English

Hungarian
Ügyszám:
.
2086/A/1991
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.; Szabó András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 11/1992. (III. 5.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1992/77
.
A döntés kelte: Budapest, 03/03/1992
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

      Az   Alkotmánybíróság    a   köztársasági   elnöknek   az
      Országgyűlés által  elfogadott, de  még ki  nem hirdetett
      törvény  alkotmányellenességének   előzetes  vizsgálatára
      benyújtott indítványa alapján meghozta a következő

                            határozatot:

      Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   " Az   1944.
      december 21-e  és 1990.  május 2-a  között elkövetett  és
      politikai  okból   nem  üldözött  súlyos  bűncselekmények
      üldözhetőségéről " szóló,  az Országgyűlés 1991. november
      4-i ülésén elfogadott törvény alkotmányellenes.

      A    törvény     szövegezésének    határozatlansága    és
      bizonytalansága sérti  a  jogbiztonság  követelményét.  A
      törvény  sérti   az  alkotmányos   büntetőjognak  azt   a
      követelményét, hogy  a bűncselekmények  büntethetőségének
      elévülésére -  beleértve az  elévülés félbeszakítását  és
      nyugvását is  - az  elkövetéskor hatályos  törvényt  kell
      alkalmazni,  kivéve,   ha  az   elévülés  időszakában  az
      elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba.

      A  törvény  egyes  rendelkezései  alkotmányellenességének
      kérdésében az  Alkotmánybíróság a  következőkben  foglalt
      állást:

      1.  A  már  elévült  bűncselekmények  újból  büntethetővé
      tétele alkotmányellenes.

      2. A  még el nem évült bűncselekmények törvényi elévülési
      idejének meghosszabbítása alkotmányellenes.

      3.  A  még  el  nem  évült  bűncselekmények  elévülésének
      törvénnyel való félbeszakítása alkotmányellenes.

      4. Nyugvási  vagy félbeszakítási oknak visszaható hatályú
      törvénnyel való megállapítása alkotmányellenes.

      5. Az  elévülés  szempontjából  nem  lehet  alkotmányosan
      különböztetni aszerint,  hogy  az  állam  politikai  vagy
      pedig egyéb okból nem érvényesítette büntető igényét.

      6. Határozatlansága miatt a jogbiztonságot sérti és ezért
      alkotmányellenes   annak    elévülési    nyugvási    okká
      nyilvánítása,  hogy   " az  állam   politikai  okból  nem
      érvényesítette büntető igényét " .

      7. Alkotmányellenes,  ha a  törvény akként  vonja hatálya
      alá a  hazaárulás bűntettét,  hogy nem veszi figyelembe a
      bűncselekményi  tényállás   által   védett   jogi   tárgy
      többszöri változását a különböző politikai rendszerekben.

      8.   A    kegyelmezési   jog    korlátozása   a   törvény
      alkalmazásával kiszabott  büntetés korlátlan  enyhítésére
      alkotmányellenes.

      Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
      közzéteszI.
                                Indokolás

                                   I.

        1. Az  Országgyűlés 1991.  november 4-i  ülésén  törvényt
        fogadott el a következő szöveggel:

         " 1. §  (1)   1990. május 2-án ismét elkezdődik az 1944.
        december 21-e  és 1990. május 2-a között elkövetett és az
        elkövetéskor  hatályos  törvényekben  meghatározott  azon
        bűncselekmények büntethetőségének az elévülése, amelyeket
        az   1978.   évi   IV.   tv.   144. §    (2)    bekezdése
        hazaárulásként, 166. §  (1)  és  (2)  bekezdése szándékos
        emberölésként, 170.  §  (5)  bekezdése halált okozó testi
        sértésként határoz  meg, ha  az állam politikai okból nem
        érvényesítette büntető igényét.

         (2)    Korlátlanul    enyhíthető   az    (1)    bekezdés
        alkalmazásával kiszabott büntetés.

        2. § Ez a törvény a kihirdetés napján lép hatályba."
        2. A köztársasági elnök a törvényt nem hirdette ki, hanem
        az    1991.    november    16-án    kelt    indítványában
        alkotmányossági vizsgálatát kérte. Az indítvány szerint:

         " Az ( alkotmányossági )  aggály lényege, hogy a törvény
        1. §-a  nem sérti-e  az alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
        foglalt jogállamiság  elvét,  illetve  nem  ütközik-e  az
        alkotmány 57. §  (4)  bekezdésébe.

        Részleteiben:

        A törvény elévülési idő újrakezdését kimondó rendelkezése
        nem   ellentétes-e  az   alkotmány  2. § (1) bekezdésében
        rögzített alapvető  alkotmányos elvvel,  mely  szerint  a
        Magyar Köztársaság  jogállam ?  A jogállamiságnak ugyanis
        elengedhetetlen  összetevője   a  jogbiztonság,  amelynek
        fenntartása nélkül jogállamról beszélni nem lehet.

        Az 1.  §  megfogalmazása  nem  jelent-e  alkotmányellenes
        visszaható hatályú büntetőjogi törvényhozást, nem sérti-e
        a `nullum  crimen sine  lege` történelmileg  kialakult és
        nemzetközi egyezmények által az emberi jogok részévé tett
        jogelvét, különös  tekintettel arra,  hogy az  1. § által
        büntethetővé tett cselekmények esetlegesen az elkövetésük
        idején  fennálló   büntetőjogi  szabályok   szerint   már
        elévültek?

        Az elévülési  idő eltelte  után a  teljes  elévülési  idő
        " újraindítása " megfelel-e a jogállamiság elveinek ? Nem
        ellentétes-e az  említett rendelkezés a jogállamiság azon
        követelményével, mely  szerint az  elévülési idő  eltelte
        után  az   állam  büntetéstől   való   mentességet   ígér
        mindenkinek, és  ennek az  ígéretnek a  visszavonása  nem
        sérti-e  azt   a   jogállami   alapelvet,   hogy   minden
        állampolgár   bízhat    az    állam    és    a    törvény
        szavahihetőségében ?

        Nem sértik-e  a jogbiztonság jogállami elvét a törvényben
        foglalt   teljesen    általános,   illetve   határozatlan
        fogalmak, valamint  rendelkezések, mint  például az, hogy
        " az állam  politikai okokból  nem érvényesítette büntető
        igényét " ; hogy  a törvény  úgy jelöli meg a hazaárulás,
        illetve  a   testi  sértés  minősített  esetét,  hogy  az
        alapbűncselekmény meghatározására nem hivatkozik; továbbá
        hogy ezeknél  a bűncselekményeknél  kimondja  a  büntetés
        " minden esetben " való korlátlan enyhíthetőségét ?

        Végül lehet-e  a büntetőjogban  az  elévülés  nyugvásának
        Btk-ban, tehát  az anyagi  büntetőjogban nem ismert elvét
        analógiaként alkotmányosan alkalmazni?

        Kérdéses, hogy  a  törvény  nem  tesz-e  indokolatlan  és
        önkényes különbséget  ugyanazon bűncselekmények elkövetői
        között aszerint, hogy az állam velük szemben milyen okból
        lépett fel  ? Nem  áll-e  szemben  ez  a  rendelkezés  az
        alkotmány  54.   §    (1)    bekezdésében   meghatározott
        önkényesség   tilalmával,    illetve   az    állampolgári
        egyenlőség   70/A.    §    (1)     bekezdésében   foglalt
        szabályával ?"

                                   II.

        Az  Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   a   törvény
        rendelkezései nem egyértelműek.

        1.  A   törvény  szövegének  határozatlansága  folytán  a
        törvényből egyaránt levezethető, hogy

        -  a   már  elévült   bűncselekmények   elévülését   újra
        elindítja;

        - az  1990. május  2-án még  el nem évült bűncselekmények
        elévülési idejét  - függetlenül  az addig eltelt időtől -
        egységesen meghosszabbítja; valamint az is, hogy

        - meghatározott  bűncselekmények tekintetében az elévülés
        nyugodott és  az elévülés folyása a törvény alapján ismét
        elkezdődik.

        2. A  törvény az  1978.  évi  IV.  törvény  §-ai  alapján
        határozza    meg    a    tárgyi    hatálya    alá    vont
        bűncselekményeket,  figyelmen  kivül  hagyva,  hogy  azok
        törvényi tényállása  1944 és 1978 között, sőt 1978 óta is
        több alkalommal és több vonatkozásban megváltozott.

        A   törvény    egészének   ez   a   határozatlansága   és
        többértelműsége  sérti  a  jogbiztonság  elvét,  ezért  a
        törvény alkotmányellenes.

                                  III.

