Hungarian
Ügyszám:
.
675/B/2001
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 675/B/2001. AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2002/1320
.
A döntés kelte: Budapest, 01/21/2002
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
    utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján – dr. Bihari
    Mihály, dr. Czúcz Ottó, dr. Holló András, dr. Kiss László  és
    dr.  Kukorelli  István  alkotmánybírók  különvéleményével   –
    meghozta az alábbi

                            határozatot:
                                 
    Az Alkotmánybíróság a pénzügyi tárgyú törvények módosításáról
    szóló   2001.   évi   L.   törvény  84.   §   (2)   bekezdése
    alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
    irányuló indítványt elutasítja.
                                Indokolás
                                   
                                   I.
                                   
      1.    Az   indítványt   benyújtó   országgyűlési   képviselők
      álláspontja szerint a pénzügyi tárgyú törvények módosításáról
      szóló  2001. évi L. törvény (a továbbiakban: Ptm.) 84. §  (2)
      bekezdése alkotmányellenes, mert annak elfogadását megelőzően
      a  törvényalkotás  eljárási rendje nem volt  szabályszerű.  A
      szabályszerűség  hiányát  legfőképp  abban  látják,  hogy   a
      kifogásolt  rendelkezést  az Országgyűlés  olyan  megismételt
      vitán  és  zárószavazáson fogadta el, amelynek lefolytatására
      szerintük    az    Alkotmány   és   a   Magyar    Köztársaság
      Országgyűlésének Házszabályáról szóló 46/1994. (IX. 30.)  OGY
      határozat     (a    továbbiakban:    Házszabály)    vonatkozó
      rendelkezései nem adtak alapot.

      Az  indítványozók  –  a releváns iratok csatolása  mellett  –
      tényszerűen  ismertetik  a támadott  törvény  tekintetében  a
      jogalkotás menetét, amelynek fő elemei a következők.

      A    pénzügyi    tárgyú    törvények   módosításáról    szóló
      törvényjavaslat  T/3933/136. számú egységes  javaslatához  az
      előterjesztő   T/3933/137.  számon  egy   17   pontból   álló
      zárószavazás  előtti  módosító  javaslatot  nyújtott  be.   A
      módosító   javaslat   13.  pontjában  az   előterjesztő   azt
      javasolta,  hogy  az egységes javaslat 79.  §  (5)  bekezdése
      kerüljön  elhagyásra. Az elhagyásra javasolt  rendelkezés  az
      alábbiakat tartalmazta:

      “79.  §  (5) E törvény 48. §-a és a Hpt. 12. § (1)  bekezdése
      értelmében egyetemes postai szolgáltatónak a Magyar Posta Rt.-
      t kell tekinteni.”

      A  módosító  javaslat 15. pontja az idézettel azonos  szövegű
      rendelkezést kívánt beiktatni az egységes javaslat 84.  §  új
      (2) bekezdéseként. A módosító javaslat 15. pontját azonban az
      előterjesztő   hibásan  nyújtotta  be,  mivel   nem   jelölte
      aláhúzással, hogy a javasolt 84. § (2) bekezdése  új  szöveg.
      Valószínűsíthető – állítják az indítványozók  –  hogy  az  új
      szöveg  jelölésének  hiánya  okozta  azt  az  adminisztrációs
      hibát,  amelynek eredményeképpen az Országgyűlés a  záróvitát
      követően – 2001. május 29-én – úgy határozott, hogy törölte a
      79.  §  (5)  bekezdését, ám nem iktatott  be  azonos  szövegű
      rendelkezést a 84. § (2) bekezdéseként.

      Az   Országgyűlés   elnöke  által  aláírt   törvény   viszont
      tartalmazta  a  meg nem szavazott rendelkezést,  amely  ilyen
      tartalommal került át – az indítványozók vélelmezése  szerint
      2001.  május  31-én,  esetleg június 1-én  –  a  köztársasági
      elnökhöz.  Az  indítványhoz csatolt levélmásolat  szerint  az
      Országgyűlés elnöke észlelve az eljárási hibát, 2001.  június
      21-én kérte az államfőt, tegye lehetővé, hogy az Országgyűlés
      az   elkövetett   eljárási  hibát  még  a  kihirdetés   előtt
      korrigálja.  Az indítványozók úgy tudják, hogy a köztársasági
      elnök   az  általa  már  aláírt  törvényt  a  Magyar  Közlöny
      szerkesztőségétől  kérte  vissza. Az  indítványhoz  ugyancsak
      csatolt,  2001.  június  22-ei keltezésű  válaszlevél-másolat
      arról   tanúskodik,  hogy  az  államfő  a  házelnöki   kérést
      elfogadva,  a  törvényt – az Alkotmány 26. § (2)  bekezdésére
      hivatkozva    –    megfontolás   végett    visszaküldte    az
      Országgyűlésnek.

      A    visszaküldött   törvény   megismételt   záróvitáját   az
      Országgyűlés 2001. június 26-án lefolytatta, amelynek során a
      T/3933/140. számú módosító javaslatnak és a T/3933/141. számú
      bizottsági ajánlás 1. pontjának megfelelően a Ptm. 84. §  (2)
      bekezdését elfogadta.

      Az  ismertetett  törvényalkotási eljárással  kapcsolatban  az
      indítványozók úgy vélik, hogy az Országgyűlés olyan  eljárási
      hibát   nem   követett  el,  amelynek  kiküszöbölése   alapul
      szolgálhatott  volna  az  ismételt  szavazásnak.   Véleményük
      alátámasztására   hivatkoznak  a  Házszabály   107.   §   (4)
      bekezdésére,    melynek    értelmében    a    törvényjavaslat
      záróvitájában  a  tárgyalásra, a vitára  és  a  szavazásra  a
      részletes vitát szabályozó 105-106. §-ok rendelkezéseit  kell
      alkalmazni.  A  106. § (1) bekezdésének megfelelően  szavazni
      pedig  csak arról a módosító javaslatról kell, amely elnyerte
      valamely    bizottság    jelenlévő    tagjai    egyharmadának
      támogatását,  vagy amelyet a kijelölt bizottság nyújtott  be,
      vagy  amelyről a szavazást a képviselőcsoport vezetője kérte.
      Mivel  a  84. § (2) bekezdésének törvényjavaslatba  iktatását
      célzó   módosító  javaslatot  az  Alkotmány-  és  igazságügyi
      bizottság nem tárgyalta meg, és azt a bizottság ajánlása  nem
      tartalmazza,  továbbá a javaslatot nem a  kijelölt  bizottság
      nyújtotta  be,  és  a  javaslatról  történő  szavazást  egyik
      frakcióvezető   sem   kérte,   az   indítványozói   álláspont
      értelmében az Országgyűlés formailag szabályszerűen járt  el,
      amikor a módosító javaslatról nem szavazott.

      Az   alkotmánybírósági  eljárást  kezdeményező  országgyűlési
      képviselők szerint a fentieket figyelembe véve a köztársasági
      elnöknek a törvény visszaküldése helyett annak kihirdetéséről
      kellett  volna  gondoskodnia a 84. § (2)  bekezdése  nélküli,
      azaz a zárószavazáson elfogadott tartalommal.

      Az   indítvány  a  törvényalkotási  eljárási  hibák  négy  fő
      csoportját   nevesíti.   Az  első:  az   előterjesztő   által
      benyújtott, a 84. § (2) bekezdését beiktató módosító javaslat
      15.   pontja   nem  volt  szabályszerű,  mert   nem   jelölte
      egyértelműen és az Országgyűlésben elfogadott módon,  hogy  a
      javasolt módosítás új szöveg beiktatása. A második: a törvény
      aláírásra   előkészített  munkapéldányának   új   bekezdéssel
      történő kiegészítése sérti az Alkotmány 25. § (2) bekezdését,
      amely  szerint  a  törvényhozás joga az Országgyűlést  illeti
      meg.  A harmadik: az Országgyűlés elnöke a Házszabályra  való
      valótlan  hivatkozással  bírta rá a  köztársasági  elnököt  a
      törvény  kihirdetés  előtti visszaküldésére.  A  negyedik:  a
      köztársasági elnök a törvény visszaküldésekor nem tartotta be
      az  Alkotmány  26.  §  (2)  bekezdésének  előírásait,  melyek
      értelmében  a törvényt tizenöt napon belül, és aláírás  előtt
      küldheti vissza az Országgyűlésnek.

      2.1.  Az indítvány által érintett alkotmányi rendelkezések  a
      következők:
       “25. § (2) A törvényhozás joga az Országgyűlést illeti meg.
       (3)   Az   Országgyűlés   által   elfogadott   törvényt   az
      Országgyűlés  elnöke  aláírja, majd megküldi  a  köztársasági
      elnöknek.”
       “26.  §  (1) A törvény kihirdetéséről, annak kézhezvételétől
      számított   tizenöt   napon  –  az   Országgyűlés   elnökének
      sürgősségi  kérelmére öt napon – belül a  köztársasági  elnök
      gondoskodik.  A kihirdetésre megküldött törvényt  aláírja.  A
      törvényt a hivatalos lapban ki kell hirdetni.
       (2)   Ha  a  köztársasági  elnök  a  törvénnyel  vagy  annak
      valamelyik  rendelkezésével nem ért egyet, azt aláírás  előtt
      az  (1)  bekezdésben  említett  határidőn  belül  megfontolás
      végett,   észrevételeinek   közlésével   visszaküldheti    az
      Országgyűlésnek.
       (3)  Az  Országgyűlés  a  törvényt  újra  megtárgyalja,   és
      elfogadásáról ismét határoz. Az Országgyűlés elnöke által ezt
      követően  megküldött  törvényt a köztársasági  elnök  köteles
      aláírni és öt napon belül kihirdetni.”

      2.2.      A  Házszabálynak az ügy elbírálása során figyelembe
       vett rendelkezései az alábbiak:
       “106.  §  (1)  A  részletes vita lezárása  után  a  módosító
      javaslatokról  történő  szavazás  következik.  Szavazni  csak
      arról    a    módosító   javaslatról   (kapcsolódó   módosító
      javaslatról) kell,
       a)  amely  elnyerte  a  kijelölt – több  kijelölt  bizottság
      esetén  bármelyik – bizottság jelen lévő tagjai egyharmadának
      támogatását, vagy
       b) amelyet a kijelölt bizottság nyújtott be, vagy
       c)  amelyről a szavazást a képviselőcsoport vezetője kérte.”
       “107.  §  (2)  A zárószavazás előtti módosító javaslatot  az
      elnök az Alkotmányügyi bizottságnak adja ki. A költségvetési,
      pótköltségvetési,    zárszámadási,   illetve    költségvetést
      módosító törvényjavaslathoz benyújtott zárószavazást megelőző
      módosító javaslatot az elnök a Költségvetési bizottságnak  is
      kiadja.”
       “107.  §  (4) A törvényjavaslat záró vitája az (1)  bekezdés
      szerinti   módosító   javaslatok  megtárgyalásából   áll.   A
      tárgyalásra,   a  vitára  és  a  szavazásra  a   105-106.   §
      rendelkezéseit  kell  megfelelően  alkalmazni   azzal,   hogy
      amennyiben  nem a Kormány az előterjesztő, akkor nyilatkoznia
      kell,  hogy  egyetért-e  a törvényjavaslat  elfogadásával.  A
      zárószavazást megelőzően benyújtott módosító javaslat  esetén
      a zárószavazást csak a törvényjavaslat záró vitája után lehet
      megtartani.”
       “108.  §  (1)  Az Országgyűlés által elfogadott törvényt  az
      Országgyűlés   elnöke  tizenöt  napon  belül  aláírja,   majd
      haladéktalanul megküldi a köztársasági elnöknek.”
       “110.   §   (1)  Ha  a  köztársasági  elnök  a  kihirdetésre
      megküldött  törvényt aláírás előtt észrevételeinek közlésével
      megfontolás végett visszaküldi, azt az Országgyűlés legkésőbb
      hatvan napon belül napirendjére tűzi.
       (2)  A  köztársasági  elnök átiratát az Országgyűlés  elnöke
      kiadja az Alkotmányügyi, valamint a kijelölt bizottságnak. Az
      eljárásra  ezt követően a 107. § (2) és (4) bekezdéseit  kell
      megfelelően alkalmazni.”
       
      2.3.     A Ptm. indítvánnyal támadott rendelkezése:
       “84.  §  (2)  E  törvény 48. §-a és a Hpt.  12.  §-ának  (1)
      bekezdése értelmében egyetemes postai szolgáltatónak a Magyar
      Posta Rt.-t kell tekinteni.”

                                   
                                   II.

      Az  Alkotmánybíróság  jelen eljárását az  Alkotmánybíróságról
      szóló  1989.  évi  XXXII. törvény 1.  §  b)  pontja  alapján,
      jogszabály    alkotmányellenességének   utólagos   vizsgálata
      tárgyában  folytatta le, de az eljárás alá  vont  rendelkezés
      normatartalmát nem vizsgálta. Az indítvány szerint ugyanis az
      ügy  tárgya  nem a normatartalom alkotmányossága,  hanem  az,
      hogy a támadott rendelkezést eredményező jogalkotási folyamat
      eljárási rendje szabályszerű volt-e.

