Hungarian

Ügyszám: .	213/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Szabó András Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 63/1997. (XII. 11.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1997/365 .

A döntés kelte: Budapest, 12/09/1997 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN ! Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára  irányuló indítványok és alkotmányjogi panaszok tárgyában  - Dr.  Ádám Antal, Dr. Lábady Tamás, Dr. Németh János  és Dr. Sólyom László alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleményével - meghozta a következő                        határozatot : 1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  Országgyűlés elmulasztotta a szabálysértési jognak az Alkotmány 50. § (2) bekezdése,  illetőleg  az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése követelményeinek  megfelelő   újraszabályozására   vonatkozó jogalkotói feladatát.  Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy  a szükséges  törvényalkotást  legkésőbb 1998. december 31-ig végezze el. Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény 18. §-ában és 71/A §-ában foglalt rendelkezések alkotmányellenesek.  Ezért az Alkotmánybíróság a  hivatkozott rendelkezéseket 1998. december 31-i hatállyal megsemmisíti. 2.    Az     Alkotmánybíróság    megállapítja,     hogy    a szabálysértésekről szóló  1968. évi  I.  törvény  6.  §  (1) bekezdésének második  mondata alkotmányellenes,  ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti. 3. Az  Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló 1968. évi I.  törvény   6.  §   (1)  bekezdése   konkrét  ügyben  való alkalmazásával    kapcsolatos    alkotmányjogi    panaszokat visszautasítja. Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben közzéteszi.                          Indokolás                              I. A  szabálysértésekről   szóló  1968.   évi  I.   törvény  (a továbbiakban:  Sztv.)  egyes  rendelkezéseivel  kapcsolatban több   indítvány   érkezett   az   Alkotmánybírósághoz.   Az indítványokat az Alkotmánybíróság egyesítette és egy eljárás keretében bírálta  el. A  indítványozók a következőket adták elő: 1. Az  Sztv. 71/A  § (1)  bekezdése alapján  az  elkövető  a pénzbírságot elzárásra átváltoztató határozat ellen kérelmet terjeszthet elő  a bírósághoz,  amelyben az átváltoztatásról szóló határozat törvényességének felülvizsgálatát kérheti. A kérelem   tárgyában    hozott   bírósági   határozat   ellen fellebbezésnek   nincs    helye.   E    rendelkezések   több indítványozó megítélése  szerint  azért  alkotmányellenesek, mert  a   bírósági  felülvizsgálatot   csak  a  pénzbírságot elzárásra átváltoztató  határozat  esetében  engedi  meg,  a szabálysértési ügyekben hozott határozatok egyébként bíróság előtt nem támadhatók meg. Az indítványozók a szabálysértési határozatok bíróság előtti megtámadásának  általánossá   tételét  az   Alkotmány   több rendelkezésére  hivatkozva  tartják  szükségesnek.  Egyaránt felhívják az  Alkotmány 50.  § (2)  bekezdését  ("A  bíróság ellenőrzi a  közigazgatási határozatok törvényességét."), az 57.  §   (1)  bekezdését   ("A  Magyar   Köztársaságban  ... mindenkinek joga  van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, ... a törvény  által felállított  független és pártatlan bíróság igazságos és  nyilvános tárgyaláson  bírálja el."), az 57. § (5) bekezdését  ("A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényekben meghatározottak szerint  mindenki  jogorvoslattal  élhet  az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti."), s végül a 70/K §-át is,  amely   szerint:  "Az  alapvető  jog  megsértése  miatt keletkezett igények,  továbbá a  kötelességek teljesítésével kapcsolatos állami  döntések elleni  kifogások bíróság előtt érvényesíthetők." 2. Az indítványozók véleménye szerint az Sztv. 18. §-a sérti a szabadsághoz való alkotmányos alapjogot, mivel e § alapján a  pénzbírságot   meg  nem  fizetés  esetében,  -  ha  az  a munkabérből  (egyéb   járandóságból)  nem   hajtható  be   - elzárásra  kell   átváltoztatni.  Álláspontjuk   szerint   a pénzbírság elzárásra  való átváltoztatása  egyébként sem áll arányban az  azt megalapozó  cselekmény tárgyi  súlyával. Az indítványozók  utalnak   a  Polgári   és   Politikai   Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának  11. cikkére is, amely szerint senki sem  börtönözhető be  azért, mert valamely szerződéses kötelezettségének nem képes eleget tenni. 3.  Az  Sztv.  6.  §  (1)  bekezdése  értelmében  az  állami vállalatot, egyéb  állami gazdálkodó szervet, szövetkezetet, társadalmi szervezetet,  egyesületet, vagy  más  szervezetet terhelő kötelesség  megszegése esetén  a szabálysértésért  - amennyiben az elkövető személyét nem sikerül megállapítani - a szerv  vezetőjét, illetve  a munkáltatót kell felelősségre vonni. Az    indítványozók     szerint    e    rendelkezés    azért alkotmányellenes, mert  az objektív felelősség elvén alapul, s így nem a tényleges elkövetőt, hanem azt a személyt vonják felelősségre,  aki   az  elkövetőt   nem  tudta  megnevezni. Felhívják a  figyelmet, hogy  ez ellentétes  az Sztv.  1. §- ával,  amely   tevékenységet  vagy   mulasztást  enged   meg szabálysértéssé nyilvánítani.  Az  indítványozók  szerint  a kifogásolt rendelkezés  ellentmond a  bűnösségi  elvnek  is, hiszen az  Sztv. 8.  § (1)  bekezdése alapján  nem róható az elkövető terhére  az olyan  tény, amelyről  az  elkövetéskor kellő gondosság ellenére sem volt tudomása. 4. Az  egyik indítványozó  - az  Sztv. 6.  §  (1)  bekezdése alkotmányellenessé nyilvánításával  összefüggésben -  kérte, hogy  az   Alkotmánybíróság  vizsgálja   meg   a   Vám-   és Pénzügyőrség Pest  megyei Parancsnokságának  1991. augusztus 26-án kelt  10.041/1991. számú  határozatát, s  ennek  során állapítsa meg, hogy az ügyben bírósági felülvizsgálatnak van helye,  és   őt  -   vétkesség  hiányában  -  szabálysértési felelősség nem terheli. Egy másik  indítványozó -  az Sztv.  71/A  §  (1)  bekezdése alkotmányellenességére  hivatkozva  -  azt  kérte,  hogy  az Alkotmánybíróság       a       hivatkozott       rendelkezés alkotmányellenességét  a  Szekszárdi  Városi  Bíróság  előtt folyamatban lévő  5. K.  30.955/1995. számú  perre  kihatóan állapítsa meg  (az első  fokú bíróság  ugyanis  hatáskörének hiányát állapította meg a megtámadott jogerős szabálysértési határozat felülvizsgálata tárgyában).                             II. Az érdemben elbírált indítványok  megalapozottak. 1. A  hatályos magyar  szabályozás  egyetlen  esetcsoporttól eltekintve  nem  teszi  lehetővé  a  jogerős  szabálysértési határozatok bíróság  előtti megtámadását.  Az Sztv.  csak  a pénzbírságot elzárásra  átváltoztató határozat  tekintetében nyitja  meg  a  bírói  utat.  Az  indítványozók  álláspontja szerint ezt az alkotmányellenes helyzetet nem legitimálja az a körülmény,  hogy hazánk  az  e  tárgykörben  vele  szemben jogalkotói    kötelezettséget     feltételező     nemzetközi egyezményhez fenntartással csatlakozott. Magyarország az  1993. évi  XXXI. törvénnyel  hirdette ki az "Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről" szóló, ún. Római  Egyezményt,   s  annak  a  6.  cikk  1.  bekezdésében biztosított "bírósághoz  fordulás  jogával"  kapcsolatban  a következő  fenntartást  tette:  "A  közigazgatási  hatóságok előtt szabálysértés miatt folyó eljárásokban Magyarország ez idő szerint  nem tudja  biztosítani  a  bírósághoz  fordulás jogát, minthogy  a hatályos  magyar jogszabályok nem tesznek ilyen   jogot    lehetővé    a    közigazgatási    hatóságok szabálysértési  ügyekben   hozott   jogerős   határozataival szemben." (1993 : XXXI. tv. 4. §) A  fenntartás   mielőbbi  visszavonásának   lehetővé  tétele érdekében a  Kormány már  korábban határozatot hozott arról, hogy javaslatot  kell tenni  a szabálysértési jog reformjára (3255/1992. (VII. 4.) Korm. h.). Bár a Kormány azóta is több határozatában foglalkozott  a jogterület újraszabályozásának kérdéseivel (pl.  1040/1996. (V.  3.) Korm.  h.,  1078/1996. (VII. 19.)  Korm. h.),  arra mindezideig  nem került sor. Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint a  szabálysértési  jog reformja  nélkül  a  magyar  jogrendszer  nem  felel  meg  a jogállamiság követelményének. A szabálysértés  "kétarcú" jogintézmény:  a  szabálysértések egy   része   ún.   közigazgatás-ellenes   cselekmény   (pl. engedélyköteles tevékenység engedély nélküli végzése), másik része pedig  az emberi együttélés általános szabályait sértő magatartás, ún.  kriminális cselekmény  (pl. tulajdon elleni bűncselekmények  értékhatárral  elválasztott  alakzatai).  A szabálysértési  büntetés  a  múltban  elkövetett  jogsértést represszív  módon   szankcionál.  Az   Sztv.  -,   amely   a szabálysértési anyagi  jog, eljárási  jog és  a  végrehajtás egységes kódexe  - részletesen  szabályozza a szabálysértési büntetés ellen  igénybe vehető  jogorvoslati  eszközöket,  a bírói  utat   azonban  csak   szűk  körben  nyitja  meg.  Az Alkotmánybíróság  állásfoglalása   szerint  ez   a   helyzet alkotmányellenes, mivel nincs összhangban az Alkotmány 50. § (2)  bekezdésében,   illetőleg  az   Alkotmány  57.   §  (1) bekezdésében   foglalt    követelménnyel.   A    bírói    út igénybevételének lehetőségét  ugyanis mind  a  közigazgatás- ellenes, mind  a kriminális  jellegű  szabálysértések  miatt kiszabott büntetés tekintetében biztosítani szükséges. Az Alkotmány  általánossá tette a bíróságnak a közigazgatási határozatok törvényessége ellenőrzésére vonatkozó jogát. ("A bíróság    ellenőrzi     a     közigazgatási     határozatok törvényességét.")     E     rendelkezés     tartalmát     az Alkotmánybíróság  a  32/1990.  (XII.  22.)  AB  határozatban értelmezte  (ABH   1990,  145-148.),   amelynek  alapján   a törvényhozó megalkotta  a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának kiterjesztéséről  szóló 1991.  évi  XXVI. törvényt.   A    szabálysértési   hatóságok    közigazgatási hatóságok,  a   szabálysértési   határozatok   közigazgatási határozatnak minősülnek. Amennyiben a szabálysértési hatóság döntésének tartalma,  illetve a  törvényi tényállás  jellege szerint közigazgatás-ellenes  magatartást rendel büntetni, a határozat  törvényességének  ellenőrzésére  a  közigazgatási bíráskodás szabályai szerint kell lehetőséget biztosítani. A  szabálysértési   tényállások  másik   nagy  csoportja   a kriminális  jellegű     magatartásokat   szankcionálja,   ez tartalmában  a   büntetőjoggal  rokon.  Az  Alkotmánybíróság állásfoglalása  szerint   e  szabálysértések   megvalósítása esetén is  irányadó az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének az a rendelkezése, amely  szerint: "A  Magyar Köztársaságban  ... mindenkinek joga  van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, ... a törvény  által felállított  független és pártatlan bíróság igazságos és  nyilvános  tárgyaláson  bírálja  el."  Az  ún. kriminális  szabálysértések   esetében  tehát  a  bírósághoz fordulás joga,  mint alkotmányos  alapjog teremt  alapot  az elkövetők számára  a  bírósági  úthoz.