A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panaszok, valamint
jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványok, továbbá
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése
tárgyában - dr. Bagi István és dr. Strausz János
alkotmánybíróknak a határozat 1. pontjára vonatkozó
különvéleményével, valamint dr. Erdei Árpád alkotmánybírónak
a határozat 2. és 4., továbbá dr. Kiss László
alkotmánybírónak a határozat 2., 3. és 4. pontjára vonatkozó
különvéleményével - meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogalkotó
alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztásával,
hogy nem szabályozta az erre irányuló törvényekben és más
jogszabályokban a hivatalos irat postai kézbesítéséhez
fűződő, bírósági és más hatósági eljárásban általánosan
érvényesülő vélelem megdöntésének lehetőségét.
Az Alkotmánybíróság felhívja a jogalkotót, hogy feladatának
2004. június hó 30. napjáig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság a polgári perrendtartásról szóló 1952.
évi III. törvény 99. § (2) bekezdése, továbbá a hivatalos
iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII.
20.) MT rendelet 9. § (1) és (4) bekezdései, valamint a
postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.)
Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése és a bírósági ügyvitel
szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet 35. §-a
továbbá a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről
szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában
kiadott 13/1953. (IK 17.) IM-KPM-BM együttes utasítás 3. §
(1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság elutasítja az adózás rendjéről szóló
1990. évi XCI. törvény 77. § (1) bekezdése, az ingatlan-
nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 52/A. § (1)
bekezdése és a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX.
törvény 74. § (3) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt.
4. Az Alkotmánybíróság a hivatalos iratok kézbesítésének
egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 8. §
(1) bekezdése és a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX.
29.) Korm. rendelet 15. § (1) és (2) bekezdései
alkotmányellenességének megállapítására irányuló
alkotmányjogi panaszokat elutasítja.
5. Az Alkotmánybíróság a postai tevékenységről szóló
133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet 18. § (1) bekezdés b)
pontja alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
6. Az Alkotmánybíróság a Legfelsőbb Bíróság, mint
felülvizsgálati bíróság Pfv.I.21.317/1995/4. számú ítélete
ellen irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzé
teszi.
Indokolás
I.
1. Több indítványozó kezdeményezte - részben alkotmányjogi
panasz, részben utólagos normakontroll formájában - a polgári
perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a
továbbiakban: Pp.) 99. § (2) bekezdése, valamint ezzel
összefüggésben a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX.
29.) Korm. rendelet (a továbbiakban. Pr.) 15. § (1) és (2)
bekezdései, illetve 18. § (1) bekezdés b) pontja, továbbá a
hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló
43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) 8. §
(1) bekezdése, illetve 9. § (1) és (4) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítását.
Az indítványozók egy része e szabályokkal összefüggésben
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását
kérte a szabályozás ama hiányosságára figyelemmel, hogy ezek
a jogszabályok nem tartalmaznak rendelkezést annak a sajátos
kézbesítési vélelemnek a megdöntésével kapcsolatban, amely
szerint "kézbesítettnek kell tekinteni" bizonyos feltételek
fennállta esetén azt az iratot is, amelyet nem vettek át.
Van olyan indítvány is, amelyben az adózás rendjéről szóló
1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 77. § (1)
bekezdése, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI.
törvény (a továbbiakban: Inytv.) 52/A. § (1) bekezdése, a
szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a
továbbiakban: Sztv.) 74. § (3) bekezdése
alkotmányellenességét is állítják azért, mert ezek a Pp., az
R. és a Pr. szabályaihoz hasonló rendelkezéseket
tartalmaznak.
Az Alkotmánybíróság ezeket az indítványokat egyesítette és
egy eljárásban bírálta el.
Az indítványok elsősorban azt sérelmezték, hogy a támadott
rendelkezések nem nyújtanak garanciát arra, hogy az állandó
lakóhelyétől tartósan, vagy öt napnál hosszabb időre
távollévő személy az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdései
szerinti alkotmányos alapjogát gyakorolhassa. Nézetük szerint
alkotmányellenes és méltánytalan az önhibáján kívül vétlen
állampolgárokat megfosztani a jogorvoslat lehetőségétől,
illetve olyan - a Pp. szerinti igazolási kérelemmel
kapcsolatos - eljárásra kényszeríteni a törvényes
joggyakorlásban akadályozott állampolgárt, amelynek
kimenetele kétséges és eredményessége esetén is indokolatlan
sérelemmel, kárral jár.
Sérelmezték az indítványozók azt is, hogy a támadott
szabályozás - nézetük szerint - egy megdönthetetlen vélelmet
állít fel, amelynek alapján a bíróság kizárólag a
levélkézbesítő feljegyzése alapján állapítja meg azt, hogy
kétszeri kézbesítési kísérlet történt, ez megfosztja a
címzettet annak lehetőségétől, hogy a kézbesítő nyilatkozatát
megcáfolja.
2. Más indítványozók azért támadták a jogbiztonság [Alkotmány
2. § (1) bekezdés] és a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány
57. § (5) bekezdés], továbbá a szabad mozgás és a
tartózkodási hely szabad megválasztása joga [Alkotmány 58. §
(1) bekezdés] sérelmére hivatkozva az R. 9. §-át, mert ez a
szabály a Pp. hatókörén kívül egyes más eljárásokban is
általánosan érvényesülő és megdönthetetlen, sajátos vélelmet
állít fel a kézbesítés megtörténtére.
A másik indítványozó mint kirendelt védő mulasztott a bíróság
szerint és ennek következtében bírsággal sújtották, szintén a
kifogásolt vélelem alkalmazása alapján. Indítványa tartalma
szerint kezdeményezte a bírósági ügyvitel szabályairól szóló
123/1973. (IK 1974. 1.) IM utasítás (a továbbiakban: Büsz.)
40. §-a alkotmányellenességének megállapítását a védelemhez
való jog [Alkotmány 57. § (3) bekezdése] sérelmére
hivatkozva; mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megszüntetését is kérte "a hivatalos iratok kézbesítésének
egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet
vonatkozásában, mert az bárki ... részére ... nem biztosítja ... az
Alkotmány 57. § (5) bekezdése érvényesíthetőségét."
Álláspontja szerint a tértivevény nem alkalmas az iratok
tényleges átvételének igazolására, különösen iratcsomó
esetén, ezzel összefüggésben - az indítvány tartalma szerint
-kezdeményezte a hivatalos iratok kézbesítésének
egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet
végrehajtása tárgyában kiadott 13/1953. (IK 17.) IM-KPM-BM
együttes utasítás (a továbbiakban: Ut.) 3. § (1) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítását.
II.
1. Az Alkotmány felhívott rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.
(...)
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
(...)
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(...)
57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
a törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(...)
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden
szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható
felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye
miatt.
(...)
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak
szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági,
közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát
vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták
ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan
- a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának
szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja. (...)
58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
területén - törvényben meghatározott esetek kivételével -
megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad
megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország
elhagyásához való jogot is.
(...)
70/A. § (...)
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti."
2. A Pp.-nek az indítványokkal érintett rendelkezése:
"99. § (2) A bírósági iratokat a kézbesítés második
megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon
kézbesítettnek kell tekinteni, ha a kézbesítés azért volt
eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át, illetve
az átvételt megtagadta. Keresetlevél (fizetési meghagyás)
kézbesítése esetén a vélelem beálltáról a bíróság az alperest
(kötelezettet) értesíti, és egyúttal tájékoztatja a (3)
bekezdésben, illetve a 128. §-ban foglaltakról."
3. Az R.-nek indítvánnyal érintett, az indítvány
benyújtásakor hatályos rendelkezései:
"4. § (1) A tértivevényes közönséges vagy ajánlott levél a
címzetten kívül a címzett felnőtt családtagjának,
alkalmazottjának, szállásadójának vagy a címzett által a
postai üzletszabályzat szerint meghatalmazott személynek -
postafiók bérlete esetében a fiókot kiürítő meghatalmazottnak
- is kézbesíthető. Ha a címzett jogi személy, a közönséges
tértivevényes levelet is csak a könyvelt postai küldemények
átvételére jogosult személynek lehet átadni.
(2) Ha a megadott címen az (1) bekezdésben megjelölt személy
nem található, a levélszekrényben vagy a postai küldemények
elhelyezésére szolgáló más helyen, ilyennek hiányában pedig
az ajtóra (kapura) kifüggesztve figyelmeztetést kell hagyni.
Ebben közölni kell a címzettel, hogy a részére érkezett
hivatalos irat kézbesítését a kézbesítő mikor kísérli meg
újból, s ha az iratot akkor sem lehet kézbesíteni, a címzett
azt további öt munkanap alatt a figyelmeztetésben megjelölt
postahivatalban személyazonosságának igazolása után átveheti.
A figyelmeztetésben meg kell jelölni az irat számát, továbbá
hogy az irat melyik hatóságtól érkezett és hogy a
postahivatalban milyen időben vehető át, végül figyelmeztetni
kell a címzettet azokra a következményekre is, amelyek az
irat átvételének elmulasztása esetében beállnak (9. §).
(3) A postafiók számával megjelölt helyre, de nem a fiókbérlő
címére irányított küldeményekre a (2) bekezdésben foglaltak
azzal az eltéréssel irányadók, hogy az irat kézbesítése
helyett a postafiókba figyelmeztetést kell helyezni. A
címzett az iratot legkésőbb a második figyelmeztetésnek a
postafiókba helyezésétől számított öt munkanap alatt veheti
át a postahivatalnál.
(4) A figyelmeztetés hátrahagyásának, illetőleg postafiókba
helyezésének idejét, valamint ha a második kézbesítési
kísérlet eredménytelen volt, ennek az idejét is a
tértivevényen fel kell tüntetni.
(5) Ha az iratot olyan személynek kézbesítették, aki abban az
ügyben, amelyre az irat vonatkozik, a címzettnek ellenfele, a
kézbesítés érvénytelen.
5. § (1) A tértivevényes közönséges vagy ajánlott levelet a
címzettnek vagy az annak átvételére jogosult más személynek a
tértivevény aláírása ellenében kell kézbesíteni. Ha azonban a
címzett, illetőleg az irat átvételére jogosult más személy az
irat átvételét vagy a tértivevény aláírását megtagadja, az
iratot a tértivevény aláírása nélkül is át kell neki adni,
illetőleg az iratot nála kell hagyni és a tértivevényen
ezeket a körülményeket fel kell tüntetni
(kényszerkézbesítés).
(2) A külföldi bíróságok polgári ügyiratainak kézbesítésénél
- a nemzetközi egyezményekben, illetőleg a fennálló
viszonossági gyakorlatban meghatározott esetektől eltekintve
- kényszerkézbesítésnek helye nincs. A kézbesítendő irat
címzése mellett és az irathoz csatolt tértivevényen a bíróság
ezt feltüntetni köteles. Az ilyen iratot átvételének
megtagadása esetében - annak utólagos átvétele végett - a 6.
§-nak megfelelően öt munkanapig a postahivatalban kell
tartani.
6. § Ha a tértivevényes levelet a címzettnek, illetőleg az
annak átvételére jogosult más személynek a 4. vagy 5. §
rendelkezései szerint kézbesíteni nem lehet, az iratot a
kézbesítés második megkísérlésének, illetőleg a második
figyelmeztetés postafiókba helyezésének napját követő öt
munkanapon át a kézbesítő postahivatalban kell tartani. Ha
ezalatt az idő alatt a címzett az irat átvétele végett
jelentkezik, az iratot neki - személyazonosságának igazolása
után - át kell adni. (...)
8. § (1) Ha a címzett az iratot a postahivatalban a 6. §-ban
meghatározott öt munkanap alatt nem veszi át, a postahivatal
ezt a tértivevényen feljegyzi és az iratot a tértivevénnyel
együtt visszaküldi a feladónak. (...)
9. § (1) A 8. § (1) bekezdése értelmében visszaküldött iratot
- a jelen § (2), (3) és (4) bekezdésének eseteit kivéve - a
kézbesítés második megkísérlésének, illetőleg a második
figyelmeztetés postafiókba helyezésének napját követő ötödik
munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni.
(2) A keresetlevélnek a 8. § (1) bekezdése alapján való
visszaküldése esetében a bíróság a kézbesítés elmaradásáról
és annak okairól a felperest értesíti, a felperes kérelmére
az alperes részére ügygondnokot rendel ki és a keresetlevelet
ennek kézbesítteti, egyúttal erről az alperest - lakására
címzett ajánlott levélben - értesíti. Ugyanez a szabály
megfelelően irányadó minden olyan esetben, amikor valamely
iratot a fennálló rendelkezések értelmében a
keresetkézbesítés szabályai szerint kell kézbesíteni,
valamint akkor is, ha valamely jogszabály eddig a saját kézbe
való kézbesítést rendelte.
(3) Büntetőparancsnak a 8. § (1) bekezdése alapján való
visszaküldése esetében a bíróság az ügy tárgyalásának
kitűzése iránt intézkedik.
