English
	Hungarian

Ügyszám: .	2086/A/1991
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.; Szabó András Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 11/1992. (III. 5.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1992/77 .

A döntés kelte: Budapest, 03/03/1992 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:              A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN ! Az   Alkotmánybíróság    a   köztársasági   elnöknek   az Országgyűlés által  elfogadott, de  még ki  nem hirdetett törvény  alkotmányellenességének   előzetes  vizsgálatára benyújtott indítványa alapján meghozta a következő                       határozatot: Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   " Az   1944. december 21-e  és 1990.  május 2-a  között elkövetett  és politikai  okból   nem  üldözött  súlyos  bűncselekmények üldözhetőségéről " szóló,  az Országgyűlés 1991. november 4-i ülésén elfogadott törvény alkotmányellenes. A    törvény     szövegezésének    határozatlansága    és bizonytalansága sérti  a  jogbiztonság  követelményét.  A törvény  sérti   az  alkotmányos   büntetőjognak  azt   a követelményét, hogy  a bűncselekmények  büntethetőségének elévülésére -  beleértve az  elévülés félbeszakítását  és nyugvását is  - az  elkövetéskor hatályos  törvényt  kell alkalmazni,  kivéve,   ha  az   elévülés  időszakában  az elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba. A  törvény  egyes  rendelkezései  alkotmányellenességének kérdésében az  Alkotmánybíróság a  következőkben  foglalt állást: 1.  A  már  elévült  bűncselekmények  újból  büntethetővé tétele alkotmányellenes. 2. A  még el nem évült bűncselekmények törvényi elévülési idejének meghosszabbítása alkotmányellenes. 3.  A  még  el  nem  évült  bűncselekmények  elévülésének törvénnyel való félbeszakítása alkotmányellenes. 4. Nyugvási  vagy félbeszakítási oknak visszaható hatályú törvénnyel való megállapítása alkotmányellenes. 5. Az  elévülés  szempontjából  nem  lehet  alkotmányosan különböztetni aszerint,  hogy  az  állam  politikai  vagy pedig egyéb okból nem érvényesítette büntető igényét. 6. Határozatlansága miatt a jogbiztonságot sérti és ezért alkotmányellenes   annak    elévülési    nyugvási    okká nyilvánítása,  hogy   " az  állam   politikai  okból  nem érvényesítette büntető igényét " . 7. Alkotmányellenes,  ha a  törvény akként  vonja hatálya alá a  hazaárulás bűntettét,  hogy nem veszi figyelembe a bűncselekményi  tényállás   által   védett   jogi   tárgy többszöri változását a különböző politikai rendszerekben. 8.   A    kegyelmezési   jog    korlátozása   a   törvény alkalmazásával kiszabott  büntetés korlátlan  enyhítésére alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszI.                         Indokolás                            I. 1. Az  Országgyűlés 1991.  november 4-i  ülésén  törvényt fogadott el a következő szöveggel:  " 1. §  (1)   1990. május 2-án ismét elkezdődik az 1944. december 21-e  és 1990. május 2-a között elkövetett és az elkövetéskor  hatályos  törvényekben  meghatározott  azon bűncselekmények büntethetőségének az elévülése, amelyeket az   1978.   évi   IV.   tv.   144. §    (2)    bekezdése hazaárulásként, 166. §  (1)  és  (2)  bekezdése szándékos emberölésként, 170.  §  (5)  bekezdése halált okozó testi sértésként határoz  meg, ha  az állam politikai okból nem érvényesítette büntető igényét.  (2)    Korlátlanul    enyhíthető   az    (1)    bekezdés alkalmazásával kiszabott büntetés. 2. § Ez a törvény a kihirdetés napján lép hatályba." 2. A köztársasági elnök a törvényt nem hirdette ki, hanem az    1991.    november    16-án    kelt    indítványában alkotmányossági vizsgálatát kérte. Az indítvány szerint:  " Az ( alkotmányossági )  aggály lényege, hogy a törvény 1. §-a  nem sérti-e  az alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében foglalt jogállamiság  elvét,  illetve  nem  ütközik-e  az alkotmány 57. §  (4)  bekezdésébe. Részleteiben: A törvény elévülési idő újrakezdését kimondó rendelkezése nem   ellentétes-e  az   alkotmány  2. § (1) bekezdésében rögzített alapvető  alkotmányos elvvel,  mely  szerint  a Magyar Köztársaság  jogállam ?  A jogállamiságnak ugyanis elengedhetetlen  összetevője   a  jogbiztonság,  amelynek fenntartása nélkül jogállamról beszélni nem lehet. Az 1.  §  megfogalmazása  nem  jelent-e  alkotmányellenes visszaható hatályú büntetőjogi törvényhozást, nem sérti-e a `nullum  crimen sine  lege` történelmileg  kialakult és nemzetközi egyezmények által az emberi jogok részévé tett jogelvét, különös  tekintettel arra,  hogy az  1. § által büntethetővé tett cselekmények esetlegesen az elkövetésük idején  fennálló   büntetőjogi  szabályok   szerint   már elévültek? Az elévülési  idő eltelte  után a  teljes  elévülési  idő " újraindítása " megfelel-e a jogállamiság elveinek ? Nem ellentétes-e az  említett rendelkezés a jogállamiság azon követelményével, mely  szerint az  elévülési idő  eltelte után  az   állam  büntetéstől   való   mentességet   ígér mindenkinek, és  ennek az  ígéretnek a  visszavonása  nem sérti-e  azt   a   jogállami   alapelvet,   hogy   minden állampolgár   bízhat    az    állam    és    a    törvény szavahihetőségében ? Nem sértik-e  a jogbiztonság jogállami elvét a törvényben foglalt   teljesen    általános,   illetve   határozatlan fogalmak, valamint  rendelkezések, mint  például az, hogy " az állam  politikai okokból  nem érvényesítette büntető igényét " ; hogy  a törvény  úgy jelöli meg a hazaárulás, illetve  a   testi  sértés  minősített  esetét,  hogy  az alapbűncselekmény meghatározására nem hivatkozik; továbbá hogy ezeknél  a bűncselekményeknél  kimondja  a  büntetés " minden esetben " való korlátlan enyhíthetőségét ? Végül lehet-e  a büntetőjogban  az  elévülés  nyugvásának Btk-ban, tehát  az anyagi  büntetőjogban nem ismert elvét analógiaként alkotmányosan alkalmazni? Kérdéses, hogy  a  törvény  nem  tesz-e  indokolatlan  és önkényes különbséget  ugyanazon bűncselekmények elkövetői között aszerint, hogy az állam velük szemben milyen okból lépett fel  ? Nem  áll-e  szemben  ez  a  rendelkezés  az alkotmány  54.   §    (1)    bekezdésében   meghatározott önkényesség   tilalmával,    illetve   az    állampolgári egyenlőség   70/A.    §    (1)     bekezdésében   foglalt szabályával ?"                            II. Az  Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   a   törvény rendelkezései nem egyértelműek. 1.  A   törvény  szövegének  határozatlansága  folytán  a törvényből egyaránt levezethető, hogy -  a   már  elévült   bűncselekmények   elévülését   újra elindítja; - az  1990. május  2-án még  el nem évült bűncselekmények elévülési idejét  - függetlenül  az addig eltelt időtől - egységesen meghosszabbítja; valamint az is, hogy - meghatározott  bűncselekmények tekintetében az elévülés nyugodott és  az elévülés folyása a törvény alapján ismét elkezdődik. 2. A  törvény az  1978.  