        A vizsgált  törvény különös  élességgel veti  fel a  múlt
        rendszerek joga  és az  új  Alkotmány  szerinti  jogállam
        viszonyát.  Ezért  indokolt  külön  is  összefoglalni  az
        Alkotmánybíróság álláspontját erről a kérdésről.

        1.     Az     1989.     október     23-án     kihirdetett
        alkotmánymódosítással gyakorlatilag  új alkotmány  lépett
        hatályba, ami  az  államnak,  a  jognak  és  a  politikai
        rendszernek  a   korábbitól  gyökeresen   különböző,   új
        minőségét vezette  be azzal  a meghatározásával, hogy " a
        Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam " .

        Alkotmányjogi    értelemben     ez    a     tartalma    a
        " rendszerváltás "  politikai   kategóriájának.  Ezért  a
        rendszerváltás    megkövetelte     állami    intézkedések
        értékelését nem  lehet elválasztani  a jogállamiságnak az
        alkotmányos         demokráciákban          történelmileg
        kikristályosodott és az 1989. évi magyar alkotmányrevízió
        során  is  alapul  vett  követelményeitől.  Az  Alkotmány
        meghatározza   a    jogállami   államszervezet   alapvető
        intézményeit  és   működésük  fő   szabályait,   valamint
        tartalmazza az  emberi és  állampolgári jogokat  alapvető
        biztosítékaikkal együtt.

        Magyarország jogállammá  minősítése  ténymegállapítás  és
        program egyszerre.  A jogállam  azáltal valósul meg, hogy
        az Alkotmány  valóban és  feltétlenül hatályosul.  A  jog
        számára   a   rendszerváltás   azt   jelenti,   és   jogi
        rendszerváltás kizárólag  abban az értelemben lehetséges,
        hogy a  jogállami  Alkotmánnyal  összhangba  kell  hozni,
        illetőleg - az új jogalkotást tekintve - összhangban kell
        tartani az  egész jogrendszert. Nemcsak a jogszabályoknak
        és  az   állami  szervek   működésének   kell   szigorúan
        összhangban lenniük  az Alkotmánnyal,  hanem az Alkotmány
        fogalmi kultúrájának  és értékrendjének át kell hatnia az
        egész  társadalmat.  Ez  a  jog  uralma,  ezzel  lesz  az
        Alkotmány valóságossá. A jogállam megvalósítása folyamat.
        Az állami  szervek számára  alkotmányos  kötelesség  ezen
        munkálkodni.

        2.  Az   Alkotmány  létrehozta  az  Alkotmánybíróságot  a
        jogszabályok alkotmányosságának  felülvizsgálatára és  az
        alkotmányellenes   jogszabályok    megsemmisítésére.    A
        jogállam új  szervei közül  először  az  Alkotmánybíróság
        kezdte  meg   működését.  Az  Alkotmánybíróság  már  első
        határozatával ( 1/1990.( II. 12. ) AB - az 1989. november
        26-i   népszavazás    hatása    egy    alkotmánymódosítás
        lehetőségére ), és  az új  Országgyűlés összeülése előtti
        további politikai  jelentőségű ügyeiben  is  ( ideiglenes
        köztársasági  elnök   jogállása,   választójogi   ügyek )
        világossá  tette,   hogy   bármely   politikai   törekvés
        kizárólag az  Alkotmány keretei között valósítható meg, s
        hogy az  alkotmányosság megítéléséből  a  napi  politikai
        szempontok ki vannak zárva. Az Alkotmánybíróság kezdettől
        fogva   nem   tett   tartalmi   különbséget   a   korábbi
        rendszerben,  illetőleg   az  Alkotmány   után   alkotott
        jogszabályok alkotmányossági vizsgálatában.

        3. A  rendszerváltás a  legalitás alapján  ment végbe.  A
        legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal
        szemben, hogy  a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai
        feltétlenül  érvényesüljenek.   A  politikai  szempontból
        forradalmi változásokat  bevezető Alkotmány és sarkalatos
        törvények  a   régi  jogrend   jogalkotási   szabályainak
        betartásával,  formailag   kifogástalanul,  és   kötelező
        erejüket ebből  származtatva jöttek  létre.  A  régi  jog
        továbbra  is  hatályban  maradt.  Érvényességét  tekintve
        nincs különbség  az " alkotmány előtti " és " utáni " jog
        között. Az  elmúlt fél  évszázad különböző  rendszereinek
        legitimitása ebből  a  szempontból  közömbös,  illetve  a
        jogszabály alkotmányossága  tekintetében nem értelmezendő
        kategória.  Keletkezési   idejétől   függetlenül   minden
        hatályos   jogszabálynak    az   új   Alkotmánynak   kell
        megfelelnie.  Az  alkotmányossági  vizsgálatban  sincs  a
        jognak  két   rétege,  és  nincs  kétféle  mérce  sem.  A
        jogszabály   keletkezési    idejének    annyiban    lehet
        jelentősége,  hogy   régi   jogszabályok   a   megújított
        Alkotmány       hatályba        lépésével       válhattak
        alkotmányellenessé.

        A régebbi  rendszerek jogának  különleges  kezelése  -  a
        jogfolytonosság és  a legalitás  elismerése mellett  is -
        két vonatkozásban  merülhet fel. Az első kérdés, hogy mit
        lehet tenni  a régi  - s  mára alkotmányellenessé  vált -
        jogszabályok    szerint     létrejött    jogviszonyokkal,
        összhangba hozhatók-e  ezek az  Alkotmánnyal? A  második,
        hogy az elmúlt rendszerek alkotmányellenes intézkedéseire
        vonatkozó     új      jogszabályok     alkotmányosságának
        megítélésénél  figyelembe   vehető-e   a   rendszerváltás
        sajátos történelmi  körülménye. Ezeket  a kérdéseket is a
        jogállam     követelményeinek      betartásával      kell
        megválaszolni.

        4.  A   jogállam  alapvető   eleme  a   jogbiztonság.   A
        jogbiztonság -  többek között - megköveteli a megszerzett
        jogok  védelmét,  a  teljesedésbe  ment,  vagy  egyébként
        véglegesen  lezárt  jogviszonyok  érintetlenül  hagyását,
        illetve  a   múltban  keletkezett,   tartós  jogviszonyok
        megváltoztathatóságának  alkotmányos   szabályokkal  való
        korlátozását.   Mint    azt   az    Alkotmánybíróság    a
        10/1992.( II.25.)AB    határozatában     kifejtette,    a
        jogszabály     alkotmányellenességének     következményét
        elsősorban a  jogbiztonságra figyelemmel kell levonni. Ez
        a követelmény  vonatkozik az  alkotmányellenes jogszabály
        hatályon kívül  helyezésének időpontjára, s még inkább az
        annak  alapján   keletkezett  jogviszonyokra.   Az  egyes
        jogviszonyok  és  jogi  tények  ugyanis  önállósulnak  az
        alapulfekvő  normától,   és  annak   sorsát  nem  osztják
        automatikusan.       Ellenkező       esetben       minden
        jogszabályváltozás     a      jogviszonyok      tömegének
        felülvizsgálatával   járna.    A   jogbiztonság   elvéből
        főszabályként az  következik, hogy  lezárt jogviszonyokat
        sem  jogszabállyal,   sem   jogszabály   hatályon   kívül
        helyezésével - származzék ez akár a jogalkotótól, akár az
        Alkotmánybíróságtól    -    nem    lehet    alkotmányosan
        megváltoztatni.

        Kivétel ez  alól az elv alól csak akkor engedhető meg, ha
        azt  a  jogbiztonsággal  konkuráló  más  alkotmányos  elv
        elkerülhetetlenné  teszi,  és  ezzel  nem  okoz  céljához
        képest  aránytalan  sérelmet.  Ilyen  kivétel  például  a
        jogerősen  lezárt   büntetőeljárások  felülvizsgálata  az
        elítélt javára,  ha az  eljárás később alkotmányellenessé
        nyilvánított jogszabály alapján folyt. Ezt az alkotmányos
        büntetőjog  követeli  meg.  A  jogviszonyok  igazságtalan
        eredménye viszont  önmagában nem  érv  a  jogbiztonsággal
        szemben. Mint  az  Alkotmánybíróság  a 9/1992.( I.30.) AB
        határozatban   kifejtette,   " az   anyagi   igazságosság
        jogállami   követelménye    a   jogbiztonságot   szolgáló
        intézményeken és  garanciákon  belül  maradva  valósulhat
        meg.  " Az   anyagi  igazság   érvényesülésére " .  ..nem
        biztosít   ( nem    biztosíthat )   alanyi    jogot    az
        Alkotmány..."