      Az   Alkotmánybíróság  működése  során  már  több  alkalommal
      foglalkozott  a  jogalkotási eljárás  szabályai  betartásának
      kérdéskörével.  Mindenekelőtt leszögezte: “A jogállamiság  és
      jogbiztonság  elvéből  fakadnak az eljárási  garanciák.  Ezek
      alapvető  jelentőségűek  az egyes jogintézmények  működésének
      kiszámíthatósága  szempontjából. Csak a  formalizált  eljárás
      szabályainak  követésével  keletkezhet  érvényes  jogszabály.
      [11/1992. (III. 5.) AB hat. ABH 1992. 84-85]” [29/1997.  (IV.
      29.)  AB  határozat,  ABH  1997, 122.,  127.]  A  formalizált
      eljárás  szabályai megszegése esetére az Alkotmánybíróság  az
      52/1997. (X. 14.) AB határozatban elvi éllel fogalmazta meg a
      következőket:  “[...]  valamely jogszabály  megsemmisítéséhez
      nem csupán a tartalmi alkotmányellenesség nyújt alapot, hanem
      az  is,  ha a jogalkotási eljárás során olyan súlyos eljárási
      szabálytalanságot  követtek el, amely  a  jogszabály  közjogi
      érvénytelenségét  idézte  elő, illetőleg  amely  másként  nem
      orvosolható, csak a jogszabály megsemmisítésével.” (ABH 1997,
      331., 345.)

      Az   Alkotmánybíróság   –  a  hivatkozott   megállapításoknak
      megfelelően – nem pusztán az eljárási szabálytalanság tényét,
      hanem  annak  sajátosságát, illetőleg  súlyát  is  mérlegeli.
      Ennek  a vizsgálati szempontnak az érvényesülése akár oda  is
      vezethet, hogy az Alkotmánybíróság ugyan észleli az  eljárási
      szabályok     megsértését,    de    ezt    mégsem     tekinti
      alkotmányellenességet   kiváltó    körülménynek.    Erre    a
      megállapításra  jutott  például  az  50/1998.  (XI.  27.)  AB
      határozatban.   “Az   Alkotmánybíróság   az   alkotmányossági
      eljárásban   nem  találta  igazoltnak  a  Hsz.   [Házszabály]
      alkotmányellenességet  eredményező  megsértését  és  azt   az
      indítványozók  sem bizonyították. Önmagában az  a  körülmény,
      hogy  a  Hsz.  59.  § (3) bekezdése alapján  a  Szociális  és
      Egészségügyi Bizottság felszólalásra jelentkező  vezetője  az
      Országgyűlés döntése alapján nem élhetett felszólalással, nem
      teszi      a      szabályszerűen     megalkotott     törvényt
      alkotmányellenessé, ez az eljárási hiba nem valósítja meg  az
      Alkotmány  2.  § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság,  és
      vele  összefüggésben  a  jogbiztonság sérelmét.”  (ABH  1998,
      387., 397-398.)

      A  jelen  ügyben – az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlatára
      is  tekintettel  –  a  vizsgálat  egyrészt  közvetlenül  arra
      irányult,  hogy a támadott rendelkezés meghozatala  során  az
      Alkotmány   25.   és   26.   §-aiban  foglalt   rendelkezések
      maradéktalanul  érvényesültek-e,  másrészt  arra,  hogy   nem
      került-e  sor a Házszabály alkotmányellenességet  eredményező
      megsértésére.

      Az  Alkotmánybíróság eljárása során felvilágosítást  kért  az
      Országgyűlés főtitkárától.

                                  III.

      Az indítvány nem megalapozott.

      1.  Az  Alkotmánybíróság elsőként az indítvány által érintett
      törvényalkotási eljárás folyamatát tekintette át, ezen  belül
      külön   vizsgálta   az  előírt  határidőket,   illetve   azok
      betartását. Ennek alapján a következőket állapította meg.

      Az  Alkotmány 25. § (3) bekezdésére figyelemmel, a Házszabály
      108.  §  (1)  bekezdésében  foglalt  rendelkezés  szerint  az
      Országgyűlés által elfogadott törvényt az Országgyűlés elnöke
      tizenöt  napon belül aláírja, majd haladéktalanul megküldi  a
      köztársasági  elnöknek.  Az Alkotmány  26.  §  (1)  bekezdése
      értelmében  a  köztársasági  elnök  az  elfogadott  és  hozzá
      megküldött törvényt a kézhezvételtől számított tizenöt  napon
      belül aláírja, valamint gondoskodik annak kihirdetéséről.  Az
      ismételt tárgyalást követően nyitva álló határidő – a  26.  §
      (3) bekezdése szerint – öt nap.

      Az   Alkotmánybíróság  által  a  jelen  eljárásban   vizsgált
      törvényt   az  Országgyűlés  2001.  június  26-ai  ülésnapján
      fogadta  el.  Ezt  követően  az előterjesztő  által  szignált
      törvényt az Országgyűlés elnöke aláírta és 2001. június 29-én
      kihirdetésre   megküldte   a   köztársasági    elnöknek.    A
      köztársasági elnök a törvényt aláírta és kihirdetés  céljából
      a  Magyar  Közlöny  szerkesztőségéhez eljuttatta.  A  törvény
      2001. július 3-án, a Magyar Közlöny 75. számában jelent meg.

      Ezt megelőzően azonban a törvényjavaslatról egy alkalommal  –
      2001.  május  29-én  –  már  szavazott  az  Országgyűlés.  Az
      előterjesztő  kézjegyével ellátott szöveget (a  továbbiakban:
      T/1.)  az  Országgyűlés elnöke aláírta és az előírt határidőn
      belül  –  2001.  június  5-én – továbbította  a  köztársasági
      elnöknek.   A   köztársasági  elnök  az   Alkotmány   szerint
      rendelkezésére álló tizenöt napon belül a T/1-t  aláírta,  és
      azt  2001.  június  20-án  az Országgyűlés  hivatali  szervén
      keresztül   eljuttatta  a  Magyar  Közlöny  szerkesztőségébe.
      Ugyanezen  a  napon  – még a kihirdetés megtörténte  előtt  –
      azonban kiderült, hogy a kihirdetésre megküldött T/1. nem  az
      Országgyűlés   által  elfogadott  szöveget  tartalmazza.   Az
      előterjesztő  ugyanis  abban  a  hiszemben,  hogy  az  általa
      beterjesztett    módosító   javaslatokat   az    Országgyűlés
      maradéktalanul elfogadta, a T/1.-ben szerepeltette  a  84.  §
      (2)  bekezdését,  de  ezt  a  rendelkezést  a  zárószavazásra
      előterjesztett és az Országgyűlés által elfogadott  szöveg  –
      adminisztratív hiba folytán – nem foglalta magába. A házelnök
      erről  a  köztársasági elnököt 2001. június 20-án rövid  úton
      értesítette, s ezt a 2001. június 21-én kelt levelében írásba
      is  foglalta. Ennek alapján  a köztársasági  elnök  még 2001.
      június  20-án  intézkedett, hogy    ne   kerüljön   sor     a
      kihirdetésre,  és  egyúttal   a  T/1.-et  visszajuttatta   az
      Országgyűlés elnökéhez.

      Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy   a   köztársasági
      elnöknek  a visszajuttatásról hozott döntése nem az Alkotmány
      26.  § (2) bekezdésén, hanem a 25. § (3) bekezdésében foglalt
      rendelkezésen  alapult.  E  szerint  ugyanis  a  köztársasági
      elnökhöz   kihirdetésre  az  Országgyűlés  által   elfogadott
      törvényt  kell  megküldeni, de a  vizsgált  esetben  nem  ezt
      küldték   meg  számára.  A  köztársasági  elnök   ezért   nem
      teljesíthette az Alkotmány 26. § (1) bekezdésében foglalt – a
      törvény kihirdetésére vonatkozó – kötelezettségét.

      Az  Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel  megállapította:
      az   Alkotmány  25.  §  (2)  és  (3)  bekezdéseiben   foglalt
      rendelkezések érvényesülése érdekében mind a házelnök, mind a
      köztársasági  elnök  kötelezettsége  volt  az  eljárási  hiba
      észlelését  követően az Országgyűlés által  el  nem  fogadott
      törvényszöveg  kiiktatása a kihirdetési és  ezzel  együtt  az
      egész addigi törvényalkotási folyamatból.

      Az   Alkotmány   rendelkezéseinek  megfelelően   lefolytatott
      kihirdetési   eljárás  keretében  2001.   június   21-én   az
      Országgyűlés  elnöke haladéktalanul aláírta és  eljuttatta  a
      köztársasági  elnökhöz az Országgyűlés  döntésének  megfelelő
      szövegű törvényt (a továbbiakban: T/2.). A köztársasági elnök
      a  kézhez vett T/2.-t nem írta alá, hanem – élve az Alkotmány
      26.  §  (2) bekezdésében foglalt jogkörével – azt megfontolás
      végett 2001. június 22-én az Országgyűlésnek visszaküldte.

      2.  Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy az
      Alkotmány   szabályozása  alapot   adott-e   arra,   hogy   a
      köztársasági  elnök  az  ügy  tárgyát  képező   törvényt   az
      Országgyűlésnek visszaküldje.

      Az   Alkotmány  26.  §-ában  meghatározott  rendelkezések   a
      törvényalkotási  folyamat zárószakasza, illetve  néhány  –  a
      törvényalkotáshoz  kapcsolódó – speciális esetkör  szabályait
      foglalják  magukba.  A köztársasági elnök  jogköre,  hogy  az
      elfogadott   törvény  kihirdetéséről  gondoskodjék,   amelyet
      megelőz  a  törvény  általa történő  aláírása.  Az  Alkotmány
      egyúttal  arra is feljogosítja az államfőt, hogy a megküldött
      törvénnyel  szemben kritikát gyakoroljon, amely  arra  mutat,
      hogy  a köztársasági elnök aláírási jogköre nem formális.  Az
      egyet  nem  értésének  alapjául szolgáló  körülmény  súlyától
      függően ugyanis a törvényt vagy közvetlenül visszaküldheti az
      Országgyűlésnek,    vagy    –   alkotmányossági    aggályának
      felmerülése   esetén   –  azt  véleményezésre   megküldi   az
      Alkotmánybíróságnak.  Az  Alkotmány tehát  a  törvényalkotási
      folyamat részesévé teszi a köztársasági elnököt, akinek  ezen
      hatásköre   összefüggésben  áll  az  Alkotmány   2.   §   (1)
      bekezdésében     foglalt     jogállamiság     követelményének
      érvényesítésével is. Ezt a jogkörét az Alkotmány  26.  §  (3)
      bekezdése  értelmében már nem gyakorolhatja  az  Országgyűlés
      által  ismételten  megtárgyalt törvénnyel kapcsolatban,  mert
      azt   köteles  aláírni,  függetlenül  attól,  hogy  esetleges
      korábbi  észrevételeit  a jogalkotó  figyelembe  vette-e.  Az
      aláírás  megtörténtét követően kerülhet sor  a  kihirdetésre,
      amelyet   –   a  kialakult  gyakorlatnak  megfelelően   –   a
      köztársasági elnök az Országgyűlés hivatali szervén keresztül
      teljesít.

      A fentiekben kifejtettek értelmében alapvetően a köztársasági
      elnök  mérlegelésén  múlik,  hogy  milyen  esetekben  él   az
      Alkotmány  26.  § (2) bekezdésében biztosított jogkörével.  A
      vizsgált jogkör gyakorlásának alkotmányos korlátját képezi az
      Alkotmány   26.   §  (4)  bekezdése,  amely   előírja,   hogy
      alkotmányellenesség észlelése esetén a köztársasági elnök nem
      élhet  a  visszaküldés jogával, mert ilyenkor a  törvényt  az
      Alkotmánybírósághoz  kell véleményezésre (alkotmányellenesség
      előzetes vizsgálata jogcímén) megküldenie.

      A  köztársasági  elnöknek a visszaküldés  tekintetében  nincs
      formális indokolási kötelezettsége, csupán észrevételeit kell
      megosztania   az   Országgyűléssel.  Az   Országgyűlésnek   a
      visszaküldés  tényét tudomásul kell vennie, és  az  Alkotmány
      26.   §   (3)   bekezdésében  foglaltak  alapján  a   törvény
      újratárgyalási kötelezettsége terheli.

      A  pénzügyi tárgyú törvények módosításáról elfogadott törvény
      kapcsán    a    köztársasági   elnök   mérlegelési    jogköre
      gyakorlásának alkotmányos lehetőségét az teremtette meg, hogy
      a  hozzá aláírásra és kihirdetésre megküldött szöveg, azaz  a
      T/2.   –  adminisztratív  hiba  folytán  –  nem  egyezett   a
      törvényhozó korábban kinyilvánított szándékával.

      Ez   a   szándék  az  Országgyűlés  egy  korábbi   döntésében
      megragadható.  Az  Országgyűlés  2001.  május   8-ai   ülésén
      támogatott   egy   olyan   módosító  javaslatot,   amely   az
      indítvánnyal   támadott,   de  a  törvényszövegből   kimaradt
      rendelkezést  tartalmazta.  A  zárószavazás  előtti  módosító
      javaslat  viszont  csak jogtechnikai módosítást  célzott  oly
      módon, hogy az elfogadott normaszöveg a törvénynek egy  másik
      helyén szerepeljen.

      Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: az adott körülmények között
      az  Országgyűlés  nem volt abban a helyzetben,  hogy  korábbi
      döntésének   megerősítéséről   vagy   annak   elvetéséről   a
      végszavazás   során   döntsön.   A   köztársasági   elnök   a
      visszaküldéssel ezt a döntési helyzetet teremtette meg.