évi  IV.  törvény  §-ai  alapján határozza    meg    a    tárgyi    hatálya    alá    vont bűncselekményeket,  figyelmen  kivül  hagyva,  hogy  azok törvényi tényállása  1944 és 1978 között, sőt 1978 óta is több alkalommal és több vonatkozásban megváltozott. A   törvény    egészének   ez   a   határozatlansága   és többértelműsége  sérti  a  jogbiztonság  elvét,  ezért  a törvény alkotmányellenes.                           III. A vizsgált  törvény különös  élességgel veti  fel a  múlt rendszerek joga  és az  új  Alkotmány  szerinti  jogállam viszonyát.  Ezért  indokolt  külön  is  összefoglalni  az Alkotmánybíróság álláspontját erről a kérdésről. 1.     Az     1989.     október     23-án     kihirdetett alkotmánymódosítással gyakorlatilag  új alkotmány  lépett hatályba, ami  az  államnak,  a  jognak  és  a  politikai rendszernek  a   korábbitól  gyökeresen   különböző,   új minőségét vezette  be azzal  a meghatározásával, hogy " a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam " . Alkotmányjogi    értelemben     ez    a     tartalma    a " rendszerváltás "  politikai   kategóriájának.  Ezért  a rendszerváltás    megkövetelte     állami    intézkedések értékelését nem  lehet elválasztani  a jogállamiságnak az alkotmányos         demokráciákban          történelmileg kikristályosodott és az 1989. évi magyar alkotmányrevízió során  is  alapul  vett  követelményeitől.  Az  Alkotmány meghatározza   a    jogállami   államszervezet   alapvető intézményeit  és   működésük  fő   szabályait,   valamint tartalmazza az  emberi és  állampolgári jogokat  alapvető biztosítékaikkal együtt. Magyarország jogállammá  minősítése  ténymegállapítás  és program egyszerre.  A jogállam  azáltal valósul meg, hogy az Alkotmány  valóban és  feltétlenül hatályosul.  A  jog számára   a   rendszerváltás   azt   jelenti,   és   jogi rendszerváltás kizárólag  abban az értelemben lehetséges, hogy a  jogállami  Alkotmánnyal  összhangba  kell  hozni, illetőleg - az új jogalkotást tekintve - összhangban kell tartani az  egész jogrendszert. Nemcsak a jogszabályoknak és  az   állami  szervek   működésének   kell   szigorúan összhangban lenniük  az Alkotmánnyal,  hanem az Alkotmány fogalmi kultúrájának  és értékrendjének át kell hatnia az egész  társadalmat.  Ez  a  jog  uralma,  ezzel  lesz  az Alkotmány valóságossá. A jogállam megvalósítása folyamat. Az állami  szervek számára  alkotmányos  kötelesség  ezen munkálkodni. 2.  Az   Alkotmány  létrehozta  az  Alkotmánybíróságot  a jogszabályok alkotmányosságának  felülvizsgálatára és  az alkotmányellenes   jogszabályok    megsemmisítésére.    A jogállam új  szervei közül  először  az  Alkotmánybíróság kezdte  meg   működését.  Az  Alkotmánybíróság  már  első határozatával ( 1/1990.( II. 12. ) AB - az 1989. november 26-i   népszavazás    hatása    egy    alkotmánymódosítás lehetőségére ), és  az új  Országgyűlés összeülése előtti további politikai  jelentőségű ügyeiben  is  ( ideiglenes köztársasági  elnök   jogállása,   választójogi   ügyek ) világossá  tette,   hogy   bármely   politikai   törekvés kizárólag az  Alkotmány keretei között valósítható meg, s hogy az  alkotmányosság megítéléséből  a  napi  politikai szempontok ki vannak zárva. Az Alkotmánybíróság kezdettől fogva   nem   tett   tartalmi   különbséget   a   korábbi rendszerben,  illetőleg   az  Alkotmány   után   alkotott jogszabályok alkotmányossági vizsgálatában. 3. A  rendszerváltás a  legalitás alapján  ment végbe.  A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy  a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül  érvényesüljenek.   A  politikai  szempontból forradalmi változásokat  bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények  a   régi  jogrend   jogalkotási   szabályainak betartásával,  formailag   kifogástalanul,  és   kötelező erejüket ebből  származtatva jöttek  létre.  A  régi  jog továbbra  is  hatályban  maradt.  Érvényességét  tekintve nincs különbség  az " alkotmány előtti " és " utáni " jog között. Az  elmúlt fél  évszázad különböző  rendszereinek legitimitása ebből  a  szempontból  közömbös,  illetve  a jogszabály alkotmányossága  tekintetében nem értelmezendő kategória.  Keletkezési   idejétől   függetlenül   minden hatályos   jogszabálynak    az   új   Alkotmánynak   kell megfelelnie.  Az  alkotmányossági  vizsgálatban  sincs  a jognak  két   rétege,  és  nincs  kétféle  mérce  sem.  A jogszabály   keletkezési    idejének    annyiban    lehet jelentősége,  hogy   régi   jogszabályok   a   megújított Alkotmány       hatályba        lépésével       válhattak alkotmányellenessé. A régebbi  rendszerek jogának  különleges  kezelése  -  a jogfolytonosság és  a legalitás  elismerése mellett  is - két vonatkozásban  merülhet fel. Az első kérdés, hogy mit lehet tenni  a régi  - s  mára alkotmányellenessé  vált - jogszabályok    szerint     létrejött    jogviszonyokkal, összhangba hozhatók-e  ezek az  Alkotmánnyal? A  második, hogy az elmúlt rendszerek alkotmányellenes intézkedéseire vonatkozó     új      jogszabályok     alkotmányosságának megítélésénél  figyelembe   vehető-e   a   rendszerváltás sajátos történelmi  körülménye. Ezeket  a kérdéseket is a jogállam     követelményeinek      betartásával      kell megválaszolni. 4.  A   jogállam  alapvető   eleme  a   jogbiztonság.   A jogbiztonság -  többek között - megköveteli a megszerzett jogok  védelmét,  a  teljesedésbe  ment,  vagy  egyébként véglegesen  lezárt  jogviszonyok  érintetlenül  hagyását, illetve  a   múltban  keletkezett,   tartós  jogviszonyok megváltoztathatóságának  alkotmányos   szabályokkal  való korlátozását.   Mint    azt   az    Alkotmánybíróság    a 10/1992.( II.25.)AB    határozatában     kifejtette,    a jogszabály     alkotmányellenességének     következményét elsősorban a  jogbiztonságra figyelemmel kell levonni. Ez a követelmény  vonatkozik az  alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül  helyezésének időpontjára, s még inkább az annak  alapján   keletkezett  jogviszonyokra.   Az  egyes jogviszonyok  és  jogi  tények  ugyanis  önállósulnak  az alapulfekvő  normától,   és  annak   sorsát  nem  osztják automatikusan.       Ellenkező       esetben       minden jogszabályváltozás     a      jogviszonyok      tömegének felülvizsgálatával   járna.    A   jogbiztonság   elvéből főszabályként az  következik, hogy  lezárt jogviszonyokat sem  jogszabállyal,   sem   jogszabály   hatályon   kívül helyezésével - származzék ez akár a jogalkotótól, akár az Alkotmánybíróságtól    -    nem    lehet    alkotmányosan megváltoztatni. Kivétel ez  alól az elv alól csak akkor engedhető meg, ha azt  a  jogbiztonsággal  konkuráló  más  alkotmányos  elv elkerülhetetlenné  teszi,  és  ezzel  nem  okoz  céljához képest  aránytalan  sérelmet.  Ilyen  kivétel  például  a jogerősen  lezárt   büntetőeljárások  felülvizsgálata  az elítélt javára,  ha az  eljárás később alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály alapján folyt. Ezt az alkotmányos büntetőjog  követeli  meg.  