegi  sajátja, így  ezek nem mint alapjogok, hanem mint  a  jogi  értékeket  megelőző  kategóriák,  az alanyi  jogok   forrásai  szerepelnek   az  emberi  jogok katalógusában és a modern alkotmányokban. Márpedig ez  az emberi  életről és  méltóságról vallott a priori  értékszemlélet  egyfelől  azt  jelenti,  hogy  az emberi élet  jogi védelmét illetően sem különböztethetünk születés előtti és utáni szakaszok között, másfelől pedig azt, hogy  az állam  nemcsak büntető hatalmánál fogva nem foszthatja meg  az embert életétől és méltóságától, hanem semmiféle egyéb jogi eszközzel, így az " abortuszjoggal " sem,  mert   itt  a   jog  által   is   sérthetetlen   és elidegeníthetetlen (nőre,  anyára, házastársakra, államra át nem  ruházható), tehát  jogi eszközökkel érinthetetlen értékekről van szó. 9.  Az   anya  személyiségi   (önrendelkezései)  jogaként posztulált " abortuszjog "  a magzat alkotmányos jogaival konkuráló jogként  kezeli az  anya  személyiségi  jogait, amelyek   a    magzati    élet    védelmét    korlátozzák (korlátozhatják). Csakhogy  itt az emberi életről, azaz a jog által  is sérthetetlen és korlátozhatatlan értékekről van szó.  Az élet  ugyanis, mint  a jogi  értékek  előtti érték az alanyi jogoknak (így a személyiségi jogoknak is) az alapja  és eredője.  Ezért operál  itt a  jog -  és az Alkotmány   -    az   elidegeníthetetlen,   sérthetetlen, csorbíthatatlan, érinthetetlen   stb. (Alkotmány 8. § (1) bekezdés) princípiumokkal.  Konkuráló jogok  csak  azonos értékskálán helyezkedhetnek  el. Egy  alapvetőnek tartott érték -  éppen a  jogi normatívitás  hiánya miatt  -  nem kerülhet akár  még  általánosított  jogi  értékekkel  sem (általános személyiségi  jog, anya  önrendelkezési  joga) kollízióba. Mivel  az   emberi  élet  ténye  alapja  és  feltétele  a jogalanyiság (és  az  alanyi  jogok)  megjelenésének,  és mivel  az  élet  értékteljességet  kifejező  fogalom,  az emberi élet  totalitásához  egyébként  hozzátartozó  jogi (rész) értékek  nem versenghetnek  az egésszel.  Az  anya személyiségi  joga   tehát  nem  korlátozhatja  a  magzat megszületéshez  való   jogát,  mert  ez  a  korlátozás  a magzatnak mint  emberi életnek  az elpusztítását, azaz az élettől való önkényes megfosztását jelenti. Az  indítványokkal  támadott,  a  terhességmegszakításról szóló   jogszabályi   rendelkezések   tartalmilag   ezért alkotmányellenesek ( Alkotmány 8. § (2) bekezdés ). 10.  Az   ember  élete  csak  egy  másik  ember  életével konkurálhat. Az  Alkotmány  54. § (1) bekezdése  csak  az élettől    való    önkényes    megfosztást    tilalmazza. Nyilvánvalóan nem önkényes az élettől való megfosztás, ha egymással ugyanazok  az értékek  versengenek, ha a jognak az életek  közötti választásról kell rendelkeznie. Ha egy emberi élet  veszélybe sodródik, s az csak egy másik élet feláldozásával menthető  meg (pl.  az  anya  élete  méhen kívüli terhesség esetén a magzat megölésével), az élettől való megfosztás  önkényességét az  életmentési cél  oldja fel. Itt a jognak jogellenességget kizáró, azaz mentesítő okot kell szabályoznia ( amely nem jelent alanyi jogot az ölésre ). A  meghozandó törvényi  rendezésnek ezt  a  nem önkényes minőséget  kell szabályoznia  és megfelelő  jogi garanciák közé szorítania. Budapest, 1991. december 9.                                          Dr. Lábady Tamás                                             alkotmánybíró Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye                            I. Az  Alkotmánybíróság  az  indítványok  alapján  kiterjedt vizsgálatot folytatott  le egyrészt  a hazai törvényhozás hagyományai,  másrészt   a  nemzetközi  jogalkotás  újabb eredményei vonatkozásában. A terhességmegszakítás kérdése világszerte napirenden  van  az  elmúlt  évtizedekben,  a törvényhozásokat,  a   tudományos  világot  és  több  más alkotmányossági jogkörrel felruházott bíróság ítélkezését is  foglalkoztatta.   A  kérdéskör   nem  választható  el bizonyos szociális  vonatkozásoktól és nem választható el az  orvostudomány   és  a  genetikai  kutatások  legújabb eredményeitől sem. Az emberi élet és személyiség védelme elsődleges feladata a társadalomnak.  A jog  biztosítani törekszik az élethez és  emberi   méltósághoz   való   jog   minél   teljesebb kiteljesedését,  valamint   a  személyiség   és   döntési szabadság,  értékmegragadás-   és  elfogadás,  vagy  akár elutasítás emberi méltóságból következő szabadságát is. A jognak  a   társadalmi  súrlódásokat   csökkentő   és   a társadalom egészséges  fejlődését  segítő,  ugyanakkor  a társadalomban élő  egyes ember személyes szabadságának és méltóságának minél  tágabb körben történő érvényesülésére lehetőséget  adó  megoldásokra  kell  törekednie.  Ám  az indítványokban felvetett  és vitatott célok nem kizárólag jogi szabályozás  kérdései. Pusztán  jogi  szabályozással nem is oldhatók meg, nem rendezhetők kielégítő módon. Az  Alkotmánybíróság   nem  jogalkotó   szerv,  a  létező alkotmány  keretei   között  kell   az  azzal   ellenkező jogszabályok vonatkozásában  állást  foglalnia.  Emellett figyelemmel  kell   lennie  arra   is,  hogy   a   Magyar Köztársaság jogrendszere az átalakulás állapotában van. A jogalkotó  szerveket   a  legkülönbözőbb   irányú  sürgős feladatok  nyomasztják,   ehhez  képest  újabb  és  újabb feladatokkal  való   terhelésük  a   jogalkotás  minőségi munkáját      veszélyeztetheti.       