(4) Külföldi bíróságok polgári ügyiratainak a 8. § (1)
bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság az
ügyiratot tizenöt napig magánál tartja s ha a címzett azt ez
alatt az idő alatt sem veszi át, a bíróság úgy jár el, mintha
a címzett a kézbesítés során az átvételt megtagadta volna."
4. Az R. alkotmányjogi panasszal érintett szabálya szerint:
"8. § (1) Ha a címzett az iratot a postahivatalban a 6. §-ban
meghatározott öt munkanap alatt nem veszi át, a postahivatal
ezt a tértivevényen feljegyzi és az iratot a tértivevénnyel
együtt visszaküldi a feladónak."
5. Az R. hatályos szabályai szerint:
"9. § (1) A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001.
(XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése értelmében
visszaküldött iratot - a jelen § (2) és (3) bekezdésének
eseteit kivéve - a kézbesítés második megkísérlésének,
illetőleg a második figyelmeztetés postafiókba helyezésének
napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell
tekinteni.
(2) Az 1973. évi I. törvény XVII. Fejezetében foglaltak
szerint a tárgyalás mellőzésével hozott végzésnek a postai
szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm.
rendelet 31. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése
esetében a bíróság az ügy tárgyalásának kitűzése iránt
intézkedik.
(3) Külföldi bíróságok polgári ügyiratainak a postai
szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm.
rendelet 31. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése
esetében a bíróság az ügyiratot 15 napig magánál tartja, s ha
a címzett azt ez alatt az idő alatt sem veszi át, a bíróság
úgy jár el, mintha a címzett a kézbesítés során az átvételt
megtagadta volna.
(4) A (2) és (3) bekezdésekben meghatározott intézkedések
megtétele előtt a bíróság vagy más hatóság elrendelheti az
irat kézbesítésének újabb megkísérlését.
(5) A címzett halála vagy a címzettnek, illetőleg
lakóhelyének (tartózkodási helyének) ismeretlen volta
esetében az eljárásra külön jogszabályok irányadók."
6. Az Ut. szerint:
"1. § (1) A hivatalos iratok kézbesítésére borítékot
használni csak akkor szabad, ha az irat egynél több lapból
(ívből) áll vagy az iraton a címzésre felhasználható üres
hely nincs, úgyszintén, ha a feladó hatóság az irat
természeténél fogva annak borítékban való kézbesítését
elrendeli. (...)
3. § (1) Az olyan hivatalos iratok kézbesítéséhez, amelyeket
a R. 2. §-a alapján tértivevényes levélként kell kézbesíteni,
a jelen utasításhoz mellékelt A és B mintának megfelelő
tértivevényt kell használni, mégpedig:
az A mintájú tértivevényt általában minden olyan esetben,
amikor nem kell B mintájú tértivevényt használni;
a B mintájú tértivevényt pedig a külföldi bíróságok olyan
ügyiratainak kézbesítéséhez, amelyek kényszer alkalmazása
nélkül kézbesítendők; ha azonban a külföldi bíróságok
ügyiratai tekintetében a fennálló nemzetközi egyezmények vagy
viszonossági gyakorlat alapján kényszerkézbesítésnek van
helye, a tértivevényen a "kényszerkézbesítés kizárva"
szavakat át kell húzni."
7. A Pr. érintett rendelkezései:
"15. § (1) Ha a címzett nem tartózkodik a címben megjelölt
helyen, és nincs meghatalmazottja, a postai küldemény - e
jogszabályban meghatározott feltételek szerint -helyettes
átvevőnek is kézbesíthető.
(2) A kézbesítés szempontjából helyettes átvevő lehet
a) a címhelyen tartózkodó 14. életévét betöltött és a 13. §
(2) bekezdésében említett igazolvánnyal rendelkező közeli
hozzátartozó [Ptk. 685. § b) pontja], az élettárs;
b) a gondnok, a házfelügyelő;
c) a bérbeadó, illetőleg a szállásadó, ha a címzettel azonos
címen lakik;
d) a munkahelyre címzett küldemény esetében a Pt. 19. §-ának
(1) bekezdése szerinti képviselő vagy annak
meghatalmazottja."
"18. § (1) A postai küldeményeket a jogosult átvevő az alábbi
átvételi határidőn belül veheti át a szolgáltató hivatali
helyiségében: (...)
b) a hivatalos iratot a második értesítéstől számított öt
munkanapig;"
8. A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII.
18.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Pszr.) vizsgálatba
bevont rendelkezése:
"31. § (1) A szolgáltató a hivatalos iratnak a címhelyre
történő első kézbesítése sikertelensége esetén - értesítő
hagyása mellett - köteles a kézbesítést a sikertelen
kézbesítés napját követő 5. munkanapon megismételni, kivéve,
ha a kézbesítés a (2) bekezdésben meghatározott ok miatt
minősül sikertelennek. Amennyiben a címhelyre történő második
kézbesítés is sikertelennek bizonyul, a szolgáltató a 25. §
(3) bekezdés b) pontjában meghatározott rendelkezésre tartási
időt követően - ha ezalatt a címzett a szolgáltató helyen azt
nem veszi át - "nem kereste" jelzéssel visszaküldi a
feladónak."
9. A Büsz. szerint:
"40. § (1) A bírósági iratok kézbesítése - külön szabályok
szerint - általában posta útján történik.
(2) A bíróság elnöke elrendelheti, hogy a székhelyen a
kézbesítést hivatalsegéd végezze.
(3) A bíróság székhelyén működő másik bíróság, ügyészség
részére, valamint ugyanazon az épületen belül az iratokat
általában kézbesítőkönyvvel, hivatalsegéd útján kell
kézbesíteni. Az ügyész részére tértivevénnyel kell
kézbesíteni a perorvoslattal megtámadható határozatot, az
ügyészt a tárgyaláson való részvételre kötelező értesítést,
valamint a polgári perben a tárgyalásra szóló idézést, az
olyan iratot, amelyre az ügyésznek határidőn belül
nyilatkoznia kell.
(4) A büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást
segítők Védelmi Programjáról szóló 2001. évi LXXXV. törvény
hatálya alatt álló személy részére kézbesítendő iratot a
Tanúvédelmi Szolgálat útján, hivatalsegéddel kell
kézbesíteni.
(5) A címzett a részére szóló iratot - személyazonosságának
igazolása után - a bíróságon is átveheti.
(6) Ha a kézbesítés tényéhez joghatás fűződik, a tértivevényt
az intézkedés eredeti példányához kell kapcsolni."
10. A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII.
1.) IM rendelet szerint
"35. § (1) A bírósági irat kézbesítése - ha jogszabály
másként nem rendelkezik - külön szabályok szerint általában
posta útján történik.
(2) A bíróság elnöke elrendelheti, hogy a bíróság székhelyén
a kézbesítést bírósági alkalmazott végezze.
(3) A fogva tartásban lévő személy részére a fogva tartást
foganatosító szerv parancsnoka útján kell kézbesíteni a
bírósági iratot.
(4) A címzett a részére szóló iratot - személyazonosságának
igazolása után - a bíróságon is átveheti.
(5) A bíróság az olyan iratot, amely átvételéhez joghatály
fűződik, vagy amely átvételének igazolására szükség van,
tértivevénnyel postázza; személyes kézbesítés esetén az
átvevő az átvétel tényét keltezéssel ellátott aláírásával
igazolja. Ha az átvételre nyomtatványt rendszeresítettek, az
átvétel tényét ezen kell elismerni."
11. Az Art. szerint:
"77. § (1) Az adóhatósági iratot kézbesítettnek kell
tekinteni, ha a postai kézbesítés második megkísérlését
követő öt munkanapon belül a címzett azt nem vette át, és a
posta a rá vonatkozó szabályoknak megfelelően az iratot
visszaküldte az adóhatóságnak. Az irat átvételében
akadályozott adózó igazolási kérelemmel élhet. Az adóhatósági
iratot akkor is kézbesítettnek kell tekinteni, ha a címzett
az átvételt megtagadta. Amennyiben a magánszemély adózó
ismeretlen helyen tartózkodik, az adóhatóság az iratot a
gyámhatóság által kirendelt ügygondnok részére kézbesíti."
Az Inytv. szerint:
"52/A. § (1) Kézbesítettnek kell tekinteni a határozatot a
kézbesítési címre, ennek hiányában az ingatlan-
nyilvántartásban vagy a bejegyzés alapjául szolgáló okiratban
megjelölt lakcímre történő postai kézbesítés második
megkísérlésének, illetőleg a második figyelmeztetés
postafiókba (postaládába) helyezésének napját követő ötödik
munkanapon."
Az Sztv. szerint:
"74. § (3) Az iratokat a kézbesítés második megkísérlésének
napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell
tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a
címzett az iratot nem vette át, illetőleg az átvételt
megtagadta."
III.
Az R. 8. §-át a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX.
29.) Korm. rendelet 30. § (1) bekezdése 1993. október 14-
ével, az Pr. 15. §-át a Pszr. 51. § (4) bekezdése 2001.
december 23-ával, a Pr. 18. § (1) bekezdés b) pontját a Pszr.
51. § (5) bekezdése 2002. március 31-én hatályon kívül
helyezte, azonban az R. 8. § (1) bekezdését továbbá a Pr. 15.
§ (1) és (2) bekezdését alkotmányjogi panaszban is
kifogásolják az indítványozók.
Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezett jogszabály
alkotmányellenességét nem vizsgálja, hacsak nem annak
alkalmazhatósága is eldöntendő kérdés (335/B/1990/13. AB
határozat, ABH 1990, 261, 262.).
Hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányossági
vizsgálata a konkrét normakontroll két esetében, az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 38. § (1) bekezdése szerinti bírói
kezdeményezés, és a 48. § szerinti alkotmányjogi panasz
alapján lehetséges, mivel ezekben az esetekben az alkalmazott
jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és - ha az
indítványozó különösen fontos érdeke indokolja - a konkrét
ügyben való alkalmazási tilalom kimondására van lehetőség.
A konkrét esetben az Abtv. 1. § d) pontja alapján a
beadványok egy része alkotmányjogi panasz, ezért az
Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta az R. 8. § (1) bekezdése
és a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdése rendelkezéseit.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a Pszr. 31. § (1) bekezdését
is bevonta az alkotmányossági vizsgálatba, mert ez a szabály
az R. 8. § (1) bekezdésében és a Pr. 18. § (1) bekezdés b)
pontjában foglaltakhoz alkotmányjogi szempontból hasonló
rendelkezést tartalmaz.
Az Alkotmánybíróság a Pr. 18. § (1) bekezdés b) pontja
tekintetében az alkotmánybírósági eljárást az
Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak
közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § a)
pontja alapján szüntette meg.
Az indítványok egy részének benyújtását követően az R. 9. §
(1) bekezdését módosította a Pszr. 51. § (11) bekezdése.
Ennek értelmében a hivatalos iratok kézbesítésének
egyszerűsítéséről szóló - többször módosított - 43/1953.
(VIII. 20.) MT rendelet 9. §-a (1), (2) és (3) bekezdésében a
"postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm.
rendelet 18. §-a (1) bekezdésének b) pontja" szövegrész
helyébe a "postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001.
(XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése" szövegrész
lépett.
Az Alkotmánybíróság az R. 9. § (1) bekezdésének a hatályos
rendelkezéseit vizsgálta.
IV.
Az indítványok részben, az alábbiak szerint megalapozottak.
Az indítványok mindegyike a hivatalos iratok kézbesítéséhez
fűződő vélelmet tartalmazó egyes rendelkezéseket tartja az
Alkotmány egyes szabályaiba ütközőnek. Azok az indítványozók
is az indítványok tartalma szerint így vélekednek, akik
hiányolják e jogszabályokból a vélelem megdöntésére, ezzel
összefüggésben az átvétel elmaradásához fűződő
jogkövetkezmény elhárítására vonatkozó szabályozást és ezért
a beadványok egy részében mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítását is kezdeményezték.
A támadott szabályok egy része (R. Pr., Pszr.) a postai
szolgáltató feladatait szabályozza a hivatalos iratok
kézbesítésével kapcsolatban. Ezek a szabályok a feladó, a
postai szolgáltató és a címzett egyes cselekményeire
vonatkoznak, és - az R. kivételével - nem tartalmaznak a
hivatalos irat kézbesítéséhez fűződő vélelmet.
Ezzel szemben a Pp. a bírósági iratok, az Art. az adóhatósági
irat kézbesítéséről, az Inytv. az ingatlannyilvántartási
eljárásban, az Sztv. pedig a szabálysértési eljárásban hozott
határozat kézbesítéséről szól.
Az egyes hatósági eljárásokról szóló törvények nem általában
a kézbesítés rendjét szabályozzák önállóan, hanem az R. és a
Pszr. szabályaira épülnek.
Az említett törvények és az R. szabályai azonosan
rendelkeznek abban a kérdésben, hogy vélelmet és ezzel együtt
jogkövetkezményt alkalmaznak, ha az adott eljárásban
résztvevő valamely címzett az iratot a postai szolgáltatótól
nem veszi át.
Ez a vélelem valamennyi itt említett eljárásban
megdönthetetlen, noha egyes esetekben a vélelem
alkalmazásának következményei, igaz bizonyos feltételek
mellett, a tételes rendelkezések szerint (igazolás, perújítás
stb.) rendszerint elháríthatók.
Az indítványozók éppen azt kifogásolják, hogy ez szerintük
nem minden esetben van így.
1. A hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény szerint
hivatalos irat: a közigazgatás és az igazságszolgáltatás
szervei által feladott olyan postai küldemény, melynek
feladásához vagy kézbesítéséhez jogszabály jogkövetkezményt
fűz, illetve mely határidő számításának alapjául szolgál. A
hivatalos iratok az e célra rendszeresített tértivevénnyel
adhatók fel.
A hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó eljárási
szabályoknak több alkotmányos követelményt kell egyszerre
kielégíteniük.
A hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó eljárási
szabályoknak meg kell felelniük a jogbiztonság alkotmányos
elvéből eredő követelményeknek. Csak a jogbiztonság
követelményének megfelelő eljárási rend garantálhatja az
Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdése szerinti általános
garanciák megvalósulását.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint: "A
jogállamiság és jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási
garanciák. Ezek alapvető jelentőségűek az egyes
jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából."
[11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85.] Ezt
erősítette meg az Alkotmánybíróság a 75/1995. (XII. 21.) AB
határozatában: "Az alanyi jogok és kötelezettségek
érvényesítésére szolgáló eljárási garanciák a jogbiztonság
alkotmányos elvéből következnek. Megfelelő eljárási garanciák
nélkül működő eljárásban a jogbiztonság szenved sérelmet."
(ABH 1995, 376, 383.)
A jogbiztonság kettős követelményt támaszt a jogalkotóval
szemben. Ennek megfelelően elsősorban a létrejött
jogviszonyok stabilitásának eljárásjogi biztosítékait kell
megteremtenie. Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás
hatékony működésének biztosítása ugyanakkor nem
eredményezheti a jogbiztonságból levezethető eljárási
garanciák sérelmét azáltal, hogy a címzettek számára
biztosított alkotmányos jogok gyakorlását akadályozza meg.
A jogbiztonság követelményéből következik az
igazságszolgáltatás és az államigazgatás kiszámítható és
hatékony működése, de a címzettek joggyakorlásának
biztosítása is. E követelményeknek azonban megfelelő
egyensúlyban kell lenniük a jogi szabályozásban.
Azt, hogy ez a megfelelő egyensúly a hatályos szabályokban
fennáll-e, az Alkotmánybíróság vizsgálhatja.
A hatékonyság, az eljárás mielőbbi befejezéséhez fűződő érdek
és az eljárás alá vont személyek jogai érvényesítésének
követelménye ellentétbe kerülhet egymással.
Alkotmányellenességhez vezethet, ha a jogi szabályozás
egyoldalúan biztosít elsőbbséget akár a hatékonyság, akár a
címzettek jogai érvényesülése követelményének. A
hatékonyságnak biztosított feltétlen elsőbbség az eljárás alá
vont személyek jogai érvényesítését hiúsíthatja meg. Az
eljárás alá vont személyek jogai érvényesítésének parttalan
lehetősége pedig az eljárást kezdeményezők jogérvényesítését
lehetetlenítheti el.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a jogok és jogos
érdekek hatékony érvényesítése, s ebből következően az
igazságszolgáltatás és a közigazgatás kiszámítható működése
azt igényli, hogy kivételes esetekben a kézbesítés
eredménytelensége esetén is feltételezni lehessen a hivatalos
iratok közlését, illetve ezzel kapcsolatban azt, hogy a
közölt határozatok jogerőssé válhattak. Ez pedig nem függhet
adott esetben attól, hogy a határozat címzettje képes vagy
hajlandó-e átvenni a határozatot. A kézbesítés megtörténtére,
megkísérlésére vonatkozó vélelem létét és a lehetséges
jogkövetkezmények alkalmazhatóságát tehát a jogbiztonság,
illetve az eljárást kezdeményező személyek jogai védelme is
megköveteli.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy önmagában a
kézbesítési vélelem, a jogkövetkezmények megjelenése a
rendelkező részben szereplő támadott jogszabályokban nem
ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, nem sérti az
Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdését sem.
Ugyanakkor a vizsgálat tárgyát képező egyes rendelkezések
alkotmányossága általában értékelhetetlen a jogszabály
kontextusából kiragadva. Az elszigetelt vizsgálat eredménye
más összefüggésbe helyezve érvényét vesztheti. [Hasonlóan
foglalt állást az Alkotmánybíróság a 16/1991. (IV. 20.) AB
határozatban, ABH 1991, 58, 60.]
A jelen esetben is csak a szabályozási környezetre
figyelemmel, a konkrét rendelkezések és ezek összefüggései
áttekintése alapján dönthető el az, hogy a kézbesítésről
szóló, a rendelkező részben megjelölt jogszabályok az egyes
indítványok részben eltérő érvei alapján ellentétesek-e az
Alkotmány indítványokban felhívott egyes szabályaival vagy az
akár ellentétessé is válható érdekek között megfelelő
kiegyensúlyozást tartalmaznak-e.
A kézbesítés vélt szabályszerűségét a címzett vitássá teheti
az eljárási szabályok értelmében. A kézbesítés
szabályszerűségének ismételt vizsgálata járhat azzal az
eredménnyel is, hogy a szabályszerűnek vélt kézbesítés utóbb
szabálytalannak bizonyul. Előfordulhat az is, hogy a címzett
igazolja: a kézbesítés önhibáján kívül bizonyult
eredménytelennek. Az ilyen kézbesítések kockázatát a
jogszabályoknak megfelelően kell elosztania a címzettek (az
eljárás szempontjából a felek) között.
Ugyanakkor a hivatalos iratok kézbesítésének szabályaival
szemben más, részben eltérő követelmények támasztandók az
Alkotmány alapján a bírói úthoz való jog érvényesülése és más
a jogorvoslathoz való jog érvényesülése szempontjából (lásd
IV. 2. és 3. pont); nem azonosak az eljárásban érvényesítendő
követelmények a hivatalos iratok egyes típusait
(keresetlevél, idézések stb.) illetően sem.
2. Az Alkotmánybíróság először azokat az indítványokat
vizsgálta, amelyek a Pp. 99. § (2) bekezdése, valamint -
ezzel összefüggésben - az R. 9. § (1) és (4) bekezdése,
továbbá a Pszr. ezekhez kapcsolódó 31. § (1) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányultak.
A fent megjelölt rendelkezések a polgári eljárásban a
bírósági iratok, mint hivatalos iratok kézbesítésére
vonatkozó egyes eljárási szabályokat tartalmazzák.
E szabályok a mondottak szerint a jogviták bíróság előtti
eljárásban való elbírálásának rendjén érvényesülő jogszabályi
vélelmet, jogkövetkezményeket állapítanak meg, amelynek
lényege, hogy a bírósági eljárásban a bírósági iratokat a
második eredménytelen kézbesítéstől számított ötödik
munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha azt a címzett a
szolgáltató helyen nem vette át.
A bírósági iratok közlésének nem csupán az érdemi határozatok
esetében, és nem csupán a felek tekintetében van
jogkövetkezménye, hanem más eljárási döntésekhez (pl.
idézés), az eljárás más résztvevőihez (pl. tanú, szakértő,
védő, meghatalmazott, jogi képviselő) egyes eljárási jogok
gyakorlásához, illetve eljárási cselekményekhez (pl.
keresetlevél kézbesítése) fűződően is.
A bírói úthoz való alapvető jog értelmében mindenkinek joga
van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a
törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
Az Alkotmánybíróság a bírósághoz fordulás jogával
kapcsolatban egy korábbi ügyben kimondotta, hogy az Alkotmány
57. § (1) bekezdése alapján mindenkit alanyi jog illet meg
arra, hogy jogait független és pártatlan bíróság előtt
érvényesítse, és hogy a bírósági eljárásban a fél
pozíciójában szerepelhessen (930/B/1994. AB határozat, ABH
1996, 502., 505.).
Egy másik döntésben az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy
a polgári perben a felek pozíciójának egyensúlyát nem lehet
megbontani és nem sérülhet a felek mellérendeltségének elve
[1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 37.].
A bírói úthoz való jog érvényesítése alkotmányosan nem
korlátozható a csupán az érdemi határozatok ellen igénybe
vehető jogorvoslat biztosítására a bírósági eljárásban. Az
Alkotmánybíróság hangsúlyozza: annak, hogy a bírósági
eljárásban mindenki a fél pozíciójában szerepelhessen
feltétele, hogy már az eljárás megindulásáról is a lehető
legnagyobb valószínűséggel tudomást szerezhessen.
A bírósági iratok között ezért annak az iratnak a
kézbesítése, amely az eljárás megindításáról tudósít (pl.
keresetlevél, fizetési meghagyás) és az eljárás folyamán vagy
a befejezésekor történő kézbesítés jelentősége (ideértve az
érdemi, ügydöntő határozat kézbesítését is) a polgári ügyben
a bírói úthoz való alapvető jog szempontjából eltér
egymástól.
Az "eljárás megindításáról tudósít" az eljárást kezdő irat.
Ezt a kifejezést azonban az Alkotmánybíróság e határozatban
más értelemben használja a továbbiakban, mint ahogyan azt az
egyes eljárási törvények és más jogszabályok teszik.
E határozat alkalmazásában ezt a kifejezést az
Alkotmánybíróság a bírói úthoz való jog illetve az ezzel
összefüggő kötelezettségek szempontjából értelmezi, és
hangsúlyozza, hogy az nem azonos tartalmú az eljárási-
ügyviteli szabályokban vagy akár az illetékjogszabályban
alkalmazott kezdő irat fogalmával. Az Alkotmánybíróság
eljárást kezdő irat alatt azt az iratot érti az Alkotmány 57.
§ (1) bekezdése alkalmazásában, amelyről a címzett (fél, tanú
stb.) tudomásszerzése vagy ennek vélelmezése jogokkal és
kötelezettségekkel jellemezhető eljárási jogviszonyt
keletkeztet a címzett és a bíróság között.
A bírósági iratok között való ennek a különbségtételnek az az
alkotmányjogi jelentősége, hogy az eljárást kezdő irat
kézbesítését követően polgári ügyben a címzett (a fél, tanú,
szakértő, képviselő) azzal számolhat, hogy a törvény
szabályait követve folytatják le az eljárást vele vagy
nélküle, azt eredményesen akadályozni pl. rosszhiszemű
pervitellel nem lehet. Ahogy arra az Alkotmánybíróság
rámutatott, a fél rendelkezési joga, mint az önrendelkezés
alkotmányos jogának eljárásjogi aspektusa, magában foglalja
azt a jogosultságot is, hogy a fél a perbevitt anyagi és
eljárási jogaival szabadon rendelkezzen. A félnek
szabadságában áll a peranyag "szolgáltatásában" való döntés
jogosultsága is [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994,
29.].
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a postai kézbesítésre
vonatkozó eljárási szabályoknak ki kell zárniuk annak
lehetőségét, hogy a tudomásszerzést követően az eljárás alá
vont személy az ellenérdekű fél jogérvényesítési lehetőségét
a postai kézbesítések sorozatos vitássá tételével,
rosszhiszemű pervitellel nehezítse el, az eljárás ésszerű
időn belül történő befejezését akadályozva.
3. A jogorvoslathoz való jog, noha a bírói eljárásban is
érvényesítendő, más jelentősséggel bír a közigazgatási és más
hatósági döntésekkel kapcsolatban. A bírói úthoz való jog
eltérő tartalmú a jogorvoslati joghoz képest, és részben több
eljárási garancia érvényesülésének biztosítását írja elő. A
jogorvoslati jognak is érvényesülnie kell a bírói eljárásban
az Alkotmány 57. § (5) bekezdése alapján, a bírósági
eljárásban azonban az érdemi, ügydöntő határozat postai
kézbesítésének szabályozása - a IV. 2. pontban kifejtettekre
figyelemmel - eltérhet a közigazgatási és más hatósági
eljárásra előírt szabályoktól.
A jogviták bírói elbírálásával szemben a közigazgatási és más
hatósági eljárás egyik jellegzetessége, hogy azokban eltérően
érvényesülhet a felek (ügyfelek) önrendelkezési joga, akár
attól függően is, hogy az eljárás hivatalból vagy kérelemre
indul. Előfordulhat egyes a közigazgatási és más hatósági
eljárásokban, hogy a személy csupán az érdemi, ügydöntő
határozat kézbesítésekor értesül az eljárásról. A különféle
eljárások sajátos jellegzetességeire - a kézbesítés vagy
eredménytelen kísérlete jogkövetkezményei elhárításának
lehetőségeire vonatkozó szabályozásnál - a jogalkotónak
tekintettel kell lenni.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az a szabály, hogy
jogorvoslattal "a törvényekben meghatározottak szerint" lehet
élni, utalás az eltérő szabályozási lehetőségekre; egyebek
között arra, hogy a jogorvoslatnak többféle formája lehet
[5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.].