      Az  eredeti törvényhozói szándék meglétét, vagyis azt a célt,
      hogy  az  indítvánnyal  támadott rendelkezés  kerüljön  be  a
      törvénybe,  egyébként az indítványozók sem vitatják.  Azt  is
      elismerik, hogy erre egy olyan adminisztratív hiba miatt  nem
      került  sor,  amelynek  korrigálása a törvényalkotás  eredeti
      eljárása során nem történt meg.

      Az  indítványozók viszont külön kifogásolják az  Országgyűlés
      elnökének  szerepvállalását.  Szerintük  ugyanis  a  házelnök
      visszaküldési  kezdeményezése nem volt megalapozott,  mert  a
      köztársasági    elnökhöz   intézett   levelében    valótlanul
      hivatkozott a Házszabályra. Tekintettel azonban arra, hogy az
      Alkotmány  26. § (2) bekezdése szerinti hatáskör gyakorlására
      kizárólag a köztársasági elnök jogosult, ezzel összefüggésben
      az Országgyűlés elnöke szerepvállalásának alkotmányosságát az
      Alkotmánybíróság nem vizsgálta.

      A  fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság nem állapította
      meg  a  pénzügyi  tárgyú  törvények módosításáról  szóló,  az
      Országgyűlés  által  elfogadott törvény (T/2.)  visszaküldési
      aktusának formai alkotmányellenességét.

      Az Alkotmánybíróság idevonatkozó indítványi kérelem hiányában
      a  jelen  eljárás alá vont törvény újratárgyalása és  az  azt
      követő   kihirdetés  eljárási  szabályainak  betartását   nem
      vizsgálta.

      Mindezek  alapján  az  Alkotmánybíróság  a  Ptm.  84.  §  (2)
      bekezdése alkotmányellenességét nem állapította meg, ezért az
      indítványt elutasította.
                              Dr. Németh János
                         az Alkotmánybíróság elnöke
                                     
           Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                     
           Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
           alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró
                                     
           Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                     
           Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                     
           Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
           alkotmánybíró                             alkotmánybíró
        Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró
        Dr. Holló András alkotmánybíró és
        Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye

        Egyetértünk a határozat rendelkező részével, de  azt  az  ügy
        jelentőségére  és  az  indítványban  foglaltakra  tekintettel
        kevésnek tartjuk.
        Az  ügy  kiemelt alkotmányjogi jelentőségét az adja, hogy  az
        Alkotmánybíróság  először  foglal  állást  a  törvény   olyan
        érvényességi  feltételeiről,  amelyeket  maga  az   Alkotmány
        rögzít.
        Az indítvány elutasítása mellett, a konkrét esetből kiindulva
        indokolt   lett  volna  rögzíteni  az  Alkotmány   szövegéből
        levezetett elvi tételt a határozat rendelkező részében.

        Álláspontunk   szerint   –   az  indítvány   alapján   –   az
        alkotmánybírósági  vizsgálatot  a  törvényalkotási   folyamat
        egészére,  annak  minden  elemére és mozzanatára  ki  kellett
        volna terjeszteni a közjogi érvényesség megítélésekor.
        Mindezekre  tekintettel  tartottuk szükségesnek  álláspontunk
        részletes kifejtését különvéleményünkben.

                              *       *       *

        Az indítványozók a ténylegesen kihirdetett, a pénzügyi tárgyú
        törvények  módosításáról  szóló  2001.  évi  L.  törvény   (a
        továbbiakban:  Tv.)  formai  alkotmányellenességét  állítják.
        Indítványukat   arra   alapozzák,   hogy   az   országgyűlési
        zárószavazás    és    a    kihirdetés   közötti    időszakban
        alkotmányellenes helyzet állt elő annak következtében, hogy a
        köztársasági  elnök  egy általa már aláírt  törvényt  küldött
        vissza az Országgyűlésnek megfontolásra és újraszavazásra.

        Az   indítványozók  tehát  az  országgyűlési  szavazástól   a
        kihirdetésig  terjedő  teljes időszak  vizsgálatát  kérik  az
        Alkotmánybíróságtól,   mivel  állításuk   szerint   ebben   a
        folyamatban  alkotmánysértés  történt.  A  tényállás   pontos
        feltárása   során   megállapítható,  hogy   a   törvényhozási
        eljárásban   valójában  három,  egymástól  jól  elkülöníthető
        törvényszöveg (a továbbiakban: Tv1., Tv2. és Tv3.)  létezett.
        Az  Országgyűlés  elnöke  először  a  Tv1.-et  küldte  meg  a
        köztársasági  elnöknek,  ez a törvényszöveg  az  Országgyűlés
        altal  elfogadott szövegen kívül tartalmazta a jogosulatlanul
        hozzátett  84.  § (2) bekezdést. A Tv2. a 2001.  május  29-én
        elfogadott  törvényszöveget  tartalmazza.  A  Tv3.  pedig   a
        megismételt  záróvita  után elfogadott  törvényszöveg,  amely
        alapján a Tv. kihirdetésre került. Kétségtelen tény, hogy  az
        indítványozók tévednek az egyes törvények (Tv1., Tv2.,  Tv3.)
        megítélésében,    pontosabban   a    három    törvényszöveget
        azonosítják  egymással,  illetve a Tv1.  zárószavazása  utáni
        törvényhozási eljárást egységes döntési folyamatnak tekintik.

        A   törvényhozási  eljárás  kihirdetés  előtti  szakasza  nem
        tekinthető  az  Országgyűlés “belső” eljárásának,  hiszen  az
        Országgyűlés ülései az Alkotmány 23. §-a alapján  nyilvánosak
        és   az  Országgyűlési  Naplóban  e  konkrét  ügy  is  nyomon
        követhető. Az alkotmánybírósági vizsgálat kapcsán  tehát  nem
        elegendő  annak megállapítása, hogy a Tv2. és a  végső  soron
        kihirdetett  Tv3. tekintetében a törvényalkotás  folyamatában
        alkotmánysértés nem történt. Az Alkotmánybíróságnak meg  kell
        ítélnie    a    Tv1.    keletkezésének,    aláírásának     és
        visszajuttatásának,   valamint  a  Tv1.   érvényességének   a
        kérdését is.

        Az  Alkotmánybíróság  a  tényállás pontos  feltárása  kapcsán
        tisztázta, hogy a Tv2. és a Tv3. elfogadása során nem,  de  a
        Tv1. elfogadásának folyamatában alkotmánysértés történt.

                                     I.
                                     
         A vizsgált törvényalkotási folyamat és annak elkülönítendő
                                  szakaszai

        Az    indítvány   egészének   megítélése   kapcsán   alapvető
        jelentősége   van   a  kifogásolt  törvényalkotási   folyamat
        részletes és pontos feltárásának. A végső következtetés, azaz
        a    Tv2.,    Tv3.   tekintetében   a   kihirdetési   eljárás
        alkotmányosságának    megítélése,   a   Tv1.    alkotmányjogi
        értékelése   nélkül   ugyanis   nem   oldható   meg.    Ennek
        következtében    a   határozatnak   a   kifogásolt    törvény
        elfogadásának  és  kihirdetésének  folyamatát   leíró   része
        kiegészítésre és bizonyos szempontból pontosításra szorul.

        A  tényállás  pontos tisztázása érdekében hangsúlyozni  kell,
        hogy  a  köztársasági elnök két törvényt küldött  (juttatott)
        vissza az Országgyűlés elnökének:
        1.  A  Tv1.-et  [törvény  + jogosulatlanul  hozzátett  84.  §
        (2)  bekezdés],  melyen  mindkét  közjogi  méltóság  aláírása
        szerepelt.  Ezt  a  köztársasági  elnök  “visszajuttatta”  az
        Országgyűlés elnökének.
        2.   A  köztársasági  elnök  a  Tv2.-t  “megfontolás  végett,
        észrevételeinek  közlésével  visszaküldte”  az   Országgyűlés
        elnökének.  Ez a törvényszöveg már nem tartalmazta  a  84.  §
        (2)  bekezdését, és a visszaküldés előtt csak az Országgyűlés
        elnöke írta alá.

        A  Tv1.-nek és a Tv2.-nek a törvényhozás során bejárt  útját,
        valamint  a  különböző  törvényszövegek  (Tv1.,  Tv2.,  Tv3.)
        elfogadásának,   aláírásának,  adott  esetben  (megfontolásra
        való)       visszaküldésének,      újratárgyalásának       és
        zjraszavazásának,  végül végső aláírásának és  kihirdetésének
        egész folyamatát szigorúan el kell különíteni egymástól.

        A  csatolt  iratokból  (az  Országgyűlés  elnöke,  főtitkára,
        valamint   a   köztársasági  elnök  leveléből)   egyértelműen
        megállapíthatók a következők:

        1.  A  pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló  T/3933.
        számú  törvényjavaslatról  a  zárószavazást  az  Országgyűlés
        2001. május 29-én tartotta.

        2.   Az   Országgyűlés  elnöke  az  előterjesztő  kézjegyével
        ellátott szöveget 2001. június 5-én aláírta és továbbította a
        köztársasági elnöknek.

        3.  Ez a törvényszöveg (Tv1.) eltért az Országgyűlés által  a
        zárószavazáson    elfogadott    törvényszövegtől,    mégpedig
        annyiban,  hogy  tartalmazta  a  84.  §  (2)  bekezdését  is,
        amelynek  a  megszavazására (különböző adminisztrációs  hibák
        következtében) azonban nem került sor. A köztársasági elnök a
        kihirdetésre  megküldött szöveget  –  2001.  június  20-án  –
        aláírta   és  az  Országgyűlés  hivatali  szervén   keresztül
        eljuttatta a Magyar Közlöny szerkesztőségébe.
        A Tv1.-et június 20-án tehát már mind az Országgyűlés elnöke,
        mind   a   köztársasági  elnök  aláírta,  a  Magyar   Közlöny
        szerkesztőségébe eljutott, de kihirdetésére nem került sor.

        4.   2001.   június  20-án,  a  Tv1.-nek  a  Magyar   Közlöny
        szerkesztőségébe  való eljuttatása napján fény  derült  arra,
        hogy  az aláírt törvényszöveg nem azonos a zárószavazáson  az
        Országgyűlés  által elfogadott törvény szövegével.  Emiatt  a
        köztársasági  elnök  intézkedett, hogy  a  Tv1.  ne  kerüljön
        kihirdetésre  és  a szöveget visszajuttatta  az  Országgyűlés
        elnökéhez. A Tv1.-gyel kapcsolatos kihirdetési eljárás  ezzel
        lezárult.

        5.  Az  Országgyűlés elnöke 2001. június 21-én a köztársasági
        elnöknek  küldött levelében tájékoztatta őt  arról,  hogy  az
        aláírásra   korábban  megküldött  törvény   (Tv1.)   nem   az
        Országgyűlés   által  elfogadott  normaszöveget  tartalmazza,
        mivel  szövegében  az Országgyűlés által  meg  nem  szavazott
        módosító javaslatot is magában foglal. Az Országgyűlés elnöke
        ugyanebben  a  levelében tájékoztatta a köztársasági  elnököt
        arról,   hogy  az  előterjesztőt  felkérték  az  Országgyűlés
        döntésének  megfelelő szöveg összeállítására és a  módosított
        törvényszöveget (Tv2.) csatoltan meg is küldte. A Tv2.  tehát
        minden  szempontból  az Országgyűlés által  a  zárószavazáson
        eredetileg elfogadott törvénynek felelt meg.

        6.  Az Országgyűlés elnöke azt kérte a köztársasági elnöktől,
        hogy  a Tv2.-t – a rendelkezésére álló alkotmányos jogkörének
        igénybevételével  –  küldje vissza az Országgyűlésnek  azért,
        hogy  az  elkövetett eljárási hibát orvosolhassák,  vagyis  a
        kimaradt  84.  §  (2) bekezdést a Házszabálynak  megfelelően,
        megismételt  eljárásban (tárgyalás és szavazás) beiktathassák
        a korábban elfogadott Tv2.-be.

        7.  A  köztársasági elnök ez után, és e kérés alapján élt  az
        Alkotmány  23.  §  (2)  bekezdésében biztosított  jogkörével,
        vagyis  az Országgyűlés elnöke által aláírt Tv2.-t  nem  írta
        alá, hanem június 22-én “megfontolás végett” visszaküldte  az
        Országgyűlésnek.

        8.   Innentől   kezdődik  a  Tv3.  elfogadásának   útja.   Az
        előterjesztő   általi   korrekcióhoz  kapcsolódóan   a   Tv2.
        szövegének megismételt szavazáson való kiegészítése a  84.  §
        (2)  bekezdésével, Tv3.-nak a megismételt zárószavazáson való
        elfogadása,  majd  az Országgyűlés elnöke és  a  köztársasági
        elnök  általi  aláírása,  végül  a  Magyar  Közlönyben   való
        kihirdetése  teljes mértékben megfelelt  az  Alkotmány  és  a
        Házszabály előírásainak.

