English

Hungarian
Ügyszám:
.
1068/B/2010
Előadó alkotmánybíró: Holló András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 8/2011. (II. 18.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2011/49
.
A határozat kelte: Budapest, 02/15/2011
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
       
       Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján – Dr. Bihari
      Mihály,  Dr. Paczolay Péter és Dr. Stumpf István alkotmánybírák
      párhuzamos indokolásával – meghozta a következő
       
                               határozatot:
       
       1.     Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy     a
      kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény
      8.  § (1) bekezdés alkotmányellenes, ezért azt 2011. május 31-i
      hatállyal megsemmisíti.
       
       2.     Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy     a
      kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény
      61.   §-ának   (1)  bekezdése  és  62.  §-ának  (1)   bekezdése
      alkotmányellenes, ezért azokat megsemmisíti.
       
       3.  Az  Alkotmánybíróság  a  kormánytisztviselők  jogállásáról
      szóló  2010. évi LVIII. törvény 9. § (1) bekezdése, 10.  §  (1)
      bekezdése,  15. §-a, 23. § (3) bekezdés a) pontja,  24.  §  (1)
      bekezdésének  a  köztisztviselők jogállásáról szóló  1992.  évi
      XXIII.  törvény 49/E. §-ának alkalmazását kizáró  rendelkezése,
      76.   §  (1)  és  (3)  bekezdése,  valamint  a  köztisztviselők
      jogállásáról   szóló   1992.  évi  XXIII.   törvény   60.   §-a
      alkotmányellenességének megállapítása és  megsemmisítése  iránt
      benyújtott indítványokat elutasítja.
       
       4.  Az  Alkotmánybíróság  a  kormánytisztviselők  jogállásáról
      szóló  2010. évi LVIII. törvény 35. §-a alkotmányellenességének
      vizsgálata  iránt  benyújtott indítványt, valamint  az  Európai
      Unióról  szóló  szerződés  és az Európai  Közösséget  létrehozó
      szerződés     módosításáról    szóló    lisszaboni    szerződés
      kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett,
      az Európai Unió Alapjogi Chartája megsértésének megállapítására
      irányuló indítványokat visszautasítja.
       
       Az   Alkotmánybíróság  e  határozatát  a   Magyar   Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás
                                       
                                      I.
                                       
         Az  Alkotmánybírósághoz 16 indítványt nyújtottak be,  amelyben
        az indítványozók a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010.
        évi  LVIII.  törvény (a továbbiakban: Ktjt.) egésze,  illetőleg
        egyes     rendelkezései    alkotmányellenességének     utólagos
        vizsgálatát kezdeményezik.
         Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  az  Alkotmánybíróság
        ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló,
        módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü.
        határozat (ABK 2009. január, 3., továbbiakban: Ügyrend)  28.  §
        (1)  bekezdése  alapján egyesítette, és egy eljárásban  bírálja
        el.  Egyik  indítványozó a Ktjt. 8. § (1)  bekezdés  b)  pontja
        alkotmányellenességének megállapítására irányuló  indítványában
        kezdeményezte  a köztisztviselők jogállásáról szóló  1992.  évi
        XXIII.  törvény  (a továbbiakban: Ktv.) 15. § (1)  bekezdés  e)
        pontjába,  az  Állami Számvevőszékről szóló 1989. évi  XXXVIII.
        törvény 12. § (1) bekezdés b) pontjába, a bírák jogállásáról és
        javadalmazásáról  szóló  1997. évi LXVII.  törvény  57.  §  (1)
        bekezdés  i)  pontjába, a közjegyzőkről szóló  1991.  évi  XLI.
        törvény   22.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjába,  az   ügyészségi
        szolgálati  viszonyról  és az ügyészségi  adatkezelésről  szóló
        1994.   évi  LXXX.  törvény  25.  §  h)  pontjába,  a  bírósági
        végrehajtásról  szóló  1994.  évi  LIII.  törvény  239.  §  (1)
        bekezdés  d) pontjába, az Alkotmánybíróságról szóló  1989.  évi
        XXXII.   törvény  15.  §  (1)  bekezdés  a)  pontjába  és   (3)
        bekezdésébe, valamint a felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX.
        törvény 91. § (1) bekezdés b) pontjának utolsó mondatába és 96.
        §   (10)   bekezdésébe  foglalt  rendelkezések  alkotmányossági
        vizsgálatát is. Az Alkotmánybíróság ez utóbbi indítványokat  az
        Ügyrend 28. § (2) bekezdése alapján elkülönítette a Ktjt. 8.  §
        (1) bekezdés b) pontja alkotmányosságának vizsgálatára irányuló
        indítványtól, és külön eljárásban fogja elbírálni.
         
         1.   Bár   a   Ktjt.  egészére  nézve  csak  egy  indítványozó
        fogalmazott   meg  kifejezetten  indítványt,  az  indítványozók
        többsége  –  a Ktjt. vitatott rendelkezésével összefüggésben  –
        olyan   alkotmányossági  problémákra  is  hivatkozik,   amelyek
        elbírálása az egész törvény alkotmányossági megítélésére kihat.
         
         1.1.  Az  indítványozók  álláspontja szerint  alkotmányellenes
        az,   hogy   az   Országgyűlés  az  érdekképviseleti   szervek,
        szakszervezetek   véleményének  kikérése   nélkül,   törvényben
        rögzített  egyeztetési  szabályok megsértésével  fogadta  el  a
        törvényt.  Az indítványok utalnak arra, hogy a Ktjt.  olyan,  a
        munkavállalók  egy jelentős csoportját egyoldalúan  hátrányosan
        érintő    rendelkezéseket   tartalmaz,    amelyek    gyökeresen
        változtatták  meg  a  közszolgálati  jogviszonyokat.  Az  ilyen
        törvények  elfogadásához  az Országos Érdekegyeztető  Tanácsról
        szóló 2009. évi LXXIII. törvény (a továbbiakban: OÉTtv.)  3.  §
        (2)  bekezdése alapján a kormánynak ki kellett volna kérnie  az
        OÉT    véleményét,   illetőleg   a   Ktv.-nek    az    országos
        érdekegyeztetésre vonatkozó szabályai alapján, a Ktv. 65/B. §-a
        szerint  egyeztetni  kellett volna a  köztisztviselők  országos
        érdekképviseleti     szervezeteivel.     Az     érdekegyeztetés
        mellőzésével  a  Kormány megsértette az  Alkotmány  35.  §  (1)
        bekezdés   b)   pontjában  szabályozott   kötelezettségét.   Az
        indítványozók    a    szociális   partnerség   követelményeinek
        megsértésével  összefüggésben hivatkoznak  az  Európai  Unióról
        szóló  szerződés  és az Európai Közösséget létrehozó  szerződés
        módosításáról  szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről  szóló
        2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett Európai Unió Alapjogi
        Chartájának  (a továbbiakban: Alapjogi Charta) 27-28.  cikkeire
        is.
         Az  indítványozók álláspontja szerint a törvény előkészítésére
        vonatkozó,  ezen törvényi kötelezettségek megszegése  sérti  az
        Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  demokratikus
        jogállamiság  elvét, az egyik indítványozó  szerint  a  törvény
        közjogi érvénytelenségét eredményezi.
         Egy  indítványozó  utal  arra  is,  hogy  a  kormánynak  az  a
        magatartása, amellyel „képviselői önálló indítványok mögé bújva
        kerüli  meg  az érdekegyeztetésre, véleményeztetésre  vonatkozó
        kötelezettségét”,  ellentétes  a  jogállamisággal  és   részben
        kiüresíti  az Alkotmány 4. §-a által nevesített szakszervezetek
        és   más   szervek  érdekképviseleti  jogosítványait.   Ez   az
        indítványozó kifogásolja azt is, hogy figyelmen kívül hagyták a
        legfőbb  ügyészt – a jogalkotásról szóló 1987. évi XI.  törvény
        28.  §-a  alapján  – megillető véleményezési jogot,  s  ezáltal
        sérült  az  ügyészségnek az Alkotmány 51.  §  (1)  bekezdésében
        szabályozott jogvédelmi funkciója.
         
         1.2.  Ugyanezen  indítványozók hivatkoznak  arra  is,  hogy  a
        Ktjt.  nem  biztosított kellő időt arra, hogy az  érintettek  a
        törvény   rendelkezéseit  megismerjék,  és  felkészüljenek   az
        alkalmazására,  ezáltal sérelmet szenvedett az Alkotmány  2.  §
        (1)   bekezdésében  szabályozott  jogállamiság  elvéből   folyó
        jogbiztonság követelménye. A Ktjt. 65. §-ában a hatálybalépésig
        biztosított   felkészülési   idő  a  közszolgálatban   dolgozók
        jelentős  körének  jogállását alapjaiban megváltoztató  törvény
        alkalmazására való felkészüléshez nem elegendő.
         
         2.  Minden  indítványozó  vitatja  a  8.  §  (1)  bekezdés  b)
        pontjának    azt    a    rendelkezését,    mely    szerint    a
        kormánytisztviselői   jogviszonyt  a  munkáltató   felmentéssel
        indokolás  nélkül  megszüntetheti. Több indítványozó  ugyanazon
        okok  miatt  a  61.  §  (1) bekezdésének vizsgálatát  is  kéri,
        amelynek   alapján  a  Ktjt.  hatálya  alá  tartozó  szervekkel
        munkaviszonyban    álló   munkavállalók   határozatlan    idejű
        munkaviszonyának megszüntetését teszi lehetővé indokolás nélkül
        rendes felmondással.
         
         2.1.    A    közszolgálati   jogviszony   indokolás    nélküli
        megszüntethetősége   az   indítványozók   álláspontja   szerint
        veszélyezteti  az  „elfogulatlan, pártatlan és  részrehajlástól
        mentes”   közigazgatási  tevékenységet.  Kiüresíti  a  jogsértő
        utasítás  megtagadására vonatkozó törvényi  garanciákat.  Teret
        enged   az  önkényes  munkáltatói  döntésnek.  Ezért  sérti   a
        jogbiztonság  követelményét.  Három  indítványozó  szerint   az
        indokolás    nélküli    felmentés,   a   jogviszony    önkényes
        megszüntetésének lehetősége kiszolgáltatott helyzetbe  hozza  a
        kormánytisztviselőket,  ez  sérti  az  Alkotmány  54.   §   (1)
        bekezdésében  szabályozott emberi méltósághoz való  jogot.  Más
        indítványozók  úgy gondolják, hogy e szabályozás  következtében
        csorbát  szenved  a  kormánytisztviselők  vélemény-nyilvánítási
        szabadsága, illetőleg jó hírnévhez való joga is.
         
         2.2.  Az  indítványozók kivétel nélkül  hivatkoznak  arra  is,
        hogy   ez  a  rendelkezés  sérti  az  Alkotmány  70/A.   §-ában
        megfogalmazott  jogegyenlőség  követelményét.   Ésszerű   indok
        nélkül  tesz  különbséget  a  Munka Törvénykönyve  hatálya  alá
        tartozó  munkavállalók  és a kormánytisztviselők,  illetőleg  a
        hasonló   (arra   is  van  példa,  hogy  azonos)  közigazgatási
        tevékenységet   végző   közszolgálatban  álló   köztisztviselők
        között.  Az egyik indítványozó ebben az összefüggésben felhívja
        az Alkotmány 9. § (1) bekezdését is, amelyből szerinte a magán-
        és    közszférában    dolgozókkal   való    egyenlő    bánásmód
        kötelezettsége is következik. Az egyik indítványozó  szerint  a
        vitatott   szabály  az  Alkotmány  70/B.  §-ában   szabályozott
        munkához  való  jog alapján tesz különbséget alkotmányos  indok
        nélkül   a   munkavállalók  különböző  csoportjai   között,   a
        kormánytisztviselők   hátrányára.   Álláspontja    szerint    a
        foglalkozottak,   a   munkaviszonyban   és   a    közszolgálati
        jogviszonyban   álló  munkavállalók  e  jogviszonyok   alapvető
        jellemzőit    tekintve    (a    foglalkoztatási    jogviszonyok
        aszimmetrikus   természete,   a  munkáltató   utasítási   joga,
        bérfizetési   kötelezettsége,   gondoskodási   és    gondossági
        kötelezettségek  sora, a munkavállaló részéről a  rendelkezésre
        állás,   a   személyes   munkavégzés,  a  munkatársakkal   való
        együttműködési kötelezettség, titoktartási kötelezettség, stb.)
        a  jogi  szabályozás  tekintetében  azonos  szabályozási  körbe
        tartozónak,   egymással  összehasonlítható  homogén   csoportba
        tartoznak.  E  közös jellemzők sorába tartozik az  is,  hogy  a
        foglalkoztatási  jogviszonynak  a  munkáltató,  a   munkáltatói
        jogkör  gyakorlója  részéről történő  megszüntetése  esetén,  a
        munkáltató  döntését indokolni köteles. Rámutat  arra,  hogy  a
        jogalkotó  önkényesen emelt ki ebből a szabályozási körből  egy
        csoportot,  a  kormánytisztviselőket, akiknek felmentésére  nem
        vonatkozik   a  munkáltatói  jogkör  gyakorlójának   indokolási
        kötelezettsége.    A   kormánytisztviselői   jogviszonynak    a
        munkáltatói  jogkör  gyakorlója által  történő  megszüntetésére
        mind   a  munkaviszonyban,  mind  más  hasonló  foglalkoztatási
        jogviszonyban    állókhoz    képest   hátrányosabb    szabályok
        vonatkoznak.  Ez  a  szabályozás  az  Alkotmány  70/B.   §-ában
        szabályozott alapjog tekintetében alkotmányos indok nélkül tett
        megkülönböztetést eredményez.
         
         2.3.  Mivel  indokolás hiányában nem várható, hogy  a  bíróság
        érdemben  vizsgálja  a felmentés jogszerűségét,  az  indokolási
        kötelezettség  hiánya  gyakorlatilag  megszünteti  a  munkajogi
        védelmet.   Kiüresíti  az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdésében
        szabályozott  alapvető jogot, a bírósághoz fordulás  jogát.  Az
        egyik indítványban kifejtett álláspont szerint ez gyakorlatilag
        kizárja  a  bírósághoz fordulás lehetőségét,  és  ez  sérti  az
        Alkotmány  57.  § (5) bekezdésében szabályozott  jogorvoslathoz
        való   jogot.   Más  indítványozó  szerint  a  hatékony   bírói
        felülvizsgálat lehetőségének hiánya sérti az Alkotmány 70/K. §-
        át is.
         
         2.4.  Több  indítványozó érvelése szerint a  vitatott  szabály
        sérti   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   szabályozott
        jogállamiságból    fakadó   jogbiztonság   követelményét    is.
        Álláspontjuk   az,  hogy  a  jogállamisághoz  hozzátartozik   a
        szerzett  jogok tiszteletben tartása. A vitatott szabály  sérti
        mindazon  kormánytisztviselők szerzett  jogait,  akik  a  Ktjt.
        hatálybalépése  előtt  köztisztviselők voltak,  jogviszonyuk  a
        Ktjt.   szabályai   alapján  alakult   át   kormánytisztviselői
        jogviszonnyá.  Az  indítványozók hivatkoznak a  731/B/1995.  AB
        határozat  (ABH  1995,  801, 805.) azon  megállapítására,  mely
        szerint   „(…)   ellentétes  a  ’szerzett  jogok’   alkotmányos
        oltalmával,  ha a módosítás a jog által már védett jogviszonyok
        lefolyásában   idéz   elő  a  jogalanyokra  nézve   kedvezőtlen
        változást”. Felmentésük esetén az indokoláshoz való joguk olyan
        várománynak   tekinthető,  amelyre  közszolgálati  jogviszonyuk
        keletkezésétől mindvégig joggal tarthattak igényt.
         
         2.5.  Az indítványozók többsége hivatkozik az Alapjogi  Charta
        30.  §-ában  foglalt rendelkezés sérelmére is. Egy indítványozó
        szerint  az  Európai  Szociális Charta,  valamint  az  Alapjogi
        Charta  rendelkezései  a nemzetközi jog általános  szabályainak
        tekintendők,   ezért  megsértésük  az  Alkotmány   7.   §   (1)
        bekezdésébe ütközik.
         
         2.6.   A   kormánytisztviselői  jogviszony  indokolás  nélküli
        megszüntetése az indítványok szerint sérti az Alkotmány 70/B. §
        (1)  bekezdésében szabályozott munkához való jogot és a  70.  §
        (6)   bekezdésében  szabályozott  közhivatal  viseléséhez  való
        jogot, illetőleg az állam ezzel a szabályozással megsértette az
        e jogokkal összefüggő intézményvédelmi kötelezettségét.
         
         3.  Az  indítványozók  többsége  támadja  a  Ktjt.  9.  §  (1)
        bekezdésének első mondatát, mely szerint a felmentési  idő  két
        hónap.  Álláspontjuk szerint a felmentési időnek egységesen,  a
        közszolgálatban  eltöltött  időtől függetlenül  és  a  Ktv.-től
        eltérően történt meghatározása sérti az Alkotmány 70/A.  §  (1)
        bekezdésében   szabályozott  jogegyenlőség   követelményét.   A
        felmentési  időnek a Ktjt. hatálybalépése előtt köztisztviselői
        jogviszonyban   állt  kormánytisztviselők   felmentésére   való
        alkalmazása  sérti  az  Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését,  mivel
        szerzett  jogokat  von  el,  illetőleg  a  visszaható   hatályú
        jogalkotás  tilalmába ütközik. Ugyanezen  érvek  alapján  három
        indítványozó  vitatja  a Ktjt. 10. § (1) bekezdését  is,  amely
        arról rendelkezik, hogy a Ktv. mely szabályai nem alkalmazhatók
        a kormánytisztviselői jogviszony megszűnésére.
         
         4.    Egy    indítványozó   vitatja   a   Ktjt.   15.   §-ának
        alkotmányosságát  is.  Szerinte  az  Alkotmányban  szabályozott
        pihenéshez   való   jogot   sérti  a   rendkívüli   munkavégzés
        időtartamának 200 órára emelése.
         
         5.  Négy indítványozó a Ktjt. 23. § (3) bekezdés a) pontja  és
        a     24.     §     (1)    bekezdése    azon    rendelkezésének
        alkotmányellenességét     állítja,     mely      szerint      a
        kormánytisztviselők  tekintetében  a   Ktv.   49/E.   §-a   nem
        alkalmazható. A Ktjt. 23. § (3) bekezdés a) pontja a Ktv. 49/E.
        §-ától  eltérően,  annál  hátrányosabban  állapította   meg   a
        jubileumi   jutalom  számításánál  figyelembeveendő  szolgálati
        időket. Az indítványozók álláspontja szerint alanyi jogon  járó
        juttatások  feltételeinek ilyen átmeneti rendelkezések  nélküli
        megváltoztatása szerzett jogokat sért, és a visszaható  hatályú
        jogalkotás tilalmába ütközik, ezért sérti az Alkotmány 2. § (1)
        bekezdését.   Az   egyik  indítványozó   szerint   a   vitatott
        szabályozás  ellentétes az Alkotmány 70/B. §  (2)  bekezdésében
        szabályozott     egyenlő    munkáért,     egyenlő     jövedelem
        követelményével.
         
         6.    Egy    indítványban   kérték    a    Ktjt.    35.    §-a
        alkotmányellenességének  megállapítását  is.  Az   indítványból
        azonban   nem  állapítható  meg,  hogy  mely  okból  kérik   az
        alkotmányossági  vizsgálatot, s az sem, hogy  az  az  Alkotmány
        mely rendelkezésébe ütközik.
         
         7.  Két  indítványozó  kéri a Ktjt. 62. §  (1)–(4)  bekezdése,
        valamint  a  Ktv.  60.  §-át  módosító  66.  §  (17)  bekezdése
        alkotmányellenességének    megállapítását    is.    Az    egyik
        indítványozó  álláspontja  szerint  az  a  szabályozás,   amely
        szerint  a  munkavállaló  a munkáltató  nyilvánvaló  jogsértése
        esetén  is  csak meghatározott esetekben kérheti  a  bíróságtól
        eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatását, diszkriminatív
        –   sérti  az  Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdését  –,   mivel
        indokolatlanul kiemeli a Ktjt. és a Ktv. hatálya alá tartozókat
        abból  a  munkavállalói  körből, akik  jogsértés  megállapítása
        esetén  korlátozás  nélkül  kérhetik  eredeti  munkakörbe  való
        visszahelyezésüket. A másik indítványozó a 4/1998. (III. 1.) AB
        határozatra, valamint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, a 8. §
        (1)-(2)   bekezdésére,  valamint  az  54.  §  (1)   bekezdésére
        hivatkozással indokolja álláspontját.
         
         8.  Négy  indítványozó vitatja a Ktjt. 76. §  (1)  bekezdését,
        amely  kimondja,  hogy  a törvény hatálybalépésével  a  törvény
        hatálya  alá tartozó szerveknél foglalkoztatott köztisztviselők
        és  ügykezelők  közszolgálati  jogviszonya  kormánytisztviselői
        jogviszonnyá alakul át. Az egyik indítványozó szerint  mivel  a
        közszolgálati    jogviszony   átalakítása   kormánytisztviselői
        jogviszonnyá   a  korábbi  szabályozáshoz  képest   hátrányosan
        módosította    a   jogviszony   tartalmát,    arra    csak    a
        köztisztviselőkkel  való megegyezés alapján  kerülhetett  volna
        sor.   Így   a   vitatott  szabályozás,  mivel  már   létrejött
        jogviszonyokba avatkozott be a jogalkotó, sérti az Alkotmány 2.
        §   (1)  bekezdésében  szabályozott  jogállamiságból  következő
        szerzett  jogok  védelmének  követelményét,  és  a  8.  §   (1)
        bekezdésében   szabályozott,  az  alapvető   jogok   védelmének
        követelménye  sem valósul meg. Ugyanezen okból az  indítványozó
        alkotmányellenesnek  tartja a Ktjt. 76. §  (3)  bekezdését  is.
        Szerinte   egy  már  létrejött  határozott  idejű  munkaviszony
        tartalmának   módosítása   a  visszaható   hatályú   jogalkotás
        tilalmába ütközik.
         Egy  másik  indítványozó az Alkotmány 54. §-ában  szabályozott
        emberi  méltósághoz  való  jogot sértőnek  ítéli  azt,  hogy  a
        közszolgálati  jogviszony átalakulásáról csak a  köztisztviselő
        tájékoztatásának   kötelezettségét   írja   elő   a    vitatott
        szabályozás.
         
                                      II.
         
         1)   Az   Alkotmánynak   az  indítványozók   által   felhívott
        rendelkezései:
         „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
         „4.  §  A  szakszervezetek és más érdekképviseletek  védik  és
        képviselik   a  munkavállalók,  a  szövetkezeti  tagok   és   a
        vállalkozók érdekeit.”
         „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja
        továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső
        jog összhangját.”
         „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
         (2)A   Magyar   Köztársaságban   az   alapvető   jogokra    és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
         
         „35. § (1) A Kormány
         (…)
         b) biztosítja a törvények végrehajtását;”
         „36.  § Feladatának ellátása során a Kormány együttműködik  az
        érdekelt társadalmi szervezetekkel.”
         „40.  §  (3) A minisztériumok és a Kormány alá rendelt szervek
        alkalmazottainak  jogállását, díjazását,  továbbá  felelősségre
        vonásuk módját külön törvény szabályozza.”
         „51.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  legfőbb  ügyésze  és  az
        ügyészség gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek
        és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak  a
        védelméről, (…)”
         „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
        veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
         
         „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
        egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
        bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
        törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság
        igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
         (….)
         (5)  A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak
        szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
        közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
        jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
        időn  belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen
        lévő   országgyűlési   képviselők  kétharmadának   szavazatával
        elfogadott törvény korlátozhatja.”
         „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a
        jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
         „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        véleménynyilvánítás  és  a  szólás  szabadságához,  továbbá   a
        közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.”
         „70.  § (6) Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz,  hogy
        rátermettségének,    képzettségének   és   szakmai    tudásának
        megfelelően közhivatalt viseljen.”
         „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
         
         „70/B.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
         (…)
         (4)Mindenkinek  joga  van a pihenéshez, a  szabadidőhöz  és  a
        rendszeres fizetett szabadsághoz.”
         „70/K.  §  Az  alapvető  jogok  megsértése  miatt  keletkezett
        igények,  továbbá  a  kötelességek teljesítésével  kapcsolatban
        hozott   állami   döntések  elleni  kifogások   bíróság   előtt
        érvényesíthetők.”
         
         2)  Az  OÉTtv.  3.  §-ának az indítványozók által  hivatkozott
        rendelkezései:
         „(2)  Az  OÉT intézményi keretet nyújt a kormány,  valamint  a
        munkavállalói   és   munkáltatói   érdekképviseletek    közötti
        konzultációnak, ennek keretében
         (…)
         b)   véleményt  formál  a  munkaviszonyt  érintő  legfontosabb
        jogszabályokról.
         (3)  A  (2)  bekezdésben  említett kérdések  körébe  tartoznak
        különösen
         (…)
         c) a munkajogi szabályozással,
         (…)
         összefüggő,  a  munkavállalók és munkáltatók  jelentős  részét
        érintő alapvető kérdések.”
         
         3)  A  Ktv.-nek  az egyeztetési kötelezettséggel kapcsolatosan
        hivatkozott – a Ktjt. elfogadásakor hatályos – 65/B. §-a:
         „65/B.  § (1) A közigazgatási szervek – ide nem értve a  helyi
        önkormányzatokat -, a köztisztviselők érdekeinek egyeztetése, a
        vitás  kérdések tárgyalásos rendezése, megfelelő megállapodások
        kialakítása  céljából  a  Kormány, valamint  a  köztisztviselők
        országos    munkavállalói   érdek-képviseleti    szervezeteinek
        tárgyalócsoportja részvételével Köztisztviselői  Érdekegyeztető
        Tanács (a továbbiakban: KÉT) működik.
         (2)  A  KÉT  hatáskörébe az államigazgatásban  foglalkoztatott
        köztisztviselők  élet-  és munkakörülményeire,  foglalkoztatási
        feltételeire    vonatkozó   tárgykörök    tartoznak.    Ezekkel
        kapcsolatban:
         a) a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,
         b)  a  központi  és a társadalombiztosítási költségvetésnek  a
        közszolgálati  jogviszonyban  állókat  érintő  rendelkezéseivel
        összefüggésben,
         c)  az  igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal  való
        gazdálkodás elvi kérdéseiben, ki kell a véleményét kérni;
         d)  a  Köztisztviselői  Etikai Kódex  szabályait  az  Országos
        Önkormányzati  Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanáccsal  együtt
        állapítja meg és adja ki.
         (3)  A  KÉT  a hatáskörébe utalt ügyekben tájékoztatáskérésre,
        illetve javaslattételre jogosult.
         (4)  A  KÉT szervezetének és működésének szabályait a  Kormány
        nevében    eljáró    közigazgatási    minőségpolitikáért     és
        személyzetpolitikáért     felelős     miniszter      és      az
        érdekegyeztetésben  részt vevő munkavállalói  érdek-képviseleti
        szervezetek   közötti   megállapodás  tartalmazza.   Titkársági
        feladatait a központi közszolgálati hatóság látja el.” (A Ktv.-
        nek  ezt  a §-át a Ktjt. 75. § (1) bekezdés t) pontja, a  Ktjt.
        hatálybalépésének napjával hatályon kívül helyezte.)
         
         4)   Az   Alapjogi   Charta  indítványozók   által   felhívott
        rendelkezései:
                                   „27. CIKK
          A munkavállalók joga a vállalkozásnál a tájékoztatáshoz és
                                konzultációhoz
         A  munkavállalók  vagy képviselőik számára  az  uniós  jogban,
        valamint    a    nemzeti   jogszabályokban   és    gyakorlatban
        meghatározott  esetekben és feltételekkel  biztosítani  kell  a
        megfelelő  szintű  és  kellő időben  történő  tájékoztatást  és
        konzultációt.
                                   28. CIKK
               A kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jog
         A    munkavállalóknak    és    a    munkaadóknak,    illetőleg
        szervezeteiknek   az   uniós   joggal,   valamint   a   nemzeti
        jogszabályokkal  és gyakorlattal összhangban  joguk  van  arra,
        hogy megfelelő szinten kollektív tárgyalásokat folytassanak, és
        kollektív  szerződéseket kössenek, valamint  hogy  érdekütközés
        esetén érdekeik védelmében együttesen lépjenek fel, a sztrájkot
        is beleértve.”
                                   „30. CIKK
                Az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem
         Az   uniós  joggal,  valamint  a  nemzeti  jogszabályokkal  és
        gyakorlattal  összhangban minden munkavállalónak  joga  van  az
        indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez.”
         
         5) A Ktjt-nek az indítványozók által vitatott szabályai:
         „8. § (1) A kormánytisztviselői jogviszonyt
         a) a kormánytisztviselő lemondással,
         b)     a     munkáltató    felmentéssel    indokolás    nélkül
        megszüntetheti.”
         „9. § (1) A lemondási idő és a felmentési idő két hónap.”
         „10.  §  (1)  A kormánytisztviselői jogviszony tekintetében  a
        Ktv. 6. § (1) bekezdése, a 11. § (1)-(6) bekezdése, a 16-17. §-
        a,  17/B.  §-a,  18. §-a, a 19. § (8) bekezdésének  c)  pontja,
        19/A.  §  (1)  bekezdésének  i) pontja  és  (4)  bekezdése  nem
        alkalmazható.”
         „15.  §  A rendkívüli munkavégzés időtartama évente legfeljebb
        kettőszáz  óra  lehet.  A rendszeresen rendkívüli  munkavégzést
        teljesítő  kormánytisztviselő számára legfeljebb  évi  huszonöt
        munkanap szabadidő átalány állapítható meg.”
         
         „23.    §    (3)   A   jubileumi   jutalomra   jogosító    idő
        megállapításánál
         a)  az  e  törvény és a Ktv. hatálya alá tartozó munkáltatónál
        munkaviszonyban,     közszolgálati    és    kormánytisztviselői
        jogviszonyban eltöltött időt,
         b)  a  Kjt.  hatálya  alá  tartozó  szervnél  munkaviszonyban,
        közalkalmazotti jogviszonyban töltött időt,
         c) a hivatásos szolgálati jogviszony időtartamát, továbbá
         d)   a   bíróságnál  és  ügyészségnél  szolgálati  viszonyban,
        munkaviszonyban, valamint
         e) a hivatásos nevelő szülői jogviszonyban,
         f)  az e törvény, a Ktv., illetőleg a Kjt. hatálya alá tartozó
        szervnél ösztöndíjas foglalkoztatási jogviszonyban,
         g) az állami vezetői szolgálati jogviszonyban
         töltött időt kell figyelembe venni.”
         