A jogorvoslathoz való alapvető jog tárgyilag csak a hatósági
döntésekre terjed ki. Nem terjed ki a nem állami, pl. a
munkáltatói (1129/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 604, 605.),
vagy a tulajdonosi (1534/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 602,
603.) döntésekre, és nem terjed ki az állami, de nem
hatósági, pl. a katonai elöljárói [485/B/1992. AB határozat,
ABH 1992, 611, 613.; 578/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 590,
591.; 57/1993. (X. 25.) AB határozat, ABH 1993, 349, 351.]
döntésekre.
A jogorvoslathoz való jog immanens tartalma az érdemi
[ügydöntő, az (elítélt) helyzetét, jogait lényegesen
befolyásoló] határozatok tekintetében a más szervhez vagy a
magasabb fórumhoz fordulás lehetősége [5/1992. (I. 30.) AB
határozat, ABH 1992, 27, 31.]. A nem érdemi, nem ügydöntő
határozat esetén ilyen felülvizsgálatot nem kötelező
biztosítani.
Az alkotmánybírósági eljárásban a jogorvoslathoz való
alapvető jog szempontjából valamely döntés érdemi, ügydöntő
volta a tételes jogok által ilyennek tartott döntésekhez
képest viszonylagos: a vizsgált döntés tárgya és személyekre
gyakorolt hatása által meghatározott [1636/D/1991. AB
határozat, ABH 1992, 515, 516.; 4/1993. (II. 12.) AB
határozat, ABH 1993, 48, 74-75.].
A jogorvoslathoz való jog gyakorlásához - egyebek mellett -
elengedhetetlenül szükséges, hogy az érintettek értesüljenek
a határozatról, amely jogukat vagy jogos érdekeiket érinti és
megismerhessék annak tartalmát. Az Alkotmánybíróság a
24/1999. (VI. 30.) AB határozatában (ABH 1999, 237, 244.) a
jogorvoslati határidő elbírálásával kapcsolatban azt is
kimondta, hogy annak "alkotmányossága önmagában ... nem
ítélhető meg, e tényező mellett más elemeket is figyelembe
kell venni, mindenekelőtt a jogorvoslattal megtámadható
döntésről való tudomásszerzés garantáltságát".
Az Alkotmánybíróság szerint a tudomásszerzés akkor garantált,
ha megállapítható, hogy a tudomásszerzés lehetősége minden
kétséget kizáróan fennáll.
Jelen ügyben az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy ez
a hivatkozott feltétel, a "tudomásszerzés garantáltsága", a
megdönthetetlen kézbesítési vélelem a jogkövetkezmények
feltétlen alkalmazásakor esetenként, kivételesen, hiányozhat.
Előállhat a hatályos szabályozás mellett az a helyzet, hogy a
közigazgatási és más hatósági döntés, az érdemi, ügydöntő
határozat ellen önhibán kívül nem lehet jogorvoslattal élni
és a hátrányos következmények másként sem háríthatók el.
4. A kézbesítés részletszabályai a bírói úthoz [Alkotmány 57.
§ (1) bekezdés] vagy a jogorvoslathoz [Alkotmány 57. § (5)
bekezdés] való jogból nem vezethetők le. Többféle szabályozás
egyaránt kielégítheti az eltérő alkotmányos követelményeket.
A törvényhozónak viszonylag tág tere van arra, hogy
egyensúlyozzon a különféle érdekek között.
Minél kevésbé követelmény a jogszabály szerint a személyes
tudomásszerzés bizonyossága, annál tágabb teret kell nyújtani
ennek hiánya bizonyítására, az önhibán kívül eredménytelen
maradt kézbesítés hátrányos következményei elhárítására.
Jogviták bíróság előtti eljárásban való elbírálásakor az
eljárás megindítását tudató határozatok kézbesítésénél is
fontossággal bír annak megállapítása, hogy a fél az iratot
valóban kézhez vehette-e. A bíróság a kézbesítés
szabályszerűségéről ennek vizsgálatakor dönt, szükségszerűen
a vizsgálata időpontjában a rendelkezésére álló adatok és
ismert körülmények alapján.
A Pp. szerint eltérő szabályok vonatkoznak az eljárásban az
eljárást kezdeményező irat kézbesítésére. Az eljárást
kezdeményező irat kézbesítése vonatkozásban a Pp. azt a
garanciális szabályt tartalmazza, hogy ha keresetlevél vagy
fizetési meghagyás közlésére kerül sor, a vélelem beálltáról
is az alperest (kötelezettet) külön tájékoztatni kell. Az
erről szóló küldeményt azonban nem kell tértivevénnyel
kézbesíteni, mert ilyenkor már a bíróság a törvény alapján
beállt jogkövetkezményekről tájékoztat, a kézbesítés
szabályszerűségének vizsgálatára már nincs szükség.
A törvényben rögzített jogkövetkezmények akkor állnak be, ha
a kézbesítésre a jogszabályi rendelkezések megtartásával,
azaz szabályszerűen került sor. A kézbesítés
szabályszerűségét a bíróságnak a kialakult bírói gyakorlat
szerint mindenkor körültekintően és hivatalból kell
vizsgálnia. A kézbesítésre vonatkozó szabályok nem
maradéktalan teljesülése a bírósági percselekményeket
jogellenessé teszi, lényeges eljárási szabálysértéshez vezet.
Az eljárás megindítását tudató határozat szabályszerű
kézbesítését követően a felek azzal számolhatnak, hogy a
törvény szabályait követve az eljárást lefolytatják és
befejezik. Az eljárást kezdeményező irat kézbesítésével előre
megismerhető tartalmú eljárás jogi jogviszony jön létre,
amelynek jellemzője, hogy a felek kötelesek jóhiszeműen és
késlekedés nélkül eljárni. Ez a kötelezettség esetenként nem
merül ki az eljárás puszta tűrésében, hanem elvárható az
aktív közreműködés is (például a bíróság vagy a posta
felkeresése személyesen vagy meghatalmazott útján).
Olyan szabály kötelező megalkotása, amely a Pp. hatálya alá
tartozó eljárásokban a kézbesítés tényleges megtörténte
bizonyosságának vizsgálatára, vagy annak vizsgálatára
kötelezne, hogy a címzett ténylegesen, valóban tudomást
szerzett-e a hivatalos iratról, nem vezethető le
követelményként az Alkotmány szabályaiból.
Az azonban igen, hogy a kézbesítés jogszabályban előírt
formális feltételeinek olyannak kell lenniük, amelyek
megvalósulása esetén alapos okkal vonható le következtetés a
kézbesítés szabályszerű megtörténtére. Ebben az
összefüggésben a bíróság döntése a kézbesítés
szabályszerűségéről azt jelenti, hogy a döntéskor
rendelkezésre álló adatok ismerete alapján a kézbesítés
elvileg megtörténhetett.
V.
Habár a kifejtettek szerint olyan szabály kötelező
megalkotása, amely a postai kézbesítés tényleges megtörténte
bizonyosságának vizsgálatát írná elő, vagy annak vizsgálatára
kötelezne, hogy a címzett ténylegesen, valóban tudomást
szerzett-e a hivatalos iratról, nem vezethető le
követelményként az Alkotmány szabályaiból, az
Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a hivatalos iratok
kézbesítéséhez fűződő jogkövetkezmények beálltának
előfeltétele az, hogy az irat vagy a kézbesítési
jogszabályokban említett értesítés a címzetthez bizonyosan
eljuthasson. A tudomásszerzésnek nem kell bekövetkeznie, de
minden kétséget kizáróan fenn kell állnia a lehetőségének.
Maga a Pszr. is a 16. § (6) bekezdésben számol azzal, hogy a
postai szolgáltató nem vagy nem szerződésszerűen teljesít,
amikor - a hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény 23. § (8)
bekezdésével összhangban - kimondja, hogy a postai
szolgáltató nem felel a szolgáltatás nem vagy nem
szerződésszerű teljesítéséért, ha az ingatlan tulajdonosa
(címzett) nem tesz eleget a Pszr. 16. § (1) bekezdésben
foglalt kötelezettségeknek vagy ha a meglévő levélszekrény
nem felel meg a Pszr. 16. § (1)-(4) bekezdésben foglalt
követelményeknek. A Pszr. 16. § (1) bekezdése értelmében az
ingatlan tulajdonosának, illetve a címzettnek a feladata,
hogy a küldemény épségét garantáló levélszekrény
felszereléséről gondoskodjék, és lehetővé tegye az ahhoz való
biztonságos hozzáférést, kivéve a támpontos kézbesítéssel
ellátott területeket. (A postai szolgáltató támponton
kézbesíthet, ha a küldemény címhelye település belterületén
kívüli lakott hely. A támpontos kézbesítéssel ellátott
területeken a támpontos csoportos levélszekrények
felszerelése a területen kézbesítést végző kijelölt
egyetemes, illetőleg a szolgáltatási engedéllyel rendelkező
szolgáltató feladata.) A Pszr. 16. § (3)-(4) bekezdése a
levélszekrénnyel szemben támasztott követelményekről szól.
A Pp., az R. és a Pszr. jelenlegi szabályozása tehát abból
indul ki, hogy a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó
eljárási szabályok minden előfordulható esetben biztosítják,
hogy a címzett az iratot kézhez vehesse.
Mindazonáltal előfordulhat, hogy az irat vagy az értesítés a
címzetthez (akár azért, mert a postai szolgáltató a hivatalos
iratok kézbesítésére vonatkozó kötelezettségének bármely
okból nem tehetett teljes mértékben eleget, akár más olyan
okból, amely a címzett önhibáján kívül esik) nem érkezik meg.
A kézbesítés sikertelensége esetén az eljárási
jogszabályokban, pl. a Pp-ben is általánosan ismert igazolás
vagy adott esetben a perújítás jogintézménye lenne hivatott
azt biztosítani, hogy az önhibáján kívül mulasztó címzett az
elmulasztott eljárási cselekményt pótolni tudja. Azonban már
az igazolás alkalmazásának is feltétele az, hogy az önhibáján
kívül mulasztó címzett a mulasztásról tudomást szerezzen,
éspedig időben.
Előfordulhat az, hogy a vélelem beálltától, a
jogkövetkezmények alkalmazásától a mulasztásról való
tudomásszerzésig az igazolásra nyitva álló - esetenként
viszonylag rövid és jogvesztő - határidő az érintett személy
hibáján kívüli okból telik el.
A postai szolgáltató szerződésszerű kézbesítése esetén is
előfordulhat az, hogy a kézbesítés a címzett önhibáján kívül
marad eredménytelen, s az igazolási kérelem előterjesztésével
sem lehet a mulasztás következményeit orvosolni.
A hatályos szabályok a helyettes átvevők viszonylag széles
körét határozzák meg. A postai szolgáltató a helyettes
átvevőknek szerződésszerűen kézbesíthet, hacsak a feladó
másként nem rendelkezett. Nem lehet eleve kizárni azonban
annak lehetőségét a hatályos szabályozás mellett, hogy a
helyettes átvevők (pl. bérbeadó, szállásadó, közeli
hozzátartozó, élettárs) és a címzett között egyes esetekben
érdekellentét állhat fenn az irat kézbesítését illetően.
Nincs olyan szabály a Pp-ben, amely - akár meghatározott
feltételektől függően - előírná, hogy az eljárást
kezdeményező iratnál a feladónak (a bíróságnak) kötelező úgy
rendelkeznie, hogy az irat helyettes átvevőnek nem
kézbesíthető. Nem minősül jogellenesnek önmagában, ha ilyen
rendelkezést a bíróság nem tesz, de a kézbesítési vélelem
annak ellenére beáll, hogy a címzett hihetően önhibáján kívül
a küldeményről nem értesülhetett.
A hatályos szabályozás sem a mulasztás okai szerint nem
differenciál az igazolási kérelem szabályozásánál, sem külön
szabályt nem tartalmaz az igazolás szabályai között az "első"
idézés átvételének önhibán kívül való elmulasztása
kimentésére.
Az Alkotmánybíróság a cégautók adójával kapcsolatban
meghozott 57/1995. (IX. 15.) AB határozatában (ABH 1995,
284.) a korábban hatályos, a magánszemélyek jövedelemadójáról
szóló 1991. évi XC. törvény 29/A. §-ában megszövegezett azon
rendelkezések alkotmányellenességét vizsgálta, amelyek az
úgynevezett cégautók adókötelezettségét a törvény által
vélelmezett magáncélú használat alapján állapították meg. A
döntés arra adott választ, hogy a törvényes vélelem
alkalmazása alkotmányosan megengedhető-e, illetőleg, hogy az
adójogi szabályokban melyek a vélelem alkalmazásának
alkotmányos feltételei. E határozatában az Alkotmánybíróság
magát az átalányadózást és a törvényes vélelmet mint
adótechnikai megoldást nem találta alkotmányosan
kifogásolhatónak, ha azokat kivételesen alkalmazza a
jogalkotó, és a vélelem megdöntésére is lehetőséget biztosít.
Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint ha az Alkotmánybíróság
hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt állapítja meg,
hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból
származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel
alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető
szervet - határidő megjelölésével - felhívja feladatának
teljesítésére.
A (2) bekezdés kimondja, hogy a mulasztást elkövető szerv a
megjelölt határidőn belül köteles jogalkotói feladatának
eleget tenni.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata, hogy mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg, ha alapjog
érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak
[35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 204, 205.;
37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 231.]. A
22/1990. (X. 16.) AB határozatban elvi jelentőséggel
rámutatott arra, hogy a jogalkotó szerv jogszabályalkotási
kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is
köteles eleget tenni, ha a jogi szabályozás iránti igény
annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton
rendezett bizonyos életviszonyokat és ezáltal a személyek egy
csoportját megfosztotta alkotmányos joguk érvényesítésének
gyakorlati lehetőségétől (ABH 1990, 83, 86.).
A vizsgált esetben a bírói úthoz és a jogorvoslathoz való
alapjog érvényesüléséhez szükséges egyes jogszabályi
rendelkezések a kifejtettek szerint hiányoznak.
Minthogy egyes konkrét esetekben a különböző eljárási
jogosultságok gyakorlásának, valamint a kötelezettségek
teljesítésének ellehetetlenülését eredményezheti a hivatalos
iratok postai kézbesítésének jelenlegi szabályozása, a postai
kézbesítéshez fűződő vélelem megdöntésére, bizonyos esetekben
a jogkövetkezmények elhárítására vonatkozó külön szabályok
hiánya, az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet állapított meg a rendelkező részben
foglaltak szerint. A mulasztás többféleképpen orvosolható. A
különböző szintű hatályos rendelkezések áttekintése alapján a
jogalkotónak a kifejtettek szerint egyidejűleg kell az
alkotmányos követelményeket kielégítő korszerű szabályozással
biztosítania a bírói úthoz és a jogorvoslathoz való alapvető
jog érvényesülését az eljárások hatékony befejezéséhez fűződő
érdek szem előtt tartásával, a különféle hivatalos iratokra
vonatkozó, megfelelően differenciált szabályozással. Az
eljárási törvényt illetően törvényalkotás szükséges, az
Alkotmánybíróság ezért a jogalkotót felhívta teljesítésre.
VI.
A vizsgálat tárgyát képező szabályok alkotmányossága a Pp.
összefüggésében csak a szabályozási környezetre figyelemmel,
a konkrét rendelkezések és ezek összefüggései áttekintése
alapján dönthető el. A támadott szabályok egy része a bírói
eljárásban a Pp. szabályai szerint alkalmazott kézbesítésről
szól.
Mind az eljárás kezdeményezésekor, mind a már megindult
eljárásban előfordulhat olyan eset, amikor a fél vagy
képviselője hibáján kívül mulaszt. Ilyenkor a Pp. lehetővé
teszi a mulasztás következményeinek orvoslását (Pp. 105-110.
§).
E szabályok értelmében, ha a fél vagy képviselője valamely
határnapon hibáján kívül nem jelent meg, vagy valamely
határidőt hibáján kívül mulasztott el, a mulasztás
következményei - bizonyos kivételektől eltekintve -
igazolással orvosolhatók.
A sikeres igazolási kérelem jogkövetkezménye, hogy ha a
bíróság a fél által elmulasztott tárgyaláson határozatot
hozott, a sikeres igazolási kérelem alapján megismételt
tárgyalás eredményeként új határozatot kell hozni.
Az igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetőleg
az elmulasztott határidő utolsó napjától, ha pedig a
mulasztás csak később jutott a fél vagy képviselője
tudomására, vagy az akadály csak később szűnt meg, a
tudomásszerzéstől, illetőleg az akadály megszűnésétől
számított tizenöt napon belül lehet előterjeszteni.
A mulasztástól számított három hónap eltelte után azonban
igazolási kérelmet előterjeszteni nem lehet. Az első
tárgyalásra történő idézés szabályszerűségének vitatását
igazolási kérelemmel ez a jogvesztő határidő kizárja. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a keresetlevél kézbesítése
szabálytalanságának következménye ne lenne elhárítható olyan
esetben, amikor a fél önhibáján kívül mulasztott.
Az Alkotmánybíróság indítvány alapján jár el (Abtv. 20. §).
Az Abtv. 22. § (2) bekezdése szerint az indítványnak a
kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott
kérelmet kell tartalmaznia. Az indítványozók a fél
tekintetében állították a Pp. kézbesítési szabályának
elégtelen voltát.
Az "első" idézés elmulasztásának kimentését a Pp.
rendelkezései akkor is lehetővé teszik a fél számára, ha
igazolási kérelemmel már nem élhet, igaz meghatározott
feltételek mellett.
A Pp. 260. § (1) bekezdés a) pontja szerint a jogerős ítélet
ellen perújításnak van helye, ha a fél oly tényre vagy
bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági
határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált
el, feltéve, hogy az - elbírálás esetén - reá kedvezőbb
határozatot eredményezhetett volna. A (2) bekezdés szerint e
szabály alapján a felek bármelyike csak akkor élhet
perújítással, ha az ott említett tényt, bizonyítékot vagy
határozatot a korábbi eljárás során hibáján kívül nem
érvényesíthette.
Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a hivatalos
iratok kézbesítéséhez fűződő törvényi vélelmet és
jogkövetkezményeket tartalmazó szabályozás, a Pp., az R. és a
Pszr. támadott rendelkezései, az ismertetett jogszabályi
környezetre figyelemmel, nem ellentétesek az utólagos
normakontrollra irányuló indítványokban felhívott érvek
alapján a jogállamiság Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti
követelményével, illetve az Alkotmány 57. §-ában foglalt
általános eljárási garanciákkal. Így az Alkotmánybíróság a
Pp. 99. § (2) bekezdése, valamint az R. 9. § (1) és (4)
bekezdése, továbbá a Pszr. 31. § (1) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
vonatkozó indítványokat elutasította.
Az Art. 77. § (1) bekezdése, az Inytv. 52/A. § (1) bekezdése
is az Sztv. 74. § (3) bekezdése támadott rendelkezései
alkotmányjogi szempontból azonosak a Pp. 99. § (2)
bekezdésében, valamint az R. 9. § (1) és (4) bekezdésében,
továbbá a Pszr. 31. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Minthogy
e szabályok alkotmányellenességét az indítványozó csupán erre
az azonosságra visszavezethetően állította, az
Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség megállapítására és
megsemmisítésére irányuló ezt az indítványt is elutasította.
VII.
Más indítványozók azért támadják a jogbiztonság [Alkotmány 2.
§ (1) bekezdés] és a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57. §
(5) bekezdés], továbbá a szabad mozgás és a tartózkodási hely
szabad megválasztása joga [Alkotmány 58. § (1) bekezdés]
sérelmére hivatkozva az R. 9. §-át, mert ez a szabály a Pp.
hatókörén kívül egyes más eljárásokban is érvényesül és
megdönthetetlen vélelmet állít fel a kézbesítés
megtörténtére.
Egy indítványozó, mint kirendelt védő eljárási cselekményt
mulasztott a bíróság szerint és ennek következtében bírsággal
sújtották, szintén a kifogásolt vélelem alkalmazása alapján.
Erre figyelemmel kezdeményezte a Büsz. 40. §-a
alkotmányellenességének megállapítását a védelemhez való jog
[Alkotmány 57. § (3) bekezdése] sérelmére hivatkozva.
A Büsz-t 2003. július 1-jétől hatályon kívül helyezte a
bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM
rendelet (a továbbiakban: Büsz2.) 88. § (2) bekezdés a)
pontja, de a Büsz2. 35. §-a a Büsz. 40. §-ával alkotmányjogi
szempontból azonosan rendelkezik, ezért az Alkotmánybíróság
kialakult gyakorlata szerint ennek a szabálynak az
alkotmányellenességét vizsgálta érdemben.
A védőről a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a
továbbiakban: Be.) 44-50. §-ai tartalmaznak rendelkezéseket.
Az idézéssel szembeni mulasztás következményeit a Be. 69. §-a
tartalmazza. Ennek értelmében, ha a védő az idézés ellenére
nem jelenik meg, és ezt alapos okkal előzetesen,
haladéktalanul nem menti ki, a hatóság rendbírsággal
sújthatja.
A kirendelt védőt akkor lehet rendbírsággal sújtani, ha
idézése a Be. szabályainak megfelelően megtörtént. Az
ismertetett szabályok nem írják elő kötelezően a rendbírság
alkalmazását. A bíróság mérlegelésére tartozik, hogy a
kirendelt védőt, ha mulasztott, rendbírsággal sújtja-e.
A Be. 65-66. §-ai értelmében ha a védő határidőt vagy
határnapot, illetőleg a jogorvoslatra jogosult határidőt
önhibáján kívül mulasztott el - eltérő rendelkezés hiányában -
, igazolásnak van helye.
Az igazolási kérelmet az elmulasztott határidő utolsó
napjától, illetőleg a határnaptól számított nyolc napon belül
lehet előterjeszteni. Ha a mulasztás később jutott a mulasztó
tudomására, vagy az akadály később szűnt meg, az igazolási
kérelem határideje a tudomásszerzéssel, illetőleg az akadály
megszűnésével kezdődik. Hat hónapon túl igazolási kérelmet
nem lehet előterjeszteni.
Az igazolási kérelmet méltányosan kell elbírálni.
Ha a hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az igazolást
kérő által pótolt cselekményt olyannak kell tekinteni, mintha
azt az elmulasztott határidőn belül teljesítette volna, az
elmulasztott határnapon végzett eljárási cselekményt pedig a
szükséges keretben meg kell ismételni. A megismétlés
eredményéhez képest a korábbi eljárási cselekmény hatályban
tartásáról vagy teljes, illetőleg részleges hatályon kívül
helyezéséről is határozni kell.
A Be-nek ezek a rendelkezései kellő biztosítékot jelentenek
ahhoz, hogy az önhibáján kívül mulasztó kirendelt védővel
szemben ne lehessen rendbírságot alkalmazni. A Büsz2. 35. §-a
alkotmányellenességét a védelemhez való jog [Alkotmány 57. §
(3) bekezdése] sérelmére hivatkozva állító indítvány ezért
alaptalan, így azt az Alkotmánybíróság elutasította.
Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely a tértivevény
alkalmas voltát kétségbe vonva a tartalma szerint az Ut-nak a
tértivevény mintájával kapcsolatos rendelkezései vizsgálatára
irányul, elutasította, mert e szabályok nem hozhatók
alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatba az indítványozó
által felhívott védelemhez való joggal.
VIII.
1. Az Alkotmánybíróság az egyik, a Legfelsőbb Bíróság mint
felülvizsgálati bíróság Pfv. I. 21.317/1995/4. számú
ítéletével kapcsolatban benyújtott alkotmányjogi panaszt -
amelyben a Pp. 99. § (2) bekezdése alkotmányellenességét
állították - visszautasította, mert az elkésett.
Az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerint az Alkotmányban
biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal
fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az
alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett
be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette,
illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára
biztosítva. A (2) bekezdés értelmében az alkotmányjogi
panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított 60 napon
belül lehet az Alkotmánybírósághoz írásban benyújtani.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata az, hogy az Abtv.
48. §-ának (1)-(2) bekezdéseiben foglaltakat együttesen kell
értelmezni és figyelembe venni [23/1991. (V. 18.) AB végzés,
ABH 1991, 361, 362.]. Ebből következik, hogy az Abtv. 48. §
(1) bekezdése szerinti jogorvoslatokon is csak azokat a
jogorvoslatokat kell érteni, amelyek az ügy jogerős
befejezéséig terjeszthetők elő. Az alkotmányjogi panaszra
megállapított határidő számítása szempontjából tehát a
rendkívüli jogorvoslatokat általában figyelmen kívül kell
hagyni.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált esetben
az alkotmányjogi panaszra megállapított határidő
szempontjából a rendkívüli jogorvoslatot figyelmen kívül
kellett hagyni, mert a panasz benyújtására jogosult személy
nem a felülvizsgálat tárgyában hozott határozat folytán
került abba a helyzetbe, hogy az ügyében alkalmazott
jogszabály alkotmányellenességét és az emiatt bekövetkezett
alkotmányos alapjogsértést állítsa és panaszolja.
2. Egy másik alkotmányjogi panaszban - amely határidőben
érkezett - a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdése
alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát, megsemmisítését
és az alkalmazás kizárását kérik.
Az indítványozó ügyében a Fővárosi Bíróság 2. Kpk.
46.015/1999/-I.-I. számú végzése megállapította, hogy a
közigazgatási határozat házastárs részére történt átadása
szabályszerű kézbesítésnek minősült, s az a tény, hogy csupán
a kézbesítéstől számított második napon jutott a döntés az
indítványozó birtokába, nem szolgálhat "a határidő
elmulasztásának jogkövetkezménye alóli mentesítésként". Erre
tekintettel - a Pp. 130. § (1) bekezdésének h) pontja alapján
- a Fővárosi Bíróság a kérelmező igazolási kérelmét érdemi
vizsgálat nélkül elutasította.
A Legfelsőbb Bíróság a Kpkf.V. 39.799/2000/9. számú
végzésében helybenhagyta a Fővárosi Bíróság végzését,
hangsúlyozva, hogy a jogszabályok a kézbesítéshez fűznek
joghatályt, szemben a kérelmező által hivatkozott
"kézhezvétellel".
Az alkotmányjogi panasz benyújtásának fontos előfeltétele az,
hogy a jogsérelem alkotmányellenes jogszabály alkalmazása
folytán következzék be. A Pr. 15. § (1) és (2) bekezdései
alkotmányossági szempontból nem kifogásolhatók önmagában
azért, mert a címzett helyett a postai küldemény a
házastársnak mint helyettes átvevőnek is általában
kézbesíthető. (Jóllehet kivételes esetekben a helyettes
átvevőnek való kézbesítést a feladó hatóságnak ki kellene
zárnia az eljárására irányadó szabályok alkalmazásával, ez
azonban a Pr.-nek a postai szolgáltatóra vonatkozó szabályai
alkotmányosságától független kérdés.) A helyettes átvevőknek
történő kézbesítés elősegíti a küldemények gyors
továbbítását, s ezáltal a címzetteknek lehetővé teszi azt,
hogy jogaikat mielőbb érvényesíthessék. A jogalkotónak
ugyanis arról kell gondoskodnia, hogy a kézbesítési eljárás a
legnagyobb valószínűséggel biztosítsa a hivatalos iratnak a
címzettnek való mielőbbi kézbesítését. Az indítványozó által
támadott szabályozás ezt az elvárást teljesíti, ennek
megfelelően az általa vitatott jogszabályi rendelkezések nem
sértik az indítványozó által hivatkozott jogainak [Alkotmány
57. § (5) bekezdése] sérelmét.
Az indítványozó továbbá hivatkozott arra is, hogy a Pr. 15. §
(1) és (2) bekezdései sértik az Alkotmány 8. § (1) és (2)
bekezdését, valamint a 70/A. § (3) bekezdését is. Az
Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott szabály és
az említett rendelkezések között nincs tartalmi összefüggés,
ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.
Mivel a kifogásolt rendelkezések alkotmányellenességét az
Alkotmánybíróság nem állapította meg, ezért az arra alapított
alkotmányjogi panaszt is elutasította.
3. Egy harmadik ügyben, amelyben a benyújtott alkotmányjogi
panasz határidőben érkezett, az indítványozó a jogerőssé vált
elsőfokú adóügyi határozat ellen fordult a Pécsi Városi
Bírósághoz, amely 1991. szeptember 20-án kelt
2.P.21.880/1991. számú végzésével a keresetlevelet a Pp. 130.
§ (1) bekezdés f) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül
elutasította. Fellebbezés folytán a Baranya Megyei Bíróság,
mint másodfokú bíróság az 1991. november 29-én kelt 2. Pf.
21.143/1991/2. számú végzésével az I. fokú bíróság végzését
helyben hagyta. E jogerős bírósági határozat kézbesítése - a
jogi képviselőnek - 1991. december 18-án történt meg. E
határozat indokolása rögzíti, hogy az I. fokú peres
eljárásban az alperes igazolta azt, hogy az I. fokú
államigazgatási határozatát a 43/1953. (VIII. 20.) MT
rendelet 9. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően
kézbesítette a felperesnek. Az államigazgatási határozatot a
II. fokú bíróság jogerős végzése értelmében 1989. október 10-
én kellett kézbesítettnek tekintetni, s az október 25-én
emelkedett jogerőre.
Az alkotmányjogi panasz szerint az R. 8. § (1) bekezdésének
és 9. § (1) bekezdésének jogi szabályozása nem nyújt
garanciát arra, hogy az állandó lakóhelyétől tartósan, vagy 5
napnál hosszabb időre távollévő ügyfél az Alkotmány 57. § (1)
és (5) bekezdése szerinti alkotmányos alapjogát
gyakorolhassa.
A jelen alkotmányjogi panasz az R. olyan rendelkezéseit
sérelmezi, amelyek a Pszr. 31. § (1) bekezdésében
foglaltakkal azonosak. E szabályok alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat -
absztrakt normakontroll eljárásban - az Alkotmánybíróság
elutasította, ezért a jelen alkotmányjogi panaszt is
elutasította.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát az Abtv. 41. §-a
alapján közzé teszi a Magyar Közlönyben.
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István Dr. Strausz János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
előadó alkotmánybíró
Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
I.
Egyetértek a határozat rendelkező részének 2., 3., 4., 5. és
6. pontjában foglaltakkal.
Nem értek egyet a rendelkező rész 1. pontjával, amely
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított
meg, arra tekintettel, hogy a jogalkotó nem szabályozta a
hivatalos irat postai kézbesítéséhez fűződő vélelem
megdöntésének lehetőségét, ugyanis:
Aggályosnak látom azt a megállapítást, mely szerint a
jogszabály nem teszi lehetővé a hivatalos irat kézbesítéséhez
fűződő vélelem megdöntését. E vélelem szerint az értesítés
második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon
kézbesítettnek kell tekinteni a küldeményt. A vélelem
megdöntésére az igazolás intézménye alkalmas.
Megítélésem szerint nem állapítható meg egyértelmű
alkotmányos összefüggés egyfelől az Alkotmány 57. § (1)
bekezdésében szabályozott, a bírói úthoz való jog, illetőleg
az e § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jog,
másfelől pedig a vélelem megdöntésének szabályozása között.
II.
1. Nem mondható ki általános érvénnyel, hogy egy (bármilyen
jellegű) irat kézbesítésének meg nem történte az eljárás
résztvevőjét (felet, képviselőt, tanút, szakértőt)
akadályozza abban, hogy jogorvoslati jogával éljen.
A bíróság (más hatóság) nem csupán jogorvoslattal támadható
határozatot kézbesít, hanem egyéb olyan iratot, amelyek
kézbesítéséhez fűződő joghatások közül csak az egyik a
fellebbezési határidő megnyílta.
Itt említendő például, hogy
- a hiánypótlásra felhívást tartalmazó határozathoz a
hiánypótlási határidő megnyílta tartozik, elmulasztása a
keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását
eredményezi;
- az idézéshez a megjelenési kötelezettség fűződik, amelynek
elmulasztása meghatározott ügyféli pozícióban az eljárás
szünetelését, megszüntetését, bírósági meghagyás kibocsátását
eredményezheti;
- a szakértői díj letételére szóló felhívásban foglalt
határidő elmulasztása a szakértő kirendelésének mellőzésével
jár.
A fenti alkotmányos sérelem szempontjából a szabályszerű
kézbesítés vélelme tehát ezen határozatok esetében nem bír
jelentőséggel, többségük az eljárás ésszerű időn belüli
befejezését szolgálja. Különösen a kezdő irat (keresetlevél,
idézés) kézbesítésének vélelme és a jogorvoslat között nincs
alkotmányos összefüggés. A keresetlevél kézbesítéséhez a Pp.
a perfüggőséget (a keresetlevél jogi hatályának, mégpedig
elsődlegesen az anyagi jogi hatályának beállta) fűzi, amely
ellen nem lehet fellebbezéssel élni.
2. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével való összefüggés
ugyancsak nem áll meg: a bírói eljáráshoz való jog, valamint
a bíróság előtti egyenlőség független a bírósági iratok itt
vizsgált kézbesítési szabályától. Mivel a kézbesítés a már
megindult eljárásokban lehetséges, a vélelem nem alkalmas a
bírói eljárás igénybe vételének akadályozására, és nem
gátolhatja, hogy a felek jogaikat gyakorolják,
kötelezettségeiket teljesítsék.
III.
1. Megítélésem szerint a kézbesítésre vonatkozó, fent
említett vélelem megdöntésével kapcsolatos szabályok
legfeljebb a jogbiztonság oldaláról közelíthetők meg.
A jogbiztonság az eljárásban részt vevő valamennyi fél
érdekében ugyanolyan súllyal veendő figyelembe: elsődleges
érdek pedig az eljárások ésszerű időben történő befejezése,
amely a tisztességes eljárásához való jogból következik. Ezt
segíti elő a kifogásolt vélelem törvényi szabályozása.
2. Bármely irat kézbesítése esetén akkor áll be a kézbesítés
megtörténtének vélelme,
a) ha a címzett szándékosan nem veszi át az iratot - de
kifejezetten nem tagadja meg, csak nem megy érte a
postahivatalba -,
b) nem képes átvenni, akár azért, mert ideiglenesen vagy
tartósan nem tartózkodik az adott címen, akár egyéb, rajta
kívül álló okból.
Utóbbi esetben azonban annak, aki tartósan nem tartózkodik a
lakcímén, nincs jogilag méltányolható érdeke, mert előre
számíthat arra, hogy küldeményeit valakinek át kell vennie. A
postai szabályok lehetővé teszik meghatalmazott állítását.
Ha ideiglenesen nem tartózkodik otthon (és nincs helyettes
átvevő sem), előfordulhat, hogy öt nap alatt nem veszi át,
kézhez veszi azonban a két értesítést, amely tartalmazza a
feladót, és módja van tudakozódni. Így ezúttal sincs védendő
érdek. Ugyanez a helyzet, ha a címzett nem képes a
küldeményért elmenni.
3. A kézbesítendő irat jellegétől függően eltérő, hogy a
kézbesítés elmaradásához fűződik-e jogsérelem és az milyen
súlyú.
A kezdő irat kézbesítésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni,
hogy a címzett a kézbesítés elmaradása esetén is
valószínűsíthetően tudomást szerez az eljárásról, mert a
keresetlevél kézbesíthetetlensége esetében kézbesítési
ügygondnokot rendel ki a bíróság, amelyről értesítést küld,
míg az eljárás folytatásáról már megkapja az iratokat.
Az (első tárgyalásra) idézés folytán a meg nem jelenés
következménye lehet mulasztási ítélet, bírósági meghagyás,
egyéb végzés, ami ellen azonban a mulasztónak van
jogorvoslati joga akkor is, ha nem tudja igazolni mulasztását
- ezért nem érheti jogsérelem.
Ha a címzett befejező határozatot nem vesz át, azért nem
védendő az érdeke, mert az eljárás egy folyamat, amelyben
tudhat arról, hogy az valamilyen érdemi határozattal zárul.
Ezért elvárható, hogy tudakozódjék róla a hatóságnál az
igazolási kérelem jogvesztő határideje alatt.
A feltételek fennállta esetén a perújítás intézményét is
igénybe veheti.
A jogsérelem a tanú, szakértő esetében sem jelentős, mert a
bíróság addig idézi őt (bírsággal, elővezetéssel útba-
indítással), amíg meg nem jelenik, így valószínű, hogy az
igazolási kérelem jogvesztő határideje alatt veszi kézhez az
újabb idézést.
Az ügyfelet tehát védeni kell ugyan a postai mulasztások
ellen, nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az
ellenérdekű fél érdekét, amely ugyanúgy védendő - többek
között - az eljárás elhúzását célzó cselekményekkel szemben.
Az eljárás elhúzásának egyik esetleges eszköze éppen a
küldeményekkel való manipuláció.
IV.
Ha a jogalkotó "lazítana" a jelenlegi szabályozáson, úgy az a
bírósági eljárások még távolabbi befejezéséhez, és ezáltal az
állampolgárok jogainak sérelméhez (jogbiztonság sérelméhez)
vezethetne.
A számba jöhető megoldások, az igazolás határidejének
meghosszabbítása, vagy más feltételek beiktatása arra
indíthatja a peres feleket, hogy pertaktikai okból éljenek
vele, hiszen eredménytelensége esetén sincs szankciója.
A jogvesztő határidő más esetben is arra szolgál, hogy aki
késedelmesen érvényesíti jogait, ne részesüljön jogi
védelemben még akkor sem, ha igénye megalapozott.
Eltérő szabályozás (hosszabb tartamú jogvesztő határidő)
jogbizonytalanságot eredményezne, hiszen esetlegesen (akár
jogerősen) befejezett eljárás jogszerűségét lehetne utóbb
kétségbe vonni.
A postai kézbesítés helyett bírósági (hatósági) kézbesítői
intézmény felállítása sem jelent több garanciát az iratok
átvételére, mert itt is ugyanazok az emberi mulasztások
játszhatnak szerepet a kézbesítés elmaradásában, mint a
postánál.
V.
Összefoglalva: a jogbiztonság alkotmányos követelménye
szempontjából álláspontom szerint nagyobb jogsérelmet okozhat
a kézbesítési szabályozás "lazítása", mint amennyit az önhiba
bizonyítatlansága folytán előállt jogsérelmek. A felek
ugyanis a bíróságtól (hatóságtól) jellemzően nem csupán
egyetlen iratot kapnak, a kezdő iratot követi, az érdemi
határozatot pedig megelőzi más irat is. Ezért egyetlen irat
kézbesítésének esetleges hibája aligha jelenti a joggyakorlás
akadályozását akkor, amikor más iratból a fél már tud az
eljárásról, vagy tudni fog a következőkben.
Budapest, 2003. október 13.
Dr. Bagi István
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének
2. pontjában foglaltakkal mert a hivatalos iratok
kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII.) 20.
MT rendelet 9. § (1) és (4) bekezdése valamint a rendelet
végrehajtása tárgyában kiadott 13/1953. (IK. 17.) IM-KPM-BM
együttes utasítás 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítására irányuló indítványoknak helyt kellett volna
adni. Nem értek egyet továbbá a határozat rendelkező részének
4. pontjában foglaltakkal annyiban, hogy azon alkotmányjogi
panasznak, amely a 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 9. § (1)
bekezdése tekintetében az alkotmányellenesség megállapítására
irányuló indítványokkal megegyező indokokon nyugszik, szintén
helyt kellett volna adni.
A Pp. 99. § (2) bekezdése a hivatalos iratok kézbesítése
tekintetében megdönthető vélelmet tartalmaz. A hivatalos
iratok kézbesítésének alapjául szolgáló fent említett
rendelet és utasítás azonban a kézbesítettség ténye
tekintetében a törvény szerinti megdönthető vélelmet
ténylegesen megdönthetetlenné teszi.
A fél évszázados jogi szabályozás szükségképpen alkalmatlan a
mai jogi- és életviszonyok leképezésére. A lényeges
tartalmában a módosítások ellenére változatlan, 1953-ból
származó rendelet és az állami irányítás egyéb jogi
eszközének minősülő utasítás nem számol sem a megváltozott
gazdasági feltételeknek a munkavállalásra gyakorolt
hatásával, s az ennek eredményeképpen megnövekedett
mobilizációval, sem pedig a postai szolgáltatás területén
bekövetkezett feltételrendszer átalakulásával.
A postai szolgáltatásokkal összefüggésben a jogalkotónak az
őt terhelő jogalkotási kötelezettség keretében egészében véve
is le kellett volna már vonnia annak konzekvenciáit, hogy
mára "általános állapottá" vált a postai szolgáltatást
igénybe vevőknek a lakóhelyüktől történő rendszeres, rövidebb
vagy tartós távolléte. A kézbesítéssel összefüggő
megváltozott viszonyokat figyelmen kívül hagyó rendelkezések
a szolgáltatás kényszerű igénybevevői - vagyis a címzettek -
számára olyan hátrányos következményekkel járnak, amelyek
alkotmányossági szempontból is kifogásolhatóvá teszik a
szabályozást.
2. A hivatalos irat kézbesítettségének tényére irányuló
törvényes vélelemmel és annak következményeivel szemben a
bizonyítási teher az irat küldőjével és a kézbesítésben
technikai szerepet betöltő szolgáltatóval szemben a
vélelemmel érintettet terheli. Az érintett azonban objektíve
nem rendelkezik, nem is rendelkezhet a bizonyítás
eredményességéhez szükséges és az azt lehetővé tévő
eszközökkel.
A vélelmező tény fennállását alátámasztó vagy éppen cáfoló
összes személyi és tárgyi bizonyíték (a kézbesítés
megkísérlésének valódisága, a kézbesítés megkísérlésére
vonatkozó értesítések meghagyása, stb. tekintetében) a postai
szolgáltató birtokában van. A vélelem érintettje ezekhez nem
férhet hozzá, az iratokba, nyilvántartásokba, kimutatásokba
be nem tekinthet, csupán arra jogosult, hogy a posta belső
vizsgálatának eredményét megismerje. A vizsgálat azonban az ő
közreműködése nélkül és előtte ismeretlen módon folyik, így a
vélelem megdöntéséhez teljes mértékben eszköztelen marad.
Mindez azt eredményezi, hogy a vélelem megdöntésére irányuló
eljárás során egyetlen tény lesz bizonyítható, nevezetesen a
hivatalos iratnak a hatóság által történő postára adása (ami
a hatóság postakönyveiből ellenőrizhető). Az ezt követő
folyamat, a szolgáltató tevékenysége ugyanis
ellenőrizhetetlen, így állításaival szemben az
ellenbizonyítás is kizárt. Végső soron tehát a vélelem a
hivatalos irat postára adásának tényén alapul.
A fentebb kifejtettekre tekintettel a hivatkozott rendelet és
utasítás támadott rendelkezéseit az Alkotmánybíróságnak meg
kellett volna semmisítenie. A jelenlegi szabályozás sérti az
Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság
követelményét, mert a vélelem megdöntésének folyamatába
ellenőrizhetetlen bizonytalansági tényezőket épít be, s ezek
döntő módon érinthetik annak az eljárásnak kimenetelét,
amellyel a kézbesítés kapcsolatos.
A kézbesítési vélelemmel szembeni bizonyítás gyakorlati
lehetetlensége ugyanakkor az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében
foglalt jogorvoslati jogot is kiüresíti: a vélelemre
alapított hatósági, illetőleg bírósági döntés ellen a
jogorvoslat elvileg sem kecsegtet sikerrel.
Ezen szabályok változatlanul hagyása a rendelkező rész 1.
pontjában megállapított jogalkotói mulasztás megszüntetése
esetén is gátja lehet az alkotmányos szabályozás gyakorlati
érvényesítésének.
Budapest, 2003. október 13.
Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
I.
1. Egyetértek a határozat rendelkező része 1., 5., 6.
pontjában foglaltakkal.
2. Nem értek egyet ugyanakkor azzal, hogy az Alkotmánybíróság
nem semmisítette meg a szabályozási szint elégtelensége
okából a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről
szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában
kiadott 13/1953. (IK. 17.) IM-KPM-BM együttes utasítást, a
felhatalmazó rendelet tartalmával való szoros összefüggésére
tekintettel. [Az összefüggést (s egyben a súlyos,
jogbiztonságot közvetlenül is fenyegető jogalkotásban
tettenérhető káoszt) egyértelműen mutatja az a körülmény,
hogy a hatályos utasítás a rendelet már 1993. X. 14-étől
hatályon kívüli 2. §-ához, 3. § (4) és (6) bekezdéséhez, 6. §
(5) bekezdéséhez, 8. § (1) bekezdéséhez kifejezetten is
"részletező" rendelkezéseket kapcsol.]
A szabályozási szint elégtelensége - álláspontom szerint -
önmagában véve is elegendő ok lett volna legalább arra, hogy
az Alkotmánybíróság - akár hivatalból is - megállapítsa a
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is. Állítom
ugyanis: az utasítás tárgyi hatálya közvetlen kapcsolatba
hozható az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdésében foglalt
alapvető jogokkal.
Mindezekre figyelemmel nem értek egyet a határozat rendelkező
része 2., 3., 4. pontjában foglaltakkal.
II.
Elvi alapok
(A mai helyzet - de lege lata)
1. "A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a
továbbiakban: Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint: E törvény
nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabály,
határozat, utasítás, szabvány, ármegállapítás és jogi
iránymutatás hatályát. Az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a Jat. ezen szabálya nem sérti az Alkotmány egyetlen
rendelkezését sem. Ellenkezőleg, összhangban áll az
Alkotmánynak a magyar Köztársaság jogállamiságát deklaráló 2.
§ (1) bekezdésével. A jogállamiság egyik fontos tartalmi
eleme a jogbiztonság, amelynek megőrzését célozza a Jat.
rendelkezése." [45/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991,
206, 207.]
Ugyanakkor azonban az Alkotmánybíróság a következőket is
megállapította: "Az Alkotmánybíróság - a gyakorlatára
vonatkozó elvi állásfoglalása szerint [2/1991. (X. 29.) TÜ-
áf.] - az 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.)
hatálybalépéséig] a megalkotásuk időpontjában jogforrástani
szempontból nem alkotmányellenes, ám a későbbiek során
alkotmányossági szempontból elégtelenné vált jogforrási
szinten megalkotott jogszabályoknak kizárólag e formai
alkotmánysértés címén történő megsemmisítésétől tartózkodik
ugyan, ha azonban a formai alkotmánysértés tartalmi
alkotmánysértéssel párosul, a jogszabályt az utólagos
normakontroll-eljárás keretében megsemmisíti. Az
Alkotmánybíróságnak ez a gyakorlata vonatkozik mind a
felhatalmazás alapján kiadott, mind pedig a felhatalmazó
jogszabályokra." [58/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991,
289-290., 61/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH 1996, 318;
617/B/1995. AB határozat, ABH 1997, 816.]
2. A 43/1953. (VIII.20.) MT rendelet 12. § (2) bekezdése
értelmében: "A jelen rendelet végrehajtása végett szükséges
rendelkezéseket - ideértve a tértivevények és egyéb
kézbesítési bizonyítványok, valamint a figyelmeztetések
mintájának megállapítását is - az igazságügyminiszter, a
közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter, valamint a
belügyminiszter állapítják meg: a felügyeletük alá tartozó
ügyek tekintetében az egyes miniszterek a szükséghez képest -
postai kézbesítés esetében a közlekedési, hírközlési és
vízügyi miniszterrel egyetértve - külön szabályokat
állapíthatnak meg." Az idézett felhatalmazó rendelkezést sem
a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm.
rendelet, sem pedig a postai szolgáltatások ellátásáról szóló
254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet nem érintette,
következésképpen az változatlan szöveggel jelenleg is
hatályban van.
E rendelkezéssel összefüggésben két elvi jellegű és
jelentőségű megállapítás tehető:
a) A felhatalmazó rendelkezés nem jelöli meg, hogy a
minisztereknek milyen "formát" kell választaniuk a
részletszabályok megállapításakor. Az általános
"megállapítási" jogukba elvileg mind a rendelet, mind az
utasítás beletartozhat. A szabályozás tárgya ugyanakkor
(tértivevények, kézbesítési bizonyítványok, figyelmeztetések
mintájának megállapítása) állampolgári jogokat és
kötelességeket is érint(het), amelyek rendezésére jogszabályt
kell alkotni a Jat. hatályba lépése óta, annak 17. §-a
értelmében;
b) (Együttes) miniszteri rendelet helyett jelenleg (is)
utasítás [a 13/1953. (IK. 17.) IM-KPM-BM együttes utasítás (a
továbbiakban: Út.)] ad szabályozást az a) pontban említett,
Jat. 17. §-a szerint is rendeletben szabályozandó
tárgykörökről, sőt az a gyakorlatban a tértivevényekre
vonatkozó részletes szabályozás egyedüli forrása maradt. A
Jat. az állami irányítás egyéb jogi eszközének és nem
jogszabálynak tekinti az Út.-t, s annak tárgyát is a szervek
közötti viszonyok rendezésére korlátozza: "A miniszter és az
országos hatáskörű szerv vezetője jogszabályban meghatározott
irányítási jogkörében a közvetlen irányítása alá tartozó
szervek tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki." [Jat.
49. § (1) bekezdés] Az Út. tárgyi hatálya az államigazgatás
és az igazságszolgáltatás körében a felek részére
kézbesítendő hivatalos iratokra terjed ki, tehát nem
(nemcsak) az utasítást kiadó miniszterek közvetlen
alárendeltségébe tartozó szervek munkájára kiterjedő
előírásokat tartalmaz. Különösen igaz ez az Út. "A
tértivevényes levél kézbesítése" című, 6. §-ában írt
tartalmára, de ugyanígy a 10. §-ában részletezett "egyéb
kézbesítési módok"-ra.
Valójában itt a felszínen látható problémánál súlyosabb a
gond: az állampolgárokat (is) közvetlenül érintő szabályozás
a Jat. hatálybalépése óta a jogszabályok kategóriájából
átkerült a "csak" az állami irányítás egyéb jogi eszközének
számító utasításba, azaz itt már nem pusztán arról van szó,
hogy az adott társadalmi viszonyt nem megfelelő szintű
jogszabály rendezi, hanem arról, hogy egyáltalán nem
jogszabályban találhatók meg a jogalkalmazó szervek által
alapulveendő- s állampolgárok jogait és kötelezettségeit is
érintő rendelkezések. Ez pedig önmagában véve is már egy
olyan "minőségi ugrást" jelent, amely mellett az
Alkotmánybíróság sem mehetett volna el szó nélkül. Alkalmat
és okot teremtett volna erre a tárgyalt ügyben az, hogy a
tértivevényes kézbesítés problémáit több indítványozó is
hangsúlyozta.
3. Megjegyzem: tovább fokozza az általam jelzett probléma
jelentőségét az a körülmény, hogy az Út. további, az
érintettek számára még kevésbé elérhető "források"
szabályozási lehetőségei előtt is megnyitja a utat:
"Amennyiben az R. vagy a jelen utasítás másként nem
rendelkezik, a hivatalos iratok postai kézbesítésére a postai
üzletszabályzat és kezelési utasítás rendelkezései
irányadók." (Út. 9. §.) E formák pedig már végképp a Jat.
mellett élnek, annak kifejezett tilalma ellenére szabályoznak
(szabályozhatnak) állampolgárokat (is) közvetlenül érintő
társadalmi viszonyokat.
III.
Következtetések
1. A formai okból (elégtelen szabályozási szint) történő
megsemmisítés mellett szól az a körülmény, hogy az Út. a
közhatalommal rendelkező szervek tevékenységét is érinti. [Az
"egyéb kézbesítési módok" körében (10. §.) a hatóság,
illetőleg a bíróság saját kézbesítőjének kötelmei kerültek
rögzítésre.] Márpedig az Alkotmánybíróság már az 56/1991.
(XI. 8.) AB határozatában megállapította: "A jogállamiság
egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező
szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között,
a jog által megállapított rendben, a jog által a polgárok
számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott
korlátok között fejtik ki a tevékenységüket." (ABH 1991, 454,
456). Az Út. ebből a szempontból - a mondottak szerint - nem
"jog", s ilyenként gyakorlatilag hozzáférhetetlen is azok
számára, akikre nézve ugyanakkor közvetlenül alkalmazandó
rendelkezéseket tartalmaz. Gyakorlatilag az "az állami
irányítás egyéb jogi eszköze"-ként még csak a minisztériumok
- nem is kötelezően kiadandó - "tárca hivatalos" lapjaiban
sem kötelezően közzéteendő: "A minisztérium és az országos
hatáskörű szerv az utasítások és a jogi iránymutatások
közzététele céljából hivatalos lapot adhat ki. Az (1)
bekezdésben említett hivatalos lapban az a jogszabály és az
állami irányítás egyéb olyan jogi eszköze is közölhető, amely
a minisztérium, az országos hatáskörű szerv, illetőleg az
általuk irányított vagy felügyelt szerv munkája szempontjából
fontos." Tehát e formáknak a Magyar Közlönyben nincs helyük
[a Jat. 57. § (2) és (3) bekezdésének tételes felsorolása nem
tartalmazza őket], a minisztériumoknak pedig még csak
hivatalos lapot sem kötelességük fenntartani ("hivatalos
lapot adhat ki), s ha kiad is ilyet, abban sem kötelessége a
közzététel (az mindössze "közölhető").
2. Az Út. a Jat. hatálybalépéséig jogforrástani szempontból
nem volt alkotmányellenes, ám azt követően alkotmányossági
szempontból elégtelenné vált jogforrási szinten
megalkotottnak minősül, sőt mi több: még a jogforrások közül
is kikerült. Tárgyi hatálya - ennek ellenére - olyan
viszonyokat (is) érint, amelyek közvetlenül kihatnak a
címzettek Alkotmány 57. § (1), illetőleg (5) bekezdése
szerinti bírósághoz fordulás, valamint a jogorvoslatok
igénybevételére vonatkozó jogára. Mivel - erre tekintettel -
a formai alkotmánysértés tartalmai alkotmánysértéssel
párosul, az Út.-t az Alkotmánybíróságnak az utólagos
normakontroll eljárás keretében meg kellett volna
semmisítenie.
3. Részben már az előbbiek is megalapozhatják azt a
véleményt, hogy az Alkotmánybíróságnak hivatalból is módja
lett volna - akár az elégtelen jogforrási szint okából - a
megsemmisítés mellett megállapítani a mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenességet is. [A Jat. 17. §-ában
írt, jogszabályba illő tartalom alig hozzáférhető;
közzétételi kötelezettség alatt sem álló olyan állami
irányítás egyéb jogi eszközében (utasításban) történt
"szabályozottsága" miatt egyrészt nem elégíti ki a
közhatalmat gyakorló szervek működésének jogi szabályozására
vonatkozó jogállami kritériumokat, másrészt az Alkotmány 57.
§ (1) és (5) bekezdésében írt alkotmányos alapjogokkal is
közvetlenül kapcsolatba hozható.]
4. Álláspontom kizárólagosan a formára, a szabályozási szint
elégtelenségének orvoslására kínált volna két megoldást. A
Különvélemény a tartalmi kérdéseket részletesen nem érinti,
ami azonban nem jelenti azt, hogy e téren elegendő lenne a
jelenlegi utasítás tartalmának változatlan átemelése (pl.)
rendeleti szintű szabályozásba. Hangsúlyoznom kell ezért:
elkerülhetetlen a majdani, Jat. szerinti "szabályozási"
formába emelés során a hatályos utasítás tartalmának tüzetes
megtisztítása is. Csupán utalásszerűen: hol van a "jelen
utasításhoz mellékelt A és B mintának megfelelő tértivevény"?
[Út. 3. § (1) bekezdés] Az Út.-hoz kapcsolódó "Megjegyzés"
szerint "Az "A" mintájú tértivevény a MNOSZ 16166-53 számú
szabvány szerint készül"; de hol van a B" mintájú
tértivevény? [Különös tekintettel arra, hogy a 133/1993. (IX.
29.) Korm. rendelet 1. számú melléklete közöl tértivevény
mintákat, melyek között sem "A", sem "B" típusú nincs.]
Életszerű-e még "telekkönyvi végzésről" szólni [Út. 3. § (7)
bekezdés], évtizedekkel a telekkönyv intézményének
megszüntetése után? Elfogytak-e már a 7976-8. raktári számú
feladókönyvek, illetve az ettől eltérő, a "jelen utasítás
hatálybalépésekor használatos" feladókönyvek? (Az utasítás
1953. szeptember 1-én lépett hatályba.) Vajon komolyan hihető-
e, hogy a "tanács végrehajtó bizottságának" még szerepe van
az egyéb kézbesítési módok teljesítésében [Út. 10. § (1)
bekezdés]; "élők"-e még az Út. 11. §-ában írt "átmeneti
rendelkezések"? Van-e bármiféle köszönőviszony az Út.
hatályos 12. §-a ("Hatálybalépés") és az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében megfogalmazott jogállami klauzula között?
Nevezetesen: hatályon kívül helyezhet-e utasítás rendeletet,
illetőleg elfogadható-e alkotmányossági szempontból sommás
hatályon kívül helyezést tartalmazó rendelkezés? Az utasítás
szövege szerint: "A jelen utasítás az 1953. évi szeptember hó
1. napján lép hatályba: ugyanakkor hatályukat vesztik a
80.00081949. (IX. 10.) IM rendelet, valamint a hatósági és
bírósági iratok kézbesítésekre vonatkozó jogszabályoknak a
jelen utasítással ellentétes rendelkezései". Végül: része-e
az Út.-nak a "Megjegyzés"? (Út. 12. §)
Mindent egybevetve: meggyőződésem szerint az
Alkotmánybíróságnak - pusztán a szabályozási szint
elégtelensége okából is (pontosabban: a nem jogszabállyal
való rendezettség okából) - meg kellett volna semmisítenie az
Út.-t, s egyidejűleg ki kellett volna mondania hivatalból azt
is, hogy a 43/1953. (VIII. 20.) MT. rendeletben
részletszabályozásra felhatalmazott miniszterek nem
jogszabállyal (rendelettel) tettek eleget a felhatalmazó
kormányrendeletben előírt szabályozási kötelezettségüknek.
Ennek eredménye pedig az lett, hogy kötelezően közzé sem
teendő - azaz nem is jogszabály - állami irányítás egyéb jogi
eszköze (Út.) rendezi a közhatalmat gyakorló szervek -
jogérvényesítéshez szükséges - működését, valamint olyan
társadalmi viszonyokat is, amelyek közvetlenül érintenek
alkotmányos alapjogokat. (Esetünkben a bírósághoz fordulás és
a jogorvoslatok igénybevételének Alkotmány 57. § (1) és (5)
bekezdésében szabályozott alapjogát.) Azaz - a megsemmisítés
mellett - helye lett volna a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapításának is.
A kézbesítésre vonatkozó 43/1953. (VIII. 20.) MT. rendelet
végrehajtási utasításának olyan súlyos tartalmi és formai
fogyatékosságai vannak, amelyek ma már akár a felhatalmazó
Kormányrendelet alkotmányosságát is megkérdőjelezhetővé
teszik. Erre tekintettel magam egy - a többségi határozattól
eltérő - szigorúbb álláspontot támogattam volna.
Budapest, 2003. október 13.
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
Dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával,
valamint az ahhoz kapcsolódó indokolással, ezért
különvéleményt jelentek be.
Véleményem szerint nem áll fent jogalkotói mulasztás a
hivatalos iratok postai kézbesítéséhez fűződő vélelem
megdönthetőségének tárgyában, ezért alkotmányellenes
helyzetről nem lehet beszélni.
1. Amennyiben a tértivevényes kézbesítésnél a címzett az
iratot kétszeri megkísérlés esetén ténylegesen nem vette át,
és a küldemény "nem kereste" jelzéssel érkezett vissza a
feladóhoz (bírósághoz vagy más hatósághoz), akkor a postai és
perjogi szabályok szerint az ötödik munkanapon az iratot
kézbesítettnek kell tekinteni. Ez kétségkívül jogi vélelemnek
minősül, azonban e vélelem hiányában bármely címzett
bármilyen bírósági vagy hatósági eljárást tetszése vagy
érdekei szerint, avagy akár önhibáján kívül is,
megakadályozhat, megnehezíthet, meghiúsíthat, pusztán passzív
magatartásával.
A vélelem tehát azt jelenti, hogy a "nem kereste"
visszajelzés esetén a bíróság (hatóság) alkalmazhatja
mindazon jogkövetkezményeket, amelyek egyébként a tényleges
kézbesítéshez fűződnek. E vélelem hiányában a bíróságok és
más hatóságok működése lehetetlenné válna, az
igazságszolgáltatás és a közigazgatás teljesen megbénulna.
A kézbesítési vélelem jogintézménye tehát összhangban áll az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiságból
levezethető jogbiztonság követelményével.
2. Egyetlen eljárásjogi kódex sem nyilvánítja azonban a
kézbesítési vélelmet megdönthetetlennek. Valóban gyakran
megesik, hogy a címzett jóhiszeműen és önhibáján kívül nem
veszi, vagy nem veheti át a küldeményt, és arra sincs módja,
hogy a postai értesítés alapján elmenjen érte a
postahivatalba.
Amennyiben a hivatalos irat valamely jogvesztő vagy nem
jogvesztő határidőt, határnapot tartalmaz, és a címzett ezt
önhibáján kívül mulasztja el, akkor az igazolási kérelem
megfelelő jogorvoslást jelent, mivel a címzett kimentheti
magát, és mulasztását nem bizonyítania, csupán
valószínűsítenie kell.
Az összes többi esetben viszont semmi sem zárja el a
címzettet - akár ügyfél, akár nem - hogy az eljáró bíróság
vagy hatóság előtt a vélelmet ellenbizonyítással megdöntse,
pl. hogy tanukkal, okiratokkal bizonyíthassa, miszerint azért
nem vehette át a küldeményt, mert hosszabb ideig külföldön
vagy kórházban volt, sőt, hogy a lakcíme megváltozott, és a
feladó tévedett, amikor rossz címre küldte az iratot. A
vélelmet ilyen alapon megdönthető ellenbizonyítást semmiféle
eljárási jogszabály nem tiltja.
A gyakorlatban sűrűn előfordul, hogy a kézbesítési vélelem a
bírósági tárgyaláson, vagy akár a tárgyalás megkezdése előtt
dől meg, amikor is a bíróság nyilvánvalóan nem is bocsátkozik
a tárgyalásba, hanem új határnapot tűz ki, és esetleg nyomban
kézbesíti az iratot a megjelent címzettnek.
Álláspontom szerint tehát a jogalkotót nem terheli mulasztás,
mert ezek a kérdések rendezettek, és elfogadott gyakorlattá
váltak.
Nem áll tehát, hogy a kézbesítési vélelem ne lenne
megdönthető, továbbá létezik hosszú ideje az igazolás
jogintézménye is. Ennél többet vagy újabbat a jogalkotó nem
találhat ki, tehát őt az állítólagos mulasztás korrigálására
felhívni teljesen célszerűtlen volna.
3. Más kérdés, hogy a postai szolgáltatások jelenleg számos
hibát és fogyatékosságot mutatnak, és az is gyakran
előfordul, hogy a kézbesítést végző postás téved, vagy vét a
szolgálati kötelezettségei ellen.
Azonban a postai gyakorlat fogyatékosságai vagy egyes postai
szabályok elavultsága nem sorolhatók a jogalkotói mulasztás
körébe, és nem érik el az alkotmányellenesség szintjét.
Következésképpen alkotmányellenes helyzet sem áll fent.
Budapest, 2003. október 13.
Dr. Strausz János
alkotmánybíró
. |