Hungarian
Ügyszám:
.
550/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Balogh Elemér Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 74/2006. (XII. 15.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2006/870
.
A határozat kelte: Budapest, 12/12/2006
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
    vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

                             határozatot:
                                   
    1.    Az    Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   Munka
    Törvénykönyvéről  szóló  1992. évi XXII.  törvény  134.  §  (3)
    bekezdés a) pontja alkotmányellenes, ezért e rendelkezést 2007.
    március 31. napjával megsemmisíti.

    2. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi
    XXII.  törvény  módosításáról szóló 1998.  évi  LXXIX.  törvény
    egésze      alkotmányellenességének     megállapítására      és
    megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.
                                     
      Az  indítványozó a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII.
      törvény  módosításáról  szóló  1998.  évi  LXXIX.  törvény   (a
      továbbiakban:  Mtm.) alkotmányellenességének megállapítását  és
      megsemmisítését kezdeményezte. Az Mtm. a Munka Törvénykönyvéről
      szóló  1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.)  szabadság
      kiadására  vonatkozó  134. §-át olyan tartalommal  módosította,
      hogy   a   szabadság  esedékességének  évét   követő   kiadását
      kivételesen  fontos  gazdasági  érdek  esetén  a   korábbi,   a
      tárgyévet követő év január 31-i határidő helyett június  30-ig,
      kollektív  szerződés rendelkezése esetén pedig  december  31-ig
      tette  lehetővé  úgy,  hogy  a fenti új  rendelkezésektől  való
      eltérést nem tiltotta meg. Az indítványozó álláspontja  szerint
      az  Mtm.  az  Alkotmány 7. § (2) bekezdésébe  ütközik,  mert  a
      törvényhozó  –  sértve  a jogalkotásról  szóló  1987.  évi  XI.
      törvény  (a továbbiakban: Jat.) 20. §-át és 27. §-át –  az  Mt.
      módosításának előkészítése során nem biztosította  az  érintett
      munkavállalói   szervezetek  véleményezését.  Az   indítványozó
      szerint  az  Mtm.  ellentétben  áll  az  Alkotmány  2.  §   (1)
      bekezdésében megfogalmazott jogállamiság és az ahhoz kapcsolódó
      jogbiztonság  elvével is, mivel az 1999. január 1-jén  hatályba
      lépő  Mtm.  elfogadásáról az Országgyűlés 1998. december  22-én
      döntött,  kihirdetésére  a  december  24-én  megjelent   Magyar
      Közlönyben  került  sor, így annak tartalmáról  csak  a  Magyar
      Közlöny   postázását  követően,  január  közepén   szerezhettek
      tudomást az állampolgárok.
      Az  indítványozó  ezen  túlmenően  az  Alkotmány  70/B.  §  (4)
      bekezdésének  sérelmét is állította amiatt,  hogy  a  módosítás
      következtében a munkavállalókat az Mt. által évenként megillető
      jogként   meghatározott   rendes   szabadság   kiadása   időben
      jelentősen, csaknem fél, illetve egy évvel „kitolódhat”,  amely
      szabályozás  folytán  előfordulhat  olyan  eset  is,   hogy   a
      munkáltatók  a  tárgyévi szabadságot már az esedékesség  évének
      elején  kiadják, a következő évben pedig – élve az  Mtm.  által
      biztosított  lehetőséggel  –  egyáltalán  nem,  hanem  csak   a
      tárgyévet  követő  év közepén, illetve végén.  Az  indítványozó
      szerint   a   szabadság  kiadásának  az  Mtm.   rendelkezésével
      kitágított  törvényi  keretei már nem biztosítják  a  szabadság
      célját,  a  munkavállaló rendszeres pihenéshez való alkotmányos
      joga érvényesülését.

      Az   Alkotmánybíróság   eljárása  során   –   az   indítvánnyal
      kapcsolatos álláspontjának megismerése céljából – megkereste  a
      szociális és családügyi minisztert.

                                    II.

      Az  indítványban  megjelölt és az elbírálásnál figyelembe  vett
      jogszabályok:

      Az Alkotmány rendelkezései:
      „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
      „7.  §  (2) A jogalkotás rendjét törvény szabályozza,  amelynek
      elfogadásához    a    jelenlévő    országgyűlési     képviselők
      kétharmadának szavazata szükséges.”
      „8.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az alapvető  jogokra  és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
      „70/B.  § (4) Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz
      és a rendszeres fizetett szabadsághoz.”

      A Jat. indítványban felhívott rendelkezései:
      „20. § A jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket  és
      az   érdekképviseleti  szerveket  be  kell   vonni   az   olyan
      jogszabályok  tervezetének elkészítésébe,  amelyek  az  általuk
      képviselt és védett érdekeket, illetőleg társadalmi viszonyokat
      érintik.”
      „27.   §   A  Kormány  elé  terjesztendő  jogszabálytervezetről
      véleményt nyilvánítanak
      (...)
      c)  az  érdekelt  társadalmi  szervezetek  és  érdekképviseleti
      szervek.”

      Az Mtm. rendelkezései:
      „1.  §  A  Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény
      134.  §-ának (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép,
      egyidejűleg új (4) bekezdéssel egészül ki, és a jelenlegi  (4)-
      (5) bekezdés számozása (5)-(6) bekezdésre változik:
      ’(3)  A  szabadságot  esedékességének  évében  kell  kiadni.  A
      munkáltató
      a)  kivételesen  fontos gazdasági érdek  esetén  a  szabadságot
      legkésőbb  a  tárgyévet  követő  év  június  30-áig,  kollektív
      szerződés rendelkezése esetén a tárgyévet követő év december 31-
      éig,
      b)  a  munkavállaló  betegsége  vagy  a  személyét  érintő  más
      elháríthatatlan akadály esetén az akadályoztatás  megszűnésétől
      számított harminc napon belül
      adja  ki,  ha az esedékesség éve eltelt. A b) pontban  szereplő
      rendelkezéstől érvényesen eltérni nem lehet.
      (4)  A szabadságot kettőnél több részletben csak a munkavállaló
      kérésére lehet kiadni.’
      2. § Ez a törvény 1999. január 1-jén lép hatályba.”

                                   III.
                                     
      Az indítvány részben megalapozott.

      1.    Az    Alkotmánybíróság   elsőként   a   törvény    egésze
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló kérelmeket vizsgálta meg.

      1.1. E körben az Alkotmánybíróság először a jogalkotási eljárás
      előírásainak    megsértése    miatti,    az     Mtm.     formai
      alkotmányellenességére   vonatkozó   indítványozói   kifogásról
      határozott.

      Az  Alkotmánybíróság a Jat. 20. §-ával összefüggésben  már  egy
      korai határozatában megállapította, hogy önmagában a Jat. 20. §-
      a  szerinti  szervezetek és szervek törvényalkotási  folyamatba
      való    bevonásának   elmaradása   nem   teszi   az   egyébként
      szabályszerűen    megalkotott   törvényt    alkotmányellenessé.
      (352/B/1990.  AB  határozat, ABH 1990, 228, 229.)  A  jogalkotó
      szervek egyeztetési kötelezettségét előíró, a Jat. 20.  §-a  és
      27.  §  c)  pontjában foglalt szabályok megsértése  kapcsán  az
      Alkotmánybíróság   –  áttekintve  az  Alkotmánybíróság   addigi
      gyakorlatát – a 39/1999. (XII. 21.) AB határozatában (ABH 1999,
      325, 349.) leszögezte: „A Jat. e rendelkezéseit figyelembe véve
      megállapítható, ha a jogalkotó a jogszabály előkészítése  során
      nem kéri ki az érintett társadalmi szervek véleményét, megsérti
      a   Jat.   e   rendelkezéseit.   Az   Alkotmánybíróság   számos
      határozatában   kifejtette,  hogy  a   jogszabályt   előkészítő
      szerveknek a Jat. szerinti vélemények beszerzésével kapcsolatos
      kötelezettségszegése   önmagában  nem   érinti   a   jogszabály
      érvényességét,  vagyis  pusztán ez  a  kötelezettségszegés  nem
      elégséges  ok  a  kiadott  jogszabályok alkotmányellenességének
      megállapítására és megsemmisítésére. [352/B/1990. AB határozat,
      ABH  1990, 228, 229.; 30/1991. (VI. 5.) AB határozat, ABH 1991,
      421, 422.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 159.;
      34/1991.   (VI.  15.)  AB  határozat,  ABH  1991,  170,   172.;
      496/B/1990.  AB  határozat, ABH 1991, 493, 495.;  7/1993.  (II.
      15.)  AB határozat, ABH 1993, 418, 419–420.; 54/1996. (XI.  30)
      AB  határozat,  ABH  1996, 173, 195.;  50/1998.  (XI.  27.)  AB
      határozat,  ABH  1998, 387, 395–397.] (...) Az Alkotmánybíróság
      gyakorlata szerint a közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező
      társadalmi, érdekképviseleti szervek véleményének beszerzése  a
      jogszabály  közjogi  érvényességének  nem  feltétele.  Mivel  a
      jogszabály  érvénytelenségét nem  eredményezi,  nem  minősül  a
      jogszabály    megsemmisítéséhez   vezető,    súlyos    eljárási
      jogszabálysértésnek  az, ha a jogszabály előkészítése  során  a
      jogalkotó   a   közhatalmi  jogosítványokkal   nem   rendelkező
      szervektől  nem  kér  véleményt. A jogszabályok  előkészítésére
      vonatkozó  törvényi  előírások megsértése  csupán  a  jogalkotó
      államigazgatási,  esetleg  politikai  felelősségét  alapozhatja
      meg. [7/1993. (II. 15.) AB határozat, ABH 1993, 418, 419.]”  Az
      Alkotmány  7.  §  (2) bekezdéséből nem látta levezethetőnek  az
      Alkotmánybíróság a jogalkotó szervek azon kötelezettségét, hogy
      a  jogalkotási  eljárás  során az érintett  társadalmi  szervek
      véleményét  kikérje.  [39/1999. (XII. 21.)  AB  határozat,  ABH
      1999, 325, 349.; 9/2003. (IV. 30.) AB határozat, ABH 2003,  89,
      116.]  Az  Alkotmánybíróság  – fent  idézett  határozatában  is
      hivatkozott  –  következetes gyakorlata szerint  a  jogalkotási
      törvény  rendelkezéseinek figyelmen kívül  hagyása  csak  akkor
      eredményezheti     a     jogszabály     alkotmányellenességének
      megállapítását,  ha  az adott jogszabály  egyben  az  Alkotmány
      valamely  rendelkezésébe is ütközik.  Az  Alkotmány  7.  §  (2)
      bekezdése   értelmében  ugyan  a  jogalkotás  rendjét   törvény
      szabályozza,  ez a rendelkezés azonban nem emelte az  Alkotmány
      szintjére  a  jogalkotási  törvény  normáit.  [496/B/1990.   AB
      határozat,  ABH  1991,  493,  496.;  14/1992.  (III.  30.)   AB
      határozat, ABH 1992, 338, 342.; 7/1993. (II. 15.) AB határozat,
      ABH 1993, 418, 419.; 50/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998,
      387, 396.]

      Az  Alkotmánybíróság a fenti gyakorlatára figyelemmel  az  Mtm.
      egészét  azon  az  alapon  kifogásoló  indítványokat,  hogy   a
      törvényhozó az Alkotmány 7. § (2) bekezdésének sérelmét  idézte
      elő azáltal, hogy nem tartotta be a Jat. 20. §-ában és 27. § c)
      pontjában foglalt rendelkezéseit – elutasította.

      1.2.  Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy  a
      törvényhozó  az  Mtm.  időbeli hatályának  meghatározása  során
      eleget  tett-e  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből  levezetett
      kellő felkészülési idő biztosítására vonatkozó követelménynek.

      Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében védeni rendelt jogállamiság
      egyik  fontos  alkotóeleme a jogbiztonság,  amely  megköveteli,
      hogy  az  állampolgárok  jogait és kötelességeit  a  törvényben
      megszabott  módon  kihirdetett és  bárki  számára  hozzáférhető
      jogszabályok rendezzék, továbbá meglegyen a tényleges lehetőség
      arra,  hogy  a  jogalanyok magatartásukat  a  jog  előírásaihoz
      tudják   igazítani.  A  jogalkotónak  kellő  időt  kell   tehát
      biztosítani  arra,  hogy az érintettek  a  jogszabály  szövegét
      megismerhessék,   és   eldöntsék,   miként   alkalmazkodnak   a
      jogszabály   rendelkezéseihez.  A  jogszabály  kihirdetése   és
      hatálybalépése     közötti    „kellő    idő”     mértékét     a
      jogszabálytervezet  kidolgozójának,  illetve   a   jogalkotónak
      esetileg   kell  vizsgálnia,  az  adott  jogszabály   jellegét,
      valamint   a   jogszabály  végrehajtására   való   felkészülést
      befolyásoló   egyéb  tényezőket  alapul  véve.  Alkotmányossági
      szempontból az bírálható el, hogy a jogalkotó biztosított-e  az
      érintettek számára legalább minimális felkészülési időt, vagyis
      lehetőségük  volt-e  az  érintetteknek  a  jogszabály  előzetes
      megismerésére.   Alkotmányellenesség   csak   a   felkészülésre
      szolgáló    időtartam   kirívó,   a   jogbiztonságot   súlyosan
      veszélyeztető   vagy  sértő  hiánya  esetén  állapítható   meg.
      [34/1991.  (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991, 170.; 7/1992.  (I.
      30.)  AB  határozat,  ABH  1992, 45.;  25/1992.  (IV.  30.)  AB
      határozat, ABH 1992, 131.; 28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH
      1992,  155.;  41/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997,  292.;
      723/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 795.; 10/2001. (IV. 12.) AB
      határozat, ABH 2001, 123.; 1022/B/2001. AB határozat, ABH 2002,
      1568.; 1025/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1456.]

      Az  Mtm. a Magyar Közlöny 1998. évi 117. számában, december 24-
      én  került  kihirdetésre, és a 2. § alapján 1999. január  1-jén
      lépett  hatályba.  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  az
      érintett jogalanyoknak lehetőségük volt arra, hogy ez  alatt  a
      felkészülési idő alatt a törvénymódosítás szövegét megismerjék.
      Az  Alkotmánybíróság  a kellő felkészülési idő  követelményének
      való megfelelés értékelése során figyelemmel volt arra, hogy  a
      támadott  törvény  az  Mt.-nek  mindössze  egyetlen,  a  rendes
      szabadság  kiadásának  határidejére vonatkozó,  a  főszabálytól
      való eltérést tartalmazó rendelkezését módosította úgy, hogy  a
      korábbi  szabályozásban meghatározott, a  tárgyévet  követő  év
      január  31-e helyett június 30-ig, illetve kollektív  szerződés
      ez  irányú rendelkezése esetén december 31-ig tette lehetővé  a
      kiadást,  biztosítva  az  ettől való eltérést  is.  A  vizsgált
      módosítás  nem  tartalmaz olyan magatartási szabályt,  amelynek
      kizárólag a hatálybalépés napján, vagy közvetlenül azt követően
      lehet  eleget  tenni,  és nem jelent olyan új  kötelezettséget,
      amelyet   a   hatályba  lépést  megelőzően  ne  kellett   volna
      teljesíteni.  A  tárgyévben  ki nem adott  szabadság  következő
      évben  való  kiadására  vonatkozó  kötelezettség  teljesítésére
      szabott  határidő  meghosszabbításának lehetővé  tétele,  és  e
      lehetőségnek egy új feltétel beiktatásával történő bővítése  az
      érintett jogalanyok számára a korábbi szabályozáshoz képest nem
      jelentett szigorítást. Éppen ellenkezőleg: az új szabályozás az
      Mtm.  hatálybalépéséig  ki  nem adott,  a  tárgyévről  „átvitt”
      szabadság ütemezését könnyítette meg.

      A  fentiek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy  az
      Mtm.  által  módosított szabály alkalmazására való felkészülést
      szolgáló  idő  a konkrét esetben nem idézte elő a  jogbiztonság
      olyan mértékű sérelmét, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe
      ütköző   alkotmányellenesség   megállapítását   és   az    Mtm.
      megsemmisítést megalapozná.

      2.  Az  indítványozó  az  Alkotmány 70/B.  §  (4)  bekezdésének
      sérelmét  azon az alapon állította, hogy a szabadság  kiadására
      biztosított  határidőnek  az  Mtm.-ben  meghatározott   mértékű
      meghosszabbítása   gátolja   a   jogintézmény    céljának,    a
      munkavállalók pihenéshez való jogának érvényesülését. Tekintve,
      hogy az indítványozó – tartalma szerint – a Mt.-nek az Mtm.  1.
      §-ával  megállapított, jelenleg is hatályos 134. § (3) bekezdés
      a)   pontjában   foglalt   rendelkezés   alkotmányellenességére
      hivatkozott, az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány  70/B.  §  (4)
      bekezdésének   megsértését  a  továbbiakban  e   rendelkezéssel
      összefüggésben kellett megvizsgálnia.

      2.1.  Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésével
      összefüggésben már az 1403/B/1991. AB határozatában kifejtette,
      hogy az Alkotmány alapvető jogként fogalmazza meg a pihenéshez,
      a  szabadidőhöz és a fizetett szabadsághoz való  jogokat.  (ABH
      1992,   493,   494.)   Az  1030/B/2004.  AB  határozatában   az
      Alkotmánybíróság  a pihenéshez való jogot a munkához  való  jog
      lényeges   összetevőjeként   értelmezte,   utalt   továbbá   az
      Alkotmánybíróság több határozatában tett megállapítására, amely
      szerint  – az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésén túlmenően  –  az
      Alkotmánynak nincs olyan rendelkezése, amely a pihenéshez  való
      jog  konkrét módjait, illetve feltételeit ugyanilyen módon írná
      elő. (ABH 2005, 1307, 1311.)

      Az  Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdése  az  indítványozó  által
      megjelölt  pihenéshez  való jog mellett nevesíti  a  rendszeres
      fizetett  szabadsághoz való jogot is. Az Alkotmánybíróság  –  a
      köztisztviselőket    megillető    pótszabadság    intézményének
      alkotmányossági   vizsgálata   során   –   a   849/B/1992.   AB
      határozatában  minden munkavégzésre irányuló  jogviszony  közös
      elemeként   határozta  meg  a  rendszeres  fizetett   szabadság
      biztosításának kötelezettségét. (ABH 1996, 391, 393.) E jog – a
      pihenéshez való joghoz hasonlóan – a munkához való jog lényeges
      összetevője, egyben a pihenéshez való jog egyik aspektusának  a
      munka világára vonatkoztatott konkretizálása. Sajátossága, hogy
      tipikusan  a  megélhetést, a létfenntartást szolgáló  jövedelem
      megszerzése érdekében létesített ún. önállótlan munka végzésére
      irányuló,  jellemzően  tartós  jogviszonyokban  állók   számára
      meghatározott  időszakonként  viszonylag  hosszabb   időtartamú
      szabadságot  jelent  a  munkatevékenység  ellátására   irányuló
      kötelezettségek   teljesítése   alól   anélkül,   hogy   az   a
      jogviszonyok   fennállását  érintené.  A  rendszeres   fizetett
      szabadsághoz való jog tehát a munka világában a pihenéshez való
      jog  megvalósulását  szolgálja, célja a rendszeres  munkavégzés
      során  elhasznált  erőforrások, a fizikai és  szellemi  energia
      pótlásának,  a  munkavállalók regenerálódásának biztosítása.  E
      jog alkotmányi szabályozása – a pihenéshez való joghoz képest –
      konkrétabb   követelményeket  állít  a   törvényhozó   elé.   A
      pihenéshez   való  jog  garanciáinak  meghatározása   során   a
      jogalkotó  szabadsága nagyobb, ez utóbbi jog a munka  világában
      érvényre   juttatható  többféle  módon   is:   a   munkavégzési
      kötelezettség  időbeni korlátait (pl. a munkaidőt,  pihenőidőt,
      valamint   a   különböző  munkaidő-kedvezményeket)  meghatározó
      szabályok megalkotásával.

      A  fizetett  szabadsághoz  való jog biztosításával  kapcsolatos
      rendszerességre   vonatkozó   alkotmányi   előírásból    fakadó
      követelmény,  hogy  a  törvényhozó meghatározott  időszakonként
      visszatérően  jogosítsa az Alkotmány 70/B. §  (1)  bekezdésében
      foglalt  munkához  való  jogot – a  tágabb  értelemben  vett  –
      munkajogviszony  keretében  gyakorló jogalanyokat.  Követelmény
      ezen  túl,  hogy  a  pihenés  érdekében  biztosított  szabadidő
      díjazott  legyen,  azaz a fenti jogalanyi kör  a  jogviszonyban
      töltött  idő  alatt  munkavégzési  kötelezettség  hiányában  is
      jogosult   legyen  pénzben  meghatározott  javadalmazásra.   Az
      Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdésében meghatározott  rendszeres
      fizetett  szabadsághoz  való jog biztosításának  kötelezettsége
      nem   jelent   azonban  kötelezettséget  arra,  hogy   akár   a
      jogosultságot,   akár  a  kiadást,  ezáltal   az   igénybevétel
      lehetőségét  feltétlenül  a naptári év  viszonylatában  kellene
      szabályoznia  a jogalkotónak. Ezt az indítványozó sem  állítja,
      hanem   azt   tartja  alkotmányellenesnek,  hogy   a   támadott
      szabályokkal  „kitágított”  időbeni  keretek  között  már   nem
      érvényesülhet,  hanem egyenesen ellehetetlenül a  munkavállalók
      pihenéshez való joga.

      A  fizetett  szabadság  kiadására vonatkozóan  az  Alkotmányból
      következőkhöz képest konkrétabb követelmény fogalmazódik meg  a
      2000.  évi  LXVI.  törvénnyel  kihirdetett,  a  fizetett   éves
      szabadságról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 132.
      számú  Egyezményében (a továbbiakban: Egyezmény). Az  Egyezmény
      9.  Cikke  az  Egyezményben meghatározott  mértékű  megszakítás
      nélküli   fizetett   éves  szabadságnak  a   szabadságra   való
      jogosultság   keletkezésének  évét  követő  egy   éven   belüli
      kivételére, illetve kiadására vonatkozó kötelezettséget ír  elő
      azzal,  hogy  a  fennmaradó  részt a  jogosultság  keletkezését
      követő  év vége után legfeljebb 18 hónapon belül kell  kivenni,
      illetve  kiadni;  az  ezen  felüli  rész  kiadása  az  érintett
      munkavállaló   hozzájárulásával  halasztható  el.   Ennél   még
      pontosabb   –  az  Európai  Bíróság  által  is  értelmezett   –
      tartalommal szabályozta a szabadság kiadását a 2000. június 22-
      i   2000/34/EK   európai  parlamenti  és  tanácsi   irányelvvel
      módosított,  a  munkaidő-szervezés egyes szempontjairól  szóló,
      1993.  november  23-i 93/104/EK tanácsi irányelv  és  az  annak
      helyébe lépő, a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól  szóló,
      2003.  november  4-i 2003/88/EK európai parlamenti  és  tanácsi
      irányelv.

      2.2.  A  rendes szabadságra való jogosultságot az Mt. a naptári
      év  viszonylatában biztosítja: kimondja, hogy  a  munkavállalót
      minden  munkaviszonyban töltött naptári évben rendes  szabadság
      illeti   meg,   amely   alap-   és  pótszabadságból   áll.   Az
      alapszabadság  mértékét  a  törvény a munkavállaló  életkorával
      arányosan   növeli   (Mt.   131.   §),   pótszabadságra    való
      jogosultságot  pedig  a  munkavállaló  személyi  körülményeire,
      illetve  a  végzett munka jellegére, egészséget  veszélyeztető,
      illetve   fizikai,   lelki   szempontból   megterhelő   voltára
      tekintettel állapít meg (Mt. 132. §).

      Az   Mt.  134.  §-ának  támadott  rendelkezése  a  naptári   év
      viszonylatában megállapított szabadságnak az esedékesség évében
      történő  kiadását előíró főszabálytól két esetben tesz lehetővé
      eltérést.  Az egyik esetben kivételesen fontos gazdasági  érdek
      fennállása adhat alapot a szabadság tárgyévet követő év  június
      30-ig  történő  kiadására. A másik esetben kollektív  szerződés
      ilyen  tartalmú  rendelkezése alapján válik  lehetővé,  hogy  a
      szabadságot a munkáltató a tárgyévet követő december 31-ig adja
      ki.   Az   Mt.  –  szemben  a  szabadság  kiadására  nyitvaálló
      határidőnek  a  munkavállaló betegsége vagy a személyét  érintő
      más elháríthatatlan akadály miatti meghosszabbítására vonatkozó
      rendelkezéstől  – e szabályoktól nem tiltja az  eltérést,  azaz
      lehetőség  van  arra,  hogy a munkáltató és  a  munkavállaló  a
      főszabály    alóli    kivételek   alkalmazásának    lehetőségét
      megállapodásban  kizárja, illetve arra  is,  hogy  a  tárgyévet
      követő  kiadás  határidejét szűkebben, vagy tágabban  határozza
      meg.  Ez  az  eltérési  lehetőség azonban  nem  befolyásolja  a
      vizsgált rendelkezés alkotmányosságának megítélését. Amennyiben
      a támadott norma alkotmánysértő – függetlenül annak diszpozitív
      jellegétől  –,  akkor az Alkotmánybíróság nem  tekinthet  el  a
      norma megsemmisítésétől.

      Az  Alkotmánybíróság eljárása során figyelemmel volt  arra  is,
      hogy    a    rendes   szabadság   természetbeni   igénybevétele
      tekintetében a munkavállaló rendelkezési joga is érvényesül: az
      alapszabadság egynegyedét ugyanis a munkáltató – a munkaviszony
      első  három  hónapja  kivételével –  a  munkavállaló  kérésének
      megfelelő  időpontban köteles kiadni; ennek egyetlen feltétele,
      hogy  igényét  legkésőbb tizenöt nappal korábban  jelentse  be.
      [Mt.  134.  §  (2) bekezdés] A munkavállalónak  tehát  a  fenti
      szabály  alapján lehetősége van, illetve – az. Mt. 134.  §  (3)
      bekezdés  b)  pontjában  szereplő okok fennállása  hiányában  –
      köteles   a  szabadság  egynegyed  része  naptári  évben   való
      igénybevételére,   ezért  a  támadott  szabályozás   a   rendes
      szabadság  háromnegyede, nem pedig a naptári évre  járó  teljes
      szabadság kiadási határideje meghosszabbítását jelentheti.

      A   fenti   rendelkezések   alapján  megállapítható,   hogy   a
      törvényhozó  –  az  Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében  foglalt
      rendszeres  fizetett szabadsághoz való jog  érvényre  juttatása
      érdekében  –  szabályozta  a munkavállalókat  megillető  rendes
      szabadságot  úgy,  hogy  meghatározta a szabadsághoz  való  jog
      gyakorlásának   (igénybevételének)   időbeni    korlátait.    E
      korlátozás alkotmányellenességét az indítványozó azon az alapon
      állította, hogy a törvényhozó a pihenéshez való jog gyakorlását
      időben   túl   tág  keretek  között  határozta   meg.   Bár   a
      munkavállalók  rendes  szabadságának igénybevételére  vonatkozó
      szabályok  –  a jelen határozat III. 2.2. pontjában kifejtettek
      szerint  – kétségkívül összefüggésben állnak a pihenéshez  való
      joggal, a vizsgált szabályozás alkotmányossága nem a pihenéshez
      való  jog,  hanem az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében  önálló
      alapjogként    konkrétan   nevesített    rendszeres    fizetett
      szabadsághoz   való   jog  korlátozásával  szemben   támasztott
      követelmények   alapján  bírálandó  el.  Erre  tekintettel   az
      Alkotmánybíróságnak  a  továbbiakban arra  a  kérdésre  kellett
      választ    adnia,   megvalósítja-e   a   rendszeres    fizetett
      szabadsághoz való jog alkotmánysértő korlátozását  az,  hogy  a
      törvényhozó  a  tárgyévre  járó  rendes  szabadság  háromnegyed
      részének  kiadását (ezáltal annak a munkavállaló által  történő
      természetbeni  igénybevételét) bizonyos esetekben  a  tárgyévet
      követő év június 30-ig, illetve december 31-ig tette lehetővé.

      2.3.   Mivel   az   Alkotmánybíróság  a   rendszeres   fizetett
      szabadsághoz való jogot alkotmányos alapjognak tekinti, erre is
      irányadó  a  korlátozás jogalapját és mértékét meghatározó,  az
      Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt garanciális szabály, és
      az  ezzel kapcsolatban kimunkált szükségesség-arányosság teszt.
      „Az  Alkotmánybíróságnak a 6/1998. (III. 11.)  AB  határozatban
      összegezett állandó gyakorlata szerint (ABH 1998, 91,  98-99.),
      az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg az alkotmányos
      határok  között,  ha  a  korlátozás elkerülhetetlen,  azaz  más
      alkotmányos  alapjog, valamint alkotmányos érték  védelme  vagy
      érvényesülése,   illetve  az  Alkotmányból  következő   feladat
      megvalósítása más módon nem biztosítható, továbbá, ha az elérni
      kívánt   cél   fontossága   és  az  ennek   érdekében   okozott
      alapjogsérelem súlya arányban áll egymással.” (1234/B/1995.  AB
      határozat,   ABH   1999,   524,  530.)   Az   alapjog   sérelme
      megállapítható  akkor is, ha az alkalmazott  korlátozás  a  cél
      elérésére  alkalmatlan, vagy a törvényhozó a  korlátozás  során
      nem   az   adott  cél  elérésére  alkalmas  legenyhébb  eszközt
      választotta ki. [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH  1990,  69,
      71.]

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  az  Mt.  134.  §  (3)
      bekezdés  a)  pontjában  foglalt,  a  szabadság  kiadásának   a
      munkáltató   általi   időbeli   korlátozását   lehetővé    tevő
      rendelkezések    nem   elégítik   ki   az   alapjog-korlátozást
      megvalósító   szabályozással  szemben  támasztott   alkotmányos
      követelményeket.
      Az  Alkotmánybíróság eljárása során figyelemmel  volt  az  Mtm.
      javaslatához  fűzött  indokolásra,  amely  az  új   szabályozás
      bevezetését  –  a  gyakorlati  tapasztalatok  és  a   munkaügyi
      ellenőrzések   eredményeire   hivatkozva   –   azért   tartotta
      szükségesnek,  mert  „a munkáltató és a munkavállaló  kölcsönös
      érdekek  alapján  ezt  a  szabályt [ti.  a  szabadság  tárgyévi
      kiadását  előíró  szabályt] megszegi.  (...)  Fontos  gazdasági
      érdekek indokolttá tehetik a szabadság (egy részének) átvitelét
      a  következő évre. E kivételesen fontos gazdasági érdek lehet a
      munkáltató érdeke – pl. konjunktúrális kérdés a termelésben  –,
      de lehet a munkavállaló érdeke is.”

      Az  Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat arra, hogy  a
      szabadság  kiadási  határidejének  meghosszabbítását  különböző
      munkavállalói érdekek indokolhatják [ilyenek az Mt. 134. §  (3)
      bekezdés b) pontjában meghatározott okok]. Nem tudható  azonban
      sem   a  törvény,  sem  annak  indokolása  alapján  az,  milyen
      kivételesen  fontos gazdasági érdeke fűződhet a munkavállalónak
      a   pihenéshez  való  joga  érvényesülését  biztosító  fizetett
      szabadság  kiadási  határideje tárgyévet  követő  mintegy  fél-
      illetve  egy  évvel  való  „kitolásának”.  „Kivételesen  fontos
      gazdasági  érdek”  szerepet játszhat ugyan a  rendes  szabadság
      kiadási   határidejének  meghosszabbítását  engedő  szabályozás
      kialakításakor:    adódhatnak    a    munkáltató     működését,
      fennmaradását olyan mértékben veszélyeztető helyzetek,  amelyek
      alkotmányosan  indokolttá tehetik az  esedékesség  évét  követő
      évre való átvitel lehetőségének biztosítását. Nem zárható ki  –
      a  munkáltató működési körétől, tevékenységétől függően – olyan
      veszélyhelyzetek  (baleset,  elemi  csapás)  kialakulása   sem,
      amelyek megelőzése, elhárítása folyamatos munkavégzést igényel,
      és  ezzel  összefüggésben  válik  elkerülhetetlenné  a  kiadási
      határidő  meghosszabbítása (ez utóbbi esetben nem elsősorban  a
      gazdasági  érdek, hanem az emberi élethez, testi épséghez  való
      jog  védelme  teszi  azt szükségessé). A  vizsgált  szabályozás
      azonban  a  fentieknél jóval szélesebb körben teszi lehetővé  a
      szabadság kiadási határidejének meghosszabbítását.

      Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  a  támadott   norma
      vizsgálata alapján nem ismerhető fel olyan alkotmányos alapjog,
      érték   vagy   cél,  amely  megalapozná  az  alapjog-korlátozás
      elkerülhetetlenségének   megállapítását.   Ezt   önmagában    a
      „kivételesen  fontos  gazdasági  érdek”,  (amely  –   az   Mtm.
      javaslathoz fűzött indokolásból kitűnően – magában  foglalja  a
      termelés  volumenének változását is), illetve  a  korlátozásnak
      csupán   formáját   (kollektív   szerződés)   meghatározó,   de
      szempontjait   nem   tartalmazó   rendelkezés   nem    alkalmas
      alátámasztani.  Ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  134.  §  (3)
      bekezdésének a) pontját megsemmisítette.

      Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a
      továbbiakban:    Abtv.)    alapján    az    alkotmányellenesség
      megállapítása   esetén   főszabály,   hogy   a   megsemmisített
      rendelkezés a határozat közzététele napján veszíti hatályát. Az
      Alkotmánybíróság  azonban ettől eltérően is  meghatározhatja  a
      megsemmisítés  időpontját,  ha  ezt  a  jogbiztonság  indokolja
      [Abtv.   43.   §   (1)   és   (4)   bekezdés].   Megjegyzi   az
      Alkotmánybíróság,  hogy – tekintettel arra, hogy  az  Alkotmány
      70/B.  §  (4)  bekezdésében meghatározott  rendszeres  fizetett
      szabadsághoz  való  alapjog  nem  tartozik  a  korlátozhatatlan
      alapjogok  közé – a törvényhozónak lehetősége van az  Alkotmány
      8.  §  (2) bekezdésének megfelelő szabályozás kialakítására.  A
      fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság az  alkotmányellenes
      rendelkezést 2007. március 31-i hatállyal semmisítette meg.

      Az  Alkotmánybíróság  e határozatnak a Magyar  Közlönyben  való
      közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
                               Dr. Bihari Mihály
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
               Dr. Balogh Elemér             Dr. Bragyova András
               előadó alkotmánybíró                alkotmánybíró
                                       
               Dr. Erdei Árpád               Dr. Harmathy Attila
               alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                       
               Dr. Holló András                  Dr. Kiss László
               alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                       
               Dr. Kovács Péter             Dr. Kukorelli István
               alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                       
                              Dr. Paczolay Péter
                                 alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        74/2006. (XII. 15.)
        Date of the decision:
        .
        12/12/2006
        .
        .