A  jogviszonyok  igazságtalan eredménye viszont  önmagában nem  érv  a  jogbiztonsággal szemben. Mint  az  Alkotmánybíróság  a 9/1992.( I.30.) AB határozatban   kifejtette,   " az   anyagi   igazságosság jogállami   követelménye    a   jogbiztonságot   szolgáló intézményeken és  garanciákon  belül  maradva  valósulhat meg.  " Az   anyagi  igazság   érvényesülésére " .  ..nem biztosít   ( nem    biztosíthat )   alanyi    jogot    az Alkotmány..." A lezárt  jogviszonyok kímélete  szempontjából nem  lehet különbséget  tenni   aszerint,  hogy   az  alapul   fekvő jogszabály  miért   és  mikor  lett  alkotmányellenes.  A törvényhozót minden  jogviszonnyal kapcsolatban  kötik  a visszaható    hatályú     törvényhozás    korlátai;    az Alkotmánybíróságot pedig  még ennél  is jobban korlátozza az, hogy  az Alkotmány  hatálybalépése előtti időre még a norma  tartalmi  alkotmányellenességét  sem  állapíthatja meg. A jog és a jogviszonyok visszamenőleges megváltoztatására csak    igen     korlátozott    lehetőség     van.     Az alkotmányellenesnek   nyilvánított   jogszabályok   által teremtett helyzetet  a  jövőre  nézve,  új  jogalkotással lehet alkotmányosan orvosolni. 5. Kérdés,  hogy az  elmúlt  rendszerek  alkotmányellenes intézkedéseire      vonatkozó       új       jogszabályok alkotmányosságának megítélésénél  figyelembe  vehető-e  a rendszerváltás sajátos történelmi helyzete. Az adott  történelmi helyzetet  a jogállam keretein belül és annak  kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem lehet  azonban  a  történelmi  helyzetre  és  a  jogállam megkövetelte   igazságosságra   hivatkozva   a   jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében  megvalósítani. A  mindig részleges és szubjektív igazságosságnál  a tárgyi  és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság  előbbrevaló.  Ezt  az  elvet  az Alkotmánybíróság    eddigi     gyakorlatában    is    így érvényesítette. Az  Alkotmánybíróság  nem  hagyhatja  figyelmen  kívül  a történelmet, hiszen  saját magának is történelmi feladata van.  Az   Alkotmánybíróság  a  " jogállami  forradalom " paradoxonának  letéteményese:  a  jogállami  Alkotmánnyal elkezdődött,  és   annak  megvalósításában   álló   békés rendszerváltásban    az     Alkotmánybíróságnak     saját hatáskörében feltétlenül  biztosítania kell  a jogalkotás összhangját az Alkotmánnyal. Az Alkotmánybíróság  mindig  tekintettel  volt  az  egyes ügyek kapcsán lényeges történelmi körülményekre. Tisztában   van   azzal,   hogy   döntése   történelmileg kötött: még abban  az esetben  is, ha az Alkotmánybíróság abszolut értékeket nyilvánít ki, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel. Az abortusz-ügyben az Alkotmánybíróság az ember  jogállásának történelmi  kiterjesztésére  és  a magzatról való  hagyományos gondolkodás  két,  ellentétes irányú  változására   alapozta   azt,   hogy   a   magzat jogalanyiságáról    kifejezetten    döntenie    kell    a jogalkotónak. Több határozat arra figyelemmel ítéli meg a szerződés   vagy    a   tulajdonnal    való   rendelkezés szabadságába  beavatkozó  jogszabályok  alkotmányosságát, hogy  az  a  piacgazdaság  kiépítése  ( mint  alkotmányos feladat ) adott  helyzetét tekintve szükséges és arányos- e. Kifejezetten a " tulajdoni rendszerváltással " függött össze  az   államosítási   és   kárpótlási   jogszabályok felülvizsgálata.  Az   Alkotmánybíróság  azonban  sohasem alkotmányossági szempontból  tekintette  rendkívülinek  a helyzetet,  azaz   fel  sem   merült  az   alkotmányosság követelményeinek felfüggesztése.  Az Alkotmánybíróság azt a kérdést  tette fel,  " hogy a  rendszerváltás egyszeri, sajátos történelmi  követelményei hogyan valósíthatók meg alkotmányosan,  a   jogfolytonosság   alapján   maradva " ( 28/1991. ( VI.3.) AB ). A   jelen    ügyben   vizsgált    törvény   tárgyában   a törvényhozónak szűkebb  az alkotmányos mozgástere, mint a kárpótlási törvénynél volt. A tulajdonviszonyok rendezése a jövőre  szól. A  kárpótlási törvény  jogokat ad, s ahol jogot korlátoz,  ezt jövőbeli ingyenes jogszerzéssel köti össze.  A   jövőnek  szól   az   állami   kötelezettségek megújításának   lehetősége    is,   amely   azonban   nem korlátlanul és  nem feltétlenül alkotmányos; az állam még rendkívüli helyzetben  sem  változtathatja  meg  tetszése szerint  kötelezettségei   jogcímét,   feltételeit   vagy terjedelmét. Ezzel szemben a büntethetőség elévülését ismét elkezdődni rendelő törvény  az állam  büntető  hatalmának  korlátait töri  át;   olyan  garanciális   jogokat,  amelyeket   az Alkotmány  8.   §   (4)    bekezdése  akkor   sem   enged korlátozni,  amikor   más  alapvető  jogok  alkotmányosan felfüggeszthetők   vagy    korlátozhatók.    Szemben    a tulajdonjog korlátozhatóságával az alkotmányos büntetőjog alapintézményei   legtöbb    esetben    fogalmilag    sem relativizálhatók,  s  nem  képzelhető  el  velük  szemben mérlegelhető  más   alkotmányos  jog   vagy  feladat.   A büntetőjogi  garanciák   ugyanis   már   egy   mérlegelés eredményét   tartalmazzák    azt,   hogy   a   bűnüldözés sikertelenségének  kockázatát  az  állam  viselI.  ( V.ö. 9/1992.( I.30.)AB  határozat.)   Ezért   az   ártatlanság vélelmét  már   nem  lehet   más  alkotmányos  jog  miatt korlátozni, de  fogalmilag sem  lehetséges  nem  teljesen érvényesíteni; az  állam tétlensége  folytán az elévülési idő leteltekor  megszerzett büntethetetlenség az elévülés leteltének pillanatában  teljesen  beáll,  és  nem  lehet utólag sem  " csökkenteni " ,  sem  feléleszteni;  s  nem lehet a  nullum crimen  sine lege  feltételét sem például mások  jogai   védelmére  irányuló  valamely  alkotmányos feladat ellátásával  pótolni. Itt  tehát egyszerűen nincs tere    történelmi     helyzet,     igazságosság     stb. figyelembevételének. Büntetőjogi  garanciák alóli kivétel fogalmilag is csak a garanciák nyílt félretételével lenne lehetséges, ezt azonban a jogállam elve kizárja.                            IV. A törvény  vizsgálatánál az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy  " A Magyar  Köztársaság független, demokratikus jogállam ".  ( Alkotmány   2.  §    (1)   bekezdés )   Az Alkotmánybíróság       gyakorlatában       következetesen érvényesített  alapelv,   hogy   a   Magyar   Köztársaság alkotmányos   jogállam,    a   jogrendszerre    vonatkozó alkotmányos normák érvényesítése - a jogrendszer önmagára vonatkoztatott  szabályainak   megtartása  -  a  jogállam alapvető  kritériuma.  A  jogrendszer  alkotmányosságából következően az  állami  büntetőhatalom  gyakorlásának  is alapvető követelménye,  hogy megfeleljen  az  alkotmányos elveknek:   a    büntetőhatalom   gyakorlásának    alapja jogállamban kizárólag  az alkotmányos büntetőjog lehet. A törvényben az  Alkotmány rendelkezéseiből  is kitűnően  a népszuverenitást kifejező  Országgyűlés többségi  akarata testesül meg (Alkotmány 19. § (1), (2) és (3) bekezdés). Az  Alkotmány   32/A.  §    (1)   bekezdése   viszont  az Alkotmánybíróság feladatává teszi a jogszabályok és így a törvény  alkotmányosságának  felülvizsgálatát.  