Másrészről       az Alkotmánybíróságot a törvényhozás azért hozta létre, hogy az alkotmányellenességet  a jogrendszerből  kiküszöbölje. Munkája során  nem politikai vagy társadalmi, hanem jogi, jogegységi szempontok befolyásolják. A    művi    terhességmegszakítás    jogi    szabályozása kétségtelenül érint  az életre,  az emberi  méltóságra, a személy  szabad   döntési  jogára,  a  házastársak  közös ügyekben  történő   döntési  jogára   vonatkozó  lényeges összefüggéseket, érinti az egészséghez fűződő alkotmányos jogokat,  valamint   az  orvosok   és  más   egészségügyi alkalmazottak lelkiismereti  szabadságának  kérdését  is. Mindezek  a   kérdések  törvényben   szabályozandók;   az Alkotmány tartalmazza  az azokra vonatkozó alapelveket. A művi   terhességmegszakítást    rendező   két    támadott jogszabály  és   az  egészségügyi   törvénynek  az   ezek meghozatalára felhatalmazást  adó része  a  jogalkotásról szóló törvény  5. § f)  és j)  pontjába  ütköznek,  ezzel formailag alkotmányellenesek. Indokolt,  hogy   az  előkérdések  mérlegelése  során  az Alkotmánybíróság ne  pusztán formai  okokból közelítsen a támadott jogszabályokhoz,  hanem tartalmi  kérdésekre  is kitérjen. A  jelenlegi alkotmányból levonható anyagi jogi elvek   kifejtése    a    művi    terhességmegszakítással kapcsolatban az  indítványok és  ellenvetések körében  az Alkotmánybíróság feladata. A kérdéskör  eldöntése szempontjából a következő tartalmi kérdéseket tartom vizsgálandónak : 1. Az  indítványozók  felvetik  a  méhmagzat  élő  emberi jellegét  és  ebből  következően  emberi  személyiségének jogilag elismert  voltát. Utalnak  arra, hogy  a  magzati élet törvényes  védelmet élvezett  eddig is, de törvényes védelmet kellene  élveznie a biológia és az orvostudomány álláspontja s  az e  felé  tartó  nemzetközi  szerződések alapján élő  emberként az Alkotmány 56. §-a szerint, mint önálló személynek, jogalanynak. 2. Az  indítványok szellemében  vizsgálni kellett az anya azon   sokak   által   védett,   mások   által   vitatott személyiségéből folyó  jogát, hogy  hordott méhmagzatával mint teste  részével rendelkezzék. Az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány  alapján és annak értelmezésével kell állást foglalnia arról,  hogy van-e  az anyának  joga  a  magzat feletti rendelkezésre,  illetőleg, hogy az indítványokban foglaltak szerint  ezt a  jogát általában vagy legalábbis családi kapcsolat  esetén meg  kell-e osztania  a  magzat atyjával. 3.   Mérlegelendő    az   élet    és   emberi    méltóság társadalmunkban mindenek  felett  álló  értéke  és  ehhez képest az  ezzel kapcsolatban időnként kollízióba kerülő, a gyermek  elfogadására vonatkozó  szabad személyi döntés joga. 4. Mérlegelni  kell, hogy a jelenlegi jogszabályi tételes felsorolásnak a  magzati  élet  megszakítására  vonatkozó engedélyezett   esetei    között   felsorolt    szociális indikációs   esetek    az   Alkotmány   alapján   elvileg elfogadhatók-e. 5. Végül  mérlegelni kell, hogy a terhességmegszakítás az általános társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás szempontjából   az    egészségügyi   ellátás    tárgyának minősítendő-e vagy attól elváló specifikus beavatkozásnak tekintendő.                            II. 1.  A   határozat  indokolása  szerint  a  megsemmisített rendeletek  ráutalólag   eldöntik,  hogy   a  magzat  nem jogalany. Ez a döntés ugyan összefér a hatályos Alkotmány szövegével,  de   törvényi  szintet  igényelne,  ezért  a támadott rendeletek  és a  meghozatalukra  felhatalmazást adó törvényhely alkotmányellenesek. Az indokolás  szerint a  magzat " ember " mivoltát, ezzel jogi  személyiségét  elismerő  értelmezés  is  összhangba hozható az  Alkotmánnyal, de  ez is  - legalább ráutaló - törvényi  szintet   igényelne.   Amíg   ez   a   törvényi állásfoglalás meg  nem történik,  a magzati élet és más - anyai -  alkotmányos jogok  kollíziója  tekintetében  nem lehet állást foglalni. 2. Az  első mérlegelendő jogi kérdés, hogy emberi életnek minősül-e a magzati élet, illetve jogalanynak minősül-e a méhen belüli  magzat. Ha ugyanis a magzat jogi értelemben " ember ", úgy   az   Alkotmány   8. §  (1)  és   56. §-a alapján  az  Egészségügyi  törv.  29. §   (4)   bekezdése szerinti  jogszabályi  felhatalmazás  az  Alkotmány  8. § (2) bekezdését sérti. A terhesség művi megszakítása és  e magzat életének  megsemmisítése csak  az  anya  közvetlen veszélyeztetettségével lenne indokolható. Természettudományos  kérdés,   hogy  a   magzat  mikortól minősül    embernek,    potenciálisan    vagy    teljesen kibontakozott  emberi  életnek,  emberi  lénynek.  A  jog oldaláról döntendő-e,  hogy ezt az alakuló vagy kialakult emberi  lényt   jogalanynak,  személynek   tekinti-e.   A jogalanyiság  fogalma   eredetileg  az   emberre  szabott intézmény,  de  nem  szükségszerűen  egyezik  a  jogalany fogalma az ember biológiai fogalmával. Az indítványozók  hivatkoznak arra,  hogy a  polgári jog, amidőn    a     megszületett    embernek    fogantatásáig visszamenőleg  biztosítja   bizonyos  jogait  (elsősorban vagyoni jogait,  de a családból születettség jogát is), a magzatot  ebben   a  vonatkozásban   már  a   római  jogi szabályozás óta  személynek tekinti. A Ptk. szerint: 9. § " A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve  illeti  meg " .  10. §  " A  gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében szükséges, különösen ha a gyermek  és törvényes  képviselője között érdekellentét van. " A gondnok  kirendeléséről az 1960. évi 11. tvr. a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről  és végrehajtásáról  7. §- ában  rendelkezik  olyan  értelemben,  hogy  a  méhmagzat gondnokát az általa ellátott ügyben a gyám jogköre illeti meg. Az   Alkotmány 54. § (1) bekezdése az embernek az élethez és emberi  méltósághoz való veleszületett jogáról beszél. A Ptk. hivatkozott §-a szerint a méhmagzatot akkor illeti meg   fogantatásától    kezdve   jogképesség,   ha   élve megszületett.  