        A lezárt  jogviszonyok kímélete  szempontjából nem  lehet
        különbséget  tenni   aszerint,  hogy   az  alapul   fekvő
        jogszabály  miért   és  mikor  lett  alkotmányellenes.  A
        törvényhozót minden  jogviszonnyal kapcsolatban  kötik  a
        visszaható    hatályú     törvényhozás    korlátai;    az
        Alkotmánybíróságot pedig  még ennél  is jobban korlátozza
        az, hogy  az Alkotmány  hatálybalépése előtti időre még a
        norma  tartalmi  alkotmányellenességét  sem  állapíthatja
        meg.

        A jog és a jogviszonyok visszamenőleges megváltoztatására
        csak    igen     korlátozott    lehetőség     van.     Az
        alkotmányellenesnek   nyilvánított   jogszabályok   által
        teremtett helyzetet  a  jövőre  nézve,  új  jogalkotással
        lehet alkotmányosan orvosolni.

        5. Kérdés,  hogy az  elmúlt  rendszerek  alkotmányellenes
        intézkedéseire      vonatkozó       új       jogszabályok
        alkotmányosságának megítélésénél  figyelembe  vehető-e  a
        rendszerváltás sajátos történelmi helyzete.

        Az adott  történelmi helyzetet  a jogállam keretein belül
        és annak  kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem
        lehet  azonban  a  történelmi  helyzetre  és  a  jogállam
        megkövetelte   igazságosságra   hivatkozva   a   jogállam
        alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a
        jogállam ellenében  megvalósítani. A  mindig részleges és
        szubjektív igazságosságnál  a tárgyi  és formális elvekre
        támaszkodó jogbiztonság  előbbrevaló.  Ezt  az  elvet  az
        Alkotmánybíróság    eddigi     gyakorlatában    is    így
        érvényesítette.

        Az  Alkotmánybíróság  nem  hagyhatja  figyelmen  kívül  a
        történelmet, hiszen  saját magának is történelmi feladata
        van.  Az   Alkotmánybíróság  a  " jogállami  forradalom "
        paradoxonának  letéteményese:  a  jogállami  Alkotmánnyal
        elkezdődött,  és   annak  megvalósításában   álló   békés
        rendszerváltásban    az     Alkotmánybíróságnak     saját
        hatáskörében feltétlenül  biztosítania kell  a jogalkotás
        összhangját az Alkotmánnyal.

        Az Alkotmánybíróság  mindig  tekintettel  volt  az  egyes
        ügyek kapcsán lényeges történelmi körülményekre.

        Tisztában   van   azzal,   hogy   döntése   történelmileg
        kötött: még abban  az esetben  is, ha az Alkotmánybíróság
        abszolut értékeket nyilvánít ki, ezek saját korának szóló
        értelmét fedi fel. Az abortusz-ügyben az Alkotmánybíróság
        az ember  jogállásának történelmi  kiterjesztésére  és  a
        magzatról való  hagyományos gondolkodás  két,  ellentétes
        irányú  változására   alapozta   azt,   hogy   a   magzat
        jogalanyiságáról    kifejezetten    döntenie    kell    a
        jogalkotónak. Több határozat arra figyelemmel ítéli meg a
        szerződés   vagy    a   tulajdonnal    való   rendelkezés
        szabadságába  beavatkozó  jogszabályok  alkotmányosságát,
        hogy  az  a  piacgazdaság  kiépítése  ( mint  alkotmányos
        feladat ) adott  helyzetét tekintve szükséges és arányos-
        e. Kifejezetten a " tulajdoni rendszerváltással " függött
        össze  az   államosítási   és   kárpótlási   jogszabályok
        felülvizsgálata.  Az   Alkotmánybíróság  azonban  sohasem
        alkotmányossági szempontból  tekintette  rendkívülinek  a
        helyzetet,  azaz   fel  sem   merült  az   alkotmányosság
        követelményeinek felfüggesztése.  Az Alkotmánybíróság azt
        a kérdést  tette fel,  " hogy a  rendszerváltás egyszeri,
        sajátos történelmi  követelményei hogyan valósíthatók meg
        alkotmányosan,  a   jogfolytonosság   alapján   maradva "
        ( 28/1991. ( VI.3.) AB ).

        A   jelen    ügyben   vizsgált    törvény   tárgyában   a
        törvényhozónak szűkebb  az alkotmányos mozgástere, mint a
        kárpótlási törvénynél volt. A tulajdonviszonyok rendezése
        a jövőre  szól. A  kárpótlási törvény  jogokat ad, s ahol
        jogot korlátoz,  ezt jövőbeli ingyenes jogszerzéssel köti
        össze.  A   jövőnek  szól   az   állami   kötelezettségek
        megújításának   lehetősége    is,   amely   azonban   nem
        korlátlanul és  nem feltétlenül alkotmányos; az állam még
        rendkívüli helyzetben  sem  változtathatja  meg  tetszése
        szerint  kötelezettségei   jogcímét,   feltételeit   vagy
        terjedelmét.

        Ezzel szemben a büntethetőség elévülését ismét elkezdődni
        rendelő törvény  az állam  büntető  hatalmának  korlátait
        töri  át;   olyan  garanciális   jogokat,  amelyeket   az
        Alkotmány  8.   §   (4)    bekezdése  akkor   sem   enged
        korlátozni,  amikor   más  alapvető  jogok  alkotmányosan
        felfüggeszthetők   vagy    korlátozhatók.    Szemben    a
        tulajdonjog korlátozhatóságával az alkotmányos büntetőjog
        alapintézményei   legtöbb    esetben    fogalmilag    sem
        relativizálhatók,  s  nem  képzelhető  el  velük  szemben
        mérlegelhető  más   alkotmányos  jog   vagy  feladat.   A
        büntetőjogi  garanciák   ugyanis   már   egy   mérlegelés
        eredményét   tartalmazzák    azt,   hogy   a   bűnüldözés
        sikertelenségének  kockázatát  az  állam  viselI.  ( V.ö.
        9/1992.( I.30.)AB  határozat.)   Ezért   az   ártatlanság
        vélelmét  már   nem  lehet   más  alkotmányos  jog  miatt
        korlátozni, de  fogalmilag sem  lehetséges  nem  teljesen
        érvényesíteni; az  állam tétlensége  folytán az elévülési
        idő leteltekor  megszerzett büntethetetlenség az elévülés
        leteltének pillanatában  teljesen  beáll,  és  nem  lehet
        utólag sem  " csökkenteni " ,  sem  feléleszteni;  s  nem
        lehet a  nullum crimen  sine lege  feltételét sem például
        mások  jogai   védelmére  irányuló  valamely  alkotmányos
        feladat ellátásával  pótolni. Itt  tehát egyszerűen nincs
        tere    történelmi     helyzet,     igazságosság     stb.
        figyelembevételének. Büntetőjogi  garanciák alóli kivétel
        fogalmilag is csak a garanciák nyílt félretételével lenne
        lehetséges, ezt azonban a jogállam elve kizárja.

                                   IV.

        A törvény  vizsgálatánál az Alkotmánybíróság abból indult
        ki, hogy  " A Magyar  Köztársaság független, demokratikus
        jogállam ".  ( Alkotmány   2.  §    (1)   bekezdés )   Az
        Alkotmánybíróság       gyakorlatában       következetesen
        érvényesített  alapelv,   hogy   a   Magyar   Köztársaság
        alkotmányos   jogállam,    a   jogrendszerre    vonatkozó
        alkotmányos normák érvényesítése - a jogrendszer önmagára
        vonatkoztatott  szabályainak   megtartása  -  a  jogállam
        alapvető  kritériuma.  A  jogrendszer  alkotmányosságából
        következően az  állami  büntetőhatalom  gyakorlásának  is
        alapvető követelménye,  hogy megfeleljen  az  alkotmányos
        elveknek:   a    büntetőhatalom   gyakorlásának    alapja
        jogállamban kizárólag  az alkotmányos büntetőjog lehet. A
        törvényben az  Alkotmány rendelkezéseiből  is kitűnően  a
        népszuverenitást kifejező  Országgyűlés többségi  akarata
        testesül meg (Alkotmány 19. § (1), (2) és (3) bekezdés).

        Az  Alkotmány   32/A.  §    (1)   bekezdése   viszont  az
        Alkotmánybíróság feladatává teszi a jogszabályok és így a
        törvény  alkotmányosságának  felülvizsgálatát.  A  Magyar
        Köztársaságban -  mint jogállamban - ezek szerint egyedül
        az Alkotmánynak  megfelelő törvény  a jogszerű. A büntető
        törvénynek is alkotmányosnak kell lennie.