         „24.  §  (1)  A kormánytisztviselői jogviszony tekintetében  a
        Ktv.  31. §-a, a 34. § (3), (5) és (6) bekezdése, a 40.  §  (5)
        bekezdése,  a  41/A.  § (9) bekezdése, a  43.  §  (1)  és  (6),
        valamint  (8) bekezdése, a 44. § (1) bekezdése,  a  45.  §  (5)
        bekezdése, továbbá a 49/E. § nem alkalmazható.”
         „35.  § A fegyelmi vétséget elkövető szakmai vezetővel szemben
        kiszabható fegyelmi büntetések:
         a) megrovás,
         b) hivatalvesztés.”
         „61.  §  (1)  A határozatlan idejű munkaviszonyt a  munkáltató
        rendes felmondással indokolás nélkül megszüntetheti.”
         „62.  §  (1)  Ha a bíróság megállapítja, hogy a  munkáltató  a
        munkavállaló  munkaviszonyát  jogellenesen  szüntette  meg,   a
        munkavállaló  abban az esetben kérheti az eredeti  munkakörében
        történő továbbfoglalkoztatását, ha
         a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű    joggyakorlás
        követelményébe [Mt. 4. §] ütközik, vagy a munkáltató megszegi a
        felmondási korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [Mt. 89.  §
        (7)-(8) bekezdés, 90. § (1)-(4) és (6) bekezdés, 91. §], vagy
         b)  a  munkáltató  a választott szakszervezeti tisztségviselő,
        az  üzemi  tanács tagjának (elnökének), illetve a  munkavédelmi
        képviselőnek  (munkavédelmi bizottság tagjainak) munkaviszonyát
        az  Mt.  28.  §-ba,  a 62/A. §-ba vagy a munkavédelemről  szóló
        1993.  évi  XCIII.  törvény 76. §-ának (3)  bekezdésébe  ütköző
        módon szüntette meg.
         (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt esetben meg kell téríteni  a
        munkavállaló elmaradt munkabérét (egyéb járandóságait), továbbá
        a   munkaviszony   jogellenes  megszüntetésével  összefüggésben
        felmerült  kárát is. Nem kell megtéríteni a munkabérnek  (egyéb
        járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, amely  máshonnan
        megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.  A
        kellő  gondosság elmulasztásának különösen azt kell  tekinteni,
        ha  a  munkavállaló  az  állami  foglalkoztatási  szervvel  nem
        működik  együtt a munkavégzésre irányuló jogviszony  létesítése
        érdekében,  nem köt álláskeresési megállapodást, illetve  az  e
        szerv által felajánlott – a foglalkoztatás elősegítéséről szóló
        jogszabályban  foglalt  feltételekre  tekintettel  –  megfelelő
        munkahelyet   elutasítja,  továbbá  maga  nem   keres   aktívan
        munkahelyet.  A  bíróság a kellő gondosság  elmulasztásának  az
        elmaradt  munkabér, egyéb járandóságok, illetve a munkavállalói
        kár  megtérítésével kapcsolatos következményét az  eset  összes
        körülményének mérlegelése alapján állapítja meg.
         (3)  Ha  a munkaviszony (1) bekezdésben foglalt módon  történő
        jogellenes  megszüntetése  esetén  a  munkavállaló  az  eredeti
        munkakörébe  való  visszahelyezést nem kéri, a  munkaviszony  a
        jogellenességet  megállapító határozat  jogerőre  emelkedésének
        napján szűnik meg. Ekkor – a (2) bekezdésben foglaltakon  felül
        a  bíróság  a munkáltatót – az eset összes körülményeinek,  így
        különösen   a   jogsértés  és  annak  következményei   súlyának
        mérlegelésével  –  a  munkavállaló  legalább  két,   legfeljebb
        tizenkét  havi  átlagkeresetének megfelelő összeg megfizetésére
        kötelezi.
         (4)  Ha  a munkaviszonyt nem az (1) bekezdésben foglalt  módon
        szüntették  meg  jogellenesen, a munkaviszony a megszüntetésről
        szóló  jognyilatkozat  szerinti  időpontban  megszűnik,  de   a
        munkavállaló  részére  –  az  eset összes  körülményeinek,  így
        különösen   a   jogsértés  és  annak  következményei   súlyának
        mérlegelése alapján – legalább két, legfeljebb harminchat  havi
        átlagkeresetnek megfelelő átalány-kártérítést kell fizetni.
         (5)  A munkavállalót, ha munkaviszonya nem rendes felmondással
        szűnt meg – a (2)-(4) bekezdésben foglaltakon kívül – megilleti
        a  munkavégzés alóli felmentés idejére járó átlagkeresete és  a
        rendes felmondás esetén járó végkielégítés is.”
         
         „65.  §  E  törvény a kihirdetését követő nyolcadik napon  lép
        hatályba.”
         
         „66.  §  (17)  A Ktv. 60. §-a helyébe a következő  rendelkezés
        lép:
         60.  §  (1)  Ha  a bíróság megállapítja, hogy a  munkáltató  a
        köztisztviselő    közszolgálati    jogviszonyát    jogellenesen
        szüntette  meg,  a köztisztviselő abban az esetben  kérheti  az
        eredeti munkakörében történő továbbfoglalkoztatását, ha
         a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű    joggyakorlás
        követelményébe  (Mt. 4. §), illetve felmentési  védelembe  [Mt.
        90.  §  (1)  bekezdés]  ütközik, vagy a munkáltató  megszegi  a
        felmentési korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [17. §  (5)
        bekezdés], vagy
         b)  a  munkáltató  a választott szakszervezeti tisztségviselő,
        illetve  a  munkavédelmi  képviselőnek (munkavédelmi  bizottság
        tagjainak) közszolgálati jogviszonyát az Mt. 28. §-ába, vagy  a
        munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 76.  §-ának  (3)
        bekezdésébe ütköző módon szüntette meg,
         c)   a   fegyelmi   felelősség  nem  áll  fenn,   vagy   annak
        megállapítása esetén a hivatalvesztés fegyelmi büntetés nem áll
        arányban az elkövetett fegyelmi vétség súlyával.
         (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt esetben meg kell téríteni  a
        köztisztviselő   elmaradt  illetményét  (egyéb  járandóságait),
        továbbá a jogviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben
        felmerült kárát is. Nem kell megtéríteni az illetménynek (egyéb
        járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, amely  máshonnan
        megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna.  A
        kellő  gondosság elmulasztásának különösen azt kell  tekinteni,
        ha  a  köztisztviselő  az állami foglalkoztatási  szervvel  nem
        működik  együtt a munkavégzésre irányuló jogviszony  létesítése
        érdekében,  nem köt álláskeresési megállapodást, illetve  az  e
        szerv által felajánlott – a foglalkoztatás elősegítéséről szóló
        jogszabályban  foglalt  feltételekre  tekintettel  –  megfelelő
        munkahelyet   elutasítja,  továbbá  maga  nem   keres   aktívan
        munkahelyet.  A  bíróság a kellő gondosság  elmulasztásának  az
        elmaradt    illetmény,    egyéb   járandóságok,    illetve    a
        köztisztviselői  kár megtérítésével kapcsolatos  következményét
        az eset összes körülményének mérlegelése alapján állapítja meg.
         (3)  Ha  a  közszolgálati jogviszony (1)  bekezdésben  foglalt
        módon  történő jogellenes megszüntetése esetén a köztisztviselő
        az  eredeti  munkakörébe  való  visszahelyezést  nem  kéri,   a
        közszolgálati   jogviszony   a   jogellenességet    megállapító
        határozat jogerőre emelkedésének napján szűnik meg. Ekkor  –  a
        (2) bekezdésben foglaltakon felül a bíróság a munkáltatót –  az
        eset  összes körülményeinek, így különösen a jogsértés és annak
        következményei   súlyának  mérlegelésével  –  a  köztisztviselő
        legalább   két,   legfeljebb  tizenkét  havi   átlagkeresetének
        megfelelő összeg megfizetésére kötelezi.
         (4)  Ha  a  közszolgálati jogviszonyt nem az  (1)  bekezdésben
        foglalt  módon  szüntették  meg jogellenesen,  a  közszolgálati
        jogviszony  a  megszüntetésről  szóló  jognyilatkozat  szerinti
        időpontban  megszűnik, de a köztisztviselő részére  –  az  eset
        összes  körülményeinek,  így különösen  a  jogsértés  és  annak
        következményei  súlyának mérlegelése alapján  –  legalább  két,
        legfeljebb  harminchat havi átlagkeresetnek megfelelő  átalány-
        kártérítést kell fizetni.”
         
         „76.  §  (1) E törvény hatálybalépésével az 1. §-ban felsorolt
        szerveknél   foglalkoztatott  köztisztviselők   és   ügykezelők
        közszolgálati  jogviszonya kormánytisztviselői jogviszonnyá,  a
        szakmai  vezetők  jogviszonya e törvény  szerinti  jogviszonnyá
        alakul  át. Az érintetteket e tényről a törvény hatálybalépését
        követő   hatvan   napon   belül  az  államigazgatási   szervnek
        tájékoztatnia kell.
         (…)
         (3)   E   törvény  hatálybalépésével  az  1.  §-ban  felsorolt
        szerveknél  foglalkoztatottak esetében a Ktv. 31. §-a  szerinti
        főosztályvezetői, főosztályvezető-helyettesi és  osztályvezetői
        megbízás   e   törvény   erejénél  fogva   határozatlan   idejű
        főosztályvezetői, főosztályvezető-helyettesi és  osztályvezetői
        munkakörré  alakul  át. Az érintetteket  e  tényről  a  törvény
        hatálybalépését  követő harminc napon belül az  államigazgatási
        szervnek tájékoztatnia kell.”
         
         6)  A  Ktv.-nek  a  köztisztviselői  jogviszony  megszűnésére,
        valamint a felmentésre vonatkozó szabályai:
         „15. § (1) A közszolgálati jogviszony megszűnik:
         a) a kinevezésben foglalt határozott idő lejártával,
         b) a köztisztviselő halálával,
         c)  e  törvény  erejénél  fogva az e törvényben  meghatározott
        esetekben,
         d)   az   igazságügyért  felelős  miniszter   által   vezetett
        minisztériumba  beosztott  bíró, illetve  ügyész  minisztériumi
        beosztásának megszűnésével,
         e) a 70. életév betöltésével,
         f)   prémiumévek   programban  történő  részvétel,   illetőleg
        különleges foglalkoztatási állományba helyezés esetén  az  erre
        vonatkozó külön törvény szabályai szerint,
         g) a közigazgatási szerv jogutód nélküli megszűnésével,
         h)     a    köztisztviselő    politikai    vezetővé    történő
        megválasztásával, illetve kinevezésével.
         (2) A közszolgálati jogviszony megszüntethető:
         a) a felek közös megegyezésével,
         b)   áthelyezéssel   a  kormányzati  szolgálati,   illetve   a
        közalkalmazotti    vagy   hivatásos   szolgálati    jogviszonyt
        szabályozó jogszabályok hatálya alá tartozó szervekhez,
         c) lemondással,
         d) felmentéssel,
         e) azonnali hatállyal a próbaidő alatt,
         f) hivatalvesztés fegyelmi büntetéssel.
         (3)  A közigazgatási szerv a közszolgálati jogviszonyt a Munka
        Törvénykönyve  10.  § (1) bekezdése alapján azonnali  hatállyal
        felszámolja,    és    az    érvénytelenség   jogkövetkezményeit
        alkalmazza,
         a)  ha  a  köztisztviselő a 12/A. § (3)  bekezdésében  foglalt
        kötelezettségének  ismételt szabályszerű  felhívásra  sem  tesz
        eleget,  és  nem bizonyítja, hogy a kötelezettség  elmulasztása
        menthető ok következménye,
         b)  ha  a  foglalkoztatást kizáró és a  12/A.  §  (1)  és  (2)
        bekezdése  alapján  vizsgálandó ok  fennállását  a  munkáltatói
        jogok gyakorlója a bűnügyi nyilvántartó szerv által az igazolás
        céljából  kiállított  hatósági  bizonyítvány  tartalma  alapján
        megállapítja, vagy az egyéb módon a tudomására jut.
         (4)  A  közszolgálati jogviszony (3) bekezdésben meghatározott
        okból  történő  megszűnése esetén a köztisztviselőt  felmentési
        idő  és  végkielégítés nem illeti meg. A megszüntetés  okát  és
        jogkövetkezményeit közölni kell a köztisztviselővel.
         (5)  Ha  a  közszolgálati jogviszony a 15. § (1)  bekezdés  g)
        pontjában   foglaltak  alapján  szűnik  meg,  a  köztisztviselő
        részére  a  felmentés  esetén meghatározott  munkavégzés  alóli
        mentesítési idejére járó átlagkeresetnek megfelelő összeget  ki
        kell  fizetni, kivéve, ha felmentés esetén a munkavégzés  alóli
        mentesítés időtartamára a köztisztviselő illetményre nem  lenne
        jogosult.
         (6)  A  15.  §  (1)  bekezdés g) pont  szerinti  közszolgálati
        jogviszony  megszűnésének időpontját  közvetlenül  megelőző,  a
        köztisztviselőre  irányadó felmentési idővel  azonos  időtartam
        alatt  a  20/A. § (3)-(4) bekezdésének megfelelő alkalmazásával
        meg kell kísérelni a köztisztviselő számára másik közigazgatási
        szervnél      képzettségének,      besorolásának      megfelelő
        köztisztviselői állás felajánlását.”
         
         „17.   §   (1)   A  közszolgálati  jogviszonyt  a   munkáltató
        felmentéssel indokolás nélkül megszüntetheti.
         (2)   A   közszolgálati  jogviszonyt  felmentéssel  meg   kell
        szüntetni, ha
         a) a közigazgatási szerv jogutód nélkül megszűnik;
         b) a köztisztviselő feladatai ellátására alkalmatlan;
         c)  a vezetői megbízás visszavonását követően a köztisztviselő
        más  köztisztviselői  munkakörben való  továbbfoglalkoztatására
        nincs  lehetőség  vagy  a  munkáltató által  felajánlott  másik
        köztisztviselői munkakört a köztisztviselő visszautasítja  [31.
        § (9) bekezdés];
         d)  az  öregségi nyugdíjra jogosult vagy rokkantsági (baleseti
        rokkantsági)  nyugdíjban  részesülő köztisztviselő  e  jogcímen
        felmentését kezdeményezi;
         e)  a  rokkantsági  (baleseti rokkantsági)  nyugdíjjogosultság
        (9)  bekezdés  szerinti feltételeivel rendelkező köztisztviselő
        azt kérelmezi;
         f)    az   előrehozott   öregségi   nyugdíjjogosultság   egyéb
        feltételeivel   a   felmentési   idő   leteltekor    rendelkező
        köztisztviselő a (10) bekezdés szerint kérelmezi.
         (3)   A  munkáltató  a  (2)  bekezdésben  foglalt  esetben   a
        felmentést  köteles megindokolni. Az indokolásból  a  felmentés
        okának  világosan  ki  kell  tűnnie  és  a  munkáltatónak  kell
        bizonyítania, hogy a felmentés indoka valós és okszerű.
         (4)  A  közigazgatási  szerv vezetője  a  közigazgatási  szerv
        hivatali  szervezetében történő, 17/B. § (2) bekezdése szerinti
        felmentésről a közigazgatási szervnél képviselettel  rendelkező
        munkavállalói  érdek-képviseleti  szerv  véleményének  kikérése
        után dönthet.
         (5)  Ha a közigazgatási szerv jogutód nélkül szűnik meg, akkor
        a közszolgálati jogviszony megszüntetésével, valamint a 20/A. §
        (2),  (5)  bekezdésében meghatározott feladatokkal  kapcsolatos
        munkáltatói   intézkedéseket  –  ha  jogszabály  eltérően   nem
        rendelkezik – a megszűnő közigazgatási szerv hozza meg.
         (6)   Ha   a   (2)   bekezdés   b)   pontjában   meghatározott
        alkalmatlanság egészségügyi ok következménye, a köztisztviselőt
        akkor  kell  felmenteni, ha a hivatali szervezetben vagy  annak
        irányítása  alatt álló közigazgatási szervnél a képzettségének,
        besorolásának  és  egészségi állapotának megfelelő  betöltetlen
        munkakör nincs, vagy ha az ilyen munkakörbe való áthelyezéséhez
        a köztisztviselő nem járul hozzá.
         (7)   Ha   a   (2)   bekezdés   b)   pontjában   meghatározott
        alkalmatlanság    nem   egészségügyi   ok   következménye,    a
        köztisztviselő akkor menthető fel, ha feladatainak ellátására a
        munkáltató minősítési eljárásban alkalmatlannak minősítette.
         (8)  A  (2)  bekezdés  d) és e) pontjában foglalt  jogcímen  a
        köztisztviselő kezdeményezésére csak egy alkalommal kötelező  a
        felmentés.
         (9)  Ha  a  köztisztviselő rokkantsági (baleseti  rokkantsági)
        nyugdíj  iránti  igényét érvényesíti és ezen  eljárás  során  a
        rokkantság  (baleseti  rokkantság)  tényéről  és  a   szükséges
        szolgálati  idő  megszerzéséről az illetékes nyugdíjbiztosítási
        igazgatási  szerv  értesíti,  akkor  az  általa  kezdeményezett
        ellátás igénybevétele érdekében a közszolgálati jogviszonyát  –
        kérelmére  – a (2) bekezdés e) pontja alapján felmentéssel  meg
        kell szüntetni.
         (10)   Az   előrehozott   öregségi  nyugdíj   megállapításához
        szükséges szolgálati időt a nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv
        külön jogszabály szerinti határozatával kell igazolni.”
                                       
                                     III.
         
         Az  Alkotmánybíróságnak az indítványok alapján elsőként  abban
        a  kérdésben  kell  állást foglalnia, hogy  megállapítható-e  a
        törvény  egészének alkotmányellenessége az indítványozók  által
        felsorakoztatott érvek alapján.
         
         1.  Az  Alkotmánybíróság  számos  határozatában  vizsgálta   a
        törvényben   előírt   véleményezési  jog   jogosultjával   való
        egyeztetés       mellőzésével      meghozott       jogszabályok
        alkotmányellenességét az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján.
         
         Az  Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a  Magyar
        Köztársaság demokratikus jogállam. Az Alkotmánybíróság  nemcsak
        akkor  állapítja  meg az alkotmányellenességet,  ha  valamilyen
        jogszabály    tartalma    sérti   az    Alkotmány    valamelyik
        rendelkezését, hanem a jogállamiság sérelme alapján  akkor  is,
        „ha   a   jogalkotási  eljárás  során  olyan  súlyos   eljárási
        szabálytalanságot  követtek  el,  amely  a  jogszabály  közjogi
        érvénytelenségét  idézte  elő,  illetőleg  amely  másként   nem
        orvosolható,  csak  a jogszabály megsemmisítésével.”  [52/1997.
        (X. 14.) AB határozat, ABH 1997, 331, 345.]
         
         Ennek   megfelelően  az  Alkotmánybíróságnak  az   indítványok
        alapján  vizsgálnia  kellett,  hogy  megállapítható-e  a  Ktjt.
        alkotmányellenessége azért, mert a Kormány az OÉTtv. 3.  §  (2)
        bekezdésében, illetőleg a Ktv.-nek – a Ktjt. elfogadásakor  még
        hatályban  volt  –  65/B. §-ában szabályozott  érdekegyeztetési
        kötelezettségének nem tett eleget.
         
         Az  Alkotmánybíróság kezdetektől fogva következetesen követett
        gyakorlata szerint önmagában az az eljárási mulasztás,  hogy  a
        jogalkotási  eljárás során a jogszabály előkészítője  nem  tett
        eleget   a  jogalkotásról  szóló  1987.  évi  XI.  törvény   (a
        továbbiakban: Jat.) szerinti egyeztetési kötelezettségének, – a
        Jat.    szerinti   vélemény-nyilvánítási   joggal    rendelkező
        szerveknek  nem  volt  módjuk a vélemény-nyilvánításra,  –  nem
        érinti  az  adott  törvény  érvényességét.  Ez  a  körülmény  a
        jogszabály  előkészítők,  illetőleg  a  jogalkotó  felelősségét
        alapozza   meg,   de   nem   teszi   az   elfogadott   törvényt
        alkotmányellenessé.  [először: 352/B/1990.  AB  határozat,  ABH
        1990, 228, 229.; 496/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 493,  495-
        496.;  megerősítései például: 14/1992. (III. 30.) AB határozat,
        ABH 1992, 338, 342.; 54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996,
        173,  195.;  50/1998. (XI. 27.) AB határozat,  ABH  1998,  387,
        395.; 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 349.]
         
         Az  50/1998.  (XI.  27.) AB határozatban összefoglalva  addigi
        gyakorlatát  az  Alkotmánybíróság –  a  7/1993.  (II.  15.)  AB
        határozat    (ABH   1993,   418,   419-420.)   megállapításaira
        támaszkodva  –  kifejtette, hogy a hatalmi ágak  elválasztására
        épülő    államszervezetben   szükséges   az   állami   és    az
        érdekképviseleti   funkciók  pontos   elhatárolása,   ezért   a
        jogalkotó  tevékenység  –  mint közhatalmi  tevékenység  –  nem
        tehető függővé közhatalommal nem rendelkező szakszervezetek  és
        egyéb szervezetek állásfoglalásaitól. Rámutatott arra is,  hogy
        nem  minősül  súlyos  eljárási szabálytalanságnak  és  így  nem
        eredményez közjogi érvénytelenséget, ha jogszabály előkészítése
        során  a jogalkotó az érintett közhatalmi jogosítványokkal  nem
        rendelkező  szervektől  nem  kér  véleményt,  mert   az   ilyen
        vélemények beszerzése a jogszabály közjogi érvényességének  nem
        feltétele. (ABH 1998, 387, 396-397.)
         
         Némi  fordulatot  hozott az Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a
        30/2000. (X. 11.) AB határozat, amelyben közjogi érvénytelenség
        miatt  alkotmányellenesnek  ítélte  és  megsemmisítette  azt  a
        kormányrendeletet,  amelyet a törvényben  vélemény-nyilvánítási
        joggal  felruházott  Országos Környezetvédelmi  Tanáccsal  való
        egyeztetés    nélkül   fogadtak   el.   E   határozatában    az
        Alkotmánybíróság  „arra  az álláspontra  helyezkedett,  hogy  a
        jogszabály   által   kifejezetten  és  konkrétan   megnevezett,
        egyetértési,   illetve   véleményezési   jogkörrel   rendelkező
        szervezetek   –   a   demokratikus  döntéshozatali   eljárásban
        betöltött   szerepük   miatt   az   egyeztetési   kötelezettség
        vonatkozásában   –  közhatalminak,  így  a  jogalkotó   számára
        megkerülhetetlennek  minősülnek”  (ABH  2000,  202,  206.).  Az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggésben hangsúlyozta: „A
        jogállamiság  részét képező döntéshozatali  eljárási  szabályok
        megsértése  a  döntés közjogi érvénytelenségét  eredményezheti.
        Ellenkező  esetben  maga  a demokratikus  rendszer  veszíti  el
        legitimációját,  hiszen  a  különböző  társadalmi   részérdekek
        megjelenítésére  és  összehangolására nem  nyílik  mód,  így  a
        konszenzus  elérése  eleve lehetetlen. Amennyiben  pedig  külön
        törvény  ír  elő  konkrét  és  intézményesített  véleménykérési
        kötelezettséget, akkor annak elmulasztása olyan, a  jogalkotási
        eljárásban  elkövetett  súlyos  szabálytalanságnak  minősülhet,
        amely  adott  esetben a jogállamiság alkotmányos  követelményét
        közvetlenül  veszélyezteti,  és a törvénysértő  módon  alkotott
        jogszabály  közjogi  érvénytelenségét  eredményezheti.  Azt   a
        kérdést,  hogy  a külön törvényekben meghatározott  jogalkotási
        eljárási  szabály megszegése súlyosságánál fogva adott  esetben
        eléri-e  az  alkotmánysértés szintjét,  az  Alkotmánybíróságnak
        eseti mérlegeléssel kell eldöntenie.”(ABH 2000, 202, 207.)
         
         A   7/2004.  (III.  24.)  AB  határozatában,  –  amelyben   „a
        befektetők és a betétesek fokozott védelmével kapcsolatos egyes
        törvények   módosításáról   szóló”,   az   Országgyűlés   által
        elfogadott,     de    még    ki    nem    hirdetett     törvény
        alkotmányellenességét  vizsgálta  –  ezt   a   határozatot   az
        Alkotmánybíróság   nem   tekintette   precedensnek,   és    nem
        állapította meg a törvény közjogi érvénytelenségét amiatt, hogy
        azt   a   Pénzügyi  Szervezetek  Állami  Felügyelete  elnökének
        törvényben   biztosított  véleményezési  jogának   mellőzésével
        fogadták el.
         
         E  határozatában az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  „a
        törvényalkotási    eljárás    ügydöntő,    érdemi    része    a
        törvényjavaslat  benyújtásával  kezdődik,  annak  nem  eleme  a
        törvénytervezet elkészítése, s ugyanígy kívül  esnek  rajta  az
        előkészítés     során     lefolytatott     egyeztetések      és
        véleményeztetések. Mindezekből következően az Mtv. tervezetének
        előkészítése   körében  az  előterjesztő   által   lefolytatott
        eljárások nem részei az érdemi törvényalkotási eljárásnak,  így
        az  esetlegesen elmulasztott vagy nem megfelelően  lefolytatott
        egyeztetések  nem minősülhetnek olyan jellegű szabályszegésnek,
        amelyek  a  törvény közjogi érvénytelenségét  eredményezik.  Ez
        csak  abban  az  esetben fordulhatna elő, ha a  törvényjavaslat
        tárgyalása  során  lenne olyan, az Alkotmány,  törvény  vagy  a
        Házszabály  által  kötelezően  előírt  egyeztetés,  amelyet  az
        Országgyűlés  a  saját eljárásában elmulaszt.” (ABH  2004,  98,
        105.)
         
         Az  Alkotmánybíróság azóta is több határozatában  vizsgálta  a
        törvényben szabályozott érdekegyeztetés mellőzésével elfogadott
        törvények   alkotmányellenességét,  és  a   közhatalommal   nem
        rendelkező  érdekképviseleti szervekkel való egyeztetés  hiánya
        miatt nem állapította meg a törvények közjogi érvénytelenségét.
        [29/2006.  (VI.  21.)  AB határozat, ABH 2006,  396,  404-406.;
        87/2008.  (VI.  18.)  AB határozat, ABH  2008,  707,  725-727.;
        109/2008. (IX. 26.) AB határozat, ABH 2008, 886, 900-903.]
         
         Az  Alkotmánybíróság  124/2008.  (X.  14.)  AB  határozatában,
        amelyben  a  köztársasági elnök indítványa  alapján  az  OÉTtv.
        alkotmányosságának   előzetes   kontrollját   végezte   el,   a
        közhatalom gyakorlására Alkotmányban adott felhatalmazás hiánya
        miatt ítélte alkotmányellenesnek az OÉT számára a jogalkotásban
        biztosított egyetértési jogot. Megállapította azt is,  hogy  az
        OÉT-et a jogalkotásban megillető konzultatív jogosítványok  nem
        tekinthetők közhatalmi jogosítványoknak. (ABH 2008, 988, 996.)
         
         Az   OÉT-hez   hasonlóan  a  Ktv.  65/B.  §-ában  szabályozott
        Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács sem tekinthető közhatalmi
        jogosítványokkal rendelkező érdekegyeztető szervnek.
         
         Az   Alkotmánybíróság  e  gyakorlatát  figyelembe   véve,   az
        érdekegyeztetés    elmaradása    miatt    a    Ktjt.    közjogi
        érvénytelensége  és  ennek  alapján  az  Alkotmány  2.  §   (1)
        bekezdésének sérelme miatt alkotmányellenessége nem állapítható
        meg.
         
         2.  Az  indítványozók utalnak arra, hogy ismerik  –  az  egyik
        indítványozó  vitatja  is  –  az  Alkotmánybíróságnak   ezt   a
        gyakorlatát,  és további alkotmányossági érveket  sorakoztatnak
        fel  amellett,  hogy  az  érdekegyeztetés  mellőzése  ebben  az
        esetben a törvény alkotmányellenességét idézte elő.
         
         Az   egyik   indítványozó  álláspontja   szerint,   amennyiben
        törvényben félreérthetetlen rendelkezés található meghatározott
        szervek  véleményének  kikérésére,  a  Kormány  az  egyeztetési
        feladat  alól  nem szabadulhat, mert a törvények  végrehajtása,
        betartása  az  Alkotmány 35. § (1) bekezdés b)  pontja  alapján
        általános kötelezettsége.
         
         Hivatkozik   az   indítványozó  a   40/2005.   (X.   19.)   AB
        határozatra,   amelyben  az  Alkotmánybíróság   rámutatott   az
        irdekegyeztetés   alkotmányos   jelentőségére:    „demokratikus
        jogállamban   a  társadalom  különböző  csoportjai   érdekeinek
        megjelenítése,   azok   hatékony  képviselete,   a   társadalmi
        párbeszéd  csatornái kiépítettsége különös  jelentőségű.  Ebből
        következően  a  társadalmi párbeszéd működése zavartalanságához
        akkor is fontos érdek fűződik, ha az erre létrehozott különböző
        formációkban,  intézményekben való  részvétel  nem  jelenti  az
        Alkotmányból közvetlenül levezethető hatáskörök gyakorlását.  A
        politikai  közösséget  alkotó egyes jogalanyok  érdekazonossága
        mentén   szerveződött  csoportjainak,  az   érdekvédelmi   célú
        szervezkedés  szabadsága alapján létrehozott  szervezeteknek  a
        közhatalmat   gyakorló  szervek  döntései  meghozatalába   való
        bevonása  (a  döntésekkel érintettek informálása, véleményének,
        javaslatainak  kikérése és meghallgatása stb.)  a  széles  körű
        egyeztetésen alapuló döntéshozatali mechanizmus megteremtésének
        alapja,   amely  kapcsolatban  áll  az  Alkotmány  2.   §   (1)
        bekezdésében  írt  demokratikus jogállamisággal,  a  demokrácia
        alkotmányos alapelvének érvényesülésével, valamint az Alkotmány
        61.   §   (1)   bekezdéséből  származó,  a  közügyek  informált
        megvitatásának követelményével is.” (ABH, 2005, 427, 444.)
         
         Egy    másik    indítványozó    szerint    azzal,    hogy    a
        kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvényjavaslatot nem  a
        Kormány,  hanem  országgyűlési  képviselők  nyújtották  be,   a
        Kormány  megkerülte  a  törvényekben  szabályozott  egyeztetési
        kötelezettségét,   s  ezzel  kiüresítette  az  érdekképviseleti
        szervek    számára   az   Alkotmány   4.   §-ában   biztosított
        jogosítványokat.
         
         Az  Alkotmánybíróság 50/1998. (XI. 27.) AB  határozatában  már
        vizsgálta a jogalkotás rendje és az Alkotmány 4. §-ába  foglalt
        rendelkezés összefüggését is. Megállapította, hogy az Alkotmány
        4.  §-a  nem tartalmaz konkrét rendelkezést az érdekképviseleti
        tevékenység  tartalmára nézve. Az Alkotmány  e  rendelkezéséből
        nem  vezethető  le  a  szakszervezetek és más  érdekképviseleti
        szervek jogszabály-véleményezési joga, ennek elmulasztása tehát
        nem vezethet az Alkotmány 4. §-a alapján az alkotmányellenesség
        megállapításához. (ABH 1998, 387, 397.)
         
         Az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartja azonban  megjegyezni:
        abból,  hogy  az  egyeztetési  kötelezettség  elmulasztása  nem
        eredményezi az elfogadott törvény közjogi érvénytelenségét, nem
        következik,  hogy nem vet fel alkotmányossági  problémát  az  a
        törvénykezdeményezési  gyakorlat, melynek  során  a  jogalanyok
        széles  körét  érintő,  átfogó törvények  megalkotása  esetében
        elmarad  a  Kormány  számára törvény  által  kötelezően  előírt
        egyeztetés.    A    Kormány   úgy   kerüli   meg    egyeztetési
        kötelezettségét,  hogy nagylétszámú munkavállalói  kört  érintő
        törvényjavaslatot  kormánypárti  képviselői  indítvány  alapján
        fogad   el   a   parlament.  Törvényben   kifejezetten   előírt
        egyeztetési kötelezettség teljesítése az Alkotmány  35.  §  (1)
        bekezdés b) pontján és 36. §-án alapul. Az Alkotmány 25. §  (1)
        bekezdése  alapján  törvényt a köztársasági elnök,  a  Kormány,
        minden   országgyűlési   bizottság  és  bármely   országgyűlési
        képviselő    kezdeményezhet.   A   parlamentáris    kormányzati
        rendszerekre  jellemző hatalommegosztás rendjében a  társadalmi
        viszonyokat átfogóan szabályozó törvényjavaslatokat  jellemzően
        a  Kormány  terjeszti elő. Ha nem a Kormány  a  törvényjavaslat
        előterjesztője, az előkészítőt nem köti a Kormány számára külön
        törvényben   előírt   egyeztetési  kötelezettség,   azonban   a
        törvényjavaslattal  kapcsolatosan  megfogalmazott   kormányzati
        álláspont  kialakítása  során is indokolt  a  külön  törvényben
        vélemény-nyilvánításra   feljogosított   szervek   véleményének
        kikérése.
         
         3.  Az  indítványok alapján az Alkotmánybíróságnak  vizsgálnia
        kell azt is, hogy megállapítható-e a Ktjt. alkotmányellenessége
        azért,  mert nem biztosított megfelelő felkészülési időt  arra,
        hogy   az   érintettek   megismerjék   és   felkészüljenek   az
        alkalmazására.
         
         Az  Alkotmánybíróság számos határozatot hozott,  amelyekben  a
        jogszabály   hatálybalépése   kapcsán   az   új   rendelkezések
        alkalmazásához  szükséges  felkészülési  idő  biztosítását   az
        Alkotmányból folyó követelményként határozta meg. [7/1992.  (I.
        30.)  AB  határozat, ABH 1992, 45, 47.; 25/1992. (IV.  30.)  AB
        határozat,  ABH  1992,  131,  132.;  28/1992.  (IV.   30.)   AB
        határozat,  ABH  1992,  155, 156-159.; 57/1994.  (XI.  17.)  AB
        határozat,  ABH  1994,  322,  324.;  43/1995.  (VI.   30.)   AB
        határozat, ABH 1995, 188, 196.]
         
         A  28/1992.  (IV.  30.) AB határozatában  az  Alkotmánybíróság
        rámutatott  arra,  hogy  a  jogbiztonság  követelménye  azt   a
        kötelezettséget  hárítja  a  jogalkotóra,  hogy  a   jogszabály
        hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatároznia, hogy kellő
        idő maradjon
            – a jogszabály szövegének megismerésére;
              –   a   jogalkalmazó   szervek   számára   a   jogszabály
        alkalmazására való felkészüléshez;
             –  a  jogszabállyal érintett szervek és személyek  számára
        annak  eldöntéséhez, hogy miként alkalmazkodjanak a  jogszabály
        rendelkezéseihez. (ABH 1992, 155, 157.)
         
         A   7/1992.  (I.  30.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság
        kifejtette  azt  is,  hogy „[a] jogszabály  alkalmazására  való
        felkészüléshez   szükséges   ’kellő   idő’   megállapítása   és
        biztosítása a jogalkotó felelősséggel terhelt mérlegelésének és
        döntésének  függvénye. Az alkotmányellenesség csak a jogszabály
        alkalmazására  való felkészülést szolgáló időtartam  kirívó,  a
        jogbiztonságot  súlyosan veszélyeztető vagy  sértő  elmaradása,
        illetőleg hiánya esetén állapítható meg.” (ABH 1992, 45, 47.)
         
         A  Ktjt.-t 2010. június 28-án hirdették ki és 65. §-a  alapján
        a kihirdetést követő nyolcadik napon lépett hatályba. Ez egy, a
        közszolgálatban  állók  széles körét érintő,  átfogó  jogállási
        törvény  hatályba  léptetésére, az  érintettek  felkészüléséhez
        rövid  időnek  tekinthető. Alkotmányosságának vizsgálata  során
        azonban az Alkotmánybíróságnak figyelemmel kellett lenni  arra,
        hogy   a  Ktjt.  elfogadására  közvetlenül  a  kormányalakítást
        követően került sor, a hatálybalépésre megállapított rövid időt
        indokolja az új minisztériumi struktúra kialakítása. A  törvény
        megismerését  az  érintettek  számára  biztosítja  az,  hogy  a
        jogállás  átalakulásáról  a Ktjt.  76.  §  (1),  illetőleg  (3)
        bekezdése  alapján  az  érintetteket  hatvan  napon  belül   az
        államigazgatási  szervnek tájékoztatni kell.  A  státusváltozás
        következtében az érintettek jogi helyzetét érintő rendelkezések
        alkalmazására  nem a hatálybalépést követően azonnal,  hanem  a
        végrehajtás  folyamatában  időben később  kerül  sor.  Ezért  a
        felkészülésre   nyitva   álló   „kellő   idő”   kirívó   és   a
        jogbiztonságot  súlyosan veszélyeztető hiánya miatt  a  törvény
        egészének  alkotmányellenessége az Alkotmány 2. § (1) bekezdése
        alapján nem állapítható meg.
         
         Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság a Ktjt.  egésze
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló indítványokat elutasította.
         
                                      IV.
         
         Az  indítványozók mindegyike vitatja a Ktjt. 8. § (1) bekezdés
        b)  pontjában foglalt azon rendelkezés alkotmányosságát,  amely
        arra   ad   módot,  hogy  a  munkáltató  a  kormánytisztviselői
        jogviszonyt indokolás nélkül megszüntesse.
         Az  Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy e határozatában  a  Ktv.-
        nek  a  köztisztviselői  jogviszony  megszüntetésére  vonatkozó
        szabályait   nem   vizsgálta.  A  Ktv.-nek  a   köztisztviselők
        jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról szóló
        2010.   évi   CLXXIV.  törvénnyel  megállapított  17.   §   (1)
        bekezdésébe  foglalt,  a Ktjt. 8. § (1) bekezdés  b)  pontjával
        azonos   rendelkezés  alkotmányellenességének   megállapítására
        irányuló indítványokat külön eljárásban bírálja el.
         
         1.  Az  Alkotmány nem tartalmaz kifejezetten a közszolgálatra,
        az államszervezetben dolgozó, az állam közigazgatási feladatait
        ellátó  tisztviselők  jogállására nézve speciális  szabályokat.
        Így  az Alkotmány keretei között a törvényhozó nagy szabadságot
        élvez a közszolgálati jogviszonyok szabályozásában.
         
         1992  előtt minden foglalkoztatási jogviszony, – így az  állam
        feladatait  ellátó köztisztviselők szolgálati  viszonyai  is  –
        egységesen  a Munka Törvénykönyve rendelkezéseinek hatálya  alá
        tartoztak. 1992-ben – tekintettel a rendszerváltás folyamatában
        végbemenő  társadalmi változásokra – az Országgyűlés alapjaiban
        átalakította    a    foglalkoztatási   jogviszonyok    törvényi
        szabályozását.  A  korábbi egységes munkajogi szabályozást  egy
        differenciált   szabályozás  váltotta  fel.  A   differenciálás
        lényege  a versenyszférában, illetőleg a közszférában létrejövő
        foglalkoztatási     jogviszonyokra    vonatkozó     szabályozás
        elválasztása  volt.  Az  elválasztás  eredményeként   a   Munka
        Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban:
        Mt.)   a   munka  világában  a  korábbi  szabályozáshoz  képest
        jelentősen növelte a szerződési szabadságot, magánjogi  jellegű
        szabályozást  alakított  ki.  A  közszférában,  ahol   mind   a
        munkáltató,  mind  az  alkalmazott  jogi  helyzetét  az  állami
        költségvetéstől való függőség határozza meg, alapvetően a  zárt
        közszolgálati   rendszer  sajátosságainak   megfelelő   közjogi
        szabályozás  jött létre. Az állam szolgálatában  munkát  végzők
        jogállását  az ellátott tevékenység sajátosságainak megfelelően
        külön  törvényekkel rendezte a jogalkotó. E törvények egyike  –
        az Mt.-vel egyidőben elfogadott – Ktv. A Ktv. megalkotása során
        a  törvényhozó  a  köztisztviselői tevékenység  sajátosságainak
        figyelembevételével – az Európában széles körben alkalmazott  –
        zárt    közszolgálati   rendszer   elveinek   megfelelő    jogi
        szabályozást alakított ki.
         
         A  zárt  közszolgálati rendszer alapvető  jellemzője,  hogy  a
        közszolgálati  jogviszony tartalmát,  a  jogviszony  alanyainak
        jogait  és  kötelezettségeit nem a felek  megállapodása,  hanem
        jogszabály,   törvény   határozza  meg.   A   jogviszonyt   nem
        mellérendelt felek szerződése, hanem az állam egyoldalú  aktusa
        hozza  létre,  amelyben  kinevezi a  köztisztviselőt,  megbízva
        meghatározott feladatkör, munkakör vagy tisztség ellátásával. A
        köztisztviselőnek nincs aktív szerepe a jogviszony  tartalmának
        alakításában, csak arról dönthet, hogy elfogadja  a  törvényben
        meghatározott feltételek mellett a kinevezést vagy sem.
         
         A  köztisztviselői jogviszony tartalmát a jog arra figyelemmel
        szabályozza, hogy a köztisztviselők az állam feladatait  látják
        el,   feladataik   ellátása  során  közhatalmi  jogosítványokat
        gyakorolnak,   s   ez   megköveteli,   hogy   a   törvény   más
        munkavállalókhoz  képest  többlet-követelményeket  támasszon  a
        köztisztviselőkkel szemben. A köztisztviselők tevékenységének a
        közérdeket  kell szolgálnia, szakszerű, pártatlan,  befolyástól
        és  részrehajlástól mentes kell legyen, ezért korszerű és magas
        szintű  szakmai  feltételeknek kell  megfelelniük,  munkájukért
        fokozott  felelősség terheli őket, szigorú összeférhetetlenségi
        szabályok  érvényesülnek  velük  szemben,  ugyanakkor  mivel  a
        köztisztviselői  illetmények forrása az állami költségvetés,  a
        közszolgálatban  elérhető jövedelmek általában alatta  maradnak
        az  üzleti  szférában elérhető béreknek. A  zárt  közszolgálati
        rendszerek, így a Ktv. szabályozásának a kiindulópontja  az,  –
        amit    a    Ktv.    indokolása   is   megfogalmaz    –    hogy
        „többletkövetelményt – amit meg lehet és meg is kell  követelni
        a     közszolgálati    jogviszonyban     állótól     –     csak
        többletjogosultságok   fejében   lehet    támasztani”.    Ilyen
        többletjogosultságok  a törvény által szabályozott  előmeneteli
        rend,  törvényben  biztosított  illetmény,  a  kiszámítható  és
        biztonságos köztisztviselői életpálya, külön juttatások.
         
         A  zárt  rendszerű  közszolgálat egyik alapvető  jellemzője  a
        köztisztviselői jogviszonyok stabilitása, nevezetesen az,  hogy
        a köztisztviselő csak törvényben szabályozott feltételek esetén
        mozdítható el hivatalából.
         
         Amíg  a  múlt  század  80-as éveiig a zárt rendszer  fokozatos
        kiterjedése   jellemezte   az   egyes   államok   közszolgálati
        rendszereit, addig a 80-as évek elejétől egyre erősödött  az  a
        szemlélet,  amely erőteljes kritikával illeti a zárt rendszert.
        Ennek  hatására  szinte  minden európai államban  közszolgálati
        reformfolyamatok  indultak  el a közigazgatás  hatékonyságának,
        teljesítményének   és  színvonalának  növelése   érdekében.   A
        reformok  iránya  a zárt rendszerek merevségének  oldása  és  a
        közszolgálati   jogviszonyok  szabályozásának  a  versenyszféra
        munkaviszonyainak    szabályozásához   való    közelítése.    A
        zártrendszer  merevségének  oldására  általánosan   alkalmazott
        módszer,  a  korábban szigorúan értelmezett elbocsáthatatlanság
        elvének oldása és a felmentési okok szélesítése.
         
         Az   Európa  Tanács  Miniszteri  Bizottsága  éppen   erre   az
        általános  tendenciára  tekintettel  ajánlást  fogadott  el   a
        tagállamok  számára  a köztisztviselők jogállásáról  Európában,
        amelyben     összefoglalta    a    köztisztviselői     jogállás
        szabályozásával   szemben  támasztandó  azon   követelményeket,
        amelyek európai közös értéknek tekinthetők. 16. pontjában ilyen
        követelményként   fogalmazza  meg,   hogy   a   köztisztviselői
        jogviszony   megszüntetésére  csak   törvényben   meghatározott
        esetekben és okokból kerüljön sor. (Recommendation No. R (2000)
        6  of the Committee of Ministers to member states on the status
        of public officials in Europe)
         
         A  magyar  Ktv. eleve nem a felmenthetetlenség elvéből  indult
        ki,  széles  körben  biztosított lehetőséget a  köztisztviselők
        felmentésére,  és a felmentési okok, a felmentés feltételei  az
        1992 óta eltelt időben tovább bővültek.
         
         2. A Ktjt.-t az Alkotmány 2010. május 25-i módosításának 4. §-
        a  által megállapított 40. § (3) bekezdése alapján alkotta  meg
        az  Országgyűlés.  Az  Alkotmánynak ez a rendelkezése  arra  ad
        felhatalmazást  a  törvényhozónak,  hogy  a  minisztériumok,  a
        kormány   alá   rendelt  szervek  alkalmazottainak  jogállását,
        díjazását,   felelősségre  vonásuk  módját   külön   törvényben
        szabályozza.   A   Ktjt.  hatálybalépésével   a   közigazgatási
        szervezeti   rendszerben  dolgozó  tisztviselők   közszolgálati
        jogviszonyát  két egymástól eltérő jogállást biztosító  törvény
        szabályozza.  A  Ktjt.  hatálya  alá  a  Kormány  alá   rendelt
        államigazgatási         szervezetben        (Miniszterelnökség,
        minisztériumok,  kormányhivatalok, központi  hivatalok,  helyi,
        területi     államigazgatási    szervek,    megyei,    fővárosi
        kormányhivatalok, a rendőrség, vám- és pénzügyőrség, a büntetés-
        végrehajtás  és  a katasztrófavédelem szervei)  foglalkoztatott
        tisztviselők – a kormánytisztviselők közszolgálati jogviszonyai
        tartoznak.   A  Ktv.  szabályozza  az  autonóm  államigazgatási
        szervek   (Gazdasági  Versenyhivatal,  Közbeszerzések  Tanácsa,
        Pénzügyi  Szervezetek  Állami  Felügyelete,  Nemzeti  Média  és
        Hírközlési  Hatóság),  a helyi önkormányzatok,  a  Köztársasági
        Elnök  Hivatala,  az Országgyűlés Hivatala, az Alkotmánybíróság
        Hivatala,   az  Országgyűlési  Biztosok  Hivatala,  az   Állami
        Számvevőszék,  a  Magyar  Tudományos  Akadémia  Titkársága,  az
        Állambiztonsági      Szolgálatok      Történeti       Levéltára
        köztisztviselőinek közszolgálati jogviszonyát.
         
         A  Ktjt.  –  bár  a  szabályozás  logikája  a  zárt  rendszerű
        közszolgálatokra  jellemző szabályozást követi,  széles  körben
        rendeli  alkalmazni  a Ktv. szabályait – a  kormánytisztviselői
        jogviszony  megszüntetésére vonatkozó  szabályaival  alapvetően
        változtatta meg a kormánytisztviselők tekintetében a Ktv. által
        kialakított    közszolgálati    rendszert,    megszüntette    a
        közszolgálati  jogviszonyok  Ktv.  által  biztosított   relatív
        stabilitását  is. A Ktjt. 10. § (1) bekezdése úgy  rendelkezik,
        hogy   a  kormánytisztviselői  jogviszonyokban  a  Ktv.-nek   a
        jogviszony felmentéssel történő megszüntetésének szabályai  nem
        alkalmazandók,  s e szabályok helyett a 8. §  (1)  bekezdés  b)
        pontjában   úgy   rendelkezik,   hogy   a   kormánytisztviselői
        jogviszonyt   a   munkáltató  felmentéssel   indokolás   nélkül
        megszüntetheti.
         
         E  jogi megoldás mellett a jogalkotó a törvény indokolásában a
        következőképpen érvelt:
         
         „A  fentiek alapján jelentős rendszertani következetlenség  és
        aszimmetria   jellemzi   a   hatályos   Ktv.-t    a    központi
        államigazgatás   vonatkozásában,  amennyiben  a  köztisztviselő
        (Ktv.  16.  §)  bármikor, indokolás nélkül  2  hónap  lemondási
        idővel  megszüntetheti jogviszonyát, amely  adott  esetben  egy
        állami feladat ellátását is veszélyeztetheti. Ezzel szemben  az
        állam,  mint  munkáltató  csak valós  és  okszerű  indokolással
        alátámasztottan,  meghatározott  esetekben  és  olyan  jogcímen
        (alkalmatlanság)  szüntetheti meg a közszolgálati  jogviszonyt,
        amely    a    mai    bírói    gyakorlat   szerint    lényegében
        alkalmazhatatlan.
         
         Nincs  alkotmányos,  célszerűségi vagy  etikai  alapja  annak,
        hogy  a  köztisztviselők  a többi foglalkoztatotthoz  képest  –
        éppen az állammal szemben – kiemelt védelmet élvezzenek, és  de
        facto    felmenthetetlenné   váljanak   az   állami   feladatok
        végrehajtása során. Sőt, a jelenlegi fokozott védelem  jelentős
        részben okolható azért, hogy a magyar közigazgatás hatékonysága
        alacsony és közmegítélése rossz.
         
         Az  Alkotmánybíróság elvi éllel kimondta,  hogy  a  jogviszony
        szabad  felmondásának  joga a munkáltatót  és  a  munkavállalót
        egyaránt  megilleti.  A  törvény  –  többek  között  –  ezt  az
        alapelvet is érvényesíteni kívánja [ld.: 67/2009. (VI. 29.)  AB
        hat.].
         
         A  fentiek alapján méltányos megoldás, hogy az államot – ebben
        az  elismerten  számára  alkotmányosan  erősebb  helyzetében  –
        megillesse   az   a  jog,  hogy  legalább  olyan  feltételekkel
        szüntethesse meg a jogviszonyt, mint a kormánytisztviselő, azaz
        indokolás nélkül, 2 hónapos felmentési idővel.”
         
         Az  Alkotmánybíróságnak  az indítványok  alapján  azt  kellett
        vizsgálnia,   hogy  az  Alkotmánynak  az  indítványozók   által
        felhívott  valamely  rendelkezése  alapján  megállapítható-e  a
        vitatott szabály alkotmányellenessége.
         
         3.  Az  indítványok alapján az Alkotmánybíróság  elsőként  azt
        vizsgálta,  hogy megállapítható-e a Ktjt. 8. § (1) bekezdés  b)
        pontjának  alkotmányellenessége az  Alkotmány  70/B.  pontjában
        szabályozott munkához való jog sérelme alapján.
         
         Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány  70/B.  §  (1)
        bekezdésében   szabályozott   munkához   való   jogot   „kettős
        rendeltetésű”  alkotmányos  jogként értelmezte,  határozataiban
        megkülönböztette a munkához való jog szociális jogi  és  alanyi
        jogi  oldalát. A munkához való jog, mint szociális jog,  állami
        kötelezettséget  alapoz meg, az állam kötelezettségét  foglalja
        magában   a  jog  érvényesüléséhez  szükséges  feltételrendszer
        megteremtésére          (pl.:         foglalkoztatáspolitikára,
        munkahelyteremtésre, stb.). Az Alkotmánybíróság a munkához való
        alanyi jogot nem szűkítette le a munkaviszony keretében végzett
        munkára,  értelmezésében a munkához való alanyi jog a munka,  a
        foglalkozás   és  a  vállalkozás  szabad  megválasztásának   és
        gyakorlásának  jogát jelenti. A munkához való  jogot  értelmező
        határozataiban az Alkotmánybíróság megállapította azt is,  hogy
        a  munkához való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben
        részesül  az  állami  beavatkozások és  korlátozások  ellen.  A
        korlátozások   alkotmányosságának  megítélésére   differenciált
        mércét   vezetett  be,  amely  a  munka  szabad  megválasztása,
        valamint  a  munka gyakorlásának feltételekhez  kötése  szerint
        különböztet.  [először: 21/1994. (IV. 16.)  AB  határozat,  ABH
        1994, 117, 120-121.]
         
         Az   Alkotmány   8.   §  (1)  bekezdése  az  állam   elsőrendű
        kötelezettségévé  teszi az alapjogok tiszteletben  tartását  és
        védelmét.
         
         Az  Alkotmány  e  rendelkezése alapján az Alkotmánybíróság  az
        alapvető  jogok értelmezése során határozataiban következetesen
        rámutatott    arra,    hogy   az   alapjogok   érvényesülésének
        alkotmányossági  garanciái  nem  merülnek  ki  abban,  hogy  az
        államnak  tartózkodnia kell megsértésüktől. Az Alkotmány  8.  §
        (1)  bekezdéséből következően az államnak kötelezettsége az is,
        hogy gondoskodjon az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről,
        azaz az államot az alapjogokkal összefüggésben intézményvédelmi
        kötelezettség  terheli.  [először:  64/1991.  (XII.   17.)   AB
        határozat, ABH 1991, 297, 302.]
         
         Az  alapjogoknak ez az objektív intézményvédelmi oldala magába
        foglalja  azt is, hogy az alapjogok érvényesülése érdekében  az
        államnak  az  alapjogokat  védelemben kell  részesítenie  saját
        intézményeivel, más személyekkel és szervezetekkel szemben  is.
        [22/2004. (VI. 19.) AB határozat, ABH 2004, 367, 374-375.]
         
         A   munka  az  egyén  létének,  emberi  autonómiájának  anyagi
        forrása.   Határozatlan   időtartamú   munkavégzésre   irányuló
        jogviszonyok  esetén a munkavállaló hosszú távon  számít  arra,
        hogy  munkája gazdasági biztonságot biztosít maga  és  családja
        számára.   Ugyanakkor  a  munkavégzésre  irányuló  jogviszonyok
        jellemzője,   hogy  aszimmetrikus  jogviszonyok,   amelyben   a
        munkavállaló  jogilag függő helyzetben van a  munkáltatótól.  E
        jogviszonyok  törvényi szabályozásának a funkciója  éppen  azon
        garanciák  megteremtése, amelyek biztosítják, hogy ez  a  függő
        helyzet    a    munkavállalói    oldalon    ne    eredményezzen
        kiszolgáltatottságot.   E  garanciarendszer   egyik   eleme   a
        jogviszony  munkáltató  által  történő  megszüntetésének   azon
        törvényi   szabályozása,  amely  védelmet  nyújt  a  jogviszony
        indokolatlan, önkényes megszüntetése ellen.
         
         Ennek  szellemében fogalmazza meg a foglalkoztatás  megszűnése
        esetére  a  dolgozók  védelemhez való jogát  a  2009.  évi  VI.
        törvénnyel kihirdetett Módosított Európai Szociális  Karta  24.
        cikke:
         
         „Annak érdekében, hogy biztosítsák a dolgozók védelemhez  való
        jogának   hatékony  gyakorlását  a  foglalkoztatás   megszűnése
        esetén, a Felek vállalják, hogy elismerik:
         a)  a  dolgozók jogát ahhoz, hogy munkaviszonyukat ne lehessen
        megszüntetni    tényleges    ok   nélkül,    amely    összefügg
        képességükkel, magatartásukkal, vagy a vállalkozás, létesítmény
        vagy szolgálat működési szükségleteivel;
         b)   azon   dolgozók  jogát  a  kártérítésre  vagy   megfelelő
        segítségre,  akiknek  a  munkaviszonyát  tényleges  ok   nélkül
        szüntették meg.
         
         Ennek  érdekében a Felek biztosítják, hogy annak a dolgozónak,
        aki  szerint munkaviszonyát tényleges ok nélkül szüntették meg,
        joga van pártatlan testülethez fellebbezni.”
         
         Az   Európai  Szociális  Karta  tehát  a  munkához  való   jog
        részjogosítványaként   szabályozza  a   munkavállaló   hatékony
        védelemhez való jogát az indokolatlan elbocsátással szemben.
         
         A   Kartát   kihirdető  2009.  évi  VI.  törvény  1.   §   (2)
        bekezdéséből   kitűnően  a  Magyar  Köztársaság   nem   vállalt
        kötelezettséget a 24. cikk kötelező alkalmazására.
         
         A  hozzáfűzött magyarázat szerint a Szociális Karta e cikkéből
        merített  az Európai Unió Alapjogi Chartája, a munkavállalóknak
        az  indokolatlan elbocsátásokkal szembeni védelemhez való jogot
        megfogalmazó 30. cikkében.
         
         E  követelményeknek megfelelően nyújt védelmet a  munkaviszony
        önkényes   megszüntetésével  szemben  az  Mt.  89.  §   (2)-(3)
        bekezdése   is,   amely   kimondja  a   munkáltató   indokolási
        kötelezettségét,  előírja,  hogy az  indokolásból  a  felmondás
        okának  világosan  ki kell tűnnie, és vita esetén  a  felmondás
        indokának  valóságát  és  okszerűségét  a  munkáltatónak   kell
        bizonyítania.   A   felmondás  indoka   csak   a   munkavállaló
        képességeivel,  a  munkaviszonnyal kapcsolatos  magatartásával,
        illetve a munkáltató működésével összefüggő ok lehet.
         
         Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában  még  nem  vizsgálta
        kifejezetten  azt  a  kérdést, hogy  a  munkavégzésre  irányuló
        jogviszonyok  munkáltató által történő egyoldalú  megszüntetése
        esetén  az  indokolási kötelezettség tekinthető-e az  Alkotmány
        70/B.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott  munkához  való   jog
        védelmét   szolgáló,  olyan  garanciális  szabálynak,  amelynek
        szabályozása  intézményvédelmi  kötelezettségéből  eredően   az
        államot terheli.
         
         Eddigi  határozataiban az Alkotmánybíróság minden  esetben  az
        adott  munkavégzésre  irányuló jogviszony  jogi  természetéből,
        törvényi   konstrukciójából  indult  ki,  amikor  a  jogviszony
        munkáltató   általi  megszüntetésének  feltételeit   szabályozó
        törvényi rendelkezések alkotmányosságáról döntött.
         
         E  határozataiban eltérő alkotmányossági mércét alkalmazott az
        Mt. által szabályozott munkaviszonyok megszüntetésére vonatkozó
        és   a  közszolgálati  jogviszonyok  megszüntetését  szabályozó
        rendelkezések megítélése során.
         
         Az  Mt.  által  szabályozott  munkaviszonyok  tekintetében,  –
        amely  munkaviszonyok  szerződésen alapuló  jogviszonyok  –,  a
        szerződési   szabadságból  vezette  le  a   munkáltató   szabad
        felmondási  jogát. Az Alkotmánybíróság kialakult  gyakorlatában
        önálló  alkotmányos jogként értékeli a szerződéses szabadságot,
        amely  nem  alapjog,  nem  részesül az alkotmányos  alapjogokat
        megillető   védelemben,  de  mint  az  Alkotmány   9.   §   (1)
        bekezdésében  szabályozott  piacgazdaság  lényegi   eleme,   az
        Alkotmány  védelme  alatt áll, s így az Alkotmánybíróság  által
        ellenőrzött  korlátai vannak.[először: 13/1990.  (VI.  18.)  AB
        határozat, ABH 1990, 54, 55-56.; ld. még 32/1991. (VI.  6.)  AB
        határozat, ABH 1991, 146, 159.; 6/1999. (IV. 21.) AB határozat,
        ABH  1999, 90, 95.; legutóbb: 109/2009. (XI. 18.) AB határozat,
        ABH 2009, 941, 962.]
         
         Az  Mt. által szabályozott munkaviszonyok megszüntetése esetén
        a  szerződési  szabadságon  alapuló  szabad  felmondás  jogából
        kiindulva, annak korlátozhatósága szempontjából ítélte  meg  az
        Alkotmánybíróság   azon  törvényi  szabályok  alkotmányosságát,
        amelyek  a munkáltatói felmondás esetén az indokolás mellőzését
        tették lehetővé. A munkáltatót megillető szabad felmondási  jog
        korlátozásaként    értelmezett    indokolási    kötelezettséget
        értékelte  úgy,  mint a munkavállalók többletvédelmét  szolgáló
        kedvezményszabályt, amelyre senkinek sincs Alkotmányon  alapuló
        joga.   Ezekben  a  határozataiban  az  Alkotmánybíróság  olyan
        törvényi  szabályoknak  az  alkotmányossága  tárgyában  foglalt
        állást,  amelyek nem általános szabályként, hanem csak egyetlen
        ok  miatt,  az öregségi nyugdíjkorhatár betöltésére tekintettel
        tették  lehetővé  az indokolás nélküli munkáltatói  felmondást.
        [44/B/1993.  AB határozat, ABH 1994, 574, 575.;  11/2001.  (IV.
        12.)  AB  határozat,  ABH  2001,  153,  158.;  983/B/1999.   AB
        határozat,  ABH  2007,  1224, 1228.]  Ugyancsak  az  Mt.  által
        szabályozott, szerződésen alapuló munkaviszonyokat – a munkaerő-
        kölcsönzés   során   létrejövő  jogviszonyokat   –   szabályozó
        rendelkezések alkotmányosságát vizsgálta az Alkotmánybíróság  a
        Ktjt.  indokolásában  precedensként hivatkozott  67/2009.  (VI.
        29.) AB határozatában. A munkáltató szabad felmondási joga csak
        a szerződésen alapuló munkaviszonyok tekintetében értelmezhető,
        a Ktjt. által szabályozott közszolgálati jogviszonyokban nem. A
        közszolgálati jogviszonyokban a felmentési jog nem a szerződési
        szabadságon,  hanem  törvényen alapul, a munkáltatói  felmentés
        esetében    az   indokolási   kötelezettség   nem    tekinthető
        „kedvezményszabály”-nak,   ellenkezőleg:   az   a    jogviszony
        jellegéből következő garanciális követelmény.
         
         Ezért  a  közszolgálati jogviszonyok tekintetében a  felmentés
        feltételeit szabályozó törvényi szabályok alkotmányosságának  a
        megítélése  során  az  Alkotmánybíróság  következetesen  eltérő
        mércét  alkalmazott.  Az Alkotmánybíróság  már  abban  az  első
        határozatában,    amelyben   az    Mt.    által    szabályozott
        munkaviszonyokkal kapcsolatosan kifejtette a munkáltató  szabad
        felmondási  jogából  fakadó követelményeket,  rámutatott  arra,
        hogy a közszolgálati jogviszonyokban a felmentési okok törvényi
        szabályozása   alkotmányossági   kérdés,   olyan    garanciális
        követelmény,   amely  összefügg  a  közszolgálati  jogviszonyok
        sajátosságaival. (44/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 574, 575.)
        A  833/B/2003. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) a  Ktv.-
        ben  szabályozott felmentési okokat bővítő törvényi szabályozás
        alkotmányellenességének  az Alkotmány  70/B.  §  (1)  bekezdése
        alapján  történt  vizsgálata során  a  következőképpen  foglalt
        állást:
         
         „Míg  az  Mt.  fő  szabály szerint szabad és  korlátozhatatlan
        felmondási   jogkört   biztosít  a   munkáltatónak,   addig   a
        közszférában az un. elbocsáthatatlanság elve érvényesül, vagyis
        felmentésre  csak  a törvényben meghatározott jogcímek  alapján
        kerülhet  sor. Ezeknek a felmentési okoknak a nevesítése  olyan
        garanciális  követelmény,  amely  összefügg  a  köztisztviselők
        (közalkalmazottak)    foglalkoztatási    viszonyának    sajátos
        jellegével,  vagyis azzal, hogy a versenyszféra szabályozásával
        szemben  a közszférában zárt (karrier) típusú rendszert  hozott
        létre  a  jogalkotó. A közszolgálat zárt rendszerének  törvényi
        szabályozása  során a jogalkotó nem tekinthet el  a  stabilitás
        elvének érvényesítésétől. Nyilvánvalóan ezzel ellentétes  lenne
        az,  ha  valamely  közszolgálati  jogviszonyt  minden  törvényi
        korlátozás  nélkül – a munkáltatói jogkör gyakorlójának  szabad
        és  korlátlan döntési jogkörében – lehetne megszüntetni.” Abban
        az  ügyben  –  tekintettel arra, hogy  az  indítványozók  által
        kifogásolt új felmentési ok a közszolgálat zárt rendszerét  nem
        szüntette  meg – nem állapította meg az Alkotmány 70/B.  §  (1)
        bekezdése alapján a szabályozás alkotmányellenességét. Az Abh.-
        ban  az  Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy a jogviszony
        stabilitása csak az alapjog gyakorlásához kialakított  törvényi
        feltételrendszerben     értelmezhető.     A     köztisztviselői
        jogviszonyok   relatíve,  más  foglalkoztatási  jogviszonyokhoz
        mérve   stabil   jogviszonyok,  de  ez  nem   jelent   abszolút
        stabilitást,  mert a köztisztviselő – törvényben  meghatározott
        feltételek   esetén   –   a  munkáltató  egyoldalú   döntésével
        felmenthető. (ABH 2004, 1775, 1779-1781.)
         
         Ugyanezen   érvek   alapján   hasonló   döntést   hozott    az
        Alkotmánybíróság  68/2006.  (XII. 6.)  AB  határozatában.  (ABH
        2006, 740, 757.)
         
         Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  tehát  következetes  volt  a
        tekintetben,    hogy   a   közszolgálati   jogviszonyok    zárt
        rendszerében a felmentési okok és ebből következően a felmentés
        indokolási   kötelezettségének  törvényi  szabályozását   olyan
        garanciális    kérdésnek    tekintette,    amely    alkotmányos
        jelentőséggel bír, amelynek szabályozása az Alkotmány  70/B.  §
        (1)    bekezdésében   szabályozott   munkához    való    joggal
        összefüggésben az állam intézményvédelmi kötelezettsége  körébe
        tartozik.
         
         Az  Alkotmánybíróság ezt a gyakorlatát figyelembe véve arra  a
        kérdésre  kereste  a  választ, hogy a közszolgálati  jogviszony
        sajátosságain túl, van-e alkotmányos alapja az Mt. hatálya  alá
        tartozó  munkavállalók  és  az állam szerveinek  alkalmazásában
        álló  tisztviselők  munkaviszonyának megszüntetésére  vonatkozó
        szabályozás  alkotmányossági megítélésében az  Alkotmánybíróság
        által    alkalmazott   különbségtételnek,   annak,   hogy    az
        Alkotmánybíróság  alkotmányos  jelentőséget   tulajdonított   a
        köztisztviselők fokozott felmentési védelmének.
         
         4.  A köztisztviselői, kormánytisztviselői jogviszonyok kettős
        arculatú  jogviszonyok.  Egyrészt mivel munkavégzésre  irányuló
        jogviszonyok   sok   vonatkozásban  a  munkajogi   jogviszonyok
        sajátosságaival   rendelkeznek.   Másrészt    e    jogviszonyok
        sajátosságait   meghatározza  az   is,   hogy   e   munkavégzés
        közhatalommal  rendelkező  állami  szervekben  történik,  és  a
        tisztviselők  közhivatalt viselnek, állami  feladatokat  látnak
        el, állami, közhatalmi döntéseket hoznak, készítenek elő, ezért
        alapvetően közjogi jellegű jogviszonyok.
         
         A     köztisztviselők,    kormánytisztviselők     jogállásának
        szabályozása során a törvényhozónak az Alkotmány  70/B.  §  (1)
        bekezdésén kívül figyelemmel kell lennie az Alkotmány 70. § (6)
        bekezdésében  szabályozott  alapjogra,  a  közhivatal   viselés
        jogára is.
         
         Az  Alkotmány  70.  §  (6) bekezdése állampolgári  alapjogként
        szabályozza a közhivatal viseléséhez való jogot.
         
         Az   Alkotmánybíróság   több   határozatában   értelmezte    a
        közhivatal  viseléséhez  való jog tartalmát.  E  határozataiban
        rámutatott  arra,  hogy  ez  az alkotmányos  jog  a  közhatalom
        gyakorlásában  való  részvétel általános alapjogát  garantálja.
        [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 275.]
         
         Alkotmányos  tartalmát  tekintve ez az  alapjog  azt  jelenti,
        hogy  a  törvényhozó minden magyar állampolgár számára  egyenlő
        feltételekkel   köteles  biztosítani   a   közhivatalhoz   való
        hozzáférés lehetőségét, és a közhivatal viselése az állampolgár
        rátermettségével,    képzettségével   és   szakmai    tudásával
        összefüggő  feltételekhez  köthető.  [52/2009.  (IV.  30.)   AB
        határozat, ABH 2009, 396, 401-402.]
         
         A  közhivatal  viseléséhez való jog  védelme  elsősorban  arra
        terjed  ki,  hogy az állam a közhivatal betöltését nem  kötheti
        olyan  feltételhez,  amely  magyar állampolgárokat  alkotmányos
        indok  nélkül  kizár  a közhivatal elnyerésének  lehetőségéből,
        valamely  állampolgár,  vagy  az  állampolgárok  egy  csoportja
        számára   lehetetlenné   teszi   közhivatal   betöltését.    Az
        Alkotmánybíróság  értelmezésében a közhivatal  viseléshez  való
        jog  alapján  senkinek  nincs Alkotmányból  folyó  alanyi  joga
        meghatározott  közhivatal, illetőleg közhivatalok  betöltéséhez
        (962/B/1992.  AB határozat, ABH 1995, 627, 629.). A  közhivatal
        viseléséhez  való  jog az alkotmányos védelem  körébe  vonja  a
        meglévő  kormánytisztviselői jogviszonyokat is azzal, hogy  nem
        csupán  a  közhivatal elnyerését, hanem a közhivatal  viselését
        részesíti  védelemben.  A  közhivatal viseléséhez  való  jogból
        folyó alkotmányos védelem, nem jelenti a közhivatal viselőjének
        felmenthetetlenségét.   Ilyen  felmentési   okok   magából   az
        Alkotmány  70.  §  (6) bekezdésében foglalt  rendelkezésből  is
        levezethetők.  A  közhivatal  viseléshez  való  jog  nem  nyújt
        védelmet   a   közszolgálati  jogviszonynak   a   közhivatallal
        összefüggő  okból  (pl.:  a közhivatal megszűnése,  tartalmának
        átalakulása,  a közigazgatási szerv megszüntetése, átszervezése
        következtében,   stb.),   valamint   a   közhivatalt    betöltő
        tisztviselő   személyében  rejlő  okok  (pl.:   a   tisztviselő
        rátermettségének, képzettségének, szakmai tudásának  hiánya,  a
        feladat   ellátására   való  alkalmatlansága)   miatt   történő
        megszüntetésével  szemben.  Az  Alkotmány  keretei   között   a
        törvényhozó  széles körű szabadsággal rendelkezik a  felmentési
        okok  szabályozásában, ez a döntési szabadsága azonban –  amint
        arra  az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban rámutatott – nem  terjed
        odáig,  hogy  a  munkáltatói  jogkör  gyakorlójának  szabad  és
        korlátlan   döntési   jogkört  adjon  a   közhivatalt   betöltő
        tisztviselő  felmentésére.  A  munkáltatói  jogkör   gyakorlója
        számára  a  Ktjt.  8.  §  (1) bekezdésében  biztosított  minden
        törvényi   korlátozás   nélküli  szabad   döntési   jogkör   az
        Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  alkotmányellenes  módon
        korlátozza  az  Alkotmány  70. § (6) bekezdésében  szabályozott
        közhivatal  viseléséhez  való jogot. Az  alapjogok  korlátozása
        szükségességének    és    arányosságának    megítélésére     az
        alkotmánybírósági  gyakorlatban kialakított  teszt  szerint  az
        allam  akkor  nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez,  ha
        másik  alapvető  jog  és szabadság védelme vagy  érvényesülése,
        illetve  egyéb alkotmányos érték védelme más módon  nem  érhető
        el,  és  az  elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében
        okozott  alapjogsérelem súlya megfelelő arányban áll egymással.
        A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére
        alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a  jog
        tartalmának   korlátozása,  ha  az   kényszerítő   ok   nélkül,
        önkényesen  történik,  vagy  ha a korlátozás  súlya  az  elérni
        kívánt   célhoz  képest  aránytalan.  [30/1992.  (V.  26.)   AB
        határozat, ABH 1992, 167, 171.]
         
         A  Ktjt.  8. § (1) bekezdésében szabályozott indokolás nélküli
        munkáltatói felmentés lehetősége a közhivatalviselés  törvényes
        indok    nélküli    megszüntetését    teszi    lehetővé.     Az
        Alkotmánybíróság  nem vitatja, hogy az államszervezet  hatékony
        működése  indokolhatja a közigazgatásban  dolgozó  tisztviselők
        felmentési  lehetőségének könnyítését a korábbi  szabályozáshoz
        képest,  ennek  azonban  nem lehet módja  a  munkáltatói  jogok
        gyakorlójának korlátlan döntésre való felhatalmazása.  A  Ktjt.
        vitatott    rendelkezésében   alkalmazott   törvényi   megoldás
        aránytalanul  korlátozza az Alkotmány 70.  §  (6)  bekezdésében
        szabályozott alkotmányos alapjogot. Erre nem szolgálhat  alapul
        a törvény indokolásában megfogalmazott azon érv, mely szerint a
        Ktv.  oly  módon  szabályozta a felmentési  okokat,  amelyek  a
        kialakult     bírói     gyakorlat     mellett     gyakorlatilag
        alkalmazhatatlanok  voltak.  A törvényhozó  felelősségi  körébe
        tartozik   olyan   törvényi  szabályok   megalkotása,   amelyek
        összhangot  teremtenek az alkotmányos alapjogok védelme  és  az
        állami  célok között, amelyek a kormánytisztviselők alkotmányos
        jogainak   védelmét  és  a  kormányzati  célok  megvalósítását,
        valamint  a  törvény  céljainak megfelelő bírói  jogalkalmazási
        gyakorlat kialakulását egyaránt szolgálják.
         
         Az  államnak  a közhivatal viseléséhez való joggal  összefüggő
        intézményvédelmi   kötelezettsége  körébe  tartozik,   hogy   a
        közhivatal  viselőjének védelmet nyújtson a munkáltatói  jogkör
        gyakorlójának  a  felmentésére  irányuló  önkényes   döntésével
        szemben.  A törvényhozó kötelessége olyan garanciális szabályok
        megalkotása,  amelyek  biztosítékot  nyújtanak  arra,  hogy   a
        kormánytisztviselőket törvényes indokok nélkül,  önkényesen  ne
        lehessen hivataluktól megfosztani.
         
         5.   A   Ktjt.   8.  §  (1)  bekezdésébe  foglalt  munkáltatói
        felmentésre    vonatkozó    szabályozás    alkotmányellenessége
        következik az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből is.
         
         Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint  az  Alkotmány
        2.  § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiság egyik elemének
        tekinti  a  közigazgatás  törvény alá  rendeltségét.  [először:
        56/1991.  (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 454, 456.; legutóbb:
        31/2010. (III. 25.) AB határozat, ABK 2010. március, 247,  253-
        254.]
         
         A  közigazgatás  törvény  alá rendeltségének  követelményét  e
        határozatok   elsősorban   a   közhatalom   birtokában   hozott
        közigazgatási  aktusok  joghoz  kötöttségének  követelményeként
        fogalmazták  meg.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  a
        jogállamiság nemcsak a közigazgatás hatósági aktusaival szemben
        támasztja   a   joghoz   kötöttség   követelményét,   hanem   a
        közigazgatás törvény alá rendeltségének követelménye kiterjed a
        közigazgatási  szervek  minden  olyan  aktusára,   amelyben   a
        közigazgatás  a  címzettek alapjogait  érintő  döntést  hoz.  A
        kormánytisztviselő felmentéséről a munkáltatói jogok gyakorlója
        a  munkáltató  közigazgatási szerv nevében hoz  olyan  döntést,
        amely  –  a  fentiek alapján – a kormánytisztviselő alkotmányos
        jogait  érinti. E döntéssel szemben a közigazgatás törvény  alá
        rendeltségéből  fakadó követelmény az, hogy  törvény  határozza
        meg   a   munkáltatói   döntés   anyagi   jogi   kereteit.    A
        kormánytisztviselő munkáltató általi felmentésének a Ktjt. 8. §
        (1)  bekezdésében megállapított szabályai nem  felelnek  meg  a
        közigazgatás  jogállamiságból fakadó  törvény  alá  rendeltsége
        követelményének sem.
         
         A  közigazgatás törvény alá rendeltségének Alkotmányból fakadó
        követelménye    követelményeket   támaszt    a    közigazgatási
        feladatokat  ellátó  tisztviselők jogállásának  szabályozásával
        szemben   is.   A   közigazgatási   döntések   törvényességének
        biztosítása  megkívánja,  hogy a  törvényhozó  a  döntést  hozó
        tisztviselők  munkajogi  helyzetének  szabályozása   során   is
        teremtse meg azokat a garanciákat, amelyek biztosítják, hogy  a
        közigazgatás   nevében   eljáró  tisztviselők   magas   szakmai
        színvonalon,  pártpolitikai szempontból semleges módon,  minden
        befolyástól   mentesen,  pártatlanul,  kizárólag  a   törvények
        alapján  hozzák  meg  döntéseiket. Ennek a  garanciarendszernek
        egyik   eleme   a   közszolgálati   jogviszonyok   viszonylagos
        stabilitásának biztosítása.
         
         A  kormánytisztviselő felmentése esetén a felmentési okok és a
        munkáltatói  indokolási kötelezettség törvényi  szabályozásának
        hiánya  a  közigazgatási döntések pártpolitikai  semlegességét,
        befolyástól való függetlenségét, pártatlanságát és ezzel együtt
        törvényességét is veszélyezteti.
         
         A  közigazgatási  szervezetben dolgozó tisztviselők  szigorúan
        hierarchizált szervezetben látják el feladataikat.  Feletteseik
        utasításának engedelmességi kötelezettséggel tartoznak. A Ktv.-
        nek   a   kormánytisztviselőkre  is  alkalmazandó  38.  §-a   a
        törvényesség biztosítása érdekében lehetőséget ad arra, hogy  a
        köztisztviselő   megtagadja   a   jogsértő   utasításnak   való
        engedelmességet,  és  szabályozza  azt  is,  hogy  a   jogsértő
        utasításnak   való  engedelmesség  megtagadása  esetén   miként
        mentesülhet a felelősség alól. Azonban abban az esetben,  ha  a
        kormánytisztviselő nem élvez felmentési védelmet, a munkáltatói
        jogkör  gyakorlója  bármikor, indokolás  nélkül  megszüntetheti
        közszolgálati   jogviszonyát,   e   szabályok   is    elvesztik
        garanciális  jelentőségüket, mert nem elvárható,  hogy  nyíltan
        kiálljon szakmai és jogi álláspontja mellett, ha azzal munkáját
        veszélyezteti.
         
         6.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  –  a  törvényi
        garanciák    hiánya    miatt    –    a    határozatlan    idejű
        kormánytisztviselői  jogviszony indokolás nélküli  felmentéssel
        való  megszüntetése  esetén  a  munkáltató  esetleges  önkényes
        döntésével szemben nem nyújt hatékony jogvédelmet az sem,  hogy
        a  tisztviselő  a munkáltatói döntést bíróság előtt  támadhatja
        meg.  Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján mindenkinek joga
        van  ahhoz, hogy valamely perben a jogait vagy kötelezettségeit
        a  törvény  által  felállított független és  pártatlan  bíróság
        igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Alkotmány 57.
        §  (1)  bekezdéséből vezette le az Alkotmánybíróság a  hatékony
        bírói  jogvédelem követelményét, nevezetesen azt, hogy  a  jogi
        szabályozásnak olyan jogi környezetet kell biztosítani, hogy  a
        perbe   vitt   jogok  a  bíróság  által  érdemben  elbírálhatók
        legyenek.   Ezt  a  követelményt  a  közigazgatási  határozatok
        törvényességének   bírói   felülvizsgálatával    összefüggésben
        fogalmazta  meg  az  Alkotmánybíróság  39/1997.  (VII.  1.)  AB
        határozatának rendelkező részében:
         
         „2.   A   közigazgatási  határozatok  törvényessége   bírósági
        ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy  a
        bíróság  a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány
        57.  § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelően
        érdemben   elbírálhassa.   A  közigazgatási   döntési   jogkört
        meghatározó  szabálynak megfelelő szempontot vagy  mércét  kell
        tartalmaznia,  amely alapján a döntés jogszerűségét  a  bíróság
        felülvizsgálhatja.”
         
         E  határozatában az Alkotmánybíróság nyomatékkal  mutatott  rá
        arra, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt eljárási
        garanciák  teljesedéséhez önmagában  a  bírói  út  megléte  nem
        elegendő,   az  Alkotmány  által  megkövetelt  hatékony   bírói
        jogvédelem attól függ, hogy a bíróság mit vizsgálhat  felül.  A
        határozat   indokolásában  rámutatott  arra,  hogy  „[a]zok   a
        jogszabályok,  amelyek kizárják vagy korlátozzák  azt,  hogy  a
        bíróság  a  közigazgatási határozatot felülvizsgálva a  fentiek
        szerint   érdemben  elbírálja  a  jogvitát,   ellentétesek   az
        Alkotmány 57. § (1) bekezdésével. Ebből az okból nem csupán  az
        a jogszabály lehet alkotmányellenes, amely kifejezetten kizárja
        a  jogkérdésen  túlmenő bírói felülvizsgálatot,  vagy  annak  a
        közigazgatási  mérlegeléssel szemben olyan  kevés  teret  hagy,
        hogy  az  ügy  megfelelő alkotmányos garanciák  közötti  érdemi
        elbírálásáról  nem beszélhetünk, hanem az olyan jogszabály  is,
        amely   az  igazgatásnak  korlátlan  mérlegelési  jogot   adván
        semmilyen  jogszerűségi  mércét nem tartalmaz  a  bírói  döntés
        számára  sem.”  (ABH 1997, 263, 272.) Az Alkotmány  57.  §  (1)
        bekezdéséből  fakadó  ezen  követelmények  irányadók  a   Ktjt.
        vitatott  szabálya  alapján keletkező közszolgálati  jogvitákra
        nézve  is.  Az  Alkotmány  57. § (1) bekezdésében  szabályozott
        általános bírói jogvédelmi garanciákat az Emberi Jogok  Európai
        Egyezményének 6. cikk (1) bekezdése is megköveteli.  Az  Emberi
        Jogok  Európai  Bírósága,  amely az utóbbi  időkben  folytatott
        gyakorlatában  fokozatosan  kiterjesztette  a   6.   cikk   (1)
        bekezdésének  alkalmazhatóságát a köztisztviselők közszolgálati
        jogvitáira  is [Frydlender v. Franciaország no. 30979/96  2000.
        június  27.;  Vilho  Eskelinen  és  társai  v.  Finnország  no.
        63235/00  2007.  április  19.; Iordan  Iordanov  és  társai  v.
        Bulgária  no.  23530/02 2009. július 2.] a bírósághoz  fordulás
        jogának  elemét  képező  fair eljárásból  eredő  követelménynek
        tekinti  a  hatékony  bírói felülvizsgálat  követelményét.  Nem
        tekinti hatékonynak a bírói jogvédelmet akkor, ha eljárási vagy
        anyagi  jogi akadálya van annak, hogy a bíróság önálló,  érdemi
        vizsgálatot  végezzen,  a  felek  jogairól  érdemben   döntsön.
        [Delcourt  v.  Belgium  1970. január  17.  Series  A  no.  11.;
        Barbera, Messegué és Jabardo v. Spanyolország 1988. december 6.
        Series A. no 285-C]
         
         Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényhozó  azzal,
        hogy   nem   szabályozta  a  munkáltatói   felmentés   törvényi
        feltételeit,   és  lehetőséget  adott  a  döntés  indokolásának
        mellőzésére,  aránytalanul korlátozta a kormánytisztviselőt  az
        Alkotmány   57.   §  (1)  bekezdése  alapján  megillető   bírói
        jogvédelemhez való jogot.
         
         Az  indokolási  kötelezettség  hiánya  miatt  és  a  felmentés
        jogszerűségének   elbírálásához   szempontot   adó    szabályok
        hiányában, jelentősen leszűkült azoknak az eseteknek a köre  (a
        felmentő  határozat semmissége, a felmentési tilalomba ütközés,
        egyenlő  bánásmód megsértése, rendeltetésellenes joggyakorlás),
        amikor  a  kormánytisztviselő a siker  reményében  fordulhat  a
        bírósághoz,  a  bíróság a felmentés jogszerűségét  érdemben  el
        tudja  bírálni.  A  Ktjt. szabályozása  alapján  a  munkáltatói
        felmentés   kapcsán  keletkező  közszolgálati   jogvitákban   a
        felmentés   jogszerűtlenségét  a   kormánytisztviselőnek   kell
        bizonyítania.  Ez  alól kivételt jelent az az  eset,  amikor  a
        jogvita az egyenlő bánásmód követelményének megsértésén alapul,
        ezekben   az   eljárásokban  az  egyenlő  bánásmódról   és   az
        esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi  CXXV.  törvény
        19.   §-a   alapján   a   sérelmet   szenvedett   félnek   csak
        valószínűsítenie  kell  a  jogsérelmet,  a  munkáltató  köteles
        bizonyítani  azt,  hogy  az  egyenlő  bánásmód  követelményének
        eleget  tett. Lehetősége van a köztisztviselőnek arra is,  hogy
        az  Mt.  4. §-ába ütköző rendeltetésellenes joggyakorlás  miatt
        forduljon  a bírósághoz. A Legfelsőbb Bíróság MK 95.  munkaügyi
        kollégiumi  állásfoglalásában értelmezte munkáltatói  felmondás
        esetén  a  rendeltetésellenes joggyakorlást.  „Az  Mt.  4.  §-a
        egyebek   között  kimondja,  hogy  a  törvényben  megállapított
        jogokat és kötelezettségeket rendeltetésüknek megfelelően  kell
        gyakorolni és teljesíteni. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a
        Munka  Törvénykönyvén  alapuló jogot  nem  lehet  olyan  célból
        gyakorolni,  amely  ellentétbe  kerül  a  jog  által  szolgálni
        hivatott   céllal.   Mindez   a  munkáltatói   felmondási   jog
        gyakorlására  is  irányadó. Ehhez képest az egyébként  fennálló
        munkáltatói  felmondási jog gyakorlása  is  jogellenessé  válik
        abban  az  esetben, ha bizonyítottan rendeltetésével össze  nem
        férő    célból,    esetleg   ártási   szándékkal,    bosszúból,
        zaklatásszerűen gyakorolták, illetve ilyen eredményre vezet.”
         
         A  felmentés feltételeit szabályozó jogszabályi rendelkezések,
        azaz   a  munkáltatót  megillető  felmentési  jog  rendeltetése
        törvényi  meghatározásának hiányában  gyakorlatilag  nem,  vagy
        csak  nehezen  bizonyítható,  hogy  a  munkáltató  jogellenesen
        döntött,  felmentési joga gyakorlása során ellentétbe került  a
        jog rendeltetésével, a jog által szolgálni hivatott céllal.  Az
        érdemi  bírói  jogvédelem lehetőségének ez  a  korlátozása  nem
        nyújt     valódi,    hatékony    jogvédelmet    a    munkáltató
        visszaélésszerű, önkényes döntésével szemben.
         
         A    kormánytisztviselők   indokolatlan    felmentés    elleni
        jogvédelmének  a  Ktjt. által teremtett hiánya  miatt  sérelmet
        szenved az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi
        méltósághoz  való  jog is. Az Alkotmány e rendelkezése  alapján
        minden  embernek veleszületett joga van az emberi  méltósághoz,
        amelytől  senkit  nem lehet önkényesen megfosztani.  Az  emberi
        méltósághoz való jog a legabsztraktabb alapjog, amely az emberi
        személyiség  egészét, az ember jogi státusát védelmezi.  E  jog
        alapvető  tartalma, hogy minden embert emberhez méltó  bánásmód
        illet  meg,  az  egyén jogosult arra, hogy  a  minden  embernek
        kijáró  tisztelettel, az emberi személyiség értékét szem  előtt
        tartva bánjanak vele.
         
         Az  emberi méltóságot az állam köteles tiszteletben tartani és
        védelmezni.
         
         Az  Alkotmánybíróság  a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatában
        kifejtette:  „Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti,  hogy
        van  az  egyén  autonómiájának,  önrendelkezésének  egy  olyan,
        mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a
        klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s  nem
        válhat  eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jognak  ez  a
        felfogása  különbözteti  meg  az embert  a  jogi  személyektől,
        amelyek  teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs érinthetetlen
        lényegük.” [ABH 1991, 297, 308.]
         
         A   Ktjt.   8.  §  (1)  bekezdése,  –  amint  az   a   törvény
        indokolásából   megállapítható  –  a   kormányzati   törekvések
        egyszerűbb   megvalósítása  érdekében  jogi   korlátok   nélkül
        lehetőséget  ad  a  kormánytisztviselői  jogviszony  munkáltató
        által történő megszüntetésére. Ez a jogi megoldás – amint  arra
        az  Alkotmánybíróság a fentiekben rámutatott – magában hordozza
        a  közszolgálati  jogviszony önkényes, a munkáltató  szubjektív
        megítélésén  alapuló  megszüntetésének  lehetőségét,   amelynek
        következtében előre kiszámíthatatlan módon kerülhet veszélybe a
        kormánytisztviselőnek és családjának létfenntartása is.  Mindez
        feltétlen alárendeltséget, kiszolgáltatott helyzetet  teremt  a
        kormánytisztviselő  számára.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint  a kormánytisztviselőnek ez a kiszolgáltatott helyzete,
        az   állami   feladatmegoldás   „eszközeként”   való   kezelése
        ellentétes az emberi méltósággal.
         
         A  kifejtettek  alapján  az  Alkotmánybíróság  megállapította,
        hogy  a  Ktjt.  8.  §  (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenes,
        sérti   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   szabályozott
        jogállamiság  elvét,  a  70/B. § (1) bekezdésében  szabályozott
        munkához  való  jogot,  a  70. § (6) bekezdésében  szabályozott
        közhivatal  viseléséhez való jogot, az 57. §  (1)  bekezdésében
        szabályozott bírósághoz fordulás jogát, és az Alkotmány  54.  §
        (1)  bekezdésében szabályozott emberi méltósághoz  való  jogot,
        ezért azt megsemmisítette.
         
         Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a Ktjt.  8.  §  (1)
        bekezdés b) pontjának alkotmányellenességét az Alkotmány  fenti
        rendelkezéseinek   sérelme   miatt   megállapította,    állandó
        gyakorlatának  megfelelően  az  indítványozók  által  felhozott
        további alkotmányossági kérdéseket nem vizsgálta.
         
         Az  Alkotmánybíróság e határozatában a Ktjt. 8. § (1) bekezdés
        b)  pontja  alapján  a  kormánytisztviselők  indokolás  nélküli
        felmentésének   alkotmányellenességét   állapította   meg,    a
        kormánytisztviselő      indokolás     nélküli      lemondásának
        alkotmányosságát  nem  vizsgálta. Mivel  az  „indokolás  nélkül
        megszüntetheti”     szövegrész    egyaránt     vonatkozik     a
        kormánytisztviselő  lemondására  és  munkáltató  által  történő
        felmentésére  is, a Ktjt. 8. § (1) bekezdésének  megfogalmazása
        nem  teszi  lehetővé  kizárólag  az  alkotmányellenesnek  ítélt
        rendelkezés megsemmisítését, ezért az Alkotmánybíróság az egész
        8. § (1) bekezdést megsemmisítette. [ld.: 23/2005. (VI. 17.) AB
        határozat, ABH 2005, 261, 269.]
         
         Az  Alkotmánybíróságról  szóló 1989.  évi  XXXII.  törvény  (a
        továbbiakban: Abtv.) 42. §-a alapján az Alkotmánybíróság  által
        megsemmisített jogszabályi rendelkezés a határozat közzétételét
        követő  napon  veszti hatályát. Az Abtv. 43.  §  (4)  bekezdése
        alapján  az  Alkotmánybíróság ettől eltérően is meghatározhatja
        az  alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül  helyezését,  ha
        ezt  a  jogbiztonság,  vagy az eljárást kezdeményező  különösen
        fontos  érdeke  indokolja. Az Alkotmánybíróság a  megsemmisítés
        időpontjának  meghatározása során figyelemmel volt  arra,  hogy
        mivel a Ktjt. 10. § (1) bekezdése alapján a kormánytisztviselői
        jogviszonyokban  a  Ktv.-nek  a köztisztviselő  lemondására  és
        felmentésére vonatkozó 16-17. §-ai nem alkalmazandók,  a  Ktjt.
        8.   §   (1)   bekezdésének  megsemmisítése   következtében   a
        kormánytisztviselői jogviszony lemondással és felmentéssel való
        megszüntetése szabályozatlanul marad. Időt kívánt biztosítani a
        jogalkotónak az Alkotmánynak megfelelő szabályok megalkotására,
        ezért  a  Ktjt.  8.  §  (1)  bekezdését  a  jövőre  nézve,  úgy
        semmisítette meg, hogy az 2011. május 31-én veszti hatályát.
         
         7.  Több  indítványozó vitatja a Ktjt. 61. § (1) bekezdésének,
        valamint 62. § (1)-(4) bekezdésének alkotmányosságát. A  61.  §
        (1)  bekezdése alapján a munkáltató a Ktjt. hatálya alá tartozó
        szerveknél    létesített   határozatlan   idejű   munkaviszonyt
        indokolás nélkül szüntetheti meg rendes felmondással.  A  Ktjt.
        62.  §-ába  foglalt rendelkezések a Ktjt. hatálya  alá  tartozó
        munkaviszonyok   jogellenes  felmondásának   jogkövetkezményeit
        szabályozzák.  Az  indítványozók a 62. §  (1)-(4)  bekezdésének
        alkotmányossági    vizsgálatát   kezdeményezik,    azonban    a
        szabályozás alkotmányellenességét alátámasztó érvelésük csak  a
        62. § (1) bekezdésének alkotmányosságát vitatja. Az indítványok
        e  szabályozással  összefüggésben  azt  kifogásolják,  hogy  az
        érintettek  –  ha  a munkáltató jogellenesen  szüntette  meg  a
        munkaviszonyt  –  csak  a törvényben meghatározott  jogsértések
        megállapítása esetén, szűk körben kérhetik a bíróságtól eredeti
        munkakörben     való     továbbfoglalkoztatásukat.     Az     e
        rendelkezésekkel érintett munkavállalók munkaviszonyára a Ktjt.
        60.   §-a  alapján  az  Mt.  rendelkezései  alkalmazandók.   Az
        indítványozók   álláspontja  szerint   e   szabályok   az   Mt.
        szabályaitól  eltérő,  a Ktjt. hatálya alá  tartozó  szervekkel
        munkaviszonyban   álló  munkavállalókra  más   munkavállalókhoz
        képest hátrányosabb rendelkezéseket tartalmaznak, s ez –  mivel
        az   eltérő  szabályozás  azonos  szabályozási  körbe   tartozó
        jogalanyokat  érint  –  ellentétes az  Alkotmány  70/A.  §-ában
        szabályozott jogegyenlőség követelményével.
         
         Az  Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány
        70/A.  §-ában  foglalt  rendelkezést a jogegyenlőség  általános
        elvét  megfogalmazó  alkotmányi követelményként  értelmezte.  E
        határozataiban   az   Alkotmánybíróság  kifejtette,   hogy   az
        Alkotmány  e  rendelkezése az azonos  szabályozási  körbe  vont
        jogalanyok   közötti  olyan  alkotmányos  indok   nélkül   tett
        megkülönböztetést   tiltja,   amelynek   következtében    egyes
        jogalanyok  hátrányos  helyzetbe kerülnek.  Kimondta,  hogy  az
        alkotmányi   tilalom   elsősorban  az   alkotmányos   alapjogok
        tekintetében  tett  megkülönböztetésekre terjed  ki,  abban  az
        esetben,  ha  a  megkülönböztetés nem alapvető alkotmányos  jog
        tekintetében      történt,      az      eltérő      szabályozás
        alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az  Alkotmány
        54.  §  (1)  bekezdésében szabályozott emberi méltósághoz  való
        jogot  sérti.  Az  Alkotmánynak ez az általános  jogegyenlőségi
        követelménye arra vonatkozik, hogy az állam, mint közhatalom, a
        jogok és kötelezettségek elosztása során köteles egyenlőkként –
        egyenlő  méltóságú  személyként –  kezelni  a  jogalanyokat,  a
        jogalkotás során a jogalkotónak mindegyikük szempontjait azonos
        körültekintéssel,  elfogulatlansággal és  méltányossággal  kell
        értékelnie. [először: 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990,
        46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.]
         
         A  Ktjt.  60.  §-a kimondja, hogy a Ktjt. hatálya alá  tartozó
        munkáltatóknál foglalkoztatott munkavállalók munkaviszonyára az
        Mt.  III.  Rész  XII. fejezetét a Ktjt. 61-63.  §-ában  foglalt
        eltérésekkel kell alkalmazni.
         
         Az  Mt.  III.  rész  XII. fejezete a közigazgatási  szerveknél
        foglalkoztatott      munkavállalókra      vonatkozó      eltérő
        rendelkezéseket  tartalmazza, azaz a  közigazgatási  szerveknél
        alkalmazott  munkavállalók esetén maga az Mt. határozza  meg  a
        munkaviszonyra  irányadó, az Mt. általános szabályaitól  eltérő
        rendelkezéseket.   Az   e   fejezetben   szabályozott    eltérő
        rendelkezés     hiányában     a    közigazgatási     szerveknél
        foglalkoztatott  munkavállalókra  az  Mt.  általános  szabályai
        alkalmazandók.
         
         A  határozatlan  időre szóló munkaviszony rendes  felmondással
        való  megszüntetésére  vonatkozó előírásokat  az  Mt.  89.  §-a
        szabályozza.  Az  Mt.  89.  §-a  a  határozatlan  időre   szóló
        munkaviszony  munkáltató  által  történő  rendes  felmondásával
        kapcsolatosan  úgy  rendelkezik,  hogy  a  munkáltató   köteles
        felmondását  megindokolni. Az indokolásból a  felmondás  okának
        világosan  ki  kell  tűnnie. Vita esetén a felmondás  indokának
        valósságát  és  okszerűségét a munkáltatónak kell bizonyítania.
        Az Mt. meghatározza azt is, hogy milyen indokok fogadhatók el a
        felmondás jogszerű indokaként. Kimondja, hogy felmondás  indoka
        csak    a   munkavállaló   képességeivel,   a   munkaviszonnyal
        kapcsolatos  magatartásával, illetve a  munkáltató  működésével
        összefüggő  ok  lehet.  A  munkáltató  személyében  bekövetkező
        jogutódlás  önmagában  nem  szolgálhat  a  határozatlan   idejű
        munkaviszony   rendes  felmondással  történő   megszüntetésének
        indokául.  A  munkavállaló  munkavégzésére  vagy  magatartására
        hivatkozással  történő munkáltatói felmondás előtt  lehetőséget
        kell   adni   a   vele   szemben  felhozott  kifogások   elleni
        védekezésre,   kivéve,   ha  az  eset   összes   körülményeiből
        következően ez a munkáltatótól nem várható el.
         
         A  Ktjt.  61.  §  (1)  bekezdése a Ktjt. hatálya  alá  tartozó
        munkáltatóval  munkaviszonyban álló munkáltatók  esetén  azzal,
        hogy   lehetővé   teszi   a  munkaviszony   indokolás   nélküli
        megszüntetését,  e  munkavállalók tekintetében  megszüntette  a
        rendes  felmondás  esetére az Mt. által  biztosított  munkajogi
        védelmet.
         
         A  munkaviszony munkáltató által történt megszüntetése  esetén
        az eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatás elrendeléséről
        az Mt. 100. §-a rendelkezik.
         
         E  szabályok  szerint,  ha  a  bíróság  megállapítja,  hogy  a
        munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen szüntette
        meg,  a  munkavállalót – kérelmére – eredeti munkakörében  kell
        továbbfoglalkoztatni. A munkáltató kérelmére a bíróság  mellőzi
        a  munkavállaló  eredeti  munkakörbe történő  visszahelyezését,
        feltéve,    ha    a   munkavállaló   továbbfoglalkoztatása    a
        munkáltatótól  nem  várható  el.  Nincs  mód  a  visszahelyezés
        mellőzésére,  ha  a  munkáltató intézkedése a  rendeltetésszerű
        joggyakorlás     követelményébe,    az     egyenlő     bánásmód
        követelményébe,  illetve felmondási védelembe ütközik,  vagy  a
        munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselőre  előírt
        munkajogi  védelemben részesülő munkavállaló munkaviszonyát  az
        Mt.  28.  §  (1) bekezdésébe, illetve a 96. §-ba  ütköző  módon
        szüntette  meg. Az Mt. e rendelkezései szerint az az  általános
        szabály,   hogy  a  munkavállalót  a  munkaviszony   jogellenes
        megszüntetése esetén kérelmére eredeti munkakörébe vissza  kell
        helyezni.  Ezt a bíróság csak akkor mellőzheti, ha a munkáltató
        bizonyítja, hogy a munkavállaló továbbfoglalkoztatása tőle  nem
        várható el.
         
         A  Ktjt.  62.  §  (1)  bekezdése alapján a Ktjt.  hatálya  alá
        tartozó    munkáltatóknál   munkaviszonyban   foglalkoztatottak
        munkaviszonyának jogellenes megszüntetése esetén  az  általános
        szabály  szerint  az  eredeti munkakörbe való  visszahelyezésre
        nincs  mód.  Továbbfoglalkoztatását a munkavállaló  csak  akkor
        kérheti, ha
         „a)    a    megszüntetés   a   rendeltetésszerű   joggyakorlás
        követelményébe [Mt. 4. §] ütközik, vagy a munkáltató megszegi a
        felmondási korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [Mt. 89.  §
        (7)-(8) bekezdés, 90. § (1)-(4) és (6) bekezdés, 91. §], vagy
           b)  a munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselő,
        az  üzemi  tanács tagjának (elnökének), illetve a  munkavédelmi
        képviselőnek  (munkavédelmi bizottság tagjainak) munkaviszonyát
        az  Mt.  28.  §-ba,  a 62/A. §-ba vagy a munkavédelemről  szóló
        1993.  évi  XCIII.  törvény 76. §-ának (3)  bekezdésébe  ütköző
        módon szüntette meg.”
         
         Megállapítható tehát, hogy a Ktjt. 62. § (1) bekezdése az  Mt.
        szabályainál hátrányosabban állapítja meg a hatálya alá tartozó
        munkáltatók       által      foglalkoztatott      munkavállalók
        munkaviszonyának  jogellenes megszüntetése  esetén  az  eredeti
        munkakörbe való visszahelyezés szabályait.
         
         A  vitatott  szabályok az Mt. hatálya alatt álló munkavállalók
        – azaz ugyanazon szabályozási körbe tartozó jogalanyok – között
        tesznek  a  kormánynak  alárendelt  államigazgatási  szervekkel
        munkaviszonyban  álló  munkavállalók hátrányára  különbséget  a
        munkajogi  védelem szempontjából. A törvényhozó az Mt.  hatálya
        alá  tartozó  más  munkavállalókkal való  összehasonlításban  a
        jogok   és   kötelezettségek  elosztásában  nem  mért   egyenlő
        mércével,  a  Ktjt.  hatálya alá tartozó  szervezetben  dolgozó
        munkavállalókat   nem  kezelte  más  munkavállalókkal   egyenlő
        méltóságú    személyként.    E    hátrányos    megkülönböztetés
        tekintetében  önmagában az, hogy e munkavállalók  a  kormánynak
        alárendelt államigazgatási rendszerbe tartozó szervekkel állnak
        munkaviszonyban,   nem  tekinthető  alkotmányosan   elfogadható
        indoknak.
         
         E   szabályok   alkotmányellenes  megkülönböztetést   rejtenek
        magukban  a  munkáltatók jogai tekintetében  is,  mert  csak  a
        munkáltatók  egy  csoportjára nézve állapít  meg  –  az  állami
        munkáltatók  számára  alkotmányos  indok  nélkül  privilegizált
        helyzetet biztosítva – eltérő jogokat.
         
         Ezért  az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Ktjt. 61.  §
        (1) bekezdése és 62. § (1) bekezdése alkotmányellenes, sérti az
        Alkotmány  70/A. § (1) bekezdésében szabályozott  jogegyenlőség
        követelményét, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába  ütközik.
        Ezért e szabályokat megsemmisítette.
         
                                      V.
                                       
         1.  Négy  indítványozó kérte a Ktjt. 23.  §  (3)  bekezdés  a)
        pontja, valamint a Ktv. 49/E. §-a alkalmazhatóságát kizáró  24.
        §  (1)  bekezdés  alkotmányossági vizsgálatát is.  E  szabályok
        tekintetében  az  indítványozó által felvetett  alkotmányossági
        problémát  az okozza, hogy a Ktv. 49/E. §-a alapján a jubileumi
        jutalomra jogosító szolgálati idő számításánál az 1992.  július
        1-je  előtt  valamennyi munkaviszonyban töltött időt figyelembe
        kell  venni. Addig a Ktjt. 23. § (3) bekezdése csak a  szorosan
        vett   állami   szervezetben,  a  Ktv.  és  a  közalkalmazottak
        jogállásáról  szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a  továbbiakban:
        Kjt.)    hatálya   alá   tartozó   munkáltatónál,   bíróságnál,
        ügyészségnél  munkaviszonyban töltött időt  minősíti  jubileumi
        jutalomra jogosító időnek. Az indítványozók álláspontja szerint
        sérti   az   Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdéséből   levezetett
        jogbiztonság követelményét, szerzett jogokat sért a Ktjt. 23. §
        (3)  bekezdése,  amely – a közszolgálati jogviszony  jellegének
        megváltoztatásával,   egyik  napról  a   másikra   –   átmeneti
        rendelkezések nélkül megváltoztatta a jubileumi jutalomra  való
        jogosultság  feltételeit,  és  nem  volt  tekintettel   azokra,
        akiknek jogszerzése már folyamatban volt. Az egyik indítványozó
        álláspontja  szerint a jubileumi jutalomra vonatkozó  szabályok
        megváltoztatása sérti az Alkotmány 70/B. §-ának (2)  bekezdését
        is.
         
         Az  Alkotmánybíróság értelmezése szerint: „[a] jogbiztonság  –
        többek  között  – megköveteli a megszerzett jogok  védelmét,  a
        teljesedésbe    ment,   vagy   egyébként   véglegesen    lezárt
        jogviszonyok   érintetlenül   hagyását,   illetve   a   múltban
        keletkezett,    tartós   jogviszonyok   megváltoztathatóságának
        alkotmányos  szabályokkal való korlátozását.”  [11/1992.  (III.
        5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 81.]
         
         Ugyanakkor  az  Alkotmánybíróság  rámutatott  az  Alkotmányból
        levezetett követelmény értelmezési határaira is: „[a]  szerzett
        jogok  védelmének  alkotmányos  jogállamban  szabályként   kell
        érvényesülnie, az azonban nem abszolút érvényű és kivételt  nem
        tűrő  követelmény. [...] A szerzett jogokkal azonban a  pusztán
        elvont   jogi   lehetőségek,  amelyek  még   fennálló   konkrét
        jogviszonyokkal   összefüggésben   nincsenek,   csak    távoli,
        közvetett  kapcsolatban vannak. Az alkotmányos védelmet  élvező
        szerzett  jogok  a már konkrét jogviszonyokban  alanyi  jogként
        megjelenő   jogosultságok,   illetőleg   azok   a   jogszabályi
        igérvények  és  várományok, amelyeket  a  jogalkotó  a  konkrét
        jogviszonyok  keletkezésének  lehetőségével  kapcsol  össze.  A
        jogszabályok   hátrányos   megváltoztatása   így   csak   akkor
        ellentétes  a  szerzett  jogok  alkotmányos  oltalmával,  ha  a
        módosítás a jog által már védett jogviszonyok lefolyásában idéz
        elő  a jogalanyokra nézve kedvezőtlen változtatást. [...] A jog
        stabilitására,    előreláthatóságára   vonatkozó    alkotmányos
        szempont nem jelenti a jogszabályok megváltoztathatatlanságát.”
        (731/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 801, 805-806.)
         
         Az  Alkotmánybíróság számos határozatában vizsgálta a Ktv.-ben
        szabályozott jubileumi jutalom feltételeit módosító jogszabályi
        rendelkezések  alkotmányosságát. A 632/B/2002. AB határozatában
        a  jubileumi jutalomra vonatkozó szabályozás történeti elemzése
        alapján    rámutatott:   „A   jubileumi   jutalomra   vonatkozó
        szabályozás  e módosításait végig kísérve megállapítható  az  a
        jogalkotói   törekvés,   hogy  a   jubileumi   jutalomra   való
        jogosultság  feltételeit megállapító szabályozás  alapvetően  a
        jubileumi jutalom funkciójának megfelelően rögzítse a jubileumi
        jutalomra  jogosító  jogszerző idő számításának  előírásait.  A
        jubileumi  jutalom  a  köztisztviselő által  az  állam,  a  köz
        szolgálatában eltöltött hosszú idő elismerésére szolgál.  Ezért
        határozza  meg  a Ktv. 49/E. §-a szűkebben a jubileumi  jutalom
        megállapításánál figyelembeveendő időt, mint a Ktv. 72. §  (1)-
        (2)   bekezdése   a   köztisztviselő   besorolásánál   irányadó
        jogviszonyokban   töltött   időket.”   E   határozatában    nem
        minősítette  alkotmányellenesnek azt, hogy  Ktv.  49/E.  §-a  a
        szövetkezeti  tagsági viszonyban töltött időt  nem  ismerte  el
        jubileumi jutalomra jogosító időnek. (ABH 2004, 1620, 1625.)
         
         Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   önmagában    –
        tekintettel a jubileumi jutalom rendeltetésére – nem tekinthető
        alkotmányellenesnek  az,  hogy a  Ktjt.  a  kormánytisztviselői
        jogviszonyban  nem  minden, 1992 előtt munkaviszonyban  töltött
        időt,  hanem  csak  a szűkebb értelemben vett közszférában,  az
        államapparátusban  (a  Ktv. hatálya alá tartozó  szerveknél,  a
        bíróságoknál,  ügyészségeknél) és a Kjt.  hatálya  alá  tartozó
        szerveknél  munkaviszonyban eltöltött időt  minősíti  jubileumi
        jutalomra jogosító időnek.
         
         A  jubileumi  jutalomra  való jogosultság  akkor  nyílik  meg,
        amikor a törvényben meghatározott szolgálati idő letelik, addig
        alkotmányos  védelem alatt álló szerzett jog nem keletkezik.  A
        jubileumi    jutalomra   való   jogosultság   a   közszolgálati
        jogviszonyokat  szabályozó törvényeken és  nem  az  Alkotmányon
        alapuló  alanyi jog. Így az arra jogosultaknak a Ktv. szabályai
        alapján  nem  keletkezett  az  Alkotmány  védelme  alatt   álló
        „várománya”,   a   jogalkotó   nagy  szabadsággal   rendelkezik
        feltételeinek    szabályozására   és   megváltoztatására    is.
        [Hasonlóan    foglalt    állást    az    Alkotmánybíróság     a
        végkielégítéssel   kapcsolatos   határozataiban,   legutóbb   a
        174/B/1999.  AB  határozatában (ABH 2005, 870,  877-878.).]  Az
        Alkotmánybíróság  több  határozatában  utalt  arra,  hogy  „[a]
        jogbiztonság  és  a  szerzett  jog  alkotmányos   védelme   nem
        értelmezhető  akként, hogy a múltban keletkezett jogviszonyokat
        soha  nem  lehet  alkotmányos szabályozásokkal megváltoztatni.”
        [515/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 976, 977.; 1011/B/1999. AB
        határozat, ABH 2001, 1365, 1370.; 495/B/2001. AB határozat, ABH
        2003,  1382,  1390.] Nem sérti a jogbiztonság  követelményét  a
        jogosultság  feltételeinek jövőre vonatkozó  olyan  átalakítása
        sem,  amely  a  jövőbeni jogosultak számára  esetleg  hátrányos
        következményekkel  jár. (174/B/1999. AB  határozat,  ABH  2005,
        870, 878.)
         
         Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a
        Ktjt.     jubileumi     jutalomra    vonatkozó     szabályainak
        alkotmányellenessége  az Alkotmány 2. § (1)  bekezdése  alapján
        nem állapítható meg.
         
         Az  Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt is,  amely
        a   Ktjt.   23.   §   (3)   bekezdése   alkotmányellenességének
        megállapítását  az  Alkotmány 70/B. § (2)  bekezdésébe  foglalt
        azon  szabály  megsértésére hivatkozással  kezdeményezte,  mely
        szerint egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bérhez van joga. A
        jubileumi jutalom a köztisztviselőnek, kormánytisztviselőnek  a
        jogállásukat szabályozó törvények alapján, alanyi jogon járó, a
        köz  szolgálatában eltöltött hosszú szolgálati idő elismerésére
        szolgáló juttatás, – bár mértéke igazodik az illetményhez – nem
        minősül a munkavégzés fejében járó bérnek, illetménynek.  Ezért
        az   Alkotmány   70/B.  §  (2)  bekezdésével   alkotmányjogilag
        értékelhető   összefüggése  nem  állapítható  meg.   [Hasonlóan
        foglalt állást a végkielégítéshez való joggal összefüggésben az
        Alkotmánybíróság 1303/B/1996. AB határozatában (ABH 1997,  693,
        694.).]
         
         2.  Az  indítványozó a 23. § (3) bekezdésével és a 24.  §  (1)
        bekezdésének  „49/E. §” szövegrészével összefüggésben  kifejti:
        az    Alkotmány   70/A.   §-ában   szabályozott   jogegyenlőség
        követelményébe ütközik az, hogy a köztisztviselői jogviszonyban
        állók  esetén  a Ktv. 49/E. §-a alapján változatlan  feltételek
        mellett  jár a jubileumi jutalom, akiknek jogviszonya  a  Ktjt.
        76.  §  (1)  bekezdése alapján kormánytisztviselői jogviszonnyá
        alakult  át,  mások, a Ktv. szabályaihoz képest  korlátozottabb
        feltételek  mellett  juthatnak hozzá ehhez  a  juttatáshoz.  Az
        indítványozók többsége hasonló érveléssel kéri a Ktjt. 9. § (1)
        bekezdés    második    mondata    alkotmányellenességének     a
        megállapítását,  mely  szerint  a  felmentési  idő  két  hónap.
        Szerintük  a  felmentési  időnek  a  közszolgálatban  eltöltött
        időtől  független, a Ktv. szabályaitól eltérő  szabályozása  az
        Alkotmány  70/A. §-ába ütközik. Ugyanezen az alapon vitatják  a
        Ktjt.-nek a Ktv. egyes rendelkezéseinek alkalmazását kizáró 10.
        § (1) bekezdését is. Az Alkotmánybíróság fentiekben ismertetett
        állandó  gyakorlata  szerint  az Alkotmány  70/A.  §-a  alapján
        valamely  jogszabályi  rendelkezés  alkotmányellenessége  akkor
        állapítható  meg,  ha  az  összehasonlítható  jogosultak,  vagy
        kötelezettek, azaz azonos szabályozási körbe tartozó jogalanyok
        között  tesz  alkotmányos  indok nélkül  megkülönböztetést.  Az
        Alkotmánybíróság  eddigi gyakorlatában  nem  tekintette  azonos
        szabályozási   körbe  tartozónak  a  különböző  foglalkoztatási
        viszonyokat szabályozó jogállási törvények hatálya alá  tartozó
        jogalanyokat. Határozataiban kimondta, hogy önmagában az,  hogy
        a különböző foglalkoztatási jogviszonyokat szabályozó törvények
        egyes munkajogi intézményeket eltérően szabályoznak, nem jelent
        alkotmányellenes   diszkriminációt.   [pl.:    44/B/1993.    AB
        határozat, ABH 1994, 574, 575.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat,
        ABH  1993,  48, 65.; 198/B/1998. AB határozat, ABH  1999,  668,
        669.; 170/B/2004. AB határozat, ABH 2008, 2067, 2068-2071.]
         
         A  Ktjt.  hatálybalépését  követően  a  köztisztviselők  és  a
        kormánytisztviselők nem tekinthetők azonos  szabályozási  körbe
        tartozó jogalanyoknak, így a közszolgálati jogviszonyuk  eltérő
        szabályozása  miatt  az  Alkotmány  70/A.  §-ában  szabályozott
        jogegyenlőség sérelme nem állapítható meg.
         
         3.   A   Ktjt.  9.  §  (1)  bekezdés  első  mondatába  foglalt
        felmentési  időre  vonatkozó  rendelkezést  és  a  Ktv.   egyes
        szabályainak alkalmazását kizáró 10. § (1) bekezdését  támadják
        az  indítványozók  a  visszaható hatályú  jogalkotás  tilalmába
        ütközésük  miatt  is.  Az Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata
        szerint   az   Alkotmány   2.  §  (1)   bekezdésében   elismert
        jogállamiság  egyik  legfontosabb alkotóeleme  a  jogbiztonság,
        amely  –  egyebek  között – megköveteli, hogy  a  jogalanyoknak
        meglegyen  a tényleges lehetőségük arra, hogy magatartásukat  a
        jog   előírásaihoz   tudják  igazítani,   ennek   érdekében   a
        jogszabályok   a   kihirdetésüket  megelőző  időre   nézve   ne
        állapítsanak    meg    kötelezettséget,   illetőleg    valamely
        magatartást    visszamenőleges   hatállyal   ne    minősítsenek
        jogellenesnek.  A  jogbiztonság ezen  alapvető  követelményével
        ellentétes  jogalkotás az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésének  a
        sérelmét  eredményezi. [34/1991. (VI. 15.)  AB  határozat,  ABH
        1991,  170, 172.; 31/2005. (VII. 14.) AB határozat,  ABH  2005,
        675,   679.]   Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában   visszaható
        hatályúnak    minősül   a   szabályozás,   ha   a    jogszabály
        hatálybaléptetése „(...) nem visszamenőlegesen  történt  ugyan,
        de  a  jogszabály rendelkezéseit – az erre irányuló  kifejezett
        rendelkezés   szerint  –  a  jogszabály  hatálybalépése   előtt
        létrejött  jogviszonyokra is alkalmazni kell”.  [57/1994.  (XI.
        17.) AB határozat, ABH 1994, 316, 324.]
         
         A  Ktjt.  ezen vitatott szabályai a jövőre nézve rendelkeznek,
        a    hatálybalépésüket    megelőző    időre    kötelezettséget,
        jogsértésért való felelősséget, szankciót nem állapítanak meg.
         
         A    Ktjt.    hatálybalépésekor   a   hatálya   alá    tartozó
        szervezetekben dolgozó köztisztviselők jogállása  megváltozott,
        s  ezzel  megváltozott  a kinevezésükkel  létrejött  jogviszony
        tartalma is.
         
         A   visszaható  hatályú  jogalkalmazás  tilalma  azonban   nem
        értelmezhető  akként,  hogy a tartós,  határozatlan  időtartamú
        jogviszonyok   a   jövőre  nézve  nem   alakíthatók   át,   nem
        változtathatók    meg.    Ha    a   jogviszonyok    tartalmának
        megváltoztatása   következtében  az  Alkotmány   valamely   más
        rendelkezése  (pl.:  a diszkrimináció tilalma),  vagy  valamely
        alapvető  jog sérelmet nem szenved, pusztán az Alkotmány  2.  §
        (1)  bekezdése  alapján az alkotmányellenesség nem  állapítható
        meg. (174/B/1999. AB határozat, ABH 2005, 870, 878.)
         
         Az   indítványozók  álláspontja  szerint  a  Ktjt.  9.  §  (1)
        bekezdésében   a  felmentési  idő  tartamának  csökkentése   és
        szolgálati  időtől  független, egységes megállapítása  szerzett
        jogokat sért.
         
         A   felmentési   időre   való  jogosultság   a   közszolgálati
        jogviszony  megszűnésekor  nyílik meg,  akkor  válik  joggá.  A
        szerzett  jogok  védelmének  fentiekben  kifejtett  értelmezése
        alapján  a  felmentési  idő tartamának  a  jövőbeni  jogosultak
        tekintetében  történő  módosítása  nem  jár  a  szerzett  jogok
        sérelmével.
         
         Mindezeket  figyelembe véve a Ktjt. 9.  §  (1)  bekezdés  első
        mondatának,     valamint     10.     §     (1)     bekezdésének
        alkotmányellenessége – az indítványozók által  kifejtett  érvek
        alapján  – sem az Alkotmány 70/A. §-a, sem a 2. § (1) bekezdése
        alapján nem állapítható meg.
         
         4.   A  szerzett  jogok  védelmére  és  a  visszaható  hatályú
        jogalkotás  tilalmára hivatkozással kérik  az  indítványozók  a
        Ktjt. 76. § (1) bekezdésének, valamint a 76. § (3) bekezdésében
        foglalt  rendelkezések  alkotmányellenességének  megállapítását
        is.  Álláspontjuk  szerint  a jogállás  átalakítására  csak  az
        érintettekkel  való megegyezés alapján kerülhetett  volna  sor.
        Egyik  indítványozó  szerint  sérti  az  Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésében  szabályozott emberi méltósághoz  való  jogot  az,
        hogy erről a tényről az érintetteket csak tájékoztatni kell.
         
         A  Ktjt.  e  szabályai szerint a Ktjt. hatálybalépésével  –  a
        törvény  erejénél  fogva  – a hatálya  alá  tartozó  szervekben
        foglalkoztatott köztisztviselők jogviszonya kormánytisztviselői
        jogviszonnyá, szakmai vezetők, főosztályvezetők, osztályvezetők
        jogviszonya   a  Ktjt.-ben  szabályozott  vezetői  jogviszonnyá
        alakult  át.  A Ktjt. e rendelkezései tartalmukat tekintve  nem
        konkrét  jogosultságok és kötelezettségek módosításáról,  hanem
        az  államigazgatási szervezetben foglalkoztatottak jogállásának
        megváltozásáról       rendelkeznek.      A      közszolgálatban
        foglalkoztatottak  jogállását törvény határozza  meg,  törvényi
        rendelkezésen alapul annak megváltozása is.
         
         A   státus  átalakulását  kimondó  szabályok  a  jövőre  nézve
        változtatják  meg  az  érintettek  jogviszonyait,   a   törvény
        hatálybalépését megelőző időre nézve jogi hatással nem  bírnak,
        s  mivel  önmagukban jogokat, kötelezettségeket nem állapítanak
        meg, szerzett jogokat sem érintenek.
         
         Erre  tekintettel  a  Ktjt.  76. §  (1)  és  (3)  bekezdésének
        alkotmányellenessége  az Alkotmány 2. § (1)  bekezdése  alapján
        nem állapítható meg.
         
         Egyes    indítványozók   álláspontja   szerint   a    vitatott
        rendelkezések  – mivel a jogviszonyok átalakítására  a  törvény
        erejénél fogva, az érintettek hozzájárulása nélkül került sor –
        sértik  az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében szabályozott emberi
        méltósághoz való jogot.
         
         Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában az emberi méltósághoz  való
        jogot  az  „általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának
        tekinti,    amelynek   egyik   eleme   az   egyén   cselekvési,
        önrendelkezési  szabadsága.  [először:  8/1990.  (IV.  23.)  AB
        határozat, ABH 1990, 41, 44.] Az önrendelkezési jogból  vezette
        le  a fél perbeli részvételével kapcsolatos rendelkezési jogait
        [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 67.; 1/1994.  (I.
        7.)   AB   határozat,  ABH  1994,  29,  35-37.],  illetőleg   a
        pernyertességből folyó rendelkezési jogát is [4/1998. (III. 1.)
        AB  határozat,  ABH  1998,  71,  75-77.].  Az  Alkotmánybíróság
        álláspontja  szerint az önrendelkezési jog magába  foglalja  az
        egyén    munkajogi   státusának   megváltozásával   kapcsolatos
        rendelkezési  jogát  is,  nevezetesen azt,  hogy  hozzájárulása
        nélkül  abban jelentős változás ne következhessen be.  Azonban,
        amint  arra  az  Alkotmánybíróság a  fentiekben  rámutatott,  a
        köztisztviselői  jogviszonyokban –  tekintettel  arra,  hogy  e
        jogviszonyok   tartalmát   törvény   határozza    meg    –    a
        köztisztviselőnek   ez  a  rendelkezési  joga   törvény   által
        korlátozott,   a   jogviszony  keletkezése  tekintetében   arra
        korlátozódik, hogy a kinevezést – törvényben foglalt feltételek
        mellett  –  elfogadja-e  vagy sem, ha  a  jogviszony  tartalmát
        szabályozó   törvényi  rendelkezések  módosítását   nem   tudja
        elfogadni,  jogviszonyát  lemondással  megszüntetheti.   Ez   a
        rendelkezési      jog     a     köztisztviselői      jogviszony
        kormánytisztviselői  jogviszonnyá való  átalakulása  esetén  is
        megilleti.   Így  a  vitatott  rendelkezések  tekintetében   az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az indítványozó által állított
        sérelme sem állapítható meg.
         
         Mindezek   alapján  a  Ktjt.  76.  §  (1)  és  (3)   bekezdése
        alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
        irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította.
         
         5.  Indítványok támadják a Ktv. 60. §-át módosító 66.  §  (17)
        bekezdését   is.   E   rendelkezések   a   kormánytisztviselők,
        köztisztviselők  munkáltató  általi  jogellenes   felmentésének
        jogkövetkezményeit    szabályozzák.    Az    indítványozók    e
        szabályozással   összefüggésben  azt  kifogásolják,   hogy   az
        érintettek   csak   kivételesen,  a  törvényben   meghatározott
        jogsértések megállapítása esetén kérhetik a bíróságtól  eredeti
        munkakörben    való    továbbfoglalkoztatásukat.    Az    egyik
        indítványozó  szerint  ez  a szabályozás  diszkriminatív,  mert
        indokolatlanul kiemeli a köztisztviselőket abból a körből, akik
        a  jogsértés megállapítása esetén bármikor kérhetik az  eredeti
        munkakörben    való   továbbfoglalkoztatásukat.    Egy    másik
        indítványozó  a 4/1998. (III. 1.) AB határozatra hivatkozással,
        az  abban hivatkozott alkotmányi rendelkezéseket felhívva, kéri
        a  vitatott rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását.
        Az  Alkotmánybíróság  4/1998. (III.  1.)  AB  határozatában  (a
        továbbiakban:  Abh.2.) az Mt. és a Kjt.  azon  szabályainak  az
        alkotmányosságát  vizsgálta, amelyek úgy rendelkeztek,  hogy  a
        munkáltató   kérelmére  a  bíróság  mellőzi   a   munkavállaló,
        illetőleg    közalkalmazott    eredeti    munkakörbe    történő
        visszahelyezését,  feltéve, ha a munkáltató a  munkavállalónak,
        közalkalmazottnak   a  felmentés  esetén   járó   végkielégítés
        kétszeresének megfelelő összeget megfizeti. Az Alkotmánybíróság
        úgy ítélte meg, hogy az elbírált szabályozás egyrészt sérti  az
        Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz
        való   jogot,  mert  alkotmányos  indok  nélkül  korlátozza   a
        pernyertes  fél perbeli rendelkezési jogát, másrészt  sérti  az
        Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdését, mert ésszerű  indok  nélkül,
        önkényesen  korlátozzák a bíróságot abban, hogy  a  perbe  vitt
        jogokat érdemben elbírálja. (ABH 1998, 71, 75-77. )
         
         Az  Alkotmánybíróság 549/B/1999. AB határozatában  (ABH  2007,
        1190.)  az  Abh2.-ben  elbírált alkotmányossági  érvek  alapján
        ismét  vizsgálta  az Mt. 100. §-ának a munkaviszony  jogellenes
        megszüntetésének   jogkövetkezményeire  vonatkozó   szabályait,
        valamint a Ktv. 60. §-ának akkor hatályos rendelkezéseit.
         
         A  Ktv.  akkor  hatályos  (lényegében a  Ktjt.  által  történt
        módosítását   megelőző)  60.  §-a  –  az  Mt.  fentiekben   már
        ismertetett   –  szabályaival  csaknem  azonos  rendelkezéseket
        tartalmazott.
         
         Az   549/B/1999.   AB  határozatában  ezzel  a  szabályozással
        összefüggésben az Al
         kotmánybíróság  nem  állapította meg az Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésében szabályozott emberi méltósághoz való jog sérelmét,
        sem  a 2. § (1) bekezdésének megsértését az Abh2.-ben kifejtett
        érvek  alapján. E határozatában kifejtette, hogy bár a törvényi
        szabályozás   változatlanul  lehetőséget  ad   arra,   hogy   a
        munkáltató  kérelmére a bíróság a munkavállaló (köztisztviselő)
        kérelme   ellenére   mellőzze  az   eredeti   munkakörbe   való
        visszahelyezését,  ha  a  munkavállaló továbbfoglalkoztatása  a
        munkáltatótól nem várható el, s ezzel korlátozza a munkavállaló
        perbeli rendelkezési jogát, a korlátozásnak alkotmányos indokai
        vannak.  Rámutatott arra, hogy a munkavállalónak  az  Alkotmány
        54.  §  (1)  bekezdés  védelme alatt  álló  emberi  méltóságból
        levezetett perbeli rendelkezési joga nem abszolút érvényű:  nem
        jelenti    azt,    hogy   a   jogsértő   módon    megszüntetett
        munkajogviszony   helyreállítására   –   a   munkaügyi   perben
        előterjesztett  kérelme  alapján –  minden  körülmények  között
        igényt    támaszthat.   Elemzi   a   munkaviszony    jogellenes
        megszüntetésének  azon  eseteit, amelyek  fennállása  esetén  a
        továbbfoglalkoztatás a munkáltatótól nem várható el. Az eredeti
        munkakörbe való visszahelyezés mellőzésére irányuló munkáltatói
        kérelem  esetén  a  munkáltató  köteles  bizonyítani,  hogy   a
        továbbfoglalkoztatás tőle nem elvárható, és az  eljáró  bíróság
        érdemben mérlegelni tudja, hogy a munkáltatói oldalon fennáll-e
        olyan  alkotmányos  érdek,  amely a  munkavállaló  rendelkezési
        jogának korlátozását indokolja. (ABH 2007, 1190, 1200-1206.)
         
         A  Ktv.-nek  a  Ktjt. 66. § (17) bekezdése által megállapított
        60.  §-a  gyökeresen megváltoztatta a közszolgálati  jogviszony
        munkáltató    által    történő   jogellenes    megszüntetésének
        szankciórendszerét.  A  jogellenes  felmentés  jogkövetkezménye
        általános  szabályként a munkáltatót a 60. § (3)-(4)  bekezdése
        alapján  terhelő átalány-kártérítési kötelezettség. Az  eredeti
        munkakörben    való   továbbfoglalkoztatás   elrendelésére    a
        köztisztviselő kérelmére akkor kerülhet sor, ha a munkáltató  a
        jogviszony megszüntetésével a törvény által kiemelten védett  –
        ezen   belül   egyes  alkotmányos  –  jogok,  illetve   érdekek
        sérelmével járó jogellenességet követett el.
         
         A  jogellenesség  ezen  esetein túl a jogellenesen  felmentett
        köztisztviselő  számára – eltérően a korábbi  szabályozástól  –
        nincs   választási  lehetősége  az  eredeti   munkakörbe   való
        visszahelyezés  és  a  kártérítés  között.  A  jogellenességnek
        ezeken az esetein kívül a köztisztviselő nem kérheti az eredeti
        munkakörbe  való visszahelyezését, és a bíróság sem kötelezheti
        a  munkáltatót a jogellenesen felmentett köztisztviselő eredeti
        munkakörben való továbbfoglalkoztatására.
         
         Az   Abh2.-ben   megítélt  szabályozáshoz  képest   lényegesen
        megváltozott a szankciórendszer jogi konstrukciója,  alapjaiban
        változtak  meg  anyagi jogi szabályai. A vizsgált  anyagi  jogi
        szabályozással összefüggésben a perbeli rendelkezési jognak  az
        Abh2.-ben kifejtett eljárásjogi értelmezése csak a Ktv.  60.  §
        (1) bekezdésében szabályozott tényállások esetén – amelyekben a
        köztisztviselőnek  választási  lehetősége  van  –  alkalmas   a
        szabályozás  alkotmányosságának  megítélésére.  A  60.  §   (1)
        bekezdésében   szabályozott,  a   törvényhozó   által   kiemelt
        védelemben  részesített jogok sérelme esetén  a  Ktv.  vitatott
        szabálya  nem tartalmaz olyan korlátozó rendelkezést,  amelynek
        alapján  a  köztisztviselő perbeli rendelkezési  joga  sérelmet
        szenvedne,   illetőleg   önkényesen,   ésszerű   indok   nélkül
        akadályoznák  a bíróságot abban, hogy a perbe vitt  jogokat  és
        kötelezettségeket érdemben elbírálhassa.
         
         A  jogellenes  felmentésnek  a  60.  §  (1)  bekezdésében  nem
        szabályozott eseteiben a felmentett köztisztviselőnek nincs  az
        anyagi  jogon  alapuló igénye arra, hogy az eredeti  munkakörbe
        való   visszahelyezését  kérje  a  bíróságtól.  E   szabályozás
        alkotmányossága az Abh2.-ben alkalmazott alkotmányossági  mérce
        alapján nem ítélhető meg.
         
         Az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből  nem  vezethető   le
        alkotmányossági  követelmény arra  nézve,  hogy  a  törvényhozó
        milyen   módon   szankcionálja   a   közszolgálati   jogviszony
        jogellenes  megszüntetését. Az emberi méltósághoz  való  jogból
        nem  következik,  hogy  a jogalkotó a közszolgálati  jogviszony
        jogellenes megszüntetésének minden esetében köteles biztosítani
        a  jogellenesen  felmentett köztisztviselő számára  az  eredeti
        munkakörben való foglalkoztatás lehetőségét, de nem  következik
        annak   alkotmányellenessége  sem,  ha  kizárólag   kártérítési
        szankciót  fűz  a jogviszony jogellenes megszüntetésének  egyes
        eseteihez.
         
         Mindezeket  figyelembe  véve  az Alkotmánybíróság  úgy  ítélte
        meg,  hogy  a Ktv. 60. §-ának alkotmányellenessége az Abh2.-ben
        alkalmazott    alkotmányossági   követelmények   alapján    nem
        állapítható meg.
         
         Nem  állapítható  meg  a vitatott szabály alkotmányellenessége
        az    Alkotmány   70/A.   §-ának   sérelme   miatt   sem.    Az
        Alkotmánybíróság a fentiekben – jelen indokolás V/2.  pontjában
        –  rámutatott:  önmagában az, hogy a különböző  foglalkoztatási
        jogviszonyokat    szabályozó    törvények    egyes    munkajogi
        intézményeket     eltérően     szabályoznak,     nem     jelent
        alkotmányellenes diszkriminációt. Így az, hogy a Ktv.  60.  §-a
        az   Mt.  100.  §-ától  eltérően  szabályozza  a  közszolgálati
        jogviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményeit,  nem
        sérti  az  Alkotmány  70/A.  §-ában szabályozott  jogegyenlőség
        követelményét.
         
         Mindezekre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság   úgy   foglalt
        állást,   hogy  az  indítványozók  által  felhívott  alkotmányi
        rendelkezések  alapján  a Ktv. 60. §-ának  alkotmányellenessége
        nem állapítható meg, ezért az indítványokat elutasította.
         
         6.  Az  Alkotmánybíróságnak egy indítvány  alapján  vizsgálnia
        kell  a  Ktjt.  15. §-ának alkotmányosságát is. Az indítványozó
        szerint  ez  a  rendelkezés  sérti az  Alkotmány  70/B.  §  (4)
        bekezdésében szabályozott pihenéshez való jogot, mivel  a  Ktv.
        40.  §  (5)  bekezdésében meghatározottnál (160  óra)  hosszabb
        időtartamú   (200)  rendkívüli  munkavégzés  elrendelésére   ad
        lehetőséget.  Az  Alkotmánybíróság az  Alkotmány  70/B.  §  (4)
        bekezdésével  összefüggésében  több  határozatában   rámutatott
        arra,  hogy  az  Alkotmány alapvető jogként  fogalmazza  meg  a
        pihenéshez,  a  szabadidőhöz,  a  fizetett  szabadsághoz   való
        jogokat, de az Alkotmánynak nincs olyan rendelkezése,  amely  a
        pihenéshez   való  jog  konkrét  módjait,  illetve  feltételeit
        ugyanilyen módon írná elő (1403/B/1991. AB határozat, ABH 1992,
        493,   494.;  1029/D/1998.  AB  határozat,  ABH  2001,   1294.;
        1030/B/2004. AB határozat, 2005, 1307, 1311.). A  Ktv.  40.  §-
        ának  – a kormánytisztviselőkre is irányadó – (2)-(3) bekezdése
        a    rendkívüli   munkavégzéssel   azonos   időtartamú    (heti
        pihenőnapon,   munkaszüneti  napon  végzett  munka   esetén   a
        rendkívüli   munkavégzés  időtartama  kétszeresének  megfelelő)
        szabadidő biztosítását írja elő. A Ktjt. 15. §-a pedig arra  ad
        lehetőséget,  hogy  a  rendszeresen  rendkívüli  munkát   végző
        kormánytisztviselő  számára a rendkívüli  munkavégzés  törvényi
        maximumának    megfelelő    időtartamú    szabadidő    átalányt
        állapítsanak   meg.   Tekintettel  arra,  hogy   a   rendkívüli
        munkavégzés  ellentételezéseként  szabadidőt  állapít   meg   a
        törvény,  az  Alkotmány  70/B. § (4) bekezdésében  szabályozott
        pihenéshez való jog sérelme nem állapítható meg.
         
         Ezért  a Ktjt. 15. §-a alkotmányellenességének megállapítására
        és  megsemmisítésére  irányuló indítványt  az  Alkotmánybíróság
        elutasította.
         
         7.   Több   indítványozó  hivatkozik  egyrészt   a   szociális
        partnerekkel   való   egyeztetési  kötelezettség   elmulasztása
        kapcsán,  másrészt  az indokolás nélküli felmentés  kapcsán  az
        Alapjogi  Charta 27., 28. és 30. cikkében foglalt rendelkezések
        megsértésére.
         
         Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában „[a]z  Európai  Közösségek
        alapító    és    módosító   szerződései   az   Alkotmánybíróság
        hatáskörének szempontjából nem nemzetközi szerződések, (...)  e
        szerződések, mint elsődleges jogforrások (…) közösségi  jogként
        a  belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május  1-
        jétől  az  Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság hatáskörének
        szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1)
        bekezdésében  meghatározott nemzetközi jognak” [72/2006.  (XII.
        15.)   AB  határozat,  ABH  2006,  819,  861.].  Erre  az  elvi
        álláspontra  helyezkedett  az 1053/E/2005.  AB  határozat  (ABH
        2006,  1824, 1828.), 87/2008. (VI. 18.) AB határozat (ABH 2008,
        707, 738.) is.
         
         Az  Alkotmánybíróság hatáskörét az Abtv. 1. §-a határozza meg.
        Ennek  alapján  az  Alkotmánybíróságnak nincs  hatásköre  annak
        vizsgálatára,  hogy  valamely jogszabály  sérti-e  a  közösségi
        jogot.   Ezért   az   Alkotmánybíróság   az   indítványokat   e
        vonatkozásban  az Ügyrend 29. § b) pontja alapján  –  hatásköre
        hiányában – visszautasította.
         
         8.  Az  Abtv.  22. § (2) bekezdése alapján, az indítványnak  a
        kérelem  alapjául  szolgáló ok megjelölése  mellett  határozott
        kérelmet kell tartalmaznia. Az Alkotmánybíróság az Ügyrend  29.
        §  d)  pontja  alapján visszautasítja azt az indítványt,  amely
        érdemben  nem  bírálható el. Az Alkotmánybíróság  megállapítja,
        hogy  a Ktjt. 35. §-a ellen benyújtott indítvány nem felel  meg
        az  Abtv. 22. § (2) bekezdésében foglalt követelményeknek,  így
        az érdemi elbírálásra alkalmatlan, ezért visszautasította.
         
         A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-
        án alapul.
                                Dr. Paczolay Péter
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                 Dr. Balogh Elemér              Dr. Bihari Mihály
                 alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Bragyova András              Dr. Holló András
                 alkotmánybíró                előadó alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Kiss László                  Dr. Kovács Péter
                 alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Lenkovics Barnabás           Dr. Lévay Miklós
                 alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                         
                                 Dr. Stumpf István
                                   alkotmánybíró
          Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró párhuzamos indokolása
                                         
           A  rendelkező  részben foglalt döntésekkel — így a  rendelkező
          rész   1.   és   2.  pontjában  foglalt  megsemmisítésekkel   —
          egyetértek.
           A   rendelkező   rész   1.  pontjában  foglalt   megsemmisítés
          indokolását  —  az  Alkotmány 70/B. § és  70.  §  (6)  bekezdés
          tekintetében  —  nem osztom, az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdése,
          54.  § (1) bekezdése, valamint 57. § (1) bekezdése tekintetében
          pedig további indokokkal látom szükségesnek alátámasztani.
           
           1.  Az  Alkotmány  70/B.  §-ának és  70.  §  (6)  bekezdésének
          indokolásához kapcsolódó eltérő indokaim:
           
           Álláspontom  szerint  az  Alkotmány  70/B.  §-ára  és  70.   §
          (6)   bekezdésére  a  rendelkező  rész  1.  pontjában   foglalt
          megsemmisítés nem alapítható. Az Alkotmány 70/B. §-ában foglalt
          munkához,  illetve  70. § (6) bekezdésében  foglalt  közhivatal
          viseléshez  való  jog elsődlegesen olyan alkotmányos  cél-érték
          meghatározások,  amelyeket  az állam objektív  intézményvédelmi
          kötelezettségének a teljesítésén keresztül valósít meg.
           
           Az  Alkotmánybíróság  irányadó  gyakorlata  a  munkához  és  a
          foglalkozás szabad megválasztásához való jog szubjektív oldalát
          nem  tekinti egy konkrét munkához (foglalkozáshoz) való  alanyi
          jognak. Az említett jog szociális oldalához kapcsolódóan  pedig
          az   állam  objektív  intézményvédelmi  kötelezettségét   olyan
          intézmények kialakításában és fenntartásában (ide értve az erre
          vonatkozó jogi szabályozás kialakítását is) jelöli ki,  amelyek
          léte   és   működése  —  figyelemmel  az  Alkotmány   70/E.   §
          (1)  bekezdésében  foglaltakra is —  biztosítja  a  hivatkozott
          alkotmányos cél-értékek megvalósulását.
           
           Az   Alkotmánybíróság  irányadó  gyakorlata  kezdettől   fogva
          megkülönböztette a munkához való jogtól, mint alanyi  jogtól  a
          munkához  való  jogot,  mint szociális  jogot.  Ez  utóbbi  jog
          intézményi   oldalához   tartozónak   tekintette    az    állam
          kötelezettségét megfelelő foglalkozáspolitika kialakítására  és
          a  munkahelyteremtésre. [21/1994. (IV. 16.) AB  határozat,  ABH
          1994, 117, 120-121.]
           
           Az    Alkotmánybíróság   gyakorlata   alapján    a    munkához
          (foglalkozás  szabad megválasztásához) való jog olyan  alapjog,
          amely a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami
          beavatkozásokkal és korlátozásokkal szemben. E beavatkozások és
          korlátozások  alkotmányossága  azonban  más-más  mérce  alapján
          ítélhető  meg,  aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását,  vagy
          annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s ez utóbbin
          belül  is különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés
          szubjektív, illetve objektív korlátokhoz kötésének megfelelően.
          A  munkához  (foglalkozáshoz) való jogot  a  legsúlyosabban  az
          veszélyezteti,   ha   az   ember  el   van   zárva   az   adott
          tevékenységtől, azt nem választhatja. [21/1994.  (IV.  16.)  AB
          határozat,  ABH  1994,  117,  121.;  27/1999.  (IX.   15.)   AB
          határozat,  ABH 1999, 281, 284.; 276/B/2003. AB határozat,  ABH
          2005,  1159, 1162-1163.; 52/2004. (XII. 10.) AB határozat,  ABH
          2004, 969, 976.]
           
           A  kormánytisztviselők indokolás nélküli felmentését  lehetővé
          tevő   támadott  szabályozás  véleményem  szerint  az  említett
          alapjog  alanyi  jogi, illetve intézményi oldalát  nem  érinti,
          ebből következően nem is sérti.
           
           A  munkához  (foglalkozás  szabad megválasztásához)  való  jog
          alanyi   jogi   oldala  nem  „abszolutizálható”,   nem   jelent
          meghatározott  állások, illetve foglalkozások  elnyeréséhez  és
          gyakorlásához  való  alanyi  jogot.  [54/1993.  (X.   13.)   AB
          határozat,  ABH 1993, 340, 341-342.; 552/B/2000. AB  határozat,
          ABH  2002,  1508,  1513.; 555/B/2007. AB határozat,  ABH  2008,
          2706,  2714.]  Álláspontom szerint ugyanez irányadó  a  konkrét
          állásban,  illetve foglalkozásban maradásra is,  egy  konkrétan
          meghatározott  állás vagy foglalkozás megtartása sem  vezethető
          le  a  munkához  (a  foglalkozás szabad megválasztásához)  való
          alkotmányos jog alanyi oldalából. Az Alkotmánynak sem a 70/B. §-
          ából,  sem  a 70. § (6) bekezdéséből nem vezethető le általános
          elbocsátási tilalom a munkáltató tekintetében, mint ahogyan nem
          vezethető    le   felmondási   tilalom   sem   a   munkavállaló
          tekintetében.  Nem vezethető le sem az Alkotmány  70/B.  §-ából
          (munkához  való jog), sem a 70. § (6) bekezdéséből  (közhivatal
          viseléséhez   való   jog)   a   „munkában   maradás”,   konkrét
          foglalkozásban, munkahelyen, „hivatalban” maradás  alanyi  joga
          és    annak    másik   oldalaként   a   konkrét   munkaviszony,
          közszolgálati,  közalkalmazotti,  kormánytisztviselői   viszony
          megszüntethetetlenségének joga, vagyis a „felmondási tilalom”.
           
           Az    Alkotmánybíróság   833/B/2003.   AB   határozatában    a
          köztisztviselői   létszámcsökkentésre   vonatkozó   jogszabályi
          rendelkezések alkotmányosságát vizsgálta a munkához való joggal
          összefüggésben,   és   rámutatott  arra,   hogy   „[a]   magyar
          közszolgálati  rendszer,  mint  munkajogi  kategória   a   maga
          tagoltságában egységes egész ugyan, de ez nem jelent szervezeti
          egységet,   nem   jelenti  azt,  hogy  akinek  a  közszolgálati
          jogviszonya  megszűnik,  az  a  rendszer  egészéből  véglegesen
          kerülne  ki.  A  jogviszony két alanya mindig egy magánszemély,
          mint  munkavállaló  és  valamelyik  közigazgatási  szerv,  mint
          munkáltató.   A  felmentés  az  adott  közigazgatási   szervvel
          létrejött  jogviszonyt  szünteti meg,  amely  nem  zárja  el  a
          felmentett köztisztviselőt, hogy akár azonnal vagy valamikor  a
          későbbiekben  egy  másik  közigazgatási szervvel  közszolgálati
          viszonyt létesítsen.” (ABH 2004, 1775, 1780-1781.)
           
           Az  államnak  a munkához (foglalkozás szabad megválasztásához)
          való  jog,  mint  szociális jog biztosítását szolgáló  objektív
          intézményvédelmi   kötelezettségéből  sem  vezethető   le   egy
          konkrét,    egyedileg    meghatározott    állás,    foglalkozás
          biztosításának (foglalkoztatott általi megtartásának) a  minden
          esetben érvényesülő kötelezettsége a munkáltató tekintetében; a
          foglalkoztatott számára a „foglalkozás megtartásának”  a  joga,
          olyan jogi szabályozás kialakítása, amely az adott foglalkozást
          a  foglalkoztatott  számára minden esetben, és  alanyi  jogként
          garantálja.
           
           Az   Alkotmány  70.  §  (6)  bekezdésében  foglalt  közhivatal
          viseléséhez  való  jog  azt  biztosítja,  hogy  minden   magyar
          állampolgár   rátermettségének,   képzettségének   és   szakmai
          tudásának  megfelelően  közhivatalt  viselhessen.   E   jog   —
          állampolgári  alapjogként  —  a közhatalom  gyakorlásában  való
          részvétel  általános alapjogát garantálja. [39/1997. (VII.  1.)
          AB   határozat,   ABH   1997,  263,   275.]   Amint   arra   az
          Alkotmánybíróság   az  52/2009.  (IV.  30.)  AB   határozatában
          rámutatott,  a  közhivatal  viseléséhez  való  jog  alkotmányos
          tartalma   egyrészt  a  kiválasztás  elsődleges  szempontjainak
          (rátermettség,   képzettség,  szakmai   tudás)   meghatározása,
          másrészt a magyar állampolgárok számára a közhivatalhoz egyenlő
          feltételekkel történő hozzáférés biztosítása. (ABH  2009,  396,
          400-401.)
           
           Az   Alkotmánybíróság   962/B/1992.   AB   határozatában   már
          kimondta,  hogy  a közhivatal viseléshez való  alkotmányos  jog
          alapján   senkinek   nincs  Alkotmányból  folyó   alanyi   joga
          meghatározott  közhivatal,  illetve közhivatalok  betöltéséhez.
          (ABH  1995,  627, 629.) Álláspontom szerint az  állam  objektív
          intézményvédelmi kötelezettsége sem terjed ki  arra,  hogy  egy
          konkrét   közhivatal  betöltését  biztosítsa   az   állampolgár
          számára. A munkához (foglalkozás szabad megválasztásához)  való
          jog  és  a  közhivatal  viseléséhez való  jog  tehát  általános
          elvként    és   megvalósítandó   célként   elismert   általános
          alkotmányos jogok, amelyek egyetlen konkrét munka-, közhivatali-
          ,  köz-,  vagy kormánytisztviselői viszonyra sem értelmezhetőek
          és  alkalmazhatóak  úgy,  hogy konkrét  személyek,  szervezetek
          számára  alkalmazási  kötelezettséget és elbocsátási  tilalmat,
          „megtartási kötelezettséget” jelentenének.
           
           A  Ktjt.  megalkotásával a törvényalkotó a  korábban  egységes
          jogi   szabályozás  hatálya  alatt  álló  köztisztviselői  kart
          differenciálta:    a    Ktjt.   hatálya    alá    helyezte    a
          kormánytisztviselőket, míg továbbra is  a  Ktv.  hatálya  alatt
          szabályozta a többi köztisztviselő jogviszonyát. A Ktjt. már  a
          jogviszony    elnevezésében   is   kifejezésre    juttatja    a
          kormánytisztviselők     köztisztviselőktől      (illetve      a
          közszolgálatban foglalkoztatott egyéb munkavállalóktól)  eltérő
          speciális  jogi  helyzetét és a jogviszonyok eltérő  voltát.  A
          Ktjt.  hatálya  alá tartozó kormánytisztviselők  közvetlenül  a
          kormánypolitika  végrehajtásáért  tartoznak  felelősséggel.   A
          köztisztviselőktől (illetve a közszférában foglalkoztatott  más
          munkavállalóktól)      eltérően      a      kormánytisztviselők
          tevékenységével    szemben   speciális   (többlet)követelmények
          érvényesülnek, ezek közül kiemelt jelentősége van a bizalomnak,
          a   vezetők   iránti  lojalitásnak  és  a  szervezeten   belüli
          mobilizálhatóságnak, vagyis annak, hogy a kormányzati politikai
          apparátus  tagjainak  szaktudását, vezetői,  döntéshozói  és  a
          döntések   végrehajtásával  kapcsolatos  szakmai  és  politikai
          tudását  többféle  pozícióban is hasznosíthassa  a  kormányzati
          vezetés.  A  feladatmegoldási eredményesség, a  hatékonyság,  a
          döntési  racionalitás, a szakmai hozzáértés és természetesen  a
          törvényes  kereteket  betartó  működés  a  köztisztviselők   és
          kormánytisztviselők  esetében  egyaránt  alapvető  követelmény.
          Ezek mellett a bizalom, a lojalitás és a mobilitás követelménye
          azonban  —  ezekhez  az  általános  követelményekhez  képest  —
          speciális     (többlet)követelményként    jelenik     meg     a
          kormánytisztviselők esetében.
           
           A     fent     említett    speciális    (többlet)követelmények
          érvényesítése  lehetőséget teremt arra,  hogy  a  törvényalkotó
          külön     törvényi     szabályozást     alakítson     ki      a
          kormánytisztviselőkre    (a   kormánytisztviselői    jogviszony
          szabályozására),  és  ennek keretén belül a kormánytisztviselői
          jogviszony  felmentéssel  történő  megszüntetésére.   Önmagában
          tehát  alkotmányosan nem kifogásolható az, hogy a kormány által
          meghatározott  (a  Ktjt.  preambulumában  és  indokolásában  is
          megjelölt)  jogpolitikai  célok elérése  érdekében  a  törvényi
          szabályozás   megkönnyíti  a  kormánytisztviselők  felmentését,
          azonban  erre  csak az alkotmányos követelmények  és  alapjogok
          tiszteletben  tartásával,  azok sérelme  nélkül  kerülhet  sor.
          Álláspontom   szerint   a   vizsgált   szabályozás   ennek    a
          követelménynek nem felel meg, azonban nem a munkához, illetve a
          közhivatal  viseléshez  való alkotmányos  jogok  (cél-értékek),
          hanem más alkotmányos (alap)jogok sérelme miatt.
           
           2.   A  határozatnak  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséhez
          kapcsolódó indokolását kiegészítő érveim:
           
           Egyetértek  a  határozat indokolásának azon  megállapításával,
          hogy  a  Ktjt.  rendelkező  rész  1.  pontjában  megsemmisített
          rendelkezése sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében  foglalt
          emberi méltósághoz való alkotmányos alapjogot, azonban indokaim
          a határozat indokolásában foglaltaktól eltérőek.
           
           Az  Alkotmánybíróság  az emberi méltósághoz  való  alkotmányos
          alapjog  első  tartalmi  értelmezését már  ítélkezése  kezdetén
          elvégezte.  A 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban kimondta,  hogy
          az emberi méltósághoz való jogot az „ún. általános személyiségi
          jog”  egyik megfogalmazásának tekinti. Az említett határozatban
          arra   is  rámutatott,  hogy  az  általános  személyiségi   jog
          „anyajog”,  „szubszidiárius  alapjog”,  mivel  egyes   tartalmi
          elemei   (önrendelkezéshez  való  jog,   önmeghatározás   joga,
          cselekvési   szabadság)   az  Alkotmánybíróság   alapjogvédelmi
          gyakorlatában  konkrét, nevesített alapjogi  formát  ölthetnek.
          (ABH 1990, 42, 44-45.)
           
           Az   alkotmánybírósági   gyakorlat  meghatározta   az   emberi
          méltóság      jogilag     meghatározó     tartalmi      elemeit
          (önrendelkezési/rendelkezési    jog,    önazonossághoz/személyi
          integritáshoz  való  jog,  magánszférához,  személyiség  szabad
          kibontakoztatásához való jog) és ezekhez a  tartalmi  elemekhez
          kapcsolta  hozzá a konkrét („egyedi”) személyiségi jogokat.  Az
          egyedileg  megnevezett,  konkrét személyiségi  alapjogok  adott
          tényállásokban  konkrét alapjogként (vagy  alapjog-csoportként)
          kaptak  értelmezést az Alkotmánybíróság gyakorlatában, azaz  az
          általános személyiségi joghoz a „különös személyiségi  jogokon”
          (releváns elemeken) keresztül kapcsolódtak és váltak alapjoggá,
          mint  az  adott tényálláshoz kapcsolódó általános  személyiségi
          jog  konkrét  megnyilvánulásai. Az Alkotmánybíróság értelmezése
          szerint  minden alapjog tartalmában jelen van az ember  nembeli
          lényegének  „immanens tartozéka”, a méltóság, amely az  élethez
          való  joggal  együtt  jelent az egyén számára  korlátozhatatlan
          alapjogot [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.]
           
           A   jelen   ügyben  az  emberi  méltósághoz  való  alkotmányos
          alapjog,  mint  általános  személyiségi  jog  érvényesülését  a
          kormánytisztviselői  jogviszony indokolás nélküli  felmentéssel
          történő  megszüntetése (tehát egy konkrét jogviszony munkáltató
          részéről  történő  egyoldalú, indokolás nélküli  megszüntetése)
          esetében kellett az Alkotmánybíróságnak vizsgálnia. Álláspontom
          szerint ennél a tényállásnál az emberi méltósághoz való alapjog
          szoros  kapcsolatba hozható a jogállami jogbiztonság alkotmányi
          rendelkezésével    [Alkotmány   2.   §   (1)    bekezdés].    A
          kormánytisztviselői  jogviszony indokolás nélküli  felmentéssel
          történő   megszüntetése  (az  erre  lehetőséget  adó   törvényi
          szabályozás) szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetbe  hozza  az
          érintett kormánytisztviselőt.
           
           Az    érintett    nem   tudhatja,   hogy   kormánytisztviselői
          jogviszonya   mikor   és  milyen  indokkal   szüntethető   meg,
          lényegileg erre bármikor, a felmentésre okot adó konkrét  indok
          megismerése   nélkül  is  sor  kerülhet.  A  Ktjt.   kifogásolt
          szabályozása      a     közigazgatási     szerv      döntésének
          (kormánytisztviselő  indokolás  nélküli  felmentése)   törvényi
          feltételeit,  szempontjait nem határozza meg,  ami  nemcsak  az
          adott     jogintézmény     (kormánytisztviselői     jogviszony)
          kiszámítható   működésének  jogállami   követelményét,   de   a
          jogviszony egyik alanyának (a kormánytisztviselőnek) az  emberi
          méltóság  általános  személyiségi  jogából  levezetett   egyéni
          autonómiáját, általános cselekvési szabadságát is sérti. Ezen a
          helyzeten, alkotmányos jogsérelmen nem változtat az sem, hogy a
          kormánytisztviselő is bármikor, indokolás nélkül,  két  hónapos
          határidővel  lemondással megszüntetheti  a  kormánytisztviselői
          jogviszonyát.  A két fél jogi helyzete ugyanis nem  egyenlő.  A
          munkáltató  működésének  folyamatosságát  és  stabilitását  nem
          veszélyezteti   egy-egy,  vagy  akár  több   kormánytisztviselő
          egyidejű   lemondása,  a  szervezeten  belüli  személyi   hiány
          (vezetők,   beosztottak  átcsoportosításával,  új  tisztviselők
          kinevezésével)     könnyen     pótolható.     A      felmentett
          kormánytisztviselő  új hivatal- vagy munkavállalása  ugyanakkor
          jelentősen  megnehezül,  hátrányok  érhetik:  pl.  bizalom-  és
          lojalitásvesztés, a szakmai megfelelési, illetve döntéshozatali
          eredményességének kétségbe vonása.
           
           A  kormánytisztviselői jogviszony munkáltató által,  indokolás
          nélkül  történő megszüntetésének támadott törvényi szabályozása
          tervezhetetlenné     és     kiszámíthatatlanná     teszi      a
          kormánytisztviselői jogviszony időtartamát,  ezen  keresztül  a
          kormánytisztviselő  által  választott  életpályát,  valamint  a
          közigazgatási  döntéssel szembeni hatékony  jogorvoslat  hiánya
          [Alkotmány  57.  §  (1)  és  (5)  bekezdés]  súlyosan  sérti  a
          felmentett  kormánytisztviselő  általános  személyiségi  jogból
          levezethető cselekvési szabadságát, ennek részeként a hatékony,
          érdemi     jogorvoslat     igénybevételét.     A     felmentett
          kormánytisztviselő  kiszolgáltatottságát  növeli  az,  hogy   a
          munkáltatói döntés konkrét okának/indokának ismerete  hiányában
          a  felmentést  megelőzően a vele szemben felhozott kifogásokkal
          szemben  nem védekezhet. Álláspontom szerint tehát  a  vizsgált
          tényállás  esetében  megállapítható, hogy a kormánytisztviselői
          jogviszony  indokolás nélküli felmentéssel  való  megszüntetése
          olyan  mérvű  jogbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot  idéz
          elő,    amely    az    érintett    kormánytisztviselő    —    a
          kormánytisztviselői jogviszony megszűnése esetén is megillető —
          méltóságát,   egyéni  autonómiáját  és  cselekvési  szabadságát
          súlyosan sérti.
           
           3.  Az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésében  foglalt  jogállami
          jogbiztonság    sérelmét   kimondó   határozati    indokoláshoz
          kapcsolódó további indokaim:
           
           Az    Alkotmánybíróság   töretlen   joggyakorlata   az   egyes
          jogintézmények  kiszámítható,  biztonságos  és  előre   látható
          működését   az   Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdésében   foglalt
          jogállamiság   részét  képező  jogbiztonság  szerves   részének
          tekinti.  [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH  1992,  59,  65.;
          47/2003.  (X.  27.)  AB határozat, ABH 2003,  525,  534,  541.]
          Álláspontom  szerint  —  egyetértve a határozat  ide  vonatkozó
          indokolásának  végkövetkeztetésével  —  a  rendelkező  rész  1.
          pontjában megsemmisített törvényi rendelkezés nem elégíti ki az
          említett  alkotmányos  követelményt. Ennek  indokát  azonban  a
          határozat   indokolásától  eltérően   abban   látom,   hogy   a
          kormánytisztviselői   jogviszony    —    amely    jogokat    és
          kötelezettségeket   tartalmaz  mind  a  munkáltatói,   mind   a
          kormánytisztviselői   oldalon   —   megszüntetésére   vonatkozó
          törvényi   szabályozás   nem   teheti   kiszámíthatatlanná   és
          bizonytalanná   a   jogviszony   tartalmát   adó    jogok    és
          kötelezettségek  teljesítését. A jogi  szabályozás  nem  teheti
          bizonytalanná  azt,  hogy a jogviszony mikor  és  milyen  okból
          szüntethető   meg   egyoldalúan  a   munkáltató   részéről,   a
          kormánytisztviselő   felmentésével.   Álláspontom   szerint   a
          vizsgált esetben a munkáltató indokolás nélküli felmentési joga
          a  kormánytisztviselői jogviszony egészének (az ennek tartalmat
          adó  jogoknak  és  kötelezettségeknek)  az  előre  látható   és
          kiszámítható működését súlyosan sérti. A jogviszony  munkáltató
          által  történő  indokolás nélküli megszüntetésének  a  törvényi
          lehetősége a közigazgatási döntés (felmentés) ténybeli alapjait
          kideríthetetlenné teszi. A döntés törvényi (elő)feltételeinek a
          szabályozatlansága a jogszerűség bírói vizsgálatát  olyan  szűk
          körre  korlátozza,  amely gyakorlatilag  kiüresíti  a  hatékony
          jogorvoslathoz való alkotmányos alapjogot.
           
           A  munkavégzésre irányuló jogviszonyok mögött mindig jelen van
          és  fennmarad a szerződéses (contractuális) háttér. Nevezetesen
          az,  hogy  két  fél beleegyezésével jön létre, és  mindkét  fél
          ismeri   a   saját   és  a  másik  szerződő   fél   jogait   és
          kötelezettségeit,  tehát  a jogviszony  tartalma  átlátható  és
          kiszámítható,     ahogyan    a    jogviszony    keletkezésének,
          megváltoztatásának  és megszüntetésének a jogilag  szabályozott
          formái, esetei, következményei is.
           
           A   kormánytisztviselők   esetében  a  kétoldalú   jogviszony,
          kormánytisztviselői    jogviszony   kinevezéssel    és    annak
          elfogadásával  jön  létre. A kinevező és a kinevezést  elfogadó
          közös  és  egyező  akarata  hozza létre  a  kormánytisztviselői
          jogviszonyt.  Ennek az egyező akaratnak a kinyilvánítása  az  a
          szerződési   elem,   amely   akkor   is   jelen   van,   ha   a
          kormánytisztviselői  jogviszony egyik  alanya  egy  kormányzati
          szerv, illetve annak vezetője és a másik egy magánszemély. Ezen
          „vegyes  tartalmú”, vagyis köz- és magánjogi elemeket  egyaránt
          tartalmazó   jogviszony  kiszámíthatóságát,  annak  időhosszát,
          tartalmát,   kötelességi   és  felelősségi   elemeit   egyaránt
          „homályban”  hagyja, és ennek következtében  kiszámíthatatlanná
          teszi  az,  hogy  a  látszólag  egyenlő  jogi  helyzetben  lévő
          munkáltató  és  munkavállaló  egyaránt  bármikor  felmondhatja,
          indokolás  nélkül,  két  hónapos  határidővel  a  munkavégzésre
          irányuló  jogviszonyt,  egyenlőtlen helyzetben  levő  alanyokra
          érvényesül  a  törvényi  előírás.  Ez  az  egyenlőtlen  helyzet
          erősebb  jogi  védelmet követel a jogalkotótól a  munkavállalói
          oldalon,  mint  a  munkáltatói oldalon. Ez az  erősebb  védelem
          akkor   érvényesül,   ha  a  törvényi  szabályozás   indokolási
          kötelezettséget   állapít   meg   a   jogviszonyt   egyoldalúan
          megszüntető munkáltató számára.
           
           Összegezve:  a  szerződéses szabadság a „kinevezésben”  és  az
          „elfogadásban”  nyilvánul meg, még a  köz,  sőt  a  kormányzati
          szférában  való  foglalkoztatás esetén is, hiszen  ezen  egyező
          akaratok kinyilvánítása hozza létre magát a kormánytisztviselői
          jogviszonyt.  A  kormánytisztviselői jogviszony megszüntetésére
          vonatkozhatnak   speciális  szabályok  a   törvényben,   de   a
          ténylegesen   és   szociálisan  egyenlőtlen   helyzetben   lévő
          jogalanyokra azonos jogok és kötelezettségek nem írhatók elő.
           
           4.  Az  Alkotmány 57. § (1) bekezdésének sérelmét  alátámasztó
          indokolást kiegészítő érveim:
           
           Egyetértek  a  határozat indokolásának azon  megállapításával,
          hogy  a  rendelkező  rész 1. pontjában megsemmisített  törvényi
          rendelkezés sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését. Véleményem
          szerint  azonban  a  vizsgált  esetben  az  Alkotmány   57.   §
          (1)  bekezdését (bírósághoz fordulás alkotmányos  alapjoga)  az
          57.   §   (5)  bekezdésében  foglalt  alkotmányi  rendelkezésre
          (jogorvoslathoz  való alapjog) tekintettel, azzal  együtt  kell
          értelmezni,  és  a  konkrét tényállásra (a  kormánytisztviselői
          jogviszony  munkáltató  által  indokolás  nélküli  felmentéssel
          történő megszüntetésére) alkalmazni.
           
           A  jogorvoslathoz  való alkotmányos alapjog lényeges  tartalmi
          elemeit az Alkotmánybíróság 3/2007. (II. 13.) AB határozata  az
          alábbiakban összegezte „[a]z Alkotmánybíróság értelmezésében az
          Alkotmány  57.  § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz  való
          jog olyan alkotmányos alapjog, amely mindenkit megillet, akinek
          jogát,  vagy  jogos érdekét a bírói, államigazgatási  vagy  más
          hatósági  döntés  érinti.  A jogorvoslathoz  való  jog  tárgyát
          tekintve a bírói, illetőleg a hatósági döntésekre terjed ki.  A
          jogorvoslathoz   való  jog  tartalma  az   érdemi   határozatok
          tekintetében  a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz  fordulás
          lehetősége.    A    jogorvoslathoz   való    jog    »törvényben
          meghatározottak   szerint«   gyakorolható,   ezért   az   egyes
          eljárásokban  eltérő szabályozás lehetséges.  A  jogorvoslathoz
          való   jogot   kizárólag  a  jogviták   ésszerű   időn   belüli
          elbírálásának  érdekében  és azzal  arányosan  korlátozhatja  —
          minősített  többséggel — a törvényhozó  [5/1992.  (I.  30.)  AB
          határozat,  ABH  1992, 27, 31.; 1437/B/1990. AB határozat,  ABH
          1992, 453, 454.; 513/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 731,  733-
          734.;  22/1995.  (III. 31.) AB határozat, ABH 1995,  108,  109-
          110.;  23/1998.  (VI. 9.) AB határozat, ABH  1998,  182,  186.;
          24/1999.  (VI.  30.)  AB határozat, ABH  1999,  237,  243-246.;
          29/1999.  (X.  6.)  AB  határozat, ABH  1999,  294,  297-298.].
          »Minden  jogorvoslat  lényegi, immanens eleme  a  'jogorvoslás'
          lehetősége,     vagyis    a    jogorvoslat    fogalmilag     és
          szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát«
          [23/1998.  (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182,  186.].”  (ABH
          2007, 107, 111-112.)
           
           Az   Alkotmánybíróság   irányadó  gyakorlata   értelmében   az
          Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdése alapján  mindenkit  megillető
          jogorvoslathoz  való alkotmányos alapjog a hatékony  jogvédelem
          meglétének  követelményét  jelenti.  [39/1997.  (VII.  1.)   AB
          határozat,  ABH  1997,  263,  272.;  21/1997.  (III.  26.)   AB
          határozat, ABH 1997, 103, 106.]
           
           Álláspontom   szerint   a  kifogásolt   törvényi   szabályozás
          formálisan  nem  zárja  el a felmentett  kormánytisztviselőt  a
          bírói  úttól;  a  közigazgatási  döntéssel  szemben  bírósághoz
          fordulhat, kérheti a döntés (felmentés) jogszerűségének bíróság
          általi felülvizsgálatát.
           
           Véleményem szerint ugyanakkor a vizsgált esetben nem  csak  az
          Alkotmány  57.  § (1) bekezdésében foglalt bírósághoz  fordulás
          jogából    (ennek    a   határozat   indokolásban    bemutatott
          tartalmából),  de ehhez szorosan kapcsolódóan a  jogorvoslathoz
          való alkotmányos alapjog „immanens” tartalmából is következik a
          bekövetkezett  jogsérelem  tényleges orvoslását  lehetővé  tevő
          jogorvoslat biztosításának a követelménye.
           
           A  kormánytisztviselők  munkáltató  által  történő,  indokolás
          nélküli  felmentését  lehetővé  tevő  törvényi  szabályozás   a
          felmentéshez  kapcsolódó indokolási kötelezettség elmaradásából
          következően tehát egyaránt kiüresíti az Alkotmány 57. § (1)  és
          (5) bekezdésében foglalt alkotmányos jogokat.
           
           Noha  az  indokolás  nélkül  felmentett  kormánytisztviselő  a
          munkáltató  döntésével  szemben  a  döntés  jogszerűségének  az
          elbírálását kérve formálisan a bírósághoz fordulhat, azonban az
          eljáró  bíróság  — a határozat indokolásában is megjelölt  szűk
          esetek  kivételével — jogalap („jogszerűségi mérce”)  hiányában
          nem  tud mérlegelési döntést hozni a jogszerűség kérdésében.  A
          munkáltatói  döntés jogszerűségének törvényi kritériumai  olyan
          fokban  hiányosak,  hogy az eljáró bíróság  sem  a  munkáltatói
          döntés  alapjául szolgáló tényeket, sem a döntés  jogszerűségét
          nem  tudja  megítélni.  A bíróságnak a munkáltatói  döntést  az
          alapul  fekvő  tények  ismeretének/feltárásának  hiányában,   a
          döntés  konkrét indokainak ismerete nélkül is jogszerűnek  kell
          elfogadnia,  mivel nem kell, hogy a munkáltató  azt  indokolja,
          annak tényszerűségét és valószerűségét alátámassza/bizonyítsa.
           
           Az   eljáró   bíróság   döntően  csak   formai   szempontokból
          vizsgálhatja felül a munkáltatói döntést (felmentést tartalmazó
          közigazgatási  döntést)  —  és  a  már  hivatkozott  szűk  körű
          kivételektől   eltekintve  —  a  bírói   mérlegelésen   alapuló
          döntésnek nincs megvitatásra alkalmas tárgya, mivel a felmondás
          indokai,   a   felmondást  alátámasztó  érvelés   hiányzik.   A
          munkáltatói   döntés  indokolásának  hiányában   a   felmentett
          kormánytisztviselő a bíróság előtt nem tud mit  vitatni,  nincs
          olyan  „vitaalap”  (perbe vitt bizonyíthatóan megsértett  jog),
          amelyről  az eljáró bíróság érdemben dönteni tudna. Mindez  azt
          jelenti, hogy a bíróság nem tudja betölteni az Alkotmány 57.  §
          (1)  bekezdésében meghatározott feladatát, illetve a felmentett
          kormánytisztviselő    nem   élhet   az    Alkotmány    57.    §
          (5)   bekezdésében  foglalt  jogorvosláshoz  való   alkotmányos
          alapjoggal, mert a Ktjt. kifogásolt szabályozása tulajdonképpen
          kizárja  a jogorvoslathoz való alapjog immanens tartalmának  az
          érvényesülését.
           
           Álláspontom  szerint tehát a vizsgált esetben  az  alkotmányos
          jogsérelem  a  hatékony  jogorvoslat  (bírói  út),  illetve   a
          bekövetkezett  jogsérelem orvosolhatóságának  a  hiányában  ölt
          testet.  A  kifejtettek  alapján  az  indokolási  kötelezettség
          hiánya  arra  vezet,  hogy  az eljáró bíróságnak  nincs  tárgyi
          alapja  a  munkáltatói döntés jogszerűségének  a  vizsgálatára,
          nincs  a  (jog)vita  tárgyává tehető indokolás,  amit  érdemben
          felülvizsgálhatna  az  eljáró  bíróság.  Mindebből  álláspontom
          szerint  az  következik,  hogy  az  eljáró  bíróság  a   döntés
          jogszerűségét érdemben nem tudja elbírálni, illetve  az  esetek
          döntő többségében — szűk körű kivételek mellett — az indokolási
          kötelezettség hiányában kénytelen a munkáltatói döntés formális
          szempontú vizsgálata alapján annak jogszerűségét kimondani.
           
           Az  Alkotmánybíróság  hivatkozott joggyakorlata  értelmében  a
          kormánytisztviselői  jogviszony  munkáltató  általi  egyoldalú,
          felmentéssel történő megszüntetése esetén is az Alkotmány 57. §
          (1)   bekezdéséből  fakadó  alkotmányos  követelmény  a   „fair
          eljárás”  keretében  érvényesülő,  hatékony  bírói  jogorvoslat
          biztosítása. A törvényi szabályozásnak biztosítania  kell  azt,
          hogy   a  felmentett  kormánytisztviselő  olyan  jogorvoslattal
          élhessen  a munkáltatói döntéssel szemben, amely biztosítja  az
          Alkotmány  57.  § (5) bekezdésében foglalt alkotmányos  alapjog
          „immanens”   tartalmának  az  érvényesülését:  a  bekövetkezett
          jogsérelem valódi orvosolhatóságát. Ez azáltal valósítható meg,
          hogy  a  munkáltató  köteles megjelölni  a  felmentés  okát  és
          indokait.   A  Ktjt.  megsemmisített  rendelkezése  ezeket   az
          alkotmányos  követelményeket  nem  elégíti  ki,  az  indokolási
          kötelezettség  hiánya  kiüresíti az  Alkotmány  57.  §  (1)  és
          (5)  bekezdésében  foglalt jogok lényegi  tartalmát  adó,  fent
          említett alkotmányi követelményeket.
           
           Megjegyzem:     az    indokolási    kötelezettség     előírása
          természetesen   nem  vezethet  a  kormánytisztviselői   viszony
          megszüntethetetlenségéhez,    a    „szervezetben    benntartás”
          kötelezettségéhez   a  kinevezői  oldalon.   A   „megkönnyített
          elválás” a kormánytisztviselői jogviszony megszüntetése  esetén
          legitim  megoldás,  de  csak  az  alkotmányosan  védett   jogok
          tiszteletben  tartása  mellett, vagyis  Alkotmánynak  megfelelő
          szabályozás  alapján.  Az  indokolási  kötelezettség  mellőzése
          helyett a törvényalkotó — az Mt. szabályozásához hasonlóan —  a
          Ktjt.-ben  meghatározhatta volna azokat  a  kormánytisztviselő,
          illetve  a munkáltató oldalán felmerülő körülményeket,  amelyek
          alapul szolgálhatnak a kormánytisztviselői jogviszony indokolás
          melletti,  munkáltatói  felmentéssel  történő  megszüntetésére,
          biztosítva    ezáltal   a   fenti   alkotmányos   követelmények
          teljesülését.
           
           5.    Végezetül    párhuzamos    indokolásom    összegzéseként
          hangsúlyozom: megállapodott jogállami keretek között,  versengő
          többpárti demokráciákban alkotmányosan nem kifogásolható, ha  a
          törvényalkotó  a  kormánytisztviselőkkel  szemben   érvényesülő
          speciális  követelmények  érvényesítése  érdekében  kiemeli   a
          kormánytisztviselőket a közszféra munkavállalói közül, és rájuk
          speciális, külön törvényi szabályozást alkot.
           
           Önmagában  azt  sem  tekintem  alkotmányellenesnek,   hogy   a
          törvényalkotó  e  külön  szabályozás  részeként   az   említett
          speciális követelmények — így különösen a kölcsönös bizalom,  a
          lojalitás,  a döntéshozói képesség, a kormányzati szakpolitikai
          célok elfogadása és érvényesítése — érdekében a kormánypolitika
          végrehajtásáért  felelős kormánytisztviselők  jogviszonyának  a
          munkáltató általi felmentéssel történő egyoldalú megszüntetését
          megkönnyíti, oldja a korábbi jogi szabályozás kötöttségeit.  Az
          említett    szabályozás   kialakítása   során   ugyanakkor    a
          törvényalkotó  számára megkerülhetetlen korlátot  jelentenek  a
          jogbiztonságból fakadó alkotmányos követelmények,  valamint  az
          Alkotmányban szabályozott alapjogok érvényesülése. Ezek sérelme
          esetén  —  amint a vizsgált esetben is — az Alkotmánybíróságnak
          meg  kell  állapítania az alkotmányellenességet,  és  meg  kell
          semmisítenie az alkotmányellenes törvényi rendelkezéseket.
          Budapest, 2011. február 15.
                                                        Dr. Bihari Mihály
                                                            alkotmánybíró

          Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása
                                         
          Egyetértek    azzal,   a   többségi   határozatban    kifejtett
          állásponttal,    hogy    a    kormánytisztviselő     felmentése
          döntéstartalmú közigazgatási aktusnak minősül. Egyetértek azzal
          is, hogy a jogállamiságból eredő követelmény a közigazgatás jog
          alá  rendelése,  amiből az következik, hogy  a  közigazgatásnak
          minden  döntését a rá vonatkozó jogi keretek között, igazolható
          módon kell meghoznia, szabad mérlegelésen alapuló döntésre csak
          kivételesen   lehet   jogosítva.   Véleményem   szerint   ezért
          szükségtelen  volt  a  támadott  szabályt  más  alkotmányossági
          összefüggés alapján is vizsgálni.

          Nem  értek  egyet  azzal, hogy a kormánytisztviselő  indokolási
          kötelezettség nélkül való felmentésére lehetőséget adó  szabály
          az  Alkotmány  70/B. §-át, 54. § (1) bekezdését és  57.  §  (1)
          bekezdését is sérti.

          1. A munkához, a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot
          a  21/1994.  (IV.  16.) AB határozat a vállalkozás  jogához,  a
          verseny     szabadságához    kötötte,    magánfelek     közötti
          jogviszonyként  fogta  fel. Ugyanakkor  az  Alkotmánybíróság  e
          korai határozata egyértelművé tette, hogy az Alkotmány 70/B. §-
          ában szabályozott „munkához való jogtól, mint alanyi jogtól meg
          kell különböztetni a munkához való jogot, mint szociális jogot,
          s  különösen  annak  intézményi oldalát, az állam  kötelességét
          megfelelő  foglalkoztatáspolitikára,  munkahelyteremtésre  stb”
          [21/1994.  (IV.  16.)  AB  határozat, ABH  1994,  120-121.].  E
          döntésében  arra  is  kitért  a testület,  hogy  „[a]  munkához
          (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való jogot az veszélyezteti  a
          legsúlyosabban,  ha  az ember az illető tevékenységtől  el  van
          zárva, azt nem választhatja” (ABH 1994, 121.).
          A munkához való alapjog speciális jellegű alapjog.
          Érvényesülése  érdekében  az államot  terhelő  intézményvédelmi
          kötelesség   mibenlétének  vizsgálatakor  az   Alkotmánybíróság
          korábban  rámutatott  arra,  hogy a  munkához  való  jog  „mint
          második   generációs  ún.  gazdasági  és  szociális  jognak   a
          garanciái  nem  elsősorban  az állami  cselekvés  korlátozására
          épített   politikai   és  jogi  természetű   garanciák,   hanem
          érvényesüléséhez  politikai  és társadalmi  biztosítékokra  van
          szükség:      hátterében      megfelelő      gazdaság-       és
          foglalkoztatáspolitikában,    a    munkahelyek     teremtésében
          megnyilvánuló aktív állami cselekvésrendszer áll.  Az  államnak
          kötelessége  e  jog  gyakorlásához  szükséges  feltételrendszer
          létrehozása, ennek konkrét meghatározása során azonban bár  nem
          korlátlan,  de nagyfokú szabadsággal rendelkezik”  [327/B/1992.
          AB határozat, ABH 1995, 605, 610.].
              Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában nem zárkózott  el
          az   Alkotmány   70/B.   §-át   a  közszolgálati   jogviszonyok
          tekintetében is alkalmazni. Eddigi gyakorlatában több  oldalról
          is  vizsgálta a köztisztviselői jogviszony felmentéssel történő
          megszüntetését. Kifejezetten olyan esetben is sor került  erre,
          amikor a köztisztviselői jogviszony megszüntetésének — jóllehet
          törvényben  megjelölt,  de a költségvetési  szerv  felügyeletét
          ellátó  szerv  vezetője számára meglehetősen  nagy  szabadságot
          biztosító,  és  a köztisztviselő munkavégzésével összefüggésben
          nem  álló  —, létszámcsökkentésre alapozott felmentési  indokát
          vizsgálta    a    munkához   való   jog   viszonylatában.    Az
          Alkotmánybíróság álláspontja szerint abban az esetben azért nem
          sérült az Alkotmány 70/B. §-a, mert bár bővült azon döntéshozók
          köre,   akik  a  közszolgálati  jogviszony  létszámcsökkentésre
          alapozott felszámolásáról dönthettek, ám az „nem eredményezte a
          foglalkozás gyakorlása feltételeinek olyan mérvű megváltozását,
          amely  egyúttal a munkához való jogot, mint alkotmányos  alanyi
          jogot  is  sértené” (833/B/2003. AB határozat, ABH 2004,  1775,
          1781.).
          A  jelen  határozatban is hivatkozott 44/B/1993.  AB  határozat
          pedig kifejezetten arra utal a felmentési okként megjelölt, — a
          köztisztviselő   közrehatásától  függetlenül   bekövetkező,   a
          munkáltató  döntésén  alapuló  —, nyugdíjkorhatár  betöltésének
          alkotmányossága kapcsán, hogy önmagában a felmentési indok „nem
          akadályozza  meg a feleket sem újabb közszolgálati,  sem  újabb
          közalkalmazotti jogviszony létesítésében, de nem vonja kötelező
          erővel  maga  után  a  már  fennálló  közszolgálati  jogviszony
          megszűnését” (ABH 1994, 574, 577.)

          Véleményem  szerint  tehát  az  államnak  van  intézményvédelmi
          kötelezettsége    a    munkához   való    jog    érvényesítése,
          gyakorolhatósága   érdekében.  Ugyanakkor  az  Alkotmánybíróság
          eddig  gyakorlatából  nem lehet arra a  következtetésre  jutni,
          hogy    az    állam    nem    tesz   eleget    intézményvédelmi
          kötelezettségének, illetve megsérti a munkához való jogot, mint
          alanyi   jogot,   amennyiben  nem  szabályozza  részletesen   a
          közszolgálati  jogviszony felszámolásának  lehetséges  eseteit.
          Ezért  véleményem szerint az Alkotmánybíróságnak  az  Alkotmány
          70/B. §-ára alapozott indítványt el kellett volna utasítania.

          Egyetértek   a   határozat   azon  megállapításával,   hogy   a
          közigazgatás  jog  alá  rendelése  az  Alkotmány   2.   §   (1)
          bekezdéséből  származó alkotmányos elv, és a kormánytisztviselő
          felmentése   közigazgatási   aktusnak   minősül.   Ez   azonban
          véleményem szerint kizárja a szabályozás és az Alkotmány  70/B.
          §-a  közötti  érdemi  összefüggést.  Ezt  a  vizsgálatot  tehát
          szükségtelen volt az Alkotmánybíróságnak lefolytatni.

          2.  Nem  értek egyet azzal, hogy a kormánytisztviselő indokolás
          nélküli felmentésére vonatkozó szabályozás az Alkotmány  57.  §
          (1) bekezdésébe ütközik.
              A    jelen    határozat    megállapítása    értelmében    a
          kormánytisztviselői    jogviszonyt    az    állam    egyoldalú,
          közigazgatási aktusa hozza létre. Ehhez képest az Alkotmány 57.
          §   (1)  bekezdésében  szabályozott  bírói  úthoz  való  jog  a
          büntetőjogi és a magánjogi jogviszonyok, és az azokból származó
          jogviták esetében kíván feltétlen érvényesülést.
          Az   a   tény,   hogy  éppen  az  Alkotmánybíróság  döntéseinek
          eredményeként  teljesedhetett ki a  bírói  út  igénybevétele  a
          közigazgatási jog — és a szabálysértési szabályozás — területén
          [32/1990.  (XII.  22.)  AB határozat, 63/1997.  (XII.  11.)  AB
          határozat, 39/1997. (VII. 1.) AB határozat], nem mond ellent  e
          megállapításnak.  A  közigazgatási aktusok közül  az  Alkotmány
          hatályos  szabályozása  szerint ugyanis  csak  a  közigazgatási
          határozatok  bírói  felülvizsgálatára kerülhet  sor,  de  annak
          alapját  sem  az  57.  § (1) bekezdése,  hanem  az  50.  §  (2)
          bekezdése adja.
          Következésképpen  egyetértek,  és  előremutató  megállapításnak
          tartom  a  határozatban annak kiemelését, hogy  a  közszférában
          foglalkoztatottak jogviszonya közigazgatási aktussal keletkezik
          és  szűnik  meg,  de  nem  értek egyet  azzal,  hogy  ebben  az
          összefüggésben  annak  szabályozása  az  Alkotmány  57.  §  (1)
          bekezdésével érdemi összefüggésben állna. (Nem ideértve azt  az
          esetet,  amikor  a  közigazgatási hatósági  határozat  tartalma
          szerint   büntető  jellegű  vádról  szóló  döntésnek  minősül.)
          Véleményem  szerint  a  szóban forgó alapjogok  tárgyi  hatálya
          miatt   az  alkotmányellenessé  nyilvánított  szabály   és   az
          Alkotmány   57.   §   (1)  bekezdése  nem   hozható   egymással
          összefüggésbe.

          3.  Nem értek egyet azzal, hogy a kormánytisztviselő indokolási
          kötelezettség  nélküli  felmentése  az  Alkotmány  54.  §   (1)
          bekezdésébe ütközik.
              Az  Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában
          az  emberi  méltóságot  az  emberi  léttel  eleve  együtt  járó
          minőségként  határozta  meg,  amely megállapításra  tekintettel
          96/2008.  (VII.  3.)  AB  határozatában —  a  gyűlöletbeszéddel
          összefüggésben — tisztázta azt is, hogy az „Alkotmány 54. § (1)
          bekezdésében garantált emberi méltósághoz fűződő jog tehát  nem
          a  személy  szubjektumától függő méltóságérzethez  kapcsolódik,
          hanem  azt  jelenti, hogy a jog az életet az emberi  minőséggel
          együtt  ismeri el, és kapcsol ahhoz elidegeníthetetlen jogokat”
          (ABH 2008, 816, 823.).
          Az  Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való  jogra  az  ún.
          általános személyiségi jog egyik megfogalmazásaként tekint.  „A
          modern  alkotmányok,  illetve  alkotmánybírósági  gyakorlat  az
          általános  személyiségi jogot különféle  aspektusaival  nevezik
          meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként,
          az   önrendelkezés   szabadságához  való   jogként,   általános
          cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való  jogként.
          Az    általános   személyiségi   jog   anyajog,   azaz    olyan
          szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság,  mind
          a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának
          védelmére,  ha  az  adott  tényállásra  a  konkrét,  nevesített
          alapjogok  egyike  sem  alkalmazható”  [8/1990.  (IV.  23.)  AB
          határozat, ABH 1990, 42, 44-45.].
          Ennek  fényében értelmezhető a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat
          azon  megállapítása, hogy a szabályozás akkor sérti  az  emberi
          méltósághoz való jogot, ha figyelmen kívül hagyja az ember ezen
          „minőségét”,  és  megfosztva attól, eszközként  vagy  tárgyként
          kezeli.

          Mindebből   két   következtetés  vonható   le   a   szabályozás
          alkotmányossági    vizsgálatára   nézve:   az   alkotmányossági
          jogsértést  nem  a  személy szubjektumától függő  méltóságérzet
          megsértése  alapozza  meg.  Figyelemmel  a  kormánytisztviselői
          jogviszony   vizsgált   törvény  által  megjelölt   tartalmára,
          egyértelmű az is, hogy a kormánytisztviselő emberi méltóságából
          fakadó rendelkezési joga nem korlátozott. Nem lehet eszköz vagy
          tárgy  az  ember mindaddig, amíg szabadságában áll rendelkezési
          jogát   gyakorolni,   és  lehetősége  van   a   személyiségének
          kibontakoztatását gátló helyzetből szabadulni.
          A  jelen esetben vizsgált, közvetlen alkalmazási kényszert nem,
          hanem  annak  csak  a  lehetőségét  megteremtő  szabályról  nem
          állapítható  meg  elvont  módon, hogy  az  bárkinek  az  emberi
          méltóságát    ténylegesen   sértené.   Ilyen    megállapításnak
          legfeljebb  konkrét eset(ek) vizsgálata és konkrét  körülmények
          mérlegelése  alapján lehetne helye. Az absztrakt  normakontroll
          eljárás  azonban  erre  a vizsgálódásra és  megállapításra  nem
          alkalmas.

          Budapest, 2011. február 15.
                                                       Dr. Paczolay Péter
                                                            alkotmánybíró

          Dr. Stumpf István alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          Egyetértek  a  határozat  rendelkező  részével,  ugyanakkor   a
          rendelkező   rész   1.  pontjának  indokolását   csak   részben
          támogatom.  Önmagában megalapozott, hogy a  kormánytisztviselők
          jogállásáról  szóló  törvénynek a kormánytisztviselő  indokolás
          nélküli felmentését lehetővé tevő rendelkezése az Alkotmány 70.
          §  (6)  bekezdésében foglalt közhivatal viseléséhez való  jogot
          sérti.   Nem  tartom  ugyanakkor  kellően  megalapozottnak   az
          Alkotmány  2. § (1) bekezdése, 54. § (1) bekezdése, 57.  §  (1)
          bekezdése  és  70/B.  §  (1) bekezdése  sérelmének  a  többségi
          határozatban foglalt indokolással történő megállapítását.

          1.1.   A   kormánytisztviselő  indokolás  nélküli  felmentésére
          lehetőséget adó rendelkezés alkotmányosságának vizsgálatához  —
          álláspontom  szerint — önmagában a közhivatal viseléséhez  való
          jog tartalmát kell kibontani. A közhivatal viseléséhez való jog
          —  megítélésem  szerint — a munkához való joghoz képest  önálló
          rendeltetéssel bír. Tartalma — a többségi határozattól eltérően
          —    nem    az    időszakonként    változó    (köztisztviselői,
          kormánytisztviselői)  törvényi  szabályozásból  és  modellekből
          vezethető  le, hanem éppen fordítva, alapjogként  a  közhivatal
          viselésére irányuló jogviszonyok esetén behatárolja a jogalkotó
          szabályozási szabadságát.

          1.2.  Az Alkotmány 70. § (6) bekezdése szerint „[m]inden magyar
          állampolgárnak   joga   van   ahhoz,   hogy   rátermettségének,
          képzettségének  és  szakmai tudásának  megfelelően  közhivatalt
          viseljen.”
          A  hivatkozott  rendelkezés szövegét az Alkotmány módosításáról
          szóló  1989. évi XXXI. törvény általi megállapítást követően  a
          Magyar  Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi  XX.  törvény
          módosításáról szóló 2002. évi LXI. törvény állapította  meg.  E
          törvények  indokolásából annyi derül ki a közhivatal viseléshez
          való  jog  mibenlétét  illetően, hogy az  a  „közügyekben  való
          részvétel  jogának” kategóriájába sorolható  egyik  alkotmányos
          alapjog.    A    közhivatal   viseléséhez   való    jogot    az
          Alkotmánybíróság eddigi joggyakorlata következetesen alapjognak
          minősítette [vö. 22/1993. (IV. 2.) AB határozat, ABH 1993, 182,
          187;  962/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 627,  629.;  39/1997.
          (VII.  1.) AB határozat, 1997, 263, 275.; 40/2005. (X. 19.)  AB
          határozat, ABH 2005, 427, 429.; 5/2006. (II. 15.) AB határozat,
          ABH 2006, 153, 164.; 96/2007. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2007,
          802,  807.;  47/2009. (IV. 21.) AB határozat,  ABH  2009,  341,
          346.].
          A  „közhivatal”-fogalom tartalmának értelmezésében az Alkotmány
          egy    másik   rendelkezése,   a   pártok   és   a   közhatalom
          szétválasztásáról szóló 3. § (3) bekezdése nyújt segítséget.  E
          szerint  „a  pártok  és  a közhatalom szétválasztása  érdekében
          törvény  határozza  meg azokat a tisztségeket,  közhivatalokat,
          amelyeket párt tagja vagy tisztségviselője nem tölthet  be.”  A
          közhivatal   tehát   az  Alkotmány  fogalomrendszerében   olyan
          tisztségeket  jelöl, amelyek a közhatalom gyakorlásával  állnak
          kapcsolatban.  Az  Alkotmánybíróság  több  határozatában  ezzel
          összhangban  értelmezte  a  közhivatal  viseléséhez  való   jog
          tartalmát,  amikor rámutatott arra, hogy ez az alkotmányos  jog
          „a  közhatalom gyakorlásában való részvétel általános alapjogát
          garantálja”  [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH  1997,  263,
          275.].  „Közhivatalon általánosságban minden,  az  államhatalom
          gyakorlásában  való közvetlen részvételt, illetve közreműködést
          (különösen   az  állam  nevében  való  cselekvést)  feltételező
          tevékenység  értendő, függetlenül attól, hogy  alkotmányjogilag
          „foglalkozásnak”  minősül-e vagy sem” [52/2009.  (IV.  30.)  AB
          határozat, ABH 2009, 396, 401.].
          A  közhivatal viseléséhez való jog nem vonatkozik az állami  és
          önkormányzati   (a  továbbiakban  együtt:  állami)   szerveknél
          történő   minden   egyes   megbízatásra  és   foglalkoztatásra.
          Közhivatalt   visel   a   közhatalmat   személyében    gyakorló
          tisztségviselő, továbbá a közhatalmat gyakorló  szerv  feladat-
          és hatáskörében eljáró vezető és ügyintéző, aki a szerv nevében
          a  feladat-  és  hatáskörébe tartozó  ügyekben  érdemi  döntést
          meghozza  (kiadmányozza), valamint az  is,  aki  előkészíti  az
          ilyen  ügyeket  érdemi  döntésre.  Nem  minősül  ugyanakkor  az
          Alkotmány értelmében közhivatalnak az állami szerveknél a szerv
          feladatkörébe  tartozó  közszolgáltatások  ellátására  vagy   a
          közhatalmi tevékenységhez képest kisegítő tevékenység végzésére
          foglalkoztatottak   tisztsége,   jogviszonya,   mert   az   nem
          közhatalmi  (szabályozó, irányítási, ellenőrzési,  felügyeleti,
          egyéb hatósági, stb.) tevékenység gyakorlására irányul.

          1.3.    A   közhivatal   viseléséhez   való   jog   tartalmára,
          részjogosítványaira       az      alapjog       rendeltetéséből
          következtethetünk,   ami  „a  közhatalom   gyakorlásában   való
          részvétel”. Ezzel összefüggésben célszerű elhatárolni a  munka,
          foglalkozás  szabad  megválasztásához való jogtól.  A  munkához
          (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való jognak az  az  elsődleges
          funkciója,   hogy   biztosítsa   az   emberi   létfenntartáshoz
          (megélhetéshez) szükséges javak előteremtését.

          A   munkavégzés   lehetősége   ebből   következően   az   egyén
          szempontjából  a klasszikus szabadságjogokhoz hasonló  formában
          jelenik  meg:  a munkához való jognak alapvető részjogosultsága
          az   a   szabadság,  hogy  az  ember  a  munkavégzési,  illetve
          vállalkozási  képességeit  az  adott  piaci  viszonyok   között
          értékesíthesse.  A munkához való jognak van  tehát  egy  alanyi
          jogi  oldala,  amely  negatív,  védelmi  jellegű.  Ez  egyfajta
          választási  és  cselekvési szabadság tiszteletben  tartását  és
          védelmét  követeli  meg  az  államtól,  és  a  munkavállalóval,
          illetve a vállalkozóval kapcsolatba kerülő munkáltató vagy  más
          szerződő   partner   magatartásának  szabályozása,   szerződési
          szabadságának  korlátozása nélkül, önmagában  is  értelmezhető.
          Természetesen  ez  nem jelenti azt, hogy a  munkához  való  jog
          gyakorlását az Alkotmány keretei között ne lehetne szabályozni.

          A közhatalom gyakorlásában való részvételre irányuló közhivatal
          viseléséhez való jog viszont a munkához való joggal ellentétben
          nem    egyfajta    „állami”   foglalkozás,   tisztség    szabad
          megválasztására, betöltésére, hanem a közhatalom  gyakorlásában
          való  részvételre,  közreműködésre,  s  ennek  következtében  a
          közhivatal  megtartására  is feljogosítja  az  állampolgárokat.
          Ebből  következően  a  közhivatal viseléshez  való  jog  nem  a
          választási  és  cselekvési szabadság tiszteletben  tartását  és
          védelmét  követeli  meg az államtól, hanem az  alapjog  lényegi
          tartalmát  tekintve  is  feltételezi a részvételt  kifejezetten
          lehetővé tevő és annak formáit meghatározó állami szabályozást.

          Az  Alkotmánybíróság  értelmezésében a  közhivatal  viseléséhez
          való jog alapján „senkinek nincs alkotmányból folyó alanyi joga
          meghatározott   közhivatal   vagy  közhivatalok   betöltéséhez”
          [962/B/1992.  AB határozat, ABH 1995, 627, 629.].  Ez  egyrészt
          abból  következik, hogy a közhivatalok típusait  és  számát  az
          Alkotmány  és a jogszabályok az állami feladatok, a  közhatalmi
          tevékenység megvalósításának szükségletei szerint határozhatják
          meg,  amelyben  az erre feljogosított jogalkotók  az  Alkotmány
          keretei   között  széles  körű  szabadsággal  rendelkeznek.   A
          közhivatal  betöltéséhez  való  jognak  tehát  objektív,  külső
          korlátját  jelentik a mindenkori tisztségek és közhivatalok,  a
          jogalkotó  nem köteles ezek számát növelni vagy az  állampolgár
          választása  szerinti  új  közhivatalt  létrehozni  az   alapjog
          védelme  érdekében.  Ugyanezek miatt az okok  miatt  képezhetik
          alkotmányosan   indokolt,   külső   korlátját   a    közhivatal
          megtartásához való jognak a közhivatallal összefüggő jogviszony-
          megszűntetési  okok  (például az  adott  állami  szerv  jogutód
          nélküli   megszűnése,   a  szervnek  az   adott   közhivatallal
          összefüggő   tevékenységének   megszűnése,   létszámcsökkentés,
          átszervezés következtében feleslegessé váló munkakör).

          A  közhivatal  viseléséhez  való  jognak,  mint  alanyi  jognak
          továbbá  –  az  Alkotmány 70. § (6) bekezdésének megfelelően  –
          szubjektív  belső  korlátját  képezi  az  érintett  állampolgár
          rátermettsége, képzettsége és szakmai tudása mind a  közhivatal
          betöltése,   mind   annak   megtartása   tekintetében.    Ebből
          következően  a  jogalkotó a közhivatal viseléséhez  való  jogot
          törvényben     szabályozhatja,    a    közhivatal    betöltését
          feltételekhez  kötheti  –  ahogy erre az  Alkotmánybíróság  már
          határozataiban rámutatott [962/B/1992. AB határozat, ABH  1995,
          628-629.].  Az  Alkotmány szövegéből következően  nyilvánvalóan
          feltételként    határozhatóak   meg   az    adott    közhivatal
          vonatkozásában  releváns, rátermettséggel,  képzettséggel  vagy
          szakmai  tudással kapcsolatos ésszerű követelmények, amelyek  a
          magyar   állampolgárok   egy  csoportját   sem   zárhatják   ki
          indokolatlanul  az adott közhivatal betöltésének lehetőségéből.
          Ezek  a  közhivatal-viselési feltételek  nemcsak  a  közhivatal
          betöltése, hanem annak megtartása vonatkozásában is érvényesek,
          így   alkotmányosan   indokolt  lehet  jogviszony-megszűntetési
          okokat  erre  alapítottan meghatározni (például alkalmatlanság,
          törvényben előírt szakmai képzettség nem teljesítése).

          A  közhivatal viseléséhez (betöltéséhez és megtartásához)  való
          jog  vonatkozásában  egyébként – amint ez  az  Alkotmánybíróság
          joggyakorlatában  is  megjelenik –  „[a]  szabályozás  joga  az
          Alkotmány  8.  §  (2) bekezdésében szabályozott keretek  között
          illeti  meg  a  jogalkotót,  nem  alkothat  olyan  szabályokat,
          amelyek  a  közhivatal viseléshez való jog  lényeges  tartalmát
          korlátoznák, azaz a korlátozás akkor tekinthető alkotmányosnak,
          ha   a   korlátozásnak   alkotmányos   indoka   van   (valamely
          alkotmányban   szabályozott   alapvető   jog,   vagy   valamely
          alkotmányos   cél,   érték  érvényesítéséhez  elkerülhetetlenül
          szükséges)  és arányos” [5/2006. (II. 15.) AB határozat,  2006,
          153,  164.;  96/2007. (XI. 29.) AB határozat,  ABH  2007,  802,
          807.].  Ezt  a  mércét  alkalmazta  az  Alkotmánybíróság   több
          határozatában  az  összeférhetetlenségi okok alkotmányosságának
          elbírálása  során [1158/B/1990. AB határozat,  ABH  1991,  547,
          549.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130.; 55/1994.
          (XI. 10.) AB határozat, ABH 1994, 296.].

          A   közhivatal  viseléséhez  való  jog  részjogosítványaként  a
          kormánytisztviselő   védelemre   jogosult   a    jogviszonyának
          megszüntetésével szemben. Nyilvánvalóan lehetővé kell  tenni  a
          kormánytisztviselő felmentését, vagyis szükség van a jogviszony
          megszüntetésének   lehetőségére  (éppen   a   rátermettség,   a
          képzettség,  a  szakmai  tudás  biztosítása  érdekében  is).  A
          közhivatal  viselésére irányuló jogviszony megszűnésének  és  a
          felmentési  indokoknak  az  Alkotmány  keretei  között  történő
          szabályozásában  — így különösen a közhivatal viseléséhez  való
          jog   objektív,   külső   és   szubjektív,   belső   korlátaira
          figyelemmel,  illetve az alapjog-korlátozás  szükségességét  és
          arányosságát megtartva — a törvényhozó széles körű szabadsággal
          rendelkezik.

          Egyetértek  a  többségi határozat indokolásában [IV.  4.  pont]
          foglaltakkal,   miszerint  a  Ktjt.  8.  §   (1)   bekezdésében
          szabályozott indokolás nélküli munkáltatói felmentés lehetősége
          alkotmányellenes  módon  korlátozza  az  Alkotmány  70.  §  (6)
          bekezdése szerinti közhivatal viseléséhez való jogot.

          A    kormánytisztviselők   esetén   a    korlátlan    felmentés
          általánosságban  nem igazolható a közhivatal  viseléséhez  való
          jognak  sem  az objektív, külső, sem pedig a szubjektív,  belső
          korlátaival,  egyébként  pedig a  közhivatal  viseléséhez  való
          alapjog  aránytalan korlátozását eredményezi. Ilyen szabályozás
          alapján   ugyanis   az   egyébként   szükséges   korlátozás   a
          megengedett, igazolható mértéket (az objektíven indokolt, valós
          és  okszerű  felmentés  eseteit) túllépi, a  kormánytisztviselő
          önkényesen  is  elbocsátható, s így a közhatalom  gyakorlásában
          való részvétele önkényesen is korlátozható.

          Szintén  egyetértek a többségi határozat indokolásának [IV.  4.
          pont]  azzal a megállapításával, hogy a törvényhozó felelőssége
          és  kötelessége  olyan törvényi szabályok megalkotása,  amelyek
          összhangot   teremtenek   a   kormánytisztviselők   alkotmányos
          alapjogai  (a  törvényes indok nélküli,  önkényes  felmentéssel
          szembeni  védelem)  és a kormányzati célok  (az  államszervezet
          hatékony  működése) között, valamint amelyek a törvény céljának
          megfelelő bírói jogalkalmazási gyakorlat kialakulását  egyaránt
          szolgálják.

          1.4.   Nem   értek   egyet  ugyanakkor  a  többségi   határozat
          indokolásának   IV.   4.  pontjában  megfogalmazott   általános
          követelménnyel,  hogy  az  indokoláshoz  nem  kötött,  s  ezért
          korlátlan    felmentés    minden   közhivatal    vonatkozásában
          feltétlenül alkotmányellenes jogkorlátozás lenne.

          A  közhivatalok  között  léteznek politikai  ciklushoz  kötött,
          egyébként határozott idejű, valamint határozatlan időre  szóló,
          választott  vagy  kinevezett tisztségek. Az egyes  közhivatalok
          esetén  azok  rendeltetésétől, az  államszervezetben  betöltött
          szerepétől     függően    különböző    jogviszony-megszüntetési
          szabályozás    (felmentési    okok    rendszere)     minősülhet
          alkotmányosnak vagy alkotmányellenesnek. Jelen esetben tehát az
          is  vizsgálandó, hogy milyen szempontok szerint sorolhatunk egy
          beosztást  olyan jellegűnek, amely esetben az Alkotmány  70.  §
          (6) bekezdésében foglalt közhivatal viseléséhez való jogból nem
          következik kényszerítő jelleggel a felmondás indokolása.

          Az  Alkotmánybíróság  a  48/1991.  (IX.  26.)  AB  határozatára
          figyelemmel   [ABH  1991,  217.]  –  amelyben  a   testület   a
          köztársasági    elnök   Alkotmányban   rögzített   feladataival
          kapcsolatos  döntési jogköreit vizsgálta –  általánosságban  is
          megállapítható,  hogy egy tisztség, közhivatal betöltése  során
          meghozható  döntések  karaktere nagyban meghatározza  az  adott
          tisztség  karakterét. Ebben a határozatban az  Alkotmánybíróság
          önálló  politikai  döntésnek tekintette  a  köztársasági  elnök
          olyan  döntését,  amely  végleges  és  felülbírálhatatlan,   de
          amelyért  sem  a  köztársasági elnök, sem más szerv  nem  visel
          politikai  felelősséget az Országgyűlés előtt.  A  köztársasági
          elnök  döntésének  politikai karaktere e tekintetben  kizárólag
          abból a szempontból lehet releváns, hogy a politikai döntésként
          való   meghatározás   egyik  szempontja   az   volt,   hogy   a
          döntéshozónak  van-e lehetősége mérlegelésre az  ügy  érdemében
          vagy sem.

          Ezt a logikát követve álláspontom szerint az egyes közhivatalok
          esetén  vizsgálni  kell,  hogy az adott tisztséghez  kapcsolódó
          döntési  jogkör rendelkezik-e olyan karakterrel  is,  amely  az
          adott  döntésben megjelenő széleskörű mérlegelési lehetőségben,
          illetve   az   érdemi  döntésben  érvényesítendő   jogon   túli
          szempontok   meglétében   érhető   tetten   (a   politikai   és
          szakpolitikai döntések meghozatalának ez jellemző sajátossága).
          Az  ilyen  döntések – érték-, illetve preferenciaválasztást  is
          magukban  foglaló  szempontrendszerükre figyelemmel  –  tisztán
          jogi,  illetve  egzakt  célszerűségi  szempontból  gyakran  nem
          bírálhatók  felül, ennek ellenére a gyakorlatban  –  például  a
          Kormány    által   irányított   központi   közigazgatásban    –
          szembekerülhetnek magasabb szintű politikai döntésekkel.  Ilyen
          esetekben  csak  részleges  megoldást  kínál  az  adott  döntés
          utólagos (politikai) felülbírálhatósága, korrekciója,  mivel  a
          döntések   irányának   előzetes  és   általános   meghatározása
          biztosítja az érintett politikai, szakpolitikai célok  hatékony
          megvalósítását. Ebben az összefüggésben kulcsfontosságú lehet a
          meghatározott  politikai, szakpolitikai célok  megvalósításában
          felelősséggel   rendelkező   tisztségviselő   és    az    ebben
          közreműködő,    neki    alárendelt,   széleskörű    mérlegelési
          lehetőséget magában foglaló döntési jogkörrel rendelkező  másik
          tisztségviselő közötti bizalmi viszony.

          A  közhivatalok egy részénél — különösen ott, ahol a  politikai
          jelleg,  illetve  politikai felelősség is megjelenik  —  igenis
          indokolható az a szabályozás, mely relatíve szabadon  határozza
          meg  mind  a  közhivatal betöltését, mind  pedig  a  jogviszony
          megszüntetését.  Az  Alkotmány 33. § (4)  bekezdése  alapján  a
          minisztereket a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök
          nevezi  ki  és  menti fel. A felmentést az Alkotmány  nem  köti
          indokolási    kötelezettséghez,    nincs    ellene    lehetőség
          jogorvoslatra.  A  minisztereket teljes jogkörben  helyettesítő
          államtitkárok  szintén  indokolás  nélkül  menthetők   fel.   A
          felmentés  kötetlenségét  éppen az adott  közhivatalhoz  tapadó
          politikai  felelősség, a tisztséghez kapcsolódó  kötetlen,  tág
          (politikai)   döntési   jogkör,   s   ezzel   párhuzamosan    a
          tisztségviselővel szemben megnyilvánuló politikai bizalomnak  a
          közhivatal    betöltésében   játszott    meghatározó    szerepe
          magyarázza.

          A    politikai    vezetőkön   kívül   más   vezető    beosztású
          tisztségviselők  megbízatása  is  olyannak  minősülhet,   amely
          alapvetően  bizalmi viszonyra épül. Álláspontom  szerint  az  a
          politikai  (szakpolitikai) döntési jogkörrel rendelkező  vezető
          beosztásra  (vezetői  munkakör)  nem  terjed  ki  az  indokolás
          nélküli   megszüntetésével   szembeni   védelem,   illetve   az
          Alkotmányból  nem  következik  szükségszerűen  az  indokoláshoz
          kötöttség.

          A  tisztség  ellátásában megnyilvánuló döntési jogkörön  és  az
          ezzel   összefüggő  bizalmi  elven  kívül  más  szempontok   is
          lehetnek,  amelyek  az indokolás nélküli felmentés  lehetőségét
          alkotmányosan  megengedhetővé teszik.  A  jogviszony  indokolás
          nélküli   felmentéssel  történő  megszüntetésének   az   összes
          közhivatalra    –   így   a   jelenleg   kormánytisztviselőként
          szabályozott  összes  tisztségviselőre – történő  kiterjesztése
          azonban véleményem szerint ilyen okokkal nem magyarázható.

          2.  Álláspontomat összefoglalva: a közhivatal viseléséhez  való
          jog    a    közhatalom    gyakorlásában    való    részvételre,
          közreműködésre, s ennek következtében a közhivatal  megőrzésére
          is  feljogosítja az állampolgárokat. Ez azonban nem jelenti  az
          ilyen  jogviszony megszüntethetetlenségét. A törvényhozó  —  az
          Alkotmány keretei között — széles körű szabadsággal rendelkezik
          a  megszűnési  okok  szabályozására, így a  kormánytisztviselők
          jogállásáról szóló törvény megalkotását megelőző szabályozásnál
          rugalmasabban    is   megállapíthatja   a   kormánytisztviselők
          felmentésének   szabályait.  A  jogviszony-megszüntetési   okok
          meghatározásánál   figyelembe   lehet   venni   a    közhivatal
          viseléséhez  való jognak a közhivatallal összefüggő  (objektív,
          külső)  és az állampolgár adottságaival összefüggő (szubjektív,
          belső)   korlátait,  illetve  meg  kell  tartani  az   alapjog-
          korlátozás   szükségességét   és  arányosságát.   A   különféle
          közhivatalok  esetén azok rendeltetésétől, az államszervezetben
          betöltött   szerepétől  függően  a  jogviszony  megszüntetésére
          (felmentési  okok) vonatkozóan eltérő szabályozás létrehozható.
          A   jelenleg   kormánytisztviselőként  egységesen  szabályozott
          tisztségviselők  körén  belül — például  az  egyes  tisztséghez
          kapcsolódó  felelősségre, döntési jogkörökre tekintettel  —  is
          kialakítható    differenciált    szabályozás    a     felmentés
          vonatkozásában.    Azonban    az,    hogy    a    törvény     a
          kormánytisztviselők teljes körére kiterjedően lehetővé teszi az
          indokolás  nélküli  felmentést, a közhivatal  viseléséhez  való
          alapjog  aránytalan korlátozását eredményezi. Ilyen szabályozás
          esetén az egyébként szükséges korlátozás túllépi a megengedett,
          igazolható  mértéket (az objektíven indokolt, valós és  okszerű
          felmentés eseteit), a munkáltatói jogkör gyakorlójának önkényes
          döntésétől teszi függővé, hogy a kormánytisztviselő  az  általa
          betöltött közhivatalt megtarthatja-e, ezért alkotmányellenes.

          Budapest, 2011. február 15.
                                                        Dr. Stumpf István
                                                            alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Reasoning of dismissal of civil servants
          Number of the Decision:
          .
          8/2011. (II. 18.)
          Date of the decision:
          .
          02/15/2011
          Summary:
          A law that allowed employers in the public administration to dismiss government officials without providing a reason for the dismissal was unconstitutional.
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2011-2-003
          .