Hungarian

Ügyszám: .	550/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Balogh Elemér Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 74/2006. (XII. 15.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2006/870 .

A döntés kelte: Budapest, 12/12/2006 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő                          határozatot:                                 1.    Az    Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   Munka Törvénykönyvéről  szóló  1992. évi XXII.  törvény  134.  §  (3) bekezdés a) pontja alkotmányellenes, ezért e rendelkezést 2007. március 31. napjával megsemmisíti. 2. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII.  törvény  módosításáról szóló 1998.  évi  LXXIX.  törvény egésze      alkotmányellenességének     megállapítására      és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I.                                 Az  indítványozó a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény  módosításáról  szóló  1998.  évi  LXXIX.  törvény   (a továbbiakban:  Mtm.) alkotmányellenességének megállapítását  és megsemmisítését kezdeményezte. Az Mtm. a Munka Törvénykönyvéről szóló  1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.)  szabadság kiadására  vonatkozó  134. §-át olyan tartalommal  módosította, hogy   a   szabadság  esedékességének  évét   követő   kiadását kivételesen  fontos  gazdasági  érdek  esetén  a   korábbi,   a tárgyévet követő év január 31-i határidő helyett június  30-ig, kollektív  szerződés rendelkezése esetén pedig  december  31-ig tette  lehetővé  úgy,  hogy  a fenti új  rendelkezésektől  való eltérést nem tiltotta meg. Az indítványozó álláspontja  szerint az  Mtm.  az  Alkotmány 7. § (2) bekezdésébe  ütközik,  mert  a törvényhozó  –  sértve  a jogalkotásról  szóló  1987.  évi  XI. törvény  (a továbbiakban: Jat.) 20. §-át és 27. §-át –  az  Mt. módosításának előkészítése során nem biztosította  az  érintett munkavállalói   szervezetek  véleményezését.  Az   indítványozó szerint  az  Mtm.  ellentétben  áll  az  Alkotmány  2.  §   (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiság és az ahhoz kapcsolódó jogbiztonság  elvével is, mivel az 1999. január 1-jén  hatályba lépő  Mtm.  elfogadásáról az Országgyűlés 1998. december  22-én döntött,  kihirdetésére  a  december  24-én  megjelent   Magyar Közlönyben  került  sor, így annak tartalmáról  csak  a  Magyar Közlöny   postázását  követően,  január  közepén   szerezhettek tudomást az állampolgárok. Az  indítványozó  ezen  túlmenően  az  Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdésének  sérelmét is állította amiatt,  hogy  a  módosítás következtében a munkavállalókat az Mt. által évenként megillető jogként   meghatározott   rendes   szabadság   kiadása   időben jelentősen, csaknem fél, illetve egy évvel „kitolódhat”,  amely szabályozás  folytán  előfordulhat  olyan  eset  is,   hogy   a munkáltatók  a  tárgyévi szabadságot már az esedékesség  évének elején  kiadják, a következő évben pedig – élve az  Mtm.  által biztosított  lehetőséggel  –  egyáltalán  nem,  hanem  csak   a tárgyévet  követő  év közepén, illetve végén.  Az  indítványozó szerint   a   szabadság  kiadásának  az  Mtm.   rendelkezésével kitágított  törvényi  keretei már nem biztosítják  a  szabadság célját,  a  munkavállaló rendszeres pihenéshez való alkotmányos joga érvényesülését. Az   Alkotmánybíróság   eljárása  során   –   az   indítvánnyal kapcsolatos álláspontjának megismerése céljából – megkereste  a szociális és családügyi minisztert.                               II. Az  indítványban  megjelölt és az elbírálásnál figyelembe  vett jogszabályok: Az Alkotmány rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „7.  §  (2) A jogalkotás rendjét törvény szabályozza,  amelynek elfogadásához    a    jelenlévő    országgyűlési     képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” „8.