        Az  Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   alkotmányos
        jogállam a  jogsértésekre csak jogállami módon reagálhat.
        A  jogállam  jogrendje  senkitől  sem  tagadhatja  meg  a
        jogállami garanciákat. Ezek ugyanis alapjogként mindenkit
        megilletnek.  Jogállami   értékrend   alapján   jogállami
        garanciák  mellőzésével   még  igazságos   követelés  sem
        érvényesíthető.   Az    igazságosság   és   az   erkölcsi
        indokoltság lehet  ugyan motívuma  a büntetendőségnek,  a
        büntetést érdemlőségnek,  de a büntethetőség jogalapjának
        alkotmányosnak kell lennie.

        1. Az  Alkotmánybíróság 9/1992.( I.30.)  AB határozatában
        rámutatott arra,  hogy az  Alkotmány a  jogállamiságot  a
        Köztársaság alapértékévé  nyilvánította.  A  jogállamiság
        alapértékét az  Alaptörvény rendelkezései részletezik, de
        ugyanakkor  nem   töltik  ki   teljes   egészében   annak
        tartalmát. Ezért  a jogállam  fogalmának  értelmezése  az
        Alkotmánybíróságnak  is   egyik   fontos   feladata.   Az
        Alkotmánybíróság  a   jogállamiság  alapértékét   kitöltő
        elveket -  a  jogszabályok  felülvizsgálata  során  -  az
        Alkotmány valamely  konkrét rendelkezésével való összhang
        alapján vizsgálja. A jogállamiság elve azonban, ezekhez a
        konkrét alkotmányos  szabályokhoz  képest  nem  kisegítő,
        másodlagos  szabály,  s  nem  pusztán  deklaráció,  hanem
        önálló alkotmányjogi  norma, aminek  sérelme önmagában is
        megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét. Az
        Alkotmánybíróság gyakorlatában  a jogbiztonság szorosan a
        jogállamiság alkotmányjogi elvéhez kapcsolódik.

        A jogbiztonság  - az Alkotmánybíróság értelmezésében - az
        államtól és  elsősorban a jogalkotótól azt várja el, hogy
        a jog  egésze, egyes részterületei, és egyes szabályai is
        világosak,     egyértelműek,      hatásukat      tekintve
        kiszámíthatóak  és   a   norma   címzettjei   számára   a
        büntetőjogban   is    előre   láthatóak    legyenek.    A
        kiszámíthatóság    és     előreláthatóság    elvéből    a
        büntetőjogban    közvetlenül     is     levezethető     a
        visszamenőleges hatály  tilalma, de  különösen az ex post
        facto jogi  rendezés, valamint  az  analógia  alkalmazási
        tilalma.

        A  jogállamiság   és  jogbiztonság  elvéből  fakadnak  az
        eljárási garanciák.  Ezek alapvető jelentőségűek az egyes
        jogintézmények        működésének        kiszámíthatósága
        szempontjából. Csak  a formalizált  eljárás  szabályainak
        követésével  keletkezhet  érvényes  jogszabály,  csak  az
        eljárási  normák  betartásával  működik  alkotmányosan  a
        jogszolgáltatás.  A   büntetőjog  elévülési  szabályai  a
        törvényes büntetőjogi  felelősségre  vonást  biztosítják,
        azáltal, hogy  időbeli korlátok  közé szorítják az állami
        büntetőhatalom gyakorlását. A büntetőhatalom gyakorlására
        rendelt  hatóságok   mulasztása   vagy   a   kézrekerítés
        eredménytelensége -  mint kockázat  - az államot terheli.
        Ha az  elévülés bekövetkezett,  a büntethetőség  kizárása
        alanyi jogként illeti meg az elkövetőt.

        2. Alkotmányos jogállamban az államnak nincs és nem lehet
        korlátlan büntető  hatalma. Mégpedig azért nem, mert maga
        a közhatalom  sem korlátlan.  Az alkotmányos alapjogok és
        alkotmányos   védelmet   élvező   szabadságok   miatt   a
        közhatalom   csak    alkotmányos   felhatalmazással    és
        alkotmányos indokkal  avatkozhat be  az egyén  jogaiba és
        szabadságába.

        Az  Alkotmány   8. §    (1)    és    (2)    bekezdése   a
        büntetőjoggal szembeni alkotmányossági követelményekre is
        irányadó szabály.  Eszerint a Magyar Köztársaság elismeri
        az  ember  sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető
        jogait, ezek  tiszteletbentartása  és  védelme  az  állam
        elsőrendű kötelessége. Az Alkotmány fontos előírása, hogy
        " az  alapvető   jogokra  és   kötelességekre   vonatkozó
        szabályokat törvény  állapítja meg, alapvető jog lényeges
        tartalmát azonban nem korlátozhatja." Az Alkotmánybíróság
        gyakorlata  szerint   alapjog   és   szabadság   tartalma
        törvénnyel  csak  más  alapjog,  vagy  alkotmányos  érték
        védelme érdekében  elkerülhetetlen esetben,  a  szükséges
        mértékben és  arányos módon  korlátozható.  A  büntetőjog
        tilalmai és  előírásai, különösen pedig a büntetések mind
        alapjogot vagy  alkotmányosan  védett  jogot  és  értéket
        érintenek.   A    törvénnyel   történő   elkerülhetetlen,
        szükséges és  arányos korlátozás az alapja és alkotmányos
        értelme   a    büntetőjogi   büntetés   ( a   büntetőjogi
        beavatkozás ) olyan  magyarázatának, hogy az végső eszköz
        a jogkövetkezmények között.

        Az Alkotmánybíróság  nyomatékkal mutat  rá arra,  hogy  a
        vizsgált törvény  nemcsak  azért  alkotmányellenes,  mert
        sérti  a   visszaható  hatály   alkotmányos   büntetőjogi
        tilalmát ( Btk.  2. § ) és így ellentmond az Alkotmány 2.
        §  (1)   bekezdésébe foglalt  jogbiztonság  elvének  ( az
        előre láthatóságnak  és kiszámíthatóságnak ), hanem azért
        is,  mert   nem  felel   meg  a  büntetőjogi  beavatkozás
        elkerülhetetlenségére, szükségességére  és  arányosságára
        vonatkozó  alkotmányos  előírásoknak  sem.  Az  Alkotmány
        ugyanis  még  rendkivüli  állapot,  szükségállapot,  vagy
        veszélyhelyzet idején  sem teszi  lehetővé  a  büntetőjog
        alkotmányos   alapelveinek ( 54 - 56. §,  57. § (2) - (4)
        bekezdés ) korlátozását vagy felfüggesztését.

        3. A  liberális, demokratikus állam büntetőjogi rendszere
        - a  klasszikus büntetőjog  - a  nullum crimen és a nulla
        poena sine  lege elvét  ( visszaható hatály tilalma ) úgy
        kezelte, mint  az államot terhelő közjogi ( alkotmányos )
        kötelezettséget: büntetőhatalma gyakorlásának feltételeit
        törvényben   előre    kell   rögzítenie.    A   törvényes
        büntetőhatalom gyakorlása  során ez  az  elv  fokozatosan
        gazdagodott.  A   gazdagodás  a   törvényes   büntetőjogi
        felelősségre vonás  jogszerűségi tartalmát bővítette úgy,
        hogy  ma   már  túlmutat   a  törvény   különös  részében
        megfogalmazott előírásokon.

        Az Alkotmánybíróság  a nullum  crimen et nulla poena sine
        lege  elvét  a  büntetőjogi  legalitás  alkotmányos  elve
        alapján értelmezI. Ennek kapcsán elvégezte az alkotmányos
        jogállamok  alkotmányainak   összehasonlító  vizsgálatát.
        Megállapította, hogy ezek nem egyszerűen azt jelentik ki,
        hogy  a   bűncselekményt  törvényben   kell  tiltani,  és
        törvényben kell  büntetéssel fenyegetni,  hanem általában
        azt  követelik   meg,  hogy  a  büntetőjogi  felelősségre
        vonásnak,   az   elítélésnek   és   megbüntetésnek   kell
        törvényesnek és  törvényen  alapulónak  lennie.  Ugyanazt
        teszik  tehát,  mint  amit  az  Alkotmányunk  57. §   (4)
        bekezdése előír. Ez pedig az alapjogok között szabályozza
        az  egyén   jogát  arra,   hogy  büntetése  és  elítélése
        törvényes legyen.  Az Alkotmány  úgy  rendelkezik,  hogy:
        " Senkit nem  lehet bűnösnek  nyilvánítani és büntetéssel
        sújtani ... ". Itt  tehát nemcsak  arról van szó, hogy az
        állam törvényben tiltja a bűncselekményeket és törvényben
        büntetéssel fenyeget,  hanem az  egyén ahhoz való jogáról
        van   szó,    hogy   csakis    törvényesen   ítéljék   el
        ( nyilvánítsák bűnössé )  és  büntetését  is  törvényesen
        szabják ki ( sújtsák büntetéssel ).

