English

Hungarian
Ügyszám:
.
8/A/2009
Előadó alkotmánybíró: Holló András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 53/2009. (V. 6.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2009/410
.
A döntés kelte: Budapest, 05/05/2009
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés
      által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény
      alkotmányellenességének    előzetes    vizsgálatára    irányuló
      indítványa  tárgyában – Dr. Bragyova András és Dr. Kiss  László
      alkotmánybírók különvéleményével – meghozta az alábbi

                               határozatot:

      Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a hozzátartozók közötti
      erőszak    miatt   alkalmazható   távoltartásról   szóló,    az
      Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott törvény
      1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenes.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        A  köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (4) bekezdése  alapján
        az  Alkotmánybírósághoz fordult és kérte az Országgyűlés  által
        2008.  december  15-ei ülésnapján elfogadott,  a  hozzátartozók
        közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvény
        (a      továbbiakban:     Törvény)     egyes      rendelkezései
        alkotmányellenességének  előzetes vizsgálatát.  A  köztársasági
        elnök  a  kihirdetésre  megküldött törvény  1.  §  (1)  és  (5)
        bekezdése  alkotmányellenességének megállapítását az  Alkotmány
        55.  §  (1) bekezdésének, 58. § (1) bekezdésének és 13.  §  (1)
        bekezdésének  sérelme miatt kezdeményezte, különös  tekintettel
        arra, hogy a vizsgálni kért rendelkezések fogalomhasználata túl
        széles   (így   az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésből   eredő
        jogbiztonsági követelményekkel sincs összhangban).
        Az  indítványozó kifejtette, hogy a magyar jogban a távoltartás
        intézményét  a büntetőeljárásról szóló 1998. évi  XIX.  törvény
        138/A-139. §-ai szabályozzák. Az Országgyűlés által elfogadott,
        de  még ki nem hirdetett Törvény a távoltartatás alkalmazásának
        további  lehetőségeit tartalmazza: felhatalmazza a  rendőrséget
        ideiglenes megelőző távoltartás, illetve a polgári eljárásban a
        bíróságot megelőző távoltartás elrendelésére.
        A   köztársasági   elnök  alkotmányossági  érvei   szerint   az
        Alkotmánybíróság   gyakorlatában  az  Alkotmány   55.   §   (1)
        bekezdésébe foglalt személyes szabadsághoz való jog valamint az
        58.   §   (1)   bekezdésben  biztosított   mozgásszabadság   és
        tartózkodási  hely  szabad megválasztásához való  jog  szorosan
        összetartozó    jogok.    Ugyanígy    egymásra    vonatkoztatva
        értelmezhető  az  1993.  évi XXXI. törvénnyel  kihirdetett,  az
        emberi  jogok  és  az  alapvető szabadságok  védelméről  szóló,
        Rómában  1950.  november 4-én kelt Egyezmény  (a  továbbiakban:
        Európai  Egyezmény)  5. cikkébe foglalt személyes  szabadsághoz
        való jog és az Európai Egyezmény 4. Kiegészítő Jegyzőkönyve  2.
        cikke  szerinti mozgásszabadság is. A személyes szabadság  maga
        is  garantálja  a fizikai mozgás szabadságát. A  Törvény  által
        szabályozott    távoltartás   intézménye    ezen    alapjogokat
        korlátozza,  ezért  meg kell felelnie az  Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdésébe  foglalt  alapjog-korlátozási kritériumoknak,  ezen
        belül  a legenyhébb eszköz elvének. Az indítványozó utal  arra,
        hogy  a Törvény szerinti távoltartás a testi integritáshoz való
        jog, a lelki egészség és emberi méltóság védelmét szolgálja.  A
        magánszemélyek  testi  integritásának  védelme  –  az   Európai
        Egyezmény 8. cikke alkalmazása alapján is – kiterjed a családon
        belüli   erőszak   megakadályozására.  Az  alapjog-korlátozásra
        figyelemmel  alkotmányossági szempontból  ugyanakkor  aggályos,
        hogy  a Törvény vizsgálni kért 1. § (1) bekezdése és 1.  §  (5)
        bekezdése  az erőszak fogalmát, és a hozzátartozó fogalmát  nem
        határozza meg egyértelműen az alábbiak szerint:
        A Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének gyanúját
        a  távoltartás elrendeléséhez, sőt az erőszak fogalmát  részben
        értelmezhetetlen  módon  határozza  meg,  részben   pedig   túl
        szélesen.    (Erőszaknak   minősíti   például    a    szexuális
        önrendelkezést rendszeresen, ismétlődő jelleggel  veszélyeztető
        mulasztást is.) A Törvény értelmében a bántalmazót – a  Törvény
        1.  §  (1)  bekezdésében definiált – erőszak  miatt  ideiglenes
        megelőző   távoltartás   címén  72  órára,   illetve   megelőző
        távoltartás  során  30  napra  az  ingatlan  elhagyására  lehet
        kötelezni.  Az  indítványozó szerint – tekintettel  az  erőszak
        fogalmának  túl  tág  voltára  is –  ez  az  alapjog-korlátozás
        aránytalanságot eredményez.
        Szintén aránytalanságot okoz, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdése
        a  hozzátartozó  fogalmát kitágítja,  az  1.  §  (1)  bekezdése
        szerinti   erőszakot   el  lehet  követni  „együttélés   nélkül
        bensőséges kapcsolatban álló személy” sérelmére is (így a saját
        otthon  használatának  a  megtiltása a bensőséges  kapcsolatban
        álló  személy  elleni  erőszak  esetén  is  alkalmazható).   Az
        indítványozó   úgy   véli,   hogy  a   hozzátartozói   fogalom-
        meghatározás  által  túl  tág  az  a  személyi  kör,   akit   a
        távoltartás érinthet.
        Az  indítványozó végül felveti, hogy a Törvény 1. § (1) és  (5)
        bekezdéseiben található fogalmak pontatlansága az Alkotmány 13.
        §-ába  foglalt tulajdonhoz való jog sérelmét is eredményezheti.
        A bántalmazóval szemben az ideiglenes megelőző távoltartás és a
        távoltartás  attól függetlenül alkalmazható, hogy ő  a  közösen
        használt ingatlan tulajdonosa-e vagy sem, ami még önmagában – a
        testi integritáshoz való jog védelme miatt – elfogadható, de  a
        parttalanul  tág  és  részben értelmezhetetlen  fogalmak  által
        elrendelhető  távoltartás a tulajdonjog aránytalan korlátozását
        eredményezi.

                                      II.

        1. Az Alkotmány érintett rendelkezései szerint:

        „.2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.
         (…)
         8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
         (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
         (…)
         55.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a
        szabadságra  és  a  személyi  biztonságra,  senkit  sem   lehet
        szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott  okokból
        is a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
         (…)
         58.  § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
        területén  –  törvényben  meghatározott  esetek  kivételével  –
        megillet  a  szabad  mozgás  és  a  tartózkodási  hely   szabad
        megválasztásának  joga,  beleértve a lakóhely  vagy  az  ország
        elhagyásához való jogot is.
         (…)
         59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  mindenkit  megillet  a
        jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

        2.  A  Törvény  I. Fejezetének „Értelmező rendelkezések”  címet
        viselő 1. §-a szerint:

        „(1)  Hozzátartozók  közötti erőszaknak  minősül  a  bántalmazó
        által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot,  az
        életet,  a  szexuális önrendelkezéshez való  jogot,  továbbá  a
        testi  és  lelki  egészséget  súlyosan  és  közvetlenül,   vagy
        rendszeresen,  ismétlődő  jelleggel veszélyeztető  tevékenység,
        vagy mulasztás (a továbbiakban: hozzátartozók közötti erőszak).
        (2)  Bántalmazott  az  a hozzátartozó,  akinek  a  sérelmére  a
        hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.
        (3)   Bántalmazó  az  a  cselekvőképes  hozzátartozó,   aki   a
        hozzátartozók  közötti  erőszakot  megvalósítja,   vagy   akire
        tekintettel a hozzátartozók közötti erőszakot más megvalósítja,
        feltéve, hogy ezzel a bántalmazó egyetért.
        (4)  E  törvény  alkalmazásával  gyermeknek  kell  tekinteni  a
        Polgári   Törvénykönyvről  szóló  1959.  évi  IV.  törvény   (a
        továbbiakban: Ptk.) 12. §-a szerinti kiskorút.
        (5)  E törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni  a
        Ptk. 685. §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat
        és   hozzátartozókat,  valamint  a  volt  házastársat,  a  volt
        élettársat,  a  volt jegyest, a gondnokot,  a  gondnokoltat,  a
        gyámot,  a  gyámoltat,  továbbá  együttélés  nélkül  bensőséges
        kapcsolatban  álló személyt e kapcsolat fennállása  alatt  vagy
        után.
        (6)  E törvény alkalmazásában a napokban megállapított határidő
        folyamatosságot jelent.”

        III.

        1.1.  A családon belüli erőszak elleni fellépést (illetve ennek
        eszközrendszerét)  először a nők hátrányos megkülönböztetésével
        és  a nők elleni erőszak megszüntetésével foglalkozó nemzetközi
        dokumentumok érintették. Egyik ilyen első dokumentum,  az  ENSZ
        Közgyűlése által 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott, a
        nőkkel     szembeni     diszkrimináció    minden     formájának
        felszámolásáról szóló Egyezmény (ENSZ CEDAW Egyezmény), amelyet
        a belső jogba az 1982. évi 10. tvr. hirdetett ki. Az ENSZ CEDAW
        Egyezmény  definiálta a nők elleni diszkrimináció fogalmát  (I.
        rész  I.  cikk),  illetve a jogalkotásra vonatkozó  ajánlásokat
        tett.   Így  többek  között  szorgalmazta  a  férfiak  és   nők
        egyenlőségének    alkotmányba   iktatását,    illetve    állami
        kötelezettséget  arra, hogy: „megfelelő jogszabályokat  és  más
        intézkedéseket  fogadnak el, ideértve  –  szükség  esetén  –  a
        szankciókat  is, a nőkkel szembeni mindenfajta megkülönböztetés
        megtiltása  végett”  [I.  rész 2  a)  b)  pont].  Az  Egyezmény
        létrehozta a nőkkel szembeni erőszak felszámolásával foglalkozó
        CEDAW  Bizottságot,  amely  több  ajánlást  fogalmazott  meg  e
        tárgyban.
        A  családon  belüli erőszak megelőzése szempontjából kiemelendő
        az  ENSZ  Közgyűlése  által 1993. december 20-án  New  York-ban
        elfogadott   a   nők   elleni  erőszak  felszámolásáról   szóló
        Nyilatkozat  (az  ENSZ  Közgyűlés 48/104.  számú  határozatával
        kihirdetett Nyilatkozat). A Nyilatkozat a nők elleni erőszakhoz
        sorolja   a  családon  belüli  tettleges,  lelki  és  szexuális
        erőszakot.  A Nyilatkozat jelentősége abban áll, hogy  korábban
        jobbára  a  magánszféra körébe sorolt cselekményeket  közügynek
        tekinti. A Nyilatkozat az államok kötelezettségévé teszi,  hogy
        igazgatási, polgári jogi és büntetőjogi szankciókat  alkossanak
        a  nők  elleni erőszakos cselekmények megelőzésére;  jogalkotás
        útján is gondoskodni kell arról, hogy a nők ne válhassanak újra
        áldozattá;  kimondta végül, hogy a családon  belüli  erőszakról
        statisztikát kell készíteni és nyilvánosságra kell hozni.

        Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Emberi Jogi Bizottsága –
        a családon belüli erőszak kezelésére vonatkozóan 1996-ban – ún.
        „jogalkotási  modellt” mutatott be. A modell – azon  túl,  hogy
        fogalom-meghatározásokkal  igyekszik  segíteni   (az   egységes
        fellépés   felé   terelni)   a   jogalkotási   törekvéseket   –
        kifejezetten szól az ún. „ideiglenes korlátozó végzésről” és  a
        „védelmi  végzésről”. Ezek a jogintézmények  már  a  bántalmazó
        távoltartását célozták meg annak a törekvésnek a jegyében, hogy
        az  elkövetőt  adott  esetben a családi otthon  elhagyására  is
        kötelezni lehessen.
        A  nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának
        kiküszöböléséről  szóló,  1979.  december  18-án,  New  Yorkban
        elfogadott Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyvét a 2001.  évi  LX.
        törvény  hirdetette  ki. A Jegyzőkönyv  részes  államai  –  így
        Magyarország  is  –  elismerték  a  Nőkkel  Szembeni  Hátrányos
        Megkülönböztetés    Kiküszöbölésével    Foglalkozó    Bizottság
        illetékességét  a  Jegyzőkönyv  2.  cikke  szerint  benyújtható
        egyéni panasz esetén.
        Mindezek   mellett  meg  kell  említeni  a  gyermekek  jogaival
        kapcsolatos  ENSZ  Egyezményt (a Gyermek  jogairól  szóló,  New
        Yorkban,  1989.  november  20-án kelt  Egyezményt),  amelyek  a
        gyermekek  egészséges  fejlődése szempontjából  közelítenek  az
        erőszak felszámolásának szükségességéhez.

        1.2. Nemcsak az ENSZ, hanem az Európa Tanács keretei között  is
        számos  dokumentum született a családon belüli  erőszak  elleni
        fellépés  tárgyában. Az Európa Tanács Miniszteri  Bizottságának
        1985.  évi  4.  számú  Ajánlása a „családon belüli  erőszakról”
        címet  viseli.  Az  Ajánlás kiemeli,  hogy  fel  kell  hívni  a
        figyelmet    a   családon   belüli   erőszak   nagyságrendjére,
        komolyságára   és   jellegzetességeire.   Konkrét   intézkedési
        javaslatokat fogalmaz meg: szolgáltatásokat kell létrehozni  az
        áldozatok biztonsága érdekében, ugyanakkor az elkövetők számára
        rehabilitációs  programokat  kell  kialakítani.  Védelmet  kell
        biztosítani  a  családon belüli erőszak ügyeiben tanúskodóknak,
        illetve   kifejezi  azt  az  igényt,  hogy  az  ilyen  ügyekkel
        foglalkozó  nyomozó  hatóság, vádhatóság  és  bíróság  részéről
        különleges szakértelemmel rendelkező személyek járjanak el.
        1992-ben  az  Európa Tanács felállította a  nők  és  a  férfiak
        közötti  egyenlőséggel  foglalkozó  bizottságot  (CDEG),  amely
        demonstrálta,   hogy  az  egyenlőség  minden   területen   való
        biztosítása prioritásnak minősül az Európa Tanács számára.

        Az  Európa  Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1450  (2000)  számú
        Ajánlása a nők elleni erőszak Európában címmel jelent  meg.  Az
        Ajánlás  a nők elleni erőszak minden formájának a felszámolását
        tűzte céljául, a Közgyűlés a Miniszteri Bizottságnak (e tárgyat
        érintően)  azt az ajánlást tette, hogy dolgozzon ki  egy  olyan
        programot,  amelynek célja – többek között – a családon  belüli
        erőszak   valamennyi   formája   megtiltásának   bevezetése   a
        jogrendszerekbe; s „a nők számára nagyobb védelem  biztosítása,
        például olyan rendelkezésekkel, amelyek megtiltják az erőszakos
        férj   számára  a  közös  lakásba  való  belépést,   és   olyan
        intézkedésekkel,   melyek  célja  a  büntetések   és   ítéletek
        megfelelő módon való végrehajtása.”
        Az  Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 2002. évi  5.  számú
        Ajánlása    átfogó   programot   tartalmaz    (a    jogalkotási
        feladatoktól, a média szerepén át, a különböző jogági szankciók
        alkalmazásáig)     a     nők    elleni    erőszak     különböző
        megnyilvánulásainak felszámolása érdekében. A  családon  belüli
        erőszak   vonatkozásában  az  Ajánlás   hangsúlyt   helyez   az
        „intervenciós   programokra”  az  erőszak  elkövetői   számára;
        feladattá teszi a családon belüli erőszak valamennyi formájának
        büntetendővé  nyilvánítását; intézkedések  megfontolását  annak
        érdekében, hogy:
        —  „a rendőrség beléphessen a veszélyeztetett személy lakásába,
        őrizetbe  vegye  az  elkövetőt és biztosítsa,  hogy  az  illető
        megjelenik a bíróság előtt;”
        —   „a   bíróság  –  az  áldozatok  védelmét  célzó  ideiglenes
        intézkedésként  –  megtilthassa az elkövető  számára,  hogy  az
        áldozattal  kapcsolatba  lépjen,  vele  kommunikáljon,  vagy  a
        közelébe   menjen,   hogy   bizonyos  meghatározott   területen
        tartózkodjon vagy oda belépjen;” …
        Az  Ajánlás  továbbá hangsúlyt helyez a civil (nem-kormányzati)
        szervezetek  bevonására a családon belüli erőszak problémájának
        kezelésére.