A  Magyar Köztársaságban -  mint jogállamban - ezek szerint egyedül az Alkotmánynak  megfelelő törvény  a jogszerű. A büntető törvénynek is alkotmányosnak kell lennie. Az  Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   alkotmányos jogállam a  jogsértésekre csak jogállami módon reagálhat. A  jogállam  jogrendje  senkitől  sem  tagadhatja  meg  a jogállami garanciákat. Ezek ugyanis alapjogként mindenkit megilletnek.  Jogállami   értékrend   alapján   jogállami garanciák  mellőzésével   még  igazságos   követelés  sem érvényesíthető.   Az    igazságosság   és   az   erkölcsi indokoltság lehet  ugyan motívuma  a büntetendőségnek,  a büntetést érdemlőségnek,  de a büntethetőség jogalapjának alkotmányosnak kell lennie. 1. Az  Alkotmánybíróság 9/1992.( I.30.)  AB határozatában rámutatott arra,  hogy az  Alkotmány a  jogállamiságot  a Köztársaság alapértékévé  nyilvánította.  A  jogállamiság alapértékét az  Alaptörvény rendelkezései részletezik, de ugyanakkor  nem   töltik  ki   teljes   egészében   annak tartalmát. Ezért  a jogállam  fogalmának  értelmezése  az Alkotmánybíróságnak  is   egyik   fontos   feladata.   Az Alkotmánybíróság  a   jogállamiság  alapértékét   kitöltő elveket -  a  jogszabályok  felülvizsgálata  során  -  az Alkotmány valamely  konkrét rendelkezésével való összhang alapján vizsgálja. A jogállamiság elve azonban, ezekhez a konkrét alkotmányos  szabályokhoz  képest  nem  kisegítő, másodlagos  szabály,  s  nem  pusztán  deklaráció,  hanem önálló alkotmányjogi  norma, aminek  sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában  a jogbiztonság szorosan a jogállamiság alkotmányjogi elvéhez kapcsolódik. A jogbiztonság  - az Alkotmánybíróság értelmezésében - az államtól és  elsősorban a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog  egésze, egyes részterületei, és egyes szabályai is világosak,     egyértelműek,      hatásukat      tekintve kiszámíthatóak  és   a   norma   címzettjei   számára   a büntetőjogban   is    előre   láthatóak    legyenek.    A kiszámíthatóság    és     előreláthatóság    elvéből    a büntetőjogban    közvetlenül     is     levezethető     a visszamenőleges hatály  tilalma, de  különösen az ex post facto jogi  rendezés, valamint  az  analógia  alkalmazási tilalma. A  jogállamiság   és  jogbiztonság  elvéből  fakadnak  az eljárási garanciák.  Ezek alapvető jelentőségűek az egyes jogintézmények        működésének        kiszámíthatósága szempontjából. Csak  a formalizált  eljárás  szabályainak követésével  keletkezhet  érvényes  jogszabály,  csak  az eljárási  normák  betartásával  működik  alkotmányosan  a jogszolgáltatás.  A   büntetőjog  elévülési  szabályai  a törvényes büntetőjogi  felelősségre  vonást  biztosítják, azáltal, hogy  időbeli korlátok  közé szorítják az állami büntetőhatalom gyakorlását. A büntetőhatalom gyakorlására rendelt  hatóságok   mulasztása   vagy   a   kézrekerítés eredménytelensége -  mint kockázat  - az államot terheli. Ha az  elévülés bekövetkezett,  a büntethetőség  kizárása alanyi jogként illeti meg az elkövetőt. 2. Alkotmányos jogállamban az államnak nincs és nem lehet korlátlan büntető  hatalma. Mégpedig azért nem, mert maga a közhatalom  sem korlátlan.  Az alkotmányos alapjogok és alkotmányos   védelmet   élvező   szabadságok   miatt   a közhatalom   csak    alkotmányos   felhatalmazással    és alkotmányos indokkal  avatkozhat be  az egyén  jogaiba és szabadságába. Az  Alkotmány   8. §    (1)    és    (2)    bekezdése   a büntetőjoggal szembeni alkotmányossági követelményekre is irányadó szabály.  Eszerint a Magyar Köztársaság elismeri az  ember  sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek  tiszteletbentartása  és  védelme  az  állam elsőrendű kötelessége. Az Alkotmány fontos előírása, hogy " az  alapvető   jogokra  és   kötelességekre   vonatkozó szabályokat törvény  állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." Az Alkotmánybíróság gyakorlata  szerint   alapjog   és   szabadság   tartalma törvénnyel  csak  más  alapjog,  vagy  alkotmányos  érték védelme érdekében  elkerülhetetlen esetben,  a  szükséges mértékben és  arányos módon  korlátozható.  A  büntetőjog tilalmai és  előírásai, különösen pedig a büntetések mind alapjogot vagy  alkotmányosan  védett  jogot  és  értéket érintenek.   A    törvénnyel   történő   elkerülhetetlen, szükséges és  arányos korlátozás az alapja és alkotmányos értelme   a    büntetőjogi   büntetés   ( a   büntetőjogi beavatkozás ) olyan  magyarázatának, hogy az végső eszköz a jogkövetkezmények között. Az Alkotmánybíróság  nyomatékkal mutat  rá arra,  hogy  a vizsgált törvény  nemcsak  azért  alkotmányellenes,  mert sérti  a   visszaható  hatály   alkotmányos   büntetőjogi tilalmát ( Btk.  2. § ) és így ellentmond az Alkotmány 2. §  (1)   bekezdésébe foglalt  jogbiztonság  elvének  ( az előre láthatóságnak  és kiszámíthatóságnak ), hanem azért is,  mert   nem  felel   meg  a  büntetőjogi  beavatkozás elkerülhetetlenségére, szükségességére  és  arányosságára vonatkozó  alkotmányos  előírásoknak  sem.  Az  Alkotmány ugyanis  még  rendkivüli  állapot,  szükségállapot,  vagy veszélyhelyzet idején  sem teszi  lehetővé  a  büntetőjog alkotmányos   alapelveinek ( 54 - 56. §,  57. § (2) - (4) bekezdés ) korlátozását vagy felfüggesztését. 3. A  liberális, demokratikus állam büntetőjogi rendszere - a  klasszikus büntetőjog  - a  nullum crimen és a nulla poena sine  lege elvét  ( visszaható hatály tilalma ) úgy kezelte, mint  az államot terhelő közjogi ( alkotmányos ) kötelezettséget: büntetőhatalma gyakorlásának feltételeit törvényben   előre    kell   rögzítenie.    A   törvényes büntetőhatalom gyakorlása  során ez  az  elv  fokozatosan gazdagodott.  A   gazdagodás  a   törvényes   büntetőjogi felelősségre vonás  jogszerűségi tartalmát bővítette úgy, hogy  ma   már  túlmutat   a  törvény   különös  részében megfogalmazott előírásokon. Az Alkotmánybíróság  a nullum  crimen et nulla poena sine lege  elvét  a  büntetőjogi  legalitás  alkotmányos  elve alapján értelmezI. Ennek kapcsán elvégezte az alkotmányos jogállamok  alkotmányainak   összehasonlító  vizsgálatát. Megállapította, hogy ezek nem egyszerűen azt jelentik ki, hogy  a   bűncselekményt  törvényben   kell  tiltani,  és törvényben kell  büntetéssel fenyegetni,  hanem általában azt  követelik   meg,  hogy  a  büntetőjogi  felelősségre vonásnak,   az   elítélésnek   és   megbüntetésnek   kell törvényesnek és  törvényen  alapulónak  lennie.  Ugyanazt teszik  tehát,  mint  amit  az  Alkotmányunk  57. §   (4) bekezdése előír. Ez pedig az alapjogok között szabályozza az  egyén   jogát  arra,   hogy  büntetése  és  elítélése törvényes legyen.  