        Alkotmányos jogállamban  a büntetőjog nem pusztán eszköz,
        hanem  értéket  véd  és  maga  is  értékeket  hordoz:  az
        alkotmányos  büntetőjogi   elveket  és   garanciákat.   A
        büntetőjog  a   büntetőhatalom  gyakorlásának   törvényes
        alapja   és   egyúttal   az   egyéni   jogok   védelmének
        szabadságlevele is.  A  büntetőjog  értékvédő  ugyan,  de
        szabadságlevélként az  erkölcsi értékek  védelme  körében
        nem lehet az erkölcsi tisztogatás eszköze.

        A nullum  crimen sine  lege és  a nulla  poena sine  lege
        alkotmányos  alapelvek,   amelyeknek  számos  büntetőjogi
        szabály adja  meg jogszerű  tartalmát.  Ilyen  szabály  a
        bűncselekmény fogalomnak a Btk-ban adott meghatározása, a
        büntetés és  a büntetési  rendszer törvényes  fogalmaI. A
        bűncselekmény fogalom  ugyanúgy, mint a büntetés fogalma,
        az egyén  büntetőjogi felelőssége  és felelősségre vonása
        szempontjából döntő.  Az egyén  alkotmányos  szabadságát,
        emberi jogait  nem csak  a  büntetőjog  különös  részének
        tényállásai   és   büntetési   tételei   érintik,   hanem
        alapvetően a  büntetőjogi felelősség,  a büntetéskiszabás
        és a  büntethetőség összefüggő  zárt szabályrendszere.  A
        büntetőjogi  felelősség  minden  szabályának  módosulása,
        alapvetően és közvetlenül érinti az egyéni szabadságot és
        az egyén alkotmányos helyzetét. Az elévülési szabályok is
        csak úgy módosíthatók, ha azok az alkotmányos büntetőjogi
        felelősség alapintézményével összhangban maradnak.

        4. Összegezve: a nullum crimen sine lege és a nulla poena
        sine  lege  elvei  a  büntetőjogi  legalitás  alkotmányos
        elvének részei, de nem egyedüli kritériumai a büntetőjogi
        felelősségre  vonás   alkotmányosságának.  A   büntetőjog
        legalitásának  alkotmányos   elve   az   Alkotmánybíróság
        álláspontja szerint a következőket jelenti.

        - Az Alkotmány 8. §  (1)  és  (2)  bekezdése megköveteli,
        hogy törvény és ne alacsonyabb szintű jogforrás határozza
        meg a  büntetendő cselekményeket ( a büntetendőséget ) és
        azok büntetését  ( a büntetéssel  fenyegetést ).  ( Ennek
        felel meg a Btk 1. §-a és 10. §-a.)

        -  A   bűncselekménnyé  nyilvánításnak   és   büntetéssel
        fenyegetésnek   alkotmányos   indokon   kell   alapulnia:
        szükségesnek, arányosnak  és végső  soron  igénybevettnek
        kell  lennie /Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése, aminek
        megfelel a Btk. 10. §-a/.

        -  A  bűnössé  nyilvánítást  ( elítélést )  csak  bíróság
        végezheti, mégpedig a büntetőjogi felelősség határozatban
        történő megállapításával.  Ez következik  az Alkotmánynak
        az ártatlanság vélelmét deklaráló 57. § (2) bekezdéséből.

        - Csak  az elkövetéskor  hatályos törvény  szerint  lehet
        elítélni   ( bűnösnek   nyilvánítani )   és   megbüntetni
        ( büntetéssel sújtani ).  Ezt követeli  meg az  Alkotmány
        57. §   (4)  bekezdése  és ennek  felel meg  a Btk  nak a
        visszaható hatály  tilalmát kimondó  2. §-a. A bíróság az
        elkövetéskor  hatályos   törvény  szerint  bírálja  el  a
        bűncselekményt    ( állapítja     meg    a    büntetőjogi
        felelősséget, nyilvánít  bűnössé, ítél  el ), a büntetést
        is eszerint  szabja ki,  kivéve,  ha  új  törvény  lépett
        hatályba, amely  enyhébb elbírálást tesz lehetővé, vagy a
        cselekmény már  nem bűncselekmény, és így nem büntetendő.
        Ezt követeli  meg a  visszaható hatály  tilalmát  magában
        foglaló    jogbiztonság    elve    ( előre    láthatóság,
        kiszámíthatóság ),  amely  a  jogállamiságból  folyik  és
        amelynek logikus  előfeltétele  a  törvény  elkövetéskori
        megismerhetősége  ( Btk.  2.  § ).  A  visszaható  hatály
        kifejezett  tilalma   mellett  az  elbíráláskori  enyhébb
        szabály   alkalmazásának    előírása    a    jogállamiság
        követelményéből fakad: az Alkotmány ugyanis nem engedheti
        meg alapelveitől  idegen  normák  alkalmazását  ( például
        halálbüntetés kiszabását ),  még az elkövetéskori törvény
        alkalmazási főszabálya mellett sem.

        Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy
        a vizsgált törvény alkotmányellenes, mert nem felel meg a
        büntetőjogi legalitás alkotmányos elveinek.

                                   V.

        Az    Alkotmánybíróság     a    törvénnyel    kapcsolatos
        alkotmányossági   problémákat   külön-külön,   és   attól
        függetlenül  vizsgálta,  hogy  az  egyik  kérdésben  való
        állásfoglalás    esetleg    a    másik    megválaszolását
        feleslegessé teszi, vagy feltevését egyenesen kizárja. Az
        Alkotmánybíróság   a    törvény   mindegyik    lehetséges
        értelmezése esetére,  valamint a  törvény egyes gondolati
        elemeit illetően is választ kíván adni, tekintettel arra,
        hogy a  törvény szükségszerűen  ismét az Országgyűlés elé
        kerül.

        A    büntetőjog     legalitásáról,    mint    alkotmányos
        követelményről  a   határozat  IV.   pontjában  kifejtett
        álláspontja következményét  vonja le  az Alkotmánybíróság
        azzal   a    megállapításával,   hogy   a   büntethetőség
        elévülésére is  a  bűncselekmény  elkövetésekor  hatályos
        törvényt kell  alkalmazni. Az  Alkotmánybíróság  ott  úgy
        foglalt állást,  hogy azok  a  követelmények,  amelyek  a
        jogállamiságból  és   különösen   a   jogbiztonságból   a
        büntetőjog  alkotmányosságára   nézve  következnek,   nem
        korlátozódhatnak  a   különös   rész   tényállásaira   és
        büntetési tételeire.  A  büntetőjogi  felelősségre  vonás
        egészére  -   a  büntethetőség   feltételeitől  kezdve  a
        büntetés kiszabására vonatkozó szabályokig - ugyanazok az
        alkotmányos követelmények érvényesek.

        Nincs alkotmányos  alap arra,  hogy a  visszaható  hatály
        tilalmát,  illetve   a  súlyosabb  elbírálás  tilalmát  a
        cselekmény   büntetőjogi   elbírálásának   csupán   egyes
        elemeire alkalmazzák,  s másokra  nem. Ezért  az elévülés
        kérdését az  Alkotmánybíróság a bünetetőjog legalitásának
        alapján vizsgálta,  tekintet nélkül  az  elévülés  anyagi
        jogi  vagy   eljárásjogi  természetéről   folyó  elméleti
        vitákra.  A  büntető  jogszabályok  alkotmányosságát  nem
        csupán az  Alkotmányban kifejezetten szereplő büntetőjogi
        garanciákkal  kell   mérni.  A  büntetőjogra  számos  más
        alapelv  és   alapjog  is   irányadó.  Így   az  objektiv
        büntetőjogi felelősségre  nincs külön  tiltó  szabály  az
        Alkotmányban, az  emberi méltósághoz való jogból mégis az
        következik, hogy  alkotmányosan csak  a  bűnös  elkövetőt
        lehet megbüntetni.  A jogállam  tartalmát adó alkotmányos
        elv az  is, hogy  az állam  büntető hatalmának törvényben
        meghatározott határai  és feltételei  nem  változtathatók
        meg annak  terhére, akinek  a cselekményét büntetőjogilag
        megítélik. Sem a büntetőpolitika változása, sem az eljáró
        hatóságok mulasztása  vagy hibája  nem eshet  az elkövető
        terhére. Ebből  folyik a  bármely vonatkozásban súlyosabb
        elbírálást      eredményező       visszaható      törvény
        alkotmányellenessége; de  ennek az  elvnek feltétlenségét
        az Alkotmánybíróság  abban a  vonatkozásban  is  érvényre
        juttatta, hogy  a terhelt  hátrányára emelt törvényességi
        óvás  szabályait   azonnali   hatállyal   megsemmisítette
        ( 9/1992. ( I. 30. ) AB ).

        Az elévülés  ténykérdés, de  jogi tények  határozzák meg.
        Egyedül a  bíróság állapíthatja  meg jogerősen,  azaz  az
        ügyre  és   mindenkire   irányadóan,   hogy   egy   adott
        bűncselekmény     büntethetősége     elévült-e.     Ennek
        megállapítása során  az elévülési  időre,  és  folyásának
        számítására az  elkövetéskor hatályos  törvény  irányadó,
        kivéve, ha  az elbíráláskor  annál  az  elkövetőre  nézve
        kedvezőbb szabály  van hatályban.  A törvényhozó egyetlen
        alkotmányos lehetősége  arra, hogy  adott büncselekmények
        büntethetőségének  elévülésébe   beleszóljon,  az,   hogy
        kedvezőbb szabályokat állapít meg. Ellenkező hatást célzó
        rendelkezései viszont  az alábbiak  szerint más-más okból
        alkotmányellenesek attól  függően, hogy  az elévülési idő
        letelt-e már, vagy még nem.

        1. A  már elévült bűncselekmény újból büntethetővé tétele
        az Alkotmányba ütközik.

        Az elévüléssel  végérvényesen megszűnik  a  bűncselekmény
        elkövetőjének    büntethetősége.     A    büntethetőséget
        megszüntető okokkal  az állam  elsősorban  saját  büntető
        hatalmának szab  határt. Ezeknek az okoknak nincs közük a
        felelősség megalapozásához, a bűnösséghez, mint például a
        büntethetőséget kizáró  okoknak; nem  változtatnak a tett
        minősítésén sem,  a bűncselekmény  bűncselekmény marad. A
        büntethetőséget megszüntető  okok függetlenek az elkövető
        akaratától, bekövetkezésük  nem rajta  múlik, s egyébként
        is  bizonytalan.   A  tettes  remélheti  a  kegyelmet,  a
        társadalomra veszélyesség  megítélésének  változását,  az
        elévülést, de  nem várhatja  el, hogy  része lesz bennük.
        ( Egy kivétel van: biztosan meghal.) Az elkövetőnek akkor
        nyílik joga  a büntethetetlenségre, ha ezek a megszüntető
        okok történetesen megvalósultak.

        Ha tehát  az elévülés  beállt, az elkövetőnek alanyi joga
        keletkezik arra,  hogy ne  lehessen  megbüntetni.  Ez  az
        alanyi jog  annak következtében  nyílik meg, hogy a másik
        oldalon   az    állam   büntető   igénye   megszűnt,   ha
        eredménytelenül telt  le az  az idő, amelyet a törvényben
        büntető hatalmának  gyakorlására, az  elkövető üldözésére
        és megbüntetésére  magának szabott. A jogban való bizalom
        elve  feltétlenül   megköveteli  azt,   hogy  ha  egyszer
        valamely  büntethetőséget   megszüntető  ok  megvalósult,
        akkor a bűncselekményt ne lehessen újabb törvénnyel ismét
        büntethetővé  tenni.  Közömbös,  hogy  a  büntethetőséget
        milyen  jogi  technikával  vezetik  be  ismét  -  elévült
        büncselekmény   esetén   az   elévülés   újraindításával,
        nyugvási  vagy   félbeszakítási  okok  utólagos  törvényi
        megállapításával  -,   ennek  alkotmányossága   ugyanazon
        megítélés  alá   esik,  mintha  a  törvény  utólag  tenne
        bűntetendővé olyan cselekményt, amely az elkövetéskor nem
        volt bűncselekmény.  Az elévült  bűncselekményt ugyanis -
        mivel  az   állam  büntető   igénye   elenyészett   -   a
        büntethetőség  szemszögéből   ettől   kezdve   úgy   kell
        tekinteni,  mintha   eredetileg  sem   állt  volna   fenn
        büntethetősége.

        A már  elévült bűncselekmény  elévülése nem kezdődhet meg
        ismét.  Ez  összhangban  áll  azzal,  hogy  az  Alkotmány
        kifejezett büntetőjogi szabályai is mind az állam büntető
        hatalmát tartják  korlátok között,  s sosem  telepítik  a
        szabályok betartásával  ( sőt azok  miatt )  sikertelenül
        maradt  bűnüldözés   terhét  az   elkövetőre.  Ahogy   az
        ártatlanság vélelme  nemcsak az  ártatlant védi,  úgy  az
        elévülés   is    attól    függetlenül    megszünteti    a
        büntethetőséget, hogy  miért nem  üldözték a  bűnöst;  az
        állam mulasztása  nem eshet  az ő terhére. ( A garancia -
        mint mindig - attól függetlenül érvényesül, hogy az egyes
        esetre az elévülés intézményének indokai találóak-e, vagy
        sem. Hiába  nyilvánvaló valaki  bűnössége, ha  nem tudják
        jogszerűen  bizonyítani,   ártatlan  marad;   hiába   áll
        rendelkezésre minden  bizonyíték, van  társadalmi igény a
        büntetésre stb,  ha nem  üldözik, telik  a  bűncselekmény
        elévülése.)

        A már  elévült bűncselekmény  újból büntethetővé  tételét
        elrendelő törvény  tehát  ellentétes  az  Alkotmány  2. §
        (1)  bekezdésével,  mert sérti  a jogbiztonságot, illetve
        mert áttöri  az állam  büntető hatalma korlátozottságának
        elvét, s   végül ellentétes az 57. § (4) bekezdésével is,
        mivel    visszaható     hatállyal    tesz    bűntethetővé
        cselekményeket.

        2. és  3. A  még  el  nem  évült  büntethetőség  törvényi
        meghosszabbítása más  tekintetben vet fel alkotmányossági
        kérdéseket,  mint   a  már   elévült  cselekmény   újbóli
        büntethetővé tétele.

        Az elévülés beálltával megszűnik az állam büntető igénye,
        és  az  elkövető  jogot  szerez  a  büntetlenségre.  Amíg
        azonban az elévülési idő folyik, az elévülés elsősorban a
        bűnüldöző  hatóságnak  szól,  és  annak  kezében  van:  a
        törvény  szerint   a   hatóság   félbeszakítással   újból
        megindíthatja a  teljes idő  folyását, anélkül,  hogy  az
        elkövetőnek  tudnia   kellene  erről.  Meghosszabbodik  a
        törvény erejénél fogva az elévülés akkor is, ha a hatóság
        az  eljárást   felfüggeszti,  mégpedig   a  felfüggesztés
        tartamával. ( A  felfüggesztés alatt  -  néhány  törvényi
        kivételtől eltekintve  - az  elévülés " nyugszik " .  ) A
        " rendes " elévülési  idő tehát  csupán  arra  az  esetre
        szól, ha  közben  az  elkövető  ellen  semmilyen  büntető
        eljárási cselekmény  nem  történne.  Ez  azonban  nyilván
        kivételes eset, a jogrend működési hibája. Nincs tehát az
        elkövetőnek  alanyi  joga  arra,  hogy  büntethetősége  a
        rendes  időn  belül  biztosan  elévüljön,  nem  számíthat
        joggal arra,  hogy  ezalatt  nem  foganatosítanak  ellene
        semmilyen büntetőeljárási cselekményt. Neki csak arra van
        joga, hogy  ha a  törvényesen számított  idő  eltelt,  ne
        üldözzék tovább, és ne büntethessék meg. Az elévülési idő
        tényleges hossza  tehát nem garantált, a törvény a rendes
        elévülési idővel csupán a minimumot határozza meg.

        Az elévülés  intézménye nem  nyújt garanciát arra, hogy a
        büntethetőség  előre  meghatározott  időn  belül  valóban
        megszűnik, azt  azonban biztosítja, hogy az elévülési idő
        számításának szabályai ne változzanak az elkövető terhére
        az elévülési idő folyása alatt. Ez következik abból, hogy
        az állam  büntető hatalmának az elbíráláskor is ugyanazon
        korlátok között  kell maradnia,  mint az  elkövetéskor. A
        még el  nem évült bűncselekmény elévülését meghosszabbító
        törvény  alkotmányellenessége   tehát  attól  függ,  hogy
        súlyosabb elbírálást  eredményez-e, mintha  az  elévülést
        egy  -  a  tettes  számára  akár  ismeretlenül  maradt  -
        büntetőeljárási cselekmény  szakítja félbe.  A kérdés az,
        hogy  amíg   az  elévülési   idő  le  nem  telt,  elvileg
        kerülhet-e rosszabb helyzetbe az elkövető annál, mint ami
        a Büntető Törvénykönyv alapján a félbeszakítással érheti.