        A  két  törvény visszaküldésének alkotmányos alapja  teljesen
        eltér egymástól:
        –  A  Tv1.-et a köztársasági elnök azért juttatta  vissza  az
        Országgyűlés  elnökének,  mert az  az  Alkotmány  25.  §-ának
        (3)  bekezdésébe ütközött, ugyanis nem az Országgyűlés  által
        elfogadott  törvényszöveg  volt.  A  köztársasági  elnök  azt
        észlelte, hogy a két aláírást (az Országgyűlés elnökéét és  a
        köztársasági  elnökét)  tartalmazó  Tv1.  nem  felel  meg  az
        Alkotmány  25.  § (3) bekezdésében írott feltételnek,  vagyis
        azt  közjogi szempontból érvénytelennek kell tekinteni. Ebben
        az   esetben   a   köztársasági  elnöknek  kötelessége   volt
        visszajuttatni    az   Országgyűlés   elnöke    számára    az
        érvénytelennek tekintendő törvényt, annak ellenére  is,  hogy
        azon már mindkettőjük aláírása szerepelt.
        –  A  Tv2. visszaküldése viszont már az Alkotmány 26.  §-ának
        (2)  bekezdése alapján történt, mivel a köztársasági elnök  –
        az  Országgyűlés  elnöke által már aláírt  törvénnyel  –  nem
        értett  egyet,  és  azt “megfontolás végett,  észrevételeinek
        közlésével” visszaküldte az Országgyűlésnek.

        A  Tv1.  visszaküldésének alapja tehát  az  Alkotmány  25.  §
        (3)  bekezdésének  a  sérelme volt,  következménye  pedig  az
        érvénytelennek tekintendő törvény kiiktatása a  törvényhozási
        eljárásból.  A Tv2. visszaküldése ezzel szemben az  Alkotmány
        26.   §  (2)  bekezdésén  alapult.  Következménye  a  törvény
        újratárgyalása  és megismételt zárószavazás megtartása  lett,
        majd   a   megismételt  zárószavazás   után   –   a   84.   §
        (2)   bekezdésével   kiegészített  –   törvényt   (Tv3.)   az
        Országgyűlés   elnöke   aláírta,   valamint    megküldte    a
        köztársasági elnöknek, aki gondoskodott annak kihirdetéséről,
        és a Tv3. végül érvényes törvénnyé vált.
                                     
                                     II.
                            A közjogi érvényesség

        Az   indítvány  vizsgálata  során  elengedhetetlen,  hogy  az
        Alkotmánybíróság kitérjen a törvények közjogi érvényességének
        kérdésére, annál is inkább, mivel ennek feltételeit  maga  az
        Alkotmány  határozza  meg.  Ha  bármely  alkotmányi  feltétel
        hiányzik  vagy  bármely,  a közjogi érvényességet  megalapozó
        követelmény  sérül,  a  törvény  egésze  közjogi   értelemben
        érvénytelennek tekintendő.

        Az  indítvány  elbírálása szempontjából a  törvények  közjogi
        feltételei az Alkotmány alapján:
        1.  A  törvényt  a  törvény kezdeményezésére  feljogosítottak
        [Alkotmány 25. § (1) bekezdés] kezdeményezzék.

        2.  A törvényt az Országgyűlés Házszabályszerűen fogadja  el,
        és az Országgyűlés által elfogadott törvény [Alkotmány 25.  §
        (3) bekezdés] kerüljön továbbításra aláírás végett.

        3.  Az  Országgyűlés elnöke az Országgyűlés által  elfogadott
        törvényt írja alá [Alkotmány 25. § (3) bekezdés].

        4. A köztársasági elnök (amennyiben nem él visszaküldési vagy
        alkotmánybírósági   felülvizsgálatot   kérő    jogával)    az
        Országgyűlés által elfogadott [Alkotmány 25. § (3)  bekezdés]
        és  az  Országgyűlés  elnöke által aláírt  [Alkotmány  25.  §
        (3)   bekezdés]   törvényt  írja   alá   [Alkotmány   26.   §
        (1) bekezdése].

        5.   A   köztársasági  elnök  gondoskodjon  az   Országgyűlés
        Hivatalán keresztül az Országgyűlés által elfogadott és a két
        aláírással  rendelkező  törvény kihirdetéséről  az  Alkotmány
        26. § (1) bekezdése alapján.
        A  nyilvánvalóan,  kétséget kizáróan érvénytelen  törvényt  –
        annak  bármely törvényalkotási szakaszában észleli is  ezt  a
        körülményt  –  a  törvény  kihirdetési  eljárásában  szerepet
        játszó   személy   (az   Országgyűlés   elnöke,   illetve   a
        köztársasági  elnök)  köteles addig a törvényalkotási  pontig
        visszajuttatni,  ahol  az  érvénytelenség  már  nem  létezik,
        illetve megszüntethető.
        Az  Alkotmánybíróság  töretlen  gyakorlata,  hogy  magának  a
        jogalkotási  eljárásnak az alkotmányosságát is  vizsgálja  és
        dönt     a     “formai    hibás    törvényhozási     eljárás”
        alkotmányosságáról.  Az  Alkotmánybíróság  már   a   11/1992.
        (III. 5.) AB határozatában kifejtette: “A jogállamiság  és  a
        jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák. […] Csak
        a  formalizált  eljárás szabályainak követésével  keletkezhet
        érvényes   jogszabály.   […]”  (ABH   1992.   77,   85.)   Az
        Alkotmánybíróság   több,   1997-ben   hozott    határozatában
        részletesen foglalkozott a közjogi érvényesség eseteivel. Így
        pl.   az   egyszerű  többséggel  elfogadott,  de   minősített
        többséget   kívánó  rendelkezés  alkotmányossági   megítélése
        vonatkozásában a 3/1997. (I. 22.) AB határozatában  kimondta,
        hogy  a  2/3-os  elfogadottság hiányában a  törvény,  illetve
        adott   rendelkezése   nem  minősül  az  Országgyűlés   által
        elfogadott  törvénynek, illetőleg törvényi rendelkezésnek.  A
        29/1997.  (IV.  29.)  AB  határozatában  kifejtette,  hogy  a
        “…formai  hibás  törvényhozási eljárás – megfelelő  indítvány
        alapján  – a jövőben alapot ad a törvény kihirdetése  napjára
        történő visszamenőleges hatályú megsemmisítésére.” (ABH 1997.
        122.)  A határozat indokolása szerint “a megsemmisítés alapja
        a    közjogi    érvénytelenség,   amely   a   norma    formai
        alkotmányellenességének  egyik változata.”  (ABH  1997.  122,
        128.)  Az  52/1997. (X. 14.) AB határozat rendelkező részében
        az  Alkotmánybíróság megismételte azt a korábbi határozatában
        foglalt  tételt, mely alapján “a jogalkotás során  elkövetett
        eljárási   alkotmánysértés  [...]  önmagában  megalapozza   a
        törvény  megsemmisíthetőségét.”  (ABH  1997.  331,  332.)  Az
        indokolás  pedig  ismételten  megállapítja,  hogy  a   súlyos
        eljárási  szabálytalanság közjogi érvénytelenséget idéz  elő.
        Az Alkotmánybíróság a 39/1999 (XII. 21.) AB határozatában – a
        hivatkozott  határozatokra utalva – megállapította,  hogy  “a
        törvényalkotási   folyamat   egyes   eljárási    szabályainak
        betartása  a  törvény  érvényességének  az  Alkotmány  2.   §
        (1)  bekezdéséből  levezethető jogállami követelménye.”  (ABH
        1999. 325, 349.)

        Az   adott  ügy  vonatkozásában  az  érvénytelenségi  ok   az
        országgyűlési  zárószavazás és az Országgyűlés elnöke  általi
        aláírás (Tv1.) között keletkezett. Az, hogy a Tv1. nem felelt
        meg   az   Országgyűlés  által  a  zárószavazáson  elfogadott
        törvénynek,  már önmagában és az Országgyűlés  elnöke  általi
        aláírás  előtti  fázisban is felveti a közjogi érvénytelenség
        kérdését. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján
        a    törvényhozási    eljárás   Alkotmányban    meghatározott
        szabályának megsértésével született, nevezetesen az Alkotmány
        25.  §  (3)  bekezdésének meg nem felelő  Tv1.-et  közjogilag
        érvénytelen  törvénynek, a kihirdetési  eljárás  Országgyűlés
        elnöke  általi kezdeményezését, valamint magát a  kihirdetési
        eljárást érvénytelen eljárásnak kell tekinteni.
                                     
                                    III.
                    Az Alkotmányból levezetett elvi tétel
                                     
        Az  ügy  kiemelkedő  alkotmányjogi jelentőségére  tekintettel
        indokolt  lett  volna, hogy az Alkotmánybíróság  a  határozat
        rendelkező  részében összefoglalja a határozatnak  a  konkrét
        indítvány  elbírálásán túlmutató elvi tartalmát. A  határozat
        indokolását  megalapozó  alkotmányértelmezés,  az   Alkotmány
        hivatkozott     rendelkezéséből     levezethető     speciális
        visszaküldési  intézkedés  ugyanis  nemcsak  az   adott   ügy
        elbírálására  szolgál,  hanem  általánosan  irányadó  lesz  a
        jövőben  a  törvényalkotási eljárásnak a  zárószavazás  és  a
        törvény    kihirdetése    közötti   szakaszában    előforduló
        érvénytelenségi ok(ok) megszüntetése eseteiben.

        Az   elvi  tételnek  a  határozat  rendelkező  részében  való
        megfogalmazása  az  Alkotmánybíróságnak  a  kezdeti   éveitől
        követett   gyakorlata.   Az  elvi  tételek   jelentős   súlyú
        megállapításokat tartalmaztak, s precedensként is  szolgáltak
        a  későbbi  döntésekhez.  Példa erre  –  többek  között  –  a
        60/1992.  (XI.  17.) AB határozat, a 61/1992.  (XI.  20.)  AB
        határozat, az 1220/H/1992. AB határozat, a 4/1993. (II.  12.)
        AB  határozat, a 28/1994. (V. 20.) AB határozat,  a  45/1994.
        (X.  21.) AB határozat, a 43/1995. (VI. 30.) AB határozat,  a
        15/1998.  (V. 8.) AB határozat, valamint a 17/1998. (V.  13.)
        AB határozat.

        Az  indítvány kapcsán azt kellett vizsgálni és arról  kellett
        állást  foglalni,  hogy a kihirdetési  eljárás  –  és  így  a
        törvényalkotási  eljárás  egésze  –  alkotmányos  volt-e.  Az
        Alkotmány  a  törvényalkotási, illetve a kihirdetési  eljárás
        általános   szabályait  tartalmazza.   Az   indítvány   által
        felvetett alkotmányossági problémát feloldó speciális szabály
        ezen  általános szabályokból vezethető le. Ebből  következően
        az   elvi   tételben  is  a  törvény  kihirdetési  eljárására
        vonatkozó alkotmányos tételekből kiindulva kell megfogalmazni
        azt,  hogy milyen eljárást kell követni a törvény nyilvánvaló
        közjogi  érvénytelenségének észlelése esetén. Más szóval  így
        lehet  alkotmányos  alapokra helyezni és egyben  igazolni  az
        Alkotmány  25. § (3) bekezdése és 26. § (2) és (4)  bekezdése
        alapján   az   érvénytelen   és  az  érvényes   (alkotmányos)
        kihirdetési eljárás megkülönböztethetőségét.

        Az eddig kifejtettek alapján szükség lett volna arra, hogy az
        Alkotmánybíróság az Alkotmány szövegéből levezett elvi tételt
        fogalmazzon meg az alábbiak szerint:
        “Az  Alkotmánybíróság megállapítja: ha  az  Alkotmány  25.  §
        (3)  bekezdése  alapján az Országgyűlés által elfogadott,  az
        Országgyűlés  elnöke által aláírt és kihirdetésre  megküldött
        törvényt  a  köztársasági elnök aláírta,  már  nem  élhet  az
        Alkotmány   26.   §   (2)   bekezdésében   foglalt   törvény-
        visszaküldési   jogával,   illetve   az   Alkotmány   26.   §
        (4)  bekezdésében foglalt, alkotmánybírósági felülvizsgálatot
        kérő   jogával,  ezért  az  Alkotmány  26.  §  (1)  bekezdése
        értelmében a törvényt a hivatalos lapban ki kell hirdetnie.

        Abban  az esetben azonban, ha a kihirdetési eljárás során  az
        Alkotmányban megfogalmazott feladat- és hatáskörükben  eljáró
        személyek (az Országgyűlés elnöke és a köztársasági elnök)  a
        törvény  hivatalos lapban történő kihirdetése előtt észlelik,
        hogy a törvény nyilvánvalóan nem felel meg az Alkotmány 25. §
        (3)   bekezdésében  foglalt  érvényességi  feltételeknek,   a
        köztársasági  elnök  aláírását  is  magában  foglaló   addigi
        kihirdetési eljárás és maga a törvény közjogilag érvénytelen.
        Az  újrakezdett  törvényalkotási  eljárásban  a  köztársasági
        elnök  számára  nyitva  áll  az  Alkotmány  26.  §  (2)  vagy
        (4)   bekezdésében   meghatározott   jog   alkalmazásának   a
        lehetősége is.

        Ha   a   törvény   kihirdetési  eljárásában  az  Alkotmányban
        megfogalmazott feladat- és hatáskörükben eljáró személyek (az
        Országgyűlés  elnöke  és  a  köztársasági  elnök)  a  törvény
        nyilvánvaló közjogi érvénytelenségét észlelik, kötelesek  azt
        azonnal   a   törvényalkotási  folyamat   olyan   állomásához
        visszajuttatni,    ahol   az   érvénytelenség    orvosolható,
        biztosítva  ezzel,  hogy  a  Magyar  Közlönyben  csak   olyan
        törvények   legyenek  kihirdetve,  amelyek   megfelelnek   az
        Alkotmányban rögzített érvényességi feltételeknek.”

