A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések
alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára irányuló indítvány
alapján – Dr. Erdei Árpád és Dr. Harmathy Attila
alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint Dr. Kiss
László és Dr. Kukorelli István alkotmánybírók
különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a sportról szóló
2000. évi CXLV. törvény 82. § (5) bekezdése alkotmányellenes,
ezért azt 2002. december 31-ei hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a sportról szóló
2000. évi CXLV. törvény 85. § (4) bekezdés első mondatában az
a rendelkezés, amely biztosítja a kamerával vagy más módon
rögzített felvételeknek az azonos vagy hasonló
sportrendezvényt rendezők általi igényelhetőségét,
alkotmányellenes, ezért erre, valamint a szövegösszefüggésekre
tekintettel a (4) bekezdés egészét 2002. december 31-ei
hatállyal megsemmisíti.
3. Az Alkotmánybíróság a sportról szóló 2000. évi CXLV.
törvény 82. § (4), (6) bekezdése, a 84. § (2) bekezdése, a 85.
§ (2), (3), (5), (6) bekezdése, valamint a (7) bekezdés f)
pontja alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a sportról szóló 2000. évi CXLV.
törvény 82. § (1), (2), (3) bekezdése, a 83. §, a 84. § (1),
(3), (4) bekezdése, a 85. § (1) bekezdése, a (7) bekezdés
tekintetében az f) pont kivételével, valamint a (8)-(10)
bekezdés, továbbá a sportrendezvények biztonságáról szóló
33/2001. (III. 5.) Korm. rendelet 7., 11. és 14. §-a
alkotmányellenességének vizsgálatára irányuló indítvány
tárgyában az eljárást megszünteti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az indítványozó a sportról szóló 2000. évi CXLV. törvény (a
továbbiakban: Stv.) 82-85. §-a valamint a sportrendezvények
biztonságáról szóló 33/2001. (III. 5.) Korm. rendelet (a
továbbiakban: Korm. r.) 7., 11. és 14. §-a
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését
kérte. Álláspontja szerint az Stv.-nek és a Korm. r.-nek a
sporthuliganizmus visszaszorítására irányuló, támadott
rendelkezései ellentétesek a jogbiztonságra, a személyes
adatok védelmére, továbbá a tisztességes eljáráshoz való jogra
vonatkozó alkotmányi előírásokkal.
Az Alkotmánybíróság felkérésére kifejtette álláspontját az
indítványról az ifjúsági és sportminiszter, a külügyminiszter
pedig az “Európai Egyezmény a sporteseményeken, különösen a
labdarúgó mérkőzésen megnyilvánuló nézői erőszakról és nem
megfelelő viselkedésről” hazai jogban való alkalmazhatóságáról
nyilatkozott.
2. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény
(továbbiakban: Abtv.) 22. § (2) bekezdése szerint az
indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése
mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Mivel az
indítvány valamennyi sérelmezett előírás tekintetében nem tett
eleget ennek a követelménynek, ezért az Alkotmánybíróság
jogvesztő határidő megállapításával, végzéssel hívta fel az
indítványozót a szabályszerű kérelem előterjesztésére.
Az indítványozó a megadott határidőn belül eleget tett az
Alkotmánybíróság felhívásának. Új indítványában az
alkotmányellenesség utólagos vizsgálatára irányuló kérelmét
kizárólag az Stv. 82. § (4), (5) és (6) bekezdése, a 84. § (2)
bekezdése, valamint a 85. § (2), (3), (5) és (6) bekezdése
vonatkozásában tartotta fenn, ezt meghaladóan pedig az
indítványt visszavonta.
Az Stv. 82. § (4) bekezdését azért támadta az indítványozó,
mivel szerinte a jogbiztonságot és a mozgásszabadság
alkotmányos jogát is sértő az az előírás, amelynek alapján a
futball-randalírozás miatt két évig más sportrendezvényről is
távoltartható a néző, öt évig pedig kitiltható valamely
sportlétesítményből, s így egy ottani “misén, kiállításon,
vásáron, politikai gyűlésen” sem vehetne részt.
Az Stv. 82. § (5) bekezdését a fair eljárás alkotmányos
elvének megsértése miatt kifogásolta az indítványozó.
Sérelmezte, hogy a fogyasztóvédelem “és” a Sport Állandó
Választott Bíróság, mint jogorvoslati fórum igénybevételének
lehetősége együttes feltételként szerepel az említett törvényi
előírásban.
Az Stv. 82. § (6) bekezdésében az indítvány az “aránytalanul
veszélyeztette volna” [a sportrendezvény biztonságát a nézői
cselekmény] megfogalmazást a normavilágosság követelményébe
ütköző szabályozásnak vélte.
Az Stv. 84. § (2) bekezdése vonatkozásában az indítványozó azt
kifogásolta, hogy ez a szabályozás a szervező kötelességévé
teszi “a be nem léptethető néző belépése megakadályozását”, s
a jogbiztonság elvével ellentétesnek vélte, hogy az Stv. nem
írja elő “a magyarul nem értő nézők korrekt, előzetes
tájékoztatását”.
Az Stv. 85. § (2)-(3), (5)-(6) bekezdését illetően az
indítványozó az információs önrendelkezési jog megsértésére
hivatkozott. Sérelmezte, hogy totális a mérkőzések alatti
megfigyelés, s hogy bűncselekmény és szabálysértés hiányában
is 30 napig tárolják a megfigyeltek adatait. Azt is
kifogásolta, hogy “adat nem egyezés” miatt a nézőt be sem
engedik a sportrendezvényre.
Az indítványozó ezt a beadványát kiegészítette, s kérelmét az
Stv. 85. § (4) bekezdése és a (7) bekezdés f) pontja
alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére is
kiterjesztette. Az Stv. 85. § (4) bekezdésének azt a
szövegrészét kifogásolta az indítványozó, amely szerint ez a
szabályozás az adatvédelem alkotmányos garanciáinak
érvényesítése nélkül lehetővé teszi a jogsértést el nem követő
néző adatainak áramlását a sportrendezvények szervezői között.
Az Stv. 85. § (7) bekezdés f) pontjában pedig azt sérelmezte
az indítványozó, hogy ez az előírás a sportrendezvény
látogatásától eltiltott néző személyleírása rögzítéséről is
rendelkezik.
II.
Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a
következő jogszabályi előírásokra alapozta.
1. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése a Magyar Köztársaságot
független, demokratikus jogállamként határozza meg.
Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése – az alapvető jogok körében –
így rendelkezik: “A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt
mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az
ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és
kötelességeit a törvény által felállított független és
pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja
el”.
Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése a következőket állapítja meg:
“Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén
– törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a
szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának
joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való
jogot is.”
Az Alkotmány 59. § (1) bekezdése előírja: “A Magyar
Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás
sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes
adatok védelméhez való jog”.
Az Alkotmány 70/D. §-a így rendelkezik:
“(1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető
legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az
egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás
megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával,
valamint az épített és a természetes környezet védelmével
valósítja meg.”
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint “a Magyar
Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó
szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges
tartalmát azonban nem korlátozhatja”.
2. A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok
nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (a
továbbiakban: Avtv.) 2. § 1. pontja meghatározza a személyes
adat fogalmát.
E rendelkezés szerint személyes adat “a meghatározott
természetes személlyel (a továbbiakban: érintett) kapcsolatba
hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó
következtetés. A személyes adat az adatkezelés során mindaddig
megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az érintettel
helyreállítható”.
Az Avtv. 3. § (1)-(2) bekezdése a személyes, illetve a
különleges adat kezelésére vonatkozóan így rendelkezik:
“(1) Személyes adat akkor kezelhető, ha
a) ahhoz az érintett hozzájárul, vagy
b) azt törvény vagy – törvény felhatalmazása alapján, az abban
meghatározott körben – helyi önkormányzat rendelete elrendeli.
(2) Különleges adat akkor kezelhető, ha
a) az adatkezeléshez az érintett írásban hozzájárul, vagy
b) a 2. § 2. a) pontjában foglalt adatok esetében, az
nemzetközi egyezményen alapul, vagy Alkotmányban biztosított
alapvető jog érvényesítése, továbbá a nemzetbiztonság, a
bűnmegelőzés vagy a bűnüldözés érdekében törvény elrendeli;
c) egyéb esetekben azt törvény elrendeli.”
E törvény 2. § 4. a) pontja kimondja: adatkezelés “az
alkalmazott eljárástól függetlenül a személyes adatok
gyűjtése, felvétele és tárolása, feldolgozása, hasznosítása
(ideértve a továbbítást és a nyilvánosságra hozatalt) és
törlése. Adatkezelésnek számít az adatok megváltoztatása és
további felhasználásuk megakadályozása is.”
Az Avtv. 5. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy “személyes
adatot kezelni csak meghatározott célból, jog gyakorlása és
kötelezettség teljesítése érdekében lehet. Az adatkezelésnek
minden szakaszában meg kell felelnie e célnak.”
Az Avtv. 12. § (1) bekezdése az érintettek jogaira és ezek
érvényesítésére vonatkozó szabályozást tartalmaz: “Az érintett
kérelmére az adatkezelő tájékoztatást ad az általa kezelt,
illetőleg az általa megbízott feldolgozó által feldolgozott
adatairól, az adatkezelés céljáról, jogalapjáról
időtartamáról, az adatfeldolgozó nevéről, címéről
(székhelyéről) és az adatkezeléssel összefüggő tevékenységről,
továbbá arról, hogy kik és milyen célból kapják vagy kapták
meg az adatokat. Az adattovábbításra vonatkozó nyilvántartás –
és ennek alapján a tájékoztatási kötelezettség – időtartamát
az adatkezelést szabályozó jogszabály korlátozhatja. A
korlátozás időtartama személyes adatok esetében öt évnél,
különleges adatok esetében pedig húsz évnél rövidebb nem
lehet.”
3. Az Stv.-nek az indítványban támadott rendelkezései a
következők:
“82. § (1) A szervező a sportlétesítmény területén jól látható
hirdetményben közzétett általános szerződési feltételekben
köteles meghatározni a sportrendezvény megtekintésének
feltételeit. Az általános szerződési feltételeket
összefoglalva a belépőjegyen, bérleten is fel kell tüntetni.
(2) Ha a sportrendezvény elmarad, a belépőjegy ellenértékét
három munkanapon belül vissza kell téríteni. Ha a
sportrendezvény félbeszakad, a megismételt sportrendezvényre a
belépőjegy érvényes.
(3) A szervező az általa szervezett sportrendezvény esetén
jogosult a sportrendezvényről eltávolított személlyel szemben
a belépőjegy-eladást megtagadni, illetve megakadályozni, hogy
a sportrendezvényen részt vehessen (a továbbiakban együtt:
sportrendezvény látogatásától eltiltás). A sportrendezvény
látogatásától eltiltás lehetőségét az (1) bekezdésben
megjelölt általános szerződési feltételekben fel kell
tüntetni.
(4) A sportrendezvény látogatásától eltiltás időtartama, ha
az a szervező által szervezett minden sportrendezvényre
vonatkozik, a két évet, ha csak meghatározott
sportlétesítményre érvényes, az öt évet nem haladhatja meg.
(5) A szervezőnek a sportrendezvény látogatásától eltiltásra
vonatkozó döntése ellen a területileg illetékes
fogyasztóvédelmi hatóságokhoz és a Sport Állandó Választott
Bírósághoz lehet fordulni.
(6) A sportrendezvény látogatásától eltiltható az a személy
is, akit a 84. § (2) bekezdésének c) pontja alapján el kellett
volna távolítani, de erre azért nem került sor, mert a
sportrendezvény helyszínén való szervezői beavatkozás
következtében olyan nézői cselekmény volt várható, amely a
sportrendezvény biztonságát aránytalanul veszélyeztette volna.
83. § (1) A szervező a sportrendezvény lebonyolítására,
valamint a helyszínen a rend fenntartására és a szervezési
feltételek biztosítására (a továbbiakban: rendezés)
szerződésben rendező szervet vagy rendezőt bízhat meg.
(2) Az (1) bekezdés szerinti megbízásnak a rendező szerv
esetében feltétele, hogy az e törvényben meghatározott
feltételeknek megfelelő rendezőt alkalmazzon.
(3) Rendező szervnek csak a vállalkozás keretében végzett
személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói
tevékenység szabályairól, a Személy-, Vagyonvédelmi és
Magánnyomozói Szakmai Kamaráról szóló 1998. évi IV. törvény
hatálya alá tartozó egyéni vagy társas vállalkozás, rendezőnek
csak büntetlen előéletű személy bízható meg.
(4) A rendezőnek e minőségében külsőleg azonosíthatónak kell
lennie.
(5) A rendező szerv, rendező köteles a szervező utasításai
szerint eljárni. A szervező szabályzatai és a versenykiírás
utasításnak minősülnek.
(6) A sportrendezvényen való rendfenntartásra és a
rendőrséggel való együttműködésre a szervező köteles a
rendezőt rendszeresen felkészíteni. A felkészítéshez a
szervező a rendőrség közreműködését a külön jogszabályban
meghatározott szolgáltatásként igénybe veheti.
(7) Külön jogszabály meghatározhatja azokat a
sportrendezvényeket,
a) amelyeken a rendezésre rendező szervet, rendezőt kell
megbízni;
b) amelyek esetében a szervező köteles a sportrendezvény
résztvevői számára felelősségbiztosítást kötni.
(8) A (7) bekezdés b) pontja alapján meghatározott
sportrendezvények felelősségbiztosítás nélkül nem tarthatók
meg. A felelősségbiztosítás meglétét a belépőjegyen fel kell
tüntetni.
84. § (1) A néző a sportrendezvény helyszínére akkor
léptethető be, ha
a) érvényes belépőjeggyel, bérlettel vagy más, a
sportrendezvény helyszínére való belépésre jogosító
igazolással rendelkezik;
b) nem áll nyilvánvalóan alkohol, kábítószer vagy más bódító
hatású szer befolyása alatt;
c) nem tart magánál szeszes italt, kábítószert, valamint
olyan tárgyat, amely a sportrendezvény megtartását, továbbá
mások személyi és vagyonbiztonságát veszélyezteti, vagy
amelynek a sportrendezvényre való bevitelét a szervező a
belépőjegy vásárlását megelőzően megtiltotta, és erről a
belépőjegy vásárlóját megfelelő módon tájékoztatta;
d) nem tart magánál mások iránti gyűlölet keltésére alkalmas
feliratot, zászlót vagy egyébként jogszabály által tiltott
önkényuralmi jelképet;
e) nem tart magánál olyan tárgyat vagy eszközt, amelynek
birtoklása esetén őt a külön jogszabály értelmében fegyveresen
vagy felfegyverkezve megjelentnek kell tekinteni.
(2) A szervező köteles
a) az (1) bekezdésben meghatározott bármelyik feltétel hiánya
esetén, vagy az e bekezdés b) pontjában meghatározott
magatartás tanúsítása esetén a résztvevőnek a
sportrendezvényre való belépését megakadályozni;
b) azt a résztvevőt, aki a sportrendezvény megtartását,
illetve mások személyi és vagyonbiztonságát veszélyezteti vagy
rasszista, gyűlöletkeltő magatartást tanúsít, e magatartások
abbahagyására felszólítani;
c) az (1) bekezdésben meghatározott feltételek hiánya esetén,
vagy a b) pont szerinti felszólítás eredménytelensége esetén,
illetve a 87. § (1) bekezdésében foglaltak be nem tartása
esetén a résztvevőt a sportrendezvény helyszínéről
eltávolítani.
(3) A sportrendezvényen résztvevővel szemben a külön
jogszabályban foglaltak szerinti kényszerítő eszköz
alkalmazására, továbbá személy, illetve csomag átvizsgálására
az eljáró rendőri szerv és a rendező szerv alkalmazottja
jogosult.
(4) Arányos mérvű kényszerítő testi erő alkalmazására a külön
jogszabályban meghatározott esetekben a rendező szerv
alkalmazottja is jogosult.
85. § (1) A szervező a résztvevők személyi és vagyonbiztonsága
érdekében köteles a külön jogszabályban meghatározott
sportrendezvény ideje alatt annak helyszínét kamerával
megfigyelni.
(2) A kamerával való megfigyelésről és rögzítésről a nézőt a
sportlétesítmény területén jól látható hirdetményben és a
belépőjegyen, bérleten is feltüntetve tájékoztatni kell.
(3) Szabálysértési vagy büntetőeljárás lefolytatásának
megkönnyítése céljából a szervező
a) a sportrendezvény résztvevőit kamerával vagy más úton
rögzítheti és a felvételeket harminc napig tárolja;
b) a nézők egyedi azonosítására alkalmas biztonsági
beléptetési és ellenőrző rendszert (a továbbiakban: beléptető
rendszer) alkalmazhat;
c) a sportrendezvény látogatásától eltiltott személyeket
nyilvántarthatja.
(4) A (3) bekezdés a) pontja szerint rögzített felvételeket,
valamint a (3) bekezdés c) pontjában meghatározott
nyilvántartásból adatot – a külön jogszabályban meghatározott
állami szerveken kívül – az érintett személy és az azonos vagy
hasonló jellegű sportrendezvényt szervező igényelhet. Az
érintett kérelmére történő adatközlésre a személyes adatok
védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992.
évi LXIII. törvény 12. §-ának (1) bekezdését megfelelően
alkalmazni kell.
(5) Beléptető rendszer alkalmazása esetén a szervező a
belépőjegy-eladáskor csak a néző nevére szóló belépőjegyet,
illetve bérletet értékesíthet.
(6) Az (5) bekezdésben meghatározott esetben a szervező a
rendező szerv alkalmazottja útján a belépőjegy, bérlet
birtokosának kilétét ellenőrzi és egybeveti a belépőjegyen,
bérleten szereplő személyi adatokkal. Ha az adatok nem
egyeznek, a belépést meg kell tagadni.
(7) A szervező a (3) bekezdés c) pontjában meghatározott
nyilvántartásban a rendbontás rövid leírását és a
sportrendezvény látogatásától eltiltott személy, valamint a
büntető- és szabálysértési jogszabályok szerinti kitiltás
hatálya alatt álló személy azonosítására alkalmas következő
személyi adatokat rögzíti:
a) név,
b) anyja neve,
c) születési hely és idő,
d) állandó és ideiglenes lakcím, tartózkodási hely címe,
e) személyi igazolvány száma,
f) személyleírás.
(8) A (3) bekezdés c) pontjában meghatározott
nyilvántartásnak a (7) bekezdésben foglaltakon kívül a
sportrendezvény látogatásától eltiltás időtartamát, illetve a
büntető- és szabálysértési jogszabályok szerinti kitiltás
időtartamát is tartalmaznia kell.
(9) A (3) bekezdés c) pontjában meghatározott nyilvántartás
nyomtatott és elektronikus formában egyaránt létrehozható.
(10) A szervező az (1) bekezdés szerint rögzített
felvételeket a (3) bekezdés a) pontjában meghatározott
időtartam elteltével köteles megsemmisíteni”.
III.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány részben
megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként az Stv.-nek a személyes adatok
védelmére vonatkozó rendelkezései [85. § (2)-(7) bekezdés]
alkotmányosságát vizsgálta. Az indítványozó a kamerarendszer
kötelező, általános jellegű alkalmazására, az eltiltott nézők
nyilvántartására vonatkozóan az adatvédelem alkotmányos
garanciáinak hiányát sérelmezte.
1.1. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében az alapvető
jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény
állapítja meg, az alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem
korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság az elvi jelentőségű
15/1991. (IV. 13.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) a
személyes adatok védelméhez való jogot nem hagyományos védelmi
jogként értelmezte, hanem – annak aktív oldalát is figyelembe
véve – információs önrendelkezési jogként. Az Alkotmány
idézett 59. §-ában biztosított személyes adatok védelméhez
való jognak eszerint az a tartalma, hogy mindenki maga
rendelkezik személyes adatainak feltárásáról és
felhasználásáról. Személyes adatot felvenni és felhasználni
tehát általában csakis az érintett belegyezésével szabad;
mindenki számára követhetővé és ellenőrizhetővé kell tenni az
adatfeldolgozás egész útját, vagyis mindenkinek joga van tudni
ki, mikor, hol, milyen célra használja fel az ő személyes
adatát. Kivételesen törvény elrendelheti személyes adat
kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját
is. Az ilyen törvény korlátozza az információs önrendelkezés
alapvető jogát, de ezt kizárólag akkor teszi alkotmányos
keretek között, ha megfelel az Alkotmány 8. §-ában megkövetelt
feltételeknek. (ABH 1991. 40, 57.)
Valamely alapjog alkotmányosan megengedhető korlátozásánál az
Alkotmánybíróság állandó kritériuma, hogy a korlátozásnak
kényszerítő okból és arányosan kell történnie. Az arányosság
követelménye pedig magába foglalja a legkevésbé korlátozó és
az alkalmas eszköz használatát. [20/1990. (X.4.) AB határozat,
ABH 1990. 69, 71.]
Az Stv. bemutatott rendelkezéseiből kitűnik, hogy a néző
kamerával történő megfigyelésére és e megfigyelés eredményének
rögzítésére a személyi- és vagyonbiztonságot veszélyeztető,
valamint a rasszista, gyűlöletkeltő magatartások megelőzése,
megakadályozása érdekében, vagyis más alapjog – így az emberi
élet, méltóság és egészség – megóvása és alkotmányos értékek
védelme érdekében kerül sor.
Az Avtv. 16. §-a is utal arra, hogy az érintett jogait törvény
– egyéb, nevesített okok mellett – a bűnmegelőzés, a
bűnüldözés érdekében, valamint az érintett vagy mások jogainak
védelme érdekében korlátozhatja.
Az Alkotmánybíróság a vázoltak alapján arra a következtetésre
jutott, hogy az Stv. 85. § (2)-(3) bekezdésének és a (7)
bekezdés f) pontjának a sportrendezvények helyszínén az ún.
kamerarendszer alkalmazására és az eltiltott nézők
nyilvántartására vonatkozó szabályozása korlátozza ugyan a
néző információs önrendelkezési jogát, de – tekintettel a
korlátozást tartalmazó rendelkezéssel védeni kívánt célokra –
nem minősül a néző információs önrendelkezési joga
szükségtelen és aránytalan korlátozásának, s ezért nem
alkotmányellenes.
1.2. Az indítványozó az Stv. 85. § (4) bekezdésének a
sportesemény szervezője (rendezője) adatkezelését érintő
szabályozásában a célhozkötöttség alkotmányos követelményének
sérelmét is panaszolta.
Ez a szabályozás lehetővé teszi, hogy az érintettek, külön
jogszabályban meghatározott állami szervek, valamint az
azonos, vagy hasonló sportrendezvényt szervezők a kamerával
rögzített felvételeket, valamint a sportrendezvények
látogatásáról eltiltott személyek nyilvántartását
igényelhessék.
Az állami szervek adatkezelésére vonatkozóan a külön
jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket – ezeket az
indítványozó nem támadta. Az érintett kérelmére történő
adatkezelésre nézve az Avtv. 12. § idézett (1) bekezdésének az
érintettek jogaira és az érvényesítésükre vonatkozó sokoldalú
garanciáit rendeli alkalmazni az Stv. vizsgált szabályozása.