Az Alkotmány  úgy  rendelkezik,  hogy: " Senkit nem  lehet bűnösnek  nyilvánítani és büntetéssel sújtani ... ". Itt  tehát nemcsak  arról van szó, hogy az állam törvényben tiltja a bűncselekményeket és törvényben büntetéssel fenyeget,  hanem az  egyén ahhoz való jogáról van   szó,    hogy   csakis    törvényesen   ítéljék   el ( nyilvánítsák bűnössé )  és  büntetését  is  törvényesen szabják ki ( sújtsák büntetéssel ). Alkotmányos jogállamban  a büntetőjog nem pusztán eszköz, hanem  értéket  véd  és  maga  is  értékeket  hordoz:  az alkotmányos  büntetőjogi   elveket  és   garanciákat.   A büntetőjog  a   büntetőhatalom  gyakorlásának   törvényes alapja   és   egyúttal   az   egyéni   jogok   védelmének szabadságlevele is.  A  büntetőjog  értékvédő  ugyan,  de szabadságlevélként az  erkölcsi értékek  védelme  körében nem lehet az erkölcsi tisztogatás eszköze. A nullum  crimen sine  lege és  a nulla  poena sine  lege alkotmányos  alapelvek,   amelyeknek  számos  büntetőjogi szabály adja  meg jogszerű  tartalmát.  Ilyen  szabály  a bűncselekmény fogalomnak a Btk-ban adott meghatározása, a büntetés és  a büntetési  rendszer törvényes  fogalmaI. A bűncselekmény fogalom  ugyanúgy, mint a büntetés fogalma, az egyén  büntetőjogi felelőssége  és felelősségre vonása szempontjából döntő.  Az egyén  alkotmányos  szabadságát, emberi jogait  nem csak  a  büntetőjog  különös  részének tényállásai   és   büntetési   tételei   érintik,   hanem alapvetően a  büntetőjogi felelősség,  a büntetéskiszabás és a  büntethetőség összefüggő  zárt szabályrendszere.  A büntetőjogi  felelősség  minden  szabályának  módosulása, alapvetően és közvetlenül érinti az egyéni szabadságot és az egyén alkotmányos helyzetét. Az elévülési szabályok is csak úgy módosíthatók, ha azok az alkotmányos büntetőjogi felelősség alapintézményével összhangban maradnak. 4. Összegezve: a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine  lege  elvei  a  büntetőjogi  legalitás  alkotmányos elvének részei, de nem egyedüli kritériumai a büntetőjogi felelősségre  vonás   alkotmányosságának.  A   büntetőjog legalitásának  alkotmányos   elve   az   Alkotmánybíróság álláspontja szerint a következőket jelenti. - Az Alkotmány 8. §  (1)  és  (2)  bekezdése megköveteli, hogy törvény és ne alacsonyabb szintű jogforrás határozza meg a  büntetendő cselekményeket ( a büntetendőséget ) és azok büntetését  ( a büntetéssel  fenyegetést ).  ( Ennek felel meg a Btk 1. §-a és 10. §-a.) -  A   bűncselekménnyé  nyilvánításnak   és   büntetéssel fenyegetésnek   alkotmányos   indokon   kell   alapulnia: szükségesnek, arányosnak  és végső  soron  igénybevettnek kell  lennie /Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése, aminek megfelel a Btk. 10. §-a/. -  A  bűnössé  nyilvánítást  ( elítélést )  csak  bíróság végezheti, mégpedig a büntetőjogi felelősség határozatban történő megállapításával.  Ez következik  az Alkotmánynak az ártatlanság vélelmét deklaráló 57. § (2) bekezdéséből. - Csak  az elkövetéskor  hatályos törvény  szerint  lehet elítélni   ( bűnösnek   nyilvánítani )   és   megbüntetni ( büntetéssel sújtani ).  Ezt követeli  meg az  Alkotmány 57. §   (4)  bekezdése  és ennek  felel meg  a Btk  nak a visszaható hatály  tilalmát kimondó  2. §-a. A bíróság az elkövetéskor  hatályos   törvény  szerint  bírálja  el  a bűncselekményt    ( állapítja     meg    a    büntetőjogi felelősséget, nyilvánít  bűnössé, ítél  el ), a büntetést is eszerint  szabja ki,  kivéve,  ha  új  törvény  lépett hatályba, amely  enyhébb elbírálást tesz lehetővé, vagy a cselekmény már  nem bűncselekmény, és így nem büntetendő. Ezt követeli  meg a  visszaható hatály  tilalmát  magában foglaló    jogbiztonság    elve    ( előre    láthatóság, kiszámíthatóság ),  amely  a  jogállamiságból  folyik  és amelynek logikus  előfeltétele  a  törvény  elkövetéskori megismerhetősége  ( Btk.  2.  § ).  A  visszaható  hatály kifejezett  tilalma   mellett  az  elbíráláskori  enyhébb szabály   alkalmazásának    előírása    a    jogállamiság követelményéből fakad: az Alkotmány ugyanis nem engedheti meg alapelveitől  idegen  normák  alkalmazását  ( például halálbüntetés kiszabását ),  még az elkövetéskori törvény alkalmazási főszabálya mellett sem. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált törvény alkotmányellenes, mert nem felel meg a büntetőjogi legalitás alkotmányos elveinek.                            V. Az    Alkotmánybíróság     a    törvénnyel    kapcsolatos alkotmányossági   problémákat   külön-külön,   és   attól függetlenül  vizsgálta,  hogy  az  egyik  kérdésben  való állásfoglalás    esetleg    a    másik    megválaszolását feleslegessé teszi, vagy feltevését egyenesen kizárja. Az Alkotmánybíróság   a    törvény   mindegyik    lehetséges értelmezése esetére,  valamint a  törvény egyes gondolati elemeit illetően is választ kíván adni, tekintettel arra, hogy a  törvény szükségszerűen  ismét az Országgyűlés elé kerül. A    büntetőjog     legalitásáról,    mint    alkotmányos követelményről  a   határozat  IV.   pontjában  kifejtett álláspontja következményét  vonja le  az Alkotmánybíróság azzal   a    megállapításával,   hogy   a   büntethetőség elévülésére is  a  bűncselekmény  elkövetésekor  hatályos törvényt kell  alkalmazni. Az  Alkotmánybíróság  ott  úgy foglalt állást,  hogy azok  a  követelmények,  amelyek  a jogállamiságból  és   különösen   a   jogbiztonságból   a büntetőjog  alkotmányosságára   nézve  következnek,   nem korlátozódhatnak  a   különös   rész   tényállásaira   és büntetési tételeire.  A  büntetőjogi  felelősségre  vonás egészére  -   a  büntethetőség   feltételeitől  kezdve  a büntetés kiszabására vonatkozó szabályokig - ugyanazok az alkotmányos követelmények érvényesek. Nincs alkotmányos  alap arra,  hogy a  visszaható  hatály tilalmát,  illetve   a  súlyosabb  elbírálás  tilalmát  a cselekmény   büntetőjogi   elbírálásának   csupán   egyes elemeire alkalmazzák,  s másokra  nem. Ezért  az elévülés kérdését az  Alkotmánybíróság a bünetetőjog legalitásának alapján vizsgálta,  tekintet nélkül  az  elévülés  anyagi jogi  vagy   eljárásjogi  természetéről   folyó  elméleti vitákra.  A  büntető  jogszabályok  alkotmányosságát  nem csupán az  Alkotmányban kifejezetten szereplő büntetőjogi garanciákkal  kell   mérni.  A  büntetőjogra  számos  más alapelv  és   alapjog  is   irányadó.  Így   az  objektiv büntetőjogi felelősségre  nincs külön  tiltó  szabály  az Alkotmányban, az  emberi méltósághoz való jogból mégis az következik, hogy  alkotmányosan csak  a  bűnös  elkövetőt lehet megbüntetni.  A jogállam  tartalmát adó alkotmányos elv az  is, hogy  az állam  büntető hatalmának törvényben meghatározott határai  és feltételei  nem  változtathatók meg annak  terhére, akinek  a cselekményét büntetőjogilag megítélik. Sem a büntetőpolitika változása, sem az eljáró hatóságok mulasztása  vagy hibája  nem eshet  az elkövető terhére. Ebből  folyik a  bármely vonatkozásban súlyosabb elbírálást      eredményező       visszaható      törvény alkotmányellenessége; de  ennek az  elvnek feltétlenségét az Alkotmánybíróság  abban a  vonatkozásban  is  érvényre juttatta, hogy  a terhelt  hátrányára emelt törvényességi óvás  szabályait   azonnali   hatállyal   megsemmisítette ( 9/1992. ( I. 30. ) AB ). Az elévülés  ténykérdés, de  jogi tények  határozzák meg. Egyedül a  bíróság állapíthatja  meg jogerősen,  azaz  az ügyre  és   mindenkire   irányadóan,   hogy   egy   adott bűncselekmény     büntethetősége     elévült-e.     Ennek megállapítása során  az elévülési  időre,  és  folyásának számítására az  elkövetéskor hatályos  törvény  irányadó, kivéve, ha  az elbíráláskor  annál  az  elkövetőre  nézve kedvezőbb szabály  van hatályban.  A törvényhozó egyetlen alkotmányos lehetősége  arra, hogy  adott büncselekmények büntethetőségének  elévülésébe   beleszóljon,  az,   hogy kedvezőbb szabályokat állapít meg. Ellenkező hatást célzó rendelkezései viszont  az alábbiak  szerint más-más okból alkotmányellenesek attól  függően, hogy  az elévülési idő letelt-e már, vagy még nem. 1. A  már elévült bűncselekmény újból büntethetővé tétele az Alkotmányba ütközik. Az elévüléssel  végérvényesen megszűnik  a  bűncselekmény elkövetőjének    büntethetősége.     A    büntethetőséget megszüntető okokkal  az állam  elsősorban  saját  büntető hatalmának szab  határt. Ezeknek az okoknak nincs közük a felelősség megalapozásához, a bűnösséghez, mint például a büntethetőséget kizáró  okoknak; nem  változtatnak a tett minősítésén sem,  a bűncselekmény  bűncselekmény marad. A büntethetőséget megszüntető  okok függetlenek az elkövető akaratától, bekövetkezésük  nem rajta  múlik, s egyébként is  bizonytalan.   A  tettes  remélheti  a  kegyelmet,  a társadalomra veszélyesség  megítélésének  változását,  az elévülést, de  nem várhatja  el, hogy  része lesz bennük. ( Egy kivétel van: biztosan meghal.) Az elkövetőnek akkor nyílik joga  a büntethetetlenségre, ha ezek a megszüntető okok történetesen megvalósultak. Ha tehát  az elévülés  beállt, az elkövetőnek alanyi joga keletkezik arra,  hogy ne  lehessen  megbüntetni.  Ez  az alanyi jog  annak következtében  nyílik meg, hogy a másik oldalon   az    állam   büntető   igénye   megszűnt,   ha eredménytelenül telt  le az  az idő, amelyet a törvényben büntető hatalmának  gyakorlására, az  elkövető üldözésére és megbüntetésére  magának szabott. A jogban való bizalom elve  feltétlenül   megköveteli  azt,   hogy  ha  egyszer valamely  büntethetőséget   megszüntető  ok  megvalósult, akkor a bűncselekményt ne lehessen újabb törvénnyel ismét büntethetővé  tenni.  Közömbös,  hogy  a  büntethetőséget milyen  jogi  technikával  vezetik  be  ismét  -  elévült büncselekmény   esetén   az   elévülés   újraindításával, nyugvási  vagy   félbeszakítási  okok  utólagos  törvényi megállapításával  -,   ennek  alkotmányossága   ugyanazon megítélés  alá   esik,  mintha  a  törvény  utólag  tenne bűntetendővé olyan cselekményt, amely az elkövetéskor nem volt bűncselekmény.  Az elévült  bűncselekményt ugyanis - mivel  az   állam  büntető   igénye   elenyészett   -   a büntethetőség  szemszögéből   ettől   kezdve   úgy   kell tekinteni,  mintha   eredetileg  sem   állt  volna   fenn büntethetősége. A már  elévült bűncselekmény  elévülése nem kezdődhet meg ismét.  Ez  összhangban  áll  azzal,  hogy  az  Alkotmány kifejezett büntetőjogi szabályai is mind az állam büntető hatalmát tartják  korlátok között,  s sosem  telepítik  a szabályok betartásával  ( sőt azok  miatt )  sikertelenül maradt  bűnüldözés   terhét  az   elkövetőre.  Ahogy   az ártatlanság vélelme  nemcsak az  ártatlant védi,  úgy  az elévülés   is    attól    függetlenül    megszünteti    a büntethetőséget, hogy  miért nem  üldözték a  bűnöst;  az állam mulasztása  nem eshet  az ő terhére. ( A garancia - mint mindig - attól függetlenül érvényesül, hogy az egyes esetre az elévülés intézményének indokai találóak-e, vagy sem. Hiába  nyilvánvaló valaki  bűnössége, ha  nem tudják jogszerűen  bizonyítani,   ártatlan  marad;   hiába   áll rendelkezésre minden  bizonyíték, van  társadalmi igény a büntetésre stb,  ha nem  üldözik, telik  a  bűncselekmény elévülése.) A már  elévült bűncselekmény  újból büntethetővé  tételét elrendelő törvény  tehát  ellentétes  az  Alkotmány  2. § (1)  bekezdésével,  mert sérti  a jogbiztonságot, illetve mert áttöri  az állam  büntető hatalma korlátozottságának elvét, s   végül ellentétes az 57. § (4) bekezdésével is, mivel    visszaható     hatállyal    tesz    bűntethetővé cselekményeket. 2. és  3. A  még  el  nem  évült  büntethetőség  törvényi meghosszabbítása más  tekintetben vet fel alkotmányossági kérdéseket,  mint   a  már   elévült  cselekmény   újbóli büntethetővé tétele. Az elévülés beálltával megszűnik az állam büntető igénye, és  az  elkövető  jogot  szerez  a  büntetlenségre.  Amíg azonban az elévülési idő folyik, az elévülés elsősorban a bűnüldöző  hatóságnak  szól,  és  annak  kezében  van:  a törvény  szerint   a   hatóság   félbeszakítással   újból megindíthatja a  teljes idő  folyását, anélkül,  hogy  az elkövetőnek  tudnia   kellene  erről.  Meghosszabbodik  a törvény erejénél fogva az elévülés akkor is, ha a hatóság az  eljárást   felfüggeszti,  mégpedig   a  felfüggesztés tartamával. ( A  felfüggesztés alatt  -  néhány  törvényi kivételtől eltekintve  - az  elévülés " nyugszik " .  ) A " rendes " elévülési  idő tehát  csupán  arra  az  esetre szól, ha  közben  az  elkövető  ellen  semmilyen  büntető eljárási cselekmény  nem  történne.  Ez  azonban  nyilván kivételes eset, a jogrend működési hibája. Nincs tehát az elkövetőnek  alanyi  joga  arra,  hogy  büntethetősége  a rendes  időn  belül  biztosan  elévüljön,  nem  számíthat joggal arra,  hogy  ezalatt  nem  foganatosítanak  ellene semmilyen büntetőeljárási cselekményt. Neki csak arra van joga, hogy  ha a  törvényesen számított  idő  eltelt,  ne üldözzék tovább, és ne büntethessék meg. Az elévülési idő tényleges hossza  tehát nem garantált, a törvény a rendes elévülési idővel csupán a minimumot határozza meg. Az elévülés  intézménye nem  nyújt garanciát arra, hogy a büntethetőség  előre  meghatározott  időn  belül  valóban megszűnik, azt  azonban biztosítja, hogy az elévülési idő számításának szabályai ne változzanak az elkövető terhére az elévülési idő folyása alatt. Ez következik abból, hogy az állam  büntető hatalmának az elbíráláskor is ugyanazon korlátok között  kell maradnia,  mint az  elkövetéskor. A még el  nem évült bűncselekmény elévülését meghosszabbító törvény  alkotmányellenessége   tehát  attól  függ,  hogy súlyosabb elbírálást  eredményez-e, mintha  az  elévülést egy  -  a  tettes  számára  akár  ismeretlenül  maradt  - büntetőeljárási cselekmény  szakítja félbe.  A kérdés az, hogy  amíg   az  elévülési   idő  le  nem  telt,  elvileg kerülhet-e rosszabb helyzetbe az elkövető annál, mint ami a Büntető Törvénykönyv alapján a félbeszakítással érheti. A törvényben  meghatározott rendes elévülési idő az adott bűncselekmény  elkövetőire   általában  érvényes.   Ezzel szemben az  elévülés félbeszakítása,  vagy nyugvás általi meghosszabbítása  csakis   az  egyedi   ügyben   érintett személyre vonatkozik;  s csak  olyan eljárási  cselekmény váltja ki  ezt a hatást, amely az eljárás előbbrevitelére irányul. Pusztán  adminisztrációs  tevékenység  erre  nem alkalmas  -   különösen  nem,   ha  csakis   az  elévülés félbeszakítására irányul.  