        Az   elvi   tétel   első  része  az  Alkotmányban   rögzített
        érvényességi  feltételeknek  megfelelő,  “szabályos”   esetre
        vonatkozik.  Az államfő aláírása ekkor a törvény  kihirdetési
        záradékának  (promulgáció)  tekinthető,  ezért  az   aláírást
        követően az alkotmányos határidőn belül a köztársasági  elnök
        köteles  a  törvény Magyar Közlönyben történő  kihirdetéséről
        (publikáció) gondoskodni.
        Az  elvi  tétel  második  része a publikáció  előtti  közjogi
        érvénytelenség  esete,  amelynek  jogkövetkezménye,  hogy  az
        államfői   aláírást   is   magában  foglaló   eljárás   során
        megalkotott  törvény  jogilag nem létezik  (érvénytelen).  Az
        érvénytelenségi ok az, hogy az Országgyűlés nem szavazta  meg
        a törvényt, vagy annak egy részét.
        Az  elvi  tétel záró része az alkotmányos intézmények védelme
        érdekében  azt  kívánja rögzíteni, hogy mind az  Országgyűlés
        elnökének,  mind  a  köztársasági elnöknek kötelezettsége  az
        eljárási  hiba  észlelését követően a közjogilag  érvénytelen
        törvényszöveg kiiktatása a törvényalkotási folyamatból. Ilyen
        esetben  nem  áll  fenn  a  törvény feltétlen  kihirdetésének
        kötelezettsége.

        A kihirdetési eljárást – alkotmányosan – érvénytelenség miatt
        újraindítani  csak  akkor lehet, ha  az  addigi  eljárás  nem
        felelt   meg   teljes   mértékben   az   Alkotmány   25.    §
        (3)  bekezdésében  foglalt feltételeknek.  Ebből  következően
        csak  akkor  kerülhet az újraindításra sor, ha a  kihirdetési
        eljárásban   szereplő  törvényszöveg  nem  egyezik   meg   az
        Országgyűlés által elfogadott törvény szövegével.
        Minden egyéb alkotmányossági (tartalmi és/vagy formai),  vagy
        nem alkotmányossági (pl. társadalompolitikai) aggály csak  az
        aláírás előtt vizsgálható. Ha a köztársasági elnök nem él  az
        Alkotmány   26.  §  (2)  vagy  (4)  bekezdésében  biztosított
        jogosítványaival,   már  csak  a  törvény  alkotmányosságának
        utólagos normakontrolljára van lehetőség.

        A  vizsgált  ügyben  a  Tv1. esetében  a  köztársasági  elnök
        intézkedését  az  Alkotmány 25. §  (3)  bekezdésében  foglalt
        érvényességi feltétel sérelme indokolta, nevezetesen az, hogy
        az   Országgyűlés  nem  a  köztársasági  elnöknek  megküldött
        törvényszöveget fogadta el. Mivel a köztársasági  elnök  ezen
        intézkedése    alapján   a   törvényalkotási    eljárás    az
        érvénytelenségi    hiba    keletkezésétől    újraindult,    a
        köztársasági  elnök  az  Alkotmány  25.  §  (3)  bekezdésének
        megfelelő  Tv2. tekintetében az Alkotmány 26. § (2) bekezdése
        alapján  gyakorolta visszaküldési jogát. A Tv3.  tekintetében
        semmiféle eljárási, törvényalkotási hiba nem történt, ezért a
        végül  a Tv.-ként kihirdetett Tv3. megsemmisítésére vonatkozó
        indítványt az Alkotmánybíróságnak el kellett utasítania.

        A  köztársasági  elnök  Tv1.-vel  kapcsolatos  intézkedésének
        alkotmányosságát   mindezeken  túl   az   Alkotmány   29.   §
        (1)  bekezdésében  foglalt kötelezettsége is  alátámasztotta.
        Ezt  az  alkotmányi tételt értelmezve mondta  ki  ugyanis  az
        Alkotmánybíróság: “Következik ebből a feladatból az is,  hogy
        a  köztársasági  elnöknek hatásköri  jogai  gyakorlása  során
        mindig   figyelemmel  kell  lennie  az  egész  államszervezet
        demokratikus  működésére, beleértve ebbe  annak  eljárási  és
        technikai  szempontjait  is.  Az “őrködés”  nem  korlátozódik
        tehát krízishelyzetek feloldására, hanem része az állam ügyei
        szokásos  menetének…”  (8/1992. (I. 30.)  AB  határozat,  ABH
        1992.   51,   54.)   A   törvényalkotás   az   államszervezet
        demokratikus  működésének  olyan nagy  jelentőségű  területe,
        amelynek  alkotmányossága  megkérdőjelezhetetlen  kell,  hogy
        legyen.

        Budapest, 2002. január 21.

             Dr. Bihari Mihály                  Dr. Holló András
             alkotmánybíró                         alkotmánybíró

                            Dr. Kukorelli István
                                alkotmánybíró

        A     különvélemény    II-III.    részében     megfogalmazott
        megállapításokkal,  az  elvi  tétellel  egyetértek,   azokhoz
        csatlakozom:

                                                       Dr. Czúcz Ottó
                                                        alkotmánybíró

        Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

        Az   ügy   alkotmányjogi  megítélését  illetően   álláspontom
        lényeges   vonatkozásokban  eltér  a  többségi   határozatban
        kifejtettektől.
                                     
        Az   indítványozók  által  felvetett  alkotmányjogi  probléma
        teljes  körű  feltárásához  két szempont  vizsgálatát  tartom
        elengedhetetlennek:
        1.  Az Alkotmánybíróság arra irányuló tevékenységét, amely  –
        az Alkotmány által előírt keretben – biztosítja a jogrendszer
        egészének érvényességét, koherenciáját.
        2.  Az Országgyűlés elnökének, a köztársasági elnöknek és  az
        Alkotmánybíróságnak  a törvényalkotási  eljárásban  betöltött
        szerepét.

                                     I.
                                     
               Az Alkotmány 25. és 26. §-ainak jelentőségéről

        1.  A XX. század jogbölcseletének egyik jelentős felismerése,
        hogy a modern jogrendszerekben két normatípus különböztethető
        meg. Leegyszerűsítve, míg a primer normák a jogalanyok egymás
        közötti    viszonyait,   magatartását   szabályozzák    (pl.:
        szerződési jogi szabályok), addig a szekunder normák magukkal
        a  normákkal kapcsolatos magatartásokat rendezik. A szekunder
        normák  azt  határozzák meg, hogy milyen kritériumok  alapján
        tekinthető  egy  norma  érvényesnek.  [Lásd:  Herbert  Lionel
        Adolphus Hart: A jog fogalma (ford.: Takács Péter). Budapest,
        Osiris, 1995. 114. és köv. oldalak; Hans Kelsen: Pure  Theory
        of  Law.  Peter  Smith, Gloucester Mass.  1989.  222-224.  o.
        Bragyova András: Az alkotmánybíráskodás elmélete. MTA-ÁJI-KJK
        1995. 24-36. o.]

        A  magyar Alkotmányt vizsgálva az Alkotmány szekunder  normái
        által  támasztott  követelmények  részben  formaiak,  részben
        tartalmi  jellegűek.  Formai (eljárási)  jellegű  követelmény
        például  az Alkotmány kétharmados többséget igénylő  szabálya
        bizonyos törvényhozási tárgykörökben [pl. Alkotmány 61. § (3)
        bekezdés], tartalmi jellegű előírás pedig az Alkotmányban  az
        alapjog-korlátozásra vonatkozó 8. § (2) bekezdés.

        A    szekunder   normák   körébe   tartoznak   az   Alkotmány
        törvényhozási  eljárásra  vonatkozó rendelkezései,  eminensen
        itt a 25. és 26. §-ok. Pontosabban ezek a szekunder normáknak
        abba  a  kategóriájába tartoznak, amelyek a  normaváltoztatás
        (új  törvény megalkotása) szabályait rendezik, az új  törvény
        megalkotásához  (érvényességéhez) szükséges  eljárási  rendet
        határozzák meg.

        A    magyar    Alkotmány   –   összhangban   a   jogtudományi
        követelményekkel  –  tartalmazza  azokat  a  rendelkezéseket,
        amelyek  teljesülése  esetén az Alkotmány  valóban  a  magyar
        jogrendszer jogforrási hierarchiájának csúcsán áll:

        a)   Az   Alkotmány  maga  tartalmazza  saját   módosításának
        szabályait.
        b)  Az  Alkotmány tartalmazza azokat a szabályokat (szekunder
        normákat),   amelyek   alapján  a   jogrendszerhez   tartozó,
        Alkotmány alatti normák érvényessége eldönthető.
        c)  Az Alkotmány védelmének céljára egy sui generis szerv (az
        Alkotmánybíróság) szolgál, amely kizárólagos  módon  és  erga
        omnes  dönt  arról,  hogy  az Alkotmány  szekunder  normáinak
        megfelelően  (érvényesen) jönnek létre  (módosulnak)  az  új,
        alkotmányi   szint   alatti  normák.  Az  alkotmánybíráskodás
        differentia  specifica-ja  a  szekunder  normák   alapján   a
        normákra vonatkozó magatartások érvényességéről való  döntés.
        Amennyiben az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a szekunder
        normák  követelményeinek nem felel meg egy új norma, akkor  –
        alkotmányellenesség miatt – azt érvényteleníti.

        Mindezekből  viszont az is egyenesen következik,  hogy  ez  a
        hatáskör  (vagyis  a  norma,  ebben  az  esetben  a   törvény
        érvényessége felőli döntés) az Alkotmánybíróságot illeti meg,
        mely   szerv   a   hatáskörét  (lévén  szó   közvetlenül   az
        Alkotmányban  eredőről)  nem csak  jogosult,  de  feltétlenül
        köteles  is maga gyakorolni. E hatáskörének átengedése  olyan
        hatásköri  önkorlátozást jelent(ene), amely nem vezethető  le
        az Alkotmány 32/A. § (1) és (2) bekezdéséből.

        2.   A  fentiekből  kiindulva  és  az  utóbbi  megállapítások
        helytállóságát   bizonyítandó  áttekintem  a  törvényalkotási
        eljárás  itt  figyelembe veendő, releváns mozzanatait,  s  az
        azokhoz kapcsolódó – alkotmányjogi szempontból értékelendő  –
        következményeket.

        Az Országgyűlés elnöke által aláírt törvény elküldése után  –
        az   alkotmányi   rendelkezések  alapján  –   három,   időben
        elválasztandó,  tartalmában  különböző  köztársasági   elnöki
        intézkedés különböztethető meg.

        A. Az elfogadott törvénnyel kapcsolatos kifogások

        a) Szuszpenzív vétó
        Az Alkotmány 26. § (2) bekezdése akkor ad lehetőséget ennek a
        jogkörnek   a  gyakorlására,  ha  a  köztársasági   elnök   a
        törvénnyel vagy annak valamely rendelkezésével nem ért egyet.
        Az  elnök a törvényt megfontolás végett, annak aláírása előtt
        –    észrevételeinek    közlésével   –   visszaküldheti    az
        Országgyűlésnek.  Az  Alkotmány nem  nevesíti  a  szuszpenzív
        vétóra  okot  adó körülményeket: azok lehetnek  célszerűségi,
        szakpolitikai stb. jellegűek. Esetleg ebbe a körbe  sorolható
        a  rossz  szövegezés esete is. A köztársasági  elnök  különös
        figyelemmel jár el, mielőtt autentizáló aláírásával ellátja a
        törvény szövegét. Az Alkotmány annyiban tehermentesíti ebben,
        hogy  az Országgyűlés elnökének is alá kell írnia a törvényt,
        de végső soron – a törvények kihirdetéséből eredő alkotmányos
        kötelezettségéből folyóan – a felelősség mégis a köztársasági
        elnököt terheli.

        b) Alkotmányossági aggályok
        Az  Alkotmány 26. § (4) bekezdése lehetőség ad a köztársasági
        elnöknek,  hogy  amennyiben  alkotmányellenesnek  tartja   az
        aláírandó  törvény  valamely  rendelkezését,  akkor  előzetes
        normakontroll keretében az Alkotmánybíróságtól  kérje  a  már
        elfogadott törvény alkotmányossági vizsgálatát.
         
        Összefoglalva:  a  törvényszöveg Országgyűlés  elnöke  általi
        aláírása  és  megküldése  után,  de  a  köztársasági   elnöki
        hitelesítési  (aláírási)  aktus előtt  a  köztársasági  elnök
        önállóan,  mindenki mástól függetlenül dönt arról, hogy  él-e
        akár a szuszpenzív vétó, akár az Alkotmánybírósághoz fordulás
        lehetőségével.

        B. Az aláírás (hitelesítés vagy promulgatio) [Alkotmány 26. §
        (1), (3), (5) bekezdések]

        Az    aláírás    egyrészt    a    törvény    okmányjellegének
        hangsúlyozására  hivatott, másrészt az aláírással  a  törvény
        kötelezővé  válik  (azokra  nézve  is,  akik  egyébként   nem
        értettek    egyet   a   törvénnyel   vagy   annak    valamely
        rendelkezésével),  harmadrészt a törvényszöveg  valódiságának
        igazolását jelenti. A köztársasági elnök aláírása azt  fejezi
        ki,  hogy  a  törvényt az alkotmányos és törvényes eljárásnak
        megfelelően hozták meg, azzal kapcsolatban neki nincs  sem  a
        szuszpenzív vétóra, sem az előzetes normakontrollra okot  adó
        kifogása.  [A  köztársasági elnöki aláírásról lásd:  Petrétei
        József: A törvényhozás elmélete és gyakorlata a parlamentáris
        demokráciákban.  Osiris,  Budapest,  1998.  195-196.  Soltész
        István:  A törvények kihirdetése. Parlamenti dolgozatok  III.
        (szerk. uő.) Budapest, 1994. 114.o.]