        A törvényben  meghatározott rendes elévülési idő az adott
        bűncselekmény  elkövetőire   általában  érvényes.   Ezzel
        szemben az  elévülés félbeszakítása,  vagy nyugvás általi
        meghosszabbítása  csakis   az  egyedi   ügyben   érintett
        személyre vonatkozik;  s csak  olyan eljárási  cselekmény
        váltja ki  ezt a hatást, amely az eljárás előbbrevitelére
        irányul. Pusztán  adminisztrációs  tevékenység  erre  nem
        alkalmas  -   különösen  nem,   ha  csakis   az  elévülés
        félbeszakítására irányul.  Ha nem  így lenne, az elévülés
        alapjául szolgáló  alkotmányos  elv  -  a  büntetőhatalom
        korlátozása,  és  a  sikertelen  bűnüldözés  kockázatának
        viselése - szenvedne sérelmet.

        Emiatt a  különbség  miatt  mindig  súlyosabb  elbírálást
        eredményez,  ha   a  " rendes "  elévülési  időt  törvény
        meghosszabbítja.  A   büntethetőség   idejének   törvényi
        meghosszabbítása nem  a félbeszakítás  és nyugvás  miatti
        meghosszabbodás  lehetősége   helyébe  lép,  hanem  annál
        szélesebb  hatást  vált  kI.  Egyrészt  minden  elkövetőt
        érint, anélkül  is, hogy eljárás folyna ellenük, másrészt
        az eljárási  cselekménnyel való  meghosszabbítás ehhez  a
        meghosszabbított elévülési  időhöz  járulhat  -  maga  is
        hosszabb időre  szólóan, mint  ahogy az  az elkövetéskori
        számítási  módból   adódna.   A   " rendes " ,   törvényi
        elévülési határidő  meghosszabbítása tehát  a még  el nem
        évült bűncselekmények  elbírálását  súlyosabbá  teszi  az
        elkövetéskori feltételekhez képest.

        Ugyancsak  súlyosabb  elbírálásra  vezet,  ha  az  egyedi
        ügyben  az   elévülést  félbeszakító   vagy  az  elévülés
        nyugvását eredményező hatósági aktust törvény pótolja. Az
        elévülést félbeszakító  törvény  ugyanúgy  ellentmond  az
        elévülést  garanciális   intézménnyé   tevő   alkotmányos
        elveknek, mint  a pusztán  az  elévülés  bekövetkezésének
        megakadályozására irányuló  egyedi adminisztrativ  aktus;
        súlyosítja az  ellentmondást az,  hogy  a  törvény  olyan
        ügyekre is  vonatkozik, amelyekben nem is indult eljárás.
        Emellett a  törvényi elévülési  határidő meghosszabbítása
        ellen felhozott  érvek  itt  is  érvényesek.  Garanciális
        szempontból semmi különbség nincs ugyanis aközött, hogy a
        törvény egyes bűncselekmények elévülését úgy hosszabbítja
        meg, hogy  a rendes  elévülési időt emeli fel, vagy pedig
        hogy annak újra kezdődését rendeli el.

        4.  Az   elévülés  visszaható  hatályú,  törvénnyel  való
        meghosszabbításának fent leírt alkotmányossági akadályait
        nem lehet  megkerülni  azzal  a  magyarázattal,  hogy  az
        elévülés " nyugodott " .  Ha az  elévülés az elkövetéskor
        hatályos  törvény   szerint  valóban   nyugodott,   akkor
        szükségtelen ezt  újabb törvényben kimondani. Az elévülés
        elbírálása -  az  arra  irányadó  törvény  alkalmazása  -
        kizárólag  a  bűnüldöző  hatóságokra,  s  végső  soron  a
        bíróságra  tartozik.  A  törvényhozó  ebben  a  kérdésben
        utólag nem dönthet. Az elkövetéskori elévülési szabályok,
        illetve az  elévülési idő  alatt hatályba  lépett,  annál
        kedvezőbb elbírálást  eredményező szabályok  szerint  már
        elévült büncselekményekre  a  törvény  nem  mondhatja  ki
        utólag, hogy elévülésük olyan ok miatt nyugodott, amelyet
        az elévülési  idő alatt  hatályos jog  szerint  az  adott
        bűncselekmény elbírálására  nem lehetett  alkalmazni.  Az
        elévülés jogi tények kérdése, vagyis jogszabálynak kell a
        naturális tényt  - az  idő folyását  - jogi hatással járó
        ténnyé változtatni.  Az elévülés megindulását és tartamát
        meghatározó jogi  tényeknek az  elévülés ideje alatt kell
        fennállniuk, s  vagy fennállnak,  vagy nem. Ami akkor nem
        volt  az  adott  bűncselekmény  elévülését   felfüggesztő
        ( " nyugvását " kiváltó )    jogi   tény,    utólag   nem
        nyilvánítható azzá.  Ezzel ugyanis a törvény az elévülési
        időt utólag meghosszabbítaná, ez pedig a fent kifejtettek
        szerint alkotmányellenes.

        5.  és   6.  A   törvényben   megjelölt   bűncselekmények
        büntethetőségének elévülése akkor kezdődik meg újra, " ha
        az  állam  politikai  okból  nem  érvényesítette  büntető
        igényét " .   Ez    a   feltétel    önmagában   véve   is
        alkotmányellenes.

        A jogbiztonság  megköveteli a  jogszabályok olyan világos
        és egyértelmű  fogalmazását, hogy  mindenki, akit  érint,
        tisztában lehessen  a jogi  helyzettel, ahhoz igazíthassa
        döntését   és   magatartását,   s   számolni   tudjon   a
        jogkövetkezményekkel. Ideértendő  az is, hogy ki lehessen
        számítani a  jogszabály szerint  eljáró más jogalanyok és
        állami szervek  magatartását. A  " ha az  állam politikai
        okból nem  érvényesítette büntető  igényét " feltétel egy
        büntetőjogi  norma   részeként  nem  felel  meg  a  fenti
        követelménynek. A  törvény különleges  célját  figyelembe
        véve sem  határozható meg  kellő biztonsággal,  hogy  mit
        jelent a  büntető igény  nem érvényesítése. E fogalom alá
        tartozhat, hogy nem indítottak eljárást, hogy az eljárást
        törvényes indok  nélkül megszüntették, de még az is, hogy
        törvénytelenül  enyhe   intézkedéssel  zárták   le,   pl.
        figyelmeztetéssel. Nem határozható meg az sem a szükséges
        egyértelműséggel, hogy  mi, és milyen értékrendhez képest
        minősül  " politikai  oknak "  -  különös  tekintettel  a
        törvény   hosszú   időbeli   hatálya   alatti   politikai
        változásokra.

        A  vizsgált   törvény  a  politikai  okból  nem  üldözött
        bűncselekmények közül  csak a  törvényben megjelölt három
        bűncselekmény elévülését  indítja újra;  másrészt viszont
        három igen  súlyos bűncselekmény  elkövetői közül  csak a
        politikai   okból    nem    üldözöttek    büntethetőségét
        hosszabbítja  meg.  Kétszeres  megkülönböztetés  történik
        tehát  az   elkövetők   között;   a   kétfajta   szűkítés
        szempontjai között  azonban semmi  összefüggés nincs,  és
        egymásra nem  lehetnek hatással.  Ha volna is alkotmányos
        indok arra,  hogy az  elévülés akár  az  említett  súlyos
        bűncselekmények, akár  a politikai  okból nem  üldözöttek
        tekintetében   " ismét    elkezdődjék " ,   ez    olyanok
        megbüntetésére is  kiterjedne,  akiket  a  törvény  másik
        irányú szűkítése  kizár. Az  azonos alapon megbüntethetők
        közötti ilyen  különbségtétel csak  akkor nem  ütközik az
        Alkotmány  70/A.   §-ába,  ha   a   törvényhozó   pozitiv
        diszkriminációt kívánt  alkalmazni a  törvénnyel  végülis
        nem érintett,  de annak elvi alapjai szerint büntethetővé
        vált elkövetői  kör javára. Sem a törvény szövegéből, sem
        az Alkotmánybíróság  eljárásában vizsgált  iratokból  nem
        állapítható meg  azonban  olyan  indok,  amely  az  adott
        esetben a  pozitív  diszkrimináció  alkotmányos  alapjául
        szolgálhatna.