        Az   Európa   Tanács   legutóbbi  2008.   szeptemberében   kelt
        összefoglaló jelentése újra nyomatékosítja, hogy a  nők  elleni
        erőszak,  azon belüli a családon belüli erőszak elleni fellépés
        az  emberi  jogok  védelmében tett intézkedés.  (Európa  Tanács
        keretében  felállított  munkacsoport  jelentése  a  nők  elleni
        erőszakról,   beleérve   a  családon   belüli   erőszakot   is;
        Strasbourg; 2008. szeptember)

        1.3.  Megállapítható tehát, hogy a családon  belüli  erőszakkal
        kapcsolatos  fellépés  nemzetközi  dokumentumai  a  nők  elleni
        hátrányos  megkülönböztetés  megszüntetésétől  jutottak  el   a
        családon  belüli  erőszak felszámolásának tárgyáig.  Ez  utóbbi
        immár   egy  komplex  intézkedés-együttest  feltételez.   Ennek
        további elemei, hogy a családon belüli erőszak áldozata bárki –
        azaz  bármelyik házastárs, gyermek, együtt élő szülő  –  lehet,
        illetve a probléma megoldásának része kell, hogy legyen a másik
        fél,  a bántalmazó bevonása (adott esetben gyógyítása) is (lásd
        a  fent  említett  intervenciós programokat). Rögzítést  nyert,
        hogy  a  családon belüli erőszak kezelése a hatóság (rendőrség,
        bíróság)  részéről speciális felkészülést kíván,  azt  be  kell
        építeni  a  képzésbe. Nagy szerepe van a tájékoztatásnak  és  a
        civil   szervezetek  bevonásának  a  konfliktusok   kezelésébe,
        illetve    olyan   intézményrendszerre   van    szükség,    ami
        „vészhelyzetben  azonnal  segítséget  tud  nyújtani”.  Maga   a
        „távoltartás”  mint  jogintézmény  e  komplex  feltételrendszer
        egészébe  ágyazva értelmezhető s e feltételrendszer minőségétől
        függ annak hatékonysága.

        2. Az egyes államok családon belüli erőszakkal – s ezen belül a
        távoltartás  valamilyen  formájával –  kapcsolatos  jogalkotása
        jelentős  eltérést mutat, nemcsak a tengerentúl és  az  európai
        államok viszonyában, de az európai államok között is. Mások  az
        intézkedések bevezetésének kezdeti motívumai is.

        2.1.  A  távoltartás jogintézményének egyik korai előzménye  az
        amerikai  Duluth  városban  kidolgozott  megoldás,  amelyet   a
        későbbiekben  több helyen mintának tekintettek (az  ún.  Duluth
        modell).  Itt programot dolgoztak ki a Családon Belüli  Erőszak
        Kezelésére  (DAIP),  amelynek keretében  1974  és  1979  között
        jogalkotással és különböző intézkedések bevezetésével próbáltak
        fellépni  a családon belüli erőszak ellen. E program a mellett,
        hogy   igen   nagy  hangsúlyt  helyezett  a  civil  szervezetek
        segítségére  (pl.  24  órán  belül  szakembereket  küldenek   a
        bántalmazotthoz), konkrét jogi lépéseket is bevezetett.  Így  a
        rendőrség számára lehetővé tették, hogy a bántalmazót  őrizetbe
        vegye    letartóztatási    parancs    nélkül    is,    de     a
        közigazgatási/rendészeti  intézkedésen   túl   a   polgári   és
        büntetőbírósági intézkedések széles skáláját is  felvonultatták
        (átmeneti  rendelkezések  a  közös  tulajdon  használatáról,  a
        szülői   felügyeleti  jog  gyakorlásáról,  vagy  büntetőbíróság
        próbaidőt,  jelentkezési  kötelezettséget,  kapcsolat-felvételi
        tilalmat  stb.  írhat  elő).  A  modellben  a  cél  az  erőszak
        megszüntetése  és  nem  pedig  a  házasság  felbontása,   ezért
        hangsúlyt  helyeztek a bántalmazó segítésére, „visszavezetésre”
        is   (amelyben   szintén  civil  szervezetek  vállaltak   aktív
        szerepet). Az ún. Duluth Modelltörvény szerint „családon belüli
        erőszak” családtag, vagy a családhoz tartozó más személy  által
        elkövetett:
        —  fizikai bántalmazása családtagnak vagy családhoz tartozó más
        személynek, ennek kísérlete;
             —   a   fizikai  bántalmazástól  való  félelem  előidézése
             családtagban, vagy családhoz tartozó más személyben;
        —   annak   előidézése   –  erőszakkal,  az   erőszakkal   való
        fenyegetőzéssel, vagy kényszerítéssel –, hogy  családtag,  vagy
        családhoz   tartozó  más  személy  akarata  ellenére  szexuális
        tevékenységben vegyen részt.
        A Duluth Modelltörvény a későbbiekben irányadó volt az Egyesült
        Államokban   az  egyes  államok  törvényhozása  számára,   több
        államban    bevezették    a   helyi   viszonyokhoz    igazított
        kiegészítésekkel.

        2.2.  Az  európai  jogrendszert tekintve  megállapítható,  hogy
        egyrészt  a  büntetőjog keretében megvalósuló  eszközök  állnak
        rendelkezésre  (a  távoltartás  alkalmazása,  mint  büntetőjogi
        intézkedés),  másrészt  azonban találhatunk  számos  más  olyan
        megoldást is, amely a családon belüli erőszakra komplex –  több
        jogág  által  szabályozott  –  eszközrendszerrel  lép  fel.   A
        büntetőjogi  eszközök  között  ki  kell  emelnünk,  hogy   több
        országban  (Portugáliában, Spanyolországban,  Lengyelországban,
        Szlovákiában)   a   családon   belüli   erőszak   sui   generis
        bűncselekmény.  Ezekben az esetekben az  elkövetési  magatartás
        (ami   általában   a   fizikai   és   lelki/pszichikai/mentális
        bántalmazás), és a bántalmazotti kört (ami szélesebb ugyan mint
        a  házastárs  és  élettárs,  de nem  megy  túl  az  együtt  élő
        személyek  körén) a büntetőjog által meghatározott. Az  eljárás
        mind kérelemre, mind hivatalból indulhat.
        A komplex intézkedések közül az osztrák törvényt kell kiemelni.
        A  törvény a távoltartás magyarországi bevezetése kapcsán  több
        vonatkozásban  is  mintaként  szerepelt.  Az  osztrák  megoldás
        lényegében   a  Duluth-modell  szerint  felépített   megelőzési
        rendszeren alapul: a civil szervezetek, rendőrség, a családjogi
        bíróság  és  a  büntető igazságszolgáltatás egyaránt  szerephez
        jutnak.  E modellben a távoltartásnak két fázisa van.  Az  első
        fázis   a  rendőrségnek  széles  szerepet  biztosít:  a  rendőr
        kitilthatja a felet a közös lakásból, illetve a helyszínre való
        visszatérést  megtilthatja 10 napig. Mivel az alapjogokba  való
        erőteljes  beavatkozásról van szó, ezért a  rendőri  intézkedés
        ellen  panasszal lehet élni a közigazgatási tanácsnál, de ettől
        függetlenül  a  rendőr  helyszínen  hozott  intézkedését  belső
        rendőrségi  eljárás révén 48 órán belül kötelező felülvizsgálni
        (ennek  keretében a tilalmat meg is lehet szüntetni). A második
        fázisban  a  bántalmazott kérheti, hogy  a  családjogi  bíróság
        bocsásson ki ideiglenes határozatot, amely az eltiltást további
        10  nappal  meghosszabbíthatja.  Ezen  idő  alatt  lehet  kérni
        védelmi  határozat meghozatalát is, ami három hónapig  maradhat
        hatályban (védelmi határozat kibocsátása esetén a bántalmazónak
        visszatérésre  akkor  sincs lehetősége,  ha  a  sértett  vissza
        kívánná   fogadni).   Bűncselekmény  esetén   természetesen   a
        bántalmazó     ellen     büntetőeljárás     indul.     Mindezek
        kiegészítéseként   a   bántalmazattak   megsegítésére,   és   a
        bántalmazók rehabilitációjára az állam intervenciós központokat
        hozott létre.

        2.3.  A  nemzetközi tapasztalok alapján megállapítható, hogy  a
        családon   belüli  erőszak  kezelése  kilépett  a   magánszféra
        köréből,  felszámolása  közüggyé vált.  A  jogi  szabályozás  e
        változást,  mint tendenciát követi. Ugyanakkor az  is  látható,
        hogy  a  távoltartással  –  mint a  büntetőjog  körén  kívül  a
        rendőrhatóság   által   elrendelhető  kényszerintézkedéssel   –
        szemben    jogi    (és    jogon   túli)    aggályok    egyaránt
        megfogalmazódtak:
        —  A  távoltartás  rendőrhatósági  elrendelésével  kapcsolatban
        időről  időre  felmerül, hogy a személyi  szabadságot  súlyosan
        korlátozza  a saját lakás elhagyásának előírása. Az alapjogokba
        történő  erős  beavatkozásról  van  szó,  ezért  vagy  többlet-
        garanciák szükségesek (pl. panasz az elrendelés ellen, bírósági
        meghallgatás,   a  távoltartás  kiszámítható  idejének   pontos
        szabályozása), és/vagy az elrendelhetőség okait  kell  objektív
        szempontok  szerint  meghatározni (pl. életet,  testi  épséget,
        egészséget,  vagy  a személyi szabadságot sértő  bűncselekmény,
        vagy az ezzel való fenyegetés elhárítása).
        —  A  gyakorlat által felvetett aggályok szerint a távoltartási
        idő  elteltét  követően  az  újabb konfliktusok  kialakulásának
        veszélye még inkább megnőhet; ha intézményesen nem megoldott  a
        bántalmazó elhelyezése, ez kriminalizáló hatású is lehet; végül
        nem  zárható ki a távoltartás intézményével való visszaélés  (a
        válás egyik taktikai eszközévé válhat).

        Ezen   aggályok   miatt   a  különböző  államokban   bevezetett
        eszközöket illetően nem beszélhetünk egységességről, de a cél –
        a  nemzetközi dokumentumok által is támogatottan –  azonos:  az
        áldozatokat a jog eszközeivel is védeni kell.

        3.1.  Magyarországon a partnerbántalmazás elleni fellépés egyik
        első  dokumentuma  a  családon belüli erőszak  megelőzésére  és
        hatékony  kezelésére irányuló nemzeti stratégia  kialakításáról
        szóló  45/2003.  (IV.  16.) OGY határozat.  A  határozatban  az
        Országgyűlés  – többek között – felkérte a Kormányt,  hogy  „az
        erre   szakosodott  társadalmi  szervezetek  bevonásával  2004.
        március 31-ig dolgozza ki és terjessze az Országgyűlés  elé  az
        alábbi törvényjavaslatokat:
         a) az ún. »távoltartó rendelkezés« bevezetése a magyar jogba;
         b)  a  családban  (együtt  élő vagy már  szétvált  családtagok
        között),   közös   háztartásban,   egyéb   intim,   személyközi
        kapcsolaton  belül,  valamint intézményben együtt  élők  között
        elkövetett  erőszak (a továbbiakban: családon  belüli  erőszak)
        eseteiben a bíróságok és a hatóságok előtti eljárásokban  soron
        kívüliség (gyorsított eljárás) biztosítása;
         c)  a  rendelkezésre álló tanúvédelmi szabályok  megerősítése,
        illetőleg  további  tanúvédelmi szabályok  megállapítása  annak
        érdekében,  hogy  a  törvény megfelelő hatékonysággal  védje  a
        családon  belüli  erőszak áldozatainak, illetőleg,  tanúinak  a
        személyes   biztonságát   és  emberi  méltóságát   tanúskodásuk
        esetén.”
        Még  ugyanebben az éven az Országgyűlés meghozta  a  társadalmi
        bűnmegelőzés  nemzeti stratégiájáról szóló 115/2003.  (X.  28.)
        OGY  határozatot. Az OGY. határozat értelmében  törvényalkotási
        feladat:   „Az  ideiglenes  (72  órás)  és  hosszabb   tartalmú
        »távoltartó«   magatartási  szabály  alkalmazási  feltételeinek
        megteremtése.”  Az OGY határozat a rendőrséggel  és  a  nyomozó
        hatóságokkal  kapcsolatos részében kiemeli,  hogy  „A  családon
        belüli  erőszak miatt foganatosított rendőri, hatósági  eljárás
        keretében indokolt esetben haladéktalanul kezdeményezni kell az
        államigazgatási  eljárásban megteremtendő a  »távolságtartásra«
        vonatkozó  eljárás megindítását”. Az OGY határozat kifejezetten
        a  komplex,  a  több  jogágat  érintő  rendszer  megvalósítását
        szorgalmazza,  továbbá  kitér  a  média  és  a  nem-kormányzati
        szervek szerepére is. Ezen OGY határozat végrehajtására adta ki
        a   Kormány  az  1009/2004.  (II.  26.)  Korm.  határozatát   a
        „társadalmi  bűnmegelőzés nemzeti stratégiája  rövid,  közép-és
        hosszú  távú  céljainak végrehajtásával kapcsolatos kormányzati
        feladatokról”  címmel.  A  Kormányhatározat  II/C.   pontja   a
        „családon  belüli  erőszak megelőzése” kapcsán  kilenc  pontból
        álló   intézkedési  tervet  tartalmaz.  A  Kormányhatározat   a
        távoltartás  bevezetését tényként kezeli, a II/C.  1.  b)  pont
        értelmében   „b)   A   távoltartással   kapcsolatos   szabályok
        hatálybalépését  követően azok érvényesülését  feltáró  jellegű
        elemzésben kell értékelni.”

        3.2.  Mindezen  előzmények  után a  Kormány  2004.  áprilisában
        beterjesztette  „a  családon belüli erőszak miatt  alkalmazható
        távoltartásról   szóló”  T/9837.  számú  törvényjavaslatát.   A
        törvényjavaslathoz kapcsolódó általános indokolás  3.3.  pontja
        szerint  „A  távoltartás bevezetésével  a  Javaslat  főképp  az
        osztrák  tapasztalatokra támaszkodik.” A Javaslat a távoltartás
        két   módját   kívánta  bevezetni:  az  ideiglenes   távoltartó
        határozat  és a távoltartó határozat formájában. Az  ideiglenes
        távoltartással  kapcsolatos eljárást  a  rendőrség  hatáskörébe
        utalja,  meghosszabbított időtartama sem haladhatja  meg  a  20
        napot.  A Javaslat értelmében „távoltartó határozatot” bírósági
        eljárásban    (mind    polgári    peres    eljárásban,     mind
        büntetőeljárásban)  lehet  hozni,  ideje  maximum  hat   hónap,
        amelyet  három  hónappal  meg  lehet  hosszabbítani.  Mind   az
        ideiglenes  távoltartás,  mind a távoltartás  szabályai  között
        szerepel,  hogy  ha  a  bántalmazó az  elhelyezéséről  nem  tud
        gondoskodni,   akkor   az  állandó  lakóhelyéhez,   illetve   a
        tartózkodási  helyéhez legközelebb eső hajléktalan  személyeket
        ellátó intézmények szolgáltatásait veheti igénybe.
        A  T/9837. számú törvényjavaslat parlamenti vitája elkezdődött,
        de a Javaslatból – az azt ért számos bírálat és vita hatására –
        nem lett törvény, a Kormány a törvényjavaslatot visszavonta.