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  nem alkotmányellenes  szabályozási  mód az, ha  az ún. kriminális szabálysértéseket a szabálysértési hatóság bírálja  el, az elkövetőnek azonban lehetőséget kell biztosítani a teljes körű, érdemi bírósági felülvizsgálatra. Az  Alkotmánybíróság  felhívja  a  figyelmet  arra,  hogy  a strasbourgi Emberi  Jogi Bíróság  eddig  rendelkezésre  álló gyakorlata is  abba az irányba mutat, hogy az ún. kriminális szabálysértések  tekintetében   az  Egyezmény   6.  cikk  1. bekezdés első  mondata szerinti  tisztességes  (ún.  "fair") eljárás  valamennyi  követelményének  megfelelő  bírói  utat szükséges biztosítani.  A Bíróság  több, immár klasszikusnak számító ítéletéből  (pl. a  Belilos ügyből  - Eur. Court HR, Belilos v. Switzerland) - kirajzolódik, hogy az Egyezmény 6. cikkének rendelkezései a strasbourgi gyakorlat szerint olyan magatartások megítélésénél is alkalmazást nyernek, amelyek a nemzeti  jog  szerint  akár  fegyelmi,  akár  szabálysértési eljárás alapjául  szolgálnak.  A  "minősítés"  szempontjából ugyanis  a   strasbourgi  szervek  azt  vizsgálják,  hogy  a cselekmény kriminális  jellegű-e  (ennek  során  figyelemmel vannak  arra   is,  hogy   az  adott   magatartást  a  többi tagállamban milyen felelősségi alakzaton belül helyezik el), mi  a   funkciója  a   kilátásba  helyezett  és  ténylegesen alkalmazott szankciónak  (a büntetőjoghoz  hasonlatos-e és a megtorlást-elrettentést  szolgálja-e),  valamint  az  milyen mértékű.  Az   Egyezményhez   fűzött   magyar   fenntartásra tekintettel  a   Bíróság   Magyarországot   konkrét   ügyben elmarasztaló döntésére  jelenleg  nem  lehet  számítani,  az Sztv. azonban az Alkotmány követelményeinek sem felel meg. Az Alkotmánybíróság  arra a  következtetésre jutott, hogy az Sztv. szabályozásának  hiányosságai, a  bírói utat csak szűk körben  megnyitó   rendelkezései  az  Alkotmány  50.  §  (2) bekezdésében, illetőleg  az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglaltak sérelmével járó alkotmányellenes helyzetet idéztek elő.  Az   alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  a jogalkotó   szerv    jogszabály-alkotási   kötelezettségének konkrét jogszabályi  felhatalmazás nélkül  is köteles eleget tenni,  ha   alkotmányos  garanciák   érvényre  juttatásához szükséges jogszabályi biztosítékok hiányoznak. (22/1990. (X. 6.) AB  hat. (ABH  1990. 83, 86.), 31/1997. (V. 16.) AB hat. (ABK 1997.  május 186,  188.). Az  Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet  idézett elő,  amikor  a tárgyalt témakörben nem tett eleget az Sztv. és az Alkotmány összhangba hozatalára irányuló jogalkotói feladatának. Az Alkotmánybíróság  az Sztv.  71/A §-át  pro futuro - 1998. december 31.  napjával -  megsemmisíti. Az  Alkotmánybíróság azért választotta  e megoldást,  mert  egyrészt  kellő  időt kíván biztosítani a szükséges jogalkotói feladatok átgondolt elvégzésére, másrészt  figyelemmel van  a  folyamatban  lévő bírósági szervezeti  reformra. A  bírósági  szervezet  1999. január 1-jével  történő változása,  továbbá  az  új  büntető eljárási  törvény   -  a   hatáskörök  tervezett  módosítása (átrendezése) folytán  - várhatóan  alkalmassá teszi a helyi bíróságokat a szabálysértési ügyek fogadására. 2. Az  Sztv. 16.  § (1)  bekezdése szerint  a  szabálysértés miatt alkalmazható  büntetés: a  pénzbírság.  A  18.  §  (1) bekezdése  értelmében:   "A  pénzbírságot  meg  nem  fizetés esetében -  ha az  a munkabérből  (egyéb járandóságból)  nem hajtható   be    -   elzárásra   kell   átváltoztatni."   Az átváltoztatás során  száz forinttól  ezer  forintig  terjedő összeg helyett  egy-egy napi  elzárást kell számítani (Sztv. 18. §  (3) bek.).  Az  indítványozók  szerint  a  pénzbírság elzárásra való átváltoztatásának lehetősége az Alkotmány 54. § (2)  bekezdésébe ütközik  ("Senkit  nem  lehet  kínzásnak, kegyetlen, embertelen,  megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni ..."),  de  különösen  sérti  a  szabadsághoz  való alkotmányos   alapjogot,    mely    szerint:    "A    Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a személyi  biztonságra,   senkit  sem   lehet   szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani." (Alkotmány 55. § (1) bek.) Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint az Sztv. kifogásolt rendelkezése   alkotmányellenes,    de    az    indítványban foglaltaktól  eltérő   okokból.  Az   Alkotmánybíróság   azt vizsgálta, hogy  összeegyeztethető-e az  Alkotmány 55. § (1) bekezdésével,  de   különösen  az   Alkotmány  57.   §   (1) bekezdésével  az   Sztv.  18.   §-ának  tartalma,   amely  a szabálysértési hatóságot  - az átváltoztatás következtében - szabadságvesztést   eredményező    szankció    alkalmazására jogosítja  fel,   s  bírósági   felülvizsgálatra  csupán   a határozat törvényessége  tekintetében ad  lehetőséget (Sztv. 71/A § ). A magyar  jog az 1990. évi XXII. törvény hatályba lépése óta nem teszi  lehetővé, hogy  a szabálysértési  hatóság elzárás büntetést alkalmazzon.  Az Sztv.  a  szabadsághoz  való  jog korlátozását csak  kivételes esetben - a jogerősen kiszabott pénzbírság behajthatatlansága esetén, a végrehajtási szakban - teszi  lehetővé, s a 71/A § (1) bekezdésében az eljáráshoz a  bírói   felülvizsgálat  garanciáját   is  párosítja  ("Az elkövető a  pénzbírságot  elzárásra  átváltoztató  határozat ellen kérelmet  terjeszthet elő  a bírósághoz,  amelyben  az átváltoztatásról    szóló     határozat     törvényességének felülvizsgálatát kérheti.").  Ebben az ügycsoportban tehát - a törvényességi  felülvizsgálat korlátozott keretei között - a bírói  jogorvoslat biztosított,  s az  Sztv.  71/A  §  (5) bekezdése alapján az ügyészi közreműködés lehetősége szintén adott. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  azonban  e biztosítékok  nem   elégségesek   ahhoz,   hogy   az   Sztv. szabályozása   megfeleljen    az   Alkotmány   57.   §   (1) bekezdésének, amely  szerint  "  ...  mindenkinek  joga  van ahhoz, hogy  az ellene  emelt vádat,  ...  a  törvény  által felállított független  és  pártatlan  bíróság  igazságos  és nyilvános tárgyaláson bírálja el." A jelenlegi  gyakorlat  szerint  a  pénzbírságot  igazgatási szerv szabja  ki és ugyancsak igazgatási szerv határoz annak szabadságelvonásra történő  átváltoztatásáról.  A  jelenlegi rendszerben a  szabálysértési bírság  - az  Sztv. 18.  § (2) bekezdésében  meghatározott   kivételekkel,  amikoris  nincs helye a  pénzbírság elzárásra  történő  átváltoztatásának  - egyben feltételes  szabadságelvonás.  A  bíróság  csupán  az átváltoztatásról szóló  döntés törvényességét bírálhatja el. Az Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése  értelmében  "A  Magyar Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  ..., senkit sem  lehet szabadságától  másként, mint  a törvényben meghatározott okokból  és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani." A kriminális jellegű cselekményekről - törvényben  meghatározott   okok   fennforgása   esetén,   a törvényben  meghatározott   eljárás  alapján   -  a  bíróság jogosult érdemben  dönteni. Az  elzárás tárgyában  a bíróság feladata az  érdemi - az ún. "jogkérdésre" és "ténykérdésre" egyaránt  kiterjedő   -  döntés  meghozatala  és  magának  a szankciónak az alkalmazása. Az Alkotmánybíróság  nem fogadta el az egyik indítványozónak azt az  érvelését,  amely  szerint  a  pénzbírság  elzárásra történő átváltoztatásával járó szabadságelvonás az Alkotmány 54. §  (2) bekezdésében  foglalt tilalomba  ütközik ("Senkit nem  lehet   kínzásnak,  kegyetlen,   embertelen,   megalázó elbánásnak  vagy   büntetésnek  alávetni,   ...  "),   mivel álláspontja   szerint   az   elzárás   nem   tekinthető   az Alkotmányban   felsoroltakhoz    hasonló    súlyúnak.    Nem megalapozott az indítványozónak a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya  11. cikkének  megsértésére  való hivatkozása  sem.  Az  1976.  évi  8.  tvr.-rel  kihirdetett Egyezségokmány 11. cikke szerint a részes államok azt vették tudomásul,   hogy   polgári   jogi   követelés   teljesítése büntetőjogi eszközökkel  nem szankcionálható (995/B/1990. AB hat.,  ABH   1993.  526.).   A  jelen  esetben  viszont  nem szerződéses kötelezettség  megszegéséről van  szó, hiszen az Sztv. a  pénzbírságot meg  nem  fizető  elkövetőt  fenyegeti elzárással. Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy  az  Országgyűlés mulasztásban  megnyilvánuló   alkotmányellenességet  idézett elő, amikor  nem tett  eleget azon  jogalkotói  feladatának, hogy az  Sztv. szabályozását  - a  szabadságelvonás szankció bírói ítélet  útján való kiszabása tekintetében - összhangba hozza   az    Alkotmány   57.   §   (1)   bekezdésével.   Az Alkotmánybíróság az  Sztv. 18. §-ában és 71/A §-ában foglalt rendelkezéseket pro  futuro -  1998. december 31. napjával - megsemmisíti.   Az    időpont    meghatározásának    indokai megegyeznek az Indokolás II/1. pontjában kifejtettekkel. 3.  Szabálysértés   elkövetőjének  azt   a   személyt   kell tekinteni, aki  a szabálysértést  közvetlenül  megvalósítja, arra szándékosan felbújt, vagy ahhoz segítséget nyújt (Sztv. 2., 5.,  13. §).   Az  Sztv. 6.  § (1)  bekezdésének második mondata    szerint,     ha    a    gazdálkodó    szervezetet tevékenységével,     valamint     munkaviszonyból     (egyéb jogviszonyból)    származó    kötelezettség    megszegésével kapcsolatos szabálysértés  tényleges elkövetőjének  személye az adott  szervezeti egység vezetőjének nyilatkozata alapján sem állapítható  meg, akkor a szervezet vezetőjét, illetve a munkáltatót kell felelősségre vonni. A  szabálysértési   eljárás   rendje   inkább   közelít   az államigazgatási  eljárás   általános  szabályaihoz,   de   a büntetőeljárás egyes  elemeiből is  építkezik: így például a felelősségi szabályok  terén. Szabálysértés  elkövetője csak meghatározott  életkort   elért  és  megfelelő  felismerési, akaratképző  képességgel   rendelkező  természetes   személy lehet, a  büntetőjogi értelemben  vett felróhatóság alapján. Szabálysértés miatt  az elkövető akkor vonható felelősségre, ha cselekménye  szándékos vagy  gondatlan (Sztv.  5.  §),  a bizonyítási  teher  -  a  büntetőeljáráshoz  hasonlóan  -  a hatóságokat terheli.  A  szabálysértési  felelősségre  vonás pedig a  jogsértés természete,  az  elbírálás  rendje  és  a szankció      jellege      tekintetében      a      büntető- igazságszolgáltatáshoz áll közel, azzal rokon. A szabálysértési  felelősség -  legyenek bár  az  elkövetett jogsértések igazgatásellenesek  vagy kriminális  jellegűek - alapvetően "bűnfelelősség", azaz természetes személy múltban elkövetett jogsértésére  válaszol, s  a felróhatóság alapján meghatározott -  represszív  jellegű  -  joghátrányt  helyez kilátásba. Az 1983.  évi 10.  tvr. alkotmányellenesen  bővítette ki  az elkövetői  kört,   amikor   lehetővé   tette   a   szervezet (szervezeti egység) vezetőjének a felelősségre vonását. Ez a megoldás a  közvetett tettesség sajátos formáját honosította meg a  magyar szabálysértési  jogban, amely  semmiképpen sem áll összhangban  az  Sztv.  által  meghatározott  "elkövető" fogalmával,  s  a  felróhatóság  követelményével.  Az  Sztv. kifogásolt      rendelkezése      egyfajta      feljelentési kötelezettséget ír  elő a szervezet vezetője számára, hiszen csak  akkor   szabadul  a   felelősségtől,  ha  megnevezi  a (feltételezett)  elkövetőt.   E  szabályozás  indokolatlanul csökkenti a hatóság felderítési, bizonyítási kötelezettségét - méltánytalanul áthárítva e terhet a szervezet vezetőjére. Az Alkotmánybíróság  mindezekre figyelemmel  megalapozottnak tartja az  egyik indítványozó  ama véleményét, amely szerint az Sztv.  6. §  (1) bekezdésének második mondata és az Sztv. 1. §-a  között  nincsen  összhang,  illetőleg  az  1.  §-ban általános érvénnyel megkívánt felróhatóság követelménye alól nem teremthet  jogszerű kivételt  a 6.  §  (1)  bekezdésének második mondata.  Az Alkotmánybíróság állásfoglalása szerint a  felróhatóság   általános   feltétele   a   szabálysértési felelősségnek. A 35/1991.  (VI. 20.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság elvi éllel  mutatott rá,  hogy meghatározott  életviszonyok, illetőleg   tényállások    ellentétes   törvényi   rendezése önmagában  nem   jelent  alkotmányellenességet.   Az   ilyen rendezés alkotmányellenessé  csak akkor  válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének sérelmével jár együtt, vagyis  ha   az  ellentétes   tartalmú  szabályozás   anyagi alkotmányellenességhez  vezet   (ABH  1991.   175-176.).  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint a  vizsgált ügyben  az anyagi alkotmányellenesség megállapítható. Az Sztv. 6. § (1) bekezdésének   második    mondatában   foglalt   rendelkezés ellentétes az  Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésében  rögzített jogállamiság  részét   képező  jogbiztonság  követelményével (9/1992. (I.  30.) AB  hat. ABH  1992.  64.),  és  sérti  az ártatlanság vélelme  alkotmányos tételét is (Alkotmány 57. § (2) bek.). Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  a  jogállam  egyik alapelve az ártatlanság vélelmének elve (Alkotmány 57. § (2) bek.). Ez  az alkotmányos  elv -  bár elsősorban büntetőjogi elv  -   az  Alkotmánybíróság   értelmezése  szerint   egyéb (különösen  kriminális   jellegű)  eljárásokban   -  így   a szabálysértési eljárásban - is alkalmazható ( 41/1991. (VII. 3.) AB  hat. ABH  1991. 195. és 1284/1990. AB hat. ABH 1991. 562-563  .).   Az  ártatlanság  vélelmének  érvényesülése  a szabálysértési  eljárásban   az  elkövető   számára  kedvező eljárásjogi  helyzetet   teremt,  ami   az  elkövető   egész eljáráson végigvonuló  ügyféli jellegű jogosultságaiban és e jogok    tiszteletben     tartására    irányuló     hatósági kötelezettségekben fejeződik  ki. Az  ártatlanság vélelmének következménye,   hogy    a   szabálysértési   eljárásban   a bizonyítási teher  nem az elkövetőre, hanem a szabálysértési ügyekben eljáró  hatóságokra hárul.  A tényállás  tisztázása alapvetően a  szabálysértési hatóság feladata, melyhez egyes szabálysértések   (pl.    tulajdon   elleni   szabálysértés) felderítése érdekében  a  rendőrség,  mint  nyomozó  hatóság közreműködését is  igénybe veheti (Sztv. 43. § (1) bek., 44. §). Az  Sztv.   6.  §   (2)  bekezdésének   második  mondata  az ártatlanság  vélelmének  elvébe  ütközik,  de  ellentétes  a jogállamiság (jogbiztonság)  elvével is,  mivel  ellentétben áll a  büntető- és  a szabálysértési  eljárás egyik alapvető tételével. Olyan  eljárás pedig,  amelyben a  reá  vonatkozó egyik  alapelv   nem  jut   érvényre,   nem   tekinthető   a jogállamiság (jogbiztonság) szempontjából alkotmányosnak. Az Alkotmánybíróság  ezért  az  Sztv.  6.  §  (1)  bekezdésének második   mondatát    határozata   közzétételének   napjával megsemmisíti. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy jogi személyek károkozó, jogellenes tevékenységének  nem büntetőjogi eszközökkel való szankcionálása nem alkotmányellenes. 4. Az alkotmányjogi panaszok tárgyában az Alkotmánybíróság a következők szerint foglalt állást: a/ A  testület nem  tárgyalta érdemben az egyik indítványozó panaszát, mivel  az elkésett.  Az Abtv.  48. § (2) bekezdése értelmében: "Az  alkotmányjogi panaszt  a jogerős  határozat kézbesítésétől számított  hatvan napon  belül lehet  írásban benyújtani." Jelen  esetben a  kifogásolt jogerős  másodfokú határozat kibocsátásának  időpontja 1991. augusztus 26-a, az alkotmányjogi panasz előterjesztésére pedig 1992. január 30- án került sor. A jogerős határozat kézbesítése óta több mint hatvan nap  eltelt,  az  alkotmányjogi  panasz  tehát  késve került előterjesztésre.  Mivel  az  indítvány  elkésett,  az Alkotmánybíróság azt  - hatáskörének  hiánya miatt  - érdemi vizsgálat nélkül visszautasította. b/ Az  Alkotmánybíróság nem tárgyalta érdemben azt a panaszt sem,  melynek   előterjesztője  azt   sérelmezte,   hogy   a Szekszárdi Városi Bíróság - hatáskörének hiányára hivatkozva - idézés  kibocsátása nélkül  elutasította azt  a keresetet, melyben  az   elkövető  az   Sztv.  71/A   §  (1)  bekezdése alkotmányellenességének megállapítását kérte. Az  Abtv.   38.  §   (1)  bekezdése  értelmében  a  bíró  az Alkotmánybíróság  eljárását   kezdeményezi,  ha   az  előtte folyamatban lévő ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek  alkotmányellenességét észleli.  A bíró ezirányú intézkedését  az is  kezdeményezheti, aki szerint a folyamatban    lévő     ügyben    alkalmazandó    jogszabály alkotmányellenes.  A  konkrét  ügyben  azonban  a  bíró  nem intézkedett    az     eljárás    felfüggesztése     és    az alkotmánybírósági   eljárás    kezdeményezése   iránt.    Az indítványozó az  Alkotmány-bíróságnál 1995.  augusztus 17-én terjesztette  elő   alkotmányjogi  panaszát,  a  sérelmezett másodfokú  határozatot   viszont  már  1995.  április  14-én kiadmányozta számára  a  szabálysértési  hatóság.  Mivel  az alkotmányjogi panasz  az Abtv. 48. § (2) bekezdésében előírt 60 napon  túl került előterjesztésre, az elkésett indítványt az Alkotmánybíróság visszautasította.                      Dr. Sólyom László                  az Alkotmánybíróság elnöke        Dr. Ádám Antal                Dr. Bagi István         alkotmánybíró                 alkotmánybíró      Dr. Holló András                 Dr. Kilényi Géza        alkotmánybíró                   alkotmánybíró       Dr. Lábady Tamás               Dr. Németh János       alkotmánybíró                     alkotmánybíró                       Dr. Szabó András                     előadó alkotmánybíró                    Dr. Tersztyánszky Ödön                        alkotmánybíró                      Dr. Zlinszky János                        alkotmánybíró Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos indokolása      A határozat  rendelkező részében foglalt megsemmisítést kimondó   és    alkotmányellenes   mulasztást   kinyilvánító megállapításokkal egyetértek.  A határozat indokolása többek között  rögzíti,   hogy  "az  elzárás  tárgyában  a  bíróság feladata az  érdemi - az ún. "jogkérdésre" és "ténykérdésre" egyaránt  kiterjedő   -  döntés  meghozatala  és  magának  a szankciónak  az   alkalmazása."  Megállapítja   azt  is   az indokolás, hogy  az Országgyűlés  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett  elő, amikor  nem tett  eleget azon jogalkotói feladatának, hogy az Sztv. szabályozását - a szabadságelvonás szankció  bírói ítélet útján való kiszabása tekintetében -  összhangban hozza  az  Alkotmány  57  §  (1) bekezdésével. Az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése  az  ott meghatározott tárgykörökben  úgy határozza  meg a bírósághoz fordulás jogát,  hogy egyben általános jelleggel megszabja a bírósággal és  a bírósági  tárgyalással szembeni  alkotmányi követelményeket is.  Az Alkotmánynak ebből a rendelkezéséből azonban -  szerintem -  nem vezethető le az a következtetés, hogy szabadságelvonás  szankciót csak  bírói ítélet  mondhat ki. A  magyar Alkotmány  sajnos  még  a  szabadságról  és  a személyi biztonságról  szóló 55. § (1) bekezdésében sem írja elő ezt a követelményt. E rendelkezés alapján csak rendkívül kiterjesztő alkotmánybírósági alkotmányértelmezéssel lehetne eljutni a törvényalkotót is kötelező olyan tilalomhoz, amely az 1978. évi spanyol alkotmány 25. cikkének (3) bekezdésében így hangzik:  "A polgári  közigazgatás nem  szabhat ki olyan büntetéseket,  amelyek   közvetlenül   vagy   szubszidiárius formában szabadságelvonást tartalmaznak".      A hatályos  magyar  alkotmányi  rendelkezések  említett fogyatékossága ellenére  létezik azonban az Országgyűlést is kötelező   olyan    norma,    amelyből    félreérthetetlenül következik,   hogy   jogszabálysértés   miatt   büntetésként szabadságától bárkit csak a törvényben meghatározott eljárás útján  "az   illetékes  bíróság   által  történt   elítélést követően" lehet  megfosztani. Ezt  a rendelkezést az "Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről" szóló Egyezmény 5. cikk a/ pontja tartalmazza.      A határozat  idézi az  Egyezmény 6.  cikk 1.  pontjában foglaltakkal összefüggésben tett magyar fenntartás szövegét. Magyarország azonban  nem élt  fenntartással az Egyezmény 5. cikkével szemben.  Nyilvánvaló tehát,  hogy az  Egyezmény 1. cikke alapján Magyarország köteles biztosítani a joghatósága alatt álló  minden személy  számára az  5. cikk a/ pontjában biztosított    jogot    is.    Mindazokra    a    történelmi tapasztalatokra tekintettel,  amelyek alapján  az  Egyezmény megalkotói és elfogadói szükségesnek tartották az 5. cikk a/ pontjában rögzített  követelmény érvényesítését, garanciális jelentőségű lenne,  ha  az  új  magyar  Alkotmány  megfelelő szövegezésben átvenné  az Egyezmény  5.  cikk  a/  pontjából eredő  és  a  magyar  törvényalkotót  jelenleg  is  kötelező rendelkezést.      Egyetértéssel fogadom  és  külön  is  hangsúlyozandónak tartom,   hogy    a   határozat    és    indokolása    annak alátámasztására,   hogy   az   Sztv.   bizonyos   kivételtől eltekintve alakotmányellenesen  nem biztosítja  a bírósághoz fordulás jogát,  - az Egyezmény 6. cikk 1. pontjával szemben kinyilvánított   fenntartás    ellenére   -   megalapozottan hivatkozik az Alkotmány 50. § (2) bekezdésére, amely szerint a   bíróság    ellenőrzi   a    közigazgatási    határozatok törvényességét. Ez  az alkotmányi  előírás ugyanis  találóan használja  a   "közigazgatás  határozatok"   kifejezést.   A bírósági   ellenőrzés    ezáltal   nem    korlátozódik    az államigazgatási eljárás  általános szabályairól  szóló 1957. évi IV.  tv. hatálya alá tartozó jellegzetes államigazgatási eljárásban hozott  döntésekre, hanem  az Alkotmány logikusan és indokoltan  lehetővé  teszi  és  igényli  is  a  bírósági ellenőrzést   a   tágabb   értelemben   vett   közigazgatási határozatokkal,   ezek    között   bizonyos   önkormányzati, köztestületi  és  természetesen  a  szabálysértési  ügyekben hozott közigazgatási határozatokkal szemben is. Budapest, 1997. december 9.                                               Dr. Ádám Antal                                                alkotmánybíró Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos indokolása 1. Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése nem alkalmazható. Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése a közigazgatási határozatok bírósági   felülvizsgálatának    alkotmányos    alapja.    A közigazgatási-hatósági jogviszonyba tartozó ügyeket az 1957. évi IV.  (Áe.) 3.  § (3)  bek. meghatározza. Az Áe. 3. § (7) bekezdése  szerint   a  törvény   hatálya  a  szabálysértési eljárásra nem  terjed ki.  Az Alkotmány 50. § (2) bekezdését az Alkotmánybíróság  32/1990. (XII. 22.) AB határozata is az Áe. hatálya alá tartozó határozatokhoz kapcsolta. (ABH 1990, 145, 146) A Legfelsőbb  Bíróság állandó joggyakorlata szerint téves az Áe.  3.   §  (3)   bekezdésének  olyan   értelmezése,   hogy közigazgatási határozatnak  minősül a szabálysértési eljárás alapján hozott  határozat is  (BH 1993/125).  A két  eljárás alapvető különbsége:  az  Áe.  alapján  is  történhet  ugyan kötelezettség megállapítása,  de  a  szabálysértési  eljárás "megkülönböztető többlete" abban áll, hogy az eljáró szerv - az     államigazgatási     tevékenység     eredményességének előmozdítása és  a jogsértések megelőzése végett - büntetést alkalmaz, ami  represszív szankció  és általános  prevenciós eszköz. Nem  államigazgatási  jogviszonyról  van  tehát  szó szabálysértési eljárások  esetén (LB  KK 6.,  BH  1992/432). Ezért a szabálysértési határozat nem minősül az Áe. 3. § (3) bekezdése szerint államigazgatási ügyben hozott határozatnak (BH 1995/678).  Nem látom  semmilyen indokát  annak, hogy az Alkotmánybíróság az állandó bírósági gyakorlattól eltérően a szabálysértési    határozatokat     részben    közigazgatási határozatnak  tekintené,  és  ebből  kétirányú  bírósági  út következményét vonná  le. Gyakorlati nehézséget is jelentene annak  eldöntése,  hogy  a  szabálysértési  határozat  ellen közigazgatási vagy  büntető bírósági  útra kell-e  vinni  az ügyet. A  szabálysértési  határozatok  bírósági  felülvizsgálatának alkotmányi  megalapozásához  nem  releváns  a  védett  tárgy minősítése  "közigazgatás-ellenes"   vagy  "ún.   kriminális cselekmény" kategóriákba.  A szabálysértési jogviszony és az államigazgatási (közigazgatási) jogviszony különbözősége, az eljárások eltérő  rezsimje,  a  jogkövetkezmények  különböző célja-természete   jelentik   a   döntő   tényezőket.   (Egy szervezeten  belül   is  elválasztható   a  hatósági   és  a szabálysértési kategória:  pl. a  rendőrhatósági  igazgatási határozatok  -   mint  pl.   jogosítvány  bevonása  -  és  a szabálysértési  hatósági  funkciók  -  mint  pl.  bírságolás közlekedési szabályszegésért.) Az engedélykötelesség  megsértésével végzett ("közigazgatás- ellenes")  cselekmények   említése  nem   alapozza  meg   az Alkotmány 50.  § (2)  bekezdésének felhívását:  ilyenek  nem csupán a  szabálysértési tényállások között, hanem a Btk-ban is szerepelnek  (pl. 213,  214, 261/A,  263, 266, 287 §§). A szabálysértési és büntetőjogi "közigazgatás-ellenes" hasonló tényállások fokozati különbséget jelentenek - a törvényhozás bizonyos  cselekményeket   kriminalizált   (büntetőjog   alá rendelt), míg  más (hasonló védett tárgyra vonatkozó) kisebb súlyú  magatartásokat   "dekriminalizál",  azaz   igazgatási eljárásban rendel  büntetni. Mindkét  fokozatban szerepelnek "közigazgatás-ellenes"  tényállások,   ezért  sem  lehet  az Alkotmány 50.  § (2)  bekezdés az alapja - arra tekintettel, hogy "közigazgatás-ellenes"  cselekményre  vonatkoznak  -  a szabálysértési határozatok bírósági felülvizsgálatának. Szabályszegések  dekriminalizálásakor   fordul   a   jog   a szabálysértés kategóriájához,  amiben szintén a "megtorlás", a represszió,  a generális  prevenció jelenik  meg -  ezt  a büntetőjogias karakterét  az eljárási  garanciák terén is el kell ismerni  (ezt vezette  le a dekriminalizált közlekedési szabályszegés miatt alkalmazott igazgatási szankció esetén a közismert Öztürk  ítélet, Eur.  Court H. R., Judgement of 21 February 1984,  Series A 73 (1984), p. 21. - amelyre azonban a Magyar  Köztársaság  fenntartása  miatt  csupán  példaként hivatkozhatunk).  Ebben   a  kontextusban   ítélendő  meg  a szabálysértési   határozatok   bírósági   felülvizsgálatának alkotmányi alapja. Az Alkotmány  50. §  (2) bekezdése  az Áe.  alá nem  tartozó szabálysértési  határozatok  bírósági  felülvizsgálatát  nem alapozhatja meg.  A döntő az igazgatási aktus szabálysértési határozat minősége. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése jelenti ezért önmagában és kizárólagosan az alapját a szabálysértési határozatok     bírósági     felülvizsgálatának     -     az Alkotmánybíróság  az   57.  §  (1)  bekezdés  értelmezésében mondhatja ki  ezt a  követelményt  (de  strasbourgi  konkrét döntéseket nem említhet az indokolásban a fenntartás miatt). 2. Az Sztv. 18. § és 71/A. § alkotmányossága A határozat  az Alkotmány  55. §  (1) bekezdése és 57. § (1) bekezdése alapján  alkotmányellenesnek nyilvánítja  az Sztv. 18. §  és 71/A.  §-ait. Egyetértek  azzal, hogy  a határozat megállapítja a  törvényalkotó  alkotmányellenes  mulasztását azért, mert  "az Sztv.  szabályozását -  a  szabadságvesztés bírói ítélet  útján való  kiszabása tekintetében"  nem hozta összhangba az  Alkotmánnyal (indokolás  II. 2.  pont  vége). Azonban véleményem  szerint az  alkotmányellenesség csak  az Alkotmány 55. § (1) bekezdése alapján állapítható meg. Az Alkotmány  57. § (1) bekezdése ugyanis nem írja elő, hogy minden,  az   állampolgárokat  érintő   preventív-represszív jogkövetkezmény csak bírósági eljárásban lenne alkalmazható. Ellenkező  esetben   -  többek  között  -  a  szabálysértési eljárásban csak  bíróságok járhatnának  el.  Ha  viszont  az Alkotmány 57.  §  (1)  bekezdése  alapján  a  szabálysértési eljárással  összefüggésben   elegendő  az   utólagos   bírói kontroll, akkor  ugyanezen rendelkezés  alapján az elzárásra átváltoztatás  kizárólag   bírói  hatáskörbe   utalása   nem alapozható meg. Ennek következtében  az elzárásra átváltoztatáskor szükséges bírói döntés  szükségessége és  mikéntje az  Alkotmány 55. § (1)   bekezdéséből   vezethető   le.   Az   Alkotmánybíróság gyakorlata szerint  az 55.  § (1)  bekezdése törvénynek csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal  kapcsolatos eljárásnak  a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem  korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot. [66/1991 (XII. 21.) AB, ABH  1991,   342,  347]  Az  Sztv.  18.  §-a  és  71/A.  §-a alkotmányossága  tehát   attól  függ,   vajon  megfelelnek-e ezeknek a követelményeknek. Ennek a  kérdésnek a vizsgálatánál tekintettel kell lenni az Európai Emberjogi  Egyezmény 5.  Cikkének 1. bekezdésére. Az 5. Cikk  1.  bekezdése  ugyanis  csak  az  a)-f)  pontjaiban meghatározott   esetekben   teszi   lehetővé   a   szabadság elvonását. Az elzárásra átváltoztatás ezek közül az 5. Cikk. 1. bekezdés  a) pontja  alá (törvényes  őrizetben tartás  az illetékes bíróság  általi elítélést  követően) sorolható be. (Az 5. Cikk 1 bek. b) pontja azért nem alkalmazható, mert az bírói     határozat      vagy     törvényi     kötelezettség kikényszerítésére   céljából    történő   szabadságelvonásra vonatkozik, az  elzárásra átváltoztatás  pedig a  pénzbírság szankciónak      szabadságelvonás      szankcióval      való helyettesítése.) A  kérdés  tehát  az,  vajon  az  illetékes bíróság általi  elítélésnek  tekinthető-e  a  szabálysértési hatóság általi  átváltoztatás,  amennyiben  a  bíróság  csak utólag dönthet és csak az átváltoztatás törvényességéről. Nyilvánvalóan  aggályos   az,  ha   a  bíróság   csupán   az átváltoztatás  törvényességéről,  és  nem  a  szabálysértési szankció alkalmazásának összes feltételéről és körülményéről dönthet. Hiába  lesz ugyanis  lehetőség az  Alkotmánybíróság jelen határozata  után  az  alap  szabálysértési  eljárásban bírói út  igénybevételére,  nem  szükségszerű,  hogy  minden esetben sor kerül erre. Ha pedig bíróság által el nem bírált szabálysértési  határozat   alapján  kerül   sor  később   a pénzbírságnak elzárásra való átváltoztatására, akkor pusztán az átváltoztatás  törvényességének vizsgálata  semmiképp sem tekinthető bíróság általi elítélésnek. Aggályos  azonban   az  is,  ha  az  átváltoztatásról  szóló határozatot szabálysértési  hatóság hozza,  még ha lehetőség is van  mind az átváltoztatásról szóló, mind pedig az alapul fekvő érdemi  szabálysértési  határozatnak  a  végrehajtásra halasztó hatályú  bírósági felülvizsgálatára.  A  preventív- represszív szankcióként alkalmazott szabadságelvonás ugyanis olyan jogkorlátozás,  mely megkívánja  közvetlenül a bíróság általi döntést.  Ezért nem  hárítható az  érintettre annak a terhe,   hogy    a   szabadságának    elvonására    irányuló szabálysértési    hatóság     által     hozott     határozat felülvizsgálatára -  annak gyakorlati nehézségeivel együtt - maga kezdeményezzen bírósági eljárást. Budapest, 1997. december 9.                                            Dr. Sólyom László                                                alkotmánybíró A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom.             Dr. Lábady Tamás         Dr. Németh János               alkotmánybíró           alkotmánybíró Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye az Sztv. 18. § és 71. § alkotmányellenességével kapcsolatban Az Sztv.  16. §  (1) bekezdése szerint a szabálysértés miatt alkalmazható  büntetés  a  pénzbírság.  Ezt,  a  18.  §  (1) bekezdés értelmében,  - a  (2) bekezdésben  felsorolt esetek kivételével -  meg nem  fizetés esetében át kell változtatni elzárásra. Az  átváltoztatás esetére  megállapított elzárást magának a határozatnak tartalmaznia kell (62. § (2) bekezdés b) pont). Azok az alkotmányi követelmények tehát, amelyek az Alkotmány 55. § (1) és 57. § (1) bekezdéséből adódnak, éppen a szabadságelvonást (feltételesen) magában foglaló 18. § (1) bekezdés rendelkezéseivel szemben támaszthatók. Az  Sztv.   71/A.  §-ban   írt  bírósági   felülvizsgálat  a végrehajtási   szakban    (Sztv.   VII.   fejezet)   hozott, tartalmában az  elzárásra való  átváltoztatás  esedékességét megállapító  határozat   ellen  igénybevehető   jogorvoslat. Véleményem  szerint   ez   utóbbival   szemben   támasztható alkotmányossági követelményeket  a törvényességre  kiterjedő bírósági felülvizsgálat  kielégíti és  így  e  vonatkozásban alkotmánysértés nem állapítható meg. A bíróság  érdemi vizsgálatát  - ami  utólagos  kontroll  is lehet -  a 18.  § (1)  bekezdésben szabályozott határozattal kapcsolatban kell lehetővé tenni, s mivel a hatályos jog ezt kizárja,  az   alkotmányellenesség  és   jogkövetkezménye  e tekintetben állapítható meg. Budapest, 1997. december 9.                                       Dr. Tersztyánszky Ödön                                            alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	63/1997. (XII. 11.)
Date of the decision: .	12/09/1997
.
.