        A  politikai   okból  elmulasztott   bűnüldözés,  mint  a
        büntethetőség  időbeli   kiterjesztésének  kritériuma  az
        alkotmányos büntetőjog  e határozatban  - és  korábban  a
        9/1992.( I.30.)AB határozatban  - kifejtett alapelvébe is
        ütközik. Eszerint  nem hárítható  az elkövetőre  annak  a
        terhe, ha  az állam  mulasztása  miatt  a  büntetőeljárás
        ideális célja,  az  igazságos  és  rendeltetését  betöltő
        büntetés   kiszabása   nem   teljesülhetett.   Ennek   az
        alkotmányos teherelosztásnak  a  szempontjából  közömbös,
        hogy   az    állam   rosszul,    vagy   egyáltalán    nem
        érvényesítette-e büntető  igényét; s  mindegy az is, hogy
        milyen okból.  Egyaránt  az  állam  terhére  esik,  ha  a
        bűnüldöző szervek  rosszul felszereltek,  ha munkatársaik
        hanyagok, ha  anyagilag vagy politikailag korruptak, vagy
        ha tudatos  bűnpártolók.  Egy  korszak  büntetőpolitikája
        visszatekintve alkotmányellenesnek  minősülhet; de  ekkor
        sem  lehet   a  jogállami  elvekkel  ellentétesen  működő
        büntető hatalom  tevékenységét egyes kiragadott részeiben
        utólag nem létezőnek nyilvánítani, s ebből azt levezetni,
        hogy adott körben az elévülés el sem kezdődhetett.

        A  vizsgált   törvény  vonatkozásában   a   büntethetőség
        elévülése kizárólag olyan ok miatt nyugodhatott, amely az
        1944. december  21-e és 1990. május 2-a között elkövetett
        bűncselekmények elbírálására az elkövetéskor hatályos jog
        szerint alkalmazható  volt.  Ezekre  a  bűncselekményekre
        nézve olyan  nyugvási ok, hogy " az állam politikai okból
        nem érvényesítette  büntető igényét " ,  nem létezett.  A
        népbíráskodás  tárgyában   kibocsátott  kormányrendeletek
        törvényerőre emeléséről  szóló 1945.  évi VII. törvény 9.
        §-a ugyan  visszaható hatállyal  megállapítja az elévülés
        nyugvását az  1919.  évben  és  azután  elkövetett  egyes
        bűncselekményekre, " amelyek üldözhetését az uralmon volt
        hatalom megakadályozta " , s elévülésük kezdőnapját 1944.
        december 21-ében  határozza meg,  a két  törvény  időbeli
        hatálya azonban különböző.

        1944. december  21. után  léteztek olyan jogszabályok - a
        legfőbb ügyész,  illetve  a  belügyminiszter  utasításai,
        amelyek a párt központi szerveinek határozatait hajtották
        végre,  mint   például  a   006/1955.,  a   001/1961.,  a
        002/1966., a  001/1985. Legf.Ü. számú utasítások, illetve
        a 008/1966. és a 22/1985. számú belügyminiszteri utasítás
        -, amelyek  szerint bizonyos  - változó - személyi kör és
        bűncselekmények vonatkozásában  büntetőeljárást  csak  az
        illetékes pártszervek hozzájárulásával lehetett indítani.

        Ezeket  a   jogszabályokat  az  országgyűlési  képviselők
        mentelmi  jogának   mintájára  alkották.  A  jogalkalmazó
        feladata az  egyes eljárásokban  elbírálni, hogy az ilyen
        utasítások  alapján   hozott  határozatok  az  adott  ügy
        elévülésére  milyen   hatással  voltak.  Erre  azonban  a
        vizsgált törvénynek semmilyen befolyása nincs.

        7. A  hazaárulás állam  elleni bűncselekmény.  Az  általa
        védett jogi  tárgy a  politikai  rendszerek  változásával
        megváltozik,  s  más  politikai  értéktartalmat  nyer.  A
        hazaárulás a formai, szövegszerű megegyezések ellenére is
        más-más bűncselekményként kezelendő a különböző politikai
        rendszerekben.  A   hazaárulás  üldözésének   " politikai
        okból " való  elmaradása tipikusan  utólagos minősítés, s
        valójában  magát  a  tényállást  minősíti  át  visszaható
        hatállyal. A  ma hazaárulásnak  minősülő cselekmények egy
        része az elkövetéskori értékrend szerint nem is számított
        hazaárulásnak, s  azért nem  üldözték. A vizsgált törvény
        nincs figyelemmel  erre a  változásra. A  hazaárulás  egy
        későbbi   politikai    rendszer   értékrendje    szerinti
        elbírálása az  Alkotmány 57. §  (4)  bekezdésébe ütközik:
        az új  rendben keletkezett  bűncselekményt visszavetíti a
        korábbi  rendszerbe,   s  büntetéssel   sújtja,  noha  az
        elkövetéskor a tett nem számított bűncselekménynek.

        A  hazaárulásra   is  állnak   elvileg   az   elévülésről
        mondottak. E  bűncselekmény rendszerváltással kapcsolatos
        alkotmányjogi problematikájának  azonban  nincs  köze  az
        elévüléshez.

        8.  A   törvény  1. §    (2)    bekezdése   " a   törvény
        alkalmazásával kiszabott "  büntetés korlátlan enyhítését
        teszi  lehetővé.  Ez  a  rendelkezés  nem  illeszthető  a
        hatályos büntetőjog  rendszerébe. A Btk ismeri a büntetés
        korlátlan   enyhítésének  lehetőségét  ( Btk  87. §   (4)
        bekezdés ), amely  azonban csak  a büntetéskiszabás során
        szélesíti   ki    a   bíróság    jogkörét   a    büntetés
        meghatározásában. A  törvény elfogadott  szövege  azonban
        nem  büntetéskiszabási,   hanem   kegyelmi   rendelkezést
        fogalmaz meg. Nem egyértelmű azonban abban a tekintetben,
        hogy a  kegyelem gyakorlását  a bíróságra ruházza-e, vagy
        pedig az Alkotmány szerint egyedül a köztársasági elnököt
        megillető   egyéni  kegyelmezési  jogot  ( 30/A.  §   (1)
        bekezdés k )  pont )  korlátozza.  Mivel  a  törvény  nem
        közkegyelmi törvény, a bíróságokat kegyelmezési jogkörrel
        nem ruházhatja  fel. A  köztársasági  elnök  Alkotmányban
        biztosított kegyelmezési  jogköre pedig nem korlátozható.
        A törvény  viszont ezt  a kegyelmezési jogkört a büntetés
        részbeni elengedésére szorítja, ezért alkotmányellenes.

                                 *  *  *

        Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  benne  foglalt
        elvi  álláspont   jelentőségére  tekintettel   a   Magyar
        Közlönyben közzéteszi.
                              Dr. Sólyom László
                            előadó alkotmánybíró
                         az Alkotmánybíróság elnöke

                    Dr. Ádám Antal            Dr. Kilényi Géza
                    alkotmánybíró              alkotmánybíró

                 Dr. Lábady Tamás              Dr. Schmidt Péter
                  alkotmánybíró                  alkotmánybíró

                              Dr. Szabó András
                            előadó alkotmánybíró

                           Dr. Tersztyánszky Ödön
                                alkotmánybíró

                     Dr. Vörös Imre        Dr. Zlinszky János
                     alkotmánybíró           alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Retroactive prosecution of serious criminal offenses
          Number of the Decision:
          .
          11/1992. (III. 5.)
          Date of the decision:
          .
          03/03/1992
          Summary:
          Concerning the question of the constitutionality of the specific provisions of Act IV of 1991 on the Prosecution of Serious Criminal Offences not previously prosecuted for Political Reasons, the Constitutional Court's opinion is the following:
          - Re-imposition of criminal punishability for offences whose statutes of limitation had expired is unconstitutional.
          - Extension of the statute of limitation defined by law for criminal offences whose statute of limitation has not yet expired is unconstitutional.
          - Enactment of a law to interrupt the running of the statutes of limitation for criminal offences whose statute of limitation has not yet expired is unconstitutional.
          - The determination of causes for the suspension and interruption of the statute of limitation by a retroactive law is unconstitutional.
          - With respect to the running of the statute of limitation, there is no constitutional basis for differentiating between the State's failure to prosecute for political or for other reasons.
          - The vagueness of the statutory definition stating that the «State's failure to prosecute for criminal offences was based on political reasons» is repugnant to the principle of legal certainty, and as a result, the suspension of the statute of limitation on such a basis is unconstitutional.
          - It is unconstitutional for the Act to incorporate the crime of treason within its scope without consideration of the fact that the legally-protected subject matter has undergone numerous changes under different political systems.
          - Restrictions upon the right of pardon for a partial or total mitigation of punishments, imposed on the basis of the Act, are unconstitutional.
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1992-s-001
          .
          Full text:
          en_0011_1992.pdfen_0011_1992.pdf