Hungarian
Ügyszám:
.
101/D/1992
Előadó alkotmánybíró: Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 46/2003. (X. 16.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2003/488
.
A döntés kelte: Budapest, 10/13/2003
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az    Alkotmánybíróság   alkotmányjogi   panaszok,   valamint
    jogszabály  alkotmányellenességének utólagos  megállapítására
    és    megsemmisítésére    irányuló    indítványok,    továbbá
    mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése
    tárgyában   -   dr.   Bagi  István  és  dr.   Strausz   János
    alkotmánybíróknak   a   határozat   1.   pontjára   vonatkozó
    különvéleményével, valamint dr. Erdei Árpád  alkotmánybírónak
    a   határozat   2.   és   4.,   továbbá   dr.   Kiss   László
    alkotmánybírónak a határozat 2., 3. és 4. pontjára  vonatkozó
    különvéleményével - meghozta a következő

                            határozatot:

    1.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  jogalkotó
    alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztásával,
    hogy  nem  szabályozta az erre irányuló törvényekben  és  más
    jogszabályokban   a  hivatalos  irat  postai   kézbesítéséhez
    fűződő,  bírósági  és  más  hatósági  eljárásban  általánosan
    érvényesülő vélelem megdöntésének lehetőségét.

    Az  Alkotmánybíróság felhívja a jogalkotót, hogy  feladatának
    2004. június hó 30. napjáig tegyen eleget.

    2. Az Alkotmánybíróság a polgári perrendtartásról szóló 1952.
    évi  III.  törvény 99. § (2) bekezdése, továbbá  a  hivatalos
    iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII.
    20.)  MT  rendelet  9.  § (1) és (4) bekezdései,  valamint  a
    postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII.  18.)
    Korm.  rendelet  31. § (1) bekezdése és a  bírósági  ügyvitel
    szabályairól  szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet  35.  §-a
    továbbá  a  hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről
    szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában
    kiadott  13/1953. (IK 17.) IM-KPM-BM együttes utasítás  3.  §
    (1)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítására   és
    megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

    3.  Az  Alkotmánybíróság elutasítja az adózás rendjéről szóló
    1990.  évi  XCI.  törvény 77. § (1) bekezdése,  az  ingatlan-
    nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény  52/A.  §  (1)
    bekezdése  és  a  szabálysértésekről szóló  1999.  évi  LXIX.
    törvény   74.   §   (3)   bekezdése   alkotmányellenességének
    megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt.

    4.  Az  Alkotmánybíróság  a hivatalos  iratok  kézbesítésének
    egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 8. §
    (1) bekezdése és a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX.
    29.)   Korm.   rendelet   15.  §  (1)   és   (2)   bekezdései
    alkotmányellenességének       megállapítására        irányuló
    alkotmányjogi panaszokat elutasítja.

    5.   Az   Alkotmánybíróság  a  postai  tevékenységről   szóló
    133/1993.  (IX.  29.) Korm. rendelet 18. §  (1)  bekezdés  b)
    pontja     alkotmányellenességének     megállapítására     és
    megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.

    6.   Az   Alkotmánybíróság   a   Legfelsőbb   Bíróság,   mint
    felülvizsgálati  bíróság Pfv.I.21.317/1995/4.  számú  ítélete
    ellen irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

    Az  Alkotmánybíróság  határozatát a Magyar  Közlönyben  közzé
    teszi.
                                Indokolás

                                   I.

      1.  Több  indítványozó kezdeményezte - részben  alkotmányjogi
      panasz, részben utólagos normakontroll formájában - a polgári
      perrendtartásról   szóló   1952.   évi   III.   törvény    (a
      továbbiakban:  Pp.)  99.  §  (2)  bekezdése,  valamint  ezzel
      összefüggésben  a postai tevékenységről szóló 133/1993.  (IX.
      29.)  Korm. rendelet (a továbbiakban. Pr.) 15. § (1)  és  (2)
      bekezdései, illetve 18. § (1) bekezdés b) pontja,  továbbá  a
      hivatalos   iratok  kézbesítésének  egyszerűsítéséről   szóló
      43/1953.  (VIII. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.)  8.  §
      (1)   bekezdése,   illetve  9.  §  (1)   és   (4)   bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítását.

      Az  indítványozók  egy  része  e szabályokkal  összefüggésben
      mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását
      kérte a szabályozás ama hiányosságára figyelemmel, hogy  ezek
      a  jogszabályok nem tartalmaznak rendelkezést annak a sajátos
      kézbesítési  vélelemnek a megdöntésével  kapcsolatban,  amely
      szerint  "kézbesítettnek kell tekinteni" bizonyos  feltételek
      fennállta esetén azt az iratot is, amelyet nem vettek át.

      Van  olyan  indítvány is, amelyben az adózás rendjéről  szóló
      1990.  évi  XCI.  törvény (a továbbiakban: Art.)  77.  §  (1)
      bekezdése, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI.
      törvény  (a  továbbiakban: Inytv.) 52/A. § (1)  bekezdése,  a
      szabálysértésekről   szóló  1999.  évi   LXIX.   törvény   (a
      továbbiakban:     Sztv.)     74.     §     (3)      bekezdése
      alkotmányellenességét is állítják azért, mert ezek a Pp.,  az
      R.    és   a   Pr.   szabályaihoz   hasonló   rendelkezéseket
      tartalmaznak.

      Az  Alkotmánybíróság ezeket az indítványokat  egyesítette  és
      egy eljárásban bírálta el.

      Az  indítványok elsősorban azt sérelmezték, hogy  a  támadott
      rendelkezések nem nyújtanak garanciát arra, hogy  az  állandó
      lakóhelyétől   tartósan,  vagy  öt  napnál   hosszabb   időre
      távollévő  személy az Alkotmány 57. § (1) és  (5)  bekezdései
      szerinti alkotmányos alapjogát gyakorolhassa. Nézetük szerint
      alkotmányellenes  és méltánytalan az önhibáján  kívül  vétlen
      állampolgárokat  megfosztani  a  jogorvoslat   lehetőségétől,
      illetve   olyan   -  a  Pp.  szerinti  igazolási   kérelemmel
      kapcsolatos    -   eljárásra   kényszeríteni   a    törvényes
      joggyakorlásban    akadályozott    állampolgárt,     amelynek
      kimenetele  kétséges és eredményessége esetén is indokolatlan
      sérelemmel, kárral jár.

      Sérelmezték  az  indítványozók  azt  is,  hogy   a   támadott
      szabályozás - nézetük szerint - egy megdönthetetlen  vélelmet
      állít   fel,   amelynek   alapján  a  bíróság   kizárólag   a
      levélkézbesítő feljegyzése alapján állapítja  meg  azt,  hogy
      kétszeri  kézbesítési  kísérlet  történt,  ez  megfosztja   a
      címzettet annak lehetőségétől, hogy a kézbesítő nyilatkozatát
      megcáfolja.

      2. Más indítványozók azért támadták a jogbiztonság [Alkotmány
      2.  §  (1)  bekezdés] és a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány
      57.   §  (5)  bekezdés],  továbbá  a  szabad  mozgás   és   a
      tartózkodási hely szabad megválasztása joga [Alkotmány 58.  §
      (1)  bekezdés] sérelmére hivatkozva az R. 9. §-át, mert ez  a
      szabály  a  Pp.  hatókörén kívül egyes  más  eljárásokban  is
      általánosan érvényesülő és megdönthetetlen, sajátos  vélelmet
      állít fel a kézbesítés megtörténtére.

      A másik indítványozó mint kirendelt védő mulasztott a bíróság
      szerint és ennek következtében bírsággal sújtották, szintén a
      kifogásolt  vélelem alkalmazása alapján. Indítványa  tartalma
      szerint kezdeményezte a bírósági ügyvitel szabályairól  szóló
      123/1973.  (IK 1974. 1.) IM utasítás (a továbbiakban:  Büsz.)
      40.  §-a  alkotmányellenességének megállapítását a védelemhez
      való   jog   [Alkotmány   57.  §  (3)  bekezdése]   sérelmére
      hivatkozva;  mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenesség
      megszüntetését  is  kérte "a hivatalos iratok  kézbesítésének
      egyszerűsítéséről  szóló  43/1953. (VIII.  20.)  MT  rendelet
      vonatkozásában, mert az bárki ... részére ... nem biztosítja ... az
      Alkotmány 57. § (5) bekezdése érvényesíthetőségét."
      Álláspontja  szerint  a tértivevény nem  alkalmas  az  iratok
      tényleges   átvételének  igazolására,   különösen   iratcsomó
      esetén,  ezzel összefüggésben - az indítvány tartalma szerint
      -kezdeményezte     a    hivatalos    iratok    kézbesítésének
      egyszerűsítéséről  szóló  43/1953. (VIII.  20.)  MT  rendelet
      végrehajtása  tárgyában kiadott 13/1953. (IK  17.)  IM-KPM-BM
      együttes  utasítás (a továbbiakban: Ut.) 3. §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítását.

                                   II.

      1. Az Alkotmány felhívott rendelkezései:

      "2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.
      (...)

      8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
      (...)

      54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
      veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
      amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
      (...)

      57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
      egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
      bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
      a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
      (...)
      (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden
      szakaszában  megilleti a védelem joga.  A  védő  nem  vonható
      felelősségre  a  védelem ellátása során  kifejtett  véleménye
      miatt.
      (...)
      (5)  A  Magyar  Köztársaságban a  törvényben  meghatározottak
      szerint  mindenki  jogorvoslattal élhet  az  olyan  bírósági,
      közigazgatási  és más hatósági döntés ellen,  amely  a  jogát
      vagy  jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a  jogviták
      ésszerű  időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan
      -   a   jelenlévő   országgyűlési  képviselők   kétharmadának
      szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja. (...)

      58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
      területén  -  törvényben meghatározott esetek  kivételével  -
      megillet  a  szabad  mozgás  és a  tartózkodási  hely  szabad
      megválasztásának joga, beleértve a lakóhely  vagy  az  ország
      elhagyásához való jogot is.
      (...)

      70/A. § (...)
      (3)  A  Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az
      esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
      segíti."

      2. A Pp.-nek az indítványokkal érintett rendelkezése:

      "99.   §   (2)  A  bírósági  iratokat  a  kézbesítés  második
      megkísérlésének     napját    követő    ötödik     munkanapon
      kézbesítettnek  kell  tekinteni, ha a kézbesítés  azért  volt
      eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át, illetve
      az  átvételt  megtagadta. Keresetlevél  (fizetési  meghagyás)
      kézbesítése esetén a vélelem beálltáról a bíróság az alperest
      (kötelezettet)  értesíti,  és  egyúttal  tájékoztatja  a  (3)
      bekezdésben, illetve a 128. §-ban foglaltakról."

      3.    Az   R.-nek   indítvánnyal   érintett,   az   indítvány
      benyújtásakor hatályos rendelkezései:

      "4.  §  (1) A tértivevényes közönséges vagy ajánlott levél  a
      címzetten    kívül    a   címzett   felnőtt   családtagjának,
      alkalmazottjának,  szállásadójának vagy  a  címzett  által  a
      postai  üzletszabályzat szerint meghatalmazott  személynek  -
      postafiók bérlete esetében a fiókot kiürítő meghatalmazottnak
      -  is  kézbesíthető. Ha a címzett jogi személy, a  közönséges
      tértivevényes  levelet is csak a könyvelt postai  küldemények
      átvételére jogosult személynek lehet átadni.
      (2)  Ha a megadott címen az (1) bekezdésben megjelölt személy
      nem  található, a levélszekrényben vagy a postai  küldemények
      elhelyezésére  szolgáló más helyen, ilyennek hiányában  pedig
      az  ajtóra (kapura) kifüggesztve figyelmeztetést kell hagyni.
      Ebben  közölni  kell  a címzettel, hogy  a  részére  érkezett
      hivatalos  irat  kézbesítését a kézbesítő mikor  kísérli  meg
      újból,  s ha az iratot akkor sem lehet kézbesíteni, a címzett
      azt  további öt munkanap alatt a figyelmeztetésben  megjelölt
      postahivatalban személyazonosságának igazolása után átveheti.
      A  figyelmeztetésben meg kell jelölni az irat számát, továbbá
      hogy   az   irat  melyik  hatóságtól  érkezett  és   hogy   a
      postahivatalban milyen időben vehető át, végül figyelmeztetni
      kell  a  címzettet azokra a következményekre is,  amelyek  az
      irat átvételének elmulasztása esetében beállnak (9. §).
      (3) A postafiók számával megjelölt helyre, de nem a fiókbérlő
      címére  irányított küldeményekre a (2) bekezdésben  foglaltak
      azzal  az  eltéréssel  irányadók, hogy  az  irat  kézbesítése
      helyett  a  postafiókba  figyelmeztetést  kell  helyezni.   A
      címzett  az  iratot  legkésőbb a második figyelmeztetésnek  a
      postafiókba  helyezésétől számított öt munkanap alatt  veheti
      át a postahivatalnál.
      (4)  A  figyelmeztetés hátrahagyásának, illetőleg postafiókba
      helyezésének  idejét,  valamint  ha  a  második   kézbesítési
      kísérlet   eredménytelen  volt,  ennek   az   idejét   is   a
      tértivevényen fel kell tüntetni.
      (5) Ha az iratot olyan személynek kézbesítették, aki abban az
      ügyben, amelyre az irat vonatkozik, a címzettnek ellenfele, a
      kézbesítés érvénytelen.

      5.  § (1) A tértivevényes közönséges vagy ajánlott levelet  a
      címzettnek vagy az annak átvételére jogosult más személynek a
      tértivevény aláírása ellenében kell kézbesíteni. Ha azonban a
      címzett, illetőleg az irat átvételére jogosult más személy az
      irat  átvételét  vagy a tértivevény aláírását megtagadja,  az
      iratot  a  tértivevény aláírása nélkül is át kell neki  adni,
      illetőleg  az  iratot  nála kell hagyni  és  a  tértivevényen
      ezeket      a     körülményeket     fel     kell     tüntetni
      (kényszerkézbesítés).
      (2)  A külföldi bíróságok polgári ügyiratainak kézbesítésénél
      -   a   nemzetközi  egyezményekben,  illetőleg   a   fennálló
      viszonossági gyakorlatban meghatározott esetektől  eltekintve
      -  kényszerkézbesítésnek  helye nincs.  A  kézbesítendő  irat
      címzése mellett és az irathoz csatolt tértivevényen a bíróság
      ezt   feltüntetni   köteles.  Az  ilyen  iratot   átvételének
      megtagadása esetében - annak utólagos átvétele végett - a  6.
      §-nak  megfelelően  öt  munkanapig  a  postahivatalban   kell
      tartani.

      6.  §  Ha a tértivevényes levelet a címzettnek, illetőleg  az
      annak  átvételére jogosult más személynek  a  4.  vagy  5.  §
      rendelkezései  szerint kézbesíteni nem  lehet,  az  iratot  a
      kézbesítés  második  megkísérlésének,  illetőleg  a   második
      figyelmeztetés  postafiókba  helyezésének  napját  követő  öt
      munkanapon  át a kézbesítő postahivatalban kell  tartani.  Ha
      ezalatt  az  idő  alatt  a címzett az  irat  átvétele  végett
      jelentkezik, az iratot neki - személyazonosságának  igazolása
      után - át kell adni. (...)

      8.  § (1) Ha a címzett az iratot a postahivatalban a 6. §-ban
      meghatározott öt munkanap alatt nem veszi át, a  postahivatal
      ezt  a  tértivevényen feljegyzi és az iratot a tértivevénnyel
      együtt visszaküldi a feladónak. (...)

