English
	Hungarian

Ügyszám: .	607/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Strausz János Dr.; Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 14/2000. (V. 12.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2000/83 .

A döntés kelte: Budapest, 05/09/2000 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában  –  dr. Holló  András alkotmánybíró párhuzamos indokolásával  és  dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a következő                         határozatot: Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.     törvény     269/B.     §-a    alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló  indítványokat elutasítja,  a 269/B. § (1) bekezdése nemzetközi  szerződésbe ütközésére vonatkozó indítványokat pedig visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                              I. A  Büntető  Törvénykönyvről szóló 1978. évi  IV.  törvény  (a továbbiakban:   Btk.)   269/B.  §-a   alkotmányellenességének vizsgálatára több indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság  az indítványokat  egyesítette és azokat egy  eljárásban  bírálta el. Az  indítványozók  többsége  a  sarló-kalapács  és  az  ötágú vöröscsillag,   valamint   az   ezeket   ábrázoló    jelképek terjesztésének, használatának, illetve közszemlére  tételének bűncselekménnyé nyilvánítását sérelmezte. Egy indítványozó  a teljes     törvényi     tényállás     alkotmányellenességének megállapítását   és   megsemmisítését   kérte;   támadta    a horogkeresztre, SS-jelvényre, nyilaskeresztre vonatkozó részt is. Az  indítványozók  álláspontja  szerint  a  Btk.  sérelmezett rendelkezése  ellentétes az Alkotmány 3. §  (1)  bekezdésében megállapított pártalapítás szabadságával, 60. §  (1)  és  (2) bekezdésében  deklarált gondolat, lelkiismeret  és  a  vallás szabadságával,  illetve (4) bekezdésében foglalt  kétharmados törvényi  előírással. Véleményük szerint e rendelkezés  sérti továbbá    a    61.    §   (1)   bekezdésében   meghatározott véleménynyilvánítási szabadság alapjogát is. Az   indítványozók  szerint  azzal,  hogy  a  jogalkotó  csak bizonyos,   általa   önkényuralminak   minősített    jelképek büntetőjogi  üldözését  rendeli, az embereknek  az  Alkotmány 70/A.  §  (1)  és (2) bekezdésébe ütköző, vallási,  politikai vagy   más  vélemény  szerinti  hátrányos  megkülönböztetését valósítja  meg.  A  Btk. e rendelkezése ugyanakkor  sérti  az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdését is, amely alapján tudományos igazságok  kérdésében kizárólag a tudomány művelői jogosultak dönteni. Több  indítványozó  részletesen kifejti, hogy  a  sérelmezett rendelkezések   ellentétesek  a   magyar   államot   kötelező nemzetközi   joggal   és   nemzetközi   egyezményekkel,   így elsődlegesen  az ENSZ közgyűlése által 1966.  december  16-án elfogadott   és  hazánkban  az  1976.  évi  8.   törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány),  az  Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, valamint az emberi jogok és  az alapvető   szabadságok  védelméről  szóló,   Rómában,   1950. november  4-én  kelt,  Magyarországon  az  1993.  évi   XXXI. törvénnyel  kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) általuk megjelölt számos cikkelyével.                              II. 1.   Az   Alkotmánynak  az  indítványozók  által  hivatkozott rendelkezései a következők: "3. § (1) A Magyar Köztársaságban a pártok az Alkotmány és az alkotmányos   jogszabályok   tiszteletben   tartása   mellett szabadon alakulhatnak és szabadon tevékenykedhetnek.” “60.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. (2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt  a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények,  szertartások végzése útján  vagy  egyéb  módon akár  egyénileg,  akár másokkal együttesen  nyilvánosan  vagy magánkörben kinyilváníthassa, vagy kinyilvánítását  mellőzze, gyakorolhassa, vagy taníthassa. (4)  A  lelkiismereti  és  vallásszabadságról  szóló  törvény elfogadásához    a    jelenlévő   országgyűlési    képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” “61.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. (2)   A   Magyar  Köztársaság  elismeri  és  védi   a   sajtó szabadságát. (3)   A  közérdekű  adatok  nyilvánosságáról  szóló  törvény, valamint  a  sajtószabadságról szóló törvény elfogadásához  a jelenlévő  országgyűlési  képviselők kétharmadának  szavazata szükséges. (4)   A   közszolgálati  rádió,  televízió  és   hírügynökség felügyeletéről, valamint vezetőinek kinevezéséről, továbbá  a kereskedelmi rádió és televízió engedélyezéséről, illetőleg a tájékoztatási  monopóliumok megakadályozásáról szóló  törvény elfogadásához    a    jelenlévő   országgyűlési    képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” “70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (3)  A  Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” “70/G.  §  (1)  A Magyar Köztársaság tiszteletben  tartja  és támogatja  a  tudományos  és művészeti  élet  szabadságát,  a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. (2)   Tudományos  igazságok  kérdésében  dönteni,   kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak." 2.  A  Büntető  Törvénykönyvről szóló 1978. évi  IV.  törvény módosításáról  szóló  1993.  évi XLV.  törvény  "Önkényuralmi jelképek  használata" elnevezéssel az alábbi  rendelkezéseket iktatta a Btk-ba: "269/B.    §    (1)    Aki    horogkeresztet,    SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vöröscsillagot, vagy ezeket ábrázoló jelképet a) terjeszt; b) nagy nyilvánosság előtt használ; c) közszemlére tesz; ha  súlyosabb  bűncselekmény nem valósul meg, vétséget  követ el, és pénzbüntetéssel büntetendő. (2)   Nem   büntethető   az  (1)  bekezdésben   meghatározott cselekmény   miatt,   aki  azt  ismeretterjesztő,   oktatási, tudományos,  művészeti  célból vagy a történelem,  illetve  a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el. (3)  Az (1) - (2) bekezdés rendelkezései az államok hatályban lévő hivatalos jelképeire nem vonatkoznak.” A  fenti  bűncselekményi tényállás megalkotásának indokait  e törvény   praeambuluma  rögzíti.  Eszerint   a   XX.   század szélsőséges  politikai eszméi Európában és  Magyarországon  a hatalom erőszakos megszerzése és kizárólagos birtoklása útján olyan  diktatúrákat hoztak létre, amelyek semmibe  vették  az emberi  jogokat, és magyar állampolgárok tömeges  kiirtásához vezettek.  Az  említett szélsőséges eszméket magukénak  valló államok,  szervezetek, mozgalmak jelképeinek használata  fájó sebeket  szaggat  fel  és  összeegyeztethetetlen  alkotmányos értékeinkkel. A   törvény   praeambulumában  és  1.   §-ában   foglaltaknak megfelelően   az   új   bűncselekmény   a   közrend    elleni bűncselekmények    fejezetében,    a    köznyugalom    elleni bűncselekmények között kapott helyet. A  törvényjavaslat indokolása azért javasolta a  tényállásban leírt  cselekményeket  büntetendővé  nyilvánítani,  mert   "a különböző  szélsőséges  (fasiszta és bolsevista)  szimbólumok továbbélése,    újra   felhasználása   felháborítja,    jogos érzékenységében   sérti   a   társadalom   jelentős   részét. Ugyanakkor  a  törvényjavaslatban leírt cselekmények  rontják hazánk nemzetközi hírnevét is." 3.  Az  indítványozók  az  Egyezségokmány  19.  cikke  és  az Egyezmény    10.   cikke   rendelkezéseinek   sérelmére    is hivatkoztak. Az Egyezségokmány 19. cikke szerint: " 1. Nézetei miatt senki sem zaklatható. 2.  Mindenkinek joga van szabad véleménynyilvánításra;  ez  a jog  magában foglalja mindenfajta adat és gondolat  határokra való   tekintet  nélküli  –  szóban,  írásban,  nyomtatásban, művészi  formában vagy bármilyen más tetszése szerinti  módon történő  –  keresésének, megismerésének és  terjesztésének  a szabadságát is. 3.  Az  e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges  kötelességekkel és felelősséggel jár.  Ennélfogva az  bizonyos  korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban  csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít és amelyek a)  mások  jogainak vagy jó hírnevének tiszteletben  tartása, illetőleg b)  az  állambiztonság vagy a közrend, a közegészség  vagy  a közerkölcs védelme érdekében szükségesek". Az Egyezmény 10. cikke a következőket tartalmazza: “1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének  szabadságát országhatárokra  tekintet  nélkül  és  anélkül,   hogy   ebbe hatósági  szerv  beavatkozhasson. Ez a Cikk nem  akadályozza, hogy az államok a rádió-, televízió- vagy mozgókép vállalatok működését engedélyezéshez kössék. 2.   E   kötelezettségekkel   és   felelősséggel   együttjáró szabadságok  gyakorlása  a  törvényben  meghatározott,  olyan alakszerűségeknek,   feltételeknek,   korlátozásoknak    vagy szankcióknak  vethető alá, amelyek szükséges  intézkedéseknek minősülnek  egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a  területi  sértetlenség, a közbiztonság,  a  zavargás  vagy bűnözés  megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások  jó  hírneve  vagy jogai védelme, a bizalmas  értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából."                             III. Az  Alkotmánybíróság az indítványokat az alábbiak  miatt  nem találta megalapozottnak: 1.  Az Alkotmány 3. § (1) bekezdése a pártok alapításának  és működésének  szabadságát az általános  rendelkezések  körében önálló  nevesített  alapjogként határozza  meg  és  részesíti alkotmányos  védelemben. Ez a rendelkezés  azonban  a  pártok szabad   tevékenységét,  s  annak  alkotmányos  védelmét   az Alkotmány  és  az  alkotmányos  jogszabályok  keretei  között biztosítja.  Ebből következően tehát a pártok tevékenységének törvényi  szabályozáson  alapuló  korlátozása  önmagában  nem sérti  az  Alkotmány e rendelkezését [24/1992. (IV.  21.)  AB határozat, ABH 1992. 126, 128.]. Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  önkényuralmi jelképek használatának bűncselekménnyé nyilvánítása  nem  áll közvetlen alkotmányos összefüggésben a pártok alapításának és működésének szabadságával, ezért az nem is sérti az Alkotmány 3. § (1) bekezdését. 2.  A  Btk.  269/B.  §-a  nem sérti az Alkotmány  60.  §-ában meghatározott szabadságjogokat sem. A  Btk.  e  rendelkezése nem korlátozza a  vallásszabadságot, mert  a törvényi tényállásban felsorolt jelképek nem vallási, hanem  politikai  jellegűek. Ez a  rendelkezés  nem  sérti  a gondolat- és lelkiismeret szabadságát sem, ugyanis a vitatott tényállás meghatározott magatartás büntetését teszi lehetővé; a  büntetőjog axiómái közé tartozik, hogy pusztán a gondolat, vagy  a  lelkiismeret  nem  lehet a büntetőjogi  felelősségre vonás alapja. A lelkiismeret szabadságához való alapjog az Alkotmánybíróság gyakorlata  szerint a vallási, erkölcsi, vagy  bármely  egyéb természetű,  így  a  politikai  meggyőződésre  is   kiterjed. [46/1994.  (X.  21.)  AB határozat, ABH 1994.  260,  270.]  A lelkiismereti  szabadság  alapjogát  az  Alkotmánybíróság   a személyiség integritásához való jogként értelmezi:  az  állam senkit sem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné   önmagával,   vagy   amely   összeegyeztethetetlen   a személyiségét  meghatározó valamely lényeges  meggyőződésével [64/1991.  (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991. 297,  313.].  A vizsgált  bűncselekmény elkövetési magatartását  –  politikai jelentésű szimbólumok terjesztését, nagy nyilvánosság  előtti használatát,   közszemlére  tételét  –  azonban   nem   lehet általában   és   minden  elkövetési  esetre  nézve   olyannak tekinteni,  mint amely az elkövető személyiségét  meghatározó lényeges  meggyőződését  fejezi ki.  Ezért  a  Btk.  vizsgált tényállása a lelkiismereti szabadság jogának korlátozását sem eredményezi. A  törvény nem az elkövetőnek a jelképekkel való azonosulását tiltja, hanem azok kifelé irányuló felhasználását, ami már  a véleménynyilvánítási szabadság területére esik,  amellyel  az Alkotmánybíróság alább foglalkozik. 3.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. kifogásolt rendelkezése  nincs közvetlen alkotmányos  összefüggésben  az Alkotmány   70/G.   §-ában  meghatározott   tudományos   élet szabadságának  jogával,  a tudományos igazságok  eldöntésének kérdésével.  A  tudományos  élet szabadsága  ugyanis  magában foglalja a tudományos kutatáshoz és a tudományos igazságok és ismeretek  terjesztéséhez való szabadságjogot,  amely  tágabb értelemben  a  véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik, egyúttal tartalmazza az államnak azt a kötelezettségét,  hogy tartsa  tiszteletben és biztosítsa a tudományos  élet  teljes függetlenségét, a tudomány tisztaságát, elfogulatlanságát  és pártatlanságát  [34/1994. (VI. 24.) AB határozat,  ABH  1994. 182,  183.]. Erre tekintettel a Btk. sérelmezett rendelkezése nem  sérti az Alkotmány 70/G. §-át sem, minthogy a  269/B.  § (2) bekezdése éppen garanciája e jogok gyakorlásának. 4.  A  Btk. 269/B. §-a nem ütközik az Alkotmány 70/A.  §  (1) bekezdésében  meghatározott diszkrimináció tilalmába  sem.  A diszkrimináció tilalmának sérelme különösen nem áll  fenn  az indítványozók által felvetett abban az összefüggésben, hogy a Btk.  csupán  a  tényállásban megjelölt jelképek  használatát bünteti,  más  egyéb önkényuralmi jelképeket azonban  nem.  A vizsgált  tényállás  nem  tesz  különbséget  emberek   között politikai  meggyőződésük alapján, hanem általában, mindenkire vonatkozóan és politikai meggyőződéstől függetlenül tiltja az önkényuralmi  jelképek  használatát,  önkényuralmi  jelképnek minősítve  mind  a  fasiszta  önkényhez,  mind  a  kommunista önkényhez kapcsolódó jelképeket. Az   Alkotmánybíróság  megállapítja  azt  is,  hogy  ezek  az önkényuralmi jelképek nemcsak a közvélemény számára  jelentik az ismert és megélt önkényuralmi rendszereket, hanem a Magyar Köztársaság  törvényhozása kezdettől  fogva  mindmáig  együtt kezelte  az  e  rendszerek által elkövetett  jogtalanságokat, legyen   szó   akár   a  törvénytelenségek  következményeinek orvoslásáról,   –   például  az  állampolgárok   tulajdonában igazságtalanul okozott károkért járó kárpótlásról, illetve az életüktől  és  szabadságuktól  politikai  okokból  jogtalanul megfosztottak  kárpótlásáról – vagy  pedig  eme  önkényuralmi rendszerek kifejezetten és jellemzően önkényuralmi  tetteiben való   részvétel  szimbolikus  elítéléséről  az   úgynevezett átvilágítási törvényben. Az  Alkotmánybíróság határozataiban az említett jogtalanságok vonatkozásában kifejezetten megerősítette, hogy  nem  hozható fel  alkotmányossági  kifogás  ezen  önkényuralmi  rendszerek azonos  megítélése  és együttes kezelése ellen.  A  tulajdoni kárpótlás  tekintetében  a 28/1991.  (VI.  3.)  AB  határozat tartalmazza  mindezt.(ABH  1991.  88,  102.)  Az  élettől  és szabadságtól  való megfosztásért járó kárpótlás  tekintetében az    Alkotmánybíróság    külön   eljárásban    is,    elvont alkotmányértelmezés keretében állapította meg, hogy a  szóban forgó  önkényuralmi rendszerek áldozatainak azonos elbánásban részesítése nem csupán nem ellentétes az Alkotmánnyal,  hanem "nincs sem szükség és – az okozott sérelemre épülő kárpótlási rendszerben  –  jogi  lehetőség sem  arra,  az  egyébként  is kivihetetlen    és    az   emberi   méltósággal    ellentétes összevetésre,  hogy  pl.  a  náci haláltáborban  elszenvedett halálért  más  kárpótlás járhatna, mint a  szovjet  lágerben, vagy az ÁVH pincéjében megölt ember életéért". [22/1996. (VI. 25.)  AB  határozat,  ABH 1996. 89,  101.]  Az  egyes  fontos tisztségeket  betöltő személyek ellenőrzéséről szóló  törvény alkotmányossági vizsgálata során pedig az Alkotmánybíróság  – az   adott   tevékenységeknek   a   jogállamiság   alapjaival ellentétes volta miatt – szintén alkotmányosnak találta, hogy a  törvény  együtt  kezeli  a volt állambiztonsági  szervezet tagjait  és  az  információk felhasználóit, a nyilaskeresztes párt  volt  tagjait  és  azokat, akik 1956-57-ben  karhatalmi alakulatban szolgáltak [60/1994. (XII. 24.) AB határozat, ABH 1994. 342, 356.]. A törvény diszkriminatív voltát sérelmező indítványok kapcsán az   Alkotmánybíróság  még  a  következőkre  is  rámutat.   A demokratikus  átalakulást megelőző évtizedekben  kizárólag  a fasiszta, nyilas jelképek terjesztését, használatát  üldözték a  büntetőjog  eszközeivel. Ugyanakkor a kommunista  eszméket megtestesítő  jelképek használatát a politikai  berendezkedés jellegéből  adódóan természetszerűleg nem hogy nem büntették, hanem  éppen ellenkezőleg: büntetőjogi úton védték.  Ebből  a szempontból a törvény hatása tehát éppen az, hogy megszünteti az   önkényuralmi  jelképek  korábbi  kezelésében   mutatkozó indokolatlan különbségtételt. Ezért   az  Alkotmánybíróság  a  Btk.  vizsgált  rendelkezése tekintetében sem lát okot arra, hogy a közvélemény  által  is egységesen  kezelt önkényuralmi rendszerek  között  bármiféle megkülönböztetést tegyen. 5.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 269/B.  §- ának  megalkotása  nem  követelte meg a jelenlévő  képviselők kétharmadának  szavazatát.  Az  Alkotmánynak  az  indítványok által hivatkozott 60. § (4) bekezdése csak a lelkiismereti és vallásszabadságról  szóló törvény elfogadásához  írja  elő  a kétharmados szavazatarányt. A véleménynyilvánítási  szabadság körében   pedig   az   Alkotmány  csak  a  közérdekű   adatok nyilvánosságáról  szóló  törvény, a  sajtószabadságról  szóló törvény  és  a közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség ott  meghatározott  kérdéseiről szóló  törvény  elfogadásához írja elő a minősített többséget [64. § (3) és (4) bekezdése]. A  Büntető  Törvénykönyv elfogadásához vagy  módosításához  a jelenlévő   országgyűlési  képviselők  egyszerű   többségének szavazata    is    elegendő.   Ilyen   törvényhozási    tárgy vonatkozásában az Alkotmány nem ír elő úgynevezett minősített többséget.                              IV. 1.  A  Btk.  269/B.  §-ában megjelölt  önkényuralmi  jelképek terjesztése, nagy nyilvánosság előtti használata, közszemlére tétele    (a    továbbiakban:   használata)    a    politikai véleménynyilvánítás  egyik  formája.  A   törvénynek   az   a rendelkezése  tehát,  amely ezeket a tételesen  meghatározott cselekvőségeket  tiltja,  a  véleménynyilvánítási   szabadság alapjogát korlátozza. A törvényalkotó a bűncselekményi tényállások meghatározásánál szükségképpen  különbséget  tesz magatartások  között  akkor, amikor   a   társadalomra  veszélyes   magatartások   köréből kiválasztja  azokat, amelyek ellen a legsúlyosabb felelősségi rendszer,  a  büntetőjog eszközeivel  kíván  fellépni.  Ennek során azonban nem járhat el önkényesen: érvényesülni kell  az alkotmányos büntetőjog tartalmi és formai követelményeinek. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében, noha alapvető jog lényeges  tartalmát az alapvető jogra vonatkozó  törvény  nem korlátozhatja, az alapvető jog gyakorlása korlátozható. Az    Alkotmánybíróság   a   véleménynyilvánítási   szabadság korlátozásának,  közelebbről  a  büntetőjogi   korlátozásának alkotmányos  feltételeiről  több határozatban,  alapvetően  a 30/1992.  (V.  26.)  AB  határozatában  (ABH  1992.  167.;  a továbbiakban: Abh.) fejtette ki álláspontját. Az   Abh.   szerint   “a  véleménynyilvánítás   szabadságának kitüntetett  szerepe  van  az alkotmányos  alapjogok  között, tulajdonképpen  ‘anyajoga’ többféle szabadságjognak,  az  ún. ‘kommunikációs’  alapjogoknak. Ebből eredő  külön  nevesített jogok  a  szólás  és a sajtószabadság, amely utóbbi  felöleli valamennyi  médium  szabadságát, továbbá  az  informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben  a  véleménynyilvánítási szabadsághoz  tartozik  a művészi,  irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti  alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a  tudományos ismeretek tanításának szabadsága.  Ez  utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az Alkotmány  70/G.  §- ában    külön    is   rendelkezik.   A   véleménynyilvánítási szabadsághoz  kapcsolódik a lelkiismereti és  vallásszabadság (60.  §),  valamint  a  gyülekezési jog  is  (62.  §).  Ez  a jogegyüttes  teszi lehetővé az egyén megalapozott részvételét a   társadalmi   és   politikai   folyamatokban.   Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát  korlátozták, sérelmet  szenvedett  a  társadalmi igazságosság,  az  emberi kreativitás, csökkent  az  emberben rejlő   képességek  kibontakozásának  lehetősége.   A   káros következmények nem csupán az individuum, hanem  a  társadalom életében  is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének  sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek. Az eszmék,  nézetek szabad   kifejtése,  a  még  oly  népszerűtlen  vagy  sajátos elképzelések  szabad  megnyilvánulása  a  fejlődni  képes  és valóban  eleven  társadalom létezésének  alapfeltétele”  (ABH 1992. 167, 170-171.). Az   Abh.   irányt   mutat   a   különösen   védett   alapjog korlátozhatóságának alkotmányos feltételeiről,  a  korlátozás alkotmányos határairól is. Az   Abh-ban   vizsgált   büntetőjogi  tényállás   elkövetési magatartása  gyűlöletkeltés  (gyűlöletre  uszítás),   illetve csupán  gyalázkodás (a megvetés kifejezésre juttatása)  volt. Az Alkotmánybíróság akkor azt vizsgálta, hogy: –  elkerülhetetlenül  szükséges-e  a  véleménynyilvánítás  és sajtószabadság korlátozása a tényállásban leírt  magatartások esetén, –  a  korlátozás  megfelel-e az arányosság  követelményeinek, azaz  az  elérni  kívánt célhoz a büntetőjog  eszközrendszere általában  és ezen belül az adott büntető tényállás szükséges és megfelelő-e. Az    Alkotmánybíróság   említett   határozata   szerint   “a véleménynyilvánítás  és  sajtószabadság  körében  az  emberek meghatározott  csoportjai  elleni gyűlöletkeltés  alkotmányos védelemben  részesítése feloldhatatlan ellentmondásban  lenne az  Alkotmányban  kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és  értékrenddel, a demokratikus jogállamiságra,  az  emberek egyenlőségére, egyenlő méltóságára, valamint a diszkrimináció tilalmára,  a lelkiismereti és vallásszabadságra, a  nemzeti, etnikai   kisebbségek   védelmére,   elismerésére   vonatkozó alkotmányos   tételekkel”   (ABH   1992.   167,   173.).   Az Alkotmánybíróság  ezért  a  Btk. 269.  §  (1)  bekezdését,  a gyűlöletkeltés   (uszítás)   kifejezésre   juttatását   tiltó szabályt támadó indítványt elutasította. Az Alkotmánybíróság idézett határozata viszont a Btk. 269.  § (2)  bekezdését,  a  megvetés  kifejezésre  juttatását  tiltó törvényi  rendelkezést már alkotmányellenesnek nyilvánította. A   határozat  szerint  “a  köznyugalom  fenntartásához   nem elkerülhetetlen,    hogy   a   magyar   nemzetet,    valamely nemzetiséget,  népet,  felekezetet  vagy  fajt   sértő   vagy lealacsonyító kifejezés nagy nyilvánosság előtti  használatát önmagában  véve  (illetve  az ezzel egyenértékű  cselekményt) büntetőjogi büntetéssel fenyegesse a törvény. Ez  a  törvényi tényállás  szükségtelenül, és az elérni kívánt célhoz  képest aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánításhoz  való jogot.  A  köznyugalom elvont, esetleges fenyegetettsége  nem elégséges  indok  arra,  hogy  a véleménynyilvánításhoz  való alapjogot,   amely   a   demokratikus  jogállam   működéséhez nélkülözhetetlen,  a büntetőtörvény a 269.  §  (2)  bekezdése szerint korlátozza” (ABH 1992. 167, 180-181.). A  határozat kifejtette továbbá, hogy a vizsgált  esetben  “a gyalázkodással   a  köznyugalomban  okozott   sérelem   olyan feltételezés   csupán,  amely  a  szabad  véleménynyilvánítás korlátozását  kielégítően  nem indokolhatja.  Itt  ugyanis  a külső   korlát  megléte,  azaz  más  jog  sérelme,  maga   is bizonytalan.   Ezzel   a  véleménynyilvánításhoz   való   jog korlátozása    elkerülhetetlenségének    és    arányosságának vizsgálata idő előttivé válik. A ‘köznyugalom’ ráadásul  maga sem  független a véleményszabadság helyzetétől. Ahol  sokféle véleménnyel találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns lesz;  míg zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja  a köznyugalmat   egy-egy  szokatlan   hang   is.   Másrészt   a véleménynyilvánítás  szükségtelen  és  aránytalanul   szigorú korlátozása  a társadalom nyitottsága ellen hat”  (ABH  1992. 167, 180.). Az Alkotmánybíróság, amikor e határozatában a fenti indokolás alapján  alkotmányellenessé  nyilvánította  a  269.   §   (2) bekezdését,  ugyanakkor azt is kiemelte, hogy  "a  közösségek méltósága   a   véleménynyilvánítási  szabadság   alkotmányos korlátja  lehet.  Nem  zárja ki tehát a határozat  azt,  hogy arról  a  törvényhozó  akár a gyűlöletre uszítás  tényállásán túlmenő  büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék. A közösségek méltósága hatékony védelmére azonban más jogi eszköz, például nem vagyoni kártérítés alkalmazási lehetőségeinek bővítése is alkalmas” (ABH 1992. 167, 181.). E   határozatnak  a  jelen  ügy  elbírálása  szempontjából  a véleménynyilvánítási  szabadság  alapvető  jogát   és   ennek alkotmányos   korlátait  értelmező  lényeges   megállapításai irányadóak azzal, hogy a jelen ügyben vizsgált Btk. 269/B.  § (1)   bekezdésében   foglalt  elkövetési   magatartások   más vizsgálati,   értékelési  szempontok   figyelembevételét   is szükségessé teszik. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a fentiekből a  Btk. 269/B.  §-ának  vizsgálatára vonatkozóan  több  következtetés vonható  le.  Ezek  egyike  az,  hogy  a  véleménynyilvánítás szabadságának büntetőjogi eszközzel történő korlátozására  az uszítás tényállásától eltérő más tényállások esetében is  sor kerülhet. Ennek  alkotmányos kereteit egyrészről a gyűlöletre  uszítás, másrészről   a  sértő  kifejezésnek  vagy  azzal  egyenértékű cselekménynek  pusztán  a köznyugalom megzavarására  alkalmas volta – mint elkövetési magatartások – kijelölik. Eszerint  a gyűlöletre  uszítás  tényállásánál  szélesebb  körben,  de  a gyalázkodásnál  mégis  szűkebben,  alkotmányosan  büntetőjogi korlátozás   alá  vonható  a  közösségek  méltóságát   sértő, köznyugalmat veszélyeztető magatartás is. Az alkotmányosan még megengedett korlátozhatóság határa tehát ott  van,  amikor  a  tiltott magatartás nem  pusztán  egy  – helyesnek vagy helytelennek tartott – politikai nézetet fejez ki,   hanem   annál   több:  a  demokrácia  értékei   mellett elkötelezett  közösségek méltóságát  sértve  veszélyezteti  a köznyugalmat is. Az  Alkotmánybíróság  a fentiek szerint eddig  is  elismerte, hogy a köznyugalom bizonyos mértékű megzavarása igazolhatja a szabad   véleménynyilvánításhoz  való  jog  korlátozását.   A köznyugalom ilyen esetben büntetőjogi védelem alatt állhat. Más   kérdés  e  védelem  terjedelme,  mivel  azt,   hogy   a véleménynyilvánításhoz való jog a köznyugalom milyen  mértékű megzavarásánál  korlátozható alkotmányosan,  csak  esetenként vizsgálva  lehet eldönteni [30/1992. (V. 26.)  AB  határozat, ABH 1992. 167.]. Nyilvánvaló  tehát, hogy az Abh-ban kifejtett  elvek  másképp alkalmazhatóak  az  ott  elbíráltnál  szűkebb,  határozottabb tényállások   tekintetében,  mint  amilyen  a  jelen   ügyben vizsgált tényállás is. 2.    A    véleménynyilvánítási   szabadság    korlátozásának alkotmányossági  problémája vizsgálatánál az Alkotmánybíróság figyelembe  vette  az  Egyezmény  rendelkezéseit  is.  E  jog korlátozására  az  Egyezmény 10. cikke szerint  sor  kerülhet akkor, ha az a "demokratikus társadalomban szükséges". Az  Egyezségokmány  19.  cikk 3.  pontja  mások  jogainak  és jóhírnevének,  illetőleg  az  állambiztonság,  a  közrend,  a közegészség  vagy  a  közerkölcs  védelme  érdekében  szintén elismeri a korlátozás lehetőségét, törvény útján. Az Egyezmény (és az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlata) széles  mérlegelési lehetőséget biztosít az államoknak  annak eldöntésénél,  hogy mi tekinthető “demokratikus társadalomban szükséges”  korlátozásnak (Barfod, 1989; Markt Intern,  1989; Chorherr, 1993; Casado Coca, 1994; Jacubowski, 1994.). Az  államnak  e mérlegelése során különösen tekintettel  kell lennie  az  Alkotmány  által  védett  alkotmányos  értékekre, valamint az adott történelmi helyzetre. Az    Alkotmánybíróság   már   számos   korai   határozatában alkotmányossági   vizsgálata   körébe   vonta,    relevánsnak tekintette a történelmi körülményeket [28/1991. (VI.  3.)  AB határozat,  ABH 1991, 88.; 11/1992. (III. 5.)  AB  határozat, ABH 1992, 77.]. A  4/1993. (II. 12.) AB határozatban (volt egyházi ingatlanok tulajdoni  helyzetének  rendezése) részben  a  rendszerváltás sajátos körülményeinek (az adott esetben a minősített többség funkciójának) vizsgálata adott ténybeli alapot a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló  törvényt támadó  ama  indítványok elutasításához,  amelyek  szerint  a vizsgált törvény azért lett volna alkotmányellenes, mert  azt az   Országgyűlés  nem  a  jelenlévő  képviselők  több   mint kétharmadának szavazatával fogadta el (ABH 1993, 48.). A  15/1993. (III. 12.) AB határozatban (ez foglalta össze  az AB   kárpótlással   kapcsolatos  korábbi   döntéseit)   újból megerősítette, hogy az Alkotmánybíróság a kárpótlási  törvény alkotmányosságát  már  a  második  kárpótlásos   határozattól kezdve a rendszerváltás összefüggéseibe helyezve vizsgálta. E határozat  ismét  kimondotta, hogy a  rendszerváltás  sajátos körülményeit  a  törvényhozás figyelembe  veheti  (ABH  1993, 112.). Az   Alkotmánybíróság  eddig  határozataiban   a   történelmi körülményeket   (leggyakrabban   a   rendszerváltás   tényét) következetesen  úgy  értékelte,  hogy  az  szükségessé  tehet bizonyos  alapjogbeli korlátozásokat, de például önmagában  a rendszerváltás ténye miatt az alkotmányosság követelményeiben engedményt  soha nem tartott lehetségesnek. A  rendszerváltás ténye  által  indokolt jogszabályoknak,  az  ezekben  foglalt korlátozásoknak mindenkor a hatályos Alkotmány keretein belül kellett    maradniuk.    Az    igazságtétellel    kapcsolatos határozatokban  ugyanez a módszer fedezhető  fel.  Valamennyi igazságtételi törvény ugyanis ugyanarra a problémára  kereste a  megoldást, de eltérő volt a törvények jogi koncepciója, és emiatt az alkotmányossági megítélésük is. Végül az a törvény, amelyben   sikerült  az  Alkotmány  keretei   között   maradó megoldást találni, nem találtatott alkotmányellenesnek. Maga  az  Abh.  is  a történelmi helyzetre, a  rendszerváltás körülményeiből  adódó  társadalmi feszültségekre  figyelemmel volt,   amikor   megállapította:   "A   rendszerváltás    ... feszültségekkel    jár.   E   feszültségeket    kétségtelenül fokozhatja,  ha egyesek büntetlenül adhatnak kifejezést  nagy nyilvánosság    előtt    bizonyos    csoportokkal    szembeni gyűlöletüknek, megvetésüknek vagy ellenérzésüknek” (ABH 1992. 167, 180.). Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  az  Emberi  Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) gyakorlata szintén tekintettel van a véleménynyilvánítás korlátozása megengedett céljának  és szükségességének vizsgálatánál az alperes  állam sajátos történelmi múltjára és jelenére. A  “Rekvényi kontra Magyarország” ügyben, amelynek  tárgya  a rendőrök  politikai  tevékenységének,  a  politikai   vitához fűződő  szabadságának  korlátozása volt,  1999.  május  20-án hozott  ítéletében  a  Bíróság  úgy  találta,  hogy   “az   a célkitűzés,  hogy  a  rendőrségnek a társadalomban  betöltött kritikus   szerepe  ne  kompromittálódjék  tagjai   politikai semlegességének  gyengülése miatt,  olyan  célkitűzés,  amely összeegyeztethető a demokratikus elvekkel.  Ez  a  célkitűzés különleges  történeti jelentőségre tesz szert Magyarországon, az  országnak  a  korábbi totalitárius berendezkedése  miatt, ahol  az  állam  nagymértékben támaszkodott rendőrségének  az uralkodó  párt iránti közvetlen elkötelezettségére” (Bírósági Határozatok, 1999/12., 950-958.). A   Bíróság  kifejtette,  hogy  az  Egyezmény  10.  