        C.  A kihirdetés (publicatio) [Alkotmány 26. § (1), (3),  (5)
        bekezdések]

        Az  aláírást  követően  a  köztársasági  elnök  intézkedik  a
        törvény   kihirdetéséről.  A  törvény   köztársasági   elnöki
        aláírása után az elnöknek nincs alkotmányból levezethető joga
        arra,  hogy  a  már általa is aláírt törvénnyel szemben  akár
        formai, akár tartalmi kifogást emeljen. Ezt az önálló döntési
        (mérlegelési)  jogkört  az  Alkotmány  a  törvény  aláírásáig
        biztosítja a köztársasági elnöknek. A törvény aláírása után a
        köztársasági    elnököt   megillető   alkotmányossági    vagy
        szuszpenzív vétó gyakorlására már nincs lehetőség,  ellenkező
        esetben  az aláírás után is előzetes normakontrollt  kérhetne
        az  Alkotmánybíróságtól, ami az elnöki  aláírás  hitelesítési
        karakterét kiüresítené, azt a törvény Magyar Közlönyben  való
        –  nem  szabályozott  –,  bizonytalan idejű  –  kihirdetéséig
        (közzétételéig) eltolná.
        Az   Országgyűlés   elnökének  és  a  köztársaság   elnökének
        aláírását követően a magyar alkotmányos berendezkedésben  már
        csak  egyetlen  fórum hivatott arra, hogy a  törvény  hibáját
        orvosolja: az Alkotmánybíróság.

        [Az  a lehetőség, miszerint a köztársasági elnöknek a törvény
        Magyar Közlönyben való megjelenéséig “mozgástere” van, még  a
        T2-vel  kapcsolatos alkotmányossági kifogásokat sem orvosolja
        teljes körűen. E lehetőség biztosításának feltétele ugyanis a
        “visszajuttatási”  jogkör  (amit  határozottan  vitatok),  és
        ezzel  együtt  a  normaérvényességről  való  végleges  döntés
        hatáskörének megléte.]
                                     
                                     II.
                                     
            Az indítvány “terjedelme”, kimerítettségének kérdése

        1.  Az  indítvány  azt  kéri,  hogy  az  Alkotmánybíróság  “a
        pénzügyi  tárgyú törvények módosításáról szóló 2001.  évi  L.
        törvény   84.   §   (2)   bekezdésének  alkotmányellenességét
        állapítsa  meg, azt semmisítse meg, mivel annak  elfogadására
        az  Alkotmány  26.  § (2) bekezdését sértő eljárással  került
        sor.”  Még inkább nyomatékosítja az “eljárás” fontosságát  az
        indítvány    indokolása:   “A   pénzügyi   tárgyú   törvények
        módosításáról szóló L. törvény (Sic!) 84. § (2)  bekezdésének
        elfogadására   alkalmazott  eljárás  ezért  az   Alkotmányban
        foglalt   előírások  megsértésén  alapult,  ami  álláspontunk
        szerint megalapozza a rendelkezés megsemmisítését.”
        Nem   csak   az   expressis   verbis   hivatkozott   törvényi
        rendelkezés,  de  az annak elfogadásához  vezető  eljárás  is
        tárgya tehát az indítványnak. Ez az eljárás az Alkotmány  25.
        és  26.  §-aiban szabályozott eljárás, azaz kiemelt  védelmet
        élvező  eljárási  rend,  amelyre fokozottabban  irányadók  az
        52/1997.  (X.  14.) AB határozatban megfogalmazottak:  “[...]
        valamely  jogszabály megsemmisítéséhez nem csupán a  tartalmi
        alkotmányellenesség  nyújt  alapot,  hanem  az   is,   ha   a
        jogalkotási    eljárás    során   olyan    súlyos    eljárási
        szabálytalanságot  követtek el, amely  a  jogszabály  közjogi
        érvénytelenségét  idézte  elő, illetőleg  amely  másként  nem
        orvosolható, csak a jogszabály megsemmisítésével.” (ABH 1997,
        331.,   345.).  A  törvényalkotási  folyamat  egyes  eljárási
        szabályainak  betartása ugyanis a törvény érvényességének  az
        Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdéséből  levezethető   jogállami
        követelménye.  [39/1999. (XII. 21.) AB határozat,  ABH  1999.
        325., 349.]

        2.  Álláspontom  szerint  az Alkotmánybíróság  akkor  jár  el
        helyesen,  ha az indítvány eljárási viszonylatokat kifogásoló
        részét  is  bevonja  az alkotmányossági vizsgálatba.  Nem  az
        indítvány  szoros  összefüggés okán történő  kiterjesztéséről
        van   itt   azonban  szó,  hanem  az  indítvány  maradéktalan
        kimerítéséről.

        Mindezekre  tekintettel minősíteni kell magát  a  (az  egész)
        törvényalkotási   eljárást  is,  éspedig   annak   valamennyi
        fázisát.   Minthogy  az  indítvány  elsősorban   a   T1.-gyel
        kapcsolatos eljárási cselekményeket kifogásolja, a  következő
        fejtegetések is erre a szakaszra vonatkoznak.

                                    III.
                                     
                 A T1.-gyel kapcsolatos “eljárás” minősítése
                                     

        Az  Országgyűlés  Főtitkárának leírása  szerint  a  következő
        történt:  a  T/3933. számú törvényjavaslatról egy  alkalommal
        már,  2001.  május  29-én  döntött  a  Ház.  Az  előterjesztő
        kézjegyével ellátott szöveget az Országgyűlés elnöke  aláírta
        és  2001.  június  5-én (és nem május 30-án)  továbbította  a
        köztársasági elnöknek. “A köztársasági elnök 2001. június 20-
        án  –  az Országgyűlés hivatali szervén keresztül – az általa
        is    aláírt    szöveget   eljuttatta   a   Magyar    Közlöny
        Szerkesztőségébe. Ugyanezen a napon – még a kihirdetés  előtt
        – azonban kiderült, hogy a kihirdetésre megküldött szöveg nem
        az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveget tartalmazza.
        Így  a  köztársasági elnök – az Országgyűlés hivatali szervén
        keresztül  – intézkedett, hogy ne kerüljön sor a kihirdetésre
        és a szöveget visszajuttatta az Országgyűlés elnökéhez. Ezzel
        az eddigi kihirdetési eljárást semmisnek tekintette, mivel az
        Országgyűlés  elnöke,  illetve a köztársasági  elnök  nem  az
        Országgyűlés által ténylegesen elfogadott törvényt  látta  el
        kézjegyével, holott az Alkotmány 25. §-ának (3) bekezdése  az
        aláírás  és  kihirdetés szempontjából az  Országgyűlés  által
        elfogadott törvényt tekinti irányadónak.”

        Álláspontom   szerint   a   T/3933.   számú   törvényjavaslat
        zárószavazásával  törvény  jött létre,  az  Országgyűlés  azt
        elfogadta.  (Akkor  “elfogadott”  egy  törvény,  ha   azt   a
        képviselők  a  zárószavazás aktusával, többségük szavazatával
        “elfogadták”.)  Az Országgyűlés elnöke az  aláírásával  –  ez
        kifelé  és  befelé  irányuló aktus is! – felelősséget  vállal
        azért,  hogy  a  “törvényszöveg” egyezik azzal  a  szöveggel,
        amelyet  a  törvényhozó  hatalom  megfelelő  számú  tagjai  a
        zárószavazáson  elfogadtak. Az Országgyűlés által  elfogadott
        törvényt  “kiegészítette”  az  Országgyűlés  által   el   nem
        fogadott   84.   §   (2)  bekezdés,  s  az   ezzel   kibővült
        törvényszöveget írta alá a házelnök.

        Ezt  a  –  84.  §  (2)  bekezdésén kívül –  alkotmányosan  és
        Házszabály  szerint  elfogadott  törvényszöveget  aláírta   a
        köztársasági   elnök   is,  amelynek  a  “kihirdetéséről   is
        gondoskodott.”   [Alkotmány   26.   §   (1)   bekezdés].    A
        kihirdetéssel    kapcsolatos   tennivalója   (“gondoskodása”)
        lezárult  azon a ponton, hogy a törvényszöveget  megküldte  a
        Magyar   Közlöny  szerkesztőségébe.  Ezzel  eleget  tett   az
        Alkotmány  26.  § (1) bekezdésében foglalt kötelezettségének,
        további  “rendelkezési  joga”  megszűnt,  s  a  kihirdetéssel
        kapcsolatos   további  (adminisztratív,  technikai)   jellegű
        tennivalókra már nincs (nem lehet) befolyása.

        A  jelen esetben – az Országgyűlés elnökének kérésére – innen
        került  vissza  a  törvény  a  köztársasági  elnök  révén  az
        Országgyűlés  hivatali szervéhez. Tartalmilag és  ténylegesen
        azonban az történt, hogy a köztársasági elnök döntött  az  el
        nem  fogadott  84.  §  (2) bekezdésében  foglalt  rendelkezés
        melletti,    alkotmány-   és   házszabályszerűen   elfogadott
        törvényszöveg   (T1.)   érvényességéről   (az    Országgyűlés
        főtitkárának  szóhasználatában:  semmisségéről)   is.   Ezzel
        viszont  –  nem  vitásan – olyan jogkört  gyakorolt,  amelyet
        kizárólag  csak  az  Alkotmánybíróság  gyakorolhat,  azaz  az
        Alkotmány  25.  §  (3) bekezdésében megfogalmazott  szekunder
        norma alapján döntött egy primer norma (T1.) érvényességéről.

        Az  elbírált  ügyben két lehetőséget kellett  mérlegelnie  az
        Alkotmánybíróságnak: engedi-e a jövőben a “visszajuttatást” a
        köztársasági elnök számára akkor is, ha a törvényt már mind a
        házelnök,  mind  pedig ő maga aláírta, s ezt  a  köztársasági
        elnök  kihirdetésre  már  meg  is  küldte  a  Magyar  Közlöny
        szerkesztőségének, illetve arra az álláspontra helyezkedik-e,
        hogy   a  már  mindkettőjük  által  aláírt  (és  kihirdetésre
        megküldött)  törvény  számára – függetlenül  annak  esetleges
        részbeni érvényességi fogyatékosságától – csak egyetlen út és
        lehetőség marad: a kihirdetés.

        Az  alternatívák közötti választást – álláspontom  szerint  –
        annak  kellett volna eldöntenie, melyik lehetőség okoz kisebb
        alkotmányossági sérelmet.

        Nézetem  szerint a “visszajuttatás” fentebb  említett  (és  a
        köztársasági  elnök által választott) módja nem vezethető  le
        az  Alkotmányból. A köztársasági elnök – az  aláírások  és  a
        “kihirdetésről  való  gondoskodása”  után  –  sem  a  törvény
        egészének,  sem  egy részének érvényességéről (semmisségéről)
        nem  dönthet  véglegesen  ;  így nincs  jelentősége  annak  a
        kérdésnek  sem,  vajon a törvény egy részének érvénytelensége
        előidézi-e  a törvény egészének érvénytelenségét. Ilyen  joga
        az  Alkotmány  29. § (1) bekezdésében kapott  jogköréből  sem
        vezethető   le:  “az  államszervezet  demokratikus  működése”
        feletti   őrködése   nyilvánvalóan  nem  eredményezheti   egy
        vélhetően érvényességi fogyatékosságban szenvedő, már aláírt,
        de  még ki nem hirdetett törvény normakontrollját. Ez utóbbit
        az Alkotmány kifejezetten az Alkotmánybíróságra testálta:
           “32/A.   §   (1)  Az  Alkotmánybíróság  felülvizsgálja   a
        jogszabályok alkotmányosságát, illetőleg ellátja a törvénnyel
        hatáskörébe utalt feladatokat.
        (2)  Az  Alkotmánybíróság  alkotmányellenesség  megállapítása
        esetén megsemmisíti a törvényeket és más jogszabályokat.”

        Megjegyzem egyébként: az Alkotmány 29. § (1) bekezdésében írt
        rendelkezés nem hatásköri szabály, hanem egy olyan  általános
        köztársasági elnöki feladatkört megfogalmazó elvárás, amely –
        éppen   e   jellegénél   fogva  –   nem   hozható   közvetlen
        összefüggésbe  sem  az Alkotmány 25. § (3) bekezdésével,  sem
        pedig a 26. § (2) bekezdésével. Gondolni lehet arra a tételre
        is, amelynek értelmében “a jogállamiság elvéből is következik
        az  Alkotmányban  szabályozott szerveknek az  a  kötelessége,
        hogy   alkotmányos  jelentőségű  hatásköreiket   jóhiszeműen,
        feladataik  teljesítését kölcsönösen  segítve,  együttműködve
        gyakorolják ...[8/1992. (I. 30.) AB határozat. ABH 1992, 54.]
        Nyilvánvaló  azonban,  hogy az együttműködés  nem  jelentheti
        azt,  hogy  a köztársasági elnök átvegye más szerv  (itt:  az
        Alkotmánybíróság) feladat-és hatáskörét.