Ha nem  így lenne, az elévülés alapjául szolgáló  alkotmányos  elv  -  a  büntetőhatalom korlátozása,  és  a  sikertelen  bűnüldözés  kockázatának viselése - szenvedne sérelmet. Emiatt a  különbség  miatt  mindig  súlyosabb  elbírálást eredményez,  ha   a  " rendes "  elévülési  időt  törvény meghosszabbítja.  A   büntethetőség   idejének   törvényi meghosszabbítása nem  a félbeszakítás  és nyugvás  miatti meghosszabbodás  lehetősége   helyébe  lép,  hanem  annál szélesebb  hatást  vált  kI.  Egyrészt  minden  elkövetőt érint, anélkül  is, hogy eljárás folyna ellenük, másrészt az eljárási  cselekménnyel való  meghosszabbítás ehhez  a meghosszabbított elévülési  időhöz  járulhat  -  maga  is hosszabb időre  szólóan, mint  ahogy az  az elkövetéskori számítási  módból   adódna.   A   " rendes " ,   törvényi elévülési határidő  meghosszabbítása tehát  a még  el nem évült bűncselekmények  elbírálását  súlyosabbá  teszi  az elkövetéskori feltételekhez képest. Ugyancsak  súlyosabb  elbírálásra  vezet,  ha  az  egyedi ügyben  az   elévülést  félbeszakító   vagy  az  elévülés nyugvását eredményező hatósági aktust törvény pótolja. Az elévülést félbeszakító  törvény  ugyanúgy  ellentmond  az elévülést  garanciális   intézménnyé   tevő   alkotmányos elveknek, mint  a pusztán  az  elévülés  bekövetkezésének megakadályozására irányuló  egyedi adminisztrativ  aktus; súlyosítja az  ellentmondást az,  hogy  a  törvény  olyan ügyekre is  vonatkozik, amelyekben nem is indult eljárás. Emellett a  törvényi elévülési  határidő meghosszabbítása ellen felhozott  érvek  itt  is  érvényesek.  Garanciális szempontból semmi különbség nincs ugyanis aközött, hogy a törvény egyes bűncselekmények elévülését úgy hosszabbítja meg, hogy  a rendes  elévülési időt emeli fel, vagy pedig hogy annak újra kezdődését rendeli el. 4.  Az   elévülés  visszaható  hatályú,  törvénnyel  való meghosszabbításának fent leírt alkotmányossági akadályait nem lehet  megkerülni  azzal  a  magyarázattal,  hogy  az elévülés " nyugodott " .  Ha az  elévülés az elkövetéskor hatályos  törvény   szerint  valóban   nyugodott,   akkor szükségtelen ezt  újabb törvényben kimondani. Az elévülés elbírálása -  az  arra  irányadó  törvény  alkalmazása  - kizárólag  a  bűnüldöző  hatóságokra,  s  végső  soron  a bíróságra  tartozik.  A  törvényhozó  ebben  a  kérdésben utólag nem dönthet. Az elkövetéskori elévülési szabályok, illetve az  elévülési idő  alatt hatályba  lépett,  annál kedvezőbb elbírálást  eredményező szabályok  szerint  már elévült büncselekményekre  a  törvény  nem  mondhatja  ki utólag, hogy elévülésük olyan ok miatt nyugodott, amelyet az elévülési  idő alatt  hatályos jog  szerint  az  adott bűncselekmény elbírálására  nem lehetett  alkalmazni.  Az elévülés jogi tények kérdése, vagyis jogszabálynak kell a naturális tényt  - az  idő folyását  - jogi hatással járó ténnyé változtatni.  Az elévülés megindulását és tartamát meghatározó jogi  tényeknek az  elévülés ideje alatt kell fennállniuk, s  vagy fennállnak,  vagy nem. Ami akkor nem volt  az  adott  bűncselekmény  elévülését   felfüggesztő ( " nyugvását " kiváltó )    jogi   tény,    utólag   nem nyilvánítható azzá.  Ezzel ugyanis a törvény az elévülési időt utólag meghosszabbítaná, ez pedig a fent kifejtettek szerint alkotmányellenes. 5.  és   6.  A   törvényben   megjelölt   bűncselekmények büntethetőségének elévülése akkor kezdődik meg újra, " ha az  állam  politikai  okból  nem  érvényesítette  büntető igényét " .   Ez    a   feltétel    önmagában   véve   is alkotmányellenes. A jogbiztonság  megköveteli a  jogszabályok olyan világos és egyértelmű  fogalmazását, hogy  mindenki, akit  érint, tisztában lehessen  a jogi  helyzettel, ahhoz igazíthassa döntését   és   magatartását,   s   számolni   tudjon   a jogkövetkezményekkel. Ideértendő  az is, hogy ki lehessen számítani a  jogszabály szerint  eljáró más jogalanyok és állami szervek  magatartását. A  " ha az  állam politikai okból nem  érvényesítette büntető  igényét " feltétel egy büntetőjogi  norma   részeként  nem  felel  meg  a  fenti követelménynek. A  törvény különleges  célját  figyelembe véve sem  határozható meg  kellő biztonsággal,  hogy  mit jelent a  büntető igény  nem érvényesítése. E fogalom alá tartozhat, hogy nem indítottak eljárást, hogy az eljárást törvényes indok  nélkül megszüntették, de még az is, hogy törvénytelenül  enyhe   intézkedéssel  zárták   le,   pl. figyelmeztetéssel. Nem határozható meg az sem a szükséges egyértelműséggel, hogy  mi, és milyen értékrendhez képest minősül  " politikai  oknak "  -  különös  tekintettel  a törvény   hosszú   időbeli   hatálya   alatti   politikai változásokra. A  vizsgált   törvény  a  politikai  okból  nem  üldözött bűncselekmények közül  csak a  törvényben megjelölt három bűncselekmény elévülését  indítja újra;  másrészt viszont három igen  súlyos bűncselekmény  elkövetői közül  csak a politikai   okból    nem    üldözöttek    büntethetőségét hosszabbítja  meg.  Kétszeres  megkülönböztetés  történik tehát  az   elkövetők   között;   a   kétfajta   szűkítés szempontjai között  azonban semmi  összefüggés nincs,  és egymásra nem  lehetnek hatással.  Ha volna is alkotmányos indok arra,  hogy az  elévülés akár  az  említett  súlyos bűncselekmények, akár  a politikai  okból nem  üldözöttek tekintetében   " ismét    elkezdődjék " ,   ez    olyanok megbüntetésére is  kiterjedne,  akiket  a  törvény  másik irányú szűkítése  kizár. Az  azonos alapon megbüntethetők közötti ilyen  különbségtétel csak  akkor nem  ütközik az Alkotmány  70/A.   §-ába,  ha   a   törvényhozó   pozitiv diszkriminációt kívánt  alkalmazni a  törvénnyel  végülis nem érintett,  de annak elvi alapjai szerint büntethetővé vált elkövetői  kör javára. Sem a törvény szövegéből, sem az Alkotmánybíróság  eljárásában vizsgált  iratokból  nem állapítható meg  azonban  olyan  indok,  amely  az  adott esetben a  pozitív  diszkrimináció  alkotmányos  alapjául szolgálhatna. A  politikai   okból  elmulasztott   bűnüldözés,  mint  a büntethetőség  időbeli   kiterjesztésének  kritériuma  az alkotmányos büntetőjog  e határozatban  - és  korábban  a 9/1992.( I.30.)AB határozatban  - kifejtett alapelvébe is ütközik. Eszerint  nem hárítható  az elkövetőre  annak  a terhe, ha  az állam  mulasztása  miatt  a  büntetőeljárás ideális célja,  az  igazságos  és  rendeltetését  betöltő büntetés   kiszabása   nem   teljesülhetett.   Ennek   az alkotmányos teherelosztásnak  a  szempontjából  közömbös, hogy   az    állam   rosszul,    vagy   egyáltalán    nem érvényesítette-e büntető  igényét; s  mindegy az is, hogy milyen okból.  Egyaránt  az  állam  terhére  esik,  ha  a bűnüldöző szervek  rosszul felszereltek,  ha munkatársaik hanyagok, ha  anyagilag vagy politikailag korruptak, vagy ha tudatos  bűnpártolók.  