      9. § (1) A 8. § (1) bekezdése értelmében visszaküldött iratot
      -  a jelen § (2), (3) és (4) bekezdésének eseteit kivéve -  a
      kézbesítés  második  megkísérlésének,  illetőleg  a   második
      figyelmeztetés postafiókba helyezésének napját követő  ötödik
      munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni.
      (2)  A  keresetlevélnek  a 8. § (1)  bekezdése  alapján  való
      visszaküldése  esetében a bíróság a kézbesítés  elmaradásáról
      és  annak  okairól a felperest értesíti, a felperes kérelmére
      az alperes részére ügygondnokot rendel ki és a keresetlevelet
      ennek  kézbesítteti,  egyúttal erről az alperest  -  lakására
      címzett  ajánlott  levélben  - értesíti.  Ugyanez  a  szabály
      megfelelően  irányadó minden olyan esetben,  amikor  valamely
      iratot     a    fennálló    rendelkezések    értelmében     a
      keresetkézbesítés   szabályai   szerint   kell   kézbesíteni,
      valamint akkor is, ha valamely jogszabály eddig a saját kézbe
      való kézbesítést rendelte.
      (3)  Büntetőparancsnak  a  8. § (1)  bekezdése  alapján  való
      visszaküldése   esetében  a  bíróság  az  ügy   tárgyalásának
      kitűzése iránt intézkedik.
      (4)  Külföldi  bíróságok  polgári ügyiratainak  a  8.  §  (1)
      bekezdése  alapján való visszaküldése esetében a  bíróság  az
      ügyiratot tizenöt napig magánál tartja s ha a címzett azt  ez
      alatt az idő alatt sem veszi át, a bíróság úgy jár el, mintha
      a címzett a kézbesítés során az átvételt megtagadta volna."

      4. Az R. alkotmányjogi panasszal érintett szabálya szerint:

      "8. § (1) Ha a címzett az iratot a postahivatalban a 6. §-ban
      meghatározott öt munkanap alatt nem veszi át, a  postahivatal
      ezt  a  tértivevényen feljegyzi és az iratot a tértivevénnyel
      együtt visszaküldi a feladónak."

      5. Az R. hatályos szabályai szerint:

      "9. § (1) A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001.
      (XII.  18.)  Korm.  rendelet 31. § (1)  bekezdése  értelmében
      visszaküldött  iratot  - a jelen § (2)  és  (3)  bekezdésének
      eseteit   kivéve  -  a  kézbesítés  második  megkísérlésének,
      illetőleg  a  második figyelmeztetés postafiókba helyezésének
      napját   követő   ötödik   munkanapon   kézbesítettnek   kell
      tekinteni.
      (2)  Az  1973.  évi  I.  törvény XVII. Fejezetében  foglaltak
      szerint  a tárgyalás mellőzésével hozott végzésnek  a  postai
      szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII.  18.)  Korm.
      rendelet  31.  §  (1)  bekezdése alapján  való  visszaküldése
      esetében  a  bíróság  az  ügy  tárgyalásának  kitűzése  iránt
      intézkedik.
      (3)   Külföldi  bíróságok  polgári  ügyiratainak   a   postai
      szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII.  18.)  Korm.
      rendelet  31.  §  (1)  bekezdése alapján  való  visszaküldése
      esetében a bíróság az ügyiratot 15 napig magánál tartja, s ha
      a  címzett azt ez alatt az idő alatt sem veszi át, a  bíróság
      úgy  jár  el, mintha a címzett a kézbesítés során az átvételt
      megtagadta volna.
      (4)  A  (2)  és  (3) bekezdésekben meghatározott intézkedések
      megtétele  előtt  a bíróság vagy más hatóság elrendelheti  az
      irat kézbesítésének újabb megkísérlését.
      (5)   A   címzett   halála   vagy  a  címzettnek,   illetőleg
      lakóhelyének   (tartózkodási   helyének)   ismeretlen   volta
      esetében az eljárásra külön jogszabályok irányadók."

      6. Az Ut. szerint:

      "1.   §   (1)  A  hivatalos  iratok  kézbesítésére  borítékot
      használni  csak akkor szabad, ha az irat egynél  több  lapból
      (ívből)  áll  vagy  az iraton a címzésre felhasználható  üres
      hely   nincs,  úgyszintén,  ha  a  feladó  hatóság  az   irat
      természeténél   fogva  annak  borítékban  való   kézbesítését
      elrendeli. (...)

      3.  § (1) Az olyan hivatalos iratok kézbesítéséhez, amelyeket
      a R. 2. §-a alapján tértivevényes levélként kell kézbesíteni,
      a  jelen  utasításhoz  mellékelt A és  B  mintának  megfelelő
      tértivevényt kell használni, mégpedig:
      az  A  mintájú  tértivevényt általában minden olyan  esetben,
      amikor nem kell B mintájú tértivevényt használni;
      a  B  mintájú  tértivevényt pedig a külföldi bíróságok  olyan
      ügyiratainak  kézbesítéséhez,  amelyek  kényszer  alkalmazása
      nélkül   kézbesítendők;  ha  azonban  a  külföldi   bíróságok
      ügyiratai tekintetében a fennálló nemzetközi egyezmények vagy
      viszonossági  gyakorlat  alapján  kényszerkézbesítésnek   van
      helye,   a   tértivevényen  a  "kényszerkézbesítés   kizárva"
      szavakat át kell húzni."

      7. A Pr. érintett rendelkezései:

      "15.  §  (1) Ha a címzett nem tartózkodik a címben  megjelölt
      helyen,  és  nincs meghatalmazottja, a postai küldemény  -  e
      jogszabályban  meghatározott  feltételek  szerint  -helyettes
      átvevőnek is kézbesíthető.

      (2) A kézbesítés szempontjából helyettes átvevő lehet
      a)  a címhelyen tartózkodó 14. életévét betöltött és a 13.  §
      (2)  bekezdésében  említett igazolvánnyal  rendelkező  közeli
      hozzátartozó [Ptk. 685. § b) pontja], az élettárs;
      b) a gondnok, a házfelügyelő;
      c)  a bérbeadó, illetőleg a szállásadó, ha a címzettel azonos
      címen lakik;
      d)  a munkahelyre címzett küldemény esetében a Pt. 19. §-ának
      (1)     bekezdése    szerinti    képviselő     vagy     annak
      meghatalmazottja."

      "18. § (1) A postai küldeményeket a jogosult átvevő az alábbi
      átvételi  határidőn  belül veheti át a  szolgáltató  hivatali
      helyiségében: (...)
      b)  a  hivatalos iratot a második értesítéstől  számított  öt
      munkanapig;"

      8.  A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII.
      18.)  Korm.  rendelet  (a  továbbiakban:  Pszr.)  vizsgálatba
      bevont rendelkezése:

      "31.  §  (1)  A szolgáltató a hivatalos iratnak  a  címhelyre
      történő  első  kézbesítése sikertelensége esetén  -  értesítő
      hagyása   mellett  -  köteles  a  kézbesítést  a   sikertelen
      kézbesítés napját követő 5. munkanapon megismételni,  kivéve,
      ha  a  kézbesítés  a (2) bekezdésben meghatározott  ok  miatt
      minősül sikertelennek. Amennyiben a címhelyre történő második
      kézbesítés is sikertelennek bizonyul, a szolgáltató a  25.  §
      (3) bekezdés b) pontjában meghatározott rendelkezésre tartási
      időt követően - ha ezalatt a címzett a szolgáltató helyen azt
      nem  veszi  át  -  "nem  kereste"  jelzéssel  visszaküldi   a
      feladónak."

      9. A Büsz. szerint:

      "40.  §  (1) A bírósági iratok kézbesítése - külön  szabályok
      szerint - általában posta útján történik.
      (2)  A  bíróság  elnöke elrendelheti,  hogy  a  székhelyen  a
      kézbesítést hivatalsegéd végezze.
      (3)  A  bíróság  székhelyén működő másik  bíróság,  ügyészség
      részére,  valamint  ugyanazon az épületen belül  az  iratokat
      általában   kézbesítőkönyvvel,   hivatalsegéd   útján    kell
      kézbesíteni.   Az   ügyész   részére   tértivevénnyel    kell
      kézbesíteni  a  perorvoslattal megtámadható  határozatot,  az
      ügyészt  a  tárgyaláson való részvételre kötelező értesítést,
      valamint  a  polgári perben a tárgyalásra szóló  idézést,  az
      olyan   iratot,   amelyre   az  ügyésznek   határidőn   belül
      nyilatkoznia kell.
      (4)  A büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást
      segítők  Védelmi Programjáról szóló 2001. évi LXXXV.  törvény
      hatálya  alatt  álló  személy részére kézbesítendő  iratot  a
      Tanúvédelmi    Szolgálat    útján,    hivatalsegéddel    kell
      kézbesíteni.
      (5)  A  címzett a részére szóló iratot - személyazonosságának
      igazolása után - a bíróságon is átveheti.
      (6) Ha a kézbesítés tényéhez joghatás fűződik, a tértivevényt
      az intézkedés eredeti példányához kell kapcsolni."

      10.  A  bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002.  (VIII.
      1.) IM rendelet szerint

      "35.  §  (1)  A  bírósági irat kézbesítése  -  ha  jogszabály
      másként  nem rendelkezik - külön szabályok szerint  általában
      posta útján történik.
      (2)  A bíróság elnöke elrendelheti, hogy a bíróság székhelyén
      a kézbesítést bírósági alkalmazott végezze.
      (3)  A  fogva tartásban lévő személy részére a fogva  tartást
      foganatosító  szerv  parancsnoka  útján  kell  kézbesíteni  a
      bírósági iratot.
      (4)  A  címzett a részére szóló iratot - személyazonosságának
      igazolása után - a bíróságon is átveheti.
      (5)  A  bíróság az olyan iratot, amely átvételéhez  joghatály
      fűződik,  vagy  amely  átvételének igazolására  szükség  van,
      tértivevénnyel  postázza;  személyes  kézbesítés  esetén   az
      átvevő  az  átvétel  tényét keltezéssel ellátott  aláírásával
      igazolja. Ha az átvételre nyomtatványt rendszeresítettek,  az
      átvétel tényét ezen kell elismerni."

      11. Az Art. szerint:

      "77.   §  (1)  Az  adóhatósági  iratot  kézbesítettnek   kell
      tekinteni,  ha  a  postai  kézbesítés  második  megkísérlését
      követő öt munkanapon belül a címzett azt nem vette át,  és  a
      posta  a  rá  vonatkozó  szabályoknak megfelelően  az  iratot
      visszaküldte   az   adóhatóságnak.   Az   irat    átvételében
      akadályozott adózó igazolási kérelemmel élhet. Az adóhatósági
      iratot  akkor is kézbesítettnek kell tekinteni, ha a  címzett
      az  átvételt  megtagadta.  Amennyiben  a  magánszemély  adózó
      ismeretlen  helyen  tartózkodik, az adóhatóság  az  iratot  a
      gyámhatóság által kirendelt ügygondnok részére kézbesíti."

      Az Inytv. szerint:

      "52/A.  §  (1) Kézbesítettnek kell tekinteni a határozatot  a
      kézbesítési    címre,    ennek   hiányában    az    ingatlan-
      nyilvántartásban vagy a bejegyzés alapjául szolgáló okiratban
      megjelölt   lakcímre   történő  postai   kézbesítés   második
      megkísérlésének,    illetőleg   a   második    figyelmeztetés
      postafiókba  (postaládába) helyezésének napját követő  ötödik
      munkanapon."

      Az Sztv. szerint:

      "74.  §  (3) Az iratokat a kézbesítés második megkísérlésének
      napját   követő   ötödik   munkanapon   kézbesítettnek   kell
      tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen,  mert  a
      címzett  az  iratot  nem  vette  át,  illetőleg  az  átvételt
      megtagadta."

                                  III.

      Az  R.  8. §-át a postai tevékenységről szóló 133/1993.  (IX.
      29.)  Korm.  rendelet 30. § (1) bekezdése 1993.  október  14-
      ével,  az  Pr.  15.  §-át a Pszr. 51. § (4)  bekezdése  2001.
      december 23-ával, a Pr. 18. § (1) bekezdés b) pontját a Pszr.
      51.  §  (5)  bekezdése  2002. március  31-én  hatályon  kívül
      helyezte, azonban az R. 8. § (1) bekezdését továbbá a Pr. 15.
      §   (1)   és   (2)  bekezdését  alkotmányjogi  panaszban   is
      kifogásolják az indítványozók.

      Az   Alkotmánybíróság  hatályon  kívül  helyezett  jogszabály
      alkotmányellenességét  nem  vizsgálja,   hacsak   nem   annak
      alkalmazhatósága  is  eldöntendő  kérdés  (335/B/1990/13.  AB
      határozat, ABH 1990, 261, 262.).

      Hatályon    kívül    helyezett   jogszabály   alkotmányossági
      vizsgálata   a   konkrét  normakontroll  két   esetében,   az
      Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.   törvény   (a
      továbbiakban:  Abtv.)  38.  § (1)  bekezdése  szerinti  bírói
      kezdeményezés,  és  a  48.  § szerinti  alkotmányjogi  panasz
      alapján lehetséges, mivel ezekben az esetekben az alkalmazott
      jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és - ha az
      indítványozó különösen fontos érdeke indokolja  -  a  konkrét
      ügyben való alkalmazási tilalom kimondására van lehetőség.

      A  konkrét  esetben  az  Abtv.  1.  §  d)  pontja  alapján  a
      beadványok   egy   része  alkotmányjogi  panasz,   ezért   az
      Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta az R. 8. § (1)  bekezdése
      és a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdése rendelkezéseit.

      Az  Alkotmánybíróság ugyanakkor a Pszr. 31. § (1)  bekezdését
      is  bevonta az alkotmányossági vizsgálatba, mert ez a szabály
      az  R.  8. § (1) bekezdésében és a Pr. 18. § (1) bekezdés  b)
      pontjában  foglaltakhoz  alkotmányjogi  szempontból   hasonló
      rendelkezést tartalmaz.

      Az  Alkotmánybíróság  a  Pr. 18. §  (1)  bekezdés  b)  pontja
      tekintetében     az     alkotmánybírósági     eljárást     az
      Alkotmánybíróság    ideiglenes    ügyrendjéről    és    annak
      közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § a)
      pontja alapján szüntette meg.

      Az  indítványok egy részének benyújtását követően az R. 9.  §
      (1)  bekezdését  módosította a Pszr. 51.  §  (11)  bekezdése.
      Ennek    értelmében   a   hivatalos   iratok   kézbesítésének
      egyszerűsítéséről  szóló  - többször  módosított  -  43/1953.
      (VIII. 20.) MT rendelet 9. §-a (1), (2) és (3) bekezdésében a
      "postai  tevékenységről  szóló  133/1993.  (IX.  29.)   Korm.
      rendelet  18.  §-a  (1)  bekezdésének b)  pontja"  szövegrész
      helyébe  a "postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001.
      (XII.  18.)  Korm.  rendelet 31. § (1) bekezdése"  szövegrész
      lépett.
      Az  Alkotmánybíróság az R. 9. § (1) bekezdésének  a  hatályos
      rendelkezéseit vizsgálta.

                                   IV.

      Az indítványok részben, az alábbiak szerint megalapozottak.

      Az  indítványok  mindegyike a hivatalos iratok kézbesítéséhez
      fűződő  vélelmet tartalmazó egyes rendelkezéseket  tartja  az
      Alkotmány  egyes szabályaiba ütközőnek. Azok az indítványozók
      is  az  indítványok  tartalma szerint  így  vélekednek,  akik
      hiányolják  e  jogszabályokból a vélelem megdöntésére,  ezzel
      összefüggésben     az     átvétel    elmaradásához     fűződő
      jogkövetkezmény elhárítására vonatkozó szabályozást és  ezért
      a   beadványok   egy   részében  mulasztásban   megnyilvánuló
      alkotmányellenesség megállapítását is kezdeményezték.

      A  támadott  szabályok  egy része (R. Pr.,  Pszr.)  a  postai
      szolgáltató   feladatait  szabályozza  a   hivatalos   iratok
      kézbesítésével  kapcsolatban. Ezek a szabályok  a  feladó,  a
      postai   szolgáltató   és  a  címzett  egyes   cselekményeire
      vonatkoznak,  és  -  az R. kivételével - nem  tartalmaznak  a
      hivatalos irat kézbesítéséhez fűződő vélelmet.

      Ezzel szemben a Pp. a bírósági iratok, az Art. az adóhatósági
      irat  kézbesítéséről,  az  Inytv.  az  ingatlannyilvántartási
      eljárásban, az Sztv. pedig a szabálysértési eljárásban hozott
      határozat kézbesítéséről szól.
      Az  egyes hatósági eljárásokról szóló törvények nem általában
      a  kézbesítés rendjét szabályozzák önállóan, hanem az R. és a
      Pszr. szabályaira épülnek.
      Az   említett   törvények   és  az  R.   szabályai   azonosan
      rendelkeznek abban a kérdésben, hogy vélelmet és ezzel együtt
      jogkövetkezményt   alkalmaznak,  ha   az   adott   eljárásban
      résztvevő  valamely címzett az iratot a postai szolgáltatótól
      nem veszi át.
      Ez    a    vélelem   valamennyi   itt   említett   eljárásban
      megdönthetetlen,    noha   egyes    esetekben    a    vélelem
      alkalmazásának   következményei,  igaz  bizonyos   feltételek
      mellett, a tételes rendelkezések szerint (igazolás, perújítás
      stb.) rendszerint elháríthatók.
      Az  indítványozók éppen azt kifogásolják, hogy  ez  szerintük
      nem minden esetben van így.

      1.  A  hírközlésről  szóló  2001.  évi  XL.  törvény  szerint
      hivatalos  irat:  a  közigazgatás és  az  igazságszolgáltatás
      szervei   által  feladott  olyan  postai  küldemény,  melynek
      feladásához  vagy  kézbesítéséhez jogszabály jogkövetkezményt
      fűz,  illetve mely határidő számításának alapjául szolgál.  A
      hivatalos  iratok  az e célra rendszeresített  tértivevénnyel
      adhatók fel.

      A   hivatalos   iratok   kézbesítésére   vonatkozó   eljárási
      szabályoknak  több  alkotmányos követelményt  kell  egyszerre
      kielégíteniük.

      A   hivatalos   iratok   kézbesítésére   vonatkozó   eljárási
      szabályoknak  meg  kell felelniük a jogbiztonság  alkotmányos
      elvéből   eredő   követelményeknek.   Csak   a   jogbiztonság
      követelményének  megfelelő  eljárási  rend  garantálhatja  az
      Alkotmány  57.  §  (1)  és (5) bekezdése  szerinti  általános
      garanciák megvalósulását.

      Az   Alkotmánybíróság  következetes  gyakorlata  szerint:  "A
      jogállamiság  és  jogbiztonság elvéből fakadnak  az  eljárási
      garanciák.    Ezek    alapvető   jelentőségűek    az    egyes
      jogintézmények  működésének kiszámíthatósága  szempontjából."
      [11/1992.  (III.  5.) AB határozat, ABH 1992,  77,  85.]  Ezt
      erősítette meg az Alkotmánybíróság a 75/1995. (XII.  21.)  AB
      határozatában:    "Az   alanyi   jogok   és   kötelezettségek
      érvényesítésére  szolgáló eljárási garanciák  a  jogbiztonság
      alkotmányos elvéből következnek. Megfelelő eljárási garanciák
      nélkül  működő  eljárásban a jogbiztonság szenved  sérelmet."
      (ABH 1995, 376, 383.)

      A  jogbiztonság  kettős követelményt támaszt  a  jogalkotóval
      szemben.    Ennek   megfelelően   elsősorban   a    létrejött
      jogviszonyok  stabilitásának eljárásjogi  biztosítékait  kell
      megteremtenie.  Az  igazságszolgáltatás  és  a   közigazgatás
      hatékony     működésének    biztosítása    ugyanakkor     nem
      eredményezheti   a   jogbiztonságból   levezethető   eljárási
      garanciák   sérelmét  azáltal,  hogy  a   címzettek   számára
      biztosított alkotmányos jogok gyakorlását akadályozza meg.
      A      jogbiztonság     követelményéből     következik     az
      igazságszolgáltatás  és  az  államigazgatás  kiszámítható  és
      hatékony    működése,   de   a   címzettek   joggyakorlásának
      biztosítása   is.   E   követelményeknek  azonban   megfelelő
      egyensúlyban kell lenniük a jogi szabályozásban.
      Azt,  hogy  ez  a megfelelő egyensúly a hatályos szabályokban
      fennáll-e, az Alkotmánybíróság vizsgálhatja.

      A hatékonyság, az eljárás mielőbbi befejezéséhez fűződő érdek
      és  az  eljárás  alá  vont  személyek jogai  érvényesítésének
      követelménye ellentétbe kerülhet egymással.

      Alkotmányellenességhez  vezethet,  ha  a   jogi   szabályozás
      egyoldalúan biztosít elsőbbséget akár a hatékonyság,  akár  a
      címzettek    jogai    érvényesülése    követelményének.     A
      hatékonyságnak biztosított feltétlen elsőbbség az eljárás alá
      vont  személyek  jogai  érvényesítését  hiúsíthatja  meg.  Az
      eljárás  alá vont személyek jogai érvényesítésének  parttalan
      lehetősége  pedig az eljárást kezdeményezők jogérvényesítését
      lehetetlenítheti el.

      Az  Alkotmánybíróság  hangsúlyozza, hogy  a  jogok  és  jogos
      érdekek  hatékony  érvényesítése,  s  ebből  következően   az
      igazságszolgáltatás  és a közigazgatás kiszámítható  működése
      azt   igényli,   hogy   kivételes  esetekben   a   kézbesítés
      eredménytelensége esetén is feltételezni lehessen a hivatalos
      iratok  közlését,  illetve  ezzel kapcsolatban  azt,  hogy  a
      közölt  határozatok jogerőssé válhattak. Ez pedig nem függhet
      adott  esetben attól, hogy a határozat címzettje  képes  vagy
      hajlandó-e átvenni a határozatot. A kézbesítés megtörténtére,
      megkísérlésére  vonatkozó  vélelem  létét  és  a   lehetséges
      jogkövetkezmények  alkalmazhatóságát  tehát  a  jogbiztonság,
      illetve  az eljárást kezdeményező személyek jogai védelme  is
      megköveteli.

      Az   Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   önmagában    a
      kézbesítési   vélelem,  a  jogkövetkezmények  megjelenése   a
      rendelkező  részben  szereplő  támadott  jogszabályokban  nem
      ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, nem  sérti  az
      Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdését sem.

      Ugyanakkor  a  vizsgálat tárgyát képező  egyes  rendelkezések
      alkotmányossága   általában  értékelhetetlen   a   jogszabály
      kontextusából  kiragadva. Az elszigetelt vizsgálat  eredménye
      más  összefüggésbe  helyezve érvényét  vesztheti.  [Hasonlóan
      foglalt  állást az Alkotmánybíróság a 16/1991. (IV.  20.)  AB
      határozatban, ABH 1991, 58, 60.]

      A   jelen   esetben   is  csak  a  szabályozási   környezetre
      figyelemmel,  a  konkrét rendelkezések és ezek  összefüggései
      áttekintése  alapján  dönthető el az,  hogy  a  kézbesítésről
      szóló,  a rendelkező részben megjelölt jogszabályok az  egyes
      indítványok  részben eltérő érvei alapján  ellentétesek-e  az
      Alkotmány indítványokban felhívott egyes szabályaival vagy az
      akár   ellentétessé  is  válható  érdekek  között   megfelelő
      kiegyensúlyozást tartalmaznak-e.

      A  kézbesítés vélt szabályszerűségét a címzett vitássá teheti
      az    eljárási    szabályok    értelmében.    A    kézbesítés
      szabályszerűségének  ismételt  vizsgálata  járhat  azzal   az
      eredménnyel is, hogy a szabályszerűnek vélt kézbesítés  utóbb
      szabálytalannak bizonyul. Előfordulhat az is, hogy a  címzett
      igazolja:    a    kézbesítés   önhibáján   kívül    bizonyult
      eredménytelennek.   Az   ilyen  kézbesítések   kockázatát   a
      jogszabályoknak megfelelően kell elosztania a  címzettek  (az
      eljárás szempontjából a felek) között.

      Ugyanakkor  a  hivatalos  iratok kézbesítésének  szabályaival
      szemben  más,  részben eltérő követelmények  támasztandók  az
      Alkotmány alapján a bírói úthoz való jog érvényesülése és más
      a  jogorvoslathoz való jog érvényesülése szempontjából  (lásd
      IV. 2. és 3. pont); nem azonosak az eljárásban érvényesítendő
      követelmények    a    hivatalos   iratok    egyes    típusait
      (keresetlevél, idézések stb.) illetően sem.

      2.   Az  Alkotmánybíróság  először  azokat  az  indítványokat
      vizsgálta,  amelyek  a  Pp. 99. § (2) bekezdése,  valamint  -
      ezzel  összefüggésben  - az R. 9. §  (1)  és  (4)  bekezdése,
      továbbá  a  Pszr.  ezekhez kapcsolódó  31.  §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányultak.

      A   fent  megjelölt  rendelkezések  a  polgári  eljárásban  a
      bírósági   iratok,   mint  hivatalos   iratok   kézbesítésére
      vonatkozó egyes eljárási szabályokat tartalmazzák.
      E  szabályok  a  mondottak szerint a jogviták bíróság  előtti
      eljárásban való elbírálásának rendjén érvényesülő jogszabályi
      vélelmet,   jogkövetkezményeket  állapítanak  meg,   amelynek
      lényege,  hogy  a bírósági eljárásban a bírósági  iratokat  a
      második   eredménytelen   kézbesítéstől   számított    ötödik
      munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha azt a címzett  a
      szolgáltató helyen nem vette át.

      A bírósági iratok közlésének nem csupán az érdemi határozatok
      esetében,   és   nem   csupán  a   felek   tekintetében   van
      jogkövetkezménye,   hanem  más  eljárási   döntésekhez   (pl.
      idézés),  az  eljárás más résztvevőihez (pl. tanú,  szakértő,
      védő,  meghatalmazott, jogi képviselő) egyes  eljárási  jogok
      gyakorlásához,   illetve   eljárási   cselekményekhez    (pl.
      keresetlevél kézbesítése) fűződően is.

      A  bírói úthoz való alapvető jog értelmében mindenkinek  joga
      van  ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit  a
      törvény  által  felállított független  és  pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

      Az    Alkotmánybíróság   a   bírósághoz   fordulás    jogával
      kapcsolatban egy korábbi ügyben kimondotta, hogy az Alkotmány
      57.  §  (1) bekezdése alapján mindenkit alanyi jog illet  meg
      arra,  hogy  jogait  független  és  pártatlan  bíróság  előtt
      érvényesítse,   és   hogy  a  bírósági   eljárásban   a   fél
      pozíciójában  szerepelhessen (930/B/1994. AB  határozat,  ABH
      1996, 502., 505.).

      Egy másik döntésben az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy
      a  polgári perben a felek pozíciójának egyensúlyát nem  lehet
      megbontani  és nem sérülhet a felek mellérendeltségének  elve
      [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 37.].

      A  bírói  úthoz  való  jog  érvényesítése  alkotmányosan  nem
      korlátozható  a  csupán az érdemi határozatok  ellen  igénybe
      vehető  jogorvoslat biztosítására a bírósági  eljárásban.  Az
      Alkotmánybíróság  hangsúlyozza:  annak,   hogy   a   bírósági
      eljárásban   mindenki   a  fél  pozíciójában   szerepelhessen
      feltétele,  hogy már az eljárás megindulásáról  is  a  lehető
      legnagyobb valószínűséggel tudomást szerezhessen.

      A   bírósági   iratok  között  ezért  annak  az   iratnak   a
      kézbesítése,  amely  az eljárás megindításáról  tudósít  (pl.
      keresetlevél, fizetési meghagyás) és az eljárás folyamán vagy
      a  befejezésekor történő kézbesítés jelentősége (ideértve  az
      érdemi, ügydöntő határozat kézbesítését is) a polgári  ügyben
      a   bírói   úthoz  való  alapvető  jog  szempontjából   eltér
      egymástól.

      Az  "eljárás megindításáról tudósít" az eljárást kezdő  irat.
      Ezt  a  kifejezést azonban az Alkotmánybíróság e határozatban
      más értelemben használja a továbbiakban, mint ahogyan azt  az
      egyes eljárási törvények és más jogszabályok teszik.
      E    határozat    alkalmazásában   ezt   a   kifejezést    az
      Alkotmánybíróság  a  bírói úthoz való jog  illetve  az  ezzel
      összefüggő   kötelezettségek   szempontjából  értelmezi,   és
      hangsúlyozza,  hogy  az  nem  azonos  tartalmú  az  eljárási-
      ügyviteli  szabályokban  vagy  akár  az  illetékjogszabályban
      alkalmazott   kezdő  irat  fogalmával.  Az   Alkotmánybíróság
      eljárást kezdő irat alatt azt az iratot érti az Alkotmány 57.
      § (1) bekezdése alkalmazásában, amelyről a címzett (fél, tanú
      stb.)  tudomásszerzése  vagy ennek  vélelmezése  jogokkal  és
      kötelezettségekkel    jellemezhető    eljárási    jogviszonyt
      keletkeztet a címzett és a bíróság között.

      A bírósági iratok között való ennek a különbségtételnek az az
      alkotmányjogi  jelentősége,  hogy  az  eljárást  kezdő   irat
      kézbesítését követően polgári ügyben a címzett (a fél,  tanú,
      szakértő,   képviselő)  azzal  számolhat,  hogy   a   törvény
      szabályait  követve  folytatják  le  az  eljárást  vele  vagy
      nélküle,   azt   eredményesen  akadályozni  pl.  rosszhiszemű
      pervitellel   nem   lehet.  Ahogy  arra  az  Alkotmánybíróság
      rámutatott,  a  fél rendelkezési joga, mint az  önrendelkezés
      alkotmányos  jogának eljárásjogi aspektusa, magában  foglalja
      azt  a  jogosultságot  is, hogy a fél a perbevitt  anyagi  és
      eljárási    jogaival   szabadon   rendelkezzen.   A    félnek
      szabadságában áll a peranyag "szolgáltatásában"  való  döntés
      jogosultsága  is  [1/1994. (I. 7.) AB  határozat,  ABH  1994,
      29.].
      Az   Alkotmánybíróság  hangsúlyozza:  a  postai  kézbesítésre
      vonatkozó   eljárási  szabályoknak  ki  kell  zárniuk   annak
      lehetőségét, hogy a tudomásszerzést követően az  eljárás  alá
      vont  személy az ellenérdekű fél jogérvényesítési lehetőségét
      a    postai   kézbesítések   sorozatos   vitássá   tételével,
      rosszhiszemű  pervitellel nehezítse el,  az  eljárás  ésszerű
      időn belül történő befejezését akadályozva.