cikk   2. bekezdésének  értelme szerint a “szükséges” jelző  valamilyen “nyomós  társadalmi  szükséglet” fennállását  feltételezi.  A Bíróság  feladata  az, hogy a panaszolt beavatkozást  az  ügy egészének  fényében  vizsgálja  meg,  s  döntse  el,  hogy  a beavatkozás  “arányban  állt-e  az  elérni  kívánt  törvényes céllal”, és hogy a beavatkozás igazolására felhozott  indokok “relevánsak  és  elégségesek” voltak-e. A Bíróság  elismerte, hogy  “egyes szerződő államok sajátos történelmét  figyelembe véve   ezen   államok  nemzeti  hatóságai  –   a   demokrácia megszilárdításának  és fenntartásának  biztosítása  végett  – olyan  alkotmányos biztosítékokat is szükségesnek tarthatnak, amelyek   ezt  a  célt  [a  politikailag  semleges  rendőrség meglétét] a rendőrök politikai tevékenységének és különösen a politikai  vitához  fűződő  szabadságának  korlátozása  útján kívánják elérni.” A  Bíróság  abból  indult  ki,  hogy  “1949  és  1989  között Magyarországot   egyetlen  politikai  párt   irányította.   A társadalom számos szférájában a párttagságot elvárták, ez  az elvárás  még  kifejezettebb volt ... a rendőrségnél,  ahol  a szolgálat  tagjai nagy többségének párttagsága garantálta  az uralkodó  párt politikai akaratának közvetlen érvényesülését. Pontosan  ez  az  a  fogyatékosság, amelynek  megelőzésére  a rendőrség    politikai   semlegességéről   szóló    szabályok hivatottak.  A  magyar társadalomnak csak  1989-ben  sikerült kiépítenie a plurális demokrácia intézményeit, amelyek  1990- ben  –  több  mint  negyven  év  után  –  az  első  többpárti országgyűlési választásokhoz vezettek.” ... “Tekintettel  az  e  területen a  nemzeti  hatóságok  számára meghagyott  mérlegelési  jogkörre a  Bíróság  úgy  találja  – különösen   a   történelmi  háttér   fényében   –,   hogy   a Magyarországon azzal a céllal meghozott intézkedések, hogy  a rendőrséget    a    pártpolitika    közvetlen    befolyásától megvédelmezzék,   egy   demokratikus  társadalomban   “nyomós társadalmi szükséglet”-re adott válasznak tekinthetők”. 3. A véleménynyilvánítási jog nem csupán alanyi jog, hanem  a nyilvánosságot    alakító   különböző    vélemények    szabad kifejezésének garanciája is. Nem  korlátozhatatlan jog, de kiemelt szerepe  folytán  olyan védelmet  élvez,  hogy  csak igen kevés  más  joggal  szemben lehetséges  korlátozása.  Ezért  az  olyan  mögöttes,  elvont értékek,   mint  például  a  köznyugalom,  kevesebb  védelmet kaphatnak e joggal szemben. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk. 269/B. §-a  a törvény  szerkezetében  a köznyugalom elleni  bűncselekmények között helyezkedik el. A törvény közvetlen célja – s egyben a büntetőjogi   védelem   tárgya  –  a   köznyugalom   védelme, hasonlóan, mint a Btk. 270. §-a (rémhírterjesztés) és  269/A. §-a (nemzeti jelkép megsértése) rendelkezéseinek. A Btk. most vizsgált 269/B. §-ának tényállása azonban mind az elkövetési  magatartás, mind az alkotmányos értelemben  vett, felismerhetően  védett jogi tárgyak, illetve a  bűncselekmény tárgya,   az   elkövetés  jogkövetkezménye  és  a   tényállás határozottsága tekintetében jelentős mértékben eltér  mind  a rémhírterjesztéstől  (Btk. 270. §),  mind  a  nemzeti  jelkép megsértésétől    (Btk.   269/A.   §),   amely   rendelkezések alkotmányellenességét    az    Alkotmánybíróság    úgyszintén vizsgálta. Az  Alkotmánybíróság  az  indítvánnyal  támadott  törvényhely alkotmányossági  vizsgálata során szem előtt tartotta  azokat az  elveket,  amelyeket  a 763/B/1995.  AB  határozatában  (a nemzeti jelkép megsértéséről) kiemelt. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az önkényuralmi jelkép használatának korlátozását törvény írja elő (Btk. 269/B.  §). Ez  a  törvényi  megfogalmazás  az  Alkotmánybíróság  szerint elegendő  pontosságú,  tartalmi  határozottságú  ahhoz,  hogy lehetővé  tegye  az állampolgár számára, hogy magatartását  a törvényben előírtakhoz igazítsa. Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata szerint büntetőjogi  védelem alá  vonható  a  közösségek  méltóságát  sértő,  köznyugalmat veszélyeztető    magatartás,   ha   ez    nem    kifejezetten meghatározott, azonosítható személy ellen irányul; a kitűzött cél  elérése  érdekében elvben nincs más és  esetleg  enyhébb eszköz, mint a büntetőjogi szankció. Az  Alkotmány az élethez való jog mellett, azzal azonosan, az emberi  méltósághoz  való  jogot  kiemelten  védi.  A  Magyar Köztársaság  demokratikus  jogállam  [Alkotmány  2.   §   (1) bekezdés].      “Magyarország      jogállammá      minősítése ténymegállapítás és program egyszerre” [11/1992. (III. 5.) AB határozat,  ABH  1992.  77.]. A demokratikus  jogállamisághoz szorosan  kapcsolódik  az  alkotmányos  rend  fenntartása  és működtetése  [36/1992.  (VI. 10.)  AB  határozat,  ABH  1992, 207.].  Az  Alkotmány nem értéksemleges, az Alkotmánynak  van értékrendje.  Az alkotmányos értékekkel összeegyeztethetetlen véleménynyilvánítást az Alkotmány 61. §-a nem védi. Az Alkotmány 2. § (3) bekezdése szerint a társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy  gyakorlására,  illetőleg kizárólagos  birtoklására.  Az ilyen  törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni. Az  Alkotmány  a  demokratikus jogállam alkotmánya,  ami  azt jelenti,  hogy  az  alkotmányozó hatalom védendő  alkotmányos értéknek  tekinti  a demokráciát, a pluralizmust,  az  emberi méltóságot,  s  egyben az Alkotmányon kívülre  utasít  minden olyan tevékenységet, amely a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására,  kizárólagos birtoklására  irányul  [2.  §  (3) bekezdés].  A Btk. 269/B. §-a olyan szimbólumok terjesztését, nagy  nyilvánosság előtti használatát és közszemlére  tételét rendeli   büntetni,  amelyek  politikai  diktatúrák  jelképei voltak;     e     diktatúrák    tömegesen     követtek     el törvénytelenségeket,  sértették  meg   az   alapvető   emberi jogokat.  Ezek a jelképek, mint az állami önkény jelképei,  a XX.  századi magyar történelemben megvalósult olyan politikai törekvéseket   szimbolizálnak,   olyan   negatív    értékeket hordoznak, amelyeket a hatályos Alkotmány 2. § (3)  bekezdése kifejezetten  tilt,  és  mindenki kötelezettségévé  teszi  az ilyen törekvésekkel szembeni fellépést. A  köznyugalom  védelme,  az adott történelmi  helyzetben  “a zavargás  megelőzése”, a mások jogai védelme mint  cél  –  az elmondottakra  figyelemmel – az Egyezménnyel  is  összhangban áll.  Az  Egyezmény 10. cikk 2. bekezdése szerint  ugyanis  a szabad    véleménynyilvánítás   gyakorlása    a    törvényben meghatározott,   olyan  korlátozásoknak   vagy   szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus  társadalomban a közbiztonság, a  zavargás  vagy bűnözés megelőzése, mások jogai védelme céljából. A  múltban sérelmet elszenvedett emberekben és ezek különféle közösségeiben  a  jelképeknek a Btk.  269/B.  §-ában  tiltott használata     méltán     fenyegetettség-érzetet,     konkrét tapasztalatokon   alapuló  félelmet  ébreszthet,   hiszen   a jelképek  a totalitárius eszmékhez kapcsolódó embertelenségek megismétlődésének rémét keltik fel. Az  Alkotmánybíróság  szerint,  ha  a  büntetőjog  által  így megfogalmazott védett tárgy mellett más, alkotmányos  értékek védelme  más  módon  nem érhető el, a büntetőjogi  korlátozás önmagában nem aránytalan; feltéve, hogy szükséges e  jelképek használata   ellen  védekezni.  Az,  hogy  ez   a   védekezés demokratikus  társadalomban szükséges-e,  függ  a  korlátozás jellegétől,   társadalmi,  történelmi  összefüggéseitől,   az érintett személyekre gyakorolt hatásától. A  kifejtettek  alapján tehát a jelen  esetben  a  büntetőjog által   megfogalmazott  védett  tárgy  mellett   a   vizsgált jogszabály  más  alkotmányos értékek védelmét  is  szolgálja. Ilyen  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében említett  jogállam demokratikus   volta,  továbbá  a  2.  §   (3)   bekezdésében meghatározott   tilalom   és  az   Alkotmány   70/A.   §-ában megfogalmazott  az  a  követelmény, amely  szerint  a  jognak mindenkit   egyenlő  méltóságú  személyként   kell   kezelnie [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46.]. 4. Az Alkotmánybíróság vizsgálta, hogy a kifogásolt szabály a jelképek  használata  körében milyen elkövetési  magatartások tiltására szorítkozik. A   Btk.  269/B.  §-ában  szereplő,  tételesen  meghatározott elkövetési  magatartások  a  jelképek  által  képviselt  –  a hatalom erőszakos megragadásához, diktatórikus fenntartásához kapcsolódó  –  eszmékhez való sajátos viszonyt  fejeznek  ki; ennek  lényeges tartalmát jelenti a náci és bolsevik népirtó, és   erőszakkal  kizárólagosságra  törő  ideológiákkal   való azonosulás, és azok propagálásának szándéka. A  jelkép  valamely  eszmének,  személynek,  vagy  eseménynek jelvénnyel,  vagy  képpel  való  megjelölése,  melynek  az  a rendeltetése,  hogy  a jel és a megjelölt eszmék,  személyek, vagy  események  közös  vonásaik révén egymással  kapcsolatba hozhatók  legyenek.  A jelképek megjelenéséhez,  észleléséhez éppen  ezért  mindig  valamilyen  tudati,  érzelmi  kapcsolat fűződik. Az   egyes   elkövetési   magatartások   jellemzése   körében megállapítható,  hogy  az  önkényuralmi  jelkép  terjesztésén [Btk.   269/B.  §  (1)  bekezdés  a)  pont]  általában  olyan nyilvános  közlést  kell  érteni, ami  a  tiltott  jelképeket megtestesítő   jelvényeknek,  vagy   azok   más   hordozóinak árusítását,    szétküldését,   kézbesítését,    kölcsönzését, szétosztását és nyilvánosság előtti bemutatását  jelenti.  Az ilyen  módon  való  terjesztés célja a  törvényben  rögzített jelképeknek minél szélesebb körben történő megismertetése. A  Btk.  269/B.  §  (1)  bekezdés  b)  pontja  szerinti  nagy nyilvánosság  előtti használaton a mindenki  számára  azonnal feltűnő  viselés, vagy valamely termék forgalmazása során,  a terméken  történő jelzésszerű feltüntetés értendő. Ez  egyben azt is jelenti, hogy a jelképeket egyszeri ránézéssel meg nem állapítható számú személy észlelheti. Ha a használat nem nagy nyilvánosság előtt történik, a tényállás e fordulata szerinti bűncselekmény nem valósul meg. A  közszemlére tételt [Btk. 269/B. § (1) bekezdés c) pont]  a törvényben  meghatározott jelképek nyilvános  helyen  történő elhelyezésével  lehet  megvalósítani. Ennek  révén  válnak  a jelképek    minden   korlátozás   nélkül    többek    számára hozzáférhetővé.  Ezen magatartással az az elkövető  szándéka, hogy  a tilalmazott jelkép és a hozzá kapcsolódó eszme  minél nagyobb körben elterjedjen. Rámutat    az   Alkotmánybíróság   arra,   hogy   a    szabad véleménynyilvánítás     az    Egyezmény     értelmében     is “kötelezettségekkel   és   felelősséggel”   jár   együtt.   A demokratikus  jogállami  értékek  védelme  az  állam   minden szervének   kötelessége,   kötelesség   az   emberi   személy méltóságának  tisztelete  is.  Az  erőszak,  a  gyűlölet,   a szembenállás  megnyilvánulásaival szemben fel kell  lépni.  A demokrácia  rendkívül összetett fogalmához  hozzátartozik  az erőszakról,    az    erőszakkal    fenyegetésről    mint    a konfliktusmegoldás eszközeiről való lemondás. A   szóban   lévő  jelképeknek  minden  korlátozás   nélküli, nyilvános, szabad használata a jelen történelmi helyzetben az emberi  személy  méltóságát tisztelő,  ezért  a  gyűlölet  és agresszió  eszméit  elítélő,  a  demokrácia  értékei  mellett elkötelezett  minden  személyt súlyosan  sért,  és  különösen sérti    a    nácizmus   és   a   kommunizmus   üldözötteiét. Magyarországon  elevenen él a köztudatban és  az  üldözéseket túlélők  közösségeiben a tiltott jelképekben sűrűsödő mindkét eszme  emléke  és  a  jelképek használata mellett  elkövetett minden  bűn; ezek nem merültek feledésbe. Közöttünk  élnek  a súlyos  sérelmet  szenvedett személyek és  hozzátartozóik.  A jelképek  használata felidézi a még közeli múltat  az  akkori fenyegetésekkel, az embertelen szenvedéseket,  deportálásokat és halált hozó ideológiákat. Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  a   demokratikus társadalom védelmét jelenti az, s ezért nem alkotmányellenes, ha  az  állam  a  jelen történelmi helyzetben a demokráciával ellentétes,  vagyis  önkényuralmi  hatalmi  rendszerek  adott jelképeivel  kapcsolatos  egyes konkrét  magatartásokat  tilt meg:  a  terjesztést, a nagy nyilvánosság előtti használatot, közszemlére  tételt  [Btk. 269/B. §  (1)  bekezdés  a)  -  c) pontjai]. 5. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott az Alkotmány  70/A.  §-ának értelmezésével. Gyakorlata  szerint, bár  a  jogegyenlőség  fogalma csupán  a  hivatkozott  §  (3) bekezdésének   szövegében  lelhető   fel,   a   jogegyenlőség követelménye  jelen van a 70/A. § valamennyi  szabályában.  A jogegyenlőség lényege, hogy az állam, mint közhatalom, s mint jogalkotó  köteles egyenlő elbánást biztosítani  a  területén tartózkodó  minden  személy számára. Ebben az  összefüggésben nem tehet különbséget közöttük faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai   vagy   más  vélemény,  nemzeti  vagy   társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerint.  Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt tilalom  nem  csak az emberi, illetve az alapvető állampolgári jogokra irányadó, hanem e tilalom – amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot – kiterjed az egész jogrendszerre, ide értve  azokat a jogokat is, amelyek nem tartoznak  az  emberi jogok,   illetőleg  az  alapvető  állampolgári   jogok   közé [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280.]. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint ilyen  értelemben  a demokrácia  értékei mellett elkötelezett közösségek  védelmét az  Alkotmánynak  az emberek egyenlőségére, a  diszkrimináció tilalmára  vonatkozó  70/A. §-a és az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében  foglalt emberi méltósághoz  való  alapvető  jog alapozza meg. Bár az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az “ember” jogaként  határozza meg az emberi méltósághoz  való  alapvető jogot,  az Alkotmánybíróság egyik alaphatározatának tekintett Abh.  is  hivatkozott  “a  közösségek  méltóságának  hatékony védelmére”  (V. 4. pont utolsó bekezdés). Az Alkotmánybíróság “az   emberek  bizonyos  közösségei”  (IV.  1.  pont   utolsó bekezdés), “az emberek meghatározott csoportjai” (IV. 2. pont első   bekezdés)   védelmét  –  akár  a  véleménynyilvánítási szabadság  korlátozása útján is – lehetségesnek tartotta.  Az Abh.  határozottan  utalt arra, hogy “a  csoporthoz  tartozók becsületét, méltóságát” (V. 2. pont) az ezt fenyegető veszély ellen  védeni lehet. Az Abh. kifejezetten kimondta,  hogy  “a közösségek   méltósága   a   véleménynyilvánítási   szabadság alkotmányos korlátja lehet” (V. 4. pont utolsó bekezdés). Az  Alkotmánybíróság  a  közösségek  méltóságának  védelméről kifejtetteket  eddig  is  ebben a szellemben  alkalmazta.  Az Alkotmánybíróság   33/1998.  (VI.   25.)   AB   határozatában megállapította,  hogy “önkormányzatok képviselő-testületeinek méltósága”  is  alkotmányos korlátja a  vélemény-nyilvánítási szabadságnak (ABH 1998, 256.). Az Alkotmánybíróság minderre figyelemmel megállapítja, hogy a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát a  Btk.  269/B. §-ában meghatározottak szerinti védő  szabály tehát   a   véleménynyilvánítás   szabadságának   alkotmányos korlátja lehet. Jóllehet,  hogy  a  törvény által védett  értékek  –  mint  a köznyugalom  és  a  demokrácia értékei  mellett  elkötelezett közösségek     méltósága    –    megsértésének    büntetőjogi szankcionálása   külön-külön  esetleg   más   alkotmányossági elbírálás  illetve értékelés alá eshetne;  mivel  azonban  az önkényuralmi  jelképek használata e két  értéket  együttesen, egyszerre   sérti,  egymást  felerősítő,  kumulatív   hatásuk jelentkezik,  és  ehhez  kapcsolódik a  közvetlen  történelmi előzményeknek még ma is érvényesülő hatása. Az    Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy    Magyarország történelmi   tapasztalatai,  és  az   alkotmányos   értékeket fenyegető  az a veszély, amelyet ma még az elmúlt  diktatúrák ideológiáin  alapuló tevékenységeknek a nyilvánosságban  való megjelenése  jelenthet  a  magyar  társadalomra,  meggyőzően, objektíve és ésszerűen igazolják e tevékenységek tiltását  és a     büntetőjogi    eszközökkel    való     fellépést;     a véleménynyilvánítási  szabadságnak  a  Btk.  269/B.   §   (1) bekezdésében   megjelenő  korlátozása  a  történelmi   háttér fényében   nyomós  társadalmi  szükségletre  adott  válasznak tekintendő. Az  Alkotmánybíróság szerint a Btk. 269/B. § (1) bekezdésében kiemelt  jelképek, mint elkövetési tárgyak  használatával,  a velük  kapcsolatosan  kiemelt három elkövetési  magatartással szemben  –  az  alkotmányos értékekben  megfogalmazódó  célok védelme   érdekében  –  a  jelen  történelmi   helyzetben   a büntetőjogi  eszközrendszeren és szankciókon kívül  más  jogi eszköz  a hatékony védelemre nem biztosított (ultima  ratio). Összehasonlítható  történelmű  más  ország  szintén   büntető törvényben, a demokratikus jogállam veszélyeztetéséről  szóló bűncselekmények  között  tiltja alkotmányellenes  szervezetek jelképeinek   (zászlók,  jelvények,  egyenruhák,   jelszavak, köszöntési  formák) használatát [Strafgesetzbuch  (StGB)  vom 15. Mai 1871 (RGBl. S. 127) in der Fassung der Bekanntmachung vom 13. November 1998 (BGBl. I, 3322) § 86a.]. 6.  Ugyanakkor,  amikor  az Alkotmánybíróság  megállapította, hogy   a   demokratikus  társadalom  érdekében,  a   közösség méltóságát  sértő,  köznyugalmat  veszélyeztető  magatartások megakadályozása    érdekében    az    alapjog     korlátozása elkerülhetetlenül  szükséges,  és  a  védelmet  a  büntetőjog biztosítja, vizsgálta annak az együttes feltételnek  meglétét is,   amelyet   az   Abh.  a  korlátozás   alkotmányosságához megkövetel, nevezetesen, hogy a korlátozás akkor alkotmányos, ha az a védett célok súlyával arányos is. A Btk. tényállása tartalmilag előkészület-jellegű magatartást tilt,  az  alkotmányos jogállam köznyugalmát védi, a legújabb kori  történelem  közelmúlt eseményeire  figyelemmel.  Számol ugyanakkor    azzal,   hogy   súlyosabb   bűncselekmény    is megvalósulhat a jelképhasználattal. A   törvény   nem   tiltja   meg  e  jelképek   előállítását, megszerzését,    tartását,   behozatalát,   kivitelét,    sőt használatát  sem, ha ez nem nagy nyilvánosság  előtt  valósul meg.  A törvény csupán a három kiemelt elkövetési magatartást (terjesztés   –   nagy   nyilvánosság  előtti   használat   – közszemlére tétel), aktív cselekvőséget ítéli olyannak, amely a demokratikus jogállam értékeivel szemben áll, mert alkalmas arra, hogy a hallgatóságra nem egyszerűen "sértő, meghökkentő vagy aggodalmat keltő", hanem kifejezetten félelmet ébresztő, fenyegető   hatása   legyen   azáltal,   hogy   a   megvetett ideológiákkal   való   azonosulást,   az   eszmék   nyilvános terjesztésének szándékát tartalmazza. Ez pedig alkalmas arra, hogy  a demokratikus társadalom egészét, különösen pedig azok jelentős  csoportjai,  közösségei emberi  méltóságát  sértse, akik   elszenvedői  voltak  a  tiltott  jelképekben  sűrűsödő mindkét  eszméhez és jelképeikhez tapadó, használatuk mellett elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeknek. A   Btk.   269/B.  §-a  speciálisabb  és  jelentősen  szűkebb tényállás,  mint  az  egykor alkotmányellenessé  nyilvánított büntető  jogszabályi rendelkezés volt. Lényegesen szűkebb  és határozottabb    elkövetési   magatartásra   vonatkozik,    a véleménynyilvánítások körét így kevésbé  és  kiszámíthatóbban korlátozza,   mint  a  Btk.  269.  §-ának  az   idézett   AB- határozatban    alkotmányellenesnek    ítélt    akkori    (2) bekezdésében foglalt magatartás korlátozása volt. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy  a  Btk.  269/B.  § (1) bekezdése  a  három  cselekvőség esetében szubszidiárius rendelkezés. A bűncselekmény vétséget képez,   amelynek   büntetése  pénzfőbüntetés.   A   törvényi tényállás  viszonylag széles körben határoz meg  mentesítésre okot  adó  speciális körülményeket is. A (2) és (3) bekezdése feloldja a tilalmakat. A Btk. 269/B. § (2) bekezdése  rögzíti e  cselekmény vonatkozásában a büntethetőséget kizáró okokat. Ennek  megfelelően nem büntethető az, aki az (1)  bekezdésben rögzített    cselekményeket    ismeretterjesztő,    oktatási, tudományos,  művészeti célból, vagy a történelem,  illetve  a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el. Ennek  oka,  hogy a történelmi tényeket mindenki a valóságnak megfelelően  ismerhesse  meg,  és  a  tényszerű,  hasznos,  a közművelődéshez  elengedhetetlen információk minél  szélesebb rétegekhez jussanak el. A  (3)  bekezdés  rendelkezései folytán az államok  hatályban lévő hivatalos jelképeire a tényállás nem vonatkozik. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság szerint a Btk. 269/B. § (1) bekezdésében megjelenő korlátozás a védett célok súlyához képest nem minősíthető aránytalannak, a korlátozás terjedelme és  szankciója az alkalmazható legenyhébb eszköznek  minősül, ezért  a Btk. e szabályában megfogalmazott alapjog-korlátozás megfelel az arányosság alkotmányos követelményének. Mindezekre  figyelemmel  az Alkotmánybíróság  megállapította, hogy a Btk. 269/B. §-a nem szükségtelenül és nem aránytalanul korlátozza  a  véleménynyilvánításhoz való  jogot,  ezért  az Alkotmánybíróság       a       kifogásolt       rendelkezések alkotmányellenességére hivatkozó indítványokat elutasította.                              V. Az  Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 21.  § (3)   bekezdése   alapján   valamely  jogszabály   nemzetközi szerződésbe ütközése vizsgálatának indítványozására kizárólag a törvényben felsorolt személyek, illetve szervek jogosultak. Mivel  az  indítványozók  nem  tartoznak  ebbe  a  körbe,  az Alkotmánybíróság  az  indítványok  e  részét   –   mint   nem jogosulttól származót – visszautasította. A Magyar Közlönyben történő közzétételt a vizsgálat tárgyának jelentősége indokolja.                       Dr. Németh János                  az Alkotmánybíróság elnöke                                 Dr. Bagi István                         Dr. Bihari Mihály   alkotmánybíró                               alkotmánybíró                                 Dr. Czúcz Ottó                            Dr. Erdei Árpád   alkotmánybíró                               alkotmánybíró                                 Dr. Harmathy Attila                      Dr. Holló András   alkotmánybíró                               alkotmánybíró                                 Dr. Kiss László                      Dr. Kukorelli István   alkotmánybíró                               alkotmánybíró                                 Dr. Strausz János      Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva   előadó alkotmánybíró                 előadó alkotmánybíró Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása Egyetértek  a  Határozat  rendelkező  részével,   a   Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 269/B. §-a alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló  indítványok elutasításával: a  Btk.  269/B.  §-a  a véleménynyilvánítási   szabadság  alkotmányosan   indokolható korlátozása. Az  Alkotmánybíróság  az  Alkotmány 61.  §  (1)  bekezdésének általános értelmezését – amint erre a Határozat is utal  –  a 30/1992.  (V. 26.) AB határozatban fogalmazta meg (ABH  1992. 167.-    továbbiakban:    Abh.).    Ennek    megfelelően    a véleménynyilvánítás szabadsága, mint többféle szabadságjognak “anyajoga”,     kiemelt    alkotmányos    védelmet     élvez: korlátozhatóságának    mércéjét   –   lényeges    tartalmának terjedelmét  – az Alkotmánybíróság tágabb körben  vonta  meg, mint  általában az alapjogok korlátozhatóságának  alkotmányos határait:  “... a szabad véleménynyilvánításhoz  való  jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie,  azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni.” (ABH 1992. 178.) Osztom a Határozat álláspontját, hogy az Abh. általános  elvi megállapításai   a  véleményszabadság  tartalma   alkotmányos korlátozhatóságát  illetően  a  jelen  ügy  elbírálásánál  is irányadóak  azzal,  hogy “a Btk. 269/B.  §  (1)  bekezdésében foglalt  elkövetési  magatartások más vizsgálati,  értékelési szempontok figyelembevételét is szükségessé teszik.” A  Btk.  269/B.  § alkotmányosságának megítélésénél  azonban, lényegében  ugyanazokra az alapkérdésekre kellett  a  választ megadni,   amit   az  Abh.  a  Btk.  269.  §-a  vizsgálatánál megfogalmazott: –   elkerülhetetlenül   szükséges-e   a   véleménynyilvánítás korlátozása a tényállásban leírt magatartások esetén, –  a  korlátozás  megfelel-e az arányosság  követelményeinek, azaz  az  elérni  kívánt célhoz a büntetőjog  eszközrendszere általában  és ezen belül az adott büntetőtényállás  szükséges és megfelelő-e? [ABH 1992. 172.] A   Határozat   a  Btk.  269/B.  §-át  a  véleménynyilvánítás alkotmányos (szükséges és arányos) korlátozásának ismeri  el, mert a törvényileg tiltott magatartás:      –  “a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát sértve veszélyezteti a köznyugalmat is”, továbbá       –  a  demokratikus  jogállam,  mint  alkotmányos  érték védelmét     szolgálja,    nevezetesen:    a     demokratikus hatalomgyakorlás  alkotmányos  követelményét  és  egyben   az erőszakos   hatalomgyakorlás,  illetőleg  az  erre   irányuló törekvések  alkotmányi tilalmát (Alkotmány 2. §  (1)  és  (3) bekezdések). Álláspontom  szerint  a  határozat indokolásában  ki  kellett volna  emelni, hogy az Alkotmány 2. § (1) és (3) bekezdésében megfogalmazott  alkotmányos értékek és tilalmak  jelentik  az alkotmányos korlátozás elsődleges és meghatározó indokait.  A jelen ügyben ugyanis nem az alapvető jog érvényesülése, hanem az    alkotmányos   érték   védelme   indokolja   az    állam alapjogkorlátozó  intézkedését.  Önmagában  az   önkényuralmi jelképek    kifejezetten   kereskedelmi    célzatú,    üzleti haszonszerzés    motiválta    terjesztése,    a    szubjektív véleménynyilvánítás határát át nem lépő viselése,  használata stb.,  nem  tekinthető  a szabad véleménynyilvánítás  jogával való  olyan  visszaélésnek, amely  a  közösség  méltóságát  a “közösségi  méltósághoz való jogot” – amely az  élethez  való jogtól  elválasztva, önálló minőségében korlátozható  alapjog (64/1991.(XII. 17.) AB határozat) – annak érvényesülését  oly mértékben,   s   egyben  a  köznyugalmat  is   veszélyeztetve korlátozná, hogy szükségessé és arányossá tenné a büntetőjogi eszközök igénybevételét. Ezt  a  következtetést  támasztja alá  a  véleménynyilvánítás szabadságának az Abh-ban megfogalmazott – s a Határozat által is  irányadónak tekintett – kiemelt kezelése, nevezetesen:  a korlátozás  alkotmányosságának megítélésénél a  tágabb  mérce alkalmazása, a korlátozó törvények megszorító értelmezése. A  jelen  ügyben  az  alapjogkorlátozás  alkotmányosságát  az alkotmányos alapértékek védelme, ill. a tilalom büntető  jogi alátámasztása indokolja. Az alkotmányozó hatalom – amint  ezt az  Abh.  is  megállapította – védendő  alkotmányos  értéknek tekinti  a  demokráciát,  ezen belül a  különbözőséghez  való jogot,  a kisebbségek védelmét, az erőszakra és az erőszakkal fenyegetésről,  mint  a konfliktusmegoldás  eszközeiről  való lemondást  (ABH  1992.  173.);  ennek  védelme  érdekében  az Alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet,  amely a   hatalom   erőszakos  megszerzésére,  vagy   gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására irányul. A   Btk.   269/B.   §-a   azokat  a  politikai   törekvéseket szimbolizáló önkényuralmi jelképek terjesztését,  használatát tiltja,  amelyek  szemben állnak az  Alkotmány  által  védett demokratikus   hatalomgyakorlással,  s  amely  magatartással, tevékenységgel  szembeni  fellépést  az  Alkotmány   mindenki kötelezettségévé teszi. A  Btk. 269/B. §.-a a véleménynyilvánítás szabadságát a  fent részletezett alkotmányi értékek védelme érdekében – a  reális veszélyeztetését   elhárítandó  –  szükséges   mértékben   és arányosan korlátozza. Az    arányos    korlátozás   alkotmánybírósági    megítélése álláspontom    szerint   az   alkotmányi    értékek    reális veszélyeztetésére    is    utaló   alkotmányos    követelmény megfogalmazását   indokolta  volna.   Büntetőjogi   tényállás alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság már élt  ezzel  e  megoldással. A Btk. 179.  §  és  180.  §-ainak alkalmazásánál  az  alkotmányos  követelményt   meghatározva, ezzel   összefüggésben  –  az  adott  tényállás   alapján   – megfogalmazta  a büntethetőség “alkotmányos feltételeit”  is. [36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 219.] A  Határozat  rendelkező  részében az Alkotmánybíróságnak  ki kellett  volna  mondania  az alábbiakat:  “A  Btk.  269/B.  § alkalmazásában  –  az Alkotmány 2. § (1) és  (3)  bekezdésére figyelemmel  –  alkotmányos követelmény a véleménynyilvánítás szabadságával  való visszaélés vizsgálata. A  tiltott  jelkép terjesztője, használója stb. csak akkor büntethető, ha  olyan magatartást   tanúsít,  ami  a  jelképek  által  szimbolizált diktatúrák  melletti  intézményes  kiállásnak,  propagálásnak minősül,  illetve  egyéb  olyan  magatartást  tanúsít,  amely túlterjeszkedik  a  szorosan értelmezhető, pusztán  személyes véleménykifejezésen.” Az  Alkotmány  2. § (1) és (3) bekezdésére tekintettel  ez  a megszorító  értelmezés (lásd az Abh-t) teszi  a  szükségesnek ítélt  korlátozást  arányossá,  ezáltal  a  Btk.  269/B.  §-t alkalmazásában alkotmányossá. Budapest, 2000. május 9.                                              Dr. Holló András                                                 alkotmánybíró Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye Az  Alkotmánybíróságnak a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi   IV.  törvény  (a  továbbiakban:  Btk.)  269/B.   §-ának alkotmányossági  vizsgálatakor arra  kellett  választ  adnia, hogy  Magyarországon, ahol a demokratikus jogállamiság értéke csorbíthatatlan   [Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdés]   és   a véleményszabadság kiemelt védelmet élvez [Alkotmány 61. § (1) bekezdés], büntetéssel sújthatók-e azok, akik egyes náci vagy kommunista jelképeket használnak. Az  alkotmányos demokráciában a jogalkotás és a jogalkalmazás során,  valamint a politikai életben egyértelművé kell tenni, hogy  a  közhatalom  határozottan szemben áll  a  szélsőséges eszmékkel.  Az  állam köteles fellépni és  védelmet  nyújtani állampolgárai számára az erőszakos, az erőszakra uszító és az emberi  méltóságot sértő megnyilvánulásokkal szemben.  Kérdés azonban,  hogy ez a fellépés mikor tekinthető alkotmányosnak, különösen  abban  az esetben, ha az állam a jogi  felelősségi rendszerben a végső eszközhöz, a büntetőjoghoz nyúl. Miközben  azonosulni  tudok a Btk. 269/B.  §-át  megfogalmazó 1993.  évi XLV. törvény indokolásának lényegével, és elítélem a   szélsőséges  politikai  eszméket,  diktatúrákat  és  azok szimbólumait,   nem   vagyok  meggyőződve   arról,   hogy   a törvényalkotói   célokat  –  végső  soron  –   a   büntetőjog eszközeivel kell megvalósítani. A véleményszabadság kiemelt szerepe A  véleménynyilvánítás, az önkifejezés  szabadsága  az  egyik legalapvetőbb  emberi jog. Ez biztosítja az emberek  számára, hogy  gondolataikat, tapasztalataikat, véleményüket  másokkal megosszák. A véleményszabadság és az emberi méltósághoz  való jog egymástól elválaszthatatlanok. A  szabad  véleménynyilvánítás joga a plurális,  demokratikus társadalom    alapvető    értékei    közé    tartozik.     Az Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint  e  jognak  kitüntetett szerepe  van  az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen "anyajoga"  többféle szabadságjognak, az ún.  "kommunikációs" alapjogoknak,  amelyek együttesen teszik  lehetővé  az  egyén részvételét  a  társadalmi  és  politikai  folyamatokban.   A társadalom  szellemi  gazdagodása a  véleményszabadságtól  is függ:  csak  akkor van esély a téves nézetek kiszűrésére,  ha szabad   és   nyilvános   vitákban   ütközhetnek   ellentétes vélekedések, és ha a káros nézetek is napvilágra kerülhetnek. “Történelmi   tapasztalat,  hogy  mindannyiszor,   amikor   a véleménynyilvánítás    szabadságát   korlátozták,    sérelmet szenvedett  a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent   az   emberben  rejlő  képességek  kibontakozásának lehetősége.  A káros következmények nem csupán az individuum, hanem   a  társadalom  életében  is  megmutatkoztak,  és   az emberiség  fejlődésének sok szenvedéssel  járó  zsákutcájához vezettek.  Az  eszmék,  nézetek szabad  kifejtése,  a  mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a  fejlődni  képes  és valóban eleven társadalom  létezésének alapfeltétele.”   [30/1992.  (V.   26.)   AB   határozat   (a továbbiakban: Abh.), ABH 1992. 167, 171.] Magyarországon, hasonlóan a többi alkotmányos  demokráciához, a  szabad  véleménynyilvánítás kiemelkedő védelmet élvez,  és csak    különösen    indokolt   esetben   korlátozható.    Az Alkotmánybíróság    megfogalmazása    szerint    “a    szabad véleménynyilvánításhoz  való  jognak  valójában  igen   kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó   törvényeket  megszorítóan  kell   értelmezni.   A vélemény   szabadságával   szemben   mérlegelendő   korlátozó törvénynek  nagyobb  a  súlya, ha  közvetlenül  másik  alanyi alapjog  érvényesítésére  és védelmére  szolgál,  kisebb,  ha ilyen   jogokat   csakis  mögöttesen,  valamely   “intézmény” közvetítésével  véd, s legkisebb, ha csupán  valamely  elvont érték  önmagában  a tárgya (pl. a köznyugalom).”  [ABH  1992. 178.] A nyilvános jelképhasználat és a véleményszabadság A Btk. 269/B. §-a büntetéssel fenyegeti meghatározott náci és kommunista  jelképek  terjesztését, nagy nyilvánosság  előtti használatát  és  közszemlére tételét. A határozat  szerint  a törvény csupán három kiemelt elkövetési magatartást tilt,  de nem  bünteti a jelképek előállítását, megszerzését,  tartását stb.   Az  ítélkezési  gyakorlat  szerint  nagy  nyilvánosság megállapítására  akkor kerülhet sor, ha az  elkövetés  helyén nagyobb  létszámú  személy  van  jelen,  illetve  fennáll   a lehetősége annak, hogy a bűncselekményről nagyobb vagy  előre meg  nem határozható számú személy szerez tudomást (BH  1981. 223.).  A  bíróságok  tíz-húsz  személy  együttes  jelenlétét mindig nagy nyilvánosságnak tekintik, ezért tipikusan e körbe tartozik  a  közterületen vagy más nyilvános  helyen  történt elkövetés, de ide sorolandó a zártkörű rendezvény is, ha azon nagyobb létszámú személy vesz részt. A Btk. 137. § 12. pontja alapján  minden  esetben nagy nyilvánosságnak  számít,  ha  a bűncselekményt   “sajtó,  egyéb  tömegtájékoztatási   eszköz, sokszorosítás, illetőleg elektronikusan rögzített  információ távközlő hálózaton való közzététele útján”, vagyis –  egyebek mellett – az interneten követik el. Megítélésem   szerint   a   Btk.  a   szélsőséges   politikai szimbólumokkal kapcsolatos tevékenységek közül  éppen  azokat szankcionálja, amelyek leginkább a véleménynyilvánítás körébe tartoznak,  ezért  a  legerősebb  alkotmányos  védelem  alatt állnak.  A jelképek nyilvános használatával, megjelenítésével az   egyén  politikai  álláspontját,  hovatartozását  tudatja másokkal.  A  társadalmi kommunikáció  részeseként  a  jelkép viselője  véleményét  fejezi  ki, személyes  elköteleződésére hívja  fel  mások figyelmét. Aki ötágú vörös  csillagot  vagy horogkeresztet  tartalmazó jelvényt  visel,  aki  a  közönség számára   nyitva   álló  helyen  kommunista   vagy   fasiszta szimbólumokat    jelenít   meg,    aki    ilyen    jelképeket meggyőződésének  illusztrálására sajtótermékben  tesz  közzé, mások  számára egyértelművé és világossá teszi, hogy azonosul a  szélsőséges  eszmék egyikével. Tehát véleménynyilvánítási, önkifejezési  szabadságával él az, aki a  nyilvánosság  előtt önkényuralmi   jelképet   használ.   A   Btk.-ban   felsorolt elkövetési    magatartások   semmiképpen   sem    tekinthetők kivételesnek, hiszen jelkép segítségével az egyén csak ilyen, a   Btk.   269/B.  §-ában  jelenleg  büntetendő  cselekvéssel fejezheti  ki más emberek számára a véleményét.  Mások  által felismerhetetlen  módon,  “négy  fal  között”  nincs  értelme politikai, ideológiai szimbólumokat használni. A törvényhozás kellő súlyú alkotmányos indok birtokában szoríthatja csak  ki teljesen  a  nyilvánosság területéről  a  szélsőséges  eszmék jelképeit. A “köznyugalom” és a “közösségek méltóságának” védelme Az  Alkotmánybíróság  az  Abh.-ban az alkotmányos  jogállamok többségében  elfogadott “nyilvánvaló  és  közvetlen  veszély” tesztjét  (clear  and present danger) és a  támadott  értékek egyediségének  követelményét  alkalmazta  a  közösség  elleni izgatás  vizsgálatakor. A döntés szerint a gyűlöletre uszítás büntetése azért nem alkotmánysértő, mert ez esetben a  szólás a  társadalmi  rend  és béke megzavarásán túl  számos  egyéni jogot  is  veszélyeztet: “a csoport ellen felszított  indulat fenyegeti   a  csoporthoz  tartozók  becsületét,   méltóságát (szélsőséges esetben életét is), megfélemlítéssel  korlátozza őket   más   jogaik  gyakorlásában  is”.  Ezzel   szemben   a “gyalázkodás” tiltása alkotmányellenes, mert az “a közrendet, a  köznyugalmat, a társadalmi békét önmagában véve,  elvontan védi.  A  bűncselekmény  megvalósul  akkor  is,  ha  a  sértő kifejezés  a  körülmények folytán nem jár  annak  veszélyével sem,  hogy egyéni jogokon sérelem esne.” [ABH 1992. 179.]  Az Alkotmánybíróság   e  határozatában  hangsúlyozta,   hogy   a "köznyugalom" nem független a véleményszabadság  helyzetétől. “Ahol  sokféle  véleménnyel  találkozhatnak  az  emberek,   a közvélemény  toleráns  lesz; míg zárt  társadalmakban  sokkal inkább  felkavarhatja a köznyugalmat egy-egy  szokatlan  hang is.   Másrészt   a   véleménynyilvánítás   szükségtelen    és aránytalanul  szigorú  korlátozása a  társadalom  nyitottsága ellen hat.” [ABH 1992. 180.] Az  önkényuralmi  jelképek használatát  tiltó  tényállás  nem tartalmaz  olyan  elemet, amely mások  veszélyeztetését  vagy gyűlölködő indulatok felkeltését követelné meg. A Btk. 269/B. §-a   önmagában  a  felsorolt  jelképek  nyilvánosság  előtti használatát bünteti. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban kifejtette: “Az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdése szerint minden embernek veleszületett  joga van  az  emberi méltósághoz. Így tehát az emberi  méltóság  a véleménynyilvánítási  szabadság  korlátja  lehet.”  A  döntés szerint a “közösségek méltóságát” a törvényhozók a gyűlöletre uszítás   tényállásán  túlmenően  is  büntetőjogi  védelemben részesíthetik. “A közösségek méltóságának hatékony  védelmére azonban  más  jogi  eszköz, például a nem vagyoni  kártérítés alkalmazási lehetőségeinek bővítése is alkalmas.” [ABH  1992. 181.] Úgy  ítélem  meg,  hogy  önmagában az  önkényuralmi  jelképek nyilvános   használata,  terjesztése  nem  sérti  az   emberi méltósághoz  való  alapvető  jogot.  Az  Alkotmánybíróság   a 8/1990.  (IV.  23.)  AB határozata óta ezt  a  jogot  az  ún. “általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának tekinti, amely  az  egyén  társadalmon belüli önmeghatározásának  jogi eszköze.  Az emberi méltósághoz való alapvető jog és  a  Ptk. 75.  §-ában  foglalt  általános  személyiségi  jog  az  egyes emberek  cselekvési  autonómiájának  biztosítására,  valamint társadalmi megbecsülésének, jó hírnevének védelmére  szolgál. E  felfogásnak  mond  ellent egy  olyan  álláspont,  amely  a pontosan meg nem határozott “közösségek” részére biztosítja a méltósághoz  való jogot, az ugyanis kizárólag  az  egyénekhez kapcsolódhat. Az  Abh.  a  “közösségek  méltóságát”  a  gyűlöletre  uszítás tényállásának    speciális   jogi   tárgyával    kapcsolatban használja.   Az  uszító  véleménynyilvánítás  tiltása   azért indokolt,  mert  az uszítás valamely etnikai,  faji,  vallási csoport   vagy  a  lakosság  más  csoportjai  elleni  erőszak közvetlen  veszélyét idézi elő, illetve a Magyar  Köztársaság területén   élő   közösségeket   alkotó   személyek    emberi méltósághoz való jogát sérti. Nem magának a közösségnek, mint meghatározatlan  személyek  összességének  vagy  a   tagoktól elváló   szervezetnek   van  tehát  méltósága   (ez   ugyanis fogalmilag kizárt), hanem a közösséget alkotó egyének  emberi méltósághoz való alanyi joga érdemes a védelemre. Az   emberek  többsége  az  önkényuralmi  jelképek  nyilvános használatát egyes csoportokkal szembeni gyűlölet, megvetés és ellenérzés  kifejezésének tekinti. E szimbólumok  megjelenése az  esetek  nagy  részében sérti mások érzelmeit.  Önmagukban ezek  a  körülmények  azonban  még  nem  jelentik  az  emberi méltósághoz való jog sérelmét. Senkinek nincs joga arra, hogy mások véleménynyilvánítását az állam azért tiltsa be, mert az rá,  mint egy etnikai, faji, vallási vagy kulturális  csoport tagjára sérelmes. A véleménynyilvánítás szabadságához  fűződő alapjog  ugyanis  az  egyén azon jogát is  védi,  hogy  mások érdekeit,  szemléletét,  érzékenységét  sértő  nézeteinek  is hangot adhasson. Természetesen a szélsőséges eszmék szimbólumainak  használata bizonyos körülmények között méltóságot sértő lehet. Ha valaki azért  használja  a  náci vagy a kommunista  múltat  felidéző jelképeket, hogy meghatározott személyeket, illetve személyek egy  meghatározott csoportját zaklassa, sértegesse, akkor  az elkövető  felelősségre vonása indokolt.  Különösen  fontos  a büntetőjogi  szankció alkalmazása azokkal szemben,  akik  oly módon  nyilvánítják ki szélsőséges politikai meggyőződésüket, hogy a sérelmet szenvedetteknek nincs módjuk kitérni a közlés elől  (“foglyul  ejtett közönség”). A Btk. 269/B.  §-a  ezzel szemben  a  “mindenkihez”,  a  “névtelen  közösséghez”  szóló véleménynyilvánítást is büntetni rendeli, ezért nem az emberi méltósághoz való jogot és nem a “közösségek méltóságát” védi. Álláspontom  szerint  a Btk. 269/B. §-ával  kapcsolatban  nem lehet  a  “közösségek méltóságának” védelmére  hivatkozni,  a “köznyugalom”   védelme  pedig,  ahogy   azt   az   Abh.   is megállapította,   önmagában   nem   szolgálhat    alapul    a véleményszabadság korlátozásához. Fontosnak    tartom   kiemelni,   hogy    ha    e    jelképek felhasználásával kifejezett vélemény gyűlöletre uszít,  akkor az  elkövető az Alkotmánybíróság által hatályában fenntartott Btk.  269.  §-a  alapján  ma is büntetendő.  Ha  ezen  túl  a jogalkotó   szükségesnek  ítéli,  az  önkényuralmi   jelképek használata  révén  “foglyul ejtett  közönség”  védelmében  új büntető tényállást fogalmazhat meg. Az értéksemlegesség tesztje Az    Alkotmánybíróság   az   Abh.-ban   több   más   európai alkotmányvédő     szerv    esetjogával     összhangban,     a szólásszabadság neutrális értelmezését fogadta el. “A  szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak  érték-  és igazságtartalmára    tekintet    nélkül    védi.    (…)     A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg  egy  ilyen alkotmányosan meghúzott külső  korlátba  nem ütközik,  maga  a  véleménynyilvánítás  lehetősége  és  ténye védett,  annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis  az  egyéni véleménynyilvánítás,  a  saját  törvényei  szerint  kialakuló közvélemény,  és  ezekkel kölcsönhatásban a  minél  szélesebb tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás  lehetősége  az, ami   alkotmányos  védelmet  élvez.  Az  Alkotmány  a  szabad kommunikációt  –  az  egyéni  magatartást  és  a   társadalmi folyamatot – biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik  a szabad  véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben  a  processzusban helye  van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és  sértőnek egyaránt, különösen azért, mert maga a  vélemény minősítése  is  e folyamat terméke.” [ABH 1992.  179.]  Nincs tehát   olyan   vélemény,   amelynek  közlése   kontextusától függetlenül, pusztán tartalma alapján korlátozható  lenne.  A jogkorlátozás     szükségessége     minden     esetben      a véleménynyilvánítás  körülményeinek összességétől  (helyétől, idejétől, a címzettek körétől stb.) függ. Az értéksemlegesség elvéből  következik,  hogy az önkényuralmi  rendszerrel  való egyetértés   kifejezése  önmagában,  tartalma   alapján   nem büntethető.   A   Btk.  269/B.  §-a  ellentétben   áll   ezen elvárásokkal,   mivel   a  véleményt  értéktartalma   alapján minősíti,  s  nem külső korlátot állít a közlés szabadságával szemben. Az  értéksemlegesség követelménye nem jelenti  azt,  hogy  az állam  nem tehet különbséget demokratikus és antidemokratikus törekvések  között.  Az Abh. megállapította,  hogy  az  állam támogathatja  az általa helyesnek tartott véleményeket,  s  a helytelennek  tartott  közlések ellen  felléphet,  mindaddig, amíg ezzel nem sérti a véleményszabadságot. Az Alkotmány 2. § (3)  bekezdése kötelező fellépést ír elő a hatalom  erőszakos megszerzésére   vagy   gyakorlására,  illetőleg   kizárólagos birtoklására  irányuló törekvésekkel  szemben.  A  8.  §  (1) bekezdése pedig az állam elsőrendű kötelességévé teszi,  hogy védje  az  ember  alapvető jogait. E két követelménynek  tesz eleget  a  törvényhozás azzal, hogy a Btk. “Az  állam  elleni bűncselekmények” fejezetben büntetőjogi védelemben  részesíti a  Magyar  Köztársaság  alkotmányos  rendjét,  174/B.  §-ában büntetéssel  fenyegeti a nemzeti, etnikai, faji vagy  vallási csoport  tagja elleni erőszakot, 269. §-ában pedig a közösség elleni  izgatást  szankcionálja.  Az  uszító  beszéd  és   az erőszakos  tett  tehát  ma  sem maradhat  büntetlenül.  Ha  a szélsőséges  véleménynyilvánítás meghatározott személy  ellen irányul,   akkor   az  elkövető  –  a  Btk.-beli   feltételek fennállása  esetén – becsületsértésért büntethető,  tehát  az emberi  méltóság  sérelmére  is  válaszol  a  büntetőjog.   A jogalkotónak  lehetősége van – a náci és kommunista  jelképek felhasználásával    –    elkövetett   erőszakot,    közvetlen fenyegetést,    uszítást    és   becsületsértést    speciális tényállásokban   szankcionálni.   Mindez   nem   érinti    az értéksemlegesség  követelményét, hiszen  így  nem  pusztán  a szélsőséges   tartalmú  vélemény,  hanem   annak   közvetlen, belátható következménye alapozza meg a felelősségre vonást. Az  állam  azzal,  hogy  tolerálja az  önkényuralmi  jelképek nyilvános  használatát, nem marad eszközök nélkül a  fasizmus és  a  kommunizmus eszméit hirdető véleményekkel  szemben.  A gyermekek oktatása, a kulturális támogatás preferenciái révén és még számos módon az állam kifejezésre juttathatja, hogy  a totalitárius eszmék mélyen megvetendők. A történelmi körülmények vizsgálata A  határozat  szerint Magyarország sajátos történelmi  múltja szükségessé tesz alapjogbeli korlátozásokat, így a történelmi körülményekkel  indokolható az is, hogy az állam  büntetéssel fenyegeti  az  önkényuralmi jelképek használóit. Magyarország huszadik századi történelme, a náci és a kommunista rémtettek emléke   ennek   éppen   az  ellenkezőjét   indokolhatja:   a véleményszabadság  a  demokrácia egyik  legfőbb  védelmezője, ezért  maga  is  különleges védelmet érdemel. Az  alkotmányos demokráciát  többek között az különbözteti meg a diktatórikus rendszerektől, hogy tág teret biztosít a szabad szólásnak,  s ezzel  segíti elő a demokratikus közvélemény kialakulását.  A szólásszabadság korlátozásával sehol sem sikerült  megfékezni a    totalitárius   eszmék   terjedését,   ahol   pedig    az antidemokratikus    erők   hatalomra    kerültek,    nem    a véleményszabadság segítette őket uralomra. Ez a jellemző a magyar történelemre, a politikai kultúrára, a választópolgári   magatartásra  is:   Magyarországon   szabad választásokon  szélsőséges politikai  erők  sohasem  kerültek hatalomra.  A  fasiszta vagy a kommunista  diktatúrák  a  XX. századi  magyar történelemben akkor jöttek létre,  amikor  az ország idegen katonai megszállás alatt állt. Az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban kiemelte: “A  rendszerváltás elkerülhetetlenül   társadalmi   feszültségekkel    jár.    E feszültségeket   kétségtelenül   fokozhatja,    ha    egyesek büntetlenül  adhatnak  kifejezést  nagy  nyilvánosság   előtt bizonyos  csoportokkal szembeni gyűlöletüknek,  megvetésüknek vagy  ellenérzésüknek.  A  sajátos történelmi  körülményeknek azonban  van egy másfajta hatása is, s éppen ezért  szükséges különbséget  tenni  a  gyűlöletre uszítás  és  a  sértő  vagy lealacsonyító  kifejezés használata között.  (…)  Büntetőjogi büntetésekkel  (…) nem a közvéleményt és a politikai  stílust kell formálni – ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében    az   elkerülhetetlenül   szükséges    esetekben szankcionálni.” [ABH 1992. 180.] Magyarország  az európai csatlakozás küszöbén  nem  elégedhet meg     a     nemzetközileg    még    elfogadhatónak     tűnő minimumvédelemmel,  az önkényuralmi múlt éppen  az  alapjogok széleskörű  biztosítását követeli meg. Az  ország  nemzetközi jogi   szerződéses   kötelezettségeiből  nem   következik   a szélsőséges szimbólumok használatának tilalma. A  történelmi  események  szerepével  kapcsolatban  fontosnak tartom kiemelni az időmúlás jelentőségét is. Az Emberi  Jogok Európai  Bírósága a Lehideux és Isorini kontra  Franciaország ügyben  1998. szeptemberben hozott ítéletében megállapította, hogy   megsértették  a  Pétain  marsall  emlékének  védelmére alakult  egyesület két vezetőjének véleményszabadsághoz  való jogát. A panaszosokat Franciaországban azért ítélték el, mert a  Le Monde című lap egy pamfletjében felsorolták Pétain azon intézkedéseit,  melyek  alapján a  marsallról  pozitív  képet lehet  kialakítani. A francia kormány a Bíróság előtt  többek között  arra hivatkozott, hogy a francia történelemnek  ez  a szakasza  igen fájdalmas időszak, és a panaszosok  a  pamflet megjelentetésével sebeket szakítottak fel.  A  Bíróság  ezzel szemben  úgy érvelt, hogy a szóban forgó történelmi események több  mint negyven évvel ezelőtt történtek, ami olyan  hosszú idő, hogy ez az érv már nem vehető figyelembe úgy, mintha tíz vagy  húsz  évvel ezelőtti eseményeket idéztek volna  fel.  A Bíróság  hangsúlyozta,  hogy minden államnak  erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy saját történelme nyíltan és szenvedélymentesen vitatható legyen. Korábbi döntéseit  (Open Door  and  Dublin  Well  Women kontra Írország,  Vogt  kontra Németország)   idézve  kiemelte,  hogy  a   véleményszabadság nemcsak  az  olyan véleményre terjed ki, amely közömbös  vagy amelynek  megítélése kedvező, hanem olyan közlésre is,  amely zavaróan, sokkolóan hathat. Ezt követeli meg a pluralizmus, a tolerancia  és  a  nyitott gondolkodás,  amelyek  nélkül  nem létezhet demokratikus társadalom. Meggyőződésem,  hogy a szabadságszerető emberek  határozottan szemben   állnak   az  antidemokratikus   eszmékkel,   és   a választópolgárok  nagy  többsége  nemet   mond   minden,   az alkotmányos rendet veszélyeztető radikalizmusra. A   legtürelmesebb   magyar  demokrata,   Bibó   István   így fogalmazott:  “Abban  a  görcsös  félelmi  állapotban,   mely elhiszi,  hogy  a  szabadság  előrehaladása  veszélyezteti  a nemzet   ügyét,   nem  lehet  élni  a  demokrácia   javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem  félni  a  más véleményűektől, a más nyelvűektől,  a  más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen   gonosz   szándékaitól,  a   lekicsinyléstől   és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől,  melyek azáltal  válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.  (…) [A]  félelem,  a  veszély  állandó érzésében  szabállyá  vált mindaz,  amit  az  igazi demokráciák csak  az  igazi  veszély óráiban  ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a  cenzúra, az  ellenség  ’bérenc’-einek, az ’áruló’-nak  a  keresése,  a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s  a  nemzeti egységnek  a  szabadság  rovására  való  erőltetése.”   (Bibó István:  A  kelet-európai  kisállamok  nyomorúsága.  In  Bibó István: Válogatott tanulmányok 2. kötet 220. oldal) Mindezek   alapján   a   Btk.   269/B.   §-át   nem    tartom összeegyeztethetőnek  az Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdésében megfogalmazott   egyik   legfőbb  demokráciakritériummal,   a véleménynyilvánítás szabadságával, ezért – hangsúlyozva  azt, hogy   mélyen  nem  értek  egyet  az  önkényuralmi   jelképek gondolati tartalmával – a rendelkező részre, alkotmányjogászi meggyőződésem szerint, nemmel szavaztam. Budapest, 2000. május 9.                                          Dr. Kukorelli István                                                 alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Section 269/B and Section 269/B para. (1) of Act IV of 1978 on the Criminal Code
Number of the Decision: .	14/2000. (V. 12.)
Date of the decision: .	05/09/2000
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2000-2-002?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0014_2000.pdf