Egy  korszak  büntetőpolitikája visszatekintve alkotmányellenesnek  minősülhet; de  ekkor sem  lehet   a  jogállami  elvekkel  ellentétesen  működő büntető hatalom  tevékenységét egyes kiragadott részeiben utólag nem létezőnek nyilvánítani, s ebből azt levezetni, hogy adott körben az elévülés el sem kezdődhetett. A  vizsgált   törvény  vonatkozásában   a   büntethetőség elévülése kizárólag olyan ok miatt nyugodhatott, amely az 1944. december  21-e és 1990. május 2-a között elkövetett bűncselekmények elbírálására az elkövetéskor hatályos jog szerint alkalmazható  volt.  Ezekre  a  bűncselekményekre nézve olyan  nyugvási ok, hogy " az állam politikai okból nem érvényesítette  büntető igényét " ,  nem létezett.  A népbíráskodás  tárgyában   kibocsátott  kormányrendeletek törvényerőre emeléséről  szóló 1945.  évi VII. törvény 9. §-a ugyan  visszaható hatállyal  megállapítja az elévülés nyugvását az  1919.  évben  és  azután  elkövetett  egyes bűncselekményekre, " amelyek üldözhetését az uralmon volt hatalom megakadályozta " , s elévülésük kezdőnapját 1944. december 21-ében  határozza meg,  a két  törvény  időbeli hatálya azonban különböző. 1944. december  21. után  léteztek olyan jogszabályok - a legfőbb ügyész,  illetve  a  belügyminiszter  utasításai, amelyek a párt központi szerveinek határozatait hajtották végre,  mint   például  a   006/1955.,  a   001/1961.,  a 002/1966., a  001/1985. Legf.Ü. számú utasítások, illetve a 008/1966. és a 22/1985. számú belügyminiszteri utasítás -, amelyek  szerint bizonyos  - változó - személyi kör és bűncselekmények vonatkozásában  büntetőeljárást  csak  az illetékes pártszervek hozzájárulásával lehetett indítani. Ezeket  a   jogszabályokat  az  országgyűlési  képviselők mentelmi  jogának   mintájára  alkották.  A  jogalkalmazó feladata az  egyes eljárásokban  elbírálni, hogy az ilyen utasítások  alapján   hozott  határozatok  az  adott  ügy elévülésére  milyen   hatással  voltak.  Erre  azonban  a vizsgált törvénynek semmilyen befolyása nincs. 7. A  hazaárulás állam  elleni bűncselekmény.  Az  általa védett jogi  tárgy a  politikai  rendszerek  változásával megváltozik,  s  más  politikai  értéktartalmat  nyer.  A hazaárulás a formai, szövegszerű megegyezések ellenére is más-más bűncselekményként kezelendő a különböző politikai rendszerekben.  A   hazaárulás  üldözésének   " politikai okból " való  elmaradása tipikusan  utólagos minősítés, s valójában  magát  a  tényállást  minősíti  át  visszaható hatállyal. A  ma hazaárulásnak  minősülő cselekmények egy része az elkövetéskori értékrend szerint nem is számított hazaárulásnak, s  azért nem  üldözték. A vizsgált törvény nincs figyelemmel  erre a  változásra. A  hazaárulás  egy későbbi   politikai    rendszer   értékrendje    szerinti elbírálása az  Alkotmány 57. §  (4)  bekezdésébe ütközik: az új  rendben keletkezett  bűncselekményt visszavetíti a korábbi  rendszerbe,   s  büntetéssel   sújtja,  noha  az elkövetéskor a tett nem számított bűncselekménynek. A  hazaárulásra   is  állnak   elvileg   az   elévülésről mondottak. E  bűncselekmény rendszerváltással kapcsolatos alkotmányjogi problematikájának  azonban  nincs  köze  az elévüléshez. 8.  A   törvény  1. §    (2)    bekezdése   " a   törvény alkalmazásával kiszabott "  büntetés korlátlan enyhítését teszi  lehetővé.  Ez  a  rendelkezés  nem  illeszthető  a hatályos büntetőjog  rendszerébe. A Btk ismeri a büntetés korlátlan   enyhítésének  lehetőségét  ( Btk  87. §   (4) bekezdés ), amely  azonban csak  a büntetéskiszabás során szélesíti   ki    a   bíróság    jogkörét   a    büntetés meghatározásában. A  törvény elfogadott  szövege  azonban nem  büntetéskiszabási,   hanem   kegyelmi   rendelkezést fogalmaz meg. Nem egyértelmű azonban abban a tekintetben, hogy a  kegyelem gyakorlását  a bíróságra ruházza-e, vagy pedig az Alkotmány szerint egyedül a köztársasági elnököt megillető   egyéni  kegyelmezési  jogot  ( 30/A.  §   (1) bekezdés k )  pont )  korlátozza.  Mivel  a  törvény  nem közkegyelmi törvény, a bíróságokat kegyelmezési jogkörrel nem ruházhatja  fel. A  köztársasági  elnök  Alkotmányban biztosított kegyelmezési  jogköre pedig nem korlátozható. A törvény  viszont ezt  a kegyelmezési jogkört a büntetés részbeni elengedésére szorítja, ezért alkotmányellenes.                          *  *  * Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  benne  foglalt elvi  álláspont   jelentőségére  tekintettel   a   Magyar Közlönyben közzéteszi.                     Dr. Sólyom László                   előadó alkotmánybíró                az Alkotmánybíróság elnöke           Dr. Ádám Antal            Dr. Kilényi Géza           alkotmánybíró              alkotmánybíró        Dr. Lábady Tamás              Dr. Schmidt Péter         alkotmánybíró                  alkotmánybíró                     Dr. Szabó András                   előadó alkotmánybíró                  Dr. Tersztyánszky Ödön                       alkotmánybíró            Dr. Vörös Imre        Dr. Zlinszky János            alkotmánybíró           alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Retroactive prosecution of serious criminal offenses
Number of the Decision: .	11/1992. (III. 5.)
Date of the decision: .	03/03/1992
Summary: Concerning the question of the constitutionality of the specific provisions of Act IV of 1991 on the Prosecution of Serious Criminal Offences not previously prosecuted for Political Reasons, the Constitutional Court's opinion is the following: - Re-imposition of criminal punishability for offences whose statutes of limitation had expired is unconstitutional. - Extension of the statute of limitation defined by law for criminal offences whose statute of limitation has not yet expired is unconstitutional. - Enactment of a law to interrupt the running of the statutes of limitation for criminal offences whose statute of limitation has not yet expired is unconstitutional. - The determination of causes for the suspension and interruption of the statute of limitation by a retroactive law is unconstitutional. - With respect to the running of the statute of limitation, there is no constitutional basis for differentiating between the State's failure to prosecute for political or for other reasons. - The vagueness of the statutory definition stating that the «State's failure to prosecute for criminal offences was based on political reasons» is repugnant to the principle of legal certainty, and as a result, the suspension of the statute of limitation on such a basis is unconstitutional. - It is unconstitutional for the Act to incorporate the crime of treason within its scope without consideration of the fact that the legally-protected subject matter has undergone numerous changes under different political systems. - Restrictions upon the right of pardon for a partial or total mitigation of punishments, imposed on the basis of the Act, are unconstitutional.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1992-s-001
. Full text: en_0011_1992.pdf