      3.  A  jogorvoslathoz  való jog, noha a bírói  eljárásban  is
      érvényesítendő, más jelentősséggel bír a közigazgatási és más
      hatósági  döntésekkel kapcsolatban. A bírói  úthoz  való  jog
      eltérő tartalmú a jogorvoslati joghoz képest, és részben több
      eljárási garancia érvényesülésének biztosítását írja  elő.  A
      jogorvoslati jognak is érvényesülnie kell a bírói  eljárásban
      az   Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdése  alapján,  a  bírósági
      eljárásban  azonban  az  érdemi,  ügydöntő  határozat  postai
      kézbesítésének szabályozása - a IV. 2. pontban  kifejtettekre
      figyelemmel  -  eltérhet  a  közigazgatási  és  más  hatósági
      eljárásra előírt szabályoktól.
      A jogviták bírói elbírálásával szemben a közigazgatási és más
      hatósági eljárás egyik jellegzetessége, hogy azokban eltérően
      érvényesülhet  a felek (ügyfelek) önrendelkezési  joga,  akár
      attól  függően is, hogy az eljárás hivatalból vagy  kérelemre
      indul.  Előfordulhat egyes a közigazgatási  és  más  hatósági
      eljárásokban,  hogy  a  személy csupán  az  érdemi,  ügydöntő
      határozat  kézbesítésekor értesül az eljárásról. A  különféle
      eljárások  sajátos  jellegzetességeire -  a  kézbesítés  vagy
      eredménytelen   kísérlete   jogkövetkezményei   elhárításának
      lehetőségeire  vonatkozó  szabályozásnál  -  a   jogalkotónak
      tekintettel kell lenni.

      Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az  a  szabály,  hogy
      jogorvoslattal "a törvényekben meghatározottak szerint" lehet
      élni,  utalás  az eltérő szabályozási lehetőségekre;  egyebek
      között  arra,  hogy a jogorvoslatnak többféle  formája  lehet
      [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.].

      A  jogorvoslathoz való alapvető jog tárgyilag csak a hatósági
      döntésekre  terjed  ki. Nem terjed ki a  nem  állami,  pl.  a
      munkáltatói (1129/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 604, 605.),
      vagy a tulajdonosi (1534/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 602,
      603.)  döntésekre,  és  nem  terjed  ki  az  állami,  de  nem
      hatósági,  pl. a katonai elöljárói [485/B/1992. AB határozat,
      ABH 1992, 611, 613.; 578/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 590,
      591.;  57/1993. (X. 25.) AB határozat, ABH 1993,  349,  351.]
      döntésekre.

      A   jogorvoslathoz  való  jog  immanens  tartalma  az  érdemi
      [ügydöntő,   az   (elítélt)  helyzetét,   jogait   lényegesen
      befolyásoló] határozatok tekintetében a más szervhez  vagy  a
      magasabb  fórumhoz fordulás lehetősége [5/1992. (I.  30.)  AB
      határozat,  ABH  1992, 27, 31.]. A nem érdemi,  nem  ügydöntő
      határozat   esetén   ilyen  felülvizsgálatot   nem   kötelező
      biztosítani.

      Az   alkotmánybírósági  eljárásban  a   jogorvoslathoz   való
      alapvető  jog szempontjából valamely döntés érdemi,  ügydöntő
      volta  a  tételes  jogok által ilyennek  tartott  döntésekhez
      képest  viszonylagos: a vizsgált döntés tárgya és személyekre
      gyakorolt   hatása   által  meghatározott  [1636/D/1991.   AB
      határozat,  ABH  1992,  515,  516.;  4/1993.  (II.  12.)   AB
      határozat, ABH 1993, 48, 74-75.].

      A  jogorvoslathoz való jog gyakorlásához - egyebek mellett  -
      elengedhetetlenül szükséges, hogy az érintettek  értesüljenek
      a határozatról, amely jogukat vagy jogos érdekeiket érinti és
      megismerhessék   annak  tartalmát.  Az   Alkotmánybíróság   a
      24/1999. (VI. 30.) AB határozatában (ABH 1999, 237,  244.)  a
      jogorvoslati  határidő  elbírálásával  kapcsolatban  azt   is
      kimondta, hogy annak  "alkotmányossága  önmagában   ...   nem
      ítélhető  meg,  e tényező mellett más elemeket is  figyelembe
      kell   venni,  mindenekelőtt  a  jogorvoslattal  megtámadható
      döntésről való tudomásszerzés garantáltságát".

      Az Alkotmánybíróság szerint a tudomásszerzés akkor garantált,
      ha  megállapítható, hogy a tudomásszerzés  lehetősége  minden
      kétséget kizáróan fennáll.
      Jelen ügyben az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy ez
      a  hivatkozott feltétel, a "tudomásszerzés garantáltsága",  a
      megdönthetetlen   kézbesítési  vélelem  a   jogkövetkezmények
      feltétlen alkalmazásakor esetenként, kivételesen, hiányozhat.
      Előállhat a hatályos szabályozás mellett az a helyzet, hogy a
      közigazgatási  és  más hatósági döntés, az  érdemi,  ügydöntő
      határozat  ellen önhibán kívül nem lehet jogorvoslattal  élni
      és a hátrányos következmények másként sem háríthatók el.

      4. A kézbesítés részletszabályai a bírói úthoz [Alkotmány 57.
      §  (1)  bekezdés] vagy a jogorvoslathoz [Alkotmány 57. §  (5)
      bekezdés] való jogból nem vezethetők le. Többféle szabályozás
      egyaránt  kielégítheti az eltérő alkotmányos követelményeket.
      A   törvényhozónak  viszonylag  tág  tere  van   arra,   hogy
      egyensúlyozzon a különféle érdekek között.

      Minél  kevésbé követelmény a jogszabály szerint  a  személyes
      tudomásszerzés bizonyossága, annál tágabb teret kell nyújtani
      ennek  hiánya  bizonyítására, az önhibán kívül  eredménytelen
      maradt kézbesítés hátrányos következményei elhárítására.

      Jogviták  bíróság  előtti eljárásban  való  elbírálásakor  az
      eljárás  megindítását  tudató határozatok  kézbesítésénél  is
      fontossággal  bír annak megállapítása, hogy a fél  az  iratot
      valóban    kézhez   vehette-e.   A   bíróság   a   kézbesítés
      szabályszerűségéről ennek vizsgálatakor dönt,  szükségszerűen
      a  vizsgálata  időpontjában a rendelkezésére álló  adatok  és
      ismert körülmények alapján.

      A  Pp. szerint eltérő szabályok vonatkoznak az eljárásban  az
      eljárást   kezdeményező  irat  kézbesítésére.   Az   eljárást
      kezdeményező  irat  kézbesítése vonatkozásban  a  Pp.  azt  a
      garanciális  szabályt tartalmazza, hogy ha keresetlevél  vagy
      fizetési  meghagyás közlésére kerül sor, a vélelem beálltáról
      is  az  alperest (kötelezettet) külön tájékoztatni  kell.  Az
      erről   szóló  küldeményt  azonban  nem  kell  tértivevénnyel
      kézbesíteni,  mert ilyenkor már a bíróság a  törvény  alapján
      beállt    jogkövetkezményekről   tájékoztat,   a   kézbesítés
      szabályszerűségének vizsgálatára már nincs szükség.

      A  törvényben rögzített jogkövetkezmények akkor állnak be, ha
      a  kézbesítésre  a  jogszabályi rendelkezések  megtartásával,
      azaz     szabályszerűen    került    sor.    A     kézbesítés
      szabályszerűségét  a bíróságnak a kialakult  bírói  gyakorlat
      szerint   mindenkor   körültekintően   és   hivatalból   kell
      vizsgálnia.   A   kézbesítésre   vonatkozó   szabályok    nem
      maradéktalan   teljesülése   a   bírósági   percselekményeket
      jogellenessé teszi, lényeges eljárási szabálysértéshez vezet.

      Az   eljárás   megindítását  tudató  határozat   szabályszerű
      kézbesítését  követően  a felek azzal  számolhatnak,  hogy  a
      törvény  szabályait  követve  az  eljárást  lefolytatják   és
      befejezik. Az eljárást kezdeményező irat kézbesítésével előre
      megismerhető  tartalmú  eljárás jogi  jogviszony  jön  létre,
      amelynek  jellemzője, hogy a felek kötelesek  jóhiszeműen  és
      késlekedés nélkül eljárni. Ez a kötelezettség esetenként  nem
      merül  ki  az  eljárás puszta tűrésében, hanem  elvárható  az
      aktív  közreműködés  is  (például  a  bíróság  vagy  a  posta
      felkeresése személyesen vagy meghatalmazott útján).

      Olyan  szabály kötelező megalkotása, amely a Pp. hatálya  alá
      tartozó   eljárásokban  a  kézbesítés  tényleges  megtörténte
      bizonyosságának   vizsgálatára,   vagy   annak   vizsgálatára
      kötelezne,  hogy  a  címzett  ténylegesen,  valóban  tudomást
      szerzett-e   a   hivatalos   iratról,   nem   vezethető    le
      követelményként az Alkotmány szabályaiból.

      Az  azonban  igen,  hogy  a kézbesítés  jogszabályban  előírt
      formális   feltételeinek  olyannak  kell   lenniük,   amelyek
      megvalósulása esetén alapos okkal vonható le következtetés  a
      kézbesítés    szabályszerű    megtörténtére.     Ebben     az
      összefüggésben    a    bíróság    döntése    a     kézbesítés
      szabályszerűségéről   azt   jelenti,   hogy    a    döntéskor
      rendelkezésre  álló  adatok  ismerete  alapján  a  kézbesítés
      elvileg megtörténhetett.

                                   V.

      Habár   a   kifejtettek   szerint  olyan   szabály   kötelező
      megalkotása, amely a postai kézbesítés tényleges  megtörténte
      bizonyosságának vizsgálatát írná elő, vagy annak vizsgálatára
      kötelezne,  hogy  a  címzett  ténylegesen,  valóban  tudomást
      szerzett-e   a   hivatalos   iratról,   nem   vezethető    le
      követelményként     az     Alkotmány     szabályaiból,     az
      Alkotmánybíróság  rámutat  arra,  hogy  a  hivatalos   iratok
      kézbesítéséhez     fűződő    jogkövetkezmények     beálltának
      előfeltétele   az,   hogy   az  irat   vagy   a   kézbesítési
      jogszabályokban  említett értesítés a  címzetthez  bizonyosan
      eljuthasson.  A tudomásszerzésnek nem kell bekövetkeznie,  de
      minden kétséget kizáróan fenn kell állnia a lehetőségének.

      Maga a Pszr. is a 16. § (6) bekezdésben számol azzal, hogy  a
      postai  szolgáltató  nem vagy nem szerződésszerűen  teljesít,
      amikor - a hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény 23. § (8)
      bekezdésével   összhangban  -   kimondja,   hogy   a   postai
      szolgáltató   nem   felel  a  szolgáltatás   nem   vagy   nem
      szerződésszerű  teljesítéséért, ha  az  ingatlan  tulajdonosa
      (címzett)  nem  tesz  eleget a Pszr. 16.  §  (1)  bekezdésben
      foglalt  kötelezettségeknek vagy ha a  meglévő  levélszekrény
      nem  felel  meg  a  Pszr. 16. § (1)-(4)  bekezdésben  foglalt
      követelményeknek. A Pszr. 16. § (1) bekezdése  értelmében  az
      ingatlan  tulajdonosának, illetve a  címzettnek  a  feladata,
      hogy    a    küldemény   épségét   garantáló    levélszekrény
      felszereléséről gondoskodjék, és lehetővé tegye az ahhoz való
      biztonságos  hozzáférést,  kivéve a  támpontos  kézbesítéssel
      ellátott   területeket.   (A  postai  szolgáltató   támponton
      kézbesíthet,  ha a küldemény címhelye település  belterületén
      kívüli   lakott  hely.  A  támpontos  kézbesítéssel  ellátott
      területeken    a    támpontos    csoportos    levélszekrények
      felszerelése   a   területen   kézbesítést   végző   kijelölt
      egyetemes,  illetőleg a szolgáltatási engedéllyel  rendelkező
      szolgáltató  feladata.) A Pszr. 16.  §  (3)-(4)  bekezdése  a
      levélszekrénnyel szemben támasztott követelményekről szól.

      A  Pp.,  az R. és a Pszr. jelenlegi szabályozása tehát  abból
      indul  ki,  hogy  a hivatalos iratok kézbesítésére  vonatkozó
      eljárási  szabályok minden előfordulható esetben biztosítják,
      hogy a címzett az iratot kézhez vehesse.

      Mindazonáltal előfordulhat, hogy az irat vagy az értesítés  a
      címzetthez (akár azért, mert a postai szolgáltató a hivatalos
      iratok   kézbesítésére  vonatkozó  kötelezettségének  bármely
      okból  nem  tehetett teljes mértékben eleget, akár más  olyan
      okból, amely a címzett önhibáján kívül esik) nem érkezik meg.

      A    kézbesítés    sikertelensége    esetén    az    eljárási
      jogszabályokban, pl. a Pp-ben is általánosan ismert  igazolás
      vagy  adott esetben a perújítás jogintézménye lenne  hivatott
      azt biztosítani, hogy az önhibáján kívül mulasztó címzett  az
      elmulasztott eljárási cselekményt pótolni tudja. Azonban  már
      az igazolás alkalmazásának is feltétele az, hogy az önhibáján
      kívül  mulasztó  címzett a mulasztásról  tudomást  szerezzen,
      éspedig időben.

      Előfordulhat    az,    hogy   a   vélelem    beálltától,    a
      jogkövetkezmények   alkalmazásától   a   mulasztásról    való
      tudomásszerzésig  az  igazolásra  nyitva  álló  -  esetenként
      viszonylag rövid és jogvesztő - határidő az érintett  személy
      hibáján kívüli okból telik el.

      A  postai  szolgáltató szerződésszerű kézbesítése  esetén  is
      előfordulhat az, hogy a kézbesítés a címzett önhibáján  kívül
      marad eredménytelen, s az igazolási kérelem előterjesztésével
      sem lehet a mulasztás következményeit orvosolni.

      A  hatályos  szabályok a helyettes átvevők viszonylag  széles
      körét  határozzák  meg.  A  postai  szolgáltató  a  helyettes
      átvevőknek  szerződésszerűen  kézbesíthet,  hacsak  a  feladó
      másként  nem  rendelkezett. Nem lehet eleve  kizárni  azonban
      annak  lehetőségét  a hatályos szabályozás  mellett,  hogy  a
      helyettes   átvevők   (pl.   bérbeadó,   szállásadó,   közeli
      hozzátartozó,  élettárs) és a címzett között egyes  esetekben
      érdekellentét állhat fenn az irat kézbesítését illetően.

      Nincs  olyan  szabály  a Pp-ben, amely -  akár  meghatározott
      feltételektől   függően   -   előírná,   hogy   az   eljárást
      kezdeményező iratnál a feladónak (a bíróságnak) kötelező  úgy
      rendelkeznie,   hogy   az   irat  helyettes   átvevőnek   nem
      kézbesíthető. Nem minősül jogellenesnek önmagában,  ha  ilyen
      rendelkezést  a  bíróság nem tesz, de a  kézbesítési  vélelem
      annak ellenére beáll, hogy a címzett hihetően önhibáján kívül
      a küldeményről nem értesülhetett.

      A  hatályos  szabályozás  sem a mulasztás  okai  szerint  nem
      differenciál az igazolási kérelem szabályozásánál, sem  külön
      szabályt nem tartalmaz az igazolás szabályai között az "első"
      idézés    átvételének   önhibán   kívül   való   elmulasztása
      kimentésére.

      Az   Alkotmánybíróság   a   cégautók  adójával   kapcsolatban
      meghozott  57/1995.  (IX.  15.) AB határozatában  (ABH  1995,
      284.) a korábban hatályos, a magánszemélyek jövedelemadójáról
      szóló 1991. évi XC. törvény 29/A. §-ában megszövegezett  azon
      rendelkezések  alkotmányellenességét  vizsgálta,  amelyek  az
      úgynevezett  cégautók  adókötelezettségét  a  törvény   által
      vélelmezett magáncélú használat alapján állapították  meg.  A
      döntés   arra   adott  választ,  hogy  a  törvényes   vélelem
      alkalmazása alkotmányosan megengedhető-e, illetőleg, hogy  az
      adójogi   szabályokban   melyek  a   vélelem   alkalmazásának
      alkotmányos  feltételei. E határozatában az  Alkotmánybíróság
      magát   az  átalányadózást  és  a  törvényes  vélelmet   mint
      adótechnikai     megoldást    nem    találta    alkotmányosan
      kifogásolhatónak,   ha   azokat  kivételesen   alkalmazza   a
      jogalkotó, és a vélelem megdöntésére is lehetőséget biztosít.