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az alapvető  jogokra  és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „70/B.  § (4) Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.” A Jat. indítványban felhívott rendelkezései: „20. § A jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket  és az   érdekképviseleti  szerveket  be  kell   vonni   az   olyan jogszabályok  tervezetének elkészítésébe,  amelyek  az  általuk képviselt és védett érdekeket, illetőleg társadalmi viszonyokat érintik.” „27.   §   A  Kormány  elé  terjesztendő  jogszabálytervezetről véleményt nyilvánítanak (...) c)  az  érdekelt  társadalmi  szervezetek  és  érdekképviseleti szervek.” Az Mtm. rendelkezései: „1.  §  A  Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 134.  §-ának (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg új (4) bekezdéssel egészül ki, és a jelenlegi  (4)- (5) bekezdés számozása (5)-(6) bekezdésre változik: ’(3)  A  szabadságot  esedékességének  évében  kell  kiadni.  A munkáltató a)  kivételesen  fontos gazdasági érdek  esetén  a  szabadságot legkésőbb  a  tárgyévet  követő  év  június  30-áig,  kollektív szerződés rendelkezése esetén a tárgyévet követő év december 31- éig, b)  a  munkavállaló  betegsége  vagy  a  személyét  érintő  más elháríthatatlan akadály esetén az akadályoztatás  megszűnésétől számított harminc napon belül adja  ki,  ha az esedékesség éve eltelt. A b) pontban  szereplő rendelkezéstől érvényesen eltérni nem lehet. (4)  A szabadságot kettőnél több részletben csak a munkavállaló kérésére lehet kiadni.’ 2. § Ez a törvény 1999. január 1-jén lép hatályba.”                              III.                                 Az indítvány részben megalapozott. 1.    Az    Alkotmánybíróság   elsőként   a   törvény    egésze alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló kérelmeket vizsgálta meg. 1.1. E körben az Alkotmánybíróság először a jogalkotási eljárás előírásainak    megsértése    miatti,    az     Mtm.     formai alkotmányellenességére   vonatkozó   indítványozói   kifogásról határozott. Az  Alkotmánybíróság a Jat. 20. §-ával összefüggésben  már  egy korai határozatában megállapította, hogy önmagában a Jat. 20. §- a  szerinti  szervezetek és szervek törvényalkotási  folyamatba való    bevonásának   elmaradása   nem   teszi   az   egyébként szabályszerűen    megalkotott   törvényt    alkotmányellenessé. (352/B/1990.  AB  határozat, ABH 1990, 228, 229.)  A  jogalkotó szervek egyeztetési kötelezettségét előíró, a Jat. 20.  §-a  és 27.  §  c)  pontjában foglalt szabályok megsértése  kapcsán  az Alkotmánybíróság   –  áttekintve  az  Alkotmánybíróság   addigi gyakorlatát – a 39/1999. (XII. 21.) AB határozatában (ABH 1999, 325, 349.) leszögezte: „A Jat. e rendelkezéseit figyelembe véve megállapítható, ha a jogalkotó a jogszabály előkészítése  során nem kéri ki az érintett társadalmi szervek véleményét, megsérti a   Jat.   e   rendelkezéseit.   Az   Alkotmánybíróság   számos határozatában   kifejtette,  hogy  a   jogszabályt   előkészítő szerveknek a Jat. szerinti vélemények beszerzésével kapcsolatos kötelezettségszegése   önmagában  nem   érinti   a   jogszabály érvényességét,  vagyis  pusztán ez  a  kötelezettségszegés  nem elégséges  ok  a  kiadott  jogszabályok alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére. [352/B/1990. AB határozat, ABH  1990, 228, 229.; 30/1991. (VI. 5.) AB határozat, ABH 1991, 421, 422.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 159.; 34/1991.   (VI.  15.)  AB  határozat,  ABH  1991,  170,   172.; 496/B/1990.  AB  határozat, ABH 1991, 493, 495.;  7/1993.  (II. 15.)  AB határozat, ABH 1993, 418, 419–420.; 54/1996. (XI.  30) AB  határozat,  ABH  1996, 173, 195.;  50/1998.  (XI.  27.)  AB határozat,  ABH  1998, 387, 395–397.] (...) Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező társadalmi, érdekképviseleti szervek véleményének beszerzése  a jogszabály  közjogi  érvényességének  nem  feltétele.  Mivel  a jogszabály  érvénytelenségét nem  eredményezi,  nem  minősül  a jogszabály    megsemmisítéséhez   vezető,    súlyos    eljárási jogszabálysértésnek  az, ha a jogszabály előkészítése  során  a jogalkotó   a   közhatalmi  jogosítványokkal   nem   rendelkező szervektől  nem  kér  véleményt. A jogszabályok  előkészítésére vonatkozó  törvényi  előírások megsértése  csupán  a  jogalkotó államigazgatási,  esetleg  politikai  felelősségét  alapozhatja meg. [7/1993. (II. 15.) AB határozat, ABH 1993, 418, 419.]”  Az Alkotmány  7.  §  (2) bekezdéséből nem látta levezethetőnek  az Alkotmánybíróság a jogalkotó szervek azon kötelezettségét, hogy a  jogalkotási  eljárás  során az érintett  társadalmi  szervek véleményét  kikérje.  [39/1999. (XII. 21.)  AB  határozat,  ABH 1999, 325, 349.; 9/2003. (IV. 30.) AB határozat, ABH 2003,  89, 116.]  Az  Alkotmánybíróság  – fent  idézett  határozatában  is hivatkozott  –  következetes gyakorlata szerint  a  jogalkotási törvény  rendelkezéseinek figyelmen kívül  hagyása  csak  akkor eredményezheti     a     jogszabály     alkotmányellenességének megállapítását,  ha  az adott jogszabály  egyben  az  Alkotmány valamely  rendelkezésébe is ütközik.  Az  Alkotmány  7.  §  (2) bekezdése   értelmében  ugyan  a  jogalkotás  rendjét   törvény szabályozza,  ez a rendelkezés azonban nem emelte az  Alkotmány szintjére  a  jogalkotási  törvény  normáit.  [496/B/1990.   AB határozat,  ABH  1991,  493,  496.;  14/1992.  (III.  30.)   AB határozat, ABH 1992, 338, 342.; 7/1993. (II. 15.) AB határozat, ABH 1993, 418, 419.; 50/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 387, 396.] Az  Alkotmánybíróság a fenti gyakorlatára figyelemmel  az  Mtm. egészét  azon  az  alapon  kifogásoló  indítványokat,  hogy   a törvényhozó az Alkotmány 7. § (2) bekezdésének sérelmét  idézte elő azáltal, hogy nem tartotta be a Jat. 20. §-ában és 27. § c) pontjában foglalt rendelkezéseit – elutasította. 1.2.  Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy  a törvényhozó  az  Mtm.  időbeli hatályának  meghatározása  során eleget  tett-e  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből  levezetett kellő felkészülési idő biztosítására vonatkozó követelménynek. Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében védeni rendelt jogállamiság egyik  fontos  alkotóeleme a jogbiztonság,  amely  megköveteli, hogy  az  állampolgárok  jogait és kötelességeit  a  törvényben megszabott  módon  kihirdetett és  bárki  számára  hozzáférhető jogszabályok rendezzék, továbbá meglegyen a tényleges lehetőség arra,  hogy  a  jogalanyok magatartásukat  a  jog  előírásaihoz tudják   igazítani.  A  jogalkotónak  kellő  időt  kell   tehát biztosítani  arra,  hogy az érintettek  a  jogszabály  szövegét megismerhessék,   és   eldöntsék,   miként   alkalmazkodnak   a jogszabály   rendelkezéseihez.  A  jogszabály  kihirdetése   és hatálybalépése     közötti    „kellő    idő”     mértékét     a jogszabálytervezet  kidolgozójának,  illetve   a   jogalkotónak esetileg   kell  vizsgálnia,  az  adott  jogszabály   jellegét, valamint   a   jogszabály  végrehajtására   való   felkészülést befolyásoló   egyéb  tényezőket  alapul  véve.  Alkotmányossági szempontból az bírálható el, hogy a jogalkotó biztosított-e  az érintettek számára legalább minimális felkészülési időt, vagyis lehetőségük  volt-e  az  érintetteknek  a  jogszabály  előzetes megismerésére.   Alkotmányellenesség   csak   a   felkészülésre szolgáló    időtartam   kirívó,   a   jogbiztonságot   súlyosan veszélyeztető   vagy  sértő  hiánya  esetén  állapítható   meg. [34/1991.  (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991, 170.; 7/1992.  (I. 30.)  AB  határozat,  ABH  1992, 45.;  25/1992.  (IV.  30.)  AB határozat, ABH 1992, 131.; 28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992,  155.;  41/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997,  292.; 723/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 795.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.; 1022/B/2001. AB határozat, ABH 2002, 1568.; 1025/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1456.] Az  Mtm. a Magyar Közlöny 1998. évi 117. számában, december 24- én  került  kihirdetésre, és a 2. § alapján 1999. január  1-jén lépett  hatályba.  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  az érintett jogalanyoknak lehetőségük volt arra, hogy ez  alatt  a felkészülési idő alatt a törvénymódosítás szövegét megismerjék. Az  Alkotmánybíróság  a kellő felkészülési idő  követelményének való megfelelés értékelése során figyelemmel volt arra, hogy  a támadott  törvény  az  Mt.-nek  mindössze  egyetlen,  a  rendes szabadság  kiadásának  határidejére vonatkozó,  a  főszabálytól való eltérést tartalmazó rendelkezését módosította úgy, hogy  a korábbi  szabályozásban meghatározott, a  tárgyévet  követő  év január  31-e helyett június 30-ig, illetve kollektív  szerződés ez  irányú rendelkezése esetén december 31-ig tette lehetővé  a kiadást,  biztosítva  az  ettől való eltérést  is.  A  vizsgált módosítás  nem  tartalmaz olyan magatartási szabályt,  amelynek kizárólag a hatálybalépés napján, vagy közvetlenül azt követően lehet  eleget  tenni,  és nem jelent olyan új  kötelezettséget, amelyet   a   hatályba  lépést  megelőzően  ne  kellett   volna teljesíteni.  A  tárgyévben  ki nem adott  szabadság  következő évben  való  kiadására  vonatkozó  kötelezettség  teljesítésére szabott  határidő  meghosszabbításának lehetővé  tétele,  és  e lehetőségnek egy új feltétel beiktatásával történő bővítése  az érintett jogalanyok számára a korábbi szabályozáshoz képest nem jelentett szigorítást. Éppen ellenkezőleg: az új szabályozás az Mtm.  hatálybalépéséig  ki  nem adott,  a  tárgyévről  „átvitt” szabadság ütemezését könnyítette meg. A  fentiek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy  az Mtm.  által  módosított szabály alkalmazására való felkészülést szolgáló  idő  a konkrét esetben nem idézte elő a  jogbiztonság olyan mértékű sérelmét, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütköző   alkotmányellenesség   megállapítását   és   az    Mtm. megsemmisítést megalapozná. 2.  Az  indítványozó  az  Alkotmány 70/B.  §  (4)  bekezdésének sérelmét  azon az alapon állította, hogy a szabadság  kiadására biztosított  határidőnek  az  Mtm.-ben  meghatározott   mértékű meghosszabbítása   gátolja   a   jogintézmény    céljának,    a munkavállalók pihenéshez való jogának érvényesülését. Tekintve, hogy az indítványozó – tartalma szerint – a Mt.-nek az Mtm.  1. §-ával  megállapított, jelenleg is hatályos 134. § (3) bekezdés a)   pontjában   foglalt   rendelkezés   alkotmányellenességére hivatkozott, az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdésének   megsértését  a  továbbiakban  e   rendelkezéssel összefüggésben kellett megvizsgálnia. 2.1.  Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésével összefüggésben már az 1403/B/1991. AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány alapvető jogként fogalmazza meg a pihenéshez, a  szabadidőhöz és a fizetett szabadsághoz való  jogokat.  (ABH 1992,   493,   494.)   Az  1030/B/2004.  AB  határozatában   az Alkotmánybíróság  a pihenéshez való jogot a munkához  való  jog lényeges   összetevőjeként   értelmezte,   utalt   továbbá   az Alkotmánybíróság több határozatában tett megállapítására, amely szerint  – az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésén túlmenően  –  az Alkotmánynak nincs olyan rendelkezése, amely a pihenéshez  való jog  konkrét módjait, illetve feltételeit ugyanilyen módon írná elő. (ABH 2005, 1307, 1311.) Az  Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdése  az  indítványozó  által megjelölt  pihenéshez  való jog mellett nevesíti  a  rendszeres fizetett  szabadsághoz való jogot is. Az Alkotmánybíróság  –  a köztisztviselőket    megillető    pótszabadság    intézményének alkotmányossági   vizsgálata   során   –   a   849/B/1992.   AB határozatában  minden munkavégzésre irányuló  jogviszony  közös elemeként   határozta  meg  a  rendszeres  fizetett   szabadság biztosításának kötelezettségét. (ABH 1996, 391, 393.) E jog – a pihenéshez való joghoz hasonlóan – a munkához való jog lényeges összetevője, egyben a pihenéshez való jog egyik aspektusának  a munka világára vonatkoztatott konkretizálása. Sajátossága, hogy tipikusan  a  megélhetést, a létfenntartást szolgáló  jövedelem megszerzése érdekében létesített ún. önállótlan munka végzésére irányuló,  jellemzően  tartós  jogviszonyokban  állók   számára meghatározott  időszakonként  viszonylag  hosszabb   időtartamú szabadságot  jelent  a  munkatevékenység  ellátására   irányuló kötelezettségek   teljesítése   alól   anélkül,   hogy   az   a jogviszonyok   fennállását  érintené.  A  rendszeres   fizetett szabadsághoz való jog tehát a munka világában a pihenéshez való jog  megvalósulását  szolgálja, célja a rendszeres  munkavégzés során  elhasznált  erőforrások, a fizikai és  szellemi  energia pótlásának,  a  munkavállalók regenerálódásának biztosítása.  E jog alkotmányi szabályozása – a pihenéshez való joghoz képest – konkrétabb   követelményeket  állít  a   törvényhozó   elé.   A pihenéshez   való  jog  garanciáinak  meghatározása   során   a jogalkotó  szabadsága nagyobb, ez utóbbi jog a munka  világában érvényre   juttatható  többféle  módon   is:   a   munkavégzési kötelezettség  időbeni korlátait (pl. a munkaidőt,  pihenőidőt, valamint   a   különböző  munkaidő-kedvezményeket)  meghatározó szabályok megalkotásával. A  fizetett  szabadsághoz  való jog biztosításával  kapcsolatos rendszerességre   vonatkozó   alkotmányi   előírásból    fakadó követelmény,  hogy  a  törvényhozó meghatározott  időszakonként visszatérően  jogosítsa az Alkotmány 70/B. §  (1)  bekezdésében foglalt  munkához  való  jogot – a  tágabb  értelemben  vett  – munkajogviszony  keretében  gyakorló jogalanyokat.  Követelmény ezen  túl,  hogy  a  pihenés  érdekében  biztosított  szabadidő díjazott  legyen,  azaz a fenti jogalanyi kör  a  jogviszonyban töltött  idő  alatt  munkavégzési  kötelezettség  hiányában  is jogosult   legyen  pénzben  meghatározott  javadalmazásra.   Az Alkotmány  70/B.  §  (4) bekezdésében meghatározott  rendszeres fizetett  szabadsághoz  való jog biztosításának  kötelezettsége nem   jelent   azonban  kötelezettséget  arra,  hogy   akár   a jogosultságot,   akár  a  kiadást,  ezáltal   az   igénybevétel lehetőségét  feltétlenül  a naptári év  viszonylatában  kellene szabályoznia  a jogalkotónak. Ezt az indítványozó sem  állítja, hanem   azt   tartja  alkotmányellenesnek,  hogy   a   támadott szabályokkal  „kitágított”  időbeni  keretek  között  már   nem érvényesülhet,  hanem egyenesen ellehetetlenül a  munkavállalók pihenéshez való joga. A  fizetett  szabadság  kiadására vonatkozóan  az  Alkotmányból következőkhöz képest konkrétabb követelmény fogalmazódik meg  a 2000.  évi  LXVI.  törvénnyel  kihirdetett,  a  fizetett   éves szabadságról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 132. számú  Egyezményében (a továbbiakban: Egyezmény). Az  Egyezmény 9.  Cikke  az  Egyezményben meghatározott  mértékű  megszakítás nélküli   fizetett   éves  szabadságnak  a   szabadságra   való jogosultság   keletkezésének  évét  követő  egy   éven   belüli kivételére, illetve kiadására vonatkozó kötelezettséget ír  elő azzal,  hogy  a  fennmaradó  részt a  jogosultság  keletkezését követő  év vége után legfeljebb 18 hónapon belül kell  kivenni, illetve  kiadni;  az  ezen  felüli  rész  kiadása  az  érintett munkavállaló   hozzájárulásával  halasztható  el.   Ennél   még pontosabb   –  az  Európai  Bíróság  által  is  értelmezett   – tartalommal szabályozta a szabadság kiadását a 2000. június 22- i   2000/34/EK   európai  parlamenti  és  tanácsi   irányelvvel módosított,  a  munkaidő-szervezés egyes szempontjairól  szóló, 1993.  november  23-i 93/104/EK tanácsi irányelv  és  az  annak helyébe lépő, a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól  szóló, 2003.  november  4-i 2003/88/EK európai parlamenti  és  tanácsi irányelv. 2.2.  A  rendes szabadságra való jogosultságot az Mt. a naptári év  viszonylatában biztosítja: kimondja, hogy  a  munkavállalót minden  munkaviszonyban töltött naptári évben rendes  szabadság illeti   meg,   amely   alap-   és  pótszabadságból   áll.   Az alapszabadság  mértékét  a  törvény a munkavállaló  életkorával arányosan   növeli   (Mt.   131.   §),   pótszabadságra    való jogosultságot  pedig  a  munkavállaló  személyi  körülményeire, illetve  a  végzett munka jellegére, egészséget  veszélyeztető, illetve   fizikai,   lelki   szempontból   megterhelő   voltára tekintettel állapít meg (Mt. 132. §). Az   Mt.  134.  §-ának  támadott  rendelkezése  a  naptári   év viszonylatában megállapított szabadságnak az esedékesség évében történő  kiadását előíró főszabálytól két esetben tesz lehetővé eltérést.  Az egyik esetben kivételesen fontos gazdasági  érdek fennállása adhat alapot a szabadság tárgyévet követő év  június 30-ig  történő  kiadására. A másik esetben kollektív  szerződés ilyen  tartalmú  rendelkezése alapján válik  lehetővé,  hogy  a szabadságot a munkáltató a tárgyévet követő december 31-ig adja ki.   Az   Mt.  –  szemben  a  szabadság  kiadására  nyitvaálló határidőnek  a  munkavállaló betegsége vagy a személyét  érintő más elháríthatatlan akadály miatti meghosszabbítására vonatkozó rendelkezéstől  – e szabályoktól nem tiltja az  eltérést,  azaz lehetőség  van  arra,  hogy a munkáltató és  a  munkavállaló  a főszabály    alóli    kivételek   alkalmazásának    lehetőségét megállapodásban  kizárja, illetve arra  is,  hogy  a  tárgyévet követő  kiadás  határidejét szűkebben, vagy tágabban  határozza meg.  Ez  az  eltérési  lehetőség azonban  nem  befolyásolja  a vizsgált rendelkezés alkotmányosságának megítélését. Amennyiben a támadott norma alkotmánysértő – függetlenül annak diszpozitív jellegétől  –,  akkor az Alkotmánybíróság nem  tekinthet  el  a norma megsemmisítésétől. Az  Alkotmánybíróság eljárása során figyelemmel volt  arra  is, hogy    a    rendes   szabadság   természetbeni   igénybevétele tekintetében a munkavállaló rendelkezési joga is érvényesül: az alapszabadság egynegyedét ugyanis a munkáltató – a munkaviszony első  három  hónapja  kivételével –  a  munkavállaló  kérésének megfelelő  időpontban köteles kiadni; ennek egyetlen feltétele, hogy  igényét  legkésőbb tizenöt nappal korábban  jelentse  be. [Mt.  134.  §  (2) bekezdés] A munkavállalónak  tehát  a  fenti szabály  alapján lehetősége van, illetve – az. Mt. 134.  §  (3) bekezdés  b)  pontjában  szereplő okok fennállása  hiányában  – köteles   a  szabadság  egynegyed  része  naptári  évben   való igénybevételére,   ezért  a  támadott  szabályozás   a   rendes szabadság  háromnegyede, nem pedig a naptári évre  járó  teljes szabadság kiadási határideje meghosszabbítását jelentheti. A   fenti   rendelkezések   alapján  megállapítható,   hogy   a törvényhozó  –  az  Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében  foglalt rendszeres  fizetett szabadsághoz való jog  érvényre  juttatása érdekében  –  szabályozta  a munkavállalókat  megillető  rendes szabadságot  úgy,  hogy  meghatározta a szabadsághoz  való  jog gyakorlásának   (igénybevételének)   időbeni    korlátait.    E korlátozás alkotmányellenességét az indítványozó azon az alapon állította, hogy a törvényhozó a pihenéshez való jog gyakorlását időben   túl   tág  keretek  között  határozta   meg.   Bár   a munkavállalók  rendes  szabadságának igénybevételére  vonatkozó szabályok  –  a jelen határozat III. 2.2. pontjában kifejtettek szerint  – kétségkívül összefüggésben állnak a pihenéshez  való joggal, a vizsgált szabályozás alkotmányossága nem a pihenéshez való  jog,  hanem az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében  önálló alapjogként    konkrétan   nevesített    rendszeres    fizetett szabadsághoz   való   jog  korlátozásával  szemben   támasztott követelmények   alapján  bírálandó  el.  Erre  tekintettel   az Alkotmánybíróságnak  a  továbbiakban arra  a  kérdésre  kellett választ    adnia,   megvalósítja-e   a   rendszeres    fizetett szabadsághoz való jog alkotmánysértő korlátozását  az,  hogy  a törvényhozó  a  tárgyévre  járó  rendes  szabadság  háromnegyed részének  kiadását (ezáltal annak a munkavállaló által  történő természetbeni  igénybevételét) bizonyos esetekben  a  tárgyévet követő év június 30-ig, illetve december 31-ig tette lehetővé. 2.3.   Mivel   az   Alkotmánybíróság  a   rendszeres   fizetett szabadsághoz való jogot alkotmányos alapjognak tekinti, erre is irányadó  a  korlátozás jogalapját és mértékét meghatározó,  az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt garanciális szabály, és az  ezzel kapcsolatban kimunkált szükségesség-arányosság teszt. „Az  Alkotmánybíróságnak a 6/1998. (III. 11.)  AB  határozatban összegezett állandó gyakorlata szerint (ABH 1998, 91,  98-99.), az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg az alkotmányos határok  között,  ha  a  korlátozás elkerülhetetlen,  azaz  más alkotmányos  alapjog, valamint alkotmányos érték  védelme  vagy érvényesülése,   illetve  az  Alkotmányból  következő   feladat megvalósítása más módon nem biztosítható, továbbá, ha az elérni kívánt   cél   fontossága   és  az  ennek   érdekében   okozott alapjogsérelem súlya arányban áll egymással.” (1234/B/1995.  AB határozat,   ABH   1999,   524,  530.)   Az   alapjog   sérelme megállapítható  akkor is, ha az alkalmazott  korlátozás  a  cél elérésére  alkalmatlan, vagy a törvényhozó a  korlátozás  során nem   az   adott  cél  elérésére  alkalmas  legenyhébb  eszközt választotta ki. [20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH  1990,  69, 71.] Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  az  Mt.  134.  §  (3) bekezdés  a)  pontjában  foglalt,  a  szabadság  kiadásának   a munkáltató   általi   időbeli   korlátozását   lehetővé    tevő rendelkezések    nem   elégítik   ki   az   alapjog-korlátozást megvalósító   szabályozással  szemben  támasztott   alkotmányos követelményeket. Az  Alkotmánybíróság eljárása során figyelemmel  volt  az  Mtm. javaslatához  fűzött  indokolásra,  amely  az  új   szabályozás bevezetését  –  a  gyakorlati  tapasztalatok  és  a   munkaügyi ellenőrzések   eredményeire   hivatkozva   –   azért   tartotta szükségesnek,  mert  „a munkáltató és a munkavállaló  kölcsönös érdekek  alapján  ezt  a  szabályt [ti.  a  szabadság  tárgyévi kiadását  előíró  szabályt] megszegi.  (...)  Fontos  gazdasági érdekek indokolttá tehetik a szabadság (egy részének) átvitelét a  következő évre. E kivételesen fontos gazdasági érdek lehet a munkáltató érdeke – pl. konjunktúrális kérdés a termelésben  –, de lehet a munkavállaló érdeke is.” Az  Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat arra, hogy  a szabadság  kiadási  határidejének  meghosszabbítását  különböző munkavállalói érdekek indokolhatják [ilyenek az Mt. 134. §  (3) bekezdés b) pontjában meghatározott okok]. Nem tudható  azonban sem   a  törvény,  sem  annak  indokolása  alapján  az,  milyen kivételesen  fontos gazdasági érdeke fűződhet a munkavállalónak a   pihenéshez  való  joga  érvényesülését  biztosító  fizetett szabadság  kiadási  határideje tárgyévet  követő  mintegy  fél- illetve  egy  évvel  való  „kitolásának”.  „Kivételesen  fontos gazdasági  érdek”  szerepet játszhat ugyan a  rendes  szabadság kiadási   határidejének  meghosszabbítását  engedő  szabályozás kialakításakor:    adódhatnak    a    munkáltató     működését, fennmaradását olyan mértékben veszélyeztető helyzetek,  amelyek alkotmányosan  indokolttá tehetik az  esedékesség  évét  követő évre való átvitel lehetőségének biztosítását. Nem zárható ki  – a  munkáltató működési körétől, tevékenységétől függően – olyan veszélyhelyzetek  (baleset,  elemi  csapás)  kialakulása   sem, amelyek megelőzése, elhárítása folyamatos munkavégzést igényel, és  ezzel  összefüggésben  válik  elkerülhetetlenné  a  kiadási határidő  meghosszabbítása (ez utóbbi esetben nem elsősorban  a gazdasági  érdek, hanem az emberi élethez, testi épséghez  való jog  védelme  teszi  azt szükségessé). A  vizsgált  szabályozás azonban  a  fentieknél jóval szélesebb körben teszi lehetővé  a szabadság kiadási határidejének meghosszabbítását. Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  a  támadott   norma vizsgálata alapján nem ismerhető fel olyan alkotmányos alapjog, érték   vagy   cél,  amely  megalapozná  az  alapjog-korlátozás elkerülhetetlenségének   megállapítását.   Ezt   önmagában    a „kivételesen  fontos  gazdasági  érdek”,  (amely  –   az   Mtm. javaslathoz fűzött indokolásból kitűnően – magában  foglalja  a termelés  volumenének változását is), illetve  a  korlátozásnak csupán   formáját   (kollektív   szerződés)   meghatározó,   de szempontjait   nem   tartalmazó   rendelkezés   nem    alkalmas alátámasztani.  Ezért az Alkotmánybíróság az  Mt.  134.  §  (3) bekezdésének a) pontját megsemmisítette. Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a továbbiakban:    Abtv.)    alapján    az    alkotmányellenesség megállapítása   esetén   főszabály,   hogy   a   megsemmisített rendelkezés a határozat közzététele napján veszíti hatályát. Az Alkotmánybíróság  azonban ettől eltérően is  meghatározhatja  a megsemmisítés  időpontját,  ha  ezt  a  jogbiztonság  indokolja [Abtv.   43.   §   (1)   és   (4)   bekezdés].   Megjegyzi   az Alkotmánybíróság,  hogy – tekintettel arra, hogy  az  Alkotmány 70/B.  §  (4)  bekezdésében meghatározott  rendszeres  fizetett szabadsághoz  való  alapjog  nem  tartozik  a  korlátozhatatlan alapjogok  közé – a törvényhozónak lehetősége van az  Alkotmány 8.  §  (2) bekezdésének megfelelő szabályozás kialakítására.  A fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság az  alkotmányellenes rendelkezést 2007. március 31-i hatállyal semmisítette meg. Az  Alkotmánybíróság  e határozatnak a Magyar  Közlönyben  való közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke                                        Dr. Balogh Elemér             Dr. Bragyova András        előadó alkotmánybíró                alkotmánybíró                                        Dr. Erdei Árpád               Dr. Harmathy Attila        alkotmánybíró                       alkotmánybíró                                        Dr. Holló András                  Dr. Kiss László        alkotmánybíró                       alkotmánybíró                                        Dr. Kovács Péter             Dr. Kukorelli István        alkotmánybíró                       alkotmánybíró                                                       Dr. Paczolay Péter                          alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	74/2006. (XII. 15.)
Date of the decision: .	12/12/2006
.
.