        Második  alternatíva  marad a vélhetően részben  érvényességi
        fogyatékosságban  szenvedő törvény  kihirdetése  (pontosabban
        szólva:    kihirdetési   kényszere).   Álláspontom    szerint
        alkotmányossági  szempontból ez okozta  volna  a  legkevesebb
        aggályt.  Ebben  az  esetben ugyanis nem kell  lemondania  az
        Alkotmánybíróságnak  az  őt kizárólag megillető  hatáskörről;
        másrészt viszont a köztársasági elnök – törvénykezdeményezési
        jogával  élve  [Alkotmány  25.  §  (1)  bekezdés]  –  azonnal
        indítványozhatja   a  törvénymódosítást,   vagy   a   törvény
        kihirdetése   után  haladéktalanul  utólagos   normakontrollt
        kérhet az Alkotmánybíróságtól. Alkotmányossági szempontból ez
        utóbbi megoldás tehát kevésbé aggályos, mint az első, amely –
        a  mondottak szerint – valójában azt eredményezi, hogy egy  –
        az  Országgyűlés  elnökét,  a köztársasági  elnököt  egyaránt
        “félrevezető”    –   hivatali   mulasztás   következményeinek
        elhárítása     még    az    Alkotmánybíróság     hatáskörének
        (ön)korlátozásával is jár.

        Egy  ilyen tartalmú döntés további “hozadékával” is  számolni
        kell.  Nevezetesen:  vajon  a  majdan  precedensül  szolgáló,
        “megengedő”      tartalmú      alkotmánybírósági       döntés
        “kedvezményezettje”    lehet    a    köztársasági     elnököt
        helyettesíteni  jogosult [Alkotmány  29/E.  §  (1)  bekezdés]
        házelnök  is?  A  döntés e továbbhatásában  is  beláthatatlan
        következménnyel  jár, hiszen míg Alkotmányból  folyó  tilalom
        van arra nézve, hogy ilyen esetben a törvényt – nyilvánvalóan
        aláírás   előtt  –  az  Országgyűlésnek  megfontolás  végett,
        illetőleg  az  Alkotmánybíróságnak megvizsgálás  céljából  (a
        köztársasági elnököt helyettesítő házelnök) megküldje,  addig
        az  önrevízió joga a “megengedő”, precedensként  szolgáló  AB
        határozat  esetében – aláírás után – megilleti őt  is.  Azaz:
        miközben   az   Alkotmány   a   “kevesebbet”   (az   előzetes
        normakontrollt,   illetőleg  a  törvény   Országgyűléshez   –
        megfontolás   végett  –  történő  megküldését)   kifejezetten
        megtiltja,  addig az Alkotmánybíróság többségi  határozata  a
        “többet”  (az aláírás utáni törvény érvényessége,  semmissége
        tényleges megállapításának a jogát) átengedi a “helyettesítő”
        házelnöknek   is.  Ez  pedig  az  Alkotmányban  írt   tilalom
        súlytalanná válását eredményezheti.

        Tanulságosnak  –  s  a jelenlegi helyzettel  alliterálónak  –
        tartom  az  Országgyűlés Főtitkára és Jogi  Titkársága  által
        hasonló  ügyben  eddig  követett eljárását.  Az  Országgyűlés
        Főtitkára  a törvényhozási eljárásban elkövetett kodifikációs
        hibákról  a következőket írja: “... előfordulhatnak súlyosabb
        esetek is. Egy alkalommal, az 1993. évi költségvetési törvény
        kihirdetett   normaszövegébe  (illetve  mellékletébe)   olyan
        rendelkezések  is  bekerültek, amelyekről az  Országgyűlés  –
        figyelmetlenségből  –  nem szavazott  ...  Abban  az  esetben
        azonban, amikor az Országgyűlés “hibás” szöveget fogadott el,
        a  Főtitkár  és a Jogi Titkárság következetesen érvényesített
        álláspontja  szerint nincs mód a helyesbítésre,  a  szükséges
        korrekciót,  a  hiba  kijavítását csak a törvény,  illetve  a
        határozat módosításával (azaz országgyűlési döntéssel)  lehet
        megoldani.  Célszerű, ha az erre irányuló törvény –,  illetve
        határozati javaslatot az eredeti előterjesztő nyújtja be,  ha
        pedig  az elfogadott módosító indítvány volt “hibás”, az  azt
        benyújtó  képviselő vagy a bizottság. A hiba  észlelésekor  a
        Jogi  Titkárságnak is kötelessége, hogy a szükséges lépéseket
        –  akár  az  indítvány megszövegezésében  is  közreműködve  –
        kezdeményezze. Az Alkotmányügyi Bizottság gyakorlatában  erre
        már   több  példa  volt.  Az  1993-as  költségvetési  törvény
        esetében – a Országgyűlés elnökének ellenjegyzésével –  előbb
        a   helyreigazítás  visszaállította  az  Országgyűlés   által
        ténylegesen  elfogadott  normaszöveget,  majd  egy   módosító
        jellegű   törvényjavaslat   elfogadásával   az   Országgyűlés
        megszüntette   a   költségvetési   törvényben   így   előállt
        koherenciazavart.” [Soltész István: i.m.: 118. és 119. o.].

        A  fentiekből  is  következően nem osztom  azt  a  felfogást,
        amelynek   eredményeként   az  államszervezeti   passzivizmus
        jegyében,  egy  esetleges  jövőbeni alkotmányellenes  helyzet
        megakadályozása érdekében az Alkotmánybíróság  –  ténylegesen
        saját   hatáskörének  átszármaztatásával  –   olyan   jogkört
        biztosítana a köztársasági elnöknek, illetőleg a köztársasági
        elnök  helyettesítése esetén az Országgyűlés elnökének, amely
        nem vezethető le az Alkotmányból, sőt éppen hogy ellentétes a
        törvényalkotásra vonatkozó alkotmányi rendelkezések szekunder
        norma  jellegéből adódó végleges – Alkotmánybíróság általi  –
        érvényesítésével.  Itt  egy kötött  és  jogilag  szabályozott
        eljárásról  van szó, ahol is (jogilag formalizált  eljárásról
        lévén  szó)  nincs mód olyan kiegészítő eljárási cselekmények
        inplantálására,  amelyeket a tételezett jogi szabályozás  nem
        ismer.

        Az  általam adott értelmezés nem vitásan szorosan kapcsolódik
        az Alkotmány szövegéhez, s azt a látszatot kelheti, mintha az
        alkotmányvédelemben    egyedül    és     kizárólagosan     az
        Alkotmánybíróságnak lenne csak hatásköre, miközben a róla  az
        Alkotmánybíróságról   szóló   1989.   évi   XXXII.    törvény
        preambuluma   is  csak  mint  “az  alkotmányvédelem   legfőbb
        szervéről” szól.

        Alkotmányvédelmi    funkciót   természetesen    nemcsak    az
        Alkotmánybíróság lát el, hanem mindenki, aki  az  alaptörvény
        megtartására  vállalt kötelezettséget. Így  az  országgyűlési
        képviselők    kötelesek   tevékenységüket   az   Alkotmánynak
        megfelelően  végezni;  az országgyűlési biztosok  működésének
        célja  az  alkotmányos jogok védelme (Alkotmány 32/B.  §),  a
        legfőbb  ügyész és az ügyészség gondoskodik az  állampolgárok
        jogainak  a  védelméről, valamint védi az alkotmányos  rendet
        [Alkotmány  51.  § (1) bekezdés]; az Alkotmány  70/K.  §-a  a
        rendes  bíróságok  számára statuál alapjogvédelmi  hatáskört:
        “Az  alapvető  jogok  megsértése miatt  keletkezett  igények,
        továbbá  a  kötelességek teljesítésével  kapcsolatban  hozott
        állami    döntések    elleni    kifogások    bíróság    előtt
        érvényesíthetők.”

        A  felsorolt  szervek alkotmányvédelmi funkciója  tartalmának
        feltárásához   ugyanakkor   elengedhetetlen   az    Alkotmány
        értelmezése.  Mindenekelőtt  le  kell  szögezni:  nemcsak  az
        Alkotmánybíróság  jogosult az alaptörvényt értelmezni,  hanem
        más, alkotmányvédelmi feladatot ellátó szervek, személyek is.
        Ettől  azonban  el  kell  választani az  erga  omnes  hatályú
        alkotmányértelmezést,  amely  –  az  Alkotmány  adta  keretek
        között  –  kizárólagosan  az Alkotmánybíróságot  illeti  meg.
        Ugyancsak   elválasztandó   az   alkotmányvédelem   általános
        kötelezettségétől  az,  hogy  az  alkotmányozó  kizárólag  az
        Alkotmánybíróságra  testálta a normaérvényességi  kérdésekben
        való döntést tartalmazó hatáskört.

        Az  Alkotmánybíróságnak  mindenkor esetileg,  egyedileg  kell
        mérlegelnie  azt,  maga kíván-e közvetlenül  alkotmányvédelmi
        feladatokat ellátni, vagy átengedi azt valamely más  –  ilyen
        jogkörök  gyakorlásából ki nem zárt – szervnek,  szervezetnek
        (ilyen   példa   az  országgyűlési  biztosok  alapjogvédelmi,
        alkotmányvédelmi tevékenysége). Álláspontom  szerint  azonban
        akkor,  amikor  az  Alkotmányban expressis verbis  tételezett
        előírások   betartatásáról  (alkalmazásáról)  van   szó,   az
        alaptörvényben  írtak  érvényesítéséről  saját  magának  kell
        gondoskodnia,  éspedig  szorosan az alkotmányi  rendelkezések
        hatályosulását   szem   előtt   tartva.   Ezt   a    “szoros”
        alkotmányértelmezést    követi    az    Alkotmánybíróság    a
        mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása
        esetében  is  akkor, amikor valamely, az Alkotmányban  előírt
        jog(törvény)alkotási kötelezettség elmulasztásáról van szó.

                                     
                             IV. Következtetések

        A fentiekre tekintettel:

        1.  Egyetértek  a  többségi határozat  1.  pontjában  foglalt
        rendelkezéssel, de azt kevésnek tartom, mert nem meríti ki az
        indítványt;

        Ha   itt   megállunk  és  mindössze  az  indokolásban   adunk
        felmentést a T1.-gyel kapcsolatban történtekre, – ahogy ezt a
        többségi  határozat  teszi –, úgy az  Alkotmánybíróság  ezzel
        továbbmegy  az  57/1991.  (XI. 8.) AB határozatában  követett
        megoldást  legitimáló érvelésnél is, ahol a  rendes  bírósági
        gyakorlat  alkotmányellenességére hivatkozva semmisített  meg
        egy bírói ítéletet, mondván: más lehetőség nem volt a konkrét
        ügyben  történő  korrekcióra. Az elfogadott  határozatból  az
        következik,  hogy  az  Alkotmánybíróság  azért  mond  le   az
        Alkotmány  szerint őt megillető normakasszációs  hatáskörének
        kizárólagos  gyakorlásáról, mert már nem csak az  állampolgár
        szorul  rá  az Alkotmánybíróság gyámkodására, (aki  egyébként
        nem   is  tehetett  arról,  hogy  ügyében  alkotmányellenesen
        alkalmazták   a   rendes  bíróságok   a   jogot),   hanem   a
        figyelemreméltó  apparátussal és költségvetéssel  rendelkező,
        hibát vétő, ám a jelenlegi helyzetben “elárvult” Országgyűlés
        is. S az érdek, amely ezt motiválja, meglehetősen ingatag  és
        szubjektív: a “törvényhozói szándék” érvényre juttatása.

        A  ”törvényhozói szándék” koncepciója egyébként, – amellyel a
        többségi  határozat is operál – igen ellentmondásos  mind  az
        alkotmány-,  mind  a  jogértelmezés terén.  A  kifogások  két
        szintűek.   Elsőként   azt  a  kérdést  kell   megválaszolni:
        lehetséges-e egy kollektív testület (a 386 képviselőből  álló
        törvényhozás) “egyirányú” szándékát felfejteni? (A  szándékra
        való   hivatkozás   elfogadásának   lehetséges   üzenete:   a
        mérlegelési  jogot adó esetekben a jogalkalmazó a törvényhozó
        vélelmezett  szándékát, saját, esetleg önkénytől  sem  mentes
        szándékával azonosíthatja.)

        A  skandináv  realistákkal szólva: nem egy  olyan  fogalommal
        állunk-e  szemben  a  törvényhozói  szándékkal  kapcsolatban,
        amely  mögött  nincsen  semmi, ami empirikusan  megragadható,
        ellenőrizhető?   A   szándék  megállapításánál   lehetséges-e
        sorrendet  kialakítani  a  szerint,  hogy  a  törvényjavaslat
        előterjesztője   –   aki   miniszterként   nem    feltétlenül
        országgyűlési  képviselő  – által  mondottak  fontosabbak  az
        Sigennel”  vagy a “nemmel” szavazó képviselők  voksainál?  Ha
        nem  is zárható ki elméleti lehetőségként az, hogy több  száz
        ember szándéka azonos legyen egy adott pillanatban, elégséges
        tanúbizonyság az Országgyűlés Hivatalos Jegyzőkönyve erre? [A
        törvényhozói  szándék  problémájának  irodalmából  lásd:  Max
        Radin:  Statutory Interpretation. 43 Harvard Law Review  863,
        870-871.   Oliver  Wendell  Holmes:  The  Theory   of   Legal
        Interpretation.  (“Nem  azt  kutatjuk,   hogy   mi   volt   a
        törvényhozó szándéka, hanem, hogy mit jelent a törvény.”)  12
        Harvard Law Review 417, 417-419.]

        Ennél   még  erőteljesebb  a  kifogások  következő,   második
        szintje,   amit   “normatívnak”  nevezek.   Ha   létezik   is
        empirikusan   a  “törvényhozó  szándéka”,  lehet-e   amellett
        érvelni,  hogy annak ereje van ? A jogalkotó a leírt szövegen
        keresztül   beszél,  nem  pedig  a  feltételezett   szándékán
        keresztül.  Alkotmányos  jogállamban  a  jog  uralmának  kell
        megvalósulnia,  nem az éppen aktuális jogalkotók  szándékának
        (“government of laws, not men”). Az Alkotmánybíróságot  pedig
        kizárólag  az  Alkotmány szövege köti,  sem  az  alkotmányozó
        (alkotmányértelmezéskor), sem a törvényhozó (a támadott norma
        alkotmányellenességének   magállapításakor)    feltételezhető
        szándékát   nem   veheti  figyelembe,   amikor   egy   döntés
        legitimációját kívánja megalapozni. Ez az érvelés  egybecseng
        Sólyom  László  23/1990.  (X. 31.) AB határozatban  kifejtett
        párhuzamos    indokolásával,   amelyben    szembeállítja    a
        törvényhozó  azon  szabadságát, hogy az Országgyűlés  dönthet
        bármely    tudományos,   aktuálpolitikai   vagy    gyakorlati
        megfontolás   szerint,  míg  az  Alkotmánybíróság   kizárólag
        alkotmányjogi érvekre alapozhatja döntését, így nem köti  azt
        a  törvényhozó szándéka sem. (ABH 1990. 88., 97.) Alkotmányos
        jogállamban nem is várható el azoktól, akikre kötelező a jog,
        hogy  olyan fogalmat használjanak jogos/jogtalan magatartásuk
        iránytűjeként,   amely   egyrészt  homályos,   másrészt   nem
        kötelező.

        2. A rendelkező részt – álláspontom szerint – a következő, 2.
        pontban   rögzítendő   új   rendelkezéssel   kellett    volna
        kibővíteni:
        “2.   Amennyiben  a  vélhetően  akár  részbeni   érvényességi
        fogyatékosságban szenvedő törvényt az Országgyűlés elnöke  és
        a  köztársasági  elnök már aláírta, az Alkotmány  26.  §  (1)
        bekezdésének megfelelően a köztársasági elnöknek gondoskodnia
        kell a törvény kihirdetéséről”.
        (Ez  a  2.  pont teljesen egybecseng Bihari, Czúcz, Holló  és
        Kukorelli     alkotmánybírák     különvéleményében      adott
        szövegjavaslat  első  fordulatával. A további  “finomítások”,
        “árnyalások”  alkotmányi megalapozhatóságát azonban  vitatom,
        mert   azok   szerint  az  érvényesség  felől  –  esetenkénti
        vizsgálatról, mérlegelésről lévén szó – ténylegesen a jövőben
        is  a  köztársasági  elnök, sőt az őt  helyettesítő  házelnök
        dönthetne;  ez  pedig  már  az  Alkotmánybíróság  penzuma.  E
        hatásköre   átruházására,   –  legalábbis   az   Alkotmányból
        levezethetően – nem jogosult az Alkotmánybíróság.)

        Az  Alkotmánybíróság a 8/1992. (I. 30.) AB határozatában  már
        megállapított  köztársasági  elnököt  kötelező  rendelkezést.
        Ebben  a  határozatban  a  kinevezést  halogató  (“hallgató”)
        köztársasági   elnököt   kötelezte   a   döntéshozatalra   az
        Alkotmánybíróság.   A   “kötelezés”   ott   sem    torkollott
        “felelősségre vonásba”, s ez itt sem kerül(het) szóba, hiszen
        nem történik egyéb mint az, hogy az Alkotmánybíróság kijelöli
        a   köztársasági  elnök  mérlegelési  jogkörének  alkotmányos
        határait a törvényalkotási eljárásban.

        A kötelezettség megállapítása önmagában nem felelősségalapító
        tény; ha nem így lenne, a köztársasági elnök nem tölthetné be
        alkotmányos szerepét sem.

                                     V.
                                     
              A következtetések “kiegészítik”-e az Alkotmányt?
                                     
        A  IV.  2.  pontban  általam megfogalmazott követelmények  az
        aláíráshoz   kapcsolódó  alkotmányjogi  dogmatikai   háttérre
        támaszkodva,   az   Alkotmány   rendszertani   értelmezésével
        nyomatékosítják,  de nem egészítik ki az Alkotmány  vonatkozó
        rendelkezéseit.  Úgy  vélem, éppen  a  többségi  határozatban
        (annak  indokolásában)  foglaltak vezetnek  el  az  Alkotmány
        kiegészítéséhez,  minthogy  az  abban  írtak   túlmennek   az
        alkotmányértelmezés   megengedhető   határán   azzal,    hogy
        ténylegesen   kiüresítik   a  köztársasági   elnöki   aláírás
        hitelesítési    karakterét.    Álláspontom     szerint     az
        alkotmányértelmezés folyamata nem vezethet olyan  eredményre,
        amely ellentmondana az Alkotmány szövegének, illetve akárcsak
        időlegesen  is  lehetetlenné  tenné  az  Alkotmány   valamely
        rendelkezésének az érvényesülését. (Az 54/2001. (XI. 29.)  AB
        határozat jó példa erre.)

        Az    Alkotmány   társadalmi   konszenzust   fejez   ki;    a
        kompromisszumok     eredményeként    szabályozása     gyakran
        keretjellegű, bizonyos életterületeket csak érintőlegesen von
        jogi rendezés alá, az ezekkel kapcsolatos tényállásai – kevés
        kivételtől  eltekintve  – nyitottak  és  nem  teljesek,  több
        előírása  értékeket, célokat, programokat rögzít,  nem  pedig
        egzakt, magatartás-előíró szabályokat. Az Alkotmányban  tehát
        számos  általános,  tartalmilag  tágítható  fogalom,  szabály
        található  [V.ö.: Petrétei József: Alkotmány, alkotmányosság.
        In:  Kiss  László (szerk.): Válogatott fejezetek a rendszeres
        alkotmánytan  köréből.  JPTE-ÁJK,  Pécs  1996.  82-83.   o.].
        Továbbá,  az  Alkotmány  rendelkezései,  csakúgy,  mint   más
        jogterület  normái nincsenek megcímezve, nem  határozzák  meg
        saját  alkalmazásuk  szabályait. Minden “normatív”  Alkotmány
        feltételez  egy  működő jogrendszert. Az  Alkotmány  bizonyos
        mértékig    tekintettel    van   az    általa    szabályozott
        jogrendszerben   előforduló   fogalmakra,   koncepciókra.   A
        köztársasági elnöki aláírásnak ennek megfelelően  nem  adható
        olyan  értelmezés, amelynek eredményeként  az  aláírónak  nem
        kell meggyőződnie az aláírt dokumentum tartalmáról.

        (Lásd  még:  Frederick  Schauer: An Essay  on  Constitutional
        Language. 29 UCLA Law Review 797-828.)

        A magas absztrakciós szint melletti másik tényező, amelyet az
        alkotmányértelmezésnél figyelembe kell venni az  időtállóság,
        azaz ideális esetben az Alkotmány nem a pillanatnak szól.  Az
        alaptörvény  időállósságának majdnem szükségszerű  eredménye,
        hogy  az  Alkotmány "a szabályozás szélessége és  nyitottsága
        következtében   sokkal  inkább  ki   van   téve   a   valóság
        változásainak,  mint  más  jogterületek  normái."  (Petrétei,
        1996. uo.)

        Az  Alkotmány  nyelvezetének általánossága,  tömörsége  miatt
        gyakran  nehéz  eldönteni, hogy az Alkotmány  által  teljesen
        szabályozott    (pl.:   ilyenek   a   köztársasági    elnökké
        választhatóság  feltételei),  nem  szabályozott  esetről   (a
        szuszpenzív   vétóra  okot  adó  konkrét  körülmények)   vagy
        részlegesen szabályozott esetről van-e szó. Úgy vélem a jelen
        alkotmányjogi  probléma,  és annak  megoldása  a  részlegesen
        szabályozott   és   teljesen  szabályozott   esetek   halmaza
        határának   közelében   van.  Az  Alkotmány   törvényalkotási
        eljárásra  vonatkozó szabályai meglehetősen szűkszavúak.  (Az
        alaptörvény például nem határozza meg, hogy a házelnök mennyi
        időn belül küldi meg az általa aláírt törvényt a köztársasági
        elnöknek,  a köztársasági elnök milyen szervezeten  keresztül
        gondoskodik a törvények kihirdetéséről.) Részben rendszertani
        értelmezéssel,  részben  az  Alkotmánybíróság  által  gyakran
        alkalmazott   alkotmányjogi   dogmatika   kidolgozásával   az
        Alkotmánynak  – a többségi határozathoz képest – megfelelőbb,
        koherensebb  értelmezést lehet adni.  Ez  az  értelmezés  nem
        csúszik  át  alkotmány-kiegészítésbe, vagyis az alkotmányjogi
        probléma  olyan  megoldásába, amelyeket nem  szabályozott  az
        Alkotmány. (Az alkotmánymódosítást – az alanyi aspektust  nem
        említve   –  annyival  tartom  jogelméleti  szempontból   más
        esetnek,  hogy  annak  eredményeként  nemcsak  olyan   esetek
        kerülnek szabályozásra, amelyeket az Alkotmány nem rendezett,
        hanem  már szabályozott vagy részlegesen szabályozott  esetek
        regulálása  változhat  meg.) A fent kifejtett  érvek  viszont
        megalapozhatóvá  teszik  azt  a  gyanút,  hogy   a   T1.-gyel
        kapcsolatban éppen a többségi határozat által hallgatólagosan
        elfogadott  megoldás  csúszik át a  nem  szabályozott  esetek
        halmazába,  s  ennek  szükségképpeni eredménye  az  Alkotmány
        kiegészítése.  Érvelésem azonban csak akkor lesz  teljes,  ha
        azt   kibővítem  az  alkotmányértelmezés  és  a   részlegesen
        szabályozott esetek közötti kapcsolat rövid vizsgálatával.

        Az   alkotmányértelmezés   során   az   Alkotmánybíróság   az
        alkotmányi   normát  konkretizálja,  pontosabbá   teszi.   Az
        Alkotmány  fentebb  említett nyelvi, szabályozási  természete
        miatt van szükség alkotmányjogi dogmatika kifejlesztésére. Ha
        nem  fogadnánk el azt a lehetőséget, hogy az Alkotmány  által
        csak  részlegesen  szabályozott  eseteket  is  elbírálhat  az
        Alkotmánybíróság, és ennek érdekében alkotmányjogi dogmatikát
        fejleszthet  ki,  akkor  nagyon  szűk  mozgástere  lenne   az
        alkotmánybírósági alkotmányvédelemnek. Így – többek között  –
        sem  a szükségességi-arányossági teszt, sem a jogállamiságból
        eredő  számos garanciális szabály nem lenne kiolvasztható  és
        alkalmazható.

        Az alkotmányi nyelv természete és a hatékony alkotmányvédelem
        szükségessége    természetesen    nem    menti     fel     az
        Alkotmánybíróságot,  hogy  az  Alkotmány  olyan  értelmezését
        adja, amelynek eredményeként a létrehozott normavariánsok nem
        lehetetlenítik   el   az  Alkotmány  értelmezett   normájának
        irvényesülését. Az alkotmányértelmezés pontosabbá, a  konkrét
        alkotmányjogi probléma szempontjából alkalmazhatóvá teszi  az
        Alkotmány  adott normáját, mégpedig úgy, hogy  a  létrehozott
        normavariáns koherens marad az Alkotmánnyal.

        A   részlegesen  szabályozott  esethez  kapcsolódó  dogmatika
        megalkotása ebben az ügyben elsősorban a köztársasági  elnöki
        és  a  házelnöki  aláírás értelmezéséhez  kötődik.  Magam  az
        aláíráshoz  kapcsolódó alkotmányjogi dogmatika vizsgálatából,
        a   hatalmi   ágak   elválasztásának,   az   Alkotmánybíróság
        hatáskörének alkotmányi szabályozásából, a köztársasági elnök
        és    a   házelnök   törvényalkotási   eljárásban   betöltött
        szerepéből,  valamint  a  köztársasági  elnököt  helyettesítő
        házelnök   Alkotmányban  tételezett  hatásköreire   vonatkozó
        szabályok  egymásra  vonatkoztatott  értelmezéséből  a  jelen
        üggyel   érintett   részlegesen   szabályozott   eset   olyan
        megoldását  kínáltam volna, amely – meggyőződésem  szerint  –
        tiszteletben  tartja az alkotmányértelmezés határait,  s  nem
        csap  át  az  Alkotmány kiegészítésébe.  Ez  a  megoldás  nem
        lehetetleníti  el a köztársasági elnöki aláírás  hitelesítési
        karakterének  érvényesülését azokban az esetekben,  amikor  a
        köztársasági  elnök úgy véli, hogy az általa  aláírt  törvény
        vélhetően  érvényességi fogyatékosságban szenved, illetve  (a
        többségi  határozattal  szemben)  nem  hoz  létre  olyan   új
        köztársasági elnöki hatásköröket sem, amelyeket az  Alkotmány
        nem  szabályoz,  nevezetesen: a  “visszajuttatást”  és  ezzel
        együtt  a  “visszajuttatott”  törvény  érvényességéről   való
        végleges döntést.

        Budapest, 2002. január 21.
                                                      Dr. Kiss László
                                                        alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          675/B/2001
          Date of the decision:
          .
          01/21/2002
          .
          .