Az azonos vagy hasonló jellegű sportrendezvényt szervezőkre
vonatkozóan adatkezelési (adatvédelmi) előírások
alkalmazásáról az Stv. 85. § (4) bekezdése nem tartalmaz
rendelkezést.
Az Abh.-ban kifejtettek szerint az információs önrendelkezési
jog gyakorlásának feltétele és egyben legfontosabb garanciája
a célhozkötöttség. Ennek az elvnek az érvényesülése azt
jelenti, hogy személyes adatot feldolgozni csak pontosan
meghatározott és jogszerű célra szabad. Az adatfeldolgozásnak
minden szakaszában meg kell felelnie a bejelentett és
közhitelűen rögzített célnak. Az adatfeldolgozás célját úgy
kell az érintettel közölni, hogy az megítélhesse az
adatfeldolgozás hatását jogaira, és megalapozottan dönthessen
az adat kiadásáról; továbbá, hogy a céltól eltérő felhasználás
esetén élhessen jogaival. Ebből a követelményből fakad az az
igény, hogy az adatfeldolgozás céljának megváltozásáról is
értesíteni kell az érintettet. Az érintett belegyezése nélkül
az új célú feldolgozás csak akkor jogszerű, ha azt
meghatározott adatra és feldolgozóra nézve törvény
kifejezetten megengedi. A célhozkötöttségből következik, hogy
a meghatározott cél nélküli, “készletre” történő, előre nem
meghatározott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és
tárolás alkotmányellenes. (ABH 1991. 40, 41-43.)
Az Stv. 85. § (4) bekezdésében az adattovábbítást valamennyi
nézőre vonatkozóan az azonos, vagy hasonló jellegű
sportrendezvényt szervező számára lehetővé tevő rendelkezés –
a jogalkotó szándéka szerint feltehetően – a rendbontás
elkerülését szolgáló, az esetleges, jövőbeni veszélyt
elhárító, megelőző intézkedések körébe tartozik. Az
Alkotmánybíróság álláspontja szerint kizárólag csak a
tényleges és a közvetlen, s nem az eshetőleges veszély
értelmezhető a célhozkötöttség követelményét kielégítő
alkotmányos ismérvként. A vizsgált rendelkezés alkotmányossági
szempontból indokolhatatlan, mivel nemcsak a sportrendezvény
látogatásától már eltiltott személyekről készített felvételek
átadását teszi lehetővé, s az ilyen személyes adatnak minősülő
felvételek átadása az adatvédelemre vonatkozó garanciáik
hiányában az azonos vagy hasonló jellegű sportrendezvényt
szervezők számára is lehetséges. A sérelmezett szabályozás
ezáltal egy távoli, elvont veszély elhárítására irányul és
ennek érdekében ír elő ún. “készletre” történő adatkezelést, s
nem tartalmaz kellő alkotmányos garanciákat. Mindezek alapján
az Alkotmánybíróság az Stv. 85. § (4) bekezdésében a (3)
bekezdés a) pontja szerint rögzített felvételekre történő
utalást az azonos vagy hasonló jellegű sportrendezvényt
szervezők tekintetében az információs önrendelkezési jog
összetevőjének minősülő célhoz kötöttség követelménye
aránytalan és szükségtelen megsértésének minősítette és az
érintett norma első mondatának egészére kiható részbeni
alkotmányellenesség miatt a 85. § (4) bekezdés első mondatát
teljes egészében megsemmisítette.
Az alkotmánysértő jogszabály-résszel együtt megsemmisítésre
kerültek a felvételeknek a másik két felhasználói kör-,
valamint az eltiltott nézők nyilvántartásának mindhárom
felhasználói kör általi igényelhetőségét biztosító törvényi
rendelkezések is, amelyeket az Alkotmánybíróság nem minősített
az információs önrendelkezési jog szükségtelen és aránytalan
korlátozásának.
Az Alkotmánybíróság – az Abtv. 40. §-a értelmében -, ha
jogszabály alkotmányellenességét állapítja meg, azt teljesen
vagy részben megsemmisíti. Amennyiben az alkotmányellenessé
nyilvánított rendelkezés részleges megsemmisítése a
szövegösszefüggésekre, a jogszabálynak a gyakorlatban való
alkalmazhatósága szempontjaira is figyelemmel nem lehetséges,
az Alkotmánybíróság – gyakorlata szerint – az
alkotmányellenesség következményeit a vizsgált előírás teljes
egészében való megsemmisítésével vonja le. [3/1994. (I. 21.)
AB határozat, ABH 1994. 59, 62; 6/1997. (II. 7.) AB határozat,
ABH 1997. 67, 71; 12/2002. (III. 20.) AB határozat, ABK 2002.
március 126, 130.]
Az Stv. 85. § (4) bekezdése vizsgált első mondatának
normaszerkezetére, szövegösszefüggésére tekintettel a
részleges megsemmisítés a jogbizonytalanság veszélye nélkül
nem lett volna lehetséges. Az Stv. 85. § (4) bekezdés első
mondata ugyanis a (3) bekezdés a) pontja szerint rögzített
felvételek, valamint a c) pontjában meghatározott
nyilvántartásból az adatok igényelhetőségét mindhárom
felhasználói kör, nevezetesen: az érintettek, a jogszabályban
meghatározott állami szervek és az azonos vagy hasonló jellegű
sportrendezvényt szervezők számára biztosítja. E jogszabályi
előírás mondatszerkesztési sajátosságai folytán, a (3)
bekezdés a) pontja szerinti felvételeknek kizárólag az egyik
felhasználó kör (azonos vagy hasonló jellegű sportrendezvényt
szervezők) számára biztosított igényelhetőségének
alkotmányellenessé nyilvánítása nem tette lehetővé az
alkotmányellenes jogszabályrész (mondatrész) megsemmisítését.
Az Stv. 85. § (4) bekezdés első mondatának megsemmisítése
következtében e bekezdés második mondata mint önálló
rendelkezés értelmezhetetlenné és alkalmazhatatlanná vált,
ezért a megsemmisítés hatálya az Alkotmánybíróság döntése
következtében erre az előírásra is kiterjedt. Mivel az
Alkotmánybíróság a jogbiztonság követelményének
érvényesítésétől a saját működése körében sem tekinthet el,
ezért került sor nemcsak az alkotmányellenessé nyilvánított
normarész, hanem a 85. § (4) bekezdésének teljes
megsemmisítésére.
Az említett rendelkezés megsemmisítését követően a
törvényhozóra hárul az a feladat, hogy az alkotmányellenessé
nem nyilvánított előírások tartalmának figyelembevételével új
szabályozást alkosson.
1.3. Az indítványozó állítása szerint az Stv. 85. § (3) és (7)
bekezdésében meghatározott nyilvántartás “totális” jellegű. Az
Stv. 85. § (3) bekezdés c) pontjából kitűnik, hogy a szervező
kizárólag a sportrendezvény látogatásától eltiltott
személyeket tarthatja nyilván, s megfigyelésre is – az Stv.
85. § (1) bekezdésének megfelelően – csak a Korm.r.-ben
említett egyes sportrendezvények (tehát nem valamennyi
sportrendezvény) esetében van lehetőség.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy az
Stv. 85. § (3) bekezdése szerint a rögzített személyes adatok
csak a szabálysértési vagy büntetőeljárás lefolytatásának
megkönnyítése céljából kezelhetők. Ugyancsak ez a bekezdés
rendelkezik – garanciális szempontokra figyelemmel – a
rögzített személyes adatok tárolásának leghosszabb
időtartamáról, meghatározva, hogy azokat a szervező legfeljebb
harminc napig tárolhatja. Az Stv. 85. § (10) bekezdése szerint
pedig a szervező a rögzített adatokat a 30 nap elteltével
köteles megsemmisíteni. A 30 napos határidő tartama alatt a
nyomozó hatóságok dönthetnek arról, hogy a szabálysértési,
vagy büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmények
elkövetőivel szemben indokolt-e a szükséges eljárások
megindítása. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a
sportszervező számára adott 30 napos adatkezelési határidőt az
adatvédelem alkotmányossági garanciái érvényesülése
szempontjából elfogadható időtartamnak tekintette. Az Stv.
vázolt szabályozása szerint ugyanis a sportesemény szervezője
által megvalósított adatkezelés alkotmányosan védett célhoz, a
közrend, a közbiztonság védelméhez köthető; az érintett az
adatkezelésről értesül, a rögzített adatok átadása a nyomozó
hatóságok számára pedig törvényi szabályozásban megengedett,
ugyanakkor az adat útja az érintett által ebben a
vonatkozásban követhető. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság
az Stv. 85. § (3) és (7) bekezdésének eljárás alá vont
szabályozásait a célhozkötöttség követelményére tekintettel
nem minősítette az információs önrendelkezési jog sérelmének.
2. Az indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jog és a
jogbiztonság követelménye sérelme miatt támadta az Stv.-nek a
néző eltiltása esetén alkalmazható jogorvoslatra vonatkozó, a
85. § (5) bekezdésében foglalt szabályozását.
Az Stv. 82. § (5) bekezdése alapján a szervezőnek a nézőt a
sportrendezvény, illetve a sportlétesítmény látogatásától
eltiltó döntése ellen a területileg illetékes fogyasztóvédelmi
hatóságokhoz és a Sport Állandó Választott Bírósághoz lehet
fordulni.
Az Stv. 82. § (4) bekezdésének bemutatott szabályozása szerint
az eltiltás maximális időtartama – ha az a szervező által
szervezett valamennyi sportrendezvényre vonatkozik, 2 év; ha
csak meghatározott sportlétesítményre érvényes, 5 év.
2.1. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a
továbbiakban: Fotv.) a fogyasztók vagyoni érdekeinek,
életének, egészségének és biztonságának védelmére irányul. A
Fotv. 2. § e) pontja szerint fogyasztó “az a személy, aki –
gazdasági vagy szakmai tevékenység körén kívül – árut vesz,
rendel, kap, használ, illetve akinek a részére a szolgáltatást
végzik, továbbá aki az áruval vagy szolgáltatással kapcsolatos
tájékoztatás vagy ajánlat címzettje”. A fogyasztóvédelem
területi szervei a területi felügyelőségek. E szervek
eljárására – a Fotv. 46. §.-ának megfelelően – az
államigazgatási eljárás általános szabályiról szóló 1957. évi
IV. törvény rendelkezéseit – az Fotv.-ban foglalt eltérésekkel
– kell alkalmazni. A Fotv. 50. § (1) bekezdésének megfelelően
a területi felügyelőség első fokú határozata ellen
fellebbezésnek van helye, amelyet a Fogyasztóvédelmi
Főfelügyelőség vezetője bírál el. E § (2) bekezdés második
mondata szerint a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség vezetője
határozatának felülvizsgálata keresettel kérhető a bíróságtól.
2.2. Az Stv. 82. § vizsgált (5) bekezdése a sportrendezvénytől
eltiltott néző részére lehetővé teszi a Sport Állandó
Választott Bírósághoz való fordulást is. Az Stv. 53. § (1)
bekezdése a következők szerint szabályozza a Sport Állandó
Választott Bíróság hatáskörét:
“(1) A Sport Állandó Választott Bíróság az e törvényben
megállapított eltérésekkel a választott bíráskodásról szóló
1994. évi LXXI. törvény rendelkezései szerint működik, a felek
kölcsönös alávetési nyilatkozata alapján az alábbi ügyekben:
a) a szakszövetségek egymás közötti, illetve a Nemzeti
Sportszövetséget, a Nemzeti Szabadidősport Szövetséget, a
Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetségét vagy a Magyar Olimpiai
Bizottságot érintő, sporttal kapcsolatos jogvitákban;
b) a szakszövetségek és tagjaik, illetve a tagok egymás
közötti – sporttal kapcsolatos – jogvitáiban;
c) a szakszövetségek és a sportolók, illetve sportszakemberek
közötti, sporttal kapcsolatos jogvitákban;
d) a sportszervezetek és a sportolók, illetve sportszakemberek
közötti, valamint a sportszövetségek és a sportolók, illetve
sportszakemberek közötti, sporttal kapcsolatos jogvitákban.”