      Az  Abtv.  49. § (1) bekezdése szerint ha az Alkotmánybíróság
      hivatalból,  illetőleg bárki indítványára azt állapítja  meg,
      hogy   a   jogalkotó  szerv  a  jogszabályi  felhatalmazásból
      származó   jogalkotói   feladatát  elmulasztotta   és   ezzel
      alkotmányellenességet  idézett  elő,  a  mulasztást  elkövető
      szervet  -  határidő  megjelölésével -  felhívja  feladatának
      teljesítésére.
      A  (2) bekezdés kimondja, hogy a mulasztást elkövető szerv  a
      megjelölt  határidőn  belül  köteles  jogalkotói  feladatának
      eleget tenni.

      Az  Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata,  hogy  mulasztásban
      megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg,  ha  alapjog
      érvényesüléséhez  szükséges jogszabályi garanciák  hiányoznak
      [35/1992.  (VI.  10.)  AB határozat,  ABH  1992,  204,  205.;
      37/1992.  (VI.  10.) AB határozat, ABH 1992,  227,  231.].  A
      22/1990.   (X.   16.)  AB  határozatban  elvi   jelentőséggel
      rámutatott  arra,  hogy a jogalkotó szerv  jogszabályalkotási
      kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is
      köteles  eleget  tenni,  ha a jogi szabályozás  iránti  igény
      annak  nyomán  állott  elő, hogy az  állam  jogszabályi  úton
      rendezett bizonyos életviszonyokat és ezáltal a személyek egy
      csoportját  megfosztotta alkotmányos  joguk  érvényesítésének
      gyakorlati lehetőségétől (ABH 1990, 83, 86.).

      A  vizsgált  esetben  a bírói úthoz és a jogorvoslathoz  való
      alapjog    érvényesüléséhez   szükséges   egyes   jogszabályi
      rendelkezések a kifejtettek szerint hiányoznak.

      Minthogy   egyes  konkrét  esetekben  a  különböző   eljárási
      jogosultságok   gyakorlásának,  valamint  a   kötelezettségek
      teljesítésének ellehetetlenülését eredményezheti a  hivatalos
      iratok postai kézbesítésének jelenlegi szabályozása, a postai
      kézbesítéshez fűződő vélelem megdöntésére, bizonyos esetekben
      a  jogkövetkezmények elhárítására vonatkozó  külön  szabályok
      hiánya,   az   Alkotmánybíróság  mulasztásban   megnyilvánuló
      alkotmányellenességet  állapított meg  a  rendelkező  részben
      foglaltak szerint. A mulasztás többféleképpen orvosolható.  A
      különböző szintű hatályos rendelkezések áttekintése alapján a
      jogalkotónak  a  kifejtettek  szerint  egyidejűleg  kell   az
      alkotmányos követelményeket kielégítő korszerű szabályozással
      biztosítania a bírói úthoz és a jogorvoslathoz való  alapvető
      jog érvényesülését az eljárások hatékony befejezéséhez fűződő
      érdek  szem előtt tartásával, a különféle hivatalos  iratokra
      vonatkozó,   megfelelően  differenciált  szabályozással.   Az
      eljárási  törvényt  illetően  törvényalkotás  szükséges,   az
      Alkotmánybíróság ezért a jogalkotót felhívta teljesítésre.

                                   VI.

      A  vizsgálat tárgyát képező szabályok alkotmányossága  a  Pp.
      összefüggésében csak a szabályozási környezetre  figyelemmel,
      a  konkrét  rendelkezések  és ezek összefüggései  áttekintése
      alapján  dönthető el. A támadott szabályok egy része a  bírói
      eljárásban  a Pp. szabályai szerint alkalmazott kézbesítésről
      szól.

      Mind  az  eljárás  kezdeményezésekor, mind  a  már  megindult
      eljárásban  előfordulhat  olyan  eset,  amikor  a  fél   vagy
      képviselője  hibáján kívül mulaszt. Ilyenkor a  Pp.  lehetővé
      teszi  a mulasztás következményeinek orvoslását (Pp. 105-110.
      §).

      E  szabályok  értelmében, ha a fél vagy képviselője  valamely
      határnapon  hibáján  kívül  nem  jelent  meg,  vagy  valamely
      határidőt   hibáján   kívül  mulasztott   el,   a   mulasztás
      következményei   -   bizonyos   kivételektől   eltekintve   -
      igazolással orvosolhatók.

      A  sikeres  igazolási  kérelem jogkövetkezménye,  hogy  ha  a
      bíróság  a  fél  által  elmulasztott tárgyaláson  határozatot
      hozott,  a  sikeres  igazolási  kérelem  alapján  megismételt
      tárgyalás eredményeként új határozatot kell hozni.

      Az  igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetőleg
      az   elmulasztott  határidő  utolsó  napjától,  ha  pedig   a
      mulasztás   csak   később  jutott  a  fél  vagy   képviselője
      tudomására,  vagy  az  akadály  csak  később  szűnt  meg,   a
      tudomásszerzéstől,   illetőleg   az   akadály   megszűnésétől
      számított tizenöt napon belül lehet előterjeszteni.

      A  mulasztástól  számított három hónap eltelte  után  azonban
      igazolási   kérelmet  előterjeszteni  nem  lehet.   Az   első
      tárgyalásra  történő  idézés  szabályszerűségének   vitatását
      igazolási  kérelemmel  ez a jogvesztő  határidő  kizárja.  Ez
      azonban  nem  jelenti  azt,  hogy a keresetlevél  kézbesítése
      szabálytalanságának következménye ne lenne elhárítható  olyan
      esetben, amikor a fél önhibáján kívül mulasztott.

      Az  Alkotmánybíróság indítvány alapján jár el (Abtv. 20.  §).
      Az  Abtv.  22.  §  (2) bekezdése szerint  az  indítványnak  a
      kérelem  alapjául szolgáló ok megjelölése mellett  határozott
      kérelmet   kell   tartalmaznia.  Az   indítványozók   a   fél
      tekintetében   állították   a  Pp.  kézbesítési   szabályának
      elégtelen voltát.

      Az   "első"   idézés   elmulasztásának   kimentését   a   Pp.
      rendelkezései  akkor is lehetővé teszik  a  fél  számára,  ha
      igazolási   kérelemmel  már  nem  élhet,  igaz  meghatározott
      feltételek mellett.

      A  Pp. 260. § (1) bekezdés a) pontja szerint a jogerős ítélet
      ellen  perújításnak  van helye, ha  a  fél  oly  tényre  vagy
      bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági
      határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált
      el,  feltéve,  hogy  az - elbírálás esetén  -  reá  kedvezőbb
      határozatot eredményezhetett volna. A (2) bekezdés szerint  e
      szabály   alapján  a  felek  bármelyike  csak   akkor   élhet
      perújítással,  ha  az ott említett tényt,  bizonyítékot  vagy
      határozatot  a  korábbi  eljárás  során  hibáján  kívül   nem
      érvényesíthette.

      Az  Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy  a  hivatalos
      iratok    kézbesítéséhez   fűződő   törvényi   vélelmet    és
      jogkövetkezményeket tartalmazó szabályozás, a Pp., az R. és a
      Pszr.  támadott  rendelkezései,  az  ismertetett  jogszabályi
      környezetre   figyelemmel,  nem  ellentétesek   az   utólagos
      normakontrollra   irányuló  indítványokban  felhívott   érvek
      alapján  a jogállamiság Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti
      követelményével,  illetve  az Alkotmány  57.  §-ában  foglalt
      általános  eljárási  garanciákkal. Így az Alkotmánybíróság  a
      Pp.  99.  §  (2) bekezdése, valamint az R. 9. §  (1)  és  (4)
      bekezdése,   továbbá   a   Pszr.   31.   §   (1)    bekezdése
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      vonatkozó indítványokat elutasította.

      Az  Art. 77. § (1) bekezdése, az Inytv. 52/A. § (1) bekezdése
      is  az  Sztv.  74.  §  (3)  bekezdése támadott  rendelkezései
      alkotmányjogi   szempontból  azonosak  a  Pp.   99.   §   (2)
      bekezdésében,  valamint az R. 9. § (1) és  (4)  bekezdésében,
      továbbá a Pszr. 31. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Minthogy
      e szabályok alkotmányellenességét az indítványozó csupán erre
      az     azonosságra    visszavezethetően     állította,     az
      Alkotmánybíróság  az alkotmányellenesség  megállapítására  és
      megsemmisítésére irányuló ezt az indítványt is elutasította.

                                  VII.

      Más indítványozók azért támadják a jogbiztonság [Alkotmány 2.
      § (1) bekezdés] és a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57. §
      (5) bekezdés], továbbá a szabad mozgás és a tartózkodási hely
      szabad  megválasztása joga [Alkotmány  58.  §  (1)  bekezdés]
      sérelmére hivatkozva az R. 9. §-át, mert ez a szabály  a  Pp.
      hatókörén  kívül  egyes  más eljárásokban  is  érvényesül  és
      megdönthetetlen    vélelmet   állít    fel    a    kézbesítés
      megtörténtére.

      Egy  indítványozó,  mint kirendelt védő eljárási  cselekményt
      mulasztott a bíróság szerint és ennek következtében bírsággal
      sújtották, szintén a kifogásolt vélelem alkalmazása  alapján.
      Erre    figyelemmel   kezdeményezte   a   Büsz.    40.    §-a
      alkotmányellenességének megállapítását a védelemhez való  jog
      [Alkotmány 57. § (3) bekezdése] sérelmére hivatkozva.

      A  Büsz-t  2003.  július 1-jétől hatályon  kívül  helyezte  a
      bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII.  1.)  IM
      rendelet  (a  továbbiakban: Büsz2.) 88.  §  (2)  bekezdés  a)
      pontja,  de a Büsz2. 35. §-a a Büsz. 40. §-ával alkotmányjogi
      szempontból  azonosan rendelkezik, ezért az  Alkotmánybíróság
      kialakult   gyakorlata   szerint  ennek   a   szabálynak   az
      alkotmányellenességét vizsgálta érdemben.

      A védőről a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a
      továbbiakban: Be.) 44-50. §-ai tartalmaznak rendelkezéseket.

      Az idézéssel szembeni mulasztás következményeit a Be. 69. §-a
      tartalmazza.  Ennek értelmében, ha a védő az idézés  ellenére
      nem   jelenik   meg,   és   ezt  alapos   okkal   előzetesen,
      haladéktalanul   nem   menti  ki,  a  hatóság   rendbírsággal
      sújthatja.

      A  kirendelt  védőt  akkor  lehet rendbírsággal  sújtani,  ha
      idézése   a  Be.  szabályainak  megfelelően  megtörtént.   Az
      ismertetett  szabályok nem írják elő kötelezően a  rendbírság
      alkalmazását.  A  bíróság  mérlegelésére  tartozik,  hogy   a
      kirendelt védőt, ha mulasztott, rendbírsággal sújtja-e.

      A  Be.  65-66.  §-ai  értelmében ha  a  védő  határidőt  vagy
      határnapot,  illetőleg  a  jogorvoslatra  jogosult  határidőt
      önhibáján kívül mulasztott el - eltérő rendelkezés hiányában -
      , igazolásnak van helye.
      Az   igazolási  kérelmet  az  elmulasztott  határidő   utolsó
      napjától, illetőleg a határnaptól számított nyolc napon belül
      lehet előterjeszteni. Ha a mulasztás később jutott a mulasztó
      tudomására,  vagy az akadály később szűnt meg,  az  igazolási
      kérelem  határideje a tudomásszerzéssel, illetőleg az akadály
      megszűnésével  kezdődik. Hat hónapon túl  igazolási  kérelmet
      nem lehet előterjeszteni.
      Az igazolási kérelmet méltányosan kell elbírálni.
      Ha  a  hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az igazolást
      kérő által pótolt cselekményt olyannak kell tekinteni, mintha
      azt  az  elmulasztott határidőn belül teljesítette volna,  az
      elmulasztott határnapon végzett eljárási cselekményt pedig  a
      szükséges   keretben  meg  kell  ismételni.   A   megismétlés
      eredményéhez  képest a korábbi eljárási cselekmény  hatályban
      tartásáról  vagy teljes, illetőleg részleges  hatályon  kívül
      helyezéséről is határozni kell.

      A  Be-nek  ezek a rendelkezései kellő biztosítékot jelentenek
      ahhoz,  hogy  az  önhibáján kívül mulasztó kirendelt  védővel
      szemben ne lehessen rendbírságot alkalmazni. A Büsz2. 35. §-a
      alkotmányellenességét a védelemhez való jog [Alkotmány 57.  §
      (3)  bekezdése]  sérelmére hivatkozva állító indítvány  ezért
      alaptalan, így azt az Alkotmánybíróság elutasította.

      Az  Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely  a  tértivevény
      alkalmas voltát kétségbe vonva a tartalma szerint az Ut-nak a
      tértivevény mintájával kapcsolatos rendelkezései vizsgálatára
      irányul,   elutasította,  mert  e  szabályok   nem   hozhatók
      alkotmányjogilag  értékelhető  kapcsolatba  az   indítványozó
      által felhívott védelemhez való joggal.

                                  VIII.

      1.  Az  Alkotmánybíróság az egyik, a Legfelsőbb Bíróság  mint
      felülvizsgálati   bíróság   Pfv.  I.   21.317/1995/4.   számú
      ítéletével  kapcsolatban benyújtott alkotmányjogi  panaszt  -
      amelyben  a  Pp.  99.  §  (2) bekezdése alkotmányellenességét
      állították - visszautasította, mert az elkésett.

      Az   Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése  szerint  az  Alkotmányban
      biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal
      fordulhat  az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme  az
      alkotmányellenes  jogszabály alkalmazása folytán  következett
      be,  és  egyéb  jogorvoslati  lehetőségeit  már  kimerítette,
      illetőleg   más   jogorvoslati   lehetőség   nincs    számára
      biztosítva.   A  (2)  bekezdés  értelmében  az  alkotmányjogi
      panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított 60 napon
      belül lehet az Alkotmánybírósághoz írásban benyújtani.

      Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata az, hogy az Abtv.
      48.  §-ának (1)-(2) bekezdéseiben foglaltakat együttesen kell
      értelmezni és figyelembe venni [23/1991. (V. 18.) AB  végzés,
      ABH  1991, 361, 362.]. Ebből következik, hogy az Abtv. 48.  §
      (1)  bekezdése  szerinti jogorvoslatokon  is  csak  azokat  a
      jogorvoslatokat   kell  érteni,  amelyek   az   ügy   jogerős
      befejezéséig  terjeszthetők elő.  Az  alkotmányjogi  panaszra
      megállapított  határidő  számítása  szempontjából   tehát   a
      rendkívüli  jogorvoslatokat általában  figyelmen  kívül  kell
      hagyni.

      Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált  esetben
      az     alkotmányjogi    panaszra    megállapított    határidő
      szempontjából  a  rendkívüli  jogorvoslatot  figyelmen  kívül
      kellett  hagyni, mert a panasz benyújtására jogosult  személy
      nem  a  felülvizsgálat  tárgyában  hozott  határozat  folytán
      került   abba   a  helyzetbe,  hogy  az  ügyében  alkalmazott
      jogszabály  alkotmányellenességét és az emiatt  bekövetkezett
      alkotmányos alapjogsértést állítsa és panaszolja.

      2.  Egy  másik  alkotmányjogi panaszban -  amely  határidőben
      érkezett   -   a   Pr.   15.   §   (1)   és   (2)   bekezdése
      alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát, megsemmisítését
      és az alkalmazás kizárását kérik.

      Az   indítványozó   ügyében  a  Fővárosi  Bíróság   2.   Kpk.
      46.015/1999/-I.-I.  számú  végzése  megállapította,  hogy   a
      közigazgatási  határozat  házastárs részére  történt  átadása
      szabályszerű kézbesítésnek minősült, s az a tény, hogy csupán
      a  kézbesítéstől számított második napon jutott a  döntés  az
      indítványozó   birtokába,   nem   szolgálhat   "a    határidő
      elmulasztásának jogkövetkezménye alóli mentesítésként".  Erre
      tekintettel - a Pp. 130. § (1) bekezdésének h) pontja alapján
      -  a  Fővárosi Bíróság a kérelmező igazolási kérelmét  érdemi
      vizsgálat nélkül elutasította.

      A   Legfelsőbb   Bíróság   a  Kpkf.V.  39.799/2000/9.   számú
      végzésében   helybenhagyta  a  Fővárosi   Bíróság   végzését,
      hangsúlyozva,  hogy  a  jogszabályok a  kézbesítéshez  fűznek
      joghatályt,    szemben   a   kérelmező   által    hivatkozott
      "kézhezvétellel".

      Az alkotmányjogi panasz benyújtásának fontos előfeltétele az,
      hogy  a  jogsérelem  alkotmányellenes jogszabály  alkalmazása
      folytán  következzék be. A Pr. 15. § (1)  és  (2)  bekezdései
      alkotmányossági  szempontból  nem  kifogásolhatók   önmagában
      azért,   mert   a  címzett  helyett  a  postai  küldemény   a
      házastársnak   mint   helyettes   átvevőnek   is    általában
      kézbesíthető.  (Jóllehet  kivételes  esetekben  a   helyettes
      átvevőnek  való  kézbesítést a feladó hatóságnak  ki  kellene
      zárnia  az  eljárására irányadó szabályok alkalmazásával,  ez
      azonban  a Pr.-nek a postai szolgáltatóra vonatkozó szabályai
      alkotmányosságától független kérdés.) A helyettes  átvevőknek
      történő    kézbesítés   elősegíti   a    küldemények    gyors
      továbbítását,  s ezáltal a címzetteknek lehetővé  teszi  azt,
      hogy   jogaikat  mielőbb  érvényesíthessék.  A   jogalkotónak
      ugyanis arról kell gondoskodnia, hogy a kézbesítési eljárás a
      legnagyobb valószínűséggel biztosítsa a hivatalos  iratnak  a
      címzettnek való mielőbbi kézbesítését. Az indítványozó  által
      támadott   szabályozás  ezt  az  elvárást  teljesíti,   ennek
      megfelelően az általa vitatott jogszabályi rendelkezések  nem
      sértik  az indítványozó által hivatkozott jogainak [Alkotmány
      57. § (5) bekezdése] sérelmét.

      Az indítványozó továbbá hivatkozott arra is, hogy a Pr. 15. §
      (1)  és  (2) bekezdései sértik az Alkotmány 8. § (1)  és  (2)
      bekezdését,  valamint  a  70/A.  §  (3)  bekezdését  is.   Az
      Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott  szabály  és
      az  említett rendelkezések között nincs tartalmi összefüggés,
      ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.
      Mivel  a  kifogásolt  rendelkezések alkotmányellenességét  az
      Alkotmánybíróság nem állapította meg, ezért az arra alapított
      alkotmányjogi panaszt is elutasította.

      3.  Egy  harmadik ügyben, amelyben a benyújtott alkotmányjogi
      panasz határidőben érkezett, az indítványozó a jogerőssé vált
      elsőfokú  adóügyi  határozat ellen  fordult  a  Pécsi  Városi
      Bírósághoz,    amely    1991.    szeptember    20-án     kelt
      2.P.21.880/1991. számú végzésével a keresetlevelet a Pp. 130.
      §  (1)  bekezdés f) pontja alapján idézés kibocsátása  nélkül
      elutasította.  Fellebbezés folytán a Baranya Megyei  Bíróság,
      mint  másodfokú bíróság az 1991. november 29-én kelt  2.  Pf.
      21.143/1991/2.  számú végzésével az I. fokú bíróság  végzését
      helyben hagyta. E jogerős bírósági határozat kézbesítése -  a
      jogi  képviselőnek  -  1991. december 18-án  történt  meg.  E
      határozat   indokolása  rögzíti,  hogy  az  I.   fokú   peres
      eljárásban  az  alperes  igazolta  azt,  hogy  az   I.   fokú
      államigazgatási  határozatát  a  43/1953.  (VIII.   20.)   MT
      rendelet  9.  §  (1)  bekezdésében  foglaltaknak  megfelelően
      kézbesítette a felperesnek. Az államigazgatási határozatot  a
      II. fokú bíróság jogerős végzése értelmében 1989. október 10-
      én  kellett  kézbesítettnek tekintetni, s  az  október  25-én
      emelkedett jogerőre.

      Az  alkotmányjogi panasz szerint az R. 8. § (1)  bekezdésének
      és   9.  §  (1)  bekezdésének  jogi  szabályozása  nem  nyújt
      garanciát arra, hogy az állandó lakóhelyétől tartósan, vagy 5
      napnál hosszabb időre távollévő ügyfél az Alkotmány 57. § (1)
      és    (5)    bekezdése    szerinti   alkotmányos    alapjogát
      gyakorolhassa.
      A  jelen  alkotmányjogi  panasz az  R.  olyan  rendelkezéseit
      sérelmezi,   amelyek   a  Pszr.  31.   §   (1)   bekezdésében
      foglaltakkal  azonosak.  E szabályok  alkotmányellenességének
      megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat  -
      absztrakt  normakontroll  eljárásban  -  az  Alkotmánybíróság
      elutasította,   ezért  a  jelen  alkotmányjogi   panaszt   is
      elutasította.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  az  Abtv.  41.  §-a
      alapján közzé teszi a Magyar Közlönyben.
                              Dr. Holló András
                         az Alkotmánybíróság elnöke
                                     
         Dr. Bagi István                          Dr. Bihari Mihály
         alkotmánybíró                                alkotmánybíró
                                     
         Dr. Czúcz Ottó                             Dr. Erdei Árpád
         alkotmánybíró                                alkotmánybíró
                                     
         Dr. Harmathy Attila                        Dr. Kiss László
         alkotmánybíró                                alkotmánybíró
                                     
         Dr. Kukorelli István                     Dr. Strausz János
         alkotmánybíró                                alkotmánybíró
                                     
                     Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
                            előadó alkotmánybíró
        Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
                                     
                                     I.

        Egyetértek a határozat rendelkező részének 2., 3., 4., 5.  és
        6. pontjában foglaltakkal.

        Nem  értek  egyet  a  rendelkező  rész  1.  pontjával,  amely
        mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet  állapított
        meg,  arra  tekintettel, hogy a jogalkotó nem  szabályozta  a
        hivatalos   irat   postai   kézbesítéséhez   fűződő   vélelem
        megdöntésének lehetőségét, ugyanis:

        Aggályosnak  látom  azt  a  megállapítást,  mely  szerint   a
        jogszabály nem teszi lehetővé a hivatalos irat kézbesítéséhez
        fűződő  vélelem megdöntését. E vélelem szerint  az  értesítés
        második   megkísérlésének  napját  követő  ötödik  munkanapon
        kézbesítettnek  kell  tekinteni  a  küldeményt.   A   vélelem
        megdöntésére az igazolás intézménye alkalmas.

        Megítélésem   szerint   nem   állapítható   meg    egyértelmű
        alkotmányos  összefüggés egyfelől  az  Alkotmány  57.  §  (1)
        bekezdésében szabályozott, a bírói úthoz való jog,  illetőleg
        az  e § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jog,
        másfelől pedig a vélelem megdöntésének szabályozása között.

                                     II.

        1.  Nem  mondható ki általános érvénnyel, hogy egy (bármilyen
        jellegű)  irat  kézbesítésének meg nem  történte  az  eljárás
        résztvevőjét    (felet,   képviselőt,    tanút,    szakértőt)
        akadályozza abban, hogy jogorvoslati jogával éljen.

        A  bíróság  (más hatóság) nem csupán jogorvoslattal támadható
        határozatot  kézbesít,  hanem  egyéb  olyan  iratot,  amelyek
        kézbesítéséhez  fűződő  joghatások  közül  csak  az  egyik  a
        fellebbezési határidő megnyílta.

        Itt említendő például, hogy
        -   a  hiánypótlásra  felhívást  tartalmazó  határozathoz   a
        hiánypótlási  határidő  megnyílta  tartozik,  elmulasztása  a
        keresetlevél    idézés   kibocsátása   nélküli   elutasítását
        eredményezi;
        -  az idézéshez a megjelenési kötelezettség fűződik, amelynek
        elmulasztása  meghatározott  ügyféli  pozícióban  az  eljárás
        szünetelését, megszüntetését, bírósági meghagyás kibocsátását
        eredményezheti;
        -  a  szakértői  díj  letételére  szóló  felhívásban  foglalt
        határidő  elmulasztása a szakértő kirendelésének mellőzésével
        jár.

        A  fenti  alkotmányos  sérelem szempontjából  a  szabályszerű
        kézbesítés  vélelme tehát ezen határozatok esetében  nem  bír
        jelentőséggel,  többségük  az  eljárás  ésszerű  időn  belüli
        befejezését  szolgálja. Különösen a kezdő irat (keresetlevél,
        idézés) kézbesítésének vélelme és a jogorvoslat között  nincs
        alkotmányos összefüggés. A keresetlevél kézbesítéséhez a  Pp.
        a  perfüggőséget  (a  keresetlevél jogi hatályának,  mégpedig
        elsődlegesen az anyagi jogi hatályának beállta)  fűzi,  amely
        ellen nem lehet fellebbezéssel élni.

        2.  Az  Alkotmány  57.  § (1) bekezdésével  való  összefüggés
        ugyancsak nem áll meg: a bírói eljáráshoz való jog,  valamint
        a  bíróság előtti egyenlőség független a bírósági iratok  itt
        vizsgált  kézbesítési szabályától. Mivel a kézbesítés  a  már
        megindult  eljárásokban lehetséges, a vélelem nem alkalmas  a
        bírói  eljárás  igénybe  vételének  akadályozására,  és   nem
        gátolhatja,    hogy    a    felek    jogaikat    gyakorolják,
        kötelezettségeiket teljesítsék.

                                    III.

        1.   Megítélésem  szerint  a  kézbesítésre  vonatkozó,   fent
        említett    vélelem   megdöntésével   kapcsolatos   szabályok
        legfeljebb a jogbiztonság oldaláról közelíthetők meg.

        A  jogbiztonság  az  eljárásban  részt  vevő  valamennyi  fél
        érdekében  ugyanolyan  súllyal veendő figyelembe:  elsődleges
        érdek  pedig  az eljárások ésszerű időben történő befejezése,
        amely a tisztességes eljárásához való jogból következik.  Ezt
        segíti elő a kifogásolt vélelem törvényi szabályozása.

        2.  Bármely irat kézbesítése esetén akkor áll be a kézbesítés
        megtörténtének vélelme,
        a)  ha  a  címzett szándékosan nem veszi át az  iratot  -  de
        kifejezetten  nem  tagadja  meg,  csak  nem   megy   érte   a
        postahivatalba -,
        b)  nem  képes  átvenni, akár azért, mert  ideiglenesen  vagy
        tartósan  nem  tartózkodik az adott címen, akár egyéb,  rajta
        kívül álló okból.

        Utóbbi esetben azonban annak, aki tartósan nem tartózkodik  a
        lakcímén,  nincs  jogilag méltányolható  érdeke,  mert  előre
        számíthat arra, hogy küldeményeit valakinek át kell vennie. A
        postai szabályok lehetővé teszik meghatalmazott állítását.

        Ha  ideiglenesen  nem tartózkodik otthon (és nincs  helyettes
        átvevő  sem), előfordulhat, hogy öt nap alatt nem  veszi  át,
        kézhez  veszi  azonban a két értesítést, amely tartalmazza  a
        feladót, és módja van tudakozódni. Így ezúttal sincs  védendő
        érdek.   Ugyanez  a  helyzet,  ha  a  címzett  nem  képes   a
        küldeményért elmenni.

        3.  A  kézbesítendő irat jellegétől függően  eltérő,  hogy  a
        kézbesítés  elmaradásához fűződik-e jogsérelem és  az  milyen
        súlyú.

        A kezdő irat kézbesítésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni,
        hogy   a   címzett   a   kézbesítés  elmaradása   esetén   is
        valószínűsíthetően  tudomást szerez  az  eljárásról,  mert  a
        keresetlevél   kézbesíthetetlensége   esetében    kézbesítési
        ügygondnokot  rendel ki a bíróság, amelyről értesítést  küld,
        míg az eljárás folytatásáról már megkapja az iratokat.

        Az  (első  tárgyalásra)  idézés folytán  a  meg  nem  jelenés
        következménye  lehet  mulasztási ítélet, bírósági  meghagyás,
        egyéb   végzés,   ami   ellen  azonban  a   mulasztónak   van
        jogorvoslati joga akkor is, ha nem tudja igazolni mulasztását
        - ezért nem érheti jogsérelem.

        Ha  a  címzett  befejező határozatot nem vesz át,  azért  nem
        védendő  az  érdeke,  mert az eljárás egy folyamat,  amelyben
        tudhat  arról, hogy az valamilyen érdemi határozattal  zárul.
        Ezért  elvárható,  hogy tudakozódjék  róla  a  hatóságnál  az
        igazolási kérelem jogvesztő határideje alatt.
        A  feltételek  fennállta  esetén a perújítás  intézményét  is
        igénybe veheti.

        A  jogsérelem a tanú, szakértő esetében sem jelentős, mert  a
        bíróság  addig  idézi  őt  (bírsággal,  elővezetéssel   útba-
        indítással),  amíg  meg nem jelenik, így valószínű,  hogy  az
        igazolási kérelem jogvesztő határideje alatt veszi kézhez  az
        újabb idézést.

        Az  ügyfelet  tehát  védeni kell ugyan a  postai  mulasztások
        ellen,   nem   lehet  azonban  figyelmen  kívül   hagyni   az
        ellenérdekű  fél  érdekét, amely ugyanúgy  védendő  -  többek
        között  - az eljárás elhúzását célzó cselekményekkel szemben.
        Az  eljárás  elhúzásának  egyik  esetleges  eszköze  éppen  a
        küldeményekkel való manipuláció.

                                     IV.

        Ha a jogalkotó "lazítana" a jelenlegi szabályozáson, úgy az a
        bírósági eljárások még távolabbi befejezéséhez, és ezáltal az
        állampolgárok  jogainak sérelméhez (jogbiztonság  sérelméhez)
        vezethetne.

        A   számba   jöhető  megoldások,  az  igazolás  határidejének
        meghosszabbítása,   vagy  más  feltételek   beiktatása   arra
        indíthatja  a  peres feleket, hogy pertaktikai okból  éljenek
        vele, hiszen eredménytelensége esetén sincs szankciója.

        A  jogvesztő határidő más esetben is arra szolgál,  hogy  aki
        késedelmesen   érvényesíti  jogait,   ne   részesüljön   jogi
        védelemben még akkor sem, ha igénye megalapozott.

        Eltérő  szabályozás  (hosszabb  tartamú  jogvesztő  határidő)
        jogbizonytalanságot  eredményezne, hiszen  esetlegesen  (akár
        jogerősen)  befejezett  eljárás jogszerűségét  lehetne  utóbb
        kétségbe vonni.

        A  postai  kézbesítés helyett bírósági (hatósági)  kézbesítői
        intézmény  felállítása sem jelent több  garanciát  az  iratok
        átvételére,  mert  itt  is ugyanazok  az  emberi  mulasztások
        játszhatnak  szerepet  a  kézbesítés  elmaradásában,  mint  a
        postánál.

                                     V.

        Összefoglalva:   a   jogbiztonság  alkotmányos   követelménye
        szempontjából álláspontom szerint nagyobb jogsérelmet okozhat
        a kézbesítési szabályozás "lazítása", mint amennyit az önhiba
        bizonyítatlansága  folytán  előállt  jogsérelmek.   A   felek
        ugyanis  a  bíróságtól  (hatóságtól)  jellemzően  nem  csupán
        egyetlen  iratot  kapnak, a kezdő iratot  követi,  az  érdemi
        határozatot  pedig megelőzi más irat is. Ezért egyetlen  irat
        kézbesítésének esetleges hibája aligha jelenti a joggyakorlás
        akadályozását  akkor, amikor más iratból a  fél  már  tud  az
        eljárásról, vagy tudni fog a következőkben.

        Budapest, 2003. október 13.
                                                      Dr. Bagi István
                                                        alkotmánybíró

        Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye

        1.  Nem  értek egyet a többségi határozat rendelkező részének
        2.   pontjában   foglaltakkal   mert   a   hivatalos   iratok
        kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953.  (VIII.)  20.
        MT  rendelet  9. § (1) és (4) bekezdése valamint  a  rendelet
        végrehajtása  tárgyában kiadott 13/1953. (IK. 17.)  IM-KPM-BM
        együttes  utasítás 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
        megállapítására irányuló indítványoknak helyt  kellett  volna
        adni. Nem értek egyet továbbá a határozat rendelkező részének
        4.  pontjában  foglaltakkal annyiban, hogy azon alkotmányjogi
        panasznak, amely a 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 9. §  (1)
        bekezdése tekintetében az alkotmányellenesség megállapítására
        irányuló indítványokkal megegyező indokokon nyugszik, szintén
        helyt kellett volna adni.

        A  Pp.  99.  §  (2) bekezdése a hivatalos iratok  kézbesítése
        tekintetében  megdönthető  vélelmet  tartalmaz.  A  hivatalos
        iratok   kézbesítésének  alapjául  szolgáló   fent   említett
        rendelet   és   utasítás   azonban  a  kézbesítettség   ténye
        tekintetében   a   törvény  szerinti   megdönthető   vélelmet
        ténylegesen megdönthetetlenné teszi.

        A fél évszázados jogi szabályozás szükségképpen alkalmatlan a
        mai   jogi-   és  életviszonyok  leképezésére.   A   lényeges
        tartalmában  a  módosítások  ellenére  változatlan,  1953-ból
        származó   rendelet  és  az  állami  irányítás   egyéb   jogi
        eszközének  minősülő utasítás nem számol sem  a  megváltozott
        gazdasági    feltételeknek   a   munkavállalásra    gyakorolt
        hatásával,   s   az   ennek   eredményeképpen   megnövekedett
        mobilizációval,  sem  pedig a postai  szolgáltatás  területén
        bekövetkezett feltételrendszer átalakulásával.

        A  postai szolgáltatásokkal összefüggésben a jogalkotónak  az
        őt terhelő jogalkotási kötelezettség keretében egészében véve
        is  le  kellett  volna már vonnia annak konzekvenciáit,  hogy
        mára   "általános  állapottá"  vált  a  postai  szolgáltatást
        igénybe vevőknek a lakóhelyüktől történő rendszeres, rövidebb
        vagy    tartós   távolléte.   A   kézbesítéssel    összefüggő
        megváltozott  viszonyokat figyelmen kívül hagyó rendelkezések
        a  szolgáltatás kényszerű igénybevevői - vagyis a címzettek -
        számára  olyan  hátrányos következményekkel  járnak,  amelyek
        alkotmányossági  szempontból  is  kifogásolhatóvá  teszik   a
        szabályozást.

        2.  A  hivatalos  irat  kézbesítettségének  tényére  irányuló
        törvényes  vélelemmel  és annak következményeivel  szemben  a
        bizonyítási  teher  az  irat küldőjével  és  a  kézbesítésben
        technikai   szerepet   betöltő   szolgáltatóval   szemben   a
        vélelemmel érintettet terheli. Az érintett azonban  objektíve
        nem   rendelkezik,   nem   is   rendelkezhet   a   bizonyítás
        eredményességéhez   szükséges  és  az   azt   lehetővé   tévő
        eszközökkel.

        A  vélelmező  tény fennállását alátámasztó vagy éppen  cáfoló
        összes   személyi   és   tárgyi  bizonyíték   (a   kézbesítés
        megkísérlésének   valódisága,  a  kézbesítés   megkísérlésére
        vonatkozó értesítések meghagyása, stb. tekintetében) a postai
        szolgáltató birtokában van. A vélelem érintettje ezekhez  nem
        férhet  hozzá,  az iratokba, nyilvántartásokba, kimutatásokba
        be  nem  tekinthet, csupán arra jogosult, hogy a posta  belső
        vizsgálatának eredményét megismerje. A vizsgálat azonban az ő
        közreműködése nélkül és előtte ismeretlen módon folyik, így a
        vélelem  megdöntéséhez  teljes mértékben  eszköztelen  marad.
        Mindez  azt eredményezi, hogy a vélelem megdöntésére irányuló
        eljárás során egyetlen tény lesz bizonyítható, nevezetesen  a
        hivatalos iratnak a hatóság által történő postára adása  (ami
        a  hatóság  postakönyveiből  ellenőrizhető).  Az  ezt  követő
        folyamat,     a     szolgáltató     tevékenysége      ugyanis
        ellenőrizhetetlen,     így    állításaival     szemben     az
        ellenbizonyítás  is kizárt. Végső soron  tehát  a  vélelem  a
        hivatalos irat postára adásának tényén alapul.

        A fentebb kifejtettekre tekintettel a hivatkozott rendelet és
        utasítás  támadott rendelkezéseit az Alkotmánybíróságnak  meg
        kellett volna semmisítenie. A jelenlegi szabályozás sérti  az
        Alkotmány   2.   §   (1)  bekezdéséből  fakadó   jogbiztonság
        követelményét,  mert  a  vélelem  megdöntésének   folyamatába
        ellenőrizhetetlen bizonytalansági tényezőket épít be, s  ezek
        döntő  módon  érinthetik  annak  az  eljárásnak  kimenetelét,
        amellyel a kézbesítés kapcsolatos.

        A   kézbesítési  vélelemmel  szembeni  bizonyítás  gyakorlati
        lehetetlensége ugyanakkor az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében
        foglalt   jogorvoslati  jogot  is  kiüresíti:   a   vélelemre
        alapított  hatósági,  illetőleg  bírósági  döntés   ellen   a
        jogorvoslat elvileg sem kecsegtet sikerrel.

        Ezen  szabályok  változatlanul hagyása a rendelkező  rész  1.
        pontjában  megállapított  jogalkotói mulasztás  megszüntetése
        esetén  is  gátja lehet az alkotmányos szabályozás gyakorlati
        érvényesítésének.

        Budapest, 2003. október 13.
                                                      Dr. Erdei Árpád
                                                        alkotmánybíró

        Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

                                     I.

        1.  Egyetértek  a  határozat  rendelkező  része  1.,  5.,  6.
        pontjában foglaltakkal.

        2. Nem értek egyet ugyanakkor azzal, hogy az Alkotmánybíróság
        nem  semmisítette  meg  a  szabályozási  szint  elégtelensége
        okából  a  hivatalos iratok kézbesítésének  egyszerűsítéséről
        szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában
        kiadott  13/1953. (IK. 17.) IM-KPM-BM együttes  utasítást,  a
        felhatalmazó  rendelet tartalmával való szoros összefüggésére
        tekintettel.   [Az   összefüggést   (s   egyben   a   súlyos,
        jogbiztonságot   közvetlenül   is   fenyegető   jogalkotásban
        tettenérhető  káoszt) egyértelműen mutatja  az  a  körülmény,
        hogy  a  hatályos  utasítás a rendelet már 1993.  X.  14-étől
        hatályon kívüli 2. §-ához, 3. § (4) és (6) bekezdéséhez, 6. §
        (5)  bekezdéséhez,  8.  §  (1) bekezdéséhez  kifejezetten  is
        "részletező" rendelkezéseket kapcsol.]

        A  szabályozási szint elégtelensége - álláspontom  szerint  -
        önmagában véve is elegendő ok lett volna legalább arra,  hogy
        az  Alkotmánybíróság - akár hivatalból is  -  megállapítsa  a
        mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is.  Állítom
        ugyanis:  az  utasítás  tárgyi hatálya közvetlen  kapcsolatba
        hozható  az  Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdésében  foglalt
        alapvető jogokkal.
        Mindezekre figyelemmel nem értek egyet a határozat rendelkező
        része 2., 3., 4. pontjában foglaltakkal.
                                     II.
                                 Elvi alapok
                       (A mai helyzet - de lege lata)

        1.   "A   jogalkotásról  szóló  1987.  évi  XI.  törvény   (a
        továbbiakban:  Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint:  E  törvény
        nem   érinti  a  hatálybalépése  előtt  alkotott  jogszabály,
        határozat,   utasítás,  szabvány,  ármegállapítás   és   jogi
        iránymutatás   hatályát.   Az  Alkotmánybíróság   álláspontja
        szerint  a Jat. ezen szabálya nem sérti az Alkotmány egyetlen
        rendelkezését   sem.   Ellenkezőleg,   összhangban   áll   az
        Alkotmánynak a magyar Köztársaság jogállamiságát deklaráló 2.
        §  (1)  bekezdésével.  A jogállamiság egyik  fontos  tartalmi
        eleme  a  jogbiztonság, amelynek megőrzését  célozza  a  Jat.
        rendelkezése."  [45/1991. (IX. 10.) AB határozat,  ABH  1991,
        206, 207.]

        Ugyanakkor  azonban  az Alkotmánybíróság  a  következőket  is
        megállapította:   "Az  Alkotmánybíróság  -   a   gyakorlatára
        vonatkozó elvi állásfoglalása szerint [2/1991. (X.  29.)  TÜ-
        áf.]  -  az  1987.  évi  XI. törvény (a  továbbiakban:  Jat.)
        hatálybalépéséig]  a megalkotásuk időpontjában  jogforrástani
        szempontból  nem  alkotmányellenes,  ám  a  későbbiek   során
        alkotmányossági   szempontból  elégtelenné  vált   jogforrási
        szinten   megalkotott  jogszabályoknak  kizárólag  e   formai
        alkotmánysértés  címén történő megsemmisítésétől  tartózkodik
        ugyan,   ha   azonban   a  formai  alkotmánysértés   tartalmi
        alkotmánysértéssel   párosul,  a  jogszabályt   az   utólagos
        normakontroll-eljárás     keretében     megsemmisíti.      Az
        Alkotmánybíróságnak  ez  a  gyakorlata  vonatkozik   mind   a
        felhatalmazás  alapján  kiadott, mind  pedig  a  felhatalmazó
        jogszabályokra." [58/1991. (XI. 8.) AB határozat,  ABH  1991,
        289-290.,  61/1995.  (X.  6.) AB határozat,  ABH  1996,  318;
        617/B/1995. AB határozat, ABH 1997, 816.]

        2.  A  43/1953.  (VIII.20.) MT rendelet 12. §  (2)  bekezdése
        értelmében:  "A jelen rendelet végrehajtása végett  szükséges
        rendelkezéseket   -   ideértve  a  tértivevények   és   egyéb
        kézbesítési   bizonyítványok,  valamint  a   figyelmeztetések
        mintájának  megállapítását  is -  az  igazságügyminiszter,  a
        közlekedési,  hírközlési  és vízügyi  miniszter,  valamint  a
        belügyminiszter  állapítják meg: a felügyeletük  alá  tartozó
        ügyek tekintetében az egyes miniszterek a szükséghez képest -
        postai  kézbesítés  esetében  a  közlekedési,  hírközlési  és
        vízügyi   miniszterrel   egyetértve   -   külön   szabályokat
        állapíthatnak meg." Az idézett felhatalmazó rendelkezést  sem
        a  postai  tevékenységről  szóló 133/1993.  (IX.  29.)  Korm.
        rendelet, sem pedig a postai szolgáltatások ellátásáról szóló
        254/2001.   (XII.   18.)   Korm.  rendelet   nem   érintette,
        következésképpen   az  változatlan  szöveggel   jelenleg   is
        hatályban van.

        E   rendelkezéssel  összefüggésben  két   elvi   jellegű   és
        jelentőségű megállapítás tehető:
        a)  A  felhatalmazó  rendelkezés  nem  jelöli  meg,  hogy   a
        minisztereknek   milyen   "formát"   kell   választaniuk    a
        részletszabályok     megállapításakor.      Az      általános
        "megállapítási"  jogukba elvileg mind  a  rendelet,  mind  az
        utasítás   beletartozhat.  A  szabályozás  tárgya  ugyanakkor
        (tértivevények,  kézbesítési bizonyítványok, figyelmeztetések
        mintájának    megállapítása)    állampolgári    jogokat    és
        kötelességeket is érint(het), amelyek rendezésére jogszabályt
        kell  alkotni  a  Jat. hatályba lépése  óta,  annak  17.  §-a
        értelmében;
        b)  (Együttes)  miniszteri  rendelet  helyett  jelenleg  (is)
        utasítás [a 13/1953. (IK. 17.) IM-KPM-BM együttes utasítás (a
        továbbiakban:  Út.)] ad szabályozást az a) pontban  említett,
        Jat.   17.   §-a   szerint   is   rendeletben   szabályozandó
        tárgykörökről,   sőt  az  a  gyakorlatban  a  tértivevényekre
        vonatkozó  részletes szabályozás egyedüli forrása  maradt.  A
        Jat.  az  állami  irányítás  egyéb  jogi  eszközének  és  nem
        jogszabálynak tekinti az Út.-t, s annak tárgyát is a  szervek
        közötti viszonyok rendezésére korlátozza: "A miniszter és  az
        országos hatáskörű szerv vezetője jogszabályban meghatározott
        irányítási  jogkörében  a közvetlen  irányítása  alá  tartozó
        szervek  tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki."  [Jat.
        49.  §  (1) bekezdés] Az Út. tárgyi hatálya az államigazgatás
        és   az   igazságszolgáltatás   körében   a   felek   részére
        kézbesítendő   hivatalos  iratokra  terjed  ki,   tehát   nem
        (nemcsak)    az   utasítást   kiadó   miniszterek   közvetlen
        alárendeltségébe   tartozó   szervek   munkájára    kiterjedő
        előírásokat   tartalmaz.  Különösen  igaz  ez   az   Út.   "A
        tértivevényes   levél  kézbesítése"  című,  6.   §-ában   írt
        tartalmára,  de  ugyanígy  a 10. §-ában  részletezett  "egyéb
        kézbesítési módok"-ra.
        Valójában  itt  a felszínen látható problémánál  súlyosabb  a
        gond:  az állampolgárokat (is) közvetlenül érintő szabályozás
        a  Jat.  hatálybalépése  óta  a  jogszabályok  kategóriájából
        átkerült  a  "csak" az állami irányítás egyéb jogi eszközének
        számító  utasításba, azaz itt már nem pusztán arról van  szó,
        hogy  az  adott  társadalmi  viszonyt  nem  megfelelő  szintű
        jogszabály   rendezi,  hanem  arról,  hogy   egyáltalán   nem
        jogszabályban  találhatók  meg a jogalkalmazó  szervek  által
        alapulveendő-  s állampolgárok jogait és kötelezettségeit  is
        érintő  rendelkezések. Ez pedig önmagában  véve  is  már  egy
        olyan   "minőségi   ugrást"   jelent,   amely   mellett    az
        Alkotmánybíróság  sem mehetett volna el szó nélkül.  Alkalmat
        és  okot  teremtett volna erre a tárgyalt ügyben az,  hogy  a
        tértivevényes  kézbesítés  problémáit  több  indítványozó  is
        hangsúlyozta.

        3.  Megjegyzem:  tovább fokozza az általam  jelzett  probléma
        jelentőségét  az  a  körülmény,  hogy  az  Út.  további,   az
        érintettek    számára   még   kevésbé   elérhető   "források"
        szabályozási   lehetőségei  előtt  is   megnyitja   a   utat:
        "Amennyiben   az  R.  vagy  a  jelen  utasítás  másként   nem
        rendelkezik, a hivatalos iratok postai kézbesítésére a postai
        üzletszabályzat    és    kezelési   utasítás    rendelkezései
        irányadók."  (Út. 9. §.) E formák pedig már  végképp  a  Jat.
        mellett élnek, annak kifejezett tilalma ellenére szabályoznak
        (szabályozhatnak)  állampolgárokat  (is)  közvetlenül  érintő
        társadalmi viszonyokat.

                                    III.
                               Következtetések

        1.  A  formai  okból (elégtelen szabályozási  szint)  történő
        megsemmisítés  mellett szól az a körülmény,  hogy  az  Út.  a
        közhatalommal rendelkező szervek tevékenységét is érinti. [Az
        "egyéb   kézbesítési  módok"  körében  (10.  §.)  a  hatóság,
        illetőleg  a  bíróság saját kézbesítőjének kötelmei  kerültek
        rögzítésre.]  Márpedig az Alkotmánybíróság  már  az  56/1991.
        (XI.  8.)  AB  határozatában megállapította: "A  jogállamiság
        egyik  alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező
        szervek  a jog által meghatározott szervezeti keretek között,
        a  jog  által megállapított rendben, a jog által  a  polgárok
        számára   megismerhető  és  kiszámítható  módon  szabályozott
        korlátok között fejtik ki a tevékenységüket." (ABH 1991, 454,
        456). Az Út. ebből a szempontból - a mondottak szerint -  nem
        "jog",  s  ilyenként gyakorlatilag hozzáférhetetlen  is  azok
        számára,  akikre  nézve  ugyanakkor közvetlenül  alkalmazandó
        rendelkezéseket  tartalmaz.  Gyakorlatilag  az   "az   állami
        irányítás  egyéb jogi eszköze"-ként még csak a minisztériumok
        -  nem  is  kötelezően kiadandó - "tárca hivatalos" lapjaiban
        sem  kötelezően közzéteendő: "A minisztérium és  az  országos
        hatáskörű  szerv  az  utasítások  és  a  jogi  iránymutatások
        közzététele  céljából  hivatalos  lapot  adhat  ki.  Az   (1)
        bekezdésben említett hivatalos lapban az a jogszabály  és  az
        állami irányítás egyéb olyan jogi eszköze is közölhető, amely
        a  minisztérium,  az országos hatáskörű szerv,  illetőleg  az
        általuk irányított vagy felügyelt szerv munkája szempontjából
        fontos."  Tehát e formáknak a Magyar Közlönyben nincs  helyük
        [a Jat. 57. § (2) és (3) bekezdésének tételes felsorolása nem
        tartalmazza  őket],  a  minisztériumoknak  pedig   még   csak
        hivatalos  lapot  sem  kötelességük  fenntartani  ("hivatalos
        lapot adhat ki), s ha kiad is ilyet, abban sem kötelessége  a
        közzététel (az mindössze "közölhető").

        2.  Az  Út. a Jat. hatálybalépéséig jogforrástani szempontból
        nem  volt  alkotmányellenes, ám azt követően  alkotmányossági
        szempontból     elégtelenné    vált    jogforrási     szinten
        megalkotottnak minősül, sőt mi több: még a jogforrások  közül
        is   kikerült.  Tárgyi  hatálya  -  ennek  ellenére  -  olyan
        viszonyokat  (is)  érint,  amelyek  közvetlenül  kihatnak   a
        címzettek  Alkotmány  57.  §  (1),  illetőleg  (5)  bekezdése
        szerinti   bírósághoz  fordulás,  valamint  a   jogorvoslatok
        igénybevételére vonatkozó jogára. Mivel - erre tekintettel  -
        a   formai   alkotmánysértés   tartalmai   alkotmánysértéssel
        párosul,   az   Út.-t  az  Alkotmánybíróságnak  az   utólagos
        normakontroll    eljárás   keretében   meg   kellett    volna
        semmisítenie.

        3.   Részben  már  az  előbbiek  is  megalapozhatják  azt   a
        véleményt,  hogy az Alkotmánybíróságnak hivatalból  is  módja
        lett  volna - akár az elégtelen jogforrási szint okából  -  a
        megsemmisítés    mellett   megállapítani    a    mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenességet is. [A Jat.  17.  §-ában
        írt,    jogszabályba   illő   tartalom   alig   hozzáférhető;
        közzétételi   kötelezettség  alatt  sem  álló  olyan   állami
        irányítás   egyéb   jogi  eszközében  (utasításban)   történt
        "szabályozottsága"   miatt  egyrészt   nem   elégíti   ki   a
        közhatalmat  gyakorló szervek működésének jogi szabályozására
        vonatkozó jogállami kritériumokat, másrészt az Alkotmány  57.
        §  (1)  és  (5) bekezdésében írt alkotmányos alapjogokkal  is
        közvetlenül kapcsolatba hozható.]

        4.  Álláspontom kizárólagosan a formára, a szabályozási szint
        elégtelenségének  orvoslására kínált volna két  megoldást.  A
        Különvélemény a tartalmi kérdéseket részletesen  nem  érinti,
        ami  azonban nem jelenti azt, hogy e téren elegendő  lenne  a
        jelenlegi  utasítás tartalmának változatlan  átemelése  (pl.)
        rendeleti  szintű  szabályozásba. Hangsúlyoznom  kell  ezért:
        elkerülhetetlen  a  majdani,  Jat.  szerinti   "szabályozási"
        formába  emelés során a hatályos utasítás tartalmának tüzetes
        megtisztítása  is. Csupán utalásszerűen:  hol  van  a  "jelen
        utasításhoz mellékelt A és B mintának megfelelő tértivevény"?
        [Út.  3.  §  (1) bekezdés] Az Út.-hoz kapcsolódó "Megjegyzés"
        szerint  "Az  "A" mintájú tértivevény a MNOSZ 16166-53  számú
        szabvány   szerint  készül";  de  hol  van   a   B"   mintájú
        tértivevény? [Különös tekintettel arra, hogy a 133/1993. (IX.
        29.)  Korm.  rendelet 1. számú melléklete  közöl  tértivevény
        mintákat,  melyek  között sem "A",  sem  "B"  típusú  nincs.]
        Életszerű-e még "telekkönyvi végzésről" szólni [Út. 3. §  (7)
        bekezdés],    évtizedekkel    a   telekkönyv    intézményének
        megszüntetése  után? Elfogytak-e már a 7976-8. raktári  számú
        feladókönyvek,  illetve az ettől eltérő,  a  "jelen  utasítás
        hatálybalépésekor  használatos" feladókönyvek?  (Az  utasítás
        1953. szeptember 1-én lépett hatályba.) Vajon komolyan hihető-
        e,  hogy a "tanács végrehajtó bizottságának" még szerepe  van
        az  egyéb  kézbesítési módok teljesítésében [Út.  10.  §  (1)
        bekezdés];  "élők"-e  még  az Út. 11.  §-ában  írt  "átmeneti
        rendelkezések"?   Van-e  bármiféle  köszönőviszony   az   Út.
        hatályos 12. §-a ("Hatálybalépés") és az Alkotmány 2.  §  (1)
        bekezdésében   megfogalmazott  jogállami   klauzula   között?
        Nevezetesen: hatályon kívül helyezhet-e utasítás  rendeletet,
        illetőleg  elfogadható-e alkotmányossági  szempontból  sommás
        hatályon  kívül helyezést tartalmazó rendelkezés? Az utasítás
        szövege szerint: "A jelen utasítás az 1953. évi szeptember hó
        1.  napján  lép  hatályba: ugyanakkor  hatályukat  vesztik  a
        80.00081949.  (IX. 10.) IM rendelet, valamint a  hatósági  és
        bírósági  iratok  kézbesítésekre vonatkozó jogszabályoknak  a
        jelen  utasítással ellentétes rendelkezései". Végül:  része-e
        az Út.-nak a "Megjegyzés"? (Út. 12. §)

        Mindent     egybevetve:     meggyőződésem     szerint      az
        Alkotmánybíróságnak   -   pusztán   a   szabályozási    szint
        elégtelensége  okából is (pontosabban:  a  nem  jogszabállyal
        való rendezettség okából) - meg kellett volna semmisítenie az
        Út.-t, s egyidejűleg ki kellett volna mondania hivatalból azt
        is,   hogy   a   43/1953.   (VIII.   20.)   MT.   rendeletben
        részletszabályozásra    felhatalmazott    miniszterek     nem
        jogszabállyal  (rendelettel)  tettek  eleget  a  felhatalmazó
        kormányrendeletben  előírt  szabályozási  kötelezettségüknek.
        Ennek  eredménye  pedig az lett, hogy  kötelezően  közzé  sem
        teendő - azaz nem is jogszabály - állami irányítás egyéb jogi
        eszköze  (Út.)  rendezi  a  közhatalmat  gyakorló  szervek  -
        jogérvényesítéshez  szükséges  -  működését,  valamint  olyan
        társadalmi  viszonyokat  is,  amelyek  közvetlenül  érintenek
        alkotmányos alapjogokat. (Esetünkben a bírósághoz fordulás és
        a  jogorvoslatok igénybevételének Alkotmány 57. § (1) és  (5)
        bekezdésében  szabályozott alapjogát.) Azaz - a megsemmisítés
        mellett  -  helye  lett  volna  a mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenesség megállapításának is.
        A  kézbesítésre vonatkozó 43/1953. (VIII. 20.)  MT.  rendelet
        végrehajtási  utasításának olyan súlyos  tartalmi  és  formai
        fogyatékosságai  vannak, amelyek ma már akár  a  felhatalmazó
        Kormányrendelet   alkotmányosságát   is   megkérdőjelezhetővé
        teszik.  Erre tekintettel magam egy - a többségi határozattól
        eltérő - szigorúbb álláspontot támogattam volna.

        Budapest, 2003. október 13.
                                                      Dr. Kiss László
                                                        alkotmánybíró

        Dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleménye

        Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával,
        valamint az ahhoz kapcsolódó indokolással, ezért
        különvéleményt jelentek be.

        Véleményem  szerint  nem  áll  fent  jogalkotói  mulasztás  a
        hivatalos   iratok  postai  kézbesítéséhez   fűződő   vélelem
        megdönthetőségének    tárgyában,    ezért    alkotmányellenes
        helyzetről nem lehet beszélni.

        1.  Amennyiben  a tértivevényes kézbesítésnél  a  címzett  az
        iratot kétszeri megkísérlés esetén ténylegesen nem vette  át,
        és  a  küldemény  "nem kereste" jelzéssel érkezett  vissza  a
        feladóhoz (bírósághoz vagy más hatósághoz), akkor a postai és
        perjogi  szabályok  szerint az ötödik  munkanapon  az  iratot
        kézbesítettnek kell tekinteni. Ez kétségkívül jogi vélelemnek
        minősül,   azonban  e  vélelem  hiányában   bármely   címzett
        bármilyen  bírósági  vagy  hatósági  eljárást  tetszése  vagy
        érdekei    szerint,   avagy   akár   önhibáján   kívül    is,
        megakadályozhat, megnehezíthet, meghiúsíthat, pusztán passzív
        magatartásával.

        A   vélelem   tehát  azt  jelenti,  hogy  a   "nem   kereste"
        visszajelzés   esetén   a  bíróság  (hatóság)   alkalmazhatja
        mindazon  jogkövetkezményeket, amelyek egyébként a  tényleges
        kézbesítéshez  fűződnek. E vélelem hiányában a  bíróságok  és
        más    hatóságok    működése    lehetetlenné    válna,     az
        igazságszolgáltatás és a közigazgatás teljesen megbénulna.
        A  kézbesítési vélelem jogintézménye tehát összhangban áll az
        Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  foglalt  jogállamiságból
        levezethető jogbiztonság követelményével.

        2.  Egyetlen  eljárásjogi  kódex sem  nyilvánítja  azonban  a
        kézbesítési  vélelmet  megdönthetetlennek.  Valóban   gyakran
        megesik,  hogy a címzett jóhiszeműen és önhibáján  kívül  nem
        veszi,  vagy nem veheti át a küldeményt, és arra sincs módja,
        hogy   a   postai   értesítés   alapján   elmenjen   érte   a
        postahivatalba.
        Amennyiben  a  hivatalos  irat valamely  jogvesztő  vagy  nem
        jogvesztő  határidőt, határnapot tartalmaz, és a címzett  ezt
        önhibáján  kívül  mulasztja el, akkor  az  igazolási  kérelem
        megfelelő  jogorvoslást jelent, mivel  a  címzett  kimentheti
        magát,    és    mulasztását    nem    bizonyítania,    csupán
        valószínűsítenie kell.

        Az  összes  többi  esetben  viszont  semmi  sem  zárja  el  a
        címzettet  -  akár ügyfél, akár nem - hogy az eljáró  bíróság
        vagy  hatóság előtt a vélelmet ellenbizonyítással  megdöntse,
        pl. hogy tanukkal, okiratokkal bizonyíthassa, miszerint azért
        nem  vehette  át a küldeményt, mert hosszabb ideig  külföldön
        vagy  kórházban volt, sőt, hogy a lakcíme megváltozott, és  a
        feladó  tévedett,  amikor rossz címre  küldte  az  iratot.  A
        vélelmet  ilyen alapon megdönthető ellenbizonyítást semmiféle
        eljárási jogszabály nem tiltja.

        A  gyakorlatban sűrűn előfordul, hogy a kézbesítési vélelem a
        bírósági tárgyaláson, vagy akár a tárgyalás megkezdése  előtt
        dől meg, amikor is a bíróság nyilvánvalóan nem is bocsátkozik
        a tárgyalásba, hanem új határnapot tűz ki, és esetleg nyomban
        kézbesíti az iratot a megjelent címzettnek.
        Álláspontom szerint tehát a jogalkotót nem terheli mulasztás,
        mert  ezek  a kérdések rendezettek, és elfogadott gyakorlattá
        váltak.
        Nem   áll   tehát,  hogy  a  kézbesítési  vélelem  ne   lenne
        megdönthető,  továbbá  létezik  hosszú  ideje   az   igazolás
        jogintézménye  is. Ennél többet vagy újabbat a jogalkotó  nem
        találhat  ki, tehát őt az állítólagos mulasztás korrigálására
        felhívni teljesen célszerűtlen volna.

        3.  Más  kérdés, hogy a postai szolgáltatások jelenleg számos
        hibát   és   fogyatékosságot  mutatnak,  és  az  is   gyakran
        előfordul, hogy a kézbesítést végző postás téved, vagy vét  a
        szolgálati kötelezettségei ellen.
        Azonban a postai gyakorlat fogyatékosságai vagy egyes  postai
        szabályok  elavultsága nem sorolhatók a jogalkotói  mulasztás
        körébe,  és  nem  érik  el  az alkotmányellenesség  szintjét.
        Következésképpen alkotmányellenes helyzet sem áll fent.

        Budapest, 2003. október 13.
                                                    Dr. Strausz János
                                                        alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          46/2003. (X. 16.)
          Date of the decision:
          .
          10/13/2003
          .
          .