Az   indítványozók   szerint   ezekből   a tételekből levezethető,  hogy a magzatnak " megszületni " is joga  van, és aki ebben megakadályozza, az ezt a jogát sérti. Ebből  következően tehát  a  magzat  jogalany,  és élete védett élet. A bel-  külföldi jogtudomány  és  joggyakorlat  a  magzat visszamenőleges   jogképességét   mintegy   fikcióval   a születéshez kötik.  Ebből a  megszületésre való  jog és a polgári értelemben  vett  jogképesség  nem  vezethető  le hatályos jogunk  szerint.  A  hatályos  magyar  jogban  a magzat nem polgári jogalany. Noha függő vagyoni helyzetet eredményez   a    megszületendő   ember   visszamenőleges érdekvédelme, önmagából  ebből nem  következik,  hogy  az anyaméhben rejlő  magzat a polgári jog személyiségvédelme szerint    áll     szemben    az     anyával     és     a terhességmegszakításnál felmerülő  érdekellentétük esetén is  a  magzat  részére  gyámi  jogkörben  eljáró  gondnok rendelhető ki.  A polgári jog jelenlegi szabályaiból csak a már  élve megszületett  magzatra vezethető le az a jogi álláspont, hogy  a szülő  és születendő  gyermeke  között arra  az  esetre,  ha  a  gyermek  megszületett,  vagyoni érdekellentét  már   a  gyermek   fogantatásától   kezdve felmerülhetett. Maga  az a  tény,  hogy  gondnok  jár  el gyámhoz hasonló  jogkörben és  a magzatnak  nem rendelnek gyámot, arra  mutat, hogy  nem személyi  gondozás  igénye merül fel,  hanem csak  esetleges, a  későbbi, születésen múló vagyoni jogok biztosítása. 3.  Nem  lenne  akadálya  annak,  hogy  a  törvényhozó  a személyiség kezdetét  akár polgári  jogi értelemben, akár általában a  jelenlegitől  eltérően  rendezze  (amint  az egyházi jog  is másként  rendezi). A  jogalkotó rendezése során figyelembe veheti az újabb tudományos eredményeket. A tudomány  mai többségi  álláspontja  szerint  az  ember fogantatásától, a  női és  férfi ivarsejtek egyesülésétől kezdve  genetikailag  befejeződött  egyén.  Ettől  kezdve emberi      lény       fejlődik.      A      genetikusan, természettudományosan  meghatározott  " emberismérv "  az életnek  nevezett   egységes  megbonthatatlan   biológiai folyamat integráns  részeként éppúgy  magába  foglalja  a születés előtti magzati létet, mint ahogy a születéstől a halálig  ívelő  létezés  teljes  szakaszát.  Biológiailag tehát a  magzat a tudomány mai álláspontja szerint ember, genetikailag befejeződött  egyed,  az  élő  magzat  élete természettudományos szemmel emberi élet. Az Alkotmány két vonatkozó  54.   és  56. §-a   szerint  minden   embernek veleszületett  joga   van  az  élethez  és  minden  ember jogképes.  Azonban   az  Alkotmány  az  ember  szót  jogi normatív értelemben  használja és nem természettudományos értelemben. A  jogalkotó nyilván  mérlegeli a  jogalkotás során a  természettudomány újabb  eredményeit, azonban az Alkotmánybíróság nem  jogalkotó, hanem éppen az Alkotmány tartalmát  kell   megállapítania.  Ilyen  szempontból  az Alkotmány " ember "  és " veleszületett "  fogalmai tehát értelmezendők,   éspedig   a   jelenlegi   jogrendszerrel összhangban értelmezendők  addig, amíg  nem válik esetleg világossá, hogy  az Alkotmány  e jogrendszeren túl kívánt emelkedni,  vagy  a  jogrendszer  az  Alkotmánnyal  nyílt ellentmondásban van. A jogi " ember " fogalom a jogfejlődés során - amint erre közös  indokolásunk  utal  -  nem  vette  át  teljesen  a biológiai  tudományos  ember  fogalmat.  A  veleszületett fogalmat  mind   a  polgári   jog,  mind  a  büntető  jog kategóriái  az   anyatesttől  való   elválás  és  nem  az anyatestben  való   fogantatás  mozzanatához   kötik.   A jogalkotó másképp  is dönthet,  de az Alkotmánybíróság az érvényes  jog   szempontjából  ettől  nem  tekinthet  el. Ellenkező esetben  mind a  Ptk. feltételessége  a  magzat jogképessége   vonatkozásában,    mind    a    büntetőjog különböztetése a  magzatelhajtás és  az emberölés  között értelmét   vesztené,   a   jogrendszer   önellentmondásba kerülne. Az  Alkotmány  XII.  fejezete  az  Alapvető  jogokról  és kötelességekről egyébként  korunkban  tételes  jog  volt, csaknem azonos  szöveggel, az  1976. évi 8.tvr. óta, és a Btk-val és  Ptk-val összhangban  értelmezték. Alkotmányos rangra emelése a szöveg értelmén nem változtatott. Az Alkotmány  e  két  meghatározásában  a  jelenlegi  jog szerint "  az ember " az anyatesttől elvált, megszületett ember. Jogképessége  minden  megszületett  embernek  van, minden megszületett  ember jogképes.  Nem osztom  azt  az álláspontos, hogy  az Alkotmányból  nem  vezethető  le  a magzat     személyiségével     kapcsolatos     álláspont. Grammatikai,  szószerinti   értelmezéssel  az   Alkotmány szövegével nem lenne  ellentétes a magzatnak az " ember " fogalom alá  vonása. Minthogy azonban ez az addigi magyar jogrendszer  felfogását  érdemben  megváltoztatná,  ehhez határozott, biztos  kijelentés kellene.  Ennek  híján  az Alkotmány vonatkozó  helyét csak  a jogrendszer egészében lehet értelmezni.  Az Alkotmányban  jogállam  esetén  nem lehet bizonytalanság  vagy joghézag  a tekintetben,  hogy kik  a   jogalanyok  a   magyar  köztársaságban.   Ha  az indítványozók azon  álláspontja, hogy a mai társadalomban a  magzat   teljes  értékű   személyiségének  jog  általi elismerése  indokolt,   a   törvényhozás   egyetértésével találkozik, ezt  pozitív törvényhozási  döntés alkotmányi szinten teheti  meg. Értelmezéssel  az Alkotmány  szövege alapján ezt  az álláspontot  nem  lehet  a  jogrendszerbe " belopni ".  A    jelenlegi   magyar   jogrend   -    az alkotmánnyal  összhangban  -  a  magzati  életet  védendő értékként kezeli,  de a magzatot nem tekinti jogalanynak, hanem  önálló,   sajátos,  közjogi   jogtárgynak.  Ezt  a kifejtettek szerint  a  jogrendszerünk  törvényi  szinten (Ptk, Btk,  Eüt) teszi meg. Ez tehát nem előkérdés ahhoz, hogy a további kollíziók elemzése megtörténhessen. 4. Kétségtelen,  hogy ebben  az  értelmezésben  problémát jelentenek  azok   a  magzati  létek,  amelyek  eleve  az anyatesten kívül  jönnek  létre,  vagy  olyan  szakaszban válnak el  az anyatesttől,  amikor még  önálló  biológiai funkcióik nem  kibontakozottak. Törvényhozási  probléma a lombikbébi problémája, és maga ez a lehetőség is mutatja, hogy indokolt  a törvényhozónak az Alkotmány " ember " és " veleszületett "   meghatározásait   újragondolnia.   Az Alkotmánybíróság azonban  az adott  jogi helyzetben  csak arra az  álláspontra juthat,  hogy a  mai magyar  jog  az embert  születésétől,   azaz  világrajövetelétől  tekinti jogalanynak. (Csak  zárójel között utalunk itt arra, hogy a  magzati   létet   leghatározottabban   emberi   létnek elismerő, s  ezért a  magzati élet kioltását emberölésnek értékelő egyházi jog sem engedi meg a méhen belüli magzat felvételét az egyházba, azaz annak megkeresztelését.) Amennyiben  az   Alkotmánybíróság  arra   az  álláspontra helyezkednék, hogy  az   Alkotmány 54. § (1) bekezdésében a veleszületettség  a fogantatást jelenti, s ehhez képest az 56. §  minden magzat  jogképességét  jelenti,  úgy  le kellene vonnia  azt a következtetést, hogy a polgári jog, a büntetőjog  és számos  más jogág hatályos rendelkezései alkotmányellenesek.  Ám   amint  nyilvánvaló,   hogy   az Alkotmány    szövegezői   annak  idején    az   54. § (1) bekezdést a halálbüntetéssel összeférhetőnek tartották, s csak más alkotmányos paragrafusok változása következtében volt   egyértelműen   levezethető   az   Alkotmányból   a halálbüntetés alkotmányellenessége, ugyanígy az Alkotmány megszövegezői  a   Polgári  Törvénykönyv   és  a  Büntető Törvénykönyv élet  keletkezésére vonatkozó  paragrafusait nem tartották  az emberi  jogokkal eleve ellentéteseknek. Az ezekben  megfogalmazott jogtételeket  egyébként számos más európai  államban is  így értelmezik,  és  az  emberi jogképesség kezdetét  az emberi  magzatnak az anyatesttől való elválási folyamatával állapítják meg. 5. Az Alkotmánybíróság tehát az Alkotmány szövegéből és a hatályos   magyar    jogrendszer   egészéből    arra    a következtetésre kell,  hogy jusson,  hogy  a  magzat  nem jogalany, biológiailag  emberi lény,  de nem  alkotmányos értelemben vett  " ember " . Ezért  a magzatnak nincsenek önálló,  személyiségéből   folyó  elidegeníthetetlen   és sérthetetlen jogai. Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  Alkotmány 54. § (1)  bekezdése nem zárja ki, hogy  a  törvényalkotó a magzatot  is emberi  jogokkal ruházza  fel. Ennek során azonban figyelemmel  kell lennie arra is, hogy az anya és a  magzat  viszonya  -  éppen  a  testi  összekapcsolódás folytán -  speciális és  arra  nem  lehet  a  két  önálló személy    viszonyára    vonatkozó    hagyományos    jogi rendelkezésket    alkalmazni,     szembeállításuk    csak viszonylagos lehet  és  mindenképpen  egyedi  -  törvényi szintű - rendezést igényel. 6. Egyébként,  éppen az  emberi  méltóság  szempontjából, meggondolandó annak  következetes jogi keresztülvezetése, hogy a  törvényhozó  a  méhmagzatot  " embernek " ,  azaz önálló  jogalanynak   minősítse-e.  Ez   esetben  ugyanis valóban gondoskodni  kellene arról,  hogy ezt  az  önálló jogalanyt -  az őt hordozó másik jogalannyal szemben is - védelmébe  vegye   a  társadalom,   jogaik  összeütközése esetére   a   magzatnak   képviseletet   és   jogvédelmet biztosítson,  ehhez  pedig  a  magzatvédelem  feladatával törvényben megbízott  szervnek első  lépésként hivatalból meg kellene győződnie a magzat létezéséről. A régi jogok, amikor " az anya részének " tekintették a magzatot, azzal korántsem biológiai álláspontot rögzítettek. A legrégibb, babiloni, törvények  is az  anya által  hordott, önállóan sérthető   " élőként "   kezelték  a   magzatot  harmadik személy behatása  esetén. Attól  viszont óvakodtak,  hogy anya és magzata közé " jogviszonyt " alapítsanak - hiszen már a  családi belső kört is egységesnek ítélték jogilag, s  egyes   családtagok  egymás   közti   viszonyát   csak erkölcsileg  szabályozták.  Ma  sem  kockázatmentes  -  a magzat  " individualitásának "  gyarapodása  ellenére,  - ennél tovább  lépni. A  családi belső  körbe  való  ehhez szükséges    adminisztratív,    mesterséges,    állandóan ismétlődő behatolás  a családi intim szférára vonatkozóan nagy  veszélyt  jelentene,  nemcsak  az  anyák,  hanem  a gyermekek vonatkozásában  is. Ez  esetben az " orvosság " valószínűleg többet  ártana, mint  amennyit nyerni  lehet általa. A  törvényhozónak ilyen  döntés esetén  rendkívül gondosan  kellene   mérlegelnie,  hogy   az  anya  emberi méltósága meddig  és milyen körülmények között engedi meg az önálló  magzati jogalanyiság  összes következményeinek jogalkotási  szinten  való  levonását.  Jogvédelemmel  az anyai szeretet aligha pótolható.                           III. 1. Eldöntendő kérdés, hogy a művi terhességmegszakításhoz való  jog  következik-e  az  anya  személyi  jogaiból.  A 76/1988. ( XI. 3. )  MT rendelet  1. §-a a  terhes  nőnek alanyi jogot biztosít a terhesség művi megszakítására. Az indítványok szerint  az anya  személyi joga  itt a magzat személyi jogával kerül kollizíóba. A  művi   terhességmegszakítás  intézményét   védő  érvek általában az  anya személyiségéből és emberi méltóságából vezetik le  azt a  sérthetetlen személyi  jogot, hogy  az anya szélsőséges  kifejezés szerint  " saját teste felett rendelkezzék " , enyhébb  megfogalmazás szerint  szabadon döntsön afelett,  hogy szül-e egyáltalán gyermeket, mikor szül, kitől  szül  és  hogyan  szül.  E  jogok  legtöbbje jellegénél   és    megvalósíthatóságánál    fogva    csak elutasításhoz való  jogot jelenthet,  aktív alanyi  jogot már  csak  azért  sem,  mert  általában  csak  más  ember alapvető     rendelkezési      jogaival      kapcsolódóan érvényesülhet. Az Alkotmány  8. §   (2)   szerint  alapvető  jogokra  és kötelességekre vonatkozó  szabályokat törvény  állapíthat meg, és  alapvető  jog  lényeges  tartalmát  törvény  sem korlátozhatja.  Az    anyának   az  Alkotmány  54. §  (1) bekezdésén alapuló,  szélesebb értelemben  vett szüléshez való joga, amelybe beletartozik mind a szülés, mind a nem szülés joga  is, vitathatatlanul  az alapvető  jogok közé tartozik.   Ennek    lényeges   tartalmát   törvény   sem korlátozhatja.  Az   Alkotmánybíróság  eddigi  gyakorlata szerint (2/1990. (II.18.) AB, 20/1990. (X.4.) AB, 7/1991. (II.28.)  AB  határozatok)  az  állam  akkor  nyúlhat  az alapvető jog  korlátozásának végső  eszközéhez, ha  másik alapvető jog  és szabadság  védelme  vagy  érvényesülése, illetve egyéb  alkotmányos célok  védelme más  módon  nem érhető el; a korlátozás csak olyan mértékű lehet, amilyen ehhez feltétlenül  szükséges  és  következményében  előre látható.  Az   egyes  embernek   az  élethez   és  emberi méltósághoz való joga olyan jogosítvány, amelyet az állam jogszabályok útján  biztosít minden  ember számára, s nem csak magával  az állammal  szemben garantálja az alapvető jog  védelmét  emberi  jogként,  hanem  más  személyekkel szemben is személyi jogként. Ehhez  képest   az  anya   szüléshez,   vagy   a   szülés megtagadásához  való  alapvető  jogát  más  alapvető  jog védelme vagy érvényesülése, illetőleg más alkotmányos cél védelme érdekében  lehet az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdés korlátai között törvénnyel rendezni, esetleg korlátozni. 2. Kollízióba  kerülhet a  magzati élet  védelme az  anya emberi jogával  akor is, ha a magzat nem jogalany?  Ennek eldöntéséhez   mérlegelni   kell,   van-e   az   államnak alkotmányos    kötelezettsége    az    élet    védelmére, előfeltételeinek   biztosítására,   az   egyének   alanyi jogaitól független  tárgyi kötelezettségként.  Ha ugyanis az élet létfeltételeinek biztosítása, védelme alkotmányos cél,   s    e    cél    elérése    érdekében    a    művi terhességmegszakítás     tilalma     vagy     korlátozása elengedhetetlen, a törvényhozó erre vonatkozó intézkedése nem alkotmányellenes. a ) Abban  a vonatkozásban,  hogy a magzat emberi élet, a tudomány álláspontját el kell fogadni. Azok az érvelések, amelyek szerint  a magzat  az anyatest  része és a magzat élete az  anya élete,  tudományosan megdőltek. A tudomány szerint a  magzat nem az anyatest része, hanem az anyában létező önálló  lény, ha  biológiai függésben  is  áll  az anyától, és  a magzat  élete az  anya életétől elkülönült élet. Az  anya élete  nem fogyatkozik  meg azzal,  hogy a magzat megszületik, nem is növekszik mennyiségileg azzal, ha az  anya gyermeket fogan, hanem minőségileg változik a nő helyzete  akkor, ha gyermeket hordoz, ahhoz képest, ha nem hordoz gyermeket. Az   Alkotmány   54.  §   (1)  bekezdésében  az   emberek személyiségileg  biztosított  élethez  való  joga  (amely egyébként nem  is annyira jog, mint inkább a jogok alapja és eredője, s az emberi személyiség védelmében teljesedik ki) csak  az élettel  kapcsolatos  alkotmányos  feladatok egyikét rögzíti.  A jogrendszer  egésze, s  ennek élén az Alkotmány az  életet általában is értékeli és védi, ez az Alkotmány 8. §-a mellett még egy sor más tételéből ( Alk. 54. §, 67. §,  70 D.  §, stb.)  következik.  Az  államnak kötelessége  az   emberi  élet  objektív  védelme.  Ez  a kötelesség  nem   személyhez  fűződően,  hanem  általában terheli az  államot és a társadalmat, s kötelezi mindazon intézkedéseknek megtételére,  amelyek az adott társadalom körülményei között  az emberi  élet védelme szempontjából optimálisan elvárhatóak.  Ez  tehát  nem  alapjog,  hanem programszerű védelem,  mint a  környezet védelme  vagy az ifjúság  védelme,   de  a   jogalkotónak  és   az   egész államrendnek nem kevésbé kötelessége. Az eddigi  magyar jogrendszer  egészéből  megállapítható, hogy a meg nem született magzatot a jog szempontjából nem tekintették személynek,  azaz jogalanynak, de levezethető a hatályos  magyar jogból  az is,  hogy a  magzati életet védendő emberi  életnek, értéknek  tekinti. Ez  egyébként megegyezik  a   társadalom  századok  óta  következetesen vallott erkölcsi  felfogásával, és mint ilyen került bele a jogrendszerekbe.  A magzati élet tehát nem hordoz ugyan jogalanyiságot,  de  védett,  mégpedig  kiemelten  védett jogtárgy a társadalomban. Erre mutat a büntetőjog tilalma a magzati élet megszakítása vonatkozásában, erre mutat az Alkotmánynak több,  terhes anyát védő rendelkezése is, de erre  mutat   a  szociális   jogalkotás   egy   sor   más rendelkezése is,  többek  között  éppen  az  egészségügyi törvény idézett szakaszai. A jogrendszer kiemelten védi a terhes anyán  keresztül a magzatot , iparkodik egészséges fejlődési körülményeit  biztosítani és  módot adni  arra, hogy megszületve jogalannyá, jogi értelemben vett emberré váljék. Az  emberi   életet  senkinek   sincs  joga  kockáztatni, veszélyeztetni. A  jogrendszer egy sor intézkedéssel védi nem csak  adott ember  egyedi életét és méltóságát, hanem általában az emberek életét, egészségét és méltóságát, és korlátozza az  ember mint jogalany személyes rendelkezési lehetőségét,   szabadságát,    más    emberek    életének potenciális  biztonsága   és  megóvása  szempontjából.  A jogrendszer ilyetén  objektív értékvédő rendelkezései nem minősülnek az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésébe ütköző, az emberi méltóság  lényeges tartalmát  torzító és korlátozó rendelkezéseknek,  mert   az  ember  önálló  rendelkezési lehetősége addig  tart, amíg  más ember  jogát nem  sérti vagy más  alapvető értéket  nem veszélyeztet.  A  fentiek szerint a magzat élete jog által védendő emberi élet. b ) Az  emberi élet  társadalmi értékként való védelme és az  anya   emberi  méltósága  közötti  öszhang  csak  úgy valósítható meg, hogy az anyának korlátlan szabad döntési joga van  abban, kíván-e  gyermeket elfogadni. Ha egyszer az anya szabad aktusa révén a gyermek létrejött, mégha az aktus célja  nem is  erre irányult, és akár eshetőlegesen sem volt  ez a  lehetőség kellően  megfontolva,  az  élet feletti rendelkezésre az anya emberi méltóságából már nem lehet  következtetni.   A  megfogant   magzat  kihordása, megszülése az  anya emberi,  erkölcsi kötelessége.  A jog erkölcsi  kötelesség   teljesítését   jogi   kötelességgé emelheti.  Az   ilyen  tételes   rendelkezés  nem   lenne ellentétes  az   Alkotmány   szövegével,   de   jelenlegi alkotmányunkból és  tételes jogunkból  e kötelesség  csak eshetőlegesen   vezethető  le  (az  Alkotmány  54. §  (1) bekezdésének, a  Btk. 169. §-ának  és  az  egészségügyről szóló 1972.  évi II.  törvény  29. §   (4)   bekezdésének összevetésével), tehát  törvényhozói  döntést  igényelne. Abban az  esetben, ha  a törvényhozó a magzatot emberként szabályozná, úgy  a hagyományos jogalkotói logika szerint a mesterséges terhességmegszakítást büntetőjogilag minden esetben szankcionálni  kellene és  csupán az  anya  és  a magzat életének kollíziója adhatna alapot a büntethetőség kizárására. Az  anya és a magzat speciális viszonya miatt azonban  a   jogalkotónak  e   területen   is   speciális szabályozás kialakítására  indokolt  törekednie.  A  művi terhességmegszakítás tiltása  ugyanis nem áll meg annál a jogi  döntésnél,  hogy  egy  egyén  személyes  cselekvési szabadságát más  érdek  miatt  korlátozza,  hogy  valamit tilt; ez a tilalom egyúttal szükségszerűen  " tevésre " , a magzat  hordozására és  megszülésére is  kötelez, ezzel oly fokban  rendeli egy  ember életét,  személyiségét más érdek  szolgálatára,   amire  nincs   társadalmi   analóg helyzet. c )  Külön   kérdésként  merül  fel,  hogy  alkotmányos-e tartalmilag  a  76/1988.  (XI.3)  MT  r.  2.d)  pontjában foglalt szabály:  hogy  abban  az  esetben,  ha  az  anya fogantatáshoz  vezető   aktusa  nem  volt  szabad,  hanem kikényszerített, nem folyik-e az anya emberi méltóságából annak a  döntésnek  a  szabaddá  tétele,  hogy  az  aktus eredményét megtartja  és kihordja-e.  Amennyiben a szülés szabadságát a  nő lényeges,  tartalmában korlátozhatatlan emberi jogának  tekintjük, úgy legalábbis egy eshetőleges elfogadó szabad  döntésnek  e  vonatkozásban  helyt  kell adnunk,  és   ha  nyilvánvalóan   kikényszerített   aktus következménye a  terhesség, nem  minősíthető  alkotmányos szempontból  eleve   jogellenesnek  az  anya  ezt  követő negatív  döntése.  A  törvényhozó  pozitív  rendelkezésén múlik, hogy  ebben az  esetben az  anyai  döntést  milyen határok  között   és  milyen   feltételek  mellett  teszi lehetővé. Ennek során mérlegelnie kell az anyaság, mint a nő emberi  méltóságából folyó alapvető jog kollízióját az általános védelem tárgyát képező magzati élettel szemben. d ) Általánosan  elfogadott  jogelvnek  tekinthető,  hogy emberi élet  felett  senkinek  sincs  rendelkezési  joga. (Emberi élet  nem lehet  tulajdon tárgya!  A  magzat,  ha jogtárgynak  minősítik   is,  nem  forgalom  tárgya.)  Az anyának tehát  nemcsak hogy - amint az abortusz korlátlan lehetőségét védők  állítják -  kizárólagos joga  nincs  a testében  rejlő   magzat   felett   rendelkeznie,   hanem semmilyen rendelkezési joga nincs felette. A magzat élete emberi élet,  mint ilyen  érték, és afölötti rendelkezést sem anyatesten  belül, sem  anyatesten  kívül  tárgyként, tulajdonként a jog nem biztosít. Minthogy az  anyának nincs  a magzat  felett rendelkezési joga, nincs  olyan jogi parancs sem, amely e rendelkezési jog megosztását  az  apával  előírhatná.  A  magzati  lét feletti negatív  rendelkezés, tehát  a magzat  megtartása vagy elvetése  feletti rendelkezés  alanyi jogként sem az apát, sem az anyát nem illeti meg. Új szabályozás  során a  törvényhozó  az  Alkotmány  8. § (1) bekezdése,  66. §-a, 67. §-a  és 70/D. §-a   együttes értelmezéséből nem rendezheti a kérdéskört a magzati élet védelmének  teljes   feladásával;  nem   teheti  a   művi terhességmegszakítást  csupán   az  anya  vagy  a  szülők korlátlan  döntésének   függvényévé.  Az  ilyen  törvényi szabályozás ellentétes lenne a hatályos alkotmánnyal. Minthogy a  jelenlegi szabályozás  és  az  ennek  alapján kialakult  gyakorlat   közel  áll   ehhez  a  szélsőséges nézethez,      alkotmányossága       tartalmilag       is megkérdőjelezhető. 3.  Mennyiben   lehet  alkotmányos   a   terhesség   művi megszakítása? Hatályos jogunkból  levezethető  a  nő  emberi  méltósága alapján a gyermekvállaláshoz való jog alapvető jellege és nem vezethető  le a  magzat jogilag  értelmezett  személy mivolta.  Ám   ha  egy   nő  szabad  aktus  következtében gyermeket  fogan,   ennek   eshetőleges   létével   előre számolnia kellett.  Ez esetben  a társadalmat terhelő, az Alkotmányban  kifejeződő,   az  emberi   élet   védelmére vonatkozó  objektív   jogi  kötelezettség  az  anyának  a megfogant   magzat    megszülésére   vonatkozó   erkölcsi kötelességeként érvényesül.  Az  állam  kötelezettsége  a terhes anyák társadalmi szinten való megfelelő támogatása és védelme,  ez az  Alkotmány 66. §   (2)   bekezdéséből, 67. §   (1)    bekezdéséből,    70/D. §-ából    egyenesen levezethető, de  az egészségügyi  törvény 29. §  (1)   és (2)  bekezdéséből is következik. A   szociális   indikációjú   művi   terhességmegszakítás jelenlegi  szabályozása   olyan  társadalmi   szemléletet eredményez,  amely   a  szülőket,  elsősorban  az  anyát, mintegy  felelőssé  teszi  a  társadalmi  gondot,  terhet jelentő gyermek  megjelenéséért, hiszen  ő vállalta, vagy ők  vállalták;   a  vállalásból   folyó  kötelességük   a szociális  terheket   is  vállalni,   s  a  társadalomnak " hálával tartoznak " azért, ha az ezeket enyhíti. Az   Alkotmánnyal    olyan   törvényi    rendezés   állna összhangban, amely  elismeri a  gyermek életének alapvető értékét az  egész társadalom  szempontjából. A  gyermeket vállaló szülő  fokozott szociális  támogatásra, anyagi és erkölcsi támogatásra  alanyi  jogot  formálhat.  Azt  nem kegyként, hanem  a társadalmi  lehetőségek határai között alkotmányos jogon,  olyan  fokban  kell  kapnia,  hogy  a piacgazdaságban mind  a gyermeket  vállaló szülő,  mind a születendő illetve  megszületett gyermek esélyegyenlősége biztosított legyen. A családi esélyegyenlőség egyenértékű elv  az   egyéni  érvényesüléshez   és  önmegvalósításhoz szükséges esélyegyenlőség  elvével, ennek  a törvényhozás pozitív   rendelkezéseiben    meg   kell    nyilvánulnia. ( Alk. 66-67. § ) Jelenlegi társadalmi viszonyaink között nem lehet vitatni azt a tényt, hogy létezhetnek olyan helyzetek, amikor egy nő   részére    gyermek   vállalása   komoly   társadalmi problémákat vethet fel. Ezek lehetnek a ) egészségi jellegűek, b ) lehetnek a társadalmi helyzetből adódóak; és nehezíthetik nem csak c ) az anya, hanem d ) az anya családjának anyagi helyzetét is. Ilyen esetekben  az anya élethez, egészséghez, társadalmi boldoguláshoz való  vitathatatlan joga  ütközik  az  élet védelmének  az   anya  részéről   is  fennálló   erkölcsi kötelességével  és   az  államnak   minden  emberi   élet védelmére irányuló  közjogi kötelességével. E kollíziót a törvényhozónak körül kell határolnia és adott esetben meg kell kisérelnie az ütköző érdekek közötti mérlegelést. a) A  mérlegelés legkönnyebb  esete, ha  a gyermek  élete közvetlenül veszélyezteti  az anya  életét.Erre utal, bár jóval többet  enged, az  MT  r.  2. §  a)  pontja.  Ilyen esetben  élet  védelmével  kapcsolatos  jogok  kollíziója miatt  a   veszélyhelyzet  minősítése  orvosi  kérdés,  a választás az anya részéről emberi lehetőség, és bármilyen irányban történik  is, nem minősíthető jogellenesnek. Nem is indokolt,  hogy a  jogrendszer  ennek  rögzítésén  túl kifejezett orvosi  szakkérdésekben kategórikus  véleményt nyilvánítson. Az  anya élete  érdekében  a  magzat  élete feláldozható. b) Nehezebb  a kérdés akkor, ha a magzati élet védelmének kötelezettsége    az     anya    egészsége     védelmének kötelezettségével, illetve  jogával kerül kollízióba (MT. r. 2. §  a) pont).  Az  egészséget  ebben  az  esetben  a jogrendszerek  és   bírói   gyakorlatok   általában   tág értelemben értékelik  , a  teljes lelki és testi épséghez való  jogot   értik  alatta.  Adott  esetben  még  orvosi módszerekkel sem  könnyű, jogi  eszközökkel pedig  szinte lehetetlen eldönteni,  hogy  a  keletkező  élet  az  anya egészséges létét  veszélyezteti-e  és  milyen  mértékben. Mindenesetre a  jogalkotónak, tekintettel  arra, hogy  az élet teljes megsemmisítése értékelendő az egészséges élet veszélyeztetéséhez viszonyítva,  pozitív  döntéssel  kell szabályoznia álláspontját  abban a vonatkozásban, hogy az orvosi döntés  szabad-e és  milyen határok  között, ha az anya a  maga egészsége  védelmében kíván  magzati  életet orvossal megszakíttatni.  Ebben a  kérdésben egyrészt  az anya erkölcsi  felelőssége,  másrészt  az  orvos  szakmai valamint etikai  felelőssége  áll  fenn,  a  jogalkotónak csupán  a   szándék  megvalósulásának  szabadságát  és  a felelősség jogi  érvényesítését kell  általa jónak látott határok között korlátoznia vagy lehetővé tennie, feloldva az  élet   védelmének  az   Alkotmány  54. §-ából  és  az egészséghez való  személyes jognak  az Alkotmány  70/D. § (1) bekezdéséből adódó kollízióját. c) Kétségtelen,  hogy adott  esetben egy  nő életében  és társadalmi helyzetében komoly érvényesülési és életviteli nehézségeket  okozhat,   a   szociális   körülmények   és kapcsolatok  döntő   változásához  is  vezethet  gyermeke születése. Errre  kívánt megoldást adni az MT r. 2. § c), e)-i) pontja.)  A szociális  érvényesüléshez való  emberi jog  azonban   már  semmiképpen   sem  minősíthető  olyan alapvető emberi  jognak, amelynek érdekében emberi életet kockáztatni szabad.  A társadalomnak  abban  az  irányban kell kifejtenie  oktató és  nevelő tevékenységét, hogy az anyáknak gyermekük  révén ne  társadalmi hátránya,  hanem előnye keletkezzék.  Mindazonáltal az  ilyen  lehetőségek hátrányos  volta  nem  szüntethető  meg  egyik  napról  a másikra. Álláspontom szerint  az Alkotmányból levezethető, hogy az élet védelme előjogot élvez az élet szociális minőségének védelmével    szemben,   noha  az   Alkotmány  66. §  (1) bekezdése és  70/E. §-a az  anya részére  ez  utóbbit  is biztosítja és védi. A törvényhozó döntheti el, hogy ilyen esetekben az  erkölcsi és emberi kötelezettség vállalását megtagadó anyát felelőssé teszi-e vagy felmenti és milyen határok között.  Az élet védelmének állami kötelezettsége arra szól,  hogy a  hátrányokat  a  minimumra  törekedjék csökkenteni, viszont a határokat inkább szűken vonja meg, ha kíván  is a művi terhességmegszakításra ez okból ilyen lehetőséget teremteni. d)  Végül   kétségtelen,  hogy   mai  társadalmunkban   a többgyermekes   családok,   minden   társadalmi   védelem ellenére, nehezebben  érvényesülnek  és  élnek,  mint  az egyedülállók vagy  gyermektelenek. Ezt veszi figyelembe a MT r.  2. § g)  és j) pontja. Bár alkotmányos célként van kimondva  a  család  és  az  ifjúság  védelme  (Alkotmány 67. §), ennek teljeskörű érvényesülése nemcsak jogszabály kérdése, hanem  társadalmi-gazdasági kérdés,  amely  felé ugyan haladni  kell, de  a célt a társadalom nyilván csak bizonyos idő alatt tudja elérni. Ehhez képest  a törvényhozónak  mérlegelnie kell, hogy az Alkotmányban kétségtelenül  előjogot élvező  emberi  élet védelme  a   magzat  vonatkozásában,  mennyiben  kerülhet kollízióba az  anya, esetleg  a házaspár  és már  meglévő gyermekeik   anyagi   jólétre   való   törekvésével.   Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az utóbbi, szociális biztonsági kérdéseket  a nőnek  és a  családnak a gyermek vállalása előtt  kellene mérlegelnie.  Anyagi  szempontok alapján történő művi terhességmegszakítás szabaddá tétele semmi  esetre  sem  tekinthető  alkotmányos  jognak.  (Az anyagi szempont  legfeljebb bizonyos  szűk határok között mentségként  értékelhető   az  élet   egyébként  kötelező védelmével  szemben.)  Tekintettel  az  anya  biztosított lelkiismereti  szabadságára,   nem  feltétlenül   büntető törvénynek kell  őt erkölcsi és emberi kötelezettségeinek teljesítésére szorítania;  ám az élet védelme és a terhes nő  egészségének   kockázata,  de  az  eljövendő  további gyermekek egészségének  kockázata is  arra  kellene  hogy indítsák   a   törvényhozót,   hogy   itt   ne   a   művi terhességmegszakítás korlátait  lazítsa, hanem  a gyermek vállalásával kapcsolatban  jelentkező anyagi és szociális terhek viselésének könnyítése irányába lépjen. e) Jelenleg   az   egészségügyi    törvény    29. §   (1) bekezdésének  szövegéből   levezethető  a   lehetőség   a terhesség   megszakítására    a   terhességmegszakításról rendelkező MT rendelet 2. § b) pontja szerint a magzatnál fennálló súlyos  várható egészségkárosodás esetére. Ebben a  kérdésben   a  törvényhozónak  ugyancsak  állást  kell foglalnia. A várható genetikai károsodás a terhesség művi megszakítása lehetőségének szociális vagy anyagi indokból történő   megadásánál   szempontként   mérlegelhető.   Az Alkotmányból  azonban   levezethető,  hogy   általában  a károsodott   egészségű    életet   is   védelemben   kell részesíteni. A társadalomnak a beteg gondozásának terheit az élet  védelmének  általános  kötelezettségéből  és  az emberi  lény   iránti  általános   tiszteletből  el  kell vállalnia,   minden    egyéb    megoldás    beláthatatlan ellentmondásokhoz vezetne.  Ebből azonban nem feltétlenül következik, hogy  az ilyen  terhek  viselésére  az  adott esetben  érintett  családot  törvényi  szinten  kötelezni kell.  A  társadalomnak  meg  kell  teremtenie  azokat  a lehetőségeket, amelyek  mellett az  egészségében  sértett vagy veszélyeztetett,  esetleg a  normális életfunkciókra nem  alkalmas   emberi  élet  is  az  emberi  méltóságnak megfelelő  körülmények   között  védhető   és  gondozható legyen. Ha  ezt a  család erkölcsi  felelőssége tudatában vállalja,   az   áldozat   hordozását   a   társadalomnak megfelelően meg  kell könnyítenie.  Ha a  család  erre  a vállalásra képtelen,  alkalmatlan vagy  nem  hajlandó,  a társadalomnak a  sértett emberi lény gondozását megfelelő intézményes keretek között biztosítania kell. Esetleg, ha a család  döntése csak kényelmi szempontokon, vagy anyagi előnyökre való  törekvésen alapul,  az ezzel  kapcsolatos anyagi terhek  megfelelően átháríthatók  rá. Ezek azonban mind pozitív  törvényhozói döntést  igényelnek, az emberi élet  általános,   alkotmányból  folyó   védelme   és   a megszületett emberi  lény egyedi  méltóságának  személyes korlátozhatatlan védelme figyelembevételével. 4. A  társadalombiztosítás  és  az  egészségügyi  ellátás körében a  művi terhességmegszakítást  tételes szabállyal kell  minősíteni.   Nyilván  lehetnek   esetek,  ahol   a terhességmegszakítás az anya életvédelme, egészségvédelme szempontjából elengedhetetlen. Elképzelhetők olyan esetek is, amikor  a  terhességmegszakítás  nem  egészségvédelmi indítékból  kerül  végrehajtásra.  Az  utóbbi  esetek  az általános  társadalombiztosítás   keretébe  elvileg   nem tartoznak bele,  és a  törvényhozó tételes  rendelkezésén múlik, hogy  az ezzel  kapcsolatos anyagi terheket hogyan szabályozza.  Mindenesetre   ebben  a   vonatkozásban  is törvényi  szinten   kell  rendelkezni,  mert  a  kérdések lényeges emberi jogokat érintenek. Budapest, 1991. december 9.                                        Dr. Zlinszky János                                             alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Regulation of abortion
Number of the Decision: .	64/1991. (XII. 17.)
Date of the decision: .	12/09/1991
Summary: The non-statutory regulation of abortion was unconstitutional. Statutory regulation was required for any direct and significant restriction of fundamental rights and, in certain instances, the determination of the content of such rights and the manner of their protection. However where the relationship with fundamental rights was indirect and remote, administrative/executive (i.e. non-statutory) regulation was sufficient as otherwise everything would have to be regulated by statute.   The decision on whether the foetus is or is not a person is within the competence of the Parliament.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1991-s-003
.