Az Stv. idézett szabályozásában hivatkozott, a
választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a
továbbiakban: Vbt.) a választottbírósági eljárásra vonatkozóan
a következő, alapvető jelentőségű előírást tartalmazza:
“3. § (1) Bírósági peres eljárás helyett választottbírósági
eljárásnak van helye, ha
a) legalább a felek egyike gazdasági tevékenységgel
hivatásszerűen foglalkozó személy, és a jogvita e
tevékenységével kapcsolatos, továbbá
b) a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek, és
c) a választottbírósági eljárást választottbírósági
szerződésben kikötötték.
(2) Választottbírósági eljárás az (1) bekezdés a) pontjában
foglalt feltétel hiányában is kiköthető, ha azt törvény
megengedi.”
2.3. Az Alkotmánybíróság már több határozatában értelmezte az
indítványozó által hivatkozott “tisztességes eljáráshoz való
jog” alkotmányos tartalmát. Az Alkotmány az “igazságos
tárgyalás” kifejezést használja a “tisztességes eljárás” (fair
trial) megjelölésére. Az Alkotmánybíróság elvi jelentőségű
döntésében, a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában (a
továbbiakban: Abh.1.) rámutatott arra, hogy a tisztességes
eljárás követelménye az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében
foglalt követelményeken túl az Alkotmány 57. § többi
garanciájának teljesedését is átfogja. Az Abh.1.
megállapításai szerint “a fair trial olyan minőség, amelyet az
eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet
csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére
éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet
az eljárás “méltánytalan” vagy “igazságtalan”, avagy “nem
tisztességes”. (ABH 1998. 91, 95.)
A bírósági úthoz, a bíróság általi döntéshez való jognak
ugyanis szerves része az eljárás minősége: ez adja a
bírósághoz fordulás értelmét.
A 1074/B/1994. AB határozat kifejezetten felhívta a figyelmet
a következőkre: “Az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből az
államnak nemcsak az a kötelezettsége folyik, hogy bírói utat
biztosítson a személyek polgári jogi jogvitái esetére, hanem
az is, hogy a bírósághoz fordulást valóságosan lehetővé
tegye”. (ABH 1996. 452, 453.) A 39/1997. (VII.1.) AB határozat
(a továbbiakban: Abh.2.) pedig arra a követelményre is
rámutatott, hogy a fair eljárásnak lehetővé kell tennie a
jogszerűség érdemi érvényesülését, a hatékony jogvédelem
alkalmazását. (ABH 1997. 263, 272.)
Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította: a Fotv. 43.
§-a a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség és a területi
felügyelőségek feladat- és hatáskörei között említi különösen
– e § a) pontjában – a fogyasztóvédelmet érintő jogszabályok
megtartásának felügyeletét, a h) pontban a fogyasztókat érintő
általános szerződési feltételek figyelemmel kísérését, az i)
pont pedig a fogyasztók minőségi kifogásaival és panaszaival
kapcsolatos ügyek intézését. A Fotv. 43. § o) pontja arra
utal, hogy a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség és a területi
felügyelőségek ellátják mindazokat a feladatokat, amelyeket
jogszabály feladat- és hatáskörükbe utal. Ilyen rendelkezésnek
tekinthető az Stv. 82. § (5) bekezdése is. Az Stv.-nek ez az
előírása azonban azáltal, hogy – alternatív módon – a
fogyasztóvédelmi szervek eljárását az erre vonatkozó érdemi és
részletes rendelkezések hiányában írja elő, nem biztosítja a
hatékony jogvédelem alkalmazásának lehetőségét, s így nem
tekinthető a tisztességes eljáráshoz való alapjog alkotmányos
megvalósítására irányuló rendelkezésnek.
2.4. Az Alkotmánybíróság az Stv. 82. § (5) bekezdésében a néző
eltiltása ellen, számára a Sport Állandó Választott Bíróság
előtti jogorvoslati lehetőséget biztosító rendelkezés
alkotmányosságát is vizsgálta. A támadott szabályozás és az
Alkotmánybíróságnak az e tárgykörben alkotott, említett
korábbi döntéseire is figyelemmel az Alkotmánybíróság arra a
következtetésre jutott, hogy ez a jogorvoslati út a néző
eltiltása esetén nem biztosítja a hatékony bírói
felülvizsgálat lehetőségét. Az Stv. és a Vbt. idézett
rendelkezései összevetéséből ugyanis kitűnik, hogy a Sport
Állandó Választott Bíróság (mint általában a választott
bíróságok) eljárására kizárólag a peres felek erre irányuló
megegyezése, a választott bíróság hatáskörét elismerő
kölcsönös alávetési nyilatkozata alapján kerülhet sor. Az
eltiltását panaszoló néző ügyében tehát csak akkor indulhat
eljárás a Sport Állandó Választott Bíróság előtt, ha a néző és
a szervező egyaránt elfogadja e szerv hatáskörét.
Az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből – az Abh.2. megállapítása
szerint – az is következik, hogy a feleknek joguk van arra,
hogy az Alkotmány 45. § (1) bekezdésében nevesített bíróság az
eljárásba vitt jogaikat és kötelezettségeiket elbírálja. (ABH
1997. 263, 272.) Ez az alkotmányos garancia fokozott
biztosítékot teremt az állampolgárok számára az állammal
szemben. A bírósághoz fordulás alkotmányos alapjoga azonban
nem érvényesülhet abban az esetben, ha az eljárás kizárólag a
peres felek erre irányuló egyetértése esetén folytatható le. A
nézővel szemben joghátrányt alkalmazó szerv ugyanis maga
dönthet arról, hogy utat enged-e a jogorvoslat
érvényesülésének. Az ilyen eljárás tehát alkotmányos
értelemben nem tekinthető hatékonynak: nem biztosítja ugyanis
feltétlenül az érintett fél számára a peres eljárás
lefolytathatóságának lehetőségét, így a perbe vihető jogok
érvényesíthetőségét.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg,
hogy az Stv. 82. § (5) bekezdése – a néző számára igénybe
vehető jogorvoslati formák elégtelen és alkalmatlan
szabályozása miatt – sérti a tisztességes eljáráshoz való
alapjogot, ezért ezt az előírást e határozat rendelkező
részében foglaltaknak megfelelően alkotmányellenesnek
minősítette és megsemmisítette.
Mivel az Stv. 82. § (5) bekezdése támadott szabályozását a
vázolt indokok alapján az Alkotmánybíróság már
alkotmányellenessé nyilvánította, ezért e rendelkezések
további alkotmányi előírásokba, így a jogbiztonság alkotmányos
követelményébe való ütközését – gyakorlatának megfelelően –
már nem vizsgálta. [61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997.
361, 364; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000. 425, 429;
56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001. 478, 482.]
3. Az indítványozó a támadott előírások vonatkozásában az
Alkotmány 58. § (1) bekezdésében védeni rendelt szabad
mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való
jog sérelmére is hivatkozott. E jogokkal kapcsolatba hozható
az Stv. 82. § (4), (6) bekezdése a néző eltávolítására, a 84.
§ (2) bekezdése a nézői magatartásra és a nézőnek a
sportrendezvény helyszínéről való eltávolítására, a 85. § (5)-
(6) bekezdése pedig a néző beléptetésére vonatkozóan.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatában a
mozgásszabadság és a tartózkodási hely megválasztásának
szabadsága a személyes szabadság egyik megnyilvánulási
formájának tekinthető. A modern nemzetközi dokumentumok pedig
e jogokat illetően elsősorban a migrációhoz kapcsolódó
rendelkezéseket tartalmaznak. Az Alkotmánybíróság a 60/1993.
(XI. 29.) AB határozatban értelmezte e jogok alkotmányos
tartalmát, s megállapította, hogy – különböző
megnyilvánulásaikban, így pl. a közlekedés szabadsága terén –
a helyváltoztatáshoz való jog szabadságát jelentik. (ABH 1993.
507, 509-510.)
Az Stv. támadott előírásai a sportrendezvények látogatására (a
sportlétesítménybe való belépésre) vonatkozó korlátozásokat
fogalmaznak meg az Stv.-ben megjelölt, helytelen magatartások
megvalósítóival szemben. A sportmérkőzések megtekintésére
szerződéses jogviszony keretében van lehetőség. E jogviszony
pedig oly módon jön létre, hogy a néző belépőjegyet vagy
bérletet vásárol. Az Stv. 87. § (1) bekezdése szerint “a néző
köteles betartani a szervező által meghatározott biztonsági
előírásokat és nem folytathat olyan tevékenységet, amely a
sportrendezvényt megzavarja vagy meghiúsítja, illetve a
sportrendezvényen részt vevők testi épségét, továbbá vagyoni
javait károsítja, vagy veszélyezteti”. A nézőnek a
sporteseményen tanúsított, az általános szerződési
feltételekben foglalt előírásokkal ellentétes viselkedése
szerződésszegő magatartásnak, a néző eltiltása pedig a
szerződésszegés esetére vállalt joghátránynak minősül.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint valamely, magánjogi
szerződéses jogviszony alapján látogatható rendezvény, így a
sportesemények megtekintésének lehetősége és a szabad
mozgáshoz, illetve a tartózkodási hely szabad megválasztásához
való jog alkotmányos tartalma között azonban nincs
alkotmányossági szempontból értékelhető összefüggés. A
mozgásszabadság és a tartózkodási hely megválasztásának joga
ugyanis nem foglalja magába a különböző sportrendezvényekre
való belépés szabadságát. Az Alkotmánybíróság ezért e
tekintetben az érdemi vizsgálatot mellőzte, s az indítványt
ebben a vonatkozásban is elutasította.
4. Az indítványozó az Stv. több előírását is támadta a
jogbiztonsághoz való jog és az annak összetevőjeként tekintett
normavilágosság követelménye megsértése miatt.
4.1. Az Stv. 82. § (4) bekezdése – az indítványozó által
kifogásolt módon – a futball-huliganizmus miatt két évig más
sporteseménytől is távol tartja a nézőt, a meghatározott
sportlétesítményre érvényes eltiltás pedig – az indítványozó
szerint – a sportlétesítményben szervezett nem sportcélú
eseményekre is vonatkozik. A támadott szabályozás tartalma az
indítványozói megfogalmazástól eltérő, illetve nem állapítható
meg a jogbiztonság alkotmányos követelményét védeni rendelő
alkotmányi előírással [2. § (1) bekezdés] való kapcsolata.
Az Stv. 82. § (4) bekezdése a néző eltiltására vonatkozó
maximális időtartamokat határozza meg. E bekezdés első
fordulata szerint ha az eltiltás “a szervező által szervezett
valamennyi sportrendezvényre vonatkozik”, akkor maximum két
évig tarthat. A szervező tehát az általa szervezett
sporteseményen elkövetett rendbontások miatt valamennyi saját
szervezésű sporteseménytől eltilthatja a nézőt. A jogbiztonság
követelményéből semmiképpen sem fakad az a következtetés, hogy
a futball-huliganizmus miatt eltiltott nézőt csak a futball-
eseményektől lehet eltiltani. Ez a törvényi előírás a
jogbiztonság alkotmányos követelményével nincs összefüggésben.
Az Stv. 82. § (4) bekezdés második fordulata – az
indítványozói állítástól eltérően – nem teszi lehetővé, hogy a
sportlétesítmény látogatásától eltiltott nézőt a
sportcsarnokban megrendezett nem sportjellegű eseménytől is
eltiltsák. Ez a rendelkezés ugyanis úgy fogalmaz, hogy “a
sportrendezvény látogatásától eltiltás időtartama ... ha csak
meghatározott sportlétesítményre érvényes, az öt évet nem
haladhatja meg”. Az eltiltás tehát kifejezetten a
sportlétesítményben rendezett sportrendezvényre vonatkozik. Az
Alkotmánybíróság tehát a vázoltak alapján az Stv. 82. § (4)
bekezdését nem minősítette a jogbiztonság alkotmányos elvébe
ütközőnek, s az alkotmányellenesség megállapítására és
megsemmisítésére irányuló kérelmet elutasította.
4.2. Az indítványozó a jogbiztonság és a normavilágosság
követelménye megsértésének minősítette az Stv. 82. § (6)
bekezdésében foglaltakat, mivel szerinte e szabályozás alapján
“rendezetlen eljárásban” tiltják ki a szurkolót. A támadott,
korábban már idézett szabályozás lehetővé teszi az olyan néző
eltiltását is, akivel szemben az Stv. 84. § (2) bekezdés c)
pontja lehetővé teszi az eltiltást, de – adott helyzetben –
erre azért nem került sor, mert fennállt a lehetősége annak,
hogy a szervezői beavatkozás a sportrendezvény biztonságát
aránytalanul veszélyeztető cselekményt idézhetett volna elő.
Az Alkotmánybíróság már a 26/1992. (IV. 30.) AB határozatban
rámutatott arra, hogy “a világos, érthető és megfelelően
értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben
alkotmányos követelmény”. (ABH 1992. 135, 142.)
A vizsgált szabályozás mérlegelési jogkört enged a
jogalkalmazónak (a szervezőnek) annak eldöntésére, hogy
valamely rendbontás elkövetőjét cselekménye elkövetésekor
távolítsa-e el a sportrendezvényről (s az eltiltásra a
megvalósult kitiltás miatt kerüljön sor), vagy az eltávolítást
a biztonságot nagyobb mértékben veszélyeztető rendbontás
elkerülése végett mellőzze. Az eljárás alá vont rendelkezés
arra utal, hogy az eltiltásra ekkor is sor kerül. Az
Alkotmánybíróság szerint a néző sportrendezvénytől való
eltiltása tekintetében a két esetkör között nincs érdemi
különbség. Az eltiltás alapja mindkét esetben az Stv. 84. §
(2) bekezdés c) pontjában foglalt feltételek teljesülése. Az
eltiltás mint a nem megfelelő nézői magatartás
jogkövetkezménye mindkét esetben az Stv.-ben részletesen
körülírt, s nem bizonytalan jogfogalmakon alapul. Az
Alkotmánybíróság ezért ezt a szabályozást nem tekintette a
jogbiztonság alkotmányos elvét sértőnek. Álláspontja
kialakításakor tekintettel volt arra is, hogy az Stv. 82. §
(6) bekezdésében alkalmazandó szabályként felhívott 84. § (2)
bekezdése, így annak c) pontja alkotmányellenességét sem
állapította meg. Az Alkotmánybíróságnak – állandó gyakorlata
szerint – nem feladata a jogbiztonságot nem sértő
normatartalmak célszerűségi szempontból történő vizsgálata.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Stv. 82. § (6)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt is elutasította.
4.3. Az indítványozó az Stv. 84. § (2) bekezdése
vonatkozásában a jogbiztonság alkotmányos elvével
ellentétesnek tekintette, hogy ez a szabályozás nem
rendelkezik a külföldi néző idegen nyelvű tájékoztatásának
kötelezettségéről. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerint
a Magyar Köztársaság a területén tartózkodó minden személy
számára biztosítja az emberi jogokat bármely megkülönböztetés,
így a nyelvi különbségekre tekintet nélkül. Az eljárási
törvények pedig garanciális rendelkezéseket állapítanak meg az
(ügy)felek anyanyelvhasználatára vonatkozóan a hivatalos
eljárásokban.
Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság alkotmányos tartalma
feltárásakor alapvető jelentőségűnek nevezte az eljárási
garanciák érvényesítését. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH
1992. 59, 65-66.] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az
állam a piacgazdaság viszonyai között is ösztönözheti,
támogathatja a közérdekű információk idegen nyelven történő
megjelenítését is a szerződő felek (valamely polgári jogi
jogviszony alanyai, a vásárlók, nézők) számára. Nincs azonban
a jogalkotónak az Alkotmányból kényszerűen fakadó olyan
alkotmányos kötelezettsége, hogy valamely polgári jogi
jogviszony alanyaira nézve az idegen nyelvű tájékoztatást
előírja.
Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartja megjegyezni:
amennyiben a néző sportmérkőzéstől (illetve
sportlétesítménytől) eltiltására kerül sor, az Stv. 82. § (5)
bekezdése szerinti eljárásban minden érintett személyt
megillet az anyanyelv használatának joga.
A vázoltakra tekintettel az Alkotmánybíróság az Stv. 84. § (2)
bekezdését illetően sem állapította meg a jogbiztonság
alkotmányos elvének megsértését, s az indítványt ennek
figyelembe vételével elutasította.
5. Az indítványozó a támadott jogszabályoknak a keletkezésükre
visszamenő hatályú megsemmisítését kérte. Az Abtv. 42. § (1)
bekezdése értelmében a határozat közzétételének napján veszti
hatályát az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek ítélt
jogszabály, vagy annak rendelkezése. A főszabálytól eltérő
lehetőséget biztosít az Alkotmánybíróság számára az Abtv. 43.
§ (4) bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint az
Alkotmánybíróság a 42. § (1) bekezdésében, valamint a 43. §
(1)-(2) bekezdésében meghatározott időponttól eltérően is
meghatározhatja az alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül
helyezését, vagy a konkrét esetben történő alkalmazhatóságát,
ha ezt a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező különösen
fontos érdeke indokolja.
Az Alkotmánybíróság eljárása során nem tárt fel olyan
körülményt, amely a vázoltak szerint a rendelkező részben
megsemmisített jogszabályok esetében az ex tunc hatály
kimondását indokolta volna. Az Alkotmánybíróság – e
megállapítással összefüggésben – felhívja a figyelmet arra is,
hogy az Stv.-nek a kamerával történő megfigyelésre vonatkozó
85. § (1) bekezdését e törvény 89. § (3) bekezdése alapján
kötelezően csak 2002. január 1. napjától kell alkalmazni. Így
az alkotmányellenessé nyilvánított jogszabályoknak a
keletkezésükre visszamenő hatályú megsemmisítése semmiképpen
sem indokolható.
6. Az Alkotmánybíróság az e határozat rendelkező részében
alkotmányellenessé nyilvánított előírásokat 2002. december 31.
napjával semmisítette meg, hogy elegendő időt hagyjon a
jogalkotónak a sportrendezvény látogatásától eltiltott néző
számára a jogorvoslati eljárást, illetve a bírósági út
igénybevételének lehetőségét, valamint a felvételek
továbbítását alkotmányos módon biztosító szabályozás
megalkotására.
7. Az indítványozó az Stv. 82. § (1), (2), (3) bekezdése, a
83. §, a 84. § (1), (3), (4) bekezdése és a 85. § (1), (8)-
(10) bekezdése, valamint a Korm. r. támadott előírásai
alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat
visszavonta. Mivel az Abtv. 20. §-ában foglaltaknak
megfelelően az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa
alapján jár el, ezért az említett rendelkezések tekintetében
az eljárást megszüntette.
Az Alkotmánybíróság e határozatának közzététele az Abtv. 41. §-
án alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozat rendelkező részével és indokolásának nagy részével
egyetértek. Álláspontom részben eltér azonban az indokolás
III. 1. pontjában foglaltaktól. Az indokolás a személyes
adatoknak az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdésében biztosított
védelme alapján állapítja meg a sportról szóló 2000. évi CXLV.
törvény (a továbbiakban: Stv.) 85. §-a (4) bekezdésében
található rendelkezés alkotmányellenességét és semmisíti meg a
(4) bekezdést. Nézetem szerint azonban a személyes adatokon
túlmenően a kamerával rögzített felvételek alkotmányjogi
megítélésével külön kell foglalkozni. Az eltérő alapú
vizsgálat a jelen esetben nem vezet a határozatban
megfogalmazott rendelkezéstől különböző eredményhez. A
fényképek készítése azonban olyan kérdéseket vet fel,
amelyeknek elbírálása nem az adatvédelemről szóló szabályok
alapján kell megtörténnie. Indokaim a következők:
1. A személyiséghez fűződő jogokat az alkotmányjogon kívül
több jogág szabályai is védik. A Stv. egyes rendelkezései a
sportrendezvények résztvevőinek polgári jogi szabályait
tartalmazzák. Nem a polgári jog alapján kell azonban azokat a
rendelkezéseket vizsgálni, amelyek a rendező szerv
alkalmazottját a résztvevővel szemben kényszerítő eszköz
alkalmazására, továbbá személy, illetve csomag átvizsgálására
jogosítják fel [Stv. 84. §-ának (3) bekezdése], a
sportrendezvény szervezőjét a résztvevők személyi és vagyoni
biztonsága érdekében meghatározott sportrendezvények
helyszínének kamerával való megfigyelésére kötelezik [Stv. 85.
§-ának (1) bekezdése], a sportrendezvény szervezőinek jogot
adnak arra, hogy – szabálysértési vagy büntetőeljárás
lefolytatásának megkönnyítése céljából – a rendezvények
résztvevőiről kamerával vagy más módon felvételeket
készítsenek és a felvételeket tárolják, valamint a
rendezvények látogatásától eltiltott személyek adatait
nyilvántartsák [Stv. 85. §-ának (3) bekezdése], a készített
felvételeket és nyilvántartott adatokat másnak átadják [Stv.
85. §-ának (4) bekezdése].
2. A Stv. 85. §-ának az indítványozó által támadott (4)
bekezdése többféle tárgyról tartalmaz rendelkezést: egyrészt a
sportrendezvények látogatásától eltiltott személyek adatainak
átadásáról, másrészt a sportrendezvény résztvevőiről készített
és tárolt felvételek átadásáról. A vitatott bekezdés második
mondatában arra utal, hogy egy konkrét kérdésben, az érintett
kérelmére történő adatközlésre a személyes adatok védelméről
és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII.
törvény egy meghatározott szabályát kell megfelelően
alkalmazni. Ez a szabály nem ad alapot arra, hogy a bekezdés
fényképekre vonatkozó rendelkezése alkotmányosságának
elbírálása az Alkotmánynak a személyes adatok védelméről szóló
szabálya alapján történjék.
3. A Stv. többi rendelkezései nem adnak támpontot a fénykép
adattá minősítésével kapcsolatban, ezért meg kell vizsgálni
más, hasonló tárgyú jogszabályokat is.
A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok
nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 2. §-ának 1.
pontja a törvény alkalmazása szempontjából személyes adatnak
minősíti a meghatározott természetes személlyel kapcsolatba
hozható adatot. Ez a szabály adatot jelöl meg; a fénykép, a
hangfelvétel azonban kifejezett jogszabályi előírás nélkül nem
tartozik az adatok közé. Ennél a törvénynél szélesebb körű
meghatározást ad az egyének védelméről a személyes adatok gépi
feldolgozása során Strasbourgban, 1981. január 28. napján kelt
Egyezmény kihirdetéséről szóló 1998. évi VI. törvény 2. cikke,
amely az Egyezmény alkalmazása során személyes adatnak minősít
bármely információt, amely egy azonosított egyénre vonatkozik.
Az Egyezménynek ebből a rendelkezéséből sem következik
azonban, hogy a fényképekre, hangfelvételekre, ujjlenyomatokra
mindenben azonos szabályokat kell alkalmazni, mint az adatokra
(pl. név, lakcím).
A vizsgált szabályhoz hasonló jogszabályok a
személyazonosítási adatokat eltérően kezelik, mint a
fényképet, a hangfelvételt, továbbá a személyek egyéni
sajátosságait megjelenítő egyéb sajátosságokat (pl. ujj- és
tenyérnyomatot), és ennek oka nemcsak az adatok rögzítési
technikájának különbözősége. Az eltérő szabályozás található
meg például a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 42.
§-ában, a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi
bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény több
rendelkezésében.
4. Az Alkotmánybíróság már első határozatai egyikében
kifejtette azt a gyakorlatban azóta is alapul szolgáló
álláspontot, hogy az emberi méltósághoz való jogot az
“általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának tekinti,
és ez a jog szolgáltatja a személyiség védelmének
alkotmányjogi alapját minden olyan esetben, amelyben az
Alkotmány nem határoz meg külön nevesített jogot [8/1990. (IV.
23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44-45.]. Az Alkotmánybíróság
egy másik – a személyazonosító igazolványról szóló szabályokat
vizsgáló – határozatában az indokolás arra utaló szövegezést
tartalmazott, hogy elválnak az azonosító adatok az
azonosításnál egyébként szintén szerepet játszó – és így az
igazolványban szereplő – fényképtől és aláírástól
(1202/B/1996. AB határozat, ABH 2000, 658, 663.).
A fénykép (ehhez hasonlóan a hangfelvétel) készítése és annak
tárolása nem az Alkotmány 59. §-a (1) bekezdésének
szabályozási körébe tartozik; sem a jóhírnévhez, sem a
magánlakás sérthetetlenségéhez, sem a magántitok, sem a
személyes adatok védelméhez való jogról szóló szabály nem
alkalmazandó erre elsődlegesen, bár lehetséges, hogy a
jogsértő fényképfelvétel és fényképtárolás ezeknek a jogoknak
a sérelmével összefüggésben áll. Így a kialakult
alkotmánybírósági gyakorlatnak megfelelően a személyiségi jog
általános megfogalmazásának tekintendő emberi méltósághoz való
jogról szóló 54. § (1) bekezdését kell az elbírálásnál alapul
venni.
5. A fényképfelvételnek és hangfelvételnek a személyes adatok
nyilvántartásba vételétől és kezelésétől eltérő elvi alapon
való kezelése összhangban áll az Emberi Jogok Európai
Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) gyakorlatával.
Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az
emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló,
Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban:
Egyezmény) nem tartalmazza a személyiségi jogok általános
védelmét. Az Egyezmény 8. cikke a magán- és családi élet, a
lakás és levelezés tiszteletben tartásához való jogot mondja
ki. A Bíróság ebből a részletszabályból nem vezette le a
személyiség általános védelmét, de a 8. cikk értelmezésével a
privátszféra védelméről szóló rendelkezésnek tekintette ezt a
szabályt (ezt fejti ki Wildhaber, a Bíróság elnöke az
Egyezmény 8. cikkéhez fűzött kommentárban: Internationaler
Kommentar zur Europäischen Menschenrechtskonvention, red. W.
Karl, Köln, Berlin, Bonn, Art. 8., 46-51. old.). Az Egyezmény
8. cikke megsértésének tekintették azt, hogy a rendőrség
valakinek a magánéletéről adatokat őrzött, hogy kihallgatás
során ujjlenyomatokat vett és fényképet készített, de a
Bizottság nem állapította meg a 8. cikk megsértését akkor,
amikor a fénykép tüntetésen résztvevő személyről készült
(Friedl v. Austria, No. 15225/89, Commission’s Report 19 May
1994, 45-51. pont). Bár a Bíróság gyakorlata az Egyezmény
szövegéhez igazodik és ezért eltér az Alkotmány alapján
vizsgálandó szabályoktól, annyi megállapítható, hogy a Bíróság
a fénykép és a hangfelvétel készítését, nyilvántartásba
vételét más esetektől eltérő, sajátos kérdésként kezeli (ezt
megerősíti a P.G. and J.H v. The United Kingdom eset, No.
44787/98, amelyben 2001. szeptember 25-én született ítélet, 56-
59. pont).
6. A fentiek alapján nézetem szerint a Stv. 85. §-ának (4)
bekezdésében tárgyalt különböző esetekre vonatkozó szabályok
megítélésénél eltérő alkotmányjogi szabályokat kell alapul
venni:
- a sportrendezvényektől eltiltott személyek adatainak
nyilvántartásáról és az adatok mások részére történő
átadásáról szóló szabályok alkotmányjogi vizsgálatánál az
Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdéséből kell kiindulni,
- a személyekről felvételek készítésére, a felvételek
tárolására és más személyeknek való átadására vonatkozó
szabályok alkotmányjogi megítélésénél a kiinduló pontot nem a
személyes adatok védelme jelenti, hanem az emberi méltóságnak
az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdésében meghatározott
védelme.
Budapest, 2002. július 12.
Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró
A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.
Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró és
Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye
A határozat rendelkező részének 1. és 2. pontjával
egyetértünk. Ugyanakkor úgy ítéljük meg, hogy az
alkotmányossági vizsgálatot a sportról szóló 2000. évi CXLV.
törvény (a továbbiakban: sporttörvény) 85. §-ának valamennyi
olyan rendelkezésére ki kellett volna terjeszteni, amely a
sportrendezvények helyszínének és résztvevőinek kamerával való
megfigyeléséről és a felvételek rögzítéséről rendelkezik. A
vizsgálatot indokolt lett volna kiterjeszteni a végrehajtási
szabályokra is, így a sportrendezvények biztonságáról szóló
33/2001. (III. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban:
végrehajtási rendelet) 1. §-ára, 5. § (2) bekezdés c)
pontjára, továbbá a 11. § (4) bekezdés b) pontjára.
Az indítványozó kifejezetten csak a 85. § (2)-(6) bekezdését
és a (7) bekezdés f) pontját támadta, de megfogalmazta azt az
álláspontját is, hogy a sportrendezvények helyszínének
kamerával való megfigyelése és a felvételek rögzítése, a
mérkőzések alatti “totális megfigyelés” sérti az információs
önrendelkezési jogot. Erre és a 85. §-nak az indítványban
felsorolt rendelkezéseivel való szoros összefüggésre
tekintettel szükséges lett volna az (1) és a (10) bekezdés,
valamint a rendeleti szintű végrehajtási szabályok
alkotmányossági vizsgálata is.
Álláspontunk szerint a megfigyelésnek és a felvételek
rögzítésének a sporttörvényben megjelenített koncepciója és
így az azon alapuló összes részletszabálya alkotmányellenes,
ezért az alkotmányossági vizsgálat eredményeként a
határozatban meg kellett volna állapítani a sporttörvény 85. §
(1) és (2) bekezdésének, (3) bekezdés a) pontjának, valamint
(10) bekezdésnek, továbbá a végrehajtási rendelet 5. § (2)
bekezdés c) pontjának és 11. § (4) bekezdés b) pontjának
alkotmányellenességét is.
I. A vizsgált szabályozás koncepciója: az információs hatalom
kiterjesztése
1. A sport jogi szabályozása – és azon belül a sporttörvény –
számos alapvető alkotmányossági kérdést vet fel. Jelen ügyben
ezek közül az Alkotmánybíróságnak azt kellett megvizsgálnia,
hogy a törvényalkotó milyen célból és milyen eszközöket
biztosítva rendelkezett a sportrendezvények helyszínének és
résztvevőinek megfigyeléséről, és az így létrejött adatok
rögzítéséről.
Elöljáróban megjegyezzük, hogy a sporttevékenységet – s
különösen a versenysportot – részben a gazdasági, üzleti élet,
részben a nonprofit szféra részének tekintjük. Ezért az ügy
megítélése szempontjából jelentőséget tulajdonítunk az
Alkotmány piacgazdaságról [9. § (1) bekezdés], a gazdasági
versenyszabadságról [9. § (2) bekezdés] és az egyesülési
jogról [63. § (1) bekezdés] szóló rendelkezéseinek is.
Mindezek alapján a versenysport szabályozásában a magánjogé:
az önszabályozásé és a civiljogi állami szabályozásé a
meghatározó szerep. Az állam közhatalmi beavatkozásának e
téren – mint a gazdasági és a nonprofit szféra terén általában
– alkotmányos korlátai vannak: tiszteletben kell tartania az
érintett személyek alapvető jogait, és nem alkalmazhat olyan
eszközöket, amelyek eleve és fogalmilag ellentétesek a
gazdasági jogállamiság legfőbb követelményével: a
piacgazdasággal. [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994,
114, 119-120.]
2. A sporttörvény a kamerával való megfigyelés két, látszólag
elkülönülő esetcsoportját szabályozza.
a) Az egyik esetcsoportról először a 85. § (1) bekezdése
rendelkezik, amely arra kötelezi egyes sportrendezvények
szervezőit, hogy “a résztvevők személyi és vagyonbiztonsága
érdekében” kamerával figyeljék meg a rendezvény helyszínét. A
végrehajtási rendelet alapján a kamerás megfigyelés kötelező
“a közterületen vagy nyilvános helyen megtartott” minden olyan
sportrendezvényen, amelyen a helyszínül szolgáló létesítmény
befogadóképességének ötven százalékát meghaladó mértékű nézői
részvétel várható; vagy amelyen való részvételre a nézőket
nyilvánosan hívják fel, és amelyen a kibocsátott jegyek száma
alapján a nézőszám a háromezer főt eléri, vagy meghaladja,
továbbá – ezekre a feltételekre tekintet nélkül – a
labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda, jégkorong
sportágakban professzionális és nemzeti bajnokság keretében
szervezett mérkőzéseken, az első osztályú mérkőzéseken, a
kupamérkőzéseken, a nemzeti válogatottak mérkőzésein, az autó-
és motorsport-rendezvényeken, valamint a nyilvános kerékpár-
és futóversenyeken [1. § (2) bekezdés; 5. § (2) bekezdés c)
pont; a kivételekről rendelkezik: 1. § (3) bekezdés].
Bár a 85. § (1) bekezdése kifejezetten nem rendelkezik arról,
hogy a szervezőnek a megfigyelésen túl felvételeket is kellene
készítenie a helyszínről és a résztvevőkről, mégis erről van
szó, hiszen a (10) bekezdés alapján az (1) bekezdés szerinti
kötelező kamerás megfigyelés során “rögzített felvételeket”
harminc nap elteltével meg kell semmisíteni. A 85. § (2)
bekezdés is a kamerával való “megfigyelésről és rögzítésről”
szól.
Az említett bekezdések tehát megfigyelésre és
felvételkészítésre kötelezik a szervezőket, és a
felvételkészítés céljának a résztvevők (nézők, sportolók stb.)
személyi és vagyonbiztonságát jelölik meg. A végrehajtási
rendelet alapján a törvény 85. § (1) bekezdésben foglalt
kötelezettség rendkívül széles körben érinti a
sportrendezvények szervezőit.
b) A másik esetcsoport a 85. § (3) bekezdésének a) pontjában
található. Ez a szabály feljogosítja a szervezőt arra, hogy
“szabálysértési vagy büntetőeljárás lefolytatásának
megkönnyítése céljából” a sportrendezvény résztvevőiről
kamerával vagy más módon felvételeket készítsen (felvételt
“rögzítsen”). A felvételek harminc napig tárolhatók. A (4)
bekezdés szerint az így rögzített felvételeket igényelhetik a
jogszabályban meghatározott állami szervek, az érintettek és
az azonos vagy hasonló sportrendezvények szervezői.
A 85. § (3) bekezdése tehát – önmagában – nem kötelez, “csak”
feljogosít a megfigyelésre és felvételek készítésére, és nem
csak a végrehajtási rendeletben meghatározott rendezvényekre,
hanem valamennyi sportrendezvényre vonatkozik.
Megítélésünk szerint ez a két esetcsoport nem választható el
teljesen egymástól. Látni kell, hogy a legtöbb esetben – a
végrehajtási rendelet rendkívül széles körre kiterjedő tárgyi
hatálya miatt – a 85. § (3) bekezdés szerinti fakultatív
felvételkészítés nem érvényesül önmagában, az rendszerint
összekapcsolódik az (1) bekezdésben foglalt megfigyeléssel.
Mindezek következtében a kötelező megfigyelés és képrögzítés a
nyilvános sportrendezvények szervezőinek nagyon tág körét
érinti. Jelentősége van annak is, hogy a két esetcsoport
összekapcsolódása miatt a szervezőknek – a különböző állami
szervek döntésétől függően – a felvételek továbbítására is
széleskörű kötelezettségük van.
3. A vizsgálatba bevont jogszabályi rendelkezésekből az a
következtetés vonható le, hogy az állam a magánjogi
jogalanyokat (a sportrendezvények szervezőit) rendkívül széles
körben arra kötelezte, hogy figyeljék meg a nyilvános, de
magánjellegű rendezvények helyszínét és résztvevőit, valamint
készítsenek felvételeket, és azokat – kérésre – juttassák el a
külön jogszabályban meghatározott állami szerveknek. A
végrehajtási rendelet szerint nyilvános magánterületen és
közterületen lebonyolított rendezvényeket is meg kell figyelni
kamerával, és felvételeket kell készíteni. [végrehajtási
rendelet 1. § (1) bekezdés]. Ezáltal az állam megnövelte egyes
magánjogi jogalanyok információs hatalmát, egyúttal
kiterjesztette a sajátját is: olyan helyszínekről és
eseményekről juthat garantáltan felvételekhez, amelyekről
korábban nem vagy csak esetlegesen szerezhetett képi
információkat. [Vö. a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
törvény (a továbbiakban: Rtv.) 42. § (1) bekezdésével.]
Mindezek alapján úgy ítéljük meg, hogy alapos alkotmányossági
vizsgálatot igényel, hogy a megfigyelésről és a felvételek
rögzítéséről rendelkező szabályok mennyiben korlátoznak
alapvető jogokat, a jogkorlátozás alkotmányosan legitim célt
szolgál-e, és arra kényszerítő szükség van-e.
II. A megfigyelés mint az információs hatalomgyakorlás eszköze
A személy-, vagyon- és közbiztonsági célból alkalmazott
videokamerás megfigyelés mára hatalmas iparággá fejlődött.
Számos demokratikus államban, például az Egyesült Államokban
és az Egyesült Királyságban részben a költségvetés
finanszírozza a megfigyelő, rögzítő és adategyeztető
rendszerek további fejlesztését. A rendőrség által működtetett
közterület-figyelő kamerák egész városrészeket behálóznak, a
bevásárlóközpontok kamerái nemcsak a vagyonvédelem, hanem a
vásárlókör kiválasztásában is szerepet játszanak, a munkahelyi
kamerák nemcsak a munkavállalók teljesítményének hatékonyságát
kívánják növelni, hanem a munkavégzés szabályainak való
állandó megfelelést is. A mindennapok során azzal a vélelemmel
kell élnünk, hogy a zárt láncú kamerás megfigyelés
robbanásszerű elterjedésével a társadalmi érintkezés szinte
minden helyszínén megfigyel egy sokszor láthatatlan szem.
A kamerával történő megfigyelés a jogszabályok és más normák
érvényesítésének költségkímélő eszköze. Ennek azonban az az
ára, hogy olyan emberek is megfigyelés alá kerülnek, akik a
megfigyelés legitimáló céljával (pl.: személy- és
közbiztonság) és a megfigyelt eseménnyel, tevékenységgel
semmiféle kapcsolatban nem állnak. Emellett a megszerzett
információkból következtetést lehet levonni a megfigyeltek
magánszférájára, ahol a megfigyelőnek – kevés kivételtől
eltekintve – már semmi keresnivalója sincs. A kamerás
megfigyelés esetleg hatékony lehet, ám biztosan veszélyes,
mert totális kontrollt jelenít meg.
Michel Foucault – a Jeremy Bentham Panopticon című művében
leírt “mindent látó” börtönmodell nyomán -, a megfigyelés
társadalmi ellenőrzésben játszott szerepét vizsgálva arra a
megállapításra jut, hogy a börtönökben szokásosan alkalmazott
megfigyelés más társadalmi intézményekben is megjelent: így a
kórházakban, iskolákban, munkahelyeken. Foucault számára a
panoptikus megfigyelés a hatalomgyakorlás mint ellenőrzés új
formáját jelenítette meg, amely nem feltételezi a fizikai
kényszer alkalmazását és a fizikai jelenlétet. Ez a hatalom
tehát nem elsősorban fizikai hatalmat jelent, hanem az emberi
tudat feletti hatalmat: a megfigyeltség tudatán keresztül a
normák betartására való ösztönzést. A hatalomgyakorlás
automatikus működését Foucault szerint a megfigyelés
folyamatos jellege és annak tudata biztosítja. (Michel
Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története.
Gondolat, Bp., 1990.)
A megfigyelés felügyeleti – normaszegés esetén azonnali
beavatkozási, intézkedési – lehetőséget biztosít a megfigyelők
számára, egyúttal arra készteti a megfigyelteket, hogy a
megfigyelők által előírt normák szerint viselkedjenek (pl.: a
munkahelyi megfigyelés). Számunkra ebből az következik, hogy a
megfigyelés biztosította azonnali szankcionálás lehetősége
közvetetten alkalmas a többség által nem támogatott magatartás
kizárására is.
A XX. század végére az ellenőrzés e formája elterjedtté vált
mind a közszférában, mind az üzleti szférában. A szinte
folyamatos megfigyelés átértelmezi a magánszféra határait is.
Követhetővé válik, hogyan és kivel töltjük szabadidőnket;
kivel, mikor, mit beszélünk meg; milyen újságot olvasunk,
illetve milyen egyéb szokásaink vannak. A technikai
vívmányokkal való visszaélés veszélye nemcsak az állam
oldaláról fenyeget, a versenyszféra cselekvési hatékonyságot
növelő eszközként alkalmazza a kamerával történő megfigyelést.
III. Kamerás megfigyelés a sportrendezvényeken
1. Az 1980-as években szinte minden európai országban komoly
problémát jelentett a stadionok csekély biztonsága és a
futball-huliganizmus, és ezek miatt számos tragédia történt.
Az 1985-ös bradfordi stadiontűzben 56 ember halt meg,
ugyanebben az évben a brüsszeli Heysel-stadionban rendezett
Liverpool–Juventus kupadöntő előtt a liverpooli szurkolók egy
csoportja megrohanta az olasz szurkolókat, akik alatt
menekülésük közben leszakadt a stadion egyik terasza. A
tragédiának 39 áldozata volt. 1989-ben a Hillsborough-i
stadionban 95 liverpooli szurkoló halt meg, mert az egyik,
kerítéssel körbezárt szektorba sokkal több szurkolót engedtek
be, mint amennyit az előírások megengedtek, menekülési
lehetőség pedig nem volt.
A stadionok biztonságosabbá tételét célzó komplex intézkedések
részeként jelent meg a sportrendezvények kamerával történő
megfigyelése. A Hillsborough-i tragédiát követően Angliában
vizsgálat kezdődött: Lord Justice Taylor vezette azt a
bizottságot, amely ajánlásokat fogalmazott meg a stadionok
biztonságosabbá tételére, és a futball-huliganizmus
visszaszorítására. A Taylor-jelentés (1990) egyes ajánlásai
törvényerőre emelkedtek. A törvényhozók kötelezővé tették a
szurkolótáborok elkülönítését, a szektorok előtti rácsok
lebontását, alkoholtilalmat rendeltek el a létesítmények
területén, előírták, hogy csak ülőhelyek lehetnek a
stadionokban. A stadionbiztonság felügyeletét egy, a
belügyminiszter által kinevezett, de független testület végzi
(Football Licensing Authority).
Annak ellenére, hogy Angliában az első- és másodosztályban
szereplő csapatok stadionjaiban általában alkalmazott a
kamerás megfigyelés, törvény nem kötelezi kifejezetten erre a
klubokat. (Bár a Taylor-jelentés végső változata tartalmazta
ezt az ajánlást.) 1985-től részben költségvetési forrásból
kerültek kialakításra a stadionfigyelő kamerák. Mind Angliában
és Walesben, mind Skóciában a labdarúgással kapcsolatos
reformok finanszírozására létrehozott Football Trust nyújtott
költségvetési támogatást a zárt láncú kamerás megfigyelési
rendszerek kiépítéséhez. A stadionokban végzett kamerás
megfigyelés vezetett később a közterületi kamerák
elterjedéséhez. Ma az angol városok 90%-ában már kiépítették
vagy kiépítés alatt állnak a közterületi kamerák. (Simon
Davies: Closed Circuit Television and the Policing of Public
Morals.
http://www.privacy.org/pi/conference/copenhagen/report.html)
2. A komplex stadionbiztonsági intézkedésekkel, különösen a
zárt láncú kamerás megfigyeléssel kapcsolatos angol
tapasztalatok közül három körülményre mindenképpen érdemes
felfigyelni:
a) A stadionokban folytatott megfigyelések vizsgálata azt
bizonyítja, hogy a megfigyelést végzők nemcsak a
rendbontásokkal kapcsolatos eseményekre figyelnek, hanem
kisebb gesztikulációkra is, mi több szájról olvasásra is
használják a berendezéseket. (Lásd: Clive Norris and Gary
Armstrong: The Maximum Surveillance Society: The Rise of Cctv.
Berg Pub. 1999. 8.)
b) A megfigyelés eredményeként a szurkolói összecsapások a
stadionokon kívül, közterületre kerültek. A 2000-2001-es
szezonban a labdarúgással kapcsolatos erőszakos cselekmények
85%-a a stadionokon kívül történt. (Lásd a National Criminal
Intelligence Service jelentését.
http://www.ncis.co.uk/downloads/UK_Division.pdf)
c) A már említett, stadionok biztonságát vizsgáló bizottságot
vezető Lord Justice Taylor szerint a biztonsági intézkedések
hatékonyságát rangsorolva az “ülőhelyes rendszert” (“all-
seater stadia”) említette az első helyen. [Taylor, P., Lord
Justice (Chairman) (1990). Inquiry into the Hillsborough
Stadium Disaster: Final Report . London: HMSO.]
A komplex stadionbiztonsági intézkedések hatására már nem
fordulnak elő halállal végződő szurkolói összecsapások,
stadionkatasztrófák; a stadionon belüli erőszakos
bűncselekmények száma túlnyomó része a közterületre került át.
Egyúttal bizonyíthatóan visszaélésszerűen is alkalmazzák a
kamerákat.
A kamerázás feltétlen szükségességét megkérdőjelező
tapasztalatokkal is összefügg, hogy nincs nemzetközi jogi
kötelezettség a sportrendezvények nézőinek, résztvevőinek
kamerás megfigyelésére. Leszögezzük, hogy a határozatban
említett a sporteseményeken, különösen a labdarúgó
mérkőzéseken megnyilvánuló nézői erőszakról szóló európai
egyezmény nem ró olyan nemzetközi jogi kötelezettséget az
államra, amelynek értelmében az államnak kamerás megfigyelő és
rögzítő rendszereket kellene elhelyeznie a sportrendezvények
területén. Ebből következően az egyezményből a szervezőkre sem
hárulhat ilyen törvényi kötelezettség.
IV. A vizsgált rendelkezések alkotmányellenessége
1. Egyetértünk a határozattal abban, hogy a kamerarendszer
kötelező alkalmazása az információs önrendelkezési jog
korlátozását jelenti. A II. pontban leírtak alapján úgy
véljük, hogy önmagában a kamerával történő megfigyelés is
alapjog-korlátozást eredményez, és ez fokozottan valósul meg,
ha a megfigyelés során a felvételeket rögzítik, tárolják és
továbbítják. Abból, hogy előzetesen tájékoztatni kell a
résztvevőket a kamerázásról, nem következik, hogy minden
résztvevő önként beleegyezik a megfigyelésbe, mivel a
megfigyelést törvény írja elő, és a nézők nincsenek abban a
helyzetben, hogy egyenrangú félként megegyezzenek a
feltételekről. A határozat tehát helyesen indul ki abból, hogy
a volenti non fit iniuria elv nem alkalmazható, és alapjog-
korlátozásnak kell tekinteni a szabályozást.
Az információs önrendelkezési jog tartalmát kibontó 15/1991.
(IV. 13.) AB határozat óta az Alkotmánybíróság az információs
önrendelkezést közvetlenül az Alkotmány 59. § (1)
bekezdéséből, közvetve az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
származtatja. Az információs önrendelkezési jog ugyanis az
alkotmányos védelemben részesülő személyiségi jogok közé
tartozik, és szoros összefüggésben áll a magánszférához való
joggal. [ABH 1991, 49, 51, 52.]
Mivel alapvető jogot korlátozó szabályról van szó, vizsgálni
kell annak célját és azt, hogy a szabály a cél elérése
érdekében elkerülhetetlenül szükséges-e. A sporttörvény 85. §
(1) és (10) bekezdésén alapuló alapjog-korlátozás kizárólagos
célja a “résztvevők személyi- és vagyonbiztonsága”. Meg kell
állapítanunk, hogy a törvény a résztvevők jogait saját
érdekükben korlátozza. Ezt azonban nem tekintjük eleve
alkotmányellenesnek, mert lehetnek olyan helyzetek, amikor az
állam a magánjogi jogalanyok egymás közötti viszonyában kogens
alapjog-korlátozó szabályt fogalmazhat meg valamelyik fél
védelmében. Kamerás megfigyelés előírása személy- és
vagyonbiztonsági céllal indokolható például olyan “veszélyes
üzemnek” tekinthető helyeken, ahol a tevékenység veszélyessége
vagy a tevékenységet végzők nagy száma miatt a balesetek
megelőzése, illetve gyors észlelése más módon nem biztosítható
hatékonyan.
Megítélésünk szerint a sporttörvény 85. § (1) és (10)
bekezdésében előírt megfigyelés és képrögzítés nem
elengedhetetlenül szükséges ilyen célok megvalósításához.
Először is, a törvény nem határolja körül azokat a
sportrendezvényeket, amelyek olyan rendkívüli kockázattal
járnak, ami elengedhetetlenné tenné a kamerázást. Ebből
adódik, hogy a végrehajtási rendelet ésszerűtlenül, már-már
abszurd módon szélesen határozta meg az e körbe tartozó
rendezvényeket. Másrészt, a III. pontban leírt külföldi
tapasztalatokra hivatkozva azt mondhatjuk, hogy még a
legnagyobb nézőszámot vonzó sportrendezvények esetében is
vannak más, alapvető jogot nem vagy kevésbé korlátozó eszközök
a személyi- és vagyonbiztonság védelmére. Megfelelő színvonalú
sportlétesítmények (csak ülőhelyek létesítése, rivális
szurkolótáborok elkülönítése, kerítések lebontása stb.),
felkészült rendezőapparátus, a nézők tájékoztatása és
kiszolgálása, valamint szükség esetén a rendőrség
segítségnyújtása mellett nincs kényszerítő szükség arra, hogy
a szervezők a sportrendezvény helyszínét és résztvevőit
folyamatosan kamerával figyeljék és a felvételeket rögzítsék.
Tehát úgy ítéljük meg, hogy a sporttörvény 85. § (1) és (10)
bekezdésében előírt alapjog-korlátozásnak nincsenek meg az
alkotmányos indokai. Ezért ezeket a rendelkezéseket és a
végrehajtási rendelet – e szabályokból következő – 5. § (2)
bekezdés c) pontját, valamint 11. § (4) bekezdését is meg
kellett volna semmisíteni.
2. Külön vizsgálatot igényel a sporttörvény 85. § (3)
bekezdésének a) pontja, amely “szabálysértési vagy
büntetőeljárás lefolytatásának megkönnyítése céljából” teszi
lehetővé (sok esetben kötelezővé) a felvételek készítését és
rögzítését.
Mindenek előtt azt hangsúlyozzuk, hogy szélsőséges eseteket
kivéve, nem tartjuk elfogadhatónak a magánérdekek védelmének
közpénzen történő rendőrség általi ellátását. Így nem vitatjuk
a törvényhozó azon választását, amely szerint a
sportrendezvény szervezőjének mint magánjogi jogalanynak a
kötelezettsége és felelőssége, hogy a sportrendezvény
biztosítását magánérdekeinek és résztvevők személy- és
vagyonbiztonsági érdekeinek védelmét ellássa. Mindazonáltal
lehetnek olyan nyilvános területen tartott sportrendezvények,
amelyeken a nézők nagy száma miatt felmerülhetnek a
sportrendezvény lebonyolításával kapcsolatos közbiztonsági
aggályok.
A jogalkotó olyan kötelezettséget ír elő a szervezőnek, amely
szerint legalább tíz munkanappal a sportrendezvény
lebonyolítása előtt be kell jelentenie a sportrendezvény
megtartását az illetékes rendőrkapitányságnál, mellékelve a
sportrendezvényre vonatkozó biztonsági tervet. Ha a szervező a
rendőrségnek a biztonsági tervben szereplő rendezői létszám
növelésére irányuló felhívását figyelmen kívül hagyja és a
sportrendezvényen olyan rendbontás történik, amelynek
felszámolására rendőrségi erők összevonása, átcsoportosítása
válik szükségessé, a szervező köteles megtéríteni a
rendőrségnek az intézkedéssel összefüggésben felmerült –
igazolt – költségeit. (Végrehajtási rendelet, 6-7. §-ok) A
sportrendezvény biztosítására a szervező széles körben köteles
igénybe venni rendezőt. A szervező dönthet arról is, hogy
rendezvénybiztosítás ellátására szóló szerződést köt a
rendőrséggel. Végső soron tehát a szervező felel azért, hogy
jól méri-e fel a sportrendezvénnyel kapcsolatos biztonsági
kockázatokat.
Ezzel együtt a törvényhozó fakultatív, de sok esetben – a 85.
§ (1) és (3) bekezdés a) pontja miatti átfedés következtében –
kötelező módon rendeli el büntető- és szabálysértési eljárások
lefolytatásának céljából a sportrendezvény helyszínén történő
kamerás felvételt, amelyet a szervező harminc napig köteles
tárolni, és adott esetben állami szerveknek köteles
kiszolgáltatni. Ennek csak az lehet az oka, hogy – a
törvényhozó szerint – a kötelező kamerás felvétel alkalmazása
körébe tartozó sportrendezvények teljes ideje alatt
közbiztonsággal kapcsolatos absztrakt veszély van. Tehát nem
arról van szó, hogy akkor készülnek felvételek mások személy-
és vagyonbiztonsága vagy a szervező magánérdekeinek
biztosítása érdekében, amikor ezek az érdekek konkrét
veszélynek vannak kitéve, hanem ilyen veszélyhelyzet hiánya
esetén is a sportrendezvény teljes időtartama alatt.
A sportrendezvény teljes időtartama alatt kötelező
felvételkészítés nem szolgál más célt, mint
bizonyítékgyűjtést, amelyek szabálysértési vagy
büntetőeljárások során felhasználhatók. A szabálysértési és
büntetőeljárások során a bizonyítékok összegyűjtése a nyomozó
hatóság feladata. E feladatának ellátása során a
nyomozóhatóság közhatalmat gyakorol, amelynek ellátásához
szükségképpen kapcsolódnak alapvetően a jogállamiságból
[Alkotmány 2. § (1) bekezdés] következő, valamint az Alkotmány
hatáskör- és feladatmegállapító szabályai által meghatározott
garanciális rendelkezések. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése
szerint a rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a
belső rend védelme. Az Rtv. 1. § (2) bekezdés a) és b)
pontjaiban meghatározott hatásköri szabályt a 42. § (1)
bekezdésének első és harmadik mondata konkretizálja. Az Rtv. e
szabályából is csak rendőrség, mint közhatalmat gyakorló szerv
konkrét esetben történő intézkedési feladatához köti az
intézkedés szempontjából fontos körülményről történő
felvételkészítést. Ezzel szemben a sporttörvény a
közbiztonsági szempontból nem kiemelkedő fontosságú
sportrendezvények teljes időtartama alatt, konkrét veszély
hiányában is kötelezi a szervezőt, mint magánjogi jogalanyt a
főszabály szerint csak közhatalmat gyakorló szervek által
ellátható tevékenység végzésére (bizonyítékgyűjtésre) anélkül,
hogy megfelelő garanciákat rendelne ehhez a tevékenységhez.
Alkotmányossági szempontból kiemelkedő jelentősége van annak,
hogy a törvényalkotó a magánjogi jogviszony egyik alanyát (a
szervezőt) az Alkotmány alapján a rendőrség feladatkörébe
tartozó olyan tevékenység végzésére kötelezte, amely a másik
szerződő fél (a nézők) információs önrendelkezési jogának
sérelmével jár. Így a magánjogi jogviszony egyik alanya Janus-
arcúvá válik: egyszerre kötelezett magánjogi szolgáltatás
nyújtására és rendőri-közhatalmi feladat ellátására. A
törvényhozó a sajátosan közhatalmi feladathoz (az állami
büntető igény érvényesítéséhez) kapcsolódó tevékenységet
“privatizálta” úgy, hogy a magánérdekű megfigyelés kötelezővé
tételével megteremtette a lehetőségét a bűnüldözési célú
adatszerzésre magánterületen. Ugyanakkor nem látjuk semmiféle
bizonyítékát annak, hogy általában a sportrendezvények
résztvevői rendkívüli mértékben veszélyeztetnék a
közbiztonságot. Ebből következik, hogy nincs kényszerítő
szükség a szabálysértési és büntetőeljárások lefolytatásának
megkönnyítését célzó sporttörvényi szabályozásra.
Összességében úgy ítéljük meg, hogy a sporttörvény 85. § (3)
bekezdésének a) pontja egyrészt sérti az Alkotmány 59. § (1)
bekezdésében garantált információs önrendelkezési jogot.
Másrészt összeegyeztethetetlen az Alkotmány 40/A. § (2)
bekezdésében foglalt – és az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt jogállamiságból is következő – feladat-meghatározási
szabállyal, mivel jelen esetben nincs kényszerítő szükség
magánszervezetek felhasználására az állam büntető igényének
érvényesítéséhez.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróságnak meg kellett
volna semmisítenie a sporttörvény 85. § (3) bekezdésének a)
pontját is.
Budapest, 2002. július 12.
Dr. Kukorelli István Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |