Hungarian
Ügyszám:
.
213/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Szabó András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 63/1997. (XII. 11.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1997/365
.
A határozat kelte: Budapest, 12/09/1997
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

    Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
    utólagos vizsgálatára  irányuló indítványok és alkotmányjogi
    panaszok tárgyában  - Dr.  Ádám Antal, Dr. Lábady Tamás, Dr.
    Németh János  és Dr. Sólyom László alkotmánybírók párhuzamos
    indokolásával, valamint Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró
    különvéleményével - meghozta a következő

                           határozatot :

    1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  Országgyűlés
    elmulasztotta a szabálysértési jognak az Alkotmány 50. § (2)
    bekezdése,  illetőleg  az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése
    követelményeinek  megfelelő   újraszabályozására   vonatkozó
    jogalkotói feladatát.  Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az
    Országgyűlést, hogy  a szükséges  törvényalkotást  legkésőbb
    1998. december 31-ig végezze el.

    Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy a szabálysértésekről
    szóló 1968. évi I. törvény 18. §-ában és 71/A §-ában foglalt
    rendelkezések alkotmányellenesek.  Ezért az Alkotmánybíróság
    a  hivatkozott rendelkezéseket 1998. december 31-i hatállyal
    megsemmisíti.

    2.    Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy    a
    szabálysértésekről szóló  1968. évi  I.  törvény  6.  §  (1)
    bekezdésének második  mondata alkotmányellenes,  ezért azt a
    határozat közzétételének napjával megsemmisíti.

    3. Az  Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló 1968. évi
    I.  törvény   6.  §   (1)  bekezdése   konkrét  ügyben  való
    alkalmazásával    kapcsolatos    alkotmányjogi    panaszokat
    visszautasítja.

    Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben
    közzéteszi.
                               Indokolás

                                   I.

      A  szabálysértésekről   szóló  1968.   évi  I.   törvény  (a
      továbbiakban:  Sztv.)  egyes  rendelkezéseivel  kapcsolatban
      több   indítvány   érkezett   az   Alkotmánybírósághoz.   Az
      indítványokat az Alkotmánybíróság egyesítette és egy eljárás
      keretében bírálta  el. A  indítványozók a következőket adták
      elő:

      1. Az  Sztv. 71/A  § (1)  bekezdése alapján  az  elkövető  a
      pénzbírságot elzárásra átváltoztató határozat ellen kérelmet
      terjeszthet elő  a bírósághoz,  amelyben az átváltoztatásról
      szóló határozat törvényességének felülvizsgálatát kérheti. A
      kérelem   tárgyában    hozott   bírósági   határozat   ellen
      fellebbezésnek   nincs    helye.   E    rendelkezések   több
      indítványozó megítélése  szerint  azért  alkotmányellenesek,
      mert  a   bírósági  felülvizsgálatot   csak  a  pénzbírságot
      elzárásra átváltoztató  határozat  esetében  engedi  meg,  a
      szabálysértési ügyekben hozott határozatok egyébként bíróság
      előtt nem támadhatók meg.

      Az indítványozók a szabálysértési határozatok bíróság előtti
      megtámadásának  általánossá   tételét  az   Alkotmány   több
      rendelkezésére  hivatkozva  tartják  szükségesnek.  Egyaránt
      felhívják az  Alkotmány 50.  § (2)  bekezdését  ("A  bíróság
      ellenőrzi a  közigazgatási határozatok törvényességét."), az
      57.  §   (1)  bekezdését   ("A  Magyar   Köztársaságban  ...
      mindenkinek joga  van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, ...
      a törvény  által felállított  független és pártatlan bíróság
      igazságos és  nyilvános tárgyaláson  bírálja el."), az 57. §
      (5) bekezdését  ("A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényekben
      meghatározottak szerint  mindenki  jogorvoslattal  élhet  az
      olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen,
      amely jogát vagy jogos érdekét sérti."), s végül a 70/K §-át
      is,  amely   szerint:  "Az  alapvető  jog  megsértése  miatt
      keletkezett igények,  továbbá a  kötelességek teljesítésével
      kapcsolatos állami  döntések elleni  kifogások bíróság előtt
      érvényesíthetők."

      2. Az indítványozók véleménye szerint az Sztv. 18. §-a sérti
      a szabadsághoz való alkotmányos alapjogot, mivel e § alapján
      a  pénzbírságot   meg  nem  fizetés  esetében,  -  ha  az  a
      munkabérből  (egyéb   járandóságból)  nem   hajtható  be   -
      elzárásra  kell   átváltoztatni.  Álláspontjuk   szerint   a
      pénzbírság elzárásra  való átváltoztatása  egyébként sem áll
      arányban az  azt megalapozó  cselekmény tárgyi  súlyával. Az
      indítványozók  utalnak   a  Polgári   és   Politikai   Jogok
      Nemzetközi Egyezségokmányának  11. cikkére is, amely szerint
      senki sem  börtönözhető be  azért, mert valamely szerződéses
      kötelezettségének nem képes eleget tenni.

      3.  Az  Sztv.  6.  §  (1)  bekezdése  értelmében  az  állami
      vállalatot, egyéb  állami gazdálkodó szervet, szövetkezetet,
      társadalmi szervezetet,  egyesületet, vagy  más  szervezetet
      terhelő kötelesség  megszegése esetén  a szabálysértésért  -
      amennyiben az elkövető személyét nem sikerül megállapítani -
      a szerv  vezetőjét, illetve  a munkáltatót kell felelősségre
      vonni.

      Az    indítványozók     szerint    e    rendelkezés    azért
      alkotmányellenes, mert  az objektív felelősség elvén alapul,
      s így nem a tényleges elkövetőt, hanem azt a személyt vonják
      felelősségre,  aki   az  elkövetőt   nem  tudta  megnevezni.
      Felhívják a  figyelmet, hogy  ez ellentétes  az Sztv.  1. §-
      ával,  amely   tevékenységet  vagy   mulasztást  enged   meg
      szabálysértéssé nyilvánítani.  Az  indítványozók  szerint  a
      kifogásolt rendelkezés  ellentmond a  bűnösségi  elvnek  is,
      hiszen az  Sztv. 8.  § (1)  bekezdése alapján  nem róható az
      elkövető terhére  az olyan  tény, amelyről  az  elkövetéskor
      kellő gondosság ellenére sem volt tudomása.

      4. Az  egyik indítványozó  - az  Sztv. 6.  §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenessé nyilvánításával  összefüggésben -  kérte,
      hogy  az   Alkotmánybíróság  vizsgálja   meg   a   Vám-   és
      Pénzügyőrség Pest  megyei Parancsnokságának  1991. augusztus
      26-án kelt  10.041/1991. számú  határozatát, s  ennek  során
      állapítsa meg, hogy az ügyben bírósági felülvizsgálatnak van
      helye,  és   őt  -   vétkesség  hiányában  -  szabálysértési
      felelősség nem terheli.

      Egy másik  indítványozó -  az Sztv.  71/A  §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenességére  hivatkozva  -  azt  kérte,  hogy  az
      Alkotmánybíróság       a       hivatkozott       rendelkezés
      alkotmányellenességét  a  Szekszárdi  Városi  Bíróság  előtt
      folyamatban lévő  5. K.  30.955/1995. számú  perre  kihatóan
      állapítsa meg  (az első  fokú bíróság  ugyanis  hatáskörének
      hiányát állapította meg a megtámadott jogerős szabálysértési
      határozat felülvizsgálata tárgyában).

                                  II.

      Az érdemben elbírált indítványok  megalapozottak.

      1. A  hatályos magyar  szabályozás  egyetlen  esetcsoporttól
      eltekintve  nem  teszi  lehetővé  a  jogerős  szabálysértési
      határozatok bíróság  előtti megtámadását.  Az Sztv.  csak  a
      pénzbírságot elzárásra  átváltoztató határozat  tekintetében
      nyitja  meg  a  bírói  utat.  Az  indítványozók  álláspontja
      szerint ezt az alkotmányellenes helyzetet nem legitimálja az
      a körülmény,  hogy hazánk  az  e  tárgykörben  vele  szemben
      jogalkotói    kötelezettséget     feltételező     nemzetközi
      egyezményhez fenntartással csatlakozott.

      Magyarország az  1993. évi  XXXI. törvénnyel  hirdette ki az
      "Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről" szóló, ún.
      Római  Egyezményt,   s  annak  a  6.  cikk  1.  bekezdésében
      biztosított "bírósághoz  fordulás  jogával"  kapcsolatban  a
      következő  fenntartást  tette:  "A  közigazgatási  hatóságok
      előtt szabálysértés miatt folyó eljárásokban Magyarország ez
      idő szerint  nem tudja  biztosítani  a  bírósághoz  fordulás
      jogát, minthogy  a hatályos  magyar jogszabályok nem tesznek
      ilyen   jogot    lehetővé    a    közigazgatási    hatóságok
      szabálysértési  ügyekben   hozott   jogerős   határozataival
      szemben." (1993 : XXXI. tv. 4. §)

      A  fenntartás   mielőbbi  visszavonásának   lehetővé  tétele
      érdekében a  Kormány már  korábban határozatot hozott arról,
      hogy javaslatot  kell tenni  a szabálysértési jog reformjára
      (3255/1992. (VII. 4.) Korm. h.). Bár a Kormány azóta is több
      határozatában foglalkozott  a jogterület újraszabályozásának
      kérdéseivel (pl.  1040/1996. (V.  3.) Korm.  h.,  1078/1996.
      (VII. 19.)  Korm. h.),  arra mindezideig  nem került sor. Az
      Alkotmánybíróság álláspontja  szerint a  szabálysértési  jog
      reformja  nélkül  a  magyar  jogrendszer  nem  felel  meg  a
      jogállamiság követelményének.

      A szabálysértés  "kétarcú" jogintézmény:  a  szabálysértések
      egy   része   ún.   közigazgatás-ellenes   cselekmény   (pl.
      engedélyköteles tevékenység engedély nélküli végzése), másik
      része pedig  az emberi együttélés általános szabályait sértő
      magatartás, ún.  kriminális cselekmény  (pl. tulajdon elleni
      bűncselekmények  értékhatárral  elválasztott  alakzatai).  A
      szabálysértési  büntetés  a  múltban  elkövetett  jogsértést
      represszív  módon   szankcionál.  Az   Sztv.  -,   amely   a
      szabálysértési anyagi  jog, eljárási  jog és  a  végrehajtás
      egységes kódexe  - részletesen  szabályozza a szabálysértési
      büntetés ellen  igénybe vehető  jogorvoslati  eszközöket,  a
      bírói  utat   azonban  csak   szűk  körben  nyitja  meg.  Az
      Alkotmánybíróság  állásfoglalása   szerint  ez   a   helyzet
      alkotmányellenes, mivel nincs összhangban az Alkotmány 50. §
      (2)  bekezdésében,   illetőleg  az   Alkotmány  57.   §  (1)
      bekezdésében   foglalt    követelménnyel.   A    bírói    út
      igénybevételének lehetőségét  ugyanis mind  a  közigazgatás-
      ellenes, mind  a kriminális  jellegű  szabálysértések  miatt
      kiszabott büntetés tekintetében biztosítani szükséges.

      Az Alkotmány  általánossá tette a bíróságnak a közigazgatási
      határozatok törvényessége ellenőrzésére vonatkozó jogát. ("A
      bíróság    ellenőrzi     a     közigazgatási     határozatok
      törvényességét.")     E     rendelkezés     tartalmát     az
      Alkotmánybíróság  a  32/1990.  (XII.  22.)  AB  határozatban
      értelmezte  (ABH   1990,  145-148.),   amelynek  alapján   a
      törvényhozó megalkotta  a közigazgatási határozatok bírósági
      felülvizsgálatának kiterjesztéséről  szóló 1991.  évi  XXVI.
      törvényt.   A    szabálysértési   hatóságok    közigazgatási
      hatóságok,  a   szabálysértési   határozatok   közigazgatási
      határozatnak minősülnek. Amennyiben a szabálysértési hatóság
      döntésének tartalma,  illetve a  törvényi tényállás  jellege
      szerint közigazgatás-ellenes  magatartást rendel büntetni, a
      határozat  törvényességének  ellenőrzésére  a  közigazgatási
      bíráskodás szabályai szerint kell lehetőséget biztosítani.

      A  szabálysértési   tényállások  másik   nagy  csoportja   a
      kriminális  jellegű     magatartásokat   szankcionálja,   ez
      tartalmában  a   büntetőjoggal  rokon.  Az  Alkotmánybíróság
      állásfoglalása  szerint   e  szabálysértések   megvalósítása
      esetén is  irányadó az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének az a
      rendelkezése, amely  szerint: "A  Magyar Köztársaságban  ...
      mindenkinek joga  van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, ...
      a törvény  által felállított  független és pártatlan bíróság
      igazságos és  nyilvános  tárgyaláson  bírálja  el."  Az  ún.
      kriminális  szabálysértések   esetében  tehát  a  bírósághoz
      fordulás joga,  mint alkotmányos  alapjog teremt  alapot  az
      elkövetők számára  a  bírósági  úthoz.  Az  Alkotmánybíróság
      álláspontja szerint  nem alkotmányellenes  szabályozási  mód
      az, ha  az ún. kriminális szabálysértéseket a szabálysértési
      hatóság bírálja  el, az elkövetőnek azonban lehetőséget kell
      biztosítani a teljes körű, érdemi bírósági felülvizsgálatra.

      Az  Alkotmánybíróság  felhívja  a  figyelmet  arra,  hogy  a
      strasbourgi Emberi  Jogi Bíróság  eddig  rendelkezésre  álló
      gyakorlata is  abba az irányba mutat, hogy az ún. kriminális
      szabálysértések  tekintetében   az  Egyezmény   6.  cikk  1.
      bekezdés első  mondata szerinti  tisztességes  (ún.  "fair")
      eljárás  valamennyi  követelményének  megfelelő  bírói  utat
      szükséges biztosítani.  A Bíróság  több, immár klasszikusnak
      számító ítéletéből  (pl. a  Belilos ügyből  - Eur. Court HR,
      Belilos v. Switzerland) - kirajzolódik, hogy az Egyezmény 6.
      cikkének rendelkezései a strasbourgi gyakorlat szerint olyan
      magatartások megítélésénél is alkalmazást nyernek, amelyek a
      nemzeti  jog  szerint  akár  fegyelmi,  akár  szabálysértési
      eljárás alapjául  szolgálnak.  A  "minősítés"  szempontjából
      ugyanis  a   strasbourgi  szervek  azt  vizsgálják,  hogy  a
      cselekmény kriminális  jellegű-e  (ennek  során  figyelemmel
      vannak  arra   is,  hogy   az  adott   magatartást  a  többi
      tagállamban milyen felelősségi alakzaton belül helyezik el),
      mi  a   funkciója  a   kilátásba  helyezett  és  ténylegesen
      alkalmazott szankciónak  (a büntetőjoghoz  hasonlatos-e és a
      megtorlást-elrettentést  szolgálja-e),  valamint  az  milyen
      mértékű.  Az   Egyezményhez   fűzött   magyar   fenntartásra
      tekintettel  a   Bíróság   Magyarországot   konkrét   ügyben
      elmarasztaló döntésére  jelenleg  nem  lehet  számítani,  az
      Sztv. azonban az Alkotmány követelményeinek sem felel meg.

      Az Alkotmánybíróság  arra a  következtetésre jutott, hogy az
      Sztv. szabályozásának  hiányosságai, a  bírói utat csak szűk
      körben  megnyitó   rendelkezései  az  Alkotmány  50.  §  (2)
      bekezdésében, illetőleg  az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében
      foglaltak sérelmével járó alkotmányellenes helyzetet idéztek
      elő.  Az   alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  a
      jogalkotó   szerv    jogszabály-alkotási   kötelezettségének
      konkrét jogszabályi  felhatalmazás nélkül  is köteles eleget
      tenni,  ha   alkotmányos  garanciák   érvényre  juttatásához
      szükséges jogszabályi biztosítékok hiányoznak. (22/1990. (X.
      6.) AB  hat. (ABH  1990. 83, 86.), 31/1997. (V. 16.) AB hat.
      (ABK 1997.  május 186,  188.). Az  Országgyűlés mulasztásban
      megnyilvánuló alkotmányellenességet  idézett elő,  amikor  a
      tárgyalt témakörben nem tett eleget az Sztv. és az Alkotmány
      összhangba hozatalára irányuló jogalkotói feladatának.

      Az Alkotmánybíróság  az Sztv.  71/A §-át  pro futuro - 1998.
      december 31.  napjával -  megsemmisíti. Az  Alkotmánybíróság
      azért választotta  e megoldást,  mert  egyrészt  kellő  időt
      kíván biztosítani a szükséges jogalkotói feladatok átgondolt
      elvégzésére, másrészt  figyelemmel van  a  folyamatban  lévő
      bírósági szervezeti  reformra. A  bírósági  szervezet  1999.
      január 1-jével  történő változása,  továbbá  az  új  büntető
      eljárási  törvény   -  a   hatáskörök  tervezett  módosítása
      (átrendezése) folytán  - várhatóan  alkalmassá teszi a helyi
      bíróságokat a szabálysértési ügyek fogadására.

      2. Az  Sztv. 16.  § (1)  bekezdése szerint  a  szabálysértés
      miatt alkalmazható  büntetés: a  pénzbírság.  A  18.  §  (1)
      bekezdése  értelmében:   "A  pénzbírságot  meg  nem  fizetés
      esetében -  ha az  a munkabérből  (egyéb járandóságból)  nem
      hajtható   be    -   elzárásra   kell   átváltoztatni."   Az
      átváltoztatás során  száz forinttól  ezer  forintig  terjedő
      összeg helyett  egy-egy napi  elzárást kell számítani (Sztv.
      18. §  (3) bek.).  Az  indítványozók  szerint  a  pénzbírság
      elzárásra való átváltoztatásának lehetősége az Alkotmány 54.
      § (2)  bekezdésébe ütközik  ("Senkit  nem  lehet  kínzásnak,
      kegyetlen, embertelen,  megalázó elbánásnak vagy büntetésnek
      alávetni ..."),  de  különösen  sérti  a  szabadsághoz  való
      alkotmányos   alapjogot,    mely    szerint:    "A    Magyar
      Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a
      személyi  biztonságra,   senkit  sem   lehet   szabadságától
      másként, mint törvényben meghatározott okból és a törvényben
      meghatározott eljárás alapján megfosztani." (Alkotmány 55. §
      (1) bek.)

      Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint az Sztv. kifogásolt
      rendelkezése   alkotmányellenes,    de    az    indítványban
      foglaltaktól  eltérő   okokból.  Az   Alkotmánybíróság   azt
      vizsgálta, hogy  összeegyeztethető-e az  Alkotmány 55. § (1)
      bekezdésével,  de   különösen  az   Alkotmány  57.   §   (1)
      bekezdésével  az   Sztv.  18.   §-ának  tartalma,   amely  a
      szabálysértési hatóságot  - az átváltoztatás következtében -
      szabadságvesztést   eredményező    szankció    alkalmazására
      jogosítja  fel,   s  bírósági   felülvizsgálatra  csupán   a
      határozat törvényessége  tekintetében ad  lehetőséget (Sztv.
      71/A § ).

      A magyar  jog az 1990. évi XXII. törvény hatályba lépése óta
      nem teszi  lehetővé, hogy  a szabálysértési  hatóság elzárás
      büntetést alkalmazzon.  Az Sztv.  a  szabadsághoz  való  jog
      korlátozását csak  kivételes esetben - a jogerősen kiszabott
      pénzbírság behajthatatlansága esetén, a végrehajtási szakban
      - teszi  lehetővé, s a 71/A § (1) bekezdésében az eljáráshoz
      a  bírói   felülvizsgálat  garanciáját   is  párosítja  ("Az
      elkövető a  pénzbírságot  elzárásra  átváltoztató  határozat
      ellen kérelmet  terjeszthet elő  a bírósághoz,  amelyben  az
      átváltoztatásról    szóló     határozat     törvényességének
      felülvizsgálatát kérheti.").  Ebben az ügycsoportban tehát -
      a törvényességi  felülvizsgálat korlátozott keretei között -
      a bírói  jogorvoslat biztosított,  s az  Sztv.  71/A  §  (5)
      bekezdése alapján az ügyészi közreműködés lehetősége szintén
      adott. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  azonban  e
      biztosítékok  nem   elégségesek   ahhoz,   hogy   az   Sztv.
      szabályozása   megfeleljen    az   Alkotmány   57.   §   (1)
      bekezdésének, amely  szerint  "  ...  mindenkinek  joga  van
      ahhoz, hogy  az ellene  emelt vádat,  ...  a  törvény  által
      felállított független  és  pártatlan  bíróság  igazságos  és
      nyilvános tárgyaláson bírálja el."

      A jelenlegi  gyakorlat  szerint  a  pénzbírságot  igazgatási
      szerv szabja  ki és ugyancsak igazgatási szerv határoz annak
      szabadságelvonásra történő  átváltoztatásáról.  A  jelenlegi
      rendszerben a  szabálysértési bírság  - az  Sztv. 18.  § (2)
      bekezdésében  meghatározott   kivételekkel,  amikoris  nincs
      helye a  pénzbírság elzárásra  történő  átváltoztatásának  -
      egyben feltételes  szabadságelvonás.  A  bíróság  csupán  az
      átváltoztatásról szóló  döntés törvényességét bírálhatja el.
      Az Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése  értelmében  "A  Magyar
      Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  ...,
      senkit sem  lehet szabadságától  másként, mint  a törvényben
      meghatározott okokból  és a törvényben meghatározott eljárás
      alapján megfosztani." A kriminális jellegű cselekményekről -
      törvényben  meghatározott   okok   fennforgása   esetén,   a
      törvényben  meghatározott   eljárás  alapján   -  a  bíróság
      jogosult érdemben  dönteni. Az  elzárás tárgyában  a bíróság
      feladata az  érdemi - az ún. "jogkérdésre" és "ténykérdésre"
      egyaránt  kiterjedő   -  döntés  meghozatala  és  magának  a
      szankciónak az alkalmazása.

      Az Alkotmánybíróság  nem fogadta el az egyik indítványozónak
      azt az  érvelését,  amely  szerint  a  pénzbírság  elzárásra
      történő átváltoztatásával járó szabadságelvonás az Alkotmány
      54. §  (2) bekezdésében  foglalt tilalomba  ütközik ("Senkit
      nem  lehet   kínzásnak,  kegyetlen,   embertelen,   megalázó
      elbánásnak  vagy   büntetésnek  alávetni,   ...  "),   mivel
      álláspontja   szerint   az   elzárás   nem   tekinthető   az
      Alkotmányban   felsoroltakhoz    hasonló    súlyúnak.    Nem
      megalapozott az indítványozónak a Polgári és Politikai Jogok
      Nemzetközi Egyezségokmánya  11. cikkének  megsértésére  való
      hivatkozása  sem.  Az  1976.  évi  8.  tvr.-rel  kihirdetett
      Egyezségokmány 11. cikke szerint a részes államok azt vették
      tudomásul,   hogy   polgári   jogi   követelés   teljesítése
      büntetőjogi eszközökkel  nem szankcionálható (995/B/1990. AB
      hat.,  ABH   1993.  526.).   A  jelen  esetben  viszont  nem
      szerződéses kötelezettség  megszegéséről van  szó, hiszen az
      Sztv. a  pénzbírságot meg  nem  fizető  elkövetőt  fenyegeti
      elzárással.

      Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy  az  Országgyűlés
      mulasztásban  megnyilvánuló   alkotmányellenességet  idézett
      elő, amikor  nem tett  eleget azon  jogalkotói  feladatának,
      hogy az  Sztv. szabályozását  - a  szabadságelvonás szankció
      bírói ítélet  útján való kiszabása tekintetében - összhangba
      hozza   az    Alkotmány   57.   §   (1)   bekezdésével.   Az
      Alkotmánybíróság az  Sztv. 18. §-ában és 71/A §-ában foglalt
      rendelkezéseket pro  futuro -  1998. december 31. napjával -
      megsemmisíti.   Az    időpont    meghatározásának    indokai
      megegyeznek az Indokolás II/1. pontjában kifejtettekkel.

      3.  Szabálysértés   elkövetőjének  azt   a   személyt   kell
      tekinteni, aki  a szabálysértést  közvetlenül  megvalósítja,
      arra szándékosan felbújt, vagy ahhoz segítséget nyújt (Sztv.
      2., 5.,  13. §).   Az  Sztv. 6.  § (1)  bekezdésének második
      mondata    szerint,     ha    a    gazdálkodó    szervezetet
      tevékenységével,     valamint     munkaviszonyból     (egyéb
      jogviszonyból)    származó    kötelezettség    megszegésével
      kapcsolatos szabálysértés  tényleges elkövetőjének  személye
      az adott  szervezeti egység vezetőjének nyilatkozata alapján
      sem állapítható  meg, akkor a szervezet vezetőjét, illetve a
      munkáltatót kell felelősségre vonni.

      A  szabálysértési   eljárás   rendje   inkább   közelít   az
      államigazgatási  eljárás   általános  szabályaihoz,   de   a
      büntetőeljárás egyes  elemeiből is  építkezik: így például a
      felelősségi szabályok  terén. Szabálysértés  elkövetője csak
      meghatározott  életkort   elért  és  megfelelő  felismerési,
      akaratképző  képességgel   rendelkező  természetes   személy
      lehet, a  büntetőjogi értelemben  vett felróhatóság alapján.
      Szabálysértés miatt  az elkövető akkor vonható felelősségre,
      ha cselekménye  szándékos vagy  gondatlan (Sztv.  5.  §),  a
      bizonyítási  teher  -  a  büntetőeljáráshoz  hasonlóan  -  a
      hatóságokat terheli.  A  szabálysértési  felelősségre  vonás
      pedig a  jogsértés természete,  az  elbírálás  rendje  és  a
      szankció      jellege      tekintetében      a      büntető-
      igazságszolgáltatáshoz áll közel, azzal rokon.

      A szabálysértési  felelősség -  legyenek bár  az  elkövetett
      jogsértések igazgatásellenesek  vagy kriminális  jellegűek -
      alapvetően "bűnfelelősség", azaz természetes személy múltban
      elkövetett jogsértésére  válaszol, s  a felróhatóság alapján
      meghatározott -  represszív  jellegű  -  joghátrányt  helyez
      kilátásba.

      Az 1983.  évi 10.  tvr. alkotmányellenesen  bővítette ki  az
      elkövetői  kört,   amikor   lehetővé   tette   a   szervezet
      (szervezeti egység) vezetőjének a felelősségre vonását. Ez a
      megoldás a  közvetett tettesség sajátos formáját honosította
      meg a  magyar szabálysértési  jogban, amely  semmiképpen sem
      áll összhangban  az  Sztv.  által  meghatározott  "elkövető"
      fogalmával,  s  a  felróhatóság  követelményével.  Az  Sztv.
      kifogásolt      rendelkezése      egyfajta      feljelentési
      kötelezettséget ír  elő a szervezet vezetője számára, hiszen
      csak  akkor   szabadul  a   felelősségtől,  ha  megnevezi  a
      (feltételezett)  elkövetőt.   E  szabályozás  indokolatlanul
      csökkenti a hatóság felderítési, bizonyítási kötelezettségét
      - méltánytalanul áthárítva e terhet a szervezet vezetőjére.

      Az Alkotmánybíróság  mindezekre figyelemmel  megalapozottnak
      tartja az  egyik indítványozó  ama véleményét, amely szerint
      az Sztv.  6. §  (1) bekezdésének második mondata és az Sztv.
      1. §-a  között  nincsen  összhang,  illetőleg  az  1.  §-ban
      általános érvénnyel megkívánt felróhatóság követelménye alól
      nem teremthet  jogszerű kivételt  a 6.  §  (1)  bekezdésének
      második mondata.  Az Alkotmánybíróság állásfoglalása szerint
      a  felróhatóság   általános   feltétele   a   szabálysértési
      felelősségnek.

      A 35/1991.  (VI. 20.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
      elvi éllel  mutatott rá,  hogy meghatározott  életviszonyok,
      illetőleg   tényállások    ellentétes   törvényi   rendezése
      önmagában  nem   jelent  alkotmányellenességet.   Az   ilyen
      rendezés alkotmányellenessé  csak akkor  válik, ha az egyben
      az Alkotmány valamely rendelkezésének sérelmével jár együtt,
      vagyis  ha   az  ellentétes   tartalmú  szabályozás   anyagi
      alkotmányellenességhez  vezet   (ABH  1991.   175-176.).  Az
      Alkotmánybíróság álláspontja  szerint a  vizsgált ügyben  az
      anyagi alkotmányellenesség megállapítható. Az Sztv. 6. § (1)
      bekezdésének   második    mondatában   foglalt   rendelkezés
      ellentétes az  Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésében  rögzített
      jogállamiság  részét   képező  jogbiztonság  követelményével
      (9/1992. (I.  30.) AB  hat. ABH  1992.  64.),  és  sérti  az
      ártatlanság vélelme  alkotmányos tételét is (Alkotmány 57. §
      (2) bek.).

      Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  a  jogállam  egyik
      alapelve az ártatlanság vélelmének elve (Alkotmány 57. § (2)
      bek.). Ez  az alkotmányos  elv -  bár elsősorban büntetőjogi
      elv  -   az  Alkotmánybíróság   értelmezése  szerint   egyéb
      (különösen  kriminális   jellegű)  eljárásokban   -  így   a
      szabálysértési eljárásban - is alkalmazható ( 41/1991. (VII.
      3.) AB  hat. ABH  1991. 195. és 1284/1990. AB hat. ABH 1991.
      562-563  .).   Az  ártatlanság  vélelmének  érvényesülése  a
      szabálysértési  eljárásban   az  elkövető   számára  kedvező
      eljárásjogi  helyzetet   teremt,  ami   az  elkövető   egész
      eljáráson végigvonuló  ügyféli jellegű jogosultságaiban és e
      jogok    tiszteletben     tartására    irányuló     hatósági
      kötelezettségekben fejeződik  ki. Az  ártatlanság vélelmének
      következménye,   hogy    a   szabálysértési   eljárásban   a
      bizonyítási teher  nem az elkövetőre, hanem a szabálysértési
      ügyekben eljáró  hatóságokra hárul.  A tényállás  tisztázása
      alapvetően a  szabálysértési hatóság feladata, melyhez egyes
      szabálysértések   (pl.    tulajdon   elleni   szabálysértés)
      felderítése érdekében  a  rendőrség,  mint  nyomozó  hatóság
      közreműködését is  igénybe veheti (Sztv. 43. § (1) bek., 44.
      §).

      Az  Sztv.   6.  §   (2)  bekezdésének   második  mondata  az
      ártatlanság  vélelmének  elvébe  ütközik,  de  ellentétes  a
      jogállamiság (jogbiztonság)  elvével is,  mivel  ellentétben
      áll a  büntető- és  a szabálysértési  eljárás egyik alapvető
      tételével. Olyan  eljárás pedig,  amelyben a  reá  vonatkozó
      egyik  alapelv   nem  jut   érvényre,   nem   tekinthető   a
      jogállamiság (jogbiztonság) szempontjából alkotmányosnak. Az
      Alkotmánybíróság  ezért  az  Sztv.  6.  §  (1)  bekezdésének
      második   mondatát    határozata   közzétételének   napjával
      megsemmisíti.

      Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy jogi személyek károkozó,
      jogellenes tevékenységének  nem büntetőjogi eszközökkel való
      szankcionálása nem alkotmányellenes.

      4. Az alkotmányjogi panaszok tárgyában az Alkotmánybíróság a
      következők szerint foglalt állást:

      a/ A  testület nem  tárgyalta érdemben az egyik indítványozó
      panaszát, mivel  az elkésett.  Az Abtv.  48. § (2) bekezdése
      értelmében: "Az  alkotmányjogi panaszt  a jogerős  határozat
      kézbesítésétől számított  hatvan napon  belül lehet  írásban
      benyújtani." Jelen  esetben a  kifogásolt jogerős  másodfokú
      határozat kibocsátásának  időpontja 1991. augusztus 26-a, az
      alkotmányjogi panasz előterjesztésére pedig 1992. január 30-
      án került sor. A jogerős határozat kézbesítése óta több mint
      hatvan nap  eltelt,  az  alkotmányjogi  panasz  tehát  késve
      került előterjesztésre.  Mivel  az  indítvány  elkésett,  az
      Alkotmánybíróság azt  - hatáskörének  hiánya miatt  - érdemi
      vizsgálat nélkül visszautasította.

      b/ Az  Alkotmánybíróság nem tárgyalta érdemben azt a panaszt
      sem,  melynek   előterjesztője  azt   sérelmezte,   hogy   a
      Szekszárdi Városi Bíróság - hatáskörének hiányára hivatkozva
      - idézés  kibocsátása nélkül  elutasította azt  a keresetet,
      melyben  az   elkövető  az   Sztv.  71/A   §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítását kérte.

      Az  Abtv.   38.  §   (1)  bekezdése  értelmében  a  bíró  az
      Alkotmánybíróság  eljárását   kezdeményezi,  ha   az  előtte
      folyamatban lévő ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell
      alkalmazni, amelynek  alkotmányellenességét észleli.  A bíró
      ezirányú intézkedését  az is  kezdeményezheti, aki szerint a
      folyamatban    lévő     ügyben    alkalmazandó    jogszabály
      alkotmányellenes.  A  konkrét  ügyben  azonban  a  bíró  nem
      intézkedett    az     eljárás    felfüggesztése     és    az
      alkotmánybírósági   eljárás    kezdeményezése   iránt.    Az
      indítványozó az  Alkotmány-bíróságnál 1995.  augusztus 17-én
      terjesztette  elő   alkotmányjogi  panaszát,  a  sérelmezett
      másodfokú  határozatot   viszont  már  1995.  április  14-én
      kiadmányozta számára  a  szabálysértési  hatóság.  Mivel  az
      alkotmányjogi panasz  az Abtv. 48. § (2) bekezdésében előírt
      60 napon  túl került előterjesztésre, az elkésett indítványt
      az Alkotmánybíróság visszautasította.
                             Dr. Sólyom László
                         az Alkotmánybíróság elnöke

               Dr. Ádám Antal                Dr. Bagi István
                alkotmánybíró                 alkotmánybíró

             Dr. Holló András                 Dr. Kilényi Géza
               alkotmánybíró                   alkotmánybíró

              Dr. Lábady Tamás               Dr. Németh János
              alkotmánybíró                     alkotmánybíró

                              Dr. Szabó András
                            előadó alkotmánybíró

                           Dr. Tersztyánszky Ödön
                               alkotmánybíró

                             Dr. Zlinszky János
                               alkotmánybíró
        Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos indokolása

             A határozat  rendelkező részében foglalt megsemmisítést
        kimondó   és    alkotmányellenes   mulasztást   kinyilvánító
        megállapításokkal egyetértek.  A határozat indokolása többek
        között  rögzíti,   hogy  "az  elzárás  tárgyában  a  bíróság
        feladata az  érdemi - az ún. "jogkérdésre" és "ténykérdésre"
        egyaránt  kiterjedő   -  döntés  meghozatala  és  magának  a
        szankciónak  az   alkalmazása."  Megállapítja   azt  is   az
        indokolás, hogy  az Országgyűlés  mulasztásban megnyilvánuló
        alkotmányellenességet idézett  elő, amikor  nem tett  eleget
        azon jogalkotói feladatának, hogy az Sztv. szabályozását - a
        szabadságelvonás szankció  bírói ítélet útján való kiszabása
        tekintetében -  összhangban hozza  az  Alkotmány  57  §  (1)
        bekezdésével. Az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése  az  ott
        meghatározott tárgykörökben  úgy határozza  meg a bírósághoz
        fordulás jogát,  hogy egyben általános jelleggel megszabja a
        bírósággal és  a bírósági  tárgyalással szembeni  alkotmányi
        követelményeket is.  Az Alkotmánynak ebből a rendelkezéséből
        azonban -  szerintem -  nem vezethető le az a következtetés,
        hogy szabadságelvonás  szankciót csak  bírói ítélet  mondhat
        ki. A  magyar Alkotmány  sajnos  még  a  szabadságról  és  a
        személyi biztonságról  szóló 55. § (1) bekezdésében sem írja
        elő ezt a követelményt. E rendelkezés alapján csak rendkívül
        kiterjesztő alkotmánybírósági alkotmányértelmezéssel lehetne
        eljutni a törvényalkotót is kötelező olyan tilalomhoz, amely
        az 1978. évi spanyol alkotmány 25. cikkének (3) bekezdésében
        így hangzik:  "A polgári  közigazgatás nem  szabhat ki olyan
        büntetéseket,  amelyek   közvetlenül   vagy   szubszidiárius
        formában szabadságelvonást tartalmaznak".

             A hatályos  magyar  alkotmányi  rendelkezések  említett
        fogyatékossága ellenére  létezik azonban az Országgyűlést is
        kötelező   olyan    norma,    amelyből    félreérthetetlenül
        következik,   hogy   jogszabálysértés   miatt   büntetésként
        szabadságától bárkit csak a törvényben meghatározott eljárás
        útján  "az   illetékes  bíróság   által  történt   elítélést
        követően" lehet  megfosztani. Ezt  a rendelkezést az "Emberi
        jogok és alapvető szabadságok védelméről" szóló Egyezmény 5.
        cikk a/ pontja tartalmazza.

             A határozat  idézi az  Egyezmény 6.  cikk 1.  pontjában
        foglaltakkal összefüggésben tett magyar fenntartás szövegét.
        Magyarország azonban  nem élt  fenntartással az Egyezmény 5.
        cikkével szemben.  Nyilvánvaló tehát,  hogy az  Egyezmény 1.
        cikke alapján Magyarország köteles biztosítani a joghatósága
        alatt álló  minden személy  számára az  5. cikk a/ pontjában
        biztosított    jogot    is.    Mindazokra    a    történelmi
        tapasztalatokra tekintettel,  amelyek alapján  az  Egyezmény
        megalkotói és elfogadói szükségesnek tartották az 5. cikk a/
        pontjában rögzített  követelmény érvényesítését, garanciális
        jelentőségű lenne,  ha  az  új  magyar  Alkotmány  megfelelő
        szövegezésben átvenné  az Egyezmény  5.  cikk  a/  pontjából
        eredő  és  a  magyar  törvényalkotót  jelenleg  is  kötelező
        rendelkezést.

             Egyetértéssel fogadom  és  külön  is  hangsúlyozandónak
        tartom,   hogy    a   határozat    és    indokolása    annak
        alátámasztására,   hogy   az   Sztv.   bizonyos   kivételtől
        eltekintve alakotmányellenesen  nem biztosítja  a bírósághoz
        fordulás jogát,  - az Egyezmény 6. cikk 1. pontjával szemben
        kinyilvánított   fenntartás    ellenére   -   megalapozottan
        hivatkozik az Alkotmány 50. § (2) bekezdésére, amely szerint
        a   bíróság    ellenőrzi   a    közigazgatási    határozatok
        törvényességét. Ez  az alkotmányi  előírás ugyanis  találóan
        használja  a   "közigazgatás  határozatok"   kifejezést.   A
        bírósági   ellenőrzés    ezáltal   nem    korlátozódik    az
        államigazgatási eljárás  általános szabályairól  szóló 1957.
        évi IV.  tv. hatálya alá tartozó jellegzetes államigazgatási
        eljárásban hozott  döntésekre, hanem  az Alkotmány logikusan
        és indokoltan  lehetővé  teszi  és  igényli  is  a  bírósági
        ellenőrzést   a   tágabb   értelemben   vett   közigazgatási
        határozatokkal,   ezek    között   bizonyos   önkormányzati,
        köztestületi  és  természetesen  a  szabálysértési  ügyekben
        hozott közigazgatási határozatokkal szemben is.

        Budapest, 1997. december 9.
                                                      Dr. Ádám Antal
                                                       alkotmánybíró

        Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

        1. Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése nem alkalmazható.

        Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése a közigazgatási határozatok
        bírósági   felülvizsgálatának    alkotmányos    alapja.    A
        közigazgatási-hatósági jogviszonyba tartozó ügyeket az 1957.
        évi IV.  (Áe.) 3.  § (3)  bek. meghatározza. Az Áe. 3. § (7)
        bekezdése  szerint   a  törvény   hatálya  a  szabálysértési
        eljárásra nem  terjed ki.  Az Alkotmány 50. § (2) bekezdését
        az Alkotmánybíróság  32/1990. (XII. 22.) AB határozata is az
        Áe. hatálya alá tartozó határozatokhoz kapcsolta. (ABH 1990,
        145, 146)

        A Legfelsőbb  Bíróság állandó joggyakorlata szerint téves az
        Áe.  3.   §  (3)   bekezdésének  olyan   értelmezése,   hogy
        közigazgatási határozatnak  minősül a szabálysértési eljárás
        alapján hozott  határozat is  (BH 1993/125).  A két  eljárás
        alapvető különbsége:  az  Áe.  alapján  is  történhet  ugyan
        kötelezettség megállapítása,  de  a  szabálysértési  eljárás
        "megkülönböztető többlete" abban áll, hogy az eljáró szerv -
        az     államigazgatási     tevékenység     eredményességének
        előmozdítása és  a jogsértések megelőzése végett - büntetést
        alkalmaz, ami  represszív szankció  és általános  prevenciós
        eszköz. Nem  államigazgatási  jogviszonyról  van  tehát  szó
        szabálysértési eljárások  esetén (LB  KK 6.,  BH  1992/432).
        Ezért a szabálysértési határozat nem minősül az Áe. 3. § (3)
        bekezdése szerint államigazgatási ügyben hozott határozatnak
        (BH 1995/678).  Nem látom  semmilyen indokát  annak, hogy az
        Alkotmánybíróság az állandó bírósági gyakorlattól eltérően a
        szabálysértési    határozatokat     részben    közigazgatási
        határozatnak  tekintené,  és  ebből  kétirányú  bírósági  út
        következményét vonná  le. Gyakorlati nehézséget is jelentene
        annak  eldöntése,  hogy  a  szabálysértési  határozat  ellen
        közigazgatási vagy  büntető bírósági  útra kell-e  vinni  az
        ügyet.

        A  szabálysértési  határozatok  bírósági  felülvizsgálatának
        alkotmányi  megalapozásához  nem  releváns  a  védett  tárgy
        minősítése  "közigazgatás-ellenes"   vagy  "ún.   kriminális
        cselekmény" kategóriákba.  A szabálysértési jogviszony és az
        államigazgatási (közigazgatási) jogviszony különbözősége, az
        eljárások eltérő  rezsimje,  a  jogkövetkezmények  különböző
        célja-természete   jelentik   a   döntő   tényezőket.   (Egy
        szervezeten  belül   is  elválasztható   a  hatósági   és  a
        szabálysértési kategória:  pl. a  rendőrhatósági  igazgatási
        határozatok  -   mint  pl.   jogosítvány  bevonása  -  és  a
        szabálysértési  hatósági  funkciók  -  mint  pl.  bírságolás
        közlekedési szabályszegésért.)

        Az engedélykötelesség  megsértésével végzett ("közigazgatás-
        ellenes")  cselekmények   említése  nem   alapozza  meg   az
        Alkotmány 50.  § (2)  bekezdésének felhívását:  ilyenek  nem
        csupán a  szabálysértési tényállások között, hanem a Btk-ban
        is szerepelnek  (pl. 213,  214, 261/A,  263, 266, 287 §§). A
        szabálysértési és büntetőjogi "közigazgatás-ellenes" hasonló
        tényállások fokozati különbséget jelentenek - a törvényhozás
        bizonyos  cselekményeket   kriminalizált   (büntetőjog   alá
        rendelt), míg  más (hasonló védett tárgyra vonatkozó) kisebb
        súlyú  magatartásokat   "dekriminalizál",  azaz   igazgatási
        eljárásban rendel  büntetni. Mindkét  fokozatban szerepelnek
        "közigazgatás-ellenes"  tényállások,   ezért  sem  lehet  az
        Alkotmány 50.  § (2)  bekezdés az alapja - arra tekintettel,
        hogy "közigazgatás-ellenes"  cselekményre  vonatkoznak  -  a
        szabálysértési határozatok bírósági felülvizsgálatának.

        Szabályszegések  dekriminalizálásakor   fordul   a   jog   a
        szabálysértés kategóriájához,  amiben szintén a "megtorlás",
        a represszió,  a generális  prevenció jelenik  meg -  ezt  a
        büntetőjogias karakterét  az eljárási  garanciák terén is el
        kell ismerni  (ezt vezette  le a dekriminalizált közlekedési
        szabályszegés miatt alkalmazott igazgatási szankció esetén a
        közismert Öztürk  ítélet, Eur.  Court H. R., Judgement of 21
        February 1984,  Series A 73 (1984), p. 21. - amelyre azonban
        a Magyar  Köztársaság  fenntartása  miatt  csupán  példaként
        hivatkozhatunk).  Ebben   a  kontextusban   ítélendő  meg  a
        szabálysértési   határozatok   bírósági   felülvizsgálatának
        alkotmányi alapja.

        Az Alkotmány  50. §  (2) bekezdése  az Áe.  alá nem  tartozó
        szabálysértési  határozatok  bírósági  felülvizsgálatát  nem
        alapozhatja meg.  A döntő az igazgatási aktus szabálysértési
        határozat minősége. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése jelenti
        ezért önmagában és kizárólagosan az alapját a szabálysértési
        határozatok     bírósági     felülvizsgálatának     -     az
        Alkotmánybíróság  az   57.  §  (1)  bekezdés  értelmezésében
        mondhatja ki  ezt a  követelményt  (de  strasbourgi  konkrét
        döntéseket nem említhet az indokolásban a fenntartás miatt).

        2. Az Sztv. 18. § és 71/A. § alkotmányossága

        A határozat  az Alkotmány  55. §  (1) bekezdése és 57. § (1)
        bekezdése alapján  alkotmányellenesnek nyilvánítja  az Sztv.
        18. §  és 71/A.  §-ait. Egyetértek  azzal, hogy  a határozat
        megállapítja a  törvényalkotó  alkotmányellenes  mulasztását
        azért, mert  "az Sztv.  szabályozását -  a  szabadságvesztés
        bírói ítélet  útján való  kiszabása tekintetében"  nem hozta
        összhangba az  Alkotmánnyal (indokolás  II. 2.  pont  vége).
        Azonban véleményem  szerint az  alkotmányellenesség csak  az
        Alkotmány 55. § (1) bekezdése alapján állapítható meg.

        Az Alkotmány  57. § (1) bekezdése ugyanis nem írja elő, hogy
        minden,  az   állampolgárokat  érintő   preventív-represszív
        jogkövetkezmény csak bírósági eljárásban lenne alkalmazható.
        Ellenkező  esetben   -  többek  között  -  a  szabálysértési
        eljárásban csak  bíróságok járhatnának  el.  Ha  viszont  az
        Alkotmány 57.  §  (1)  bekezdése  alapján  a  szabálysértési
        eljárással  összefüggésben   elegendő  az   utólagos   bírói
        kontroll, akkor  ugyanezen rendelkezés  alapján az elzárásra
        átváltoztatás  kizárólag   bírói  hatáskörbe   utalása   nem
        alapozható meg.

        Ennek következtében  az elzárásra átváltoztatáskor szükséges
        bírói döntés  szükségessége és  mikéntje az  Alkotmány 55. §
        (1)   bekezdéséből   vezethető   le.   Az   Alkotmánybíróság
        gyakorlata szerint  az 55.  § (1)  bekezdése törvénynek csak
        úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és
        az azzal  kapcsolatos eljárásnak  a szabályozását, hogy ez a
        szabályozás nem  korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul
        a személyes szabadsághoz való jogot. [66/1991 (XII. 21.) AB,
        ABH  1991,   342,  347]  Az  Sztv.  18.  §-a  és  71/A.  §-a
        alkotmányossága  tehát   attól  függ,   vajon  megfelelnek-e
        ezeknek a követelményeknek.

        Ennek a  kérdésnek a vizsgálatánál tekintettel kell lenni az
        Európai Emberjogi  Egyezmény 5.  Cikkének 1. bekezdésére. Az
        5. Cikk  1.  bekezdése  ugyanis  csak  az  a)-f)  pontjaiban
        meghatározott   esetekben   teszi   lehetővé   a   szabadság
        elvonását. Az elzárásra átváltoztatás ezek közül az 5. Cikk.
        1. bekezdés  a) pontja  alá (törvényes  őrizetben tartás  az
        illetékes bíróság  általi elítélést  követően) sorolható be.
        (Az 5. Cikk 1 bek. b) pontja azért nem alkalmazható, mert az
        bírói     határozat      vagy     törvényi     kötelezettség
        kikényszerítésére   céljából    történő   szabadságelvonásra
        vonatkozik, az  elzárásra átváltoztatás  pedig a  pénzbírság
        szankciónak      szabadságelvonás      szankcióval      való
        helyettesítése.) A  kérdés  tehát  az,  vajon  az  illetékes
        bíróság általi  elítélésnek  tekinthető-e  a  szabálysértési
        hatóság általi  átváltoztatás,  amennyiben  a  bíróság  csak
        utólag dönthet és csak az átváltoztatás törvényességéről.

        Nyilvánvalóan  aggályos   az,  ha   a  bíróság   csupán   az
        átváltoztatás  törvényességéről,  és  nem  a  szabálysértési
        szankció alkalmazásának összes feltételéről és körülményéről
        dönthet. Hiába  lesz ugyanis  lehetőség az  Alkotmánybíróság
        jelen határozata  után  az  alap  szabálysértési  eljárásban
        bírói út  igénybevételére,  nem  szükségszerű,  hogy  minden
        esetben sor kerül erre. Ha pedig bíróság által el nem bírált
        szabálysértési  határozat   alapján  kerül   sor  később   a
        pénzbírságnak elzárásra való átváltoztatására, akkor pusztán
        az átváltoztatás  törvényességének vizsgálata  semmiképp sem
        tekinthető bíróság általi elítélésnek.

        Aggályos  azonban   az  is,  ha  az  átváltoztatásról  szóló
        határozatot szabálysértési  hatóság hozza,  még ha lehetőség
        is van  mind az átváltoztatásról szóló, mind pedig az alapul
        fekvő érdemi  szabálysértési  határozatnak  a  végrehajtásra
        halasztó hatályú  bírósági felülvizsgálatára.  A  preventív-
        represszív szankcióként alkalmazott szabadságelvonás ugyanis
        olyan jogkorlátozás,  mely megkívánja  közvetlenül a bíróság
        általi döntést.  Ezért nem  hárítható az  érintettre annak a
        terhe,   hogy    a   szabadságának    elvonására    irányuló
        szabálysértési    hatóság     által     hozott     határozat
        felülvizsgálatára -  annak gyakorlati nehézségeivel együtt -
        maga kezdeményezzen bírósági eljárást.

        Budapest, 1997. december 9.
                                                   Dr. Sólyom László
                                                       alkotmánybíró

        A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.

                    Dr. Lábady Tamás         Dr. Németh János
                      alkotmánybíró           alkotmánybíró
          Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye az Sztv.
          18. § és 71. § alkotmányellenességével kapcsolatban

          Az Sztv.  16. §  (1) bekezdése szerint a szabálysértés miatt
          alkalmazható  büntetés  a  pénzbírság.  Ezt,  a  18.  §  (1)
          bekezdés értelmében,  - a  (2) bekezdésben  felsorolt esetek
          kivételével -  meg nem  fizetés esetében át kell változtatni
          elzárásra. Az  átváltoztatás esetére  megállapított elzárást
          magának a határozatnak tartalmaznia kell (62. § (2) bekezdés
          b) pont). Azok az alkotmányi követelmények tehát, amelyek az
          Alkotmány 55. § (1) és 57. § (1) bekezdéséből adódnak, éppen
          a szabadságelvonást (feltételesen) magában foglaló 18. § (1)
          bekezdés rendelkezéseivel szemben támaszthatók.

          Az  Sztv.   71/A.  §-ban   írt  bírósági   felülvizsgálat  a
          végrehajtási   szakban    (Sztv.   VII.   fejezet)   hozott,
          tartalmában az  elzárásra való  átváltoztatás  esedékességét
          megállapító  határozat   ellen  igénybevehető   jogorvoslat.
          Véleményem  szerint   ez   utóbbival   szemben   támasztható
          alkotmányossági követelményeket  a törvényességre  kiterjedő
          bírósági felülvizsgálat  kielégíti és  így  e  vonatkozásban
          alkotmánysértés nem állapítható meg.

          A bíróság  érdemi vizsgálatát  - ami  utólagos  kontroll  is
          lehet -  a 18.  § (1)  bekezdésben szabályozott határozattal
          kapcsolatban kell lehetővé tenni, s mivel a hatályos jog ezt
          kizárja,  az   alkotmányellenesség  és   jogkövetkezménye  e
          tekintetben állapítható meg.

          Budapest, 1997. december 9.
                                                Dr. Tersztyánszky Ödön
                                                     alkotmánybíró
            .
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            .
            Number of the Decision:
            .
            63/1997. (XII. 11.)
            Date of the decision:
            .
            12/09/1997
            .
            .