        3.3.   A   fentieket  követően  2005.  novemberében  a  Kormány
        benyújtotta    a    T/18090.    számú    törvényjavaslatát    a
        büntetőeljárásról   szóló  törvény  átfogó   módosítására.   Az
        előterjesztés – szakítva a T/9837. számú javaslat több  jogágat
        érintő  modelljével, csak – a büntetőeljárás  szabályain  belül
        helyezte  el  a  távoltartásra,  mint  új  kényszerintézkedésre
        vonatkozó  szabályozást. A büntetőeljárásról  szóló  1998.  évi
        XIX.  törvény (a továbbiakban: Be.) módosításáról  szóló  2006.
        évi LI. törvény – a Be. módosítás keretében – a 2006. július 1-
        ével  hatályba  léptette  a  Be.  új  138/A  és  138/B.  §-ait,
        amelyekben a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet  mellett
        nyert szabályozást a távoltartás jogintézménye. A módosítás nem
        alkotott   új   büntetőjogi  tényállást   a   családon   belüli
        erőszakról. A törvényhez kapcsolódó indokolás kifejtette,  hogy
        „A  hatályos jogban kimerítően és pontosan szerepelnek  azok  a
        törvényi  tényállások,  amelyekbe  valamennyi  családon   belül
        elkövethető  jogsértés beilleszthető. A Büntető Törvénykönyvben
        jelenleg huszonhat olyan törvényi tényállás található,  amelyek
        a  fizikai,  a  pszichikai, a szexuális  abúzust,  valamint  az
        elhanyagolást  foglalják magukba, és amelyek a családon  belüli
        emberileg  és  jogilag elítélhető cselekményeket teljes  körűen
        felölelik.”   A  Be.  keretében  szabályozott  –  jelenleg   is
        hatályban    lévő    –   távoltartás   tehát    büntetőeljárási
        kényszerintézkedés  (az előzetes letartóztatás  alternatívája).
        Célja,  hogy  „az eljárások elhúzódása mellett is megfelelő  és
        gyors  védelmi eszközt biztosítson a sértett részére az eljárás
        jogerős  befejezése  előtt azzal, hogy  a  bizonyítási  eljárás
        sikerét  elősegíti.” Elrendelésére kizárólag a bíróság jogosult
        [138/A. § (4) bekezdés], időtartama 15-30 napig terjedhet  [Be.
        138.  §  (1)  bekezdése].  A  Be.  138/A.  §  (1)  bekezdése  a
        távoltartás kapcsán alapjogi korlátozásról szól. E szerint:
        „138/A.  §  (1) A távoltartás a terhelt szabad mozgáshoz  és  a
        tartózkodási   hely   szabad   megválasztásához   való    jogát
        korlátozza. A távoltartás hatálya alatt álló terhelt a  bíróság
        határozatában megállapított szabályok szerint köteles
         a)  a  meghatározott lakást elhagyni, és onnan a bíróság által
        meghatározott ideig távol maradni,
         b)  a  meghatározott személytől, illetőleg e személy lakó-  és
        munkahelyétől,  az  e  személy  által  látogatott  nevelési  és
        nevelési-oktatási    intézménytől,    gyógykezelés     céljából
        rendszeresen      látogatott     egészségügyi     intézménytől,
        vallásgyakorlása  során  rendszeresen  látogatott  épülettől  a
        bíróság által meghatározott ideig magát távol tartani,
         c)   tartózkodni   attól,  hogy  a  meghatározott   személlyel
        közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen.”
        Az   elrendelhetőség   köre   a   Be.   rendszerében   pontosan
        meghatározott:  a szabadságvesztéssel büntetendő  bűncselekmény
        megalapozott gyanújakor … ha megalapozottan feltehető,  hogy  a
        lakókörnyezetben hagyása esetén
         „a)  a  sértett  tanú befolyásolásával vagy  megfélemlítésével
        meghiúsítaná, megnehezítené, vagy veszélyeztetné a bizonyítást,
        illetve
         b)    a    megkísérelt   vagy   előkészített    bűncselekményt
        véghezvinné, vagy a sértett sérelmére újabb szabadságvesztéssel
        büntetendő bűncselekményt követne el.” [138/A. § (2) bekezdés]

        Látható, hogy a Be.-ben szabályozott távoltarásnak csak részben
        célja a családon belüli erőszak elleni fellépés, e jogintézmény
        –  ahogy az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom,
        vagy a házi őrizet – a büntetőeljárás sikerét szolgálja. A  Be.
        idézett  módosításával  párhuzamosan a  távoltartás  igazgatási
        jellegű  rendőri  intézkedésként való bevezetésére  nem  került
        sor.

        Mindennek  következtében  a  társadalmi  bűnmegelőzés   nemzeti
        stratégiájának  végrehajtásáról szóló  –  jelenleg  hatályos  –
        1035/2008.  (V. 30.) Korm. határozatban már nem  szerepelnek  a
        távoltartással  kapcsolatos feladatok [szemben  az  e  tárgyban
        korábban  hatályos fentebb idézett 1009/2004. (II.  26.)  Korm.
        határozattal, illetve az ezt követő 1036/2005. (IV. 21.)  Korm.
        és 1016/2007. (III. 20.) Korm. határozatokkal].
        A  magyar  jogrendszerben  a távoltartás  tehát  a  büntetőjogi
        eszközök körében nyert ez idáig szabályozást.

        3.4.  Mindezek  után  2008.  szeptemberében  hat  országgyűlési
        képviselő  törvényjavaslatot nyújtott  be  „a  családon  belüli
        erőszak miatt alkalmazható távoltartásról”. Az Országgyűlés  az
        önálló     képviselői    indítványt     a     T/6306.     számú
        törvényjavaslatként    vette    tárgyalásba.    A    képviselői
        indítványhoz  tartozó indokolás utal arra, hogy „A  távoltartás
        bevezetésénél  a  törvényjavaslat  —  megegyezően  a   2004-ben
        benyújtott törvényjavaslattal — főképp az osztrák jogszabályra,
        valamint   az   alkalmazás   során   felgyűlt   tapasztalatokra
        támaszkodik.”  A  törvényjavaslathoz számos  módosító  javaslat
        érkezett,  majd az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján
        nagy   többséggel  elfogadta  a  (címében  is  módosított)   „a
        hozzátartozók     közötti    erőszak     miatt     alkalmazható
        távoltartásról” szóló törvényt. A köztársasági elnök a Törvényt
        nem   írta  alá,  mert  megítélése  szerint  a  Törvény   egyes
        rendelkezései az Alkotmányba ütköznek, ezért az Alkotmány 26. §
        (4)  bekezdésébe foglalt jogköre alapján az Alkotmánybíróságnak
        küldte meg alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára.

                                      IV.

        1.  A  Törvény  a  távoltartásnak  a  Be.-ben  szabályozott,  a
        büntetőbíróság    által   elrendelhető    formája    mellé    a
        távoltartásnak   két  további  esetét  vezeti   be   a   magyar
        jogrendszerbe:  a  rendőrség  által  közigazgatási   eljárásban
        elrendelhető  ideiglenes  megelőző távoltartást  és  a  polgári
        eljárásban  a bíróság által elrendelhető megelőző távoltartást.
        Ezen  eszközökkel  (beleértve a büntetőjogi  eszközöket  is)  a
        távoltartás  intézményének  a  külföldi  megoldásokban   ismert
        komplex modelljét kívánja a Törvény megvalósítani.

        A   Törvény  5.  §  (2)  bekezdése  értelmében  akivel  szemben
        ideiglenes megelőző távoltartást, illetve megelőző távoltartást
        rendeltek   el   köteles  a  bántalmazottal  közösen   használt
        ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni és oda az
        ideiglenes  távoltartó  határozatban  meghatározott  ideig  nem
        térhet   vissza,   köteles  továbbá  magát  távol   tartani   a
        bántalmazottól, illetve a határozatban megjelölt más személytől
        (jellemzően  a gyermeket, illetve a bántalmazott hozzátartozóit
        jelenti e személyi kör), és köteles tartózkodni attól,  hogy  a
        bántalmazottal bármilyen formában érintkezésbe lépjen. Tehát  a
        tiltás mind az ideiglenes megelőző, mind a megelőző távoltartás
        esetén  két irányú: a közösen használt ingatlantól és az  adott
        személytől való távoltartást egyaránt jelenti.
        A  Törvény  6.  § (2) bekezdése szerint az ideiglenes  megelőző
        távoltartást  a rendőrség a helyszíni intézkedés során  feltárt
        körülmény alapján rendelheti el hivatalból vagy a bántalmazott,
        illetve   a  bántalmazott  e  törvény  szerinti  hozzátartozója
        bejelentése  alapján. A rendőrség a Törvény 6. § (5)  bekezdése
        szerint   az   ideiglenes   megelőző  távoltartást   72   órára
        foganatosíthatja  (a  határozatot  legkésőbb  a   bejelentéstől
        számított  12 órán belül meg kell hozni). A Törvény 12.  §  (2)
        bekezdése  szerint e határozat bírósági felülvizsgálatát  lehet
        kérni a kézbesítésétől számított három napon belül az illetékes
        helyi bíróságtól. A Törvény 12. § (4) bekezdése kimondja,  hogy
        a  bíróság a kérelem beérkezésétől számított három napon  belül
        dönt.

        A Törvény 13. § (1) bekezdése szerint a megelőző távoltartást a
        polgári bíróság nemperes eljárásban rendeli el, időtartama –  a
        16.  §  (2)  bekezdése értelmében – legfeljebb harminc  nap.  A
        bírósági  eljárást egyrészt a rendőrség hivatalból kezdeményezi
        ha  ideiglenes  megelőző távoltartást  rendelt  el  [7.  §  (2)
        bekezdés  és 14. § (1) bekezdés], másrészt a 14. § (1) bekezdés
        második  mondata  szerint  megelőző  távoltartás  elrendelésére
        irányuló  bírósági  eljárás megindítását a  bántalmazott  és  a
        bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója is kérelmezheti.
        Mindezek  mellett a Törvény a II. fejezetében „A  hozzátartozók
        közötti  erőszak  megelőzését szolgáló intézményrendszer  és  a
        jelzési   kötelezettség”   címmel  széleskörű   kötelezettséget
        fogalmaz   meg   a   hozzátartozói  erőszak   elleni   fellépés
        tekintetében (közoktatási intézmények, gyámhatóság,  ügyészség,
        bíróság, pártfogói felügyeleti szolgálat stb. részére), illetve
        az  ún.  családvédelmi koordinációért felelős  szervnek  számos
        egyéb   feladatot   (tájékoztatás,   bántalmazó,   bántalmazott
        meghallgatása stb.) ír elő.

        2.  A  törvény  a hozzátartozók közötti erőszak  miatt  történő
        fellépést    szabályozza,   célja   –    ahogy    az    eredeti
        törvényjavaslathoz kapcsolt indokolásban szerepel –: „A  Magyar
        Országgyűlésnek, a törvényhozásnak a felelőssége, hogy hatékony
        és   megfelelő  jogszabályi  védelmet  nyújtson   az   ártatlan
        áldozatoknak”.   Az  Alkotmánybíróság  megítélése   szerint   a
        hozzátartozók    közötti    erőszak    megakadályozása,    mint
        törvényhozói  cél  alkotmányossági szempontból  igazolható:  az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt élethez való jog és  az
        emberi  méltósághoz való jog védelme, az emberi méltóságból  is
        következő  testi  integritáshoz való jog illetve  az  Alkotmány
        70/D.  §-a  szerinti  lelki egészség  védelme  az  Alkotmányból
        fakadó állami kötelezettség. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése a
        kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát külön  ki  is
        mondja.   Az  állam  nem  lehet  tétlen  e  jogokat   fenyegető
        élethelyzeteket   illetően,  a  jogalkotás  eszközével   és   a
        szabályozott  közhatalmi tevékenység egyéb formáival  fel  kell
        lépnie  az  olyan erőszakkal szemben, amely a fenti alapjogokat
        sérti,   történjen   az  a  magánszférában   (családon   belül,
        hozzátartozók   között),  vagy  azon   kívül.   A   magánszféra
        védelmének  hagyományos érveit a 36/2005. (X. 5.) AB  határozat
        úgy  foglalta össze, hogy a magánszféra lényegi fogalmi  eleme,
        hogy  az  érintett akarata ellenére mások oda ne  hatolhassanak
        be, illetőleg be se tekinthessenek (ABH 2005, 390, 400.). Mivel
        az erőszak tényével a probléma kihat a magánszféra viszonyaira,
        az  alapjogoknak  a magánszférán belüli érvényesülésére,  ezért
        ebben  az  esetben  a magánszférába történő állami  beavatkozás
        végső  soron  a magánélet – adott esetben a család,  illetve  a
        családtagok alapvető jogainak – védelmét szolgálja.

        Az  Alkotmány  8. § (1) bekezdése értelmében az  állam  nemcsak
        elismeri,  hanem  védeni is köteles az  alapjogokat.  Tehát  az
        állam nemcsak tartózkodni köteles attól, hogy az alapjogokat ne
        sértse   meg,  hanem  pozitív  intézkedésekkel  elő   is   kell
        mozdítania   az   alapjogok   érvényesülését.   Ez   az   állam
        alapjogvédelmi  és intézményvédelmi kötelezettsége.  Vonatkozik
        az  objektív intézményvédelem a család védelmére, de a  fentebb
        említettek  szerint az élet és testi épség védelmére  is,  azaz
        összességében   olyan  szabályok  meghozatalára,   intézkedések
        megtételére, amelyek kifejezik, hogy az állam a családon belüli
        erőszak elleni fellépést –alapjogvédelmi kötelezettségét  –  az
        Alkotmány 8. § (1) bekezdése körébe tartozónak tekinti. Az élet
        védelmével  összefüggésben  már  a  64/1991.  (XII.   17.)   AB
        határozat  kifejtette,  hogy  „az  élethez  való  jog  objektív
        oldalából  ugyanakkor az államnak nem csupán az  a  kötelessége
        következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát  ne
        sértse   meg,   és  hogy  annak  védelméről  jogalkotással   és
        szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a
        kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében,
        hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi.  Ez
        utóbbi  feladat  minőségileg más, mint az élethez  való  egyéni
        alanyi  jogok védelmének összeadása; »az emberi élet« általában
        – következésképp az emberi élet mint érték – a védelem tárgya.”
        (ABH  1991,  297,  303.)  A  közvetlen  erőszak  elleni  állami
        fellépés  (illetve az olyan fenyegetés elleni  szankció,  amely
        erőszakot vált ki) alkotmányossági szempontból elfogadható volt
        a   közösség  elleni  izgatással  kapcsolatos  döntésekben   [a
        30/1992.  (V. 26.) AB határozattól (ABH 1992, 167.) a  95/2008.
        (VII. 3.) AB határozatig (ABK 2008. június 900.)]. Az Alkotmány
        8.   §   (1)   bekezdésének  jelen  ügyben   való   értelmezése
        szempontjából   az   Alkotmánybíróság   arra   az   álláspontra
        helyezkedett,  hogy  az  állam az Alkotmány  e  rendelkezéséből
        eredő  védelmi feladatának tesz eleget, amikor fel kíván  lépni
        az  erőszak  egy  speciális formája, a családon belüli  erőszak
        ellen.  Maga a fentebb bemutatott nemzetközi jogfejlődés  is  a
        fellépés  szükségessége irányába mutat. Alátámasztja mindezt  –
        az  indítványozó által is hivatkozott – az Emberi Jogok Európai
        Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) 2008. június 12-én hozott
        döntése  a  Bevacqua és fia kontra Bulgária ügyben, amelyben  a
        bíróság  világossá tette, hogy az Európai Egyezmény 8. cikkében
        foglalt, a magán és a családi élet tiszteletben tartásához való
        jog  pozitív állami kötelezettséget keletkeztethet  az  erőszak
        megakadályozást célzó jogi környezet megalkotására. E döntésben
        a  Bíróság  először  foglalt állást a családon  belüli  erőszak
        elleni  fellépés  tekintetében,  világosan  kifejezve,  hogy  a
        családon  belüli  erőszak  az emberi jogok  elleni  erőszak  is
        egyben.  Ezt  a  tézist a Bíróság a 2009. március  5-én  hozott
        Sandra Jankovic kontra Horvátország ügyben hozott ítéletének 44-
        45. §-aiban is megerősítette.

        Figyelembe  véve tehát, hogy az életet, testi-lelki egészséget,
        emberi  méltóságot fenyegető családon belüli erőszak esetén  az
        államnak   az   Alkotmány   8.   §   (1)   bekezdéséből   eredő
        intézményvédelmi kötelezettsége a fellépés, az Alkotmánybíróság
        úgy  ítélte  meg,  hogy  az  államnak lehetősége  van  alapjog-
        korlátozásra  az  erőszak  elleni  fellépés  (a  cél   elérése)
        érdekében.
        Jelen ügyben az állam e célt a távoltartás jogintézményének – a
        Be.-hez  képest  –  további  jogágakban  történő  bevezetésével
        kívánja elérni. Az alkotmányossági vizsgálat tárgya, hogy sérti-
        e  a  személyes  szabadsághoz való jogot, a  tartózkodási  hely
        szabad megválasztását és a mozgásszabadságot a Törvény 1. § (1)
        és  (5)  bekezdése, amely meghatározza, hogy kivel  szemben  és
        milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás.

        3.   Az  alapjog-korlátozás  alkotmányosságát  illetően  –   az
        Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve – a 30/1992. (V.  26.)
        AB határozat megállapította: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog
        korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog  és  szabadság
        védelme  vagy  érvényesülése, illetve egyéb  alkotmányos  érték
        védelme  más  módon  nem  érhető el. Az alapjog  korlátozásának
        alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az  másik
        alapjog  vagy  szabadság  védelme vagy  egyéb  alkotmányos  cél
        érdekében  történik,  hanem  szükséges,  hogy  megfeleljen   az
        arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és
        az  ennek  érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya  megfelelő
        arányban  legyen  egymással. A törvényhozó a  korlátozás  során
        köteles  az  adott  cél elérésére alkalmas  legenyhébb  eszközt
        alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása,  ha
        az  kényszerítő  ok  nélkül, önkényesen  történik,  vagy  ha  a
        korlátozás  súlya  az elérni kívánt célhoz képest  aránytalan.”
        (ABH 1992, 167, 172.)

        Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a személyes szabadsághoz való
        jog   elsősorban   –   de  nem  kizárólag   –   a   büntetőjogi
        kényszerintézkedések   alkalmazásával   összefüggésben    nyert
        tartalmat.   A  vonatkozó  határozatok  szerint   a   személyes
        szabadságtól  való  megfosztás csak szigorú garanciák  egyidejű
        érvényesülése mellett alkotmányos [lásd pl. 66/1991. (XII. 21.)
        AB  határozatot ABH 1991, 342, 347.]. Az utóbbi döntések közül:
        a  104/2007.  (XII.  13.) AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
        alkotmányellenesnek ítélte a rendzavarás miatt  a  tárgyalásról
        való  kiutasítás  napján történő (rövid ideig  tartó)  őrizetbe
        vételt  is.  Megállapította,  hogy  az  adott  cél  a  személyi
        szabadság   korlátozása  nélkül  is  elérhető:   „Az   eljárási
        szankcióként alkalmazható őrizetbe vétellel elérni kívánt célok
        más intézkedésekkel minden esetben közvetlenül megvalósíthatók.
        A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította,
        hogy a támadott rendelkezés az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében
        meghatározott  alapjogot korlátozó szükségtelen  eszköz.”  (ABH
        2007,  880, 888.) Az 1/2008. (I. 11.) AB határozatban pedig  az
        Alkotmánybíróság  a  szabálysértési eljárás során  alkalmazható
        elzárást  –  mint  személyi  szabadságtól  való  megfosztást  –
        vizsgálta. A határozat többek között megállapította,  hogy:  „…
        Sem   a   pénzbírságot  kiszabó  közigazgatási   szabálysértési
        határozat,  sem  a pénzbírságot közérdekű munkára  átváltoztató
        határozat,  sem  a helyszíni bírságolást tartalmazó  intézkedés
        nem lehet alapja a személyi szabadság korlátozásának. Arra csak
        és kizárólag a bíróság döntése nyomán kerülhet sor. A bíróság e
        döntését  nem  hozhatja  meg  az érintett  meghallgatása,  azaz
        »tárgyalás nélkül«”… (ABK 2008, január 4, 11.).
        Jelen ügyben megállapítható, hogy a Törvény útján bevezetett, a
        rendőrség  és a polgári bíróság által alkalmazható  távoltartás
        nem  fosztja  meg  az érintettet a személyi  szabadságától  oly
        módon,  ahogy  pl. az előzetes letartóztatás vagy  az  őrizetbe
        vétel.  Az  Alkotmánybíróság azonban az  Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdését  más alapjogokkal együtt is értelmezte.  A  36/2000.
        (X.   27.)  AB  határozata  szerint  az  Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdésbe foglalt személyes szabadsághoz való jog az Alkotmány
        58.   §  (1)  bekezdése  szerinti  mozgásszabadsággal,   és   a
        tartózkodási  hely  szabad megválasztásának jogával  együtt  is
        értelmezhető.  Az  Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése   érdemben
        felhívható   valamennyi   –  nemcsak   a   büntetőjog   körében
        szabályozott  –  mozgást  és  a helyváltoztatást  is  korlátozó
        jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. (ABH 2000, 241, 272.)
        Az Alkotmánybíróság egy másik döntésében az Alkotmány 55. § (1)
        bekezdése  alapján  megállapította, hogy a közterület-felügyelő
        ún.  „feltartóztatási  joga” sérti a  személyi  szabadságot,  a
        korlátozás  súlya nem áll arányban az elérni kívánt  céllal.  A
        határozat rámutatott, hogy „alkotmányos cél elérése érdekében a
        személyi szabadság szükséges és ezen túlmenően arányos törvényi
        korlátozására   általában  akkor  kerülhet  sor,   ha   azt   a
        korlátozással   érintett  személy  jogsértő  magatartása   vagy
        cselekménye,  illetőleg  kényszerítő ok  vagy  nyomós  közérdek
        alátámasztja, illetve indokolja. Ilyen feltételek hiányában  az
        Alkotmánybíróság    az    alapjog    korlátozását     általában
        alkotmányellenesnek minősíti.” [13/2003. (IV. 9.) AB  határozat
        ABH 2003, 197, 204.]
        Megállapítható  tehát, hogy az Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdése
        nemcsak   az  ott  meghatározott  személyi  szabadságtól   való
        megfosztásra  vonatkozik,  hanem  –  az  Alkotmány  8.  §   (2)
        bekezdésébe  foglalt,  az  alapjogok  korlátozására   vonatkozó
        szabály  figyelembe  vételével  –  a  személyi  szabadságot  (a
        megfosztástól enyhébb módon) korlátozó rendelkezések esetén  is
        irányadó.  A  személyi szabadság alkotmányos biztosítékai  közé
        tartozik – a büntetőjogi garanciákon túl – a mozgásszabadság, a
        tartózkodási  hely megválasztásának szabadsága és a  magánlakás
        sérthetetlensége is.

        A  Törvény  által bevezetett távoltartás alapjogokat  korlátoz.
        Ezt maga a Törvény mondja ki, az 5. § (1) bekezdése értelmében:
        „Az   ideiglenes  megelőző  távoltartás,  valamint  a  megelőző
        távoltartás  átmenetileg  korlátozza a bántalmazó  tartózkodási
        szabadságát, a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát,
        szülői   felügyeleti   jogát,  valamint  a   gyermekével   való
        kapcsolattartás  jogát”.  Az  Alkotmány  58.  §  (1)  bekezdése
        szerint:  „Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik  Magyarország
        területén  –  törvényben  meghatározott  esetek  kivételével  –
        megillet  a  szabad  mozgás  és  a  tartózkodási  hely   szabad
        megválasztásának  joga,  beleértve a lakóhely  vagy  az  ország
        elhagyásához  való jogot is.” Az Alkotmány 55. § (1)  bekezdése
        szerint pedig „mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi
        biztonságra,  senkit sem lehet szabadságától  másként,  mint  a
        törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”
        A  Törvény  értelmében, ha az ideiglenes megelőző  és  megelőző
        távoltartás alkalmazásra kerül, a bántalmazó a közös használatú
        lakást, a lakókörnyezetét köteles elhagyni. Jelen ügyben  tehát
        a    személyi    szabadság   biztosítékának    is    tekinthető
        helyváltoztatási  és  mozgásszabadság abban  az  összefüggésben
        esik  korlátozás  alá, hogy a távoltartás  hatálya  alatt  álló
        személy a „magánszférájától” van eltiltva, lakókörnyezetébe nem
        térhet  vissza.  (A  lakókörnyezet  elhagyása  egyben  azt   is
        jelenti,   hogy   adott  esetben  az  életviteléhez   szükséges
        eszközöket is nélkülözni kényszerül.)

        Az Alkotmánybíróság által eddig megállapítottak szerint tehát a
        Törvényben  szabályozott ideiglenes megelőző távoltartás  és  a
        megelőző  távoltartás  a  bántalmazott  élethez  és  az  emberi
        méltósághoz  való  jogát, a testi-lelki integritását  védi.  Az
        erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód  ad  okot
        az állami fellépésre, amelynek során az érintett (a bántalmazó)
        alapjogai    korlátozás   alá   esnek.   Az   egyes   korlátozó
        rendelkezések  az  Alkotmány 8. § (2)  bekezdése  alapján  csak
        akkor fogadhatók el alkotmányosnak, ha az általuk elérni kívánt
        és   alkotmányosan   elismert  célhoz   képest   a   korlátozás
        szükségszerű  és  arányos.  Az  Alkotmánybíróság  –  a  fentiek
        szerint   –   úgy   foglalt  állást,  hogy  a   Törvény   által
        meghatározott    cél    eléréséhez    szükséges     szabályozás
        alkotmányossági  szempontból nem vitatható. Az Alkotmánybíróság
        gyakorlata    szerint    az   alapjog-korlátozás    arányossága
        értékeléséhez  pedig hozzátartozik, hogy a  korlátozás  folytán
        esetleg  bekövetkező  és  eleve ki  nem  küszöbölhető  sérelmek
        elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek, illetve, hogy
        a  korlátozás  csak  akkor valósuljon meg  és  csak  oly  módon
        (azokkal    szemben)    amely   az   adott    cél    eléréséhez
        elengedhetetlen. A Törvényben szabályozott alapjog-korlátozás –
        az  indítvány  szerint  – annak tükrében  vizsgálandó,  hogy  a
        Törvény  1. § (1) és (5) bekezdésben meghatározott fogalmak  (a
        jogintézmény   működésének  alapjait  jelentő  erőszak   és   a
        hozzátartozó fogalma) nem engednek-e túl tág, az elérendő célon
        kívül eső alkalmazási lehetőséget.

        4.1.  A  Törvény  1. § (1) bekezdése határozza meg  az  erőszak
        fogalmát.    E   fogalom-meghatározás   a   törvény   egészének
        alkalmazására kihat, hiszen az e rendelkezésben foglalt erőszak
        megvalósulása   esetén   lehetséges   a   fellépés:   az    itt
        meghatározott erőszak az a magatartás amely alapján a rendőrség
        ideiglenes  megelőző  távoltartást, a  bíróság  pedig  megelőző
        távoltartást  rendelhet  el. Az 1. § (1)  bekezdés  értelmében:
        „Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által  a
        bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az  életet,
        a  szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá  a  testi  és
        lelki  egészséget  súlyosan és közvetlenül, vagy  rendszeresen,
        ismétlődő  jelleggel veszélyeztető tevékenység, vagy  mulasztás
        (a  továbbiakban:  hozzátartozók közötti erőszak).”  E  fogalom
        nemcsak  a  közvetlenül  és súlyosan fenyegető  veszély  esetén
        teszi lehetővé a fellépést, hanem akkor is, ha a veszélyeztetés
        rendszeresen, ismétlődő jelleggel történik. A Törvény 6. §  (3)
        bekezdése    a    rendőrségi   intézkedés   során   vizsgálandó
        szempontokat,  a  16.  § (1) bekezdése pedig  a  bíróság  által
        figyelembe  veendő  körülményeket határozza meg,  közel  azonos
        módon. A Törvény 6. § (3) bekezdése értelmében „A rendőrség  az
        ideiglenes megelőző távoltartást akkor rendeli el, ha  az  eset
        összes   körülményéből  így  különösen  a   bántalmazó   és   a
        bántalmazott által előadott tényekből, a hozzátartozók  közötti
        erőszak  helyszínéből, a hozzátartozók közötti erőszakra  utaló
        jelekből,  a  bántalmazó  és a bántalmazott  magatartásából  és
        egymáshoz  való  viszonyából  a hozzátartozók  közötti  erőszak
        elkövetésére megalapozottan lehet következtetni.” A 16.  §  (1)
        bekezdés  pedig  azt  mondja, hogy „A megelőző  távoltartást  a
        bíróság  akkor rendeli el, ha az eset összes körülményéből  így
        különösen  a  bántalmazó  és  a  bántalmazott  által   előadott
        tényekből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló jelekből,  a
        bántalmazó  és  a bántalmazott magatartásából és viszonyából  a
        hozzátartozók közötti erőszak elkövetésére megalapozottan lehet
        következtetni.”  A  Törvény 6. § (3) bekezdése  és  16.  §  (1)
        bekezdése  tehát az intézkedés okaként az erőszakot jelöli  meg
        (erőszak helyszíne, erőszakra utaló jelek, erőszak elkövetése),
        az  erőszak  fogalma pedig a Törvény 1. § (1)  bekezdése  által
        meghatározott.

        Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az életet, a testi lelki
        egészséget,  a szexuális önrendelkezést súlyosan és közvetlenül
        veszélyeztető  tevékenységekre (az erőszak  ezen  formájára)  a
        Törvény  6.  § (3) bekezdése és 16. § (1) bekezdése alkalmazása
        során   megalapozottan   lehet   következtetni;   az   alapjog-
        korlátozással is járó távoltartás elrendelése ebben az  esetben
        alkalmas eszköznek tekinthető.
        A  Törvény 1. § (1) bekezdésébe foglalt erőszak-fogalom ezeknél
        a  magatartásoknál azonban tágabb. Beletartozik a  rendszeresen
        ismétlődő   pl.   méltóságot,  lelki  egészséget  veszélyeztető
        tevékenység  akkor is, ha a veszélyeztetés (vagy  a  mulasztás)
        nem  súlyos,  és nem közvetlen. A távoltartással járó  alapjog-
        korlátozásra  okot  adó erőszak fogalma tehát  a  veszélyeztető
        tevékenység  közvetlenségétől és súlyosságától  függetlenül  is
        megvalósulhat. A Törvény szerint a bíróságnak a felek személyes
        meghallgatása   során,  a  rendőrségnek   pedig   a   helyszíni
        intézkedése  alkalmával kell megalapozottan állást  foglalni  a
        rendszeresen    ismétlődő   jelleg    tekintetében    is.    Az
        Alkotmánybíróság megítélése szerint a tevékenység súlyosságával
        nem  számoló,  „rendszeresen, ismétlődő jelleggel” meghatározás
        az  erőszak fogalmát a Törvény alkalmazásában oly módon tágítja
        ki,  ami – figyelembe véve, hogy az adott helyzet gyors döntést
        kíván,  a fogalom pedig értelmezési bizonytalanságot is magában
        rejt – aránytalan, és ezért az adott cél eléréséhez nem igazodó
        alapjog-korlátozást  eredményezhet.  [Pl.  a  méltóságot  sértő
        verbális    kifejezések   ismételgetése,   önbizalmat    (lelki
        egészséget)  sértő  tevékenységek  önmagukban  nem  tekinthetők
        olyan  súlyúnak  (még  ha rendszeresek is),  amely  rendőrségi,
        bírósági beavatkozást válthatna ki.] Az Alkotmánybíróság  tehát
        hangsúlyozza,  hogy  értelmezési  bizonytalanságot   az   okoz,
        miszerint a Törvény a rendszeresen, ismétlődő jelleggel történő
        veszélyeztető  tevékenységet (a „vagy” kötőszó  alkalmazásával)
        elválasztotta    a   súlyos   és   közvetlenül    veszélyeztető
        tevékenységtől. Így pl. bár a verbális erőszak is lehet  súlyos
        és  közvetlen,  de  a törvény alkalmazásában az  is  erőszaknak
        minősül, ha (az egyébként nem súlyosan) sértő kifejezéseket  az
        érintett rendszeresen ismételi.

        A  Törvény  értelmében  erőszakot  nemcsak  tevőlegesen,  hanem
        mulasztással  is  el  lehet követni. A  mulasztás  okként  való
        megjelölése  önmagában  elfogadható,  hiszen  –  amint  ezt   a
        nemzetközi  tapasztalok is mutatják – pl.  gondozás  elmaradása
        jelenthet  olyan erőszakkal egyenértékű helyzetek kialakulását,
        amely  adott  esetben hatósági fellépést igényel. Ugyanakkor  a
        törvény  erőszak-fogalma a mulasztást valamennyi ott  felsorolt
        tevékenységhez,    így   a   szexuális   önrendelkezéshez    is
        hozzákapcsolja.   Az  Alkotmánybíróság  szerint   a   szexuális
        önrendelkezési  jogot  sértő  mulasztás  –  a  törvény   célját
        tekintve  – önmagában nem értelmezhető (az indokolás  III./3.2.
        pontjában  említett,  a távoltartás bevezetését  célzó  korábbi
        törvényjavaslat  is aktív cselekvést fogalmazott  meg  a  „nemi
        önrendelkezési jog megsértése” tekintetében).

        Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában az értelmezhetetlen  illetve
        az   önkényes  jogértelmezést  lehetővé  tevő  norma  sérti  az
        Alkotmány  2. § (1) bekezdésből eredő jogbiztonságot  [26/1992.
        (IV.30.)  AB  határozat ABH 1992, 135, 142.]. A 42/1997.  (VII.
        1.) AB határozat szerint „Alkotmányellenessé nyilvánítható az a
        szabály,   amely   értelmezhetetlen   voltánál   fogva   teremt
        jogbizonytalanságot, mert hatását tekintve nem kiszámítható  és
        címzettjei számára előre nem látható.” (ABH 1997, 299, 301.)  A
        10/2003.    (IV.    3.)   AB   határozat    összefoglalva    az
        Alkotmánybíróság    gyakorlatát    megállapította,    hogy    a
        jogbiztonságnak része a világos, felismerhetően értelmezhető és
        egyértelmű  normatartalom.  A normaszöveg  értelmezhetetlensége
        kiszámíthatatlan  helyzetet teremt a norma címzettjei  számára,
        lehetőséget  ad  az önkényes jogalkalmazásra  (ABH  2003,  130,
        135.).     Az    Alkotmánybíróság    gyakorlatában    szigorúbb
        normavilágosság-követelmény érvényesül alapjog-korlátozó normák
        esetén.  A  34/1994.  (VI.  24.)  AB  határozat  értelmében  az
        alapjogi  korlátozás alkotmányossága minimálisan feltételezi  a
        korlátozó  norma tartalmi megállapíthatóságát (ABH  1994,  177,
        193.),  a  13/2001.  (V. 14.) AB határozat értelmében  pedig  a
        jogszabály-szöveg olyan hiányosságai, mint a homályosság,  vagy
        az,   hogy  pontosan  nem  értelmezhető,  különösen  sértik   a
        jogbiztonságot   akkor,  amikor  a  rendelkezések   alkotmányos
        alapjogok  korlátozását teszik lehetővé. (ABH 2001, 177,  201.)
        Legutóbb   a  46/2007.  AB  határozat  fogalmazott  úgy,   hogy
        „Kiváltképpen  fontos  a világos, érthető  és  a  jogalkalmazás
        számára  felismerhető  normatartalom, és ezek  eredményeként  a
        jogalkalmazó  kiszámítható működése  abban  az  esetben,  ha  a
        normaszöveg  alapjogot korlátoz.” (ABH 2001, 177, 201.).”  (ABH
        2007, 592, 609.)

        Jelen esetben az Alkotmánybíróság megítélése szerint Törvény 1.
        §  (1)  bekezdése  szerinti erőszak-fogalomban  a  norma  által
        rendezni kívánt életviszony nincs egyértelműen meghatározva,  a
        norma  alkalmazása  esetén (a fentebb bemutatott  módon)  olyan
        esetben  is  alapjog-korlátozásra –  az  Alkotmány  55.  §  (1)
        bekezdésébe   és  az  58.  §  (1)  bekezdésébe  foglalt   jogok
        korlátozására  –  kerülhet sor, amikor a törvény  által  elérni
        kívánt  cél  ezt  nem  indokolja, illetve  az  indokoltság  nem
        dönthető  el  nyilvánvaló egyértelműséggel. Az Alkotmánybíróság
        fentebb  kifejtette,  hogy a magánszférába  –  így  a  családi,
        hozzátartozói   –   viszonyokba  történő   állami   beavatkozás
        alkotmányos indokoltságát maga az erőszak ténye teremti meg, az
        erőszak  az  a  mozzanat,  amely érvényteleníti  a  magánszféra
        védelmének  hagyományos  elveit  ezekben  az  élethelyzetekben.
        Ebből  következően  a törvényhozónak különös gondossággal  kell
        eljárnia  akkor,  amikor az erőszak fogalmát  definiálja  (azaz
        amikor  az  állam a magánéletbe alapjog-korlátozó módon  léphet
        be).  A  Törvény  1.  §  (1) bekezdése – az  ott  meghatározott
        erőszak-fogalom – tehát az érintett alapjogok az Alkotmány 2. §
        (1)  bekezdésének  sérelmén keresztül az  Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdését sértő aránytalan korlátázását teszik lehetővé, ezért
        az Alkotmánybíróság megállapította annak alkotmányellenességét.

        Az  Alkotmánybíróság – az eddig kifejtetteket  összefoglalva  –
        hangsúlyozza:    a   magánszférában   a   személyes,    családi
        kapcsolatokban megjelenő erőszak alkotmányosan indokolhatja  az
        államnak e területen való „belépését” (beavatkozását),  azaz  a
        személyes  szabadság  korlátozását, ha a  törvény  pontosan  és
        egyértelműen meghatározza az erőszaknak, illetve az azzal  való
        fenyegetésnek  azt a fokát, amely a célhoz (a  családon  belüli
        erőszak   áldozatainak   megvédése)   képest   a   beavatkozást
        szükségesnek    és    egyben   arányosnak    minősítheti.    Az
        Alkotmánybíróságnak ezért az az álláspontja, hogy a távoltartás
        jogintézményének  –  ahogy ezt a külföldi  jogi  megoldások  is
        alátámasztják – helye lehet a jogrendszerben a büntetőjog körén
        kívül  is.  A családon belüli erőszak elleni fellépés  indokolt
        lehet   olyan  magatartások  esetén,  amelyek  nem   minősülnek
        bűncselekménynek, illetve szabálysértésnek. Ilyen esetekben  az
        alapjogok    védelmében   fennálló   állami    intézményvédelmi
        kötelezettség   (pl.   a   testi-lelki   integritás    védelme)
        indokolhatja  az erőszak jellegével arányos, azaz alkotmányosan
        indokolt módon történő állami beavatkozást. Mivel a távoltartás
        –  a  fentiek  szerint  – alapjog-korlátozással  jár,  ezért  a
        jogalkotónak  pontos  fogalom meghatározással  és  az  önkényes
        jogalkalmazás  ellen  védő  garanciákkal  kell  biztosítania  a
        jogintézmény működését.

        4.2.  A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény
        alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni. A Törvény
        önálló  hozzátartozó-fogalmat alkot  az  alábbiak  szerint:  „E
        törvény  alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni  a  Ptk.
        685.  §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat  és
        hozzátartozókat,   valamint  a   volt   házastársat,   a   volt
        élettársat,  a  volt jegyest, a gondnokot,  a  gondnokoltat,  a
        gyámot,  a  gyámoltat,  továbbá  együttélés  nélkül  bensőséges
        kapcsolatban  álló személyt e kapcsolat fennállása  alatt  vagy
        után.”  A  hozzátartozó fogalma a törvény alkalmazásának  egyik
        sarokpontja,   azt  a  személyi  kört  határozza   meg,   akire
        vonatkozóan a Törvény alkalmazásra kerülhet. A Törvény 1. § (2)
        bekezdése  szerint: „Bántalmazott az a hozzátartozó,  akinek  a
        sérelmére a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.”,  a
        (3)  bekezdés  értelmében pedig: „Bántalmazó az a cselekvőképes
        hozzátartozó,    aki   a   hozzátartozók   közötti    erőszakot
        megvalósítja,  vagy  akire tekintettel a hozzátartozók  közötti
        erőszakot  más megvalósítja, feltéve, hogy ezzel  a  bántalmazó
        egyetért.”  Tehát a bántalmazó-bántalmazott közötti  viszony  a
        Törvény  1. § (5) bekezdése alapján nyer értelmezést. A Törvény
        1.  §  (5)  bekezdésében meghatározott  fogalom  –  a  pontosan
        megragadható  személyi  körön (pl. Ptk. szerinti  hozzátartozó,
        gyám,    gyámolt   stb.)   túl   –   „kinyitja”    a    törvény
        alkalmazhatóságának lehetőségét. Az Alkotmánybíróság megítélése
        szerint  önmagában  még  nem  vezet  alkotmányellenességhez   a
        hozzátartozó-fogalom   családon  túli  kiterjesztése,   ha   az
        összhangban  van  a  törvény  céljával,  s  e  cél   csak   így
        valósítható meg. A cél az együttélés során kialakult  erőszakba
        torkolló  konfliktusok esetén való fellépés, s  ennek  során  a
        bántalmazott megvédése a bántalmazótól.
        A  Törvény  1. § (5) bekezdése szerint mind a bántalmazó,  mind
        pedig  a  bántalmazott  lehet az együttélés  nélkül  bensőséges
        kapcsolatban  álló  személy,  mégpedig  nemcsak   a   kapcsolat
        fennállása alatt, hanem a bensőséges kapcsolat megszűnése  után
        is.   A  Törvény  1.  §  (5)  bekezdése  szerinti  hozzátartozó
        fogalomból  tehát  nem  következik,  hogy  a  bántalmazó  és  a
        bántalmazott  együtt is kell, hogy éljen („együttélés  nélkül”-
        fogalmaz  a  Törvény).  A Törvény 5. §  (2)  bekezdése  szerint
        akivel  szemben  a  távoltartás valamely  formáját  elrendelték
        „köteles   a   bántalmazottal  közösen  használt  ingatlant   a
        használat   jogcímétől   függetlenül  elhagyni.”   E   szabályt
        összevetve a törvény 1. § (5) bekezdésével megállapítható, hogy
        a  törvény csupán az ingatlan közös használatát követeli meg. A
        közösen  használt  ingatlan  fogalma  azonban  nem  azonos   az
        együttéléssel.  Időlegesen  az adott  lakásban  tartózkodás  is
        megvalósít   közös   használatot,   holott   ez   a   kapcsolat
        együttélésnek  nem  nevezhető. Különösen  nem  nevezhető  olyan
        együttélésnek,   amely   –  figyelembe   véve   a   távoltartás
        alkotmányosan igazolható célját – alapot adhatna arra,  hogy  a
        másik  felet,  pl.  a lakás tulajdonosát, bérlőjét  stb.  távol
        lehessen tartani saját ingatlanától pusztán azért, mert az 1. §
        (1)  bekezdése szerinti erőszakot megvalósította az  időlegesen
        befogadott személlyel szemben.

        Az   Alkotmánybíróság  a  fentiekben  megállapította,  hogy   a
        magánszféra,  magánlakás  védelme  magában  foglalja  a   saját
        lakásban való tartózkodás jogát is. A tartózkodási hely  szabad
        megválasztásának   a  Törvény  1.  §  (5)  bekezdése   szerinti
        hozzátartozó fogalma által elérhető – a bemutatottak szerinti –
        korlátozása   nincs   összhangban  a  törvény   céljával,   sőt
        visszaélésszerű  alkalmazásra nyújt lehetőséget.  Mindez  abból
        ered,  hogy  a  Törvény  1.  §  (5) bekezdésében  meghatározott
        hozzátartozó-fogalma  a  pontosan megragadható  személyi  körön
        túllépett,   s   lényegében   korlátok   nélkülivé   tette   az
        alkalmazhatóságot.   A   Törvényben   rögzített   kapcsolatnak,
        amelynek   már   a  múltbéli  fennállása  is  elegendő   ok   a
        „kényszerintézkedés” (távoltartás) alkalmazására  –  figyelembe
        véve  a gyors döntéshozatal törvényi előírását – megoldhatatlan
        feladat elé állítja az elrendelő hatóságot is. Továbbmenve,  ha
        a hozzátartozó e kitágított fogalmát összevetjük a Törvény 1. §
        (1)    bekezdésében    meghatározott   erőszak-fogalommal,    a
        távoltartás  elrendelhetősége  tovább  szélesedik,  s   ezáltal
        számtalan  olyan  eset merülhet fel, amelyben a  Törvény  által
        lehetővé  tett  intézkedés az alapjog  aránytalan  korlátozását
        eredményezhetik  és ezáltal az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésébe
        foglalt szabályát sérti.

        A  Törvény  1.  §  (5) bekezdésében meghatározott  hozzátartozó
        fogalma  a  Törvény más rendelkezései által felhívott  módon  –
        nemcsak a bántalmazó-bántalmazott viszonyában nyer értelmezést.
        A    Törvény   szerint   a   hozzátartozónak   önálló   eljárás
        kezdeményezési  joga van mind az ideiglenes  megelőző,  mind  a
        megelőző   távoltartás   elrendelésének  kezdeményezésében.   A
        Törvény  6.  §  (2)  bekezdése szerint az  ideiglenes  megelőző
        távoltartás   „hivatalból  vagy  a  bántalmazott,   illetve   a
        bántalmazott  e  törvény  szerinti  hozzátartozója  bejelentése
        alapján”  rendelhető  el, míg a 14. § (1) bekezdése  értelmében
        „Megelőző távoltartás elrendelésére irányuló bírósági  nemperes
        eljárás megindítását a bántalmazott és a bántalmazott e törvény
        szerinti hozzátartozója is kérelmezheti”. Ezáltal a Törvény  1.
        §  (5)  bekezdése szerinti hozzátartozó az ideiglenes  megelőző
        távoltartás és a megelőző távoltartás kezdeményezésére akkor is
        jogosult,  ha  nem  ő  a  bántalmazott.  A  Törvény  6.  §  (2)
        bekezdésnek  és 14. § (1) bekezdésnek idézett rendelkezései  és
        az  1.  §  (5) bekezdésének összevetéséből tehát az következik,
        hogy a Törvény szerint a bántalmazottal bensőséges kapcsolatban
        álló  személy  (akár e kapcsolat fennállása  után  is)  mintegy
        folyamatos  eljárás-kezdeményezési  joggal  rendelkezik.   Mint
        kifejtésre  került,  a  távoltartás kezdeményezése  egyben  egy
        súlyos   alapjog-korlátozásra  irányuló  eljárás   megindítását
        jelenti,  ezért  a törvényhozásnak – a normaszöveg  szintjén  –
        minimalizálnia kell a visszaélésszerű alkalmazás lehetőségét. A
        hozzátartozó Törvény 1. § (5) bekezdésben található  fogalmának
        a 6. § (2) bekezdésbe és 14. § (1) bekezdésbe való felvétele is
        a  távoltartás  alkotmányosan  indokolható  (legitim)  céljától
        eltérő alkalmazásra kínál lehetőséget.

        Az  Alkotmánybíróság a fentiek szerint megállapította,  hogy  a
        Törvény 1. § (5) bekezdésben meghatározott hozzátartozó-fogalom
        a  Törvény alkalmazását tekintve alapjog-korlátozó norma, amely
        által  a  magánszférához való jog, a tartózkodási  hely  szabad
        megválasztása  és  a  mozgásszabadság alapjogainak  korlátozása
        olyan  esetekben  is megvalósulhat, amely nincs  összhangban  a
        törvény  céljával, az alapjog-korlátozást illetően pedig  –  az
        Alkotmány   8.   §   (2)  bekezdését  sértő  –  aránytalanságot
        eredményez. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a  Törvény
        1. § (5) bekezdésének alkotmányellenességét állapította meg.

        5.  Az  indítványozó  a  Törvény 1.  §  (1)  és  (5)  bekezdése
        alkotmányossági vizsgálatát az Alkotmány 13. § (1)  bekezdésébe
        foglalt  tulajdonhoz való jog sérelme alapján is kezdeményezte.
        Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, ha az adott rendelkezés
        alkotmányellenességét az Alkotmány valamely tétele alapján  már
        megállapította, az indítványokban felhívott további  alkotmányi
        rendelkezésekkel  fennálló ellentétet már nem vizsgálja.  [Pl.:
        61/1997.  (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.;  4/2004.
        (II.   20.)  AB  határozat,  ABH  2004,  66,  72.  stb.]   Erre
        tekintettel  az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a Törvény  1.  §
        (1)   és  (5)  bekezdései  és  az  Alkotmány  13.  §-a  közötti
        összefüggést.

        Az  Alkotmánybíróság  határozatának a  Magyar  Közlönyben  való
        közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel
        rendelte el.
                                Dr. Paczolay Péter
                            az Alkotmánybíróság elnöke

                    Dr. Balogh Elemér      Dr. Bragyova András
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró

                    Dr. Holló András            Dr. Kiss László
                    előadó alkotmánybíró          alkotmánybíró

                    Dr. Kovács Péter    Dr. Lenkovics Barnabás
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró

                    Dr. Lévay Miklós          Trócsányi László
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró
          Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye

           A     többségi     döntéssel    ellentétben     nem     tartom
          alkotmányellenesnek a távoltartási törvény 1. §-a két értelmező
          rendelkezését.  Ezek a többség szerint túl szélesen  határozzák
          meg   a   távoltartás  elrendelését  megalapozó   feltételeket:
          egyrészt  a családon — vagy inkább lakáson – belüli bántalmazás
          („erőszak”)   fogalmát,   másrészt   a   bántalmazók   (és    a
          bántalmazottak)  körét  azzal,  hogy  a  hozzátartozó  fogalmát
          kibővítik.

           Az  alkotmányellenesség a többség szerint azon alapul, hogy  a
          két  törvényi  meghatározás nehezen  értelmezhető,  és  így  az
          értelmezés  bizonytalanságai miatt,  adott  esetben  aránytalan
          alapjog-korlátozást   eredményezhet.   Az    alkotmányellenessé
          minősítés  így  egyszerre  alapul  az  Alkotmány   2.   §   (1)
          bekezdésében rögzített jogállami klauzulán, és az Alkotmány  8.
          §  (2)  bekezdésén,  amennyiben a  bizonytalan  tartalmú,  vagy
          nehezen,  illetve  többféleképpen értelmezhető  alapfogalmak  a
          törvény  alkalmazásában  az alkotmányosan  indokoltnál  nagyobb
          alapjog-korlátozáshoz vezetnek. A többségi határozat indokolása
          ezt  a  következőképpen fogalmazza meg: „[a] Törvény 1.  §  (1)
          bekezdése  —  az  ott meghatározott erőszak-fogalom  —  […]  az
          érintett  alapjogok az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmén
          keresztül  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdését  sértő  aránytalan
          korlátozását  teszik  lehetővé” (4.1  pont).  Azonos  érvelésen
          alapul  a  távoltartási törvény másik értelmező rendelkezésének
          (a hozzátartozó fogalom-meghatározásának) megsemmisítése is.

           Egyetértek  a  többséggel abban, hogy a  távoltartás  alapjog-
          korlátozás, és abban is, hogy a személyi szabadság,  illetve  a
          mozgásszabadság korlátozása szükséges, és az Országgyűlés által
          elfogadott  törvényben szabályozott esetek többségében  arányos
          is.  Nem  értek viszont egyet a távoltartási törvény 1.  §  (1)
          bekezdése,  valamint  1.  §  (5)  bekezdése  alkotmányellenessé
          nyilvánításával a következő okok miatt.

          1.  Az erőszak, illetve a hozzátartozó fogalmának meghatározása
          a  törvény alkalmazási körét dönti el, mert megmondja, hogy kik
          által tanúsított és milyen magatartások alapján rendelhető el a
          távoltartás (ideiglenesen vagy tartósan). A többség  szerint  a
          két    fogalom-meghatározás   részben    túl    tág,    részben
          meghatározatlan/bizonytalan tartalmú. Ez a két érv,  szerintem,
          nem  azonos, de a határozat nem foglal állást a két  lehetséges
          változat között.

           1.1.  A  fogalom meghatározás túlzottan széles köre alapján  a
          többségnek  az  alapjogok aránytalan korlátozása miatt  kellett
          volna alkotmányellenességet megállapítani, mondván — amint  ezt
          valójában  szerintem teszi —, hogy a törvény bizonyos esetekben
          olyan    magatartásokra   is   alkalmazandó,   amelyekre    már
          aránytalanul súlyos korlátozás lenne a távoltartás elrendelése.
          Ez  klasszikus  aránytalansági érvelés: azt  állítja,  hogy  az
          erőszak  törvényben adott fogalma enyhébb eseteket is  felölel,
          melyeknél   aránytalan  lenne  a  személyi   szabadság   és   a
          mozgásszabadság  akár  minimális  korlátozása  is.  Ugyanígy  a
          hozzátartozó  fogalmának szélesítése —  azaz  a  más  törvények
          szerint  hozzátartozónak nem minősülőkre való  kiterjesztése  —
          alkotmányellenesen aránytalan alapjog-korlátozás.
           Az    így   felfogott   alapjog-korlátozás   aránytalanságának
          kimutatásához  részletes  tartalmi vizsgálat  lenne  szükséges.
          Annyi  azonban e nélkül is megállapítható, hogy a  hozzátartozó
          fogalom  túlzottan széles körére alapított érv tartalmilag  nem
          igazolható.    Ha    valami,   akkor    inkább    az    lehetne
          alkotmányellenes,  hogy a törvény csak (a többség  szerint  túl
          széles   körre   kiterjesztett)  „hozzátartozók”  bántalmazását
          tiltja,  de  ugyanaz a cselekmény/magatartás  nem  minősülne  a
          távoltartás  elrendelését  megalapozó  bántalmazásnak,   ha   a
          bántalmazott szenvedő fél nem minősül „hozzátartozónak”.
           Az  erőszak-fogalommal  is hasonló a  helyzet.  Ha  a  többség
          szerint  a  törvényben  olvasható  fogalom-meghatározás   olyan
          esetekre is kiterjed, amelyekben már nem lenne arányos alapjog-
          korlátozás   a  távoltartás  elrendelése,  meg  kellett   volna
          mondani, meddig és miért arányos a távoltartással járó alapjog-
          korlátozás,  és  mikor  nem.  Az  erőszak  fogalma  ugyanis   a
          távoltartási      intézkedések     elrendelését      megalapozó
          magatartástípusokat (illetve magatartásfajtákat) határozza meg.
          Ha   a   meghatározást  túl  széles  terjedelműnek  tartja   az
          Alkotmánybíróság, akkor meg kellett mondania,  melyek  azok  „a
          méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot,
          a  testi  és  lelki egészséget (…) veszélyeztető” magatartások,
          amelyek  elkövetése esetén még nem arányos a  távoltartás.  Nem
          vitatom,  hogy  vannak  „alacsony  intenzitású”  családi   vagy
          interperszonális konfliktusban tanúsított magatartások, amelyek
          nem  igazolják  a  távoltartást. Ezek körét  azonban  —  ha  az
          alkotmányellenesség megállapítása a korlátozás  aránytalanságán
          alapul — legalább negatíve meg kellett volna határozni.
           A  határozat  szerint  a  „mulasztással elkövetetett  erőszak”
          fogalma  értelmezhetetlen,  és így (meghatározatlansága  miatt)
          alkotmányellenes.  Abban van igazság, hogy az  erőszak  fogalma
          szerint    tevőleges   cselekvést   kíván;    ennek    ellenére
          elképzelhetők  olyan esetek, amikor valaki mulasztással  —  egy
          cselekmény  meg  nem  tételével — kíván  másokat  meghatározott
          magatartásra rávenni. Ezeket a magatartásokat a nem jogi  nyelv
          gyakran  „zsarolásnak” nevezi: a „nem teszem meg X-et, csak  ha
          te  Y-t”  típusú fenyegetéseket a mindennapi felfogás alighanem
          agresszív, azaz „erőszakos” magatartásnak tekinti. Az egymással
          szoros  kapcsolatban állók között (családban,  munkahelyen)  az
          ilyesfajta  magatartás  elég gyakori; ilyen  a  szakirodalomban
          bullyingnak nevezett jelenség, amely kétségtelenül mulasztásnak
          nevezhető   magatartásokkal  is  elkövethető.   (Greg   Martin:
          Bullying and the Family. In: Encyclopedia of Domestic Violence.
          ed.   N.  A.  Jackson.  New  York,  Routledge,  2007.  103skk.)
          Ugyancsak  nem tartom tartalmilag kifogásolhatónak a törvényben
          található  „rendszeresen, ismétlődő jelleggel”  fogalmi  elemet
          sem,  mivel ez a családon belüli konfliktusok jellegzetes eleme
          —  a  bántalmazó és a bántalmazott együttélése vagy más  tartós
          kapcsolata maga is „ismétlődő jellegű” cselekvésekből áll.

           1.2.  Az  érv  másik változata nem vitatja a törvény  tartalmi
          alkotmányosságát in abstracto, de lehetségesnek tartja, hogy  a
          törvény alkalmazása in concreto alapjog-sérelemhez, közelebbről
          aránytalan alapjog-korlátozáshoz vezethet. Ez az érv csak akkor
          állja  meg a helyét az absztrakt normakontroll keretei  között,
          ha az alapjogsérelem a jogszabályból szükségszerűen következik.
          Erről  viszont csak akkor lehetne szó, ha más jogszabályok  nem
          korlátoznák a hatóság mérlegelését: ha vannak ilyenek, akkor az
          előzetes normakontroll keretei és korlátai között nehéz  ezekre
          az érvekre alkotmányellenességet alapítani, mivel semmilyen élő
          jog nem vehető figyelembe.
           Egyébként   is,   bármely,  nem  alkotmányellenes   jogszabály
          alkalmazása  során  elképzelhető,  hogy  adott  esetben  a  nem
          megfelelően mérlegelő jogalkalmazás alapjog-sérelemre vezet. Az
          előzetes   és   így   szükségképpen   absztrakt   normakontroll
          eljárásban  azonban  csak  annyit lehetne  vizsgálni,  vannak-e
          jogszabályok, amelyek ezt a lehetőségekhez képest kizárják. Itt
          figyelembe  kellett volna venni, hogy a törvény szerint  eljáró
          rendőrség  — bár a törvény a Ket. szabályait rendeli alkalmazni
          —  eljárására  irányadó a rendőrségről szóló 1994.  évi  XXXIV.
          törvény  15. §-a minden rendőri intézkedés esetében  kötelezővé
          teszi az arányosság figyelembevételét.

           2.  Alapjog-dogmatikai szempontból sem  tartom  meggyőzőnek  a
          „bizonytalan/meghatározatlan    jogfogalom    által     okozott
          alapjogsérelem” érvét (dogmatikai figuráját).

           A   többség   szerint,   mint  a  határozatból   kitűnik,   az
          alkalmazott szükségességi-arányossági teszt alapja az Alkotmány
          8.   §  (2)  bekezdése.  Ezt  vitatom,  mert  szerintem  ez  az
          alkotmányos szabály csak az alapjog-korlátozás lehetőségéről és
          végső  határáráról — a lényeges tartalomról — szól, nem  arról,
          mikor   megengedett  a  korlátozás  a  két  határ   között.   A
          szükségesség-arányosság kérdése csak akkor merülhet fel, ha  az
          alapjog korlátozás törvényben történt, és még nem korlátozza az
          alapjog  lényeges  tartalmát. Ezt az ellenvetést  félretéve  is
          kérdés, hogy pusztán jogbizonytalansággal aránytalanná tehető-e
          egy különben arányos alapjog-korlátozás. Szerintem nem, mert az
          aránytalansághoz  tudnunk  kell,  mi  aránytalan  mivel:  ha  a
          jogbizonytalanság miatt ezt nem tudjuk, akkor nem állapíthatunk
          meg   tartalmi   alkotmányellenességet.  Az   arányosság   vagy
          aránytalanság   tartalmi   alkotmányellenesség    kérdése,    a
          jogbizonytalanság  pedig  ex  definitione  nem   a   jogszabály
          tartalmán    —   vagy   szabályozási   tartalmán   —    alapuló
          alkotmányellenesség.

           Bizonytalan  vagy meghatározatlan jogfogalom használata  lehet
          alkotmányellenes, de csak szélső esetekben.  Egy  jogi  fogalom
          kellő   meghatározottsága   vagy   meghatározatlansága   mindig
          viszonylagos.  Ezért  az ilyen fogalmakat tartalmazó  törvények
          alkotmányossága a szabályozás kontextusában vizsgálandó: ha nem
          lehetséges meghatározottabb, konkrétabb szabályozás, akkor  nem
          lehet  indokolt  az alkotmányellenesség megállapítása.  A  jogi
          szabályozás hatásait gyakran nehéz előre látni, ezért  előzetes
          normakontroll  eljárásban,  mint  a  mostani,  nagyon  óvatosan
          kellene  ehhez az érvhez folyamodni. Az Alkotmánybíróság  olyan
          problémákról  beszél itt, amelyekről nem lehet  tudni,  valóban
          akkora jogalkalmazási bizonytalanságot okoztak volna-e, amint a
          többség felteszi, jóllehet ennek megelőzésére a közigazgatásnak
          több eszköze is van.

           A   távoltartási   törvény  esetében   aligha   kerülhető   el
          határozatlan  jogfogalmak alkalmazása.  Ha  —  mint  többséggel
          együtt   én   is   —   elfogadjuk  a   távoltartás   intézménye
          szükségességét,   nehéz   elvárni,  hogy   a   szabályozás   ne
          tartalmazzon  a  jogalkalmazó  mérlegelési  lehetőségét  eléggé
          tággá  tevő határozatlan jogfogalmakat. Ez abból fakad, hogy  a
          távoltartási törvény veszély(ek) megelőzéséről szóló szabály  —
          ebben  alapvetően különbözik a büntetőjogtól. A veszély megléte
          vagy  hiánya  utóbb  mindig  vitatható,  mert  ha  a  rendőrség
          beavatkozik,  soha nem fog kiderülni, mi történt  volna,  ha  a
          beavatkozás  elmarad.  A  beavatkozás  értékelése  így   mindig
          kontrafaktuális állítást tartalmaz, amennyiben  a  veszély  még
          meg   nem  történt  cselekmény  vagy  esemény  bekövetkezésének
          valószínűsége,   a   beavatkozás  célja   pedig   éppen   ennek
          megakadályozása.  Ennek  következtében,  a  jogalkalmazótól   a
          helyzet  tárgyilagos  értékelésén alapuló  döntés  várható  el,
          amihez   a  törvénynek  kell,  a  lehetőségek  határai  között,
          szempontokat adnia.
           Ha  a  meghatározatlan  jogfogalom  használata  és  vele  járó
          jogalkalmazói  mérlegelés  szükséges, alkotmányosan  elvárható,
          hogy a törvényhozó — anyagi jogi szabályozás helyett — eljárási
          garanciákkal korlátozza a jogalkalmazót. A vizsgált  törvény  a
          jogalkalmazó mérlegelésére bízza bizonyos kérdések  eldöntését:
          a  tények  felderítését  (mint minden jogalkalmazásban)  teljes
          egészében;  a konfliktusban résztvevők (különösen a bántalmazó)
          valószínű  jövőbeli magatartásának előrelátása, így  a  veszély
          értékelése, tekintetében csak irányelveket adhat. Ezzel  együtt
          a  törvény 6. §-a több, eléggé világos szempontot ad a  hatóság
          mérlegeléséhez.  A részleteket a közigazgatásnak,  különösen  a
          rendőrségnek  kell  (vagy  kellett  volna),  nyilván  szakértők
          segítségével,  szolgálati utasításokban,  útmutatókban  és  így
          tovább kidolgozni.

          Budapest, 2009. május 5.
                                                      Dr. Bragyova András
                                                            alkotmánybíró
          Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

           Nem értek egyet azzal, hogy az Országgyűlés 2008. december 15-
          ei ülésnapján elfogadott, a hozzátartozók közötti erőszak miatt
          alkalmazható  távoltartásról  szóló  törvény  (a  továbbiakban:
          Törvény)  1.  §  (1)  és (5) bekezdése alkotmányellenes  lenne.
          Álláspontom  szerint  a  többségi határozatnak  a  hozzáférhető
          társadalmi-bűnügyi  statisztikákat, a  hatalommegosztás  elvét,
          valamint  az  állami  beavatkozás és a magánszféra  alkotmányos
          viszonyát  figyelembe  véve más következtetésre  kellett  volna
          jutnia   az  ütköző  alapjogok  kollíziójának  vizsgálata   (az
          arányossági teszt elvégzése) során.

                                        I.

            A  Nők  a  Nőkért  Együtt az Erőszak ellen  Egyesület  (NANE)
          statisztikai adatai szerint „a partnerbántalmazás az esetek  95
          százalékában  férfi  elkövetőt  és  nő  áldozatot  jelent.   Ez
          természetesen  nem  jelenti azt, hogy  partnerbántalmazást  nem
          követnek  el  férfiak,  illetve az azonos nemű  párkapcsolatban
          élők  ellen.  Ez  utóbbi  három  kategória  az  összes  eset  5
          százalékát  teszi ki. (…) Mind a nyugati, mind a magyar  adatok
          azt  mutatják, hogy minden ötödik nő él vagy élt  valaha  olyan
          kapcsolatban,  ahol partnere rendszeresen testileg  bántalmazta
          őt. Ezt az adatot tovább súlyosbítja, hogy a testi erőszak csak
          a  jéghegy csúcsa. A folyamatos lelki erőszakban élő nők  száma
          ennél   jóval   magasabb.  (…)  Az  újabb  adatok   szerint   a
          bűncselekmény  következtében meghalt nők  60  százaléka  (volt)
          házastársának  vagy  élettársának az  áldozata,  míg  a  megölt
          férfiak   13  százaléka  halt  meg  a  házastársának  vagy   az
          élettársának a keze által. A nők szinte minden esetben aktuális
          bántalmazó  partnerüket ölték meg, vagyis mind a  nők,  mind  a
          férfiak  meggyilkolásához a nő bántalmazottsága  vezetett.  Egy
          nőnek  nyolcszor  annyi esélye van, hogy férje  vagy  élettársa
          ölje  meg,  mint  idegen  támadó. A nők  számára  a  legnagyobb
          veszélyforrást egyértelműen (volt) férjük és partnerük, a saját
          otthonuk,   valamint   a  válást  követő   időszak   jelentik.”
          (http://16akcionap.org/nehany-adat-a-csaladonbeluli-eroszakrol)

            A nyilvános bűnügyi statisztikák alapján a megölt nőknek több
          mint  a  felét  volt  élettársuk  vagy  férjük  ölte  meg.   Az
          emberölést az esetek 80%-ában hosszas feleségbántalmazás előzte
          meg.  Minden  ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol  az  apa
          verte az anyát.
          (Tóth  Olga:  Erőszak  a  családban. Tárki  Társadalompolitikai
          tanulmányok,     12.     1999.    http://www.tarki.hu/adatbank-
          h/kutjel/pdf/a396.pdf. Women Against Violance.  Country  Report
          2008.
          http://www.wave-
          network.org/images/doku/wave_country_report08.pdf
          Részletesebben: Rendszerbe zárva. Hogyan kezeli az  igazságügyi
          rendszer   a  nők  és  gyermekek  elleni  férfierőszak   tényét
          Magyarországon. PATENT-NANE.
          http:/www.nane.hu/kiadvanyok/kezikonyvek/rendszerbe-zarva.pdf/)

            Az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésén 374 országgyűlési
          képviselő  által  –  ellenszavazat nélkül – elfogadott  Törvény
          vélhetően e tények ismeretében és alapulvételével szabályozta a
          hozzátartozók  közötti  erőszak  miatt  alkalmazható   megelőző
          távoltartás intézményét.

                                        II.

            1.  A  köztársasági elnök indítványa ennek a  Törvénynek  két
          rendelkezését  is  alkotmányellenesnek  találta.   Elsőként   a
          Törvény   1.  §  (1)  bekezdésében  foglalt  erőszak   fogalmat
          minősítette aránytalanul tágnak és részben értelmezhetetlennek.
          „Mindenekelőtt igen széles körben teszi lehetővé a beavatkozást
          az, hogy a Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének
          alapos  gyanúját  az  ideiglenes  megelőző  távoltartás  és   a
          megelőző    távoltartás   alkalmazásához.”…    Törvény    által
          előirányzott távoltartás hatékonyságát nem csökkentené, ha  azt
          csak bűncselekmény alapos gyanúja esetén lehetne alkalmazni.” –
          így  az  indítvány.  Majd folytatódik:  „Ugyanakkor  a  Törvény
          szerinti  távoltartás  jelentős súlyú szankció,  még  ha  célja
          elsősorban   nem  a  megbüntetés  is,  hanem  a  prevenció.   A
          bántalmazó  ugyanis  el kell, hogy hagyja  az  általa  használt
          ingatlant,  és oda 72 órán, illetve 30 napon belül  nem  térhet
          vissza. Ezalatt szállásról kell gondoskodnia, a munkába  járást
          újra  kell szerveznie, használati tárgyaihoz nem férhet  hozzá,
          életvitele  tehát  igen  jelentősen megnehezül,  sőt  megfelelő
          anyagi  eszközök  híján  el  is  lehetetlenülhet.  Ilyen  súlyú
          beavatkozást csak a védett alkotmányos értékek, elsősorban is a
          testi  integritás  közvetlen sérelme  vagy  veszélyeztetettsége
          indokolhat, bűncselekménynek nem minősülő magatartások  azonban
          nem.”

           2. Az indítvány a Törvény 1. § (5) bekezdésében adott fogalom-
          meghatározást  is  olyan  tágnak  tekintette,  ami   miatt   az
          ellentétes  az  Alkotmány  55. § (1) bekezdésében  szabályozott
          személyes  szabadsághoz való joggal, az 58. § (1)  bekezdésében
          biztosított  mozgásszabadság  és  a  tartózkodási  hely  szabad
          megválasztásának a jogával, illetőleg az Alkotmány  13.  §-ában
          garantált  tulajdonhoz  való  joggal.  A  Törvény  1.   §   (5)
          bekezdésével  kapcsolatban különösen azt  kifogásolta,  hogy  a
          Törvény  1. § (1) bekezdés szerinti erőszakot el lehet  követni
          „együttélés   nélkül  bensőséges  kapcsolatban  álló   személy”
          sérelmére is.

                                       III.

            Az  előzetes normakontroll voltaképpen az Alkotmány 2. §  (1)
          bekezdéséből    kiolvasztható   jogbizonytalanságot    előidéző
          fogalommeghatározások      pontatlanságán      és       nehezen
          értelmezhetőségén nyugszik.
             Mindenekelőtt  tehát  ezzel  a  „kiindulási  alap”-pal  kell
          foglalkoznunk.  Mint a normavilágossági kérdéseknél  általában,
          abból  a  hipotézisből kell kiindulni, hogy a  vizsgált  normák
          „általános osztályozó terminusok”, amelyek alkalmazási köre,  a
          neves  jogfilozófus  H.  L.  A. Hart  szerint  soha  nem  lehet
          teljesen meghatározott. (H. L. A. Hart: A jog fogalma.  Osiris,
          Budapest 1998, 147.) Ezen túlmenően a normavilágossági eseteken
          belül   az   előzetes   normakontroll  indítványoknál   különös
          figyelmet  kell  fordítani az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésébe
          foglalt jogállamiság részét képező hatalommegosztás elvére  is,
          hiszen  az Alkotmánybíróság nem a jogalkotó tanácsadója,  hanem
          bírája  [16/1999.  (IV. 20.) AB határozat, ABH  1991,  59-60.],
          továbbá  nem vonhatja el más hatalmi ágak hatáskörét: tipikusan
          a bírói hatalmi ág végső jogértelmező szerepét.
             Eddigi   gyakorlatában  az  Alkotmánybíróság  csak   egészen
          szélsőséges   esetekben  alapozta  az  Alkotmány   2.   §   (1)
          bekezdésébe  foglalt jogállamiság részét képező normavilágosság
          sérelmére  hivatkozással az alkotmányellenesség megállapítását.
          [47/2007. (VII. 3.) AB határozat, ABH 2007, 620-652.] Magam  is
          csak   egyetlen   esetben   láttam   indokoltnak   pusztán    a
          normavilágosságra       utalással       hivatkozással        az
          alkotmányellenesség  kimondását,  éspedig   ott   is   előzetes
          normakontroll-eljárás  keretén  belül  kiterjesztett   utólagos
          normakontroll-eljárásban. [A 2/2001. (I. 17.)  AB  határozathoz
          fűzött  párhuzamos  indokolás.  ABH,  2001,  59-67.old.]  Ennek
          azonban  hangsúlyozottan  két előfeltétele  volt:  az  előzetes
          normakontroll-indítvány  kiterjesztése  a  köztársasági   elnök
          által   vizsgálni  kért  normán  túli,  már  hatályos  normára,
          illetőleg      a      türelmi     zóna-kijelölési      rendszer
          működésképtelensége (a települési önkormányzatok elmulasztották
          a   rendeletalkotást,  illetőleg  a  törvényhozó  nem   rendelt
          megfelelő  pénzügyi  eszközöket  a  vizsgált  normákban  előírt
          feladatkörökhöz.)  Az  Alkotmánybíróság  tehát   csak   egészen
          szélsőséges    esetben   alkalmazza   előzetes   normakontroll-
          hatáskörben    a   normavilágosságot   az   alkotmányellenesség
          megalapozására:  valójában csak akkor, olyan esetekben  állapít
          meg   ilyen   okból  alkotmányellenességet,   ha   a   szokásos
          értelmezési módszerekkel nem valószínűsíthető a vizsgált  norma
          tartalmának a feltárása.
              Az    okok   végső   soron   a   hatalommegosztás   elvének
          figyelembevételében  keresendők,  közelebbről   abban,   hogyan
          oszlanak  meg az értelmezési hatáskörök a jogalkotó, a hatósági
          jogalkalmazók, a rendesbíróságok és az Alkotmánybíróság között.
           Tipikus esetben a jogalkotó által adott ún. legális definíciót
          alkalmazzák  a  rendesbíróságok, s  amennyiben  az  korrekcióra
          szorul – élve „jogalakító” hatalmukkal – finomítják a jogalkotó
          általi   fogalom-meghatározást.  Az  Alkotmány  alatti   normák
          esetében  végső  soron tehát a rendesbíróságok  állapítják  meg
          azt,  mi  az  adott  norma  értelme.  [38/1993.  (VI.  11.)  AB
          határozat, ABH 1993, 266.] Amennyiben ez a szokásos értelmezési
          módszerekkel  nem  határozható meg, akkor  a  rendesbíróság  az
          Abtv.  48. §-ába foglalt hatáskörében indítványozhatja a  norma
          konkrét  utólagos kontrollját, amennyiben pedig alkotmányossági
          megfontolást  nem igénylő jogkérdésben szükséges a joggyakorlat
          egységesítése, akkor az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján a
          Legfelsőbb    Bíróság   jogegységesítő   gyakorlata    kínálhat
          megoldást.

            A fentiekre tekintettel különösen körültekintően kell eljárni
          akkor,    amikor   előzetes   normakontroll-eljárásban    olyan
          törvényhozói  definíciók normavilágosságáról foglal  állást  az
          Alkotmánybíróság,     amelyeket    sem     a     szabálysértési
          (rendőrhatósági),  sem  a rendesbírósági szervezet  mindezidáig
          még  nem  alkalmazott.  Normavilágossági  kérdésekben  abból  a
          hipotézisből  érdemes kiindulni, hogy a jogalkotó  elvégezte  a
          hatástanulmányokat, rendelkezésére állnak  azok  a  társadalmi-
          bűnügyi   statisztikák,   elemzések,  amelyek   ismeretében   a
          hozzátartozók  éppen  általa  megvont  körét   emelte   be   az
          ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás körébe.

            A  bevezetőben írt statisztikai adatok ismeretében úgy  tűnik
          számomra, hogy a törvényhozó nem járt el kirívóan ésszerűtlenül
          a  hozzátartozók közötti erőszak és a hozzátartozók  fogalmának
          meghatározásakor.  Ezt  a  feltételezésemet  erősíti   meg   az
          Országgyűlés  már  hivatkozott  ellenszavazat  nélküli,  374-es
          „igen” szavazata is.

                                        IV.

            Az  alapjogi  teszt  alkalmazásával  sem  jutok  el  arra  az
          eredményre, amelyre a többségi határozat.

            1.  Az  alapjog-korlátozás  alkotmányosságát  illetően  –  az
          Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve – a 30/1992. (V.  26.)
          AB  határozatban írtak irányadók. Nevezetesen: „Az állam  akkor
          nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető
          jog  és  szabadság  védelme vagy érvényesítése,  illetve  egyéb
          alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el.  Az  alapjog
          korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő,
          hogy  az  másik  alapjog  vagy  szabadság  védelme  vagy  egyéb
          alkotmányos  cél  érdekében  történik,  hanem  szükséges,  hogy
          megfeleljen  az arányosság követelményeinek: az  elérni  kívánt
          cél  fontossága  és  az ennek érdekében okozott  alapjogsérelem
          súlya  megfelelő arányban legyenek egymással. A  törvényhozó  a
          korlátozás  során  köteles  az  adott  cél  elérésére  alkalmas
          legenyhébb   eszközt   alkalmazni.   Alkotmányellenes   a   jog
          tartalmának   korlátozása,  ha  az   kényszerítő   ok   nélkül,
          önkényesen  történik,  vagy  ha a korlátozás  súlya  az  elérni
          kívánt célhoz képest aránytalan.” (ABH 1992, 167, 172).

            2.  A továbbiakban azt vizsgálom, milyen alapjogok között áll
          fenn kollízió, s ezeket én miként mérlegeltem volna.

            A köztársasági elnöki indítvány állítása szerint a Törvény 1.
          §  (1)  és  (5) bekezdései (amelyek meghatározzák,  hogy  kivel
          szemben és milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás)
          sértik a személyes szabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely
          szabad megválasztását és a mozgásszabadságot. Kétségtelen tény,
          hogy  a  személyes  szabadságtól való megfosztás  csak  szigorú
          garanciák egyidejű érvényesülése mellett lehet csak alkotmányos
          [66/1991.  (XII. 21.) AB határozat. ABH 1991, 342, 347.]  ám  a
          jelen ügyben a személyi szabadságtól való megfosztás esete  nem
          merül fel, mivel ezt a kérdéskört a többségi határozat által is
          idézett  büntetőeljárási kényszerintézkedésként  megfogalmazott
          távoltartás   szabályai  rendezik  [19/1999.   (VI.   25.)   AB
          határozat. ABH 1999, 150, 158.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat,
          ABH  1999, 265, 276.] Már itt megjegyzem azt is: a Törvény csak
          rövid   ideig   –   akkor   is   szervezeti   garanciákkal   és
          jogorvoslatokkal  körülövezetten  –  korlátozza   a   személyes
          szabadsághoz   való   jog  részét  képező   tartózkodási   hely
          megválasztásának a jogát.

          A   biztosítékok   a  másik  oldalán  álló  alapjogok   védelme
          tekintetében is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek.

            A Törvényben szabályozott megelőző távoltartás a bántalmazott
          – Alkotmány 54. § (1) bekezdésének oltalma alatt álló – élethez
          és  az  emberi  méltósághoz való jogát, továbbá  a  testi-lelki
          integritását  védi.  Az  Alkotmány 54. §  (2)  bekezdése  által
          tiltott  erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó  bánásmód
          okot  ad  az  állami fellépésre, (az objektív  intézményvédelmi
          kötelezettség  teljesítésére) amelynek  során  az  érintett  (a
          bántalmazó)   alapjogai   korlátozás   alá   eshetnek.    Ezzel
          összefüggésben  kiemelem:  nem  tudok  egyetérteni  a  többségi
          döntés  alapjául  szolgáló  magánszféra-  és  erőszak  fogalom-
          értelmezéssel.  A  német alkotmányjogi  dogmatikából  a  magyar
          alkotmánybírósági és jogalkotói gyakorlatba átvett  harmadhatás
          (Drittwirkung) doktrínája alapján – nézetem szerint – akkor  is
          lehetőség  van  az  állami beavatkozásra,  ha  a  bántalmazó  a
          törvényben meghatározott hozzátartozó lelki integritását  sérti
          akár  a tevékenységével, akár a mulasztásával. A testi és lelki
          integritás ugyanis az érzelmi és értelmi motívumokhoz hasonlóan
          egymástól  mesterségesen nem választhatók el. Osztom ugyanakkor
          a  többségi  határozatnak  azt a  felfogását,  mely  szerint  a
          hozzátartozók  közötti  erőszak nemcsak a  fizikai  tevékenység
          vagy  mulasztás,  hanem  beszédaktusok útján  is  megvalósulhat
          (lásd  a többségi határozat IV. pontját), ám megint más nézeten
          vagyok   abban   a  tekintetben,  hogy  –  a  gyűlöletbeszédhez
          hasonlóan  –  a  jelen  ügyben is csak  az  indítványozó  és  a
          többségi  határozat  szerinti  veszélyeztetési-sérelmi   mérték
          teremtené   meg  az  állami  beavatkozás  alapját:  az   állami
          beavatkozást  ugyanis  nemcsak  a  testi  integritás  közvetlen
          sérelme  vagy veszélyeztetettsége indokolhatja, hanem  a  lelki
          integritást   és   az  emberi  méltóságot  folyamatosan   sértő
          beszédaktusok,  mulasztások  is.  Ebben  a  körben  kitüntetett
          szerepet  tulajdonítok annak, hogy az Alkotmány számos  pozitív
          diszkriminációs    rendelkezést   (objektív    intézményvédelmi
          rendelkezést) tartalmaz a hozzátartozók közötti erőszak tipikus
          áldozatai, a nők és gyermekek vonatkozásában (Alkotmány 16.  és
          67. §-ok).

            Megjegyzem, hogy a harmadhatás (a magánszférába való belépés)
          tekintetében,   valamint  a  lelki  integritás  védelmében   az
          iméntivel   megegyező  álláspontot  foglalt  el  a  strasbourgi
          bíróság  is  a  többségi döntés által idézett Sandra  Jankovic-
          ügyben.  A  strasbourgi  testület emlékeztetett  arra,  hogy  a
          család  meglétének  nem szükséges, bár tipikus  előfeltétele  a
          házasságban  élés, így azokban az esetekben, amikor  házasságon
          kívül  történik  a volt hozzátartozó, élettárs,  intim  partner
          bántalmazása,  akkor  az  Emberi Jogok  Európai  Egyezménye  8.
          cikkébe  foglalt,  a  bántalmazott  magánszférájához  való  jog
          hívható   fel   a  bántalmazók  ellen  (az  ügyben  büntetőjogi
          eszközökkel)  kellően fel nem lépő nemzeti hatóságok  ellen.  A
          magánszféra  védelme  a  strasbourgi  bírák  szerint   egyaránt
          magában  foglalja az egyén testi és pszichológiai integritását.
          Az egyének morális integritásának megvédése pedig az államoknak
          az Egyezmény 8. cikkéből folyó pozitív kötelezettsége. (Lásd  a
          X  and  Y  v.  the Netherlands; Costello-Roberts v. the  United
          Kingdom; D.P. and J.C. v. the United Kingdom; M.C. v. Bulgaria;
          Bevacqua  and  S.  v.  Burgaria, Sandra  Jankovic  v.  Croatia-
          ügyeket.)

            A  többségi  határozat  –  helyesen  –  arra  az  álláspontra
          helyezkedett, hogy a Törvény által meghatározott cél eléréséhez
          a  szabályozás  alkotmányossági  szempontból  szükséges.  Ilyen
          esetekben  az államnak az alapjogok védelmében fennálló  állami
          intézményvédelmi kötelezettsége – a többségi határozat  szerint
          is  –  indokolhatja  az  erőszak jellegével  arányos,  azaz  az
          alkotmányosan  megalapozható módon történő állami beavatkozást.
          Helyesen mondja azt is a többségi határozat, hogy a távoltartás
          alapjog  –  korlátozással jár, s ezért  a  jogalkotónak  pontos
          fogalom meghatározással és az önkényes jogalkalmazás ellen védő
          garanciákkal  kell biztosítania a jogintézmény működését.  Mint
          említettem,  az  állami beavatkozás szükségessége  az  elérendő
          alkotmányos  cél  érdekében a többségi  határozat  szerint  sem
          vitatható.

           3. Meggyőződésem szerint más a helyzet a többségi határozatnak
          az arányosságot elemző megállapításaival. A határozat szerint a
          jogalkotó  túl szélesen, parttalanul határozta meg az  erőszak,
          valamint   a   hozzátartozó   fogalmát,   ezáltal    sérül    a
          normavilágosság követelménye, így a határozatlan jogfogalmak  a
          magánszférához   való   jog,   a   tartózkodási   hely   szabad
          megválasztása   és   a   mozgásszabadság   „törvény    céljával
          ellentétes”,  aránytalan  sérelmét is okozhatják.  A  határozat
          indokolásában foglaltakat figyelembe véve – álláspontom szerint
          –  a támadott legális definíciók azonban nem olyan mértékben és
          nem  olyan  kirívóan  határozatlanok a  jogalkalmazás  számára,
          amelyek aránytalan alapjog-sérelmet okozhatnának.

           Úgy vélem a többségi határozat nem végezte el kellő mélységben
          azokat  az  alkotmányossági vizsgálatokat,  amelyek  meggyőzően
          alátámaszthatnák  az arányosság sérelmét. A többségi  határozat
          indokolása  ebben  a részében nem tartalmaz  meggyőző  érveket.
          Magam  sem  a  definíciókban, sem a Törvény által  megteremtett
          garanciákban   nem  érzékelek  olyan  hiányokat,   amelyek   az
          Alkotmány   55.   §  (1)  és  58.  §  (1)  bekezdésében   írtak
          elkerülhetetlen sérelméhez vezethetnének. A bántalmazottnak  az
          élethez,  az  emberi  méltósághoz, a testi-lelki  integritáshoz
          való  alkotmányos  alapjogaival áll szemben a  bántalmazónak  a
          tartózkodási hely szabad megválasztásához, a mozgásszabadsághoz
          való  alapjoga. Figyelemmel kell lenni arra, hogy a  korlátozás
          viszonylag   szűk  körű,  rövid  idejű  és  kellő   alkotmányos
          garanciákkal  övezett. A bántalmazott és a  bántalmazó  jelzett
          alapjogainak   egybevetéséből  a  bántalmazó   alapjogainak   a
          Törvényben  írt  korlátozása – amit  a  többségi  határozat  is
          szükségesnek tart – nem tekinthető aránytalannak.
           Nézzük közelebbről:
            a)  A Törvény indítvánnyal támadott 1. § (1) bekezdésének két
          fordulata van: az első fordulatában a bántalmazó a bántalmazott
          méltóságát,  életét, a szexuális önrendelkezéshez  való  jogát,
          testi   és   lelki   egészségét  „súlyosan”  és   „közvetlenül”
          veszélyezteti  (  ez  lehet egyszeri), a  másodikban  az  ilyen
          irányú    bántalmazás    a    „rendszeres”    és    „ismétlődő”
          veszélyeztetéssel   jár   együtt   (tehát   a    veszélyeztetés
          folytatólagos), amely a definícióban írt akár egyszeri „súlyos”
          és  „közvetlen” cselekményhez is kapcsolódhat, s nem kell annak
          mindenáron   (a   „vagy”   kötőszóval   elválasztott)   második
          fordulathoz,   a  „rendszeres”  és  „ismétlődő”   veszélyeztető
          cselekményekhez  kötődnie. A többségi határozat  –  álláspontom
          szerint – a két fordulat egymásra vetítésével maga hozott létre
          olyan   értelmezési  bizonytalanságot,  amely  a   definícióban
          valójában nincs is meg.

            b)  A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény
          alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni.

            Az  indítvány  szerint  a  Törvénynek  ez  a  rendelkezése  a
          „hozzátartozó”   fogalmát,  az  ide  vonható  személyek   körét
          indokolatlanul   kibővíti:  különösen  az  „együttélés   nélkül
          bensőséges  kapcsolatban álló személy”  kategóriája  az,  amely
          indokolatlanul és kezelhetetlen módon kibővíti a személyi kört.
          Magam  úgy  vélem, hogy magában az eljárásban viszont megvannak
          azok a biztosítékok, amelyek ezt a veszélyt eliminálni képesek.
          (A Törvény II. Fejezetében írt, a hozzátartozók közötti erőszak
          megelőzését    szolgáló    intézményrendszer,    és     jelzési
          kötelezettség erre mindenesetre jó esélyt teremt.)

            Az  eddigieket összegezve: a jogbiztonság alkotmányos elvéből
          következően  a  jogalkotónak a normavilágosság követelményeinek
          megfelelő    jogszabályszöveget    kell    kibocsátania.     Az
          Alkotmánybíróság gyakorlatában mindazonáltal figyelembe veszi a
          jogszabályok értelmezésének, alkalmazásának a szerepét  is.  „A
          jogszabály  mindig  általánosságban,  elvontan  szabályoz,   az
          absztrakt  norma  konkrét jogesetre alkalmazása  –  és  ezáltal
          tartalommal   kitöltése   –   a   jogalkalmazó   feladata.    A
          jogalkalmazás    során   szükséges   az   alkalmazandó    norma
          értelmezése,  amelyhez segítséget nyújthat a jogszabály  (annak
          értelmező rendelkezései vagy az indokolása, amelyből kitűnhet a
          jogalkotó  szándéka),  a  hosszabb  időn  keresztül  kialakult-
          kialakított  jogi  (értelmezési) gyakorlat  stb.  A  nem  kellő
          pontossággal  megfogalmazott jogszabály is alkalmazható,  ha  a
          megfogalmazás   pontatlansága   a   jogalkalmazás   során,    a
          jogalkalmazói    értelmezés   által   (…)    orvosolható.    Az
          Alkotmánybíróság  gyakorlata alapján (…)  egy  jogszabály  vagy
          annak  valamely rendelkezése csak akkor tekinthető az Alkotmány
          2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság szerves részét
          képező jogbiztonság követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása
          olyannyira  homályos,  hogy  jogalkalmazói  értelmezéssel   sem
          tölthető ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a
          szubjektív  jogalkalmazói döntésre, a  különböző  jogalkalmazók
          eltérő  gyakorlatára,  a jogegység hiányára.”  (534/E/2001.  AB
          határozat, ABH 2002, 1283, 1291-1292.)

            Álláspontom  szerint  mind a hatósági,  mind  pedig  a  bírói
          jogalkalmazás   képes   a  Törvény  által   definiált   és   az
          indítványban kifogásolt fogalmakat értelmezni, alkalmazni, azok
          –   rövidebb-hosszabb  –  idő  eltelte  után   nem   okozhatnak
          jogbiztonsági problémákat. Hasonlóan járt el, s a jogalkalmazói
          mérlegelés jelentőségét hangsúlyozta az Alkotmánybíróság  több,
          az   alapjogok   közötti  egyensúly  kialakítását  megfogalmazó
          döntésében   is.   A   szabad   mozgáshoz   való   jog   (amely
          érvényesülésének  leggyakoribb  színtere  pedig  a   közút,   a
          közterület)  és  a  gyülekezési jog közötti kollíziót  elbíráló
          75/2008. (V. 29.) AB határozatában (ABK 2008. május, 715. 718.)
          is  megerősítette  azt  a  korábbi felfogását,  miszerint  „két
          alapjog  (…) esetleges konfliktusának megelőzésére a hatóságnak
          szükségképpen    rendelkeznie   kell   azzal   a    jogszabályi
          felhatalmazással,    hogy    biztosítsa     mindkét     alapjog
          irvényesülését, illetőleg, ha ez lehetetlen, azt, hogy az egyik
          csak  a legszükségesebb mértékben szoruljon háttérbe időlegesen
          a  másik  javára.” [55/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH  2001,
          458-459.]

            c)  A  többségi  határozat  a „pontos  fogalom  meghatározás”
          mellett  elengedhetetlennek tartja az  „önkényes  jogalkalmazás
          ellen védő garanciák” meglétét is.

            Álláspontom szerint ezek meglétével vagy hiányával, s ezeknek
          az     indítvány    elbírálása    szempontjából     értékelhető
          jelentőségével    ugyanakkor   az   arányosság    vizsgálatakor
          gyakorlatilag   nem   is  foglalkozik  a  többségi   határozat.
          Valójában  tehát leszűkül a fogalomelemzésre, s azok minősítése
          révén jut el az alkotmányellenesség megállapításáig.

            Márpedig e garanciák megléte vagy hiánya döntő jelentőségű az
          arányosság  vizsgálatakor még akkor is, ha  az  indítvány  azok
          szerepét gyakorlatilag nem is érinti.

            Úgy  vélem,  a törvényalkotó kellő gondosságot  tanúsított  e
          biztosítékok  megteremtése  során.  Meghatározta  a  megelőzést
          szolgáló intézményrendszert és sorra vette annak összes elemét,
          megjelölve azok jelzési kötelezettségét és annak tartalmát  (2.
          §);  részletezte  a  követendő eljárást,  mindenütt  ügyelve  a
          jogállami  biztosítékok  megteremtésére  (3.  §);  előírta   az
          alkotmányos    adatkezelés   rendjét   (4.   §);    a    lehető
          legrészletesebben    szabályozta   az    ideiglenes    megelőző
          távoltartással  összefüggő  eljárást  (6.  §);  az   elintézési
          határidőt  (7. §); az ideiglenes megelőző távoltartó  határozat
          tartalmi kellékeit (8. §); az ilyen határozatok közlési rendjét
          (9.  §),  az  igénybevehető jogorvoslatokat (10. § és  12.  §).
          Hasonlóképpen  gondosan  járt el a  megelőző  távoltartás  jogi
          rendjének   körülhatárolásakor  is.  (13.   §   -17.   §)   Nem
          bizonyítható   tehát   az,   hogy  fennállhatna   az   önkényes
          jogalkalmazás veszélye.

                                        V.

            Világossá  tette  a  törvényhozó,  hogy  mind  az  ideiglenes
          megelőző  távoltartás  72  órás  időtartamával,  mind  pedig  a
          megelőző  30  napos időtartamával pusztán egyfajta  –  a  végső
          eszközként    (ultima   ratio)   igénybe   vehető    büntetőjog
          eszközrendszerét  kikerülő,  megelőző  –  „gyorssegélyt”  kíván
          biztosítani.   Ezek   az   időtartamok   nem   tekinthetők    a
          bántalmazottak   életét,   emberi  méltóságát,   testi,   lelki
          egészségét    veszélyeztető   bántalmazók    mozgásszabadságát,
          személyes  szabadsághoz való jogát, tartózkodási helyük  szabad
          megválasztásának  jogát  alkotmányellenesen  sértő,  aránytalan
          korlátozásának. A hozzájuk kapcsolódó részletes  eljárási  rend
          (nem  utolsósorban  az  igénybe  vehető  jogorvoslatok)  az   –
          esetleges  –  önkényes  jogalkalmazás  elleni  garanciarendszer
          alapjait   teremti  meg.  Az  erre  épülő   –   s   nem   eleve
          alkalmatlannak ítélt – hatósági és bírói gyakorlat  rövid  időn
          belül  képes lett volna az Európában egyébként messze nem példa
          nélküli  (s a miénknél jóval kevesebb garanciával körülövezett)
          távoltartás  intézményének  jogállami  keretek  között   maradó
          meghonosítására.

             Erre   tekintettel   nem  értek   egyet   azzal,   hogy   az
          Alkotmánybíróság  a  Törvény 1. § (1) és  (5)  bekezdésének  az
          alkotmányellenességét megállapította.

          Budapest, 2009. május 5.
                                                          Dr. Kiss László
                                                            alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Ex ante review of the adopted legislation that deals with protection orders in cases of violence towards relatives
            Number of the Decision:
            .
            53/2009. (V. 6.)
            Date of the decision:
            .
